Tüskés Tibor 

Az árulás regénye

Kodolányi János: Én vagyok 



A Kodolányi János válogatott novelláit tartalmazó gyűjteményről (József, az ács, 1997) olvasom: "Fiatal korában elsősorban novellista volt, hogy aztán a harmincas évek közepén végleg odahagyja a műfajt, ettől kezdve csak nagy terjedelmű regényeket írt." A megállapítás irodalomtörténetileg helytálló, bólintunk rá. Ám a folytatás, a leszűrt esztétikai következtetés elgondolkoztat: "De ez a váltás nem bizonyult esztétikailag termékenynek... Kodolányi a novellák után mintegy szakmányban írta történelmi nagyregényeit, a rémületes terjedelmű iratokat, melyek mára nagyrészt olvashatatlanná váltak..." A kritikus végső ítélete: "e történelmi regények joggal tűntek el a süllyesztőben." - Így van-e, valóban? Vagy a kritikus azért csepüli Kodolányi regényeit, hogy a novellistát dicsérhesse? Egyébként is: Kodolányi mely "nagy terjedelmű" történelmi regényeire gondol? Ismeri őket? Netán a "rémületes terjedelem" már kézbe vételüktől elriasztotta? A magyar történelmi tárgyú, a honfoglalás és a tatárjárás korában játszódó regényeivel kapcsolatosan sincs igaza. Még kevésbé hiteles az ítélet a mitikus és a bibliai időket regényesítő műveiről. És hogy ezeket a műveket ma senki sem olvassa, azt a könyvtárak kölcsönzési adatai cáfolják. 

Kodolányi babiloni és biblikus tárgyú regénytrilógiájának harmadik darabja - az Új ég, új föld című Gilgames-regénynek és Az égő csipkebokor című Mózes-regénynek az ábrázolás időrendjét követve mintegy "folytatása" - az Én vagyok, mely a megírás idejét tekintve viszont a Mózes-regény előtt íródott. A regényt egészen pontosan - ahogy a kézirat végén jelzi - 1950-ben és 1951-ben írja Akarattyán, a magyar múlt egyik legsötétebb, leglégszomjasabb időszakában, az 1948 utáni diktatúra vészterhes éveiben, irodalmi és emberi elszigeteltségben, egy Balaton parti ház nyomorúságos életviszonyai között, a megjelenés legcsekélyebb reménye nélkül, hihetetlen akaraterővel, elszántsággal és bizakodással. A regény készüléséről, munkálatairól csak legszűkebb baráti körével - mindenekelőtt a Pécsen élő Várkonyi Nándorral - osztja meg levélben gondolatait. A műből kihasított két részletet először a Vigilia közöl 1954-ben a teljes regényre történő utalás nélkül, majd 1958-ban egy további fejezet is megjelenik a folyóiratban. Közvetlenül ezt megelőzően, 1957-ben azonban már ismertté válik a Magvető Könyvkiadó jóvoltából a regény egyik önálló, a teljes műben 12. számmal jelzett fejezete, a Jehuda bar Simon emlékiratai. "Akarattya, 952" keltezéssel, ugyancsak annak jelzése nélkül, hogy az "emlékirat" egy nagyobb mű betétrészlete. (Ám a fejezet utolsó öt, igen fontos, kulcsértékű bekezdése hiányzik az 1957-es kiadásból!) A teljes regény csak az író halála, 1969 után három évre, 1972-ben lát napvilágot, akkor is - a kor irodalompolitikai kívánalma és kiadói gyakorlata szerint - értelmező-magyarázó, mentegető-bíráló utószóval ellátva. 

Mind a regényből közölt részleteket, mind a teljes művet a megjelenés után közvetlenül olvastam, Kodolányi Jánosról szóló könyvemben (Magvető, 1974) az Én vagyokkal részletesen foglalkoztam, könyvem e fejezetét még a kéziratból 1973-ban a Vigilia közölte. A regény megírása óta csaknem ötven év, első olvasói benyomásaim megfogalmazása óta több mint negyedszázad telt el. Kodolányi regényét most újra kezembe vettem, és ismét elolvastam. Azt kerestem: mint mond a regény ma számomra? "Üzenete" érvényes-e a jelenben? Hitelesnek, olvashatónak, esztétikai szempontból időállónak bizonyult-e a mű, a "nagy terjedelmű történelmi regény" félszázad múltán is. 

A regény címe Jézus többször megismételt és különféleképpen folytatott, más-más metaforába öltöztetett kifejezése: "Én vagyok a szőlőtőke..." "Én vagyok a jó pásztor..." "Én vagyok az élő kenyér..." "Én vagyok az út, az igazság és az élet..." A cím tehát Jézusra mutat. A regény valódi hőse azonban nem Jézus (Jesuah bar Jószif), hanem Júdás (Jehuda bar Simon). Kodolányi a regényben szereplő személyeket úgy nevezte és számos bibliai fogalmat úgy használt, ahogy azokat Jézus kortársai használták. Maga Kodolányi is a regény írása közben kelt leveleiben így emlegeti művét: "Judás-tervem", "Judás-regény". Jézus életét a tanítványok összegyűjtésétől a keresztre feszítésig, a Kinnereth tavától a Golgotáig, Júdás életét a születéstől az árulás utáni bűntudat fölébredéséig, az önmaga fölötti ítélet végrehajtásáig, az öngyilkosságig ismerjük meg. Már az árulás útjára lépett Judás Chanan főpap előtt így foglalja össze életét: "szolgád Jehuda bar Simon, Juda törzséből született, teljes jogú izráélita férfi, régebben kereskedő és kőfaragó, most önkéntes szegény, mint ruhájáról s a tökhéjról láthatod. A Kinnereth partján fekvő Gamalában élt atyjával, tanult ott is, Tiberiasban is... végül egy szomorú esemény folytán elhagyta otthonát, lemondott tekintélyes vagyonáról... mert a lelke békességét kereste." Jézus és Júdás sorsa két párhuzamosan futó, egymással érintkező, majd eltávolodó élet. Júdást az az ábrázolásbeli sajátosság teszi a regény főhősévé, hogy az író Jézust kívülről, elsősorban szavain és másoknak róla alkotott véleményén keresztül jellemzi, Júdást viszont belülről ábrázolja: érzéseinek és gondolatainak, vágyainak és elképzeléseinek a részletező föltárásával állítja elénk. Kodolányit valójában az árulás problémája, lélektani motiválása, az indítékok föltárása érdekli. Jézus esetében tanításának, szavainak minél hitelesebb interpretálására törekszik. Judás esetében a tett pszichológiai analízisét, az árulás folyamatának bemutatását tartja fontosnak. Jézus alakjának megrajzolásában az evangéliumokra támaszkodik. Júdás figurájának megalkotásához lélektani tudását, írói érzékenységét, mély emberismeretét és élettapasztalatát mozgósítja, s mintegy önmagából is "kiírja" az ember rosszra hajlandó természetét, eredendő gyengeségét, bűnösségét. Kodolányi Jézusa konstans alak, jellemvonásai első megjelenésétől a regényben állandóak; Júdás hatalmas utat tesz meg a Jézushoz történő csatlakozástól az árulásig és az önmaga fölötti ítélet kimondásáig. Júdás lélekrajza az erőteljesebb, ily módon az Én vagyok inkább Júdás regénye, mint Jézusé. 

Kodolányi Júdás-alakja hiteles, belülről megrajzolt figura. Árulása is, öngyilkossága is szükségszerű. "Emlékiratai" egyes szám első személyben elmondott önéletrajz, vallomás a születéstől kezdve addig a pillanatig, amíg csatlakozik Jézus tanítványaihoz. Az "emlékirat" első mondata: "Lábbal előre jöttem a világra." Bicegő járásában, gyermekkori élményeiben ráismerünk Kodolányi születésétől hordozott és elhatalmasodó testi fogyatékosságára, ínzsugorodására, családjához, szüleihez és a szülőknek egymáshoz való viszonyára, a vajszlói ház légkörére, "örök" lélektani problémákra, amellett, hogy az önéletrajz hitelesen tájékoztat a Jézus korabeli zsidóság mozgalmairól, a zeloták, pogányok, görögök, esszénusok, Tulzók hitéről. Már itt, ebben a visszatekintésben fölbukkannak azok a motívumok, személyiségjegyek, amelyek az árulás mintegy lélektani előkészítői: "kutatkodik", a hatalom, a pénz megszerzése érdekli, képzeleg, álmodozik, nagyravágyó, sőt nagybátyjával kapcsolatban már az árulás lehetősége is átvillan rajta, bár még megrémül a gondolattól. Júdás csatlakozik Jézushoz, egy nemesebb, tisztább élet után vágyódik, de Jézus szavaival, tanításával már az első találkozáskor sem tud teljesen azonosulni, s a Mester és Júdás közti távolság egyre nő. Júdás nagyravágyó, gőgös, gyanakvó. A "régi módon", "világi ésszel" gondolkodik, saját érzését vetíti ki Johannára: "Bizonyára féltékeny, gondolta Jehuda, nem akarja itthagyni az urát azzal a szép lánnyal egyedül." Lelke nyugtalan; türelmetlen, gyanakvó, aggodalmaskodó; szorongással van tele. A "titkok ismeretéhez" akar eljutni. Társadalmi és politikai célok vezetik, nem lelki és morális igények. Jézus "titkát" keresi, kutatja, de valójában nem érti tanítását, Jézust nem fogadja el Szabadítónak, neki káromlás a szó, hogy a Mester "az élő Isten fia". Azt látja csak, hogy Jézus tanítása "kudarcot" vallott. Tanult, művelt ember, nyájas is tud lenni, van önuralma. Magáról azt hiszi, hogy az Urat szolgálja, de lelke mélyén gőgös. Fél és kételkedik. Már a regény derekán "Jehuda agyán átfutott a gondolat: milyen könnyű volna őt elfogni". A kezdetekkor sem volt "igazi" tanítvány: az ok is kétes, ami a Mester közelébe sodorta; aztán teljesen ellene fordul, árulója és elveszejtője lesz. 

Ezen a helyen egy nemrég előkerült dokumentumból szeretnék idézni. 1951 nyarán Pécsről Várkonyi Nándor és Rajnai László meglátogatta Balatonakarattyán Kodolányi Jánost. Nemrég elkészült és kéziratban olvasott regényéről, az Én vagyokról is beszélgettek. Az ott fölvetett kérdések megválaszolására Kodolányi időt kért, végül 1951. szeptember 10-i keltezéssel Rajnainak levelet küldött, melyhez mellékelte a Júdás-problémáról géppel írt elemzését, műhelyvallomását. A sűrű sorokba írt tanulmányt egyetlen papírlap két oldalára szorította. (A tanulmány teljes terjedelemben a Somogy című folyóirat 1999. évi 3. számában olvasható.) A vallomás bevezető része így hangzik: "Jézussal szemben Júdás alakját vele ekvivalens ellentétté emelni lehetetlen. Ez tetszetős megoldás volna, de mélyebb igazság nem volna benne. Mert Júdásban a földi élet testesül meg, ez pedig nem lehet egyenlő rangú a szellemivel. Jézus (a Krisztus) a világ miliőjébe szállt, ezért kellett meghalnia, s nem azért, mert Júdás elbuktatta. Hanem azért buktatta el éppen Júdás, mert ő volt a világ megtestesülése. Más is elbuktathatta volna, miután a törvény az, hogy az Ember fiát, az Isten fiát a világnak el kell buktatnia. 

Jézus koncepciójával szembe Júdás nem állíthat ekvivalens koncepciót. Akármilyen művelt, okos, nagyralátó, sőt »idealista« lett volna is, nem lehetet volna Ember Fia, Isten fia, tehát ehhez mérhető koncepciót nem is mutathatott volna föl. Csak kettőt tehetett, mint ahogy a világ is csak kettőt tehet: 1./ elfogadja és befogadja az Ember Fiát és 2./ elveti az Ember Fiát. Ő az utóbbit tette. Vagyis a világhoz csatlakozott. Ez volt az árulása." 

Kodolányi regényt írt, művészi alkotást hozott létre, nem teológiai traktátust, apogoletikai fejtegetést vagy vitairatot alkotott. Ugyanakkor nem kerülhette el, hogy témája okán némely hitbéli, főként biblikus kérdésekben véleményt nyilvánítson, állást foglaljon. Művéhez alapvető forrásként az újszövetségi szerzők műveit, a négy evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit fogadta el, továbbá fölhasználta a korábbról ismert forrásokat (pl. Josephus Flavius Zsidó háborúját) és mindazokat a tudományos eredményeket, amelyeket a huszadik század első felének hazai és külföldi ókortörténeti, archeológiai, biblikus szövegkritikai kutatása fölmutatott. Az események sorrendjében, a helyszínekben, a legfontosabb szereplők jellemzésében az evangéliumi szerzők leírását követi. Jézus szavait, tetteit tőlük idézi. Néha összevon jeleneteket, máskor kibont célzásokat és utalásokat. A valódi, történeti személyek és a kitalált alakok jellemzése nem válik el egymástól. A bibliából ismert tények és az író képzelőereje által teremtett leírások tökéletes egységben és harmóniában vannak. 

Kodolányi hisz Jézus csodatételeiben. Jézus nála is csodákat tesz, gyógyít, kiűzi a gonosz lelkeket, föltámasztja a negyednapos halottat. Kodolányi mélyen hívő ember, akit gyermekkorában katolikusnak kereszteltek, aki felnőtt korában - így a regény írása idején - a protestantizmussal rokonszenvezett, a református vallással azonosult, majd élete végén visszatért a katolikus egyházba. Protestantizmusa a regényben két ponton mutatkozik meg. Egyrészt különféle apokrif szövegek alapján, valamint Lukács evangéliumának abból az állításából kiindulva, hogy "Mária megszülte elsőszülött fiát" - vagyis ha Jézus elsőszülött volt, akkor testvérei is lehettek -, kiszínezi Jézus názáreti otthonát, alakja köré népes családot, testvéreket rajzol. Másrészt Júdás tettében, az árulás tényében valamiképpen az eleve elrendelés megvalósulását láttatja. A Gecsemáné kerti jelenet leírásakor olvassuk: " - Simon! Vissza! Tedd hüvelybe a kardot! - kiáltja ércesen a Mester." Majd Jézus szavait ez az írói kommentár követi: "Ez az a pillanat, amikor Jehudának elő kell lépnie, hogy küldetését befejezze... Mintha nem tehetne semmiről, amit cselekszik, nem is ő cselekszi, más akaratot hajt végre." 

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Kodolányi számos olyan gondolatot, teológiai meglátást sző a regénybe, amelyek a katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat állított új fénybe, és nyomatékosított. Így mindenekelőtt a kereszténység zsidó gyökereinek a fölismerését és fölmutatását. Nemcsak arról van szó, hogy Kodolányi az Ó- és az Újszövetség ismeretének a tökéletes birtokában van, hanem azoknak a párhuzamoknak a fölmutatásáról is, amelyek napnál világosabban bizonyítják az Ó- és az Újszövetség egymásra rímelését, valamint a kereszténység többletét a zsidó vallással szemben. E tekintetben valóságos kulcsjelenetnek tekinthetjük azt a pillanatot, amikor Jesuah Gadarában, Purim ünnepén a béth-hakneszethben megjelenik, és beszélni kezd. 

"Először összefoglalta s kibővítette Jirmijáhu figyelmeztetését: az Úr meggondolja a büntetésül szánt veszedelmeket, ha Jiszráél népe halandó megfordulni az úton, s követni az ő törvényeit...Lássuk azonban, hogy mi valamennyi törvény eleje és alapja. Kettő van, az egyiket mindenki ismeri és vallja: szeresd Atyádat, Istenedet, minden erődből, teljes szíveddel-lelkeddel. A másikat is hallja, de nem vallja az ember úgy, mint az elsőt: szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat. Ez mondatott a régieknek, de az újak már elfelejtették. 

Jesuah fölemelte a szavát. 

- Én pedig azt mondom: szeresd ellenségedet! Tégy jót azokkal, akik rosszat cselekednek veled, imádkozzál azokért, akik átkoznak! 

Jehuda fölszisszent. Érezte, hogy a Mester szavai éppen itt és éppen most úgy hatnak a gyülekezetre, mint az ökölcsapás." 

Huszonöt évvel a regény első elolvasása után a legélesebb szemmel azt kutatom: melyek a regény esztétikai értékei, kézbe vehető, olvasható-e ma is, érvényes, maradandó, időálló mű-e az Én vagyok? Úgy érzem, hatása az olvasóra ma sem kisebb, mint első megjelenése idején. Hogy nagy terjedelmű, 682 oldalas a regény? Ha Thomas Mann József-tetralógiája többszöröse ennek, aligha lehet a terjedelem miatt egy művet olvashatatlannak, "rémületes terjedelműnek" mondani. 

Kodolányi a nagyregényt hihetetlen átgondoltsággal, tervszerűséggel és ökonómiával építi föl. A cselekményt drámai módon, két szálból, Jesuah és Jehuda (a "játékos" és az "ellenjátékos") párhuzamos történetéből szövi. A cselekmény tagolása is roppant átgondolt: a 682 oldalas regény 68 - arab számokkal jelölt - fejezetből áll: azaz egy-egy fejezetre átlagosan tíz nyomtatott oldal jut. A cselekménymozzanatok összefogottan, kitérők, mellékszálak nélkül követik egymást. A feszültség egy-egy "nagy" jelenetben (például Jesuah és Jehuda párbeszédének, vagy Jehuda és a főpap találkozásának leírásában) izzik föl. Ahogy közeledik a végkifejlet, úgy válik az ábrázolás egyre részletezőbbé, egyre feszültebbé. Az író megelevenítő erejének köszönhetően a cselekmény végén úgy érezzük: már nem regényt olvasunk, hanem szemtanúi, résztvevői, szereplői vagyunk a történetnek. Kodolányi alkalmanként a párhuzamos ábrázolás, a kettős láttatás "fogásával" él. Jézus és Júdás első találkozását a Gyülekezet Házában először az objektív leírás, az írói narráció eszközével ismerjük meg, majd ugyanezt a jelenetet százötven oldallal később Jehuda emlékirata szubjektív nézőpontból láttatja. Hasonlóképpen remek szerkezeti megoldás az időrend megbontása: Jesuah születését és gyermekkorát, a nyilvánosság elé lépése előtti időt csak a regény első harmadának végén, a 16. fejezetben ismerjük meg. 

Az Én vagyok sok tekintetben a modern európai lélektani regények rokona. Történeti keretbe ágyazva valójában egy pszichológiai problémát, az árulóvá válás folyamatát ábrázolja. Kodolányi, aki korai elbeszéléseiben és társadalmi regényeiben a naturalizmus híveként jelentkezett, aki magyar történeti témájú műveiben a középkor, a históriai múlt kiváló ismerőjének bizonyult, most jutott el a szimbolikus-mitikus ábrázolásig, az analitikus lélekrajzig, a pszichológiai finomságok megmutatásáig. S most nem is az árulás lélektanának a finom és hiteles rajzára gondolunk elsősorban, hanem például a női lélek árnyalt bemutatására, a regényben szereplő különféle nőalakok egymástól eltérő, árnyalt rajzára. 

Kodolányi pszichológiai érzékenységével egyenértékű képzeletének működése, láttató ereje, leírásainak szemléletessége, árnyaltsága és hitelessége. Heródes várának bemutatása, a Jézus korabeli zsidó életmód képe, az istentisztelet, az étkezés, a tánc rajza, a változatos tájképek és városképek olyan hitelesek és megelevenítő erejűek, mintha nem regényt olvasnánk, hanem filmet néznénk. A szemléletesség, az írói láttató erő érzékeltetésére egy találomra kiragadott példát idézünk: "Egy magaslatról visszapillantottak Galileára. Jobbról kialudt tűzhányó kúpja meredezett, oldalát leégette a láva. Lent, mélyen, a tó mozdulatlan tükre pihent a ragyogó völgyben. Körös-körül hegyormok. De nemcsak a tó látszott, hanem a Jordán kanyargó szalagja is. Valamikor, időtlen időkben, meghasadt a föld, kettészakadt, s a mély repedés fenekén támadt a Jordán, a Kinnereth szív alakú medencéje s távolabb a Holt-tenger ijesztő hasadéka meg az Arab Völgy, le egészen a tengeröbölig." Vegyük mindehhez, hogy Kodolányi legföljebb a térképet nézegethette a Szentföldről, de a valóságban oda soha nem jutott el. Ma, amikor könyvének magyar olvasói közül már számosan bejárhatták a regény cselekményének színhelyeit, s megdöbbenve tapasztalhatták a történeti, a földrajzi és a regénybeli valóság egymást fedő azonosságát, csak nőhet csodálatunk az író ábrázoló ereje, megelevenítő képessége iránt. Amit Kodolányi képzeletének látomásos erejével megalkotott, azt tökéletesen igazolja a tapasztalat. 

A teljes írói életmű ismeretében a korábbinál is élesebben látszik, hogy az Én vagyok nemcsak az írói ábrázolás, hanem a stílus remeke is. Kodolányi roppant szemléletesen és árnyaltan fogalmaz, a nyelvi kifejezés gazdagságának teljes birtokában van. A nyelv, a stílus egysége az egész könyvben megvalósul. Fő eszköze a fölsorolás, az azonos értékű, mellérendelő mondatrészekkel bővített mondat. Leginkább az igékkel teszi mozgalmassá a szöveget. ("A fogadóban, ahol megszálltunk, igyekeztem elkülönülni mindenkitől. Nem akartam találkozni a régiek közül senkivel. Ismét hallottam volna, hogy ez meghalt, az beteg, emez férjhez ment, amaz megnősült, eltűnt, fogságba került, tönkrement. Féltem..." Egy másik helyen: "Jehuda azonban nem tudott mozdulni. Szédelegve állt a többiek között, kábultan nézte, hogy a két testvér remegő kézzel, sietve leoldozza Eleázár kezéről-lábáról a kötelékeket, leveszi, s a földre dobja a halotti kendőt. Gondolatai dermedten megálltak.") Kodolányi költőként kezdte írói pályáját, s regényíróként is gazdag líraisággal szövi át munkáig. Hasonlatai egyszerre teszik szemléletessé és költőivé nyelvét ("nyugtalan lette, mint a vőlegény az ágyasház küszöbén", "arca elsápadt, szürkére vált, mint a hamu", "az ének kizúdult az ablakon, mint a vízesés"); van hely, ahol két nyomtatott oldalon tizenkétszer használja a "mint", "mintha" kötőszót. Nyelvi eszközökkel fest jellemet, emberi szituációkat. A vala és a -ván, -vén mértéktartó használatával archaizál (megy vala, köszöntvén, megcsókolván, leszállván), máskor héber illetve jassz eredetű szavakat sző a szövegbe (zri, báresz, bunyó, pasas, muki, stikába). A nyelvi kiemelés, a nyomatékosítás eszköze az alkalmankénti kurziválás és némely fogalom nagybetűs használata (Nap, Ég, Hold, Gyülekezet Háza, Nagy Átok, Purim). A nyelvi eszközöket csak az elemző figyelem tudja szétszálazni, számbavenni, megkülönböztetni. Kodolányinál ezek tökéletes egységbe olvadnak. A regény nyelve ma is friss, latinosan tiszta, világos és élvezetes, a magyar nyelv szemléletével, hagyományaival egyberímelő, kerüli a napjainkban divatozó henyeségeket és eredetieskedést. 

A regényíró Kodolányitól mindenkor távol állt az olcsó aktualizálás, az, hogy történeti tárgyú műveiben egyértelmű párhuzamokkal éljen. Ugyanakkor műveinek létrejöttében, gondolati anyagában mindig ott érezzük a pillanat hatását, az idő lenyomatát, a fogantatás körülményeit. Nyilvánvaló, hogy az Én vagyokkal sem pusztán kortársainak akart üzenni az író, hiszen a megjelenés reménye nélkül kellett napról-napra papírt fűznie az írógépbe, hogy lekopogjon egy-egy újabb fejezetet. A regény 1950-51-ben, megírása idején, 1972-ben, első megjelenésekor, és ma, az ezredvégen épp úgy "aktuális", mint az eljövendő olvasók számára. Kodolányi a regénybe éppúgy beleírta a maga egyéni és sajátos történelemszemléletét, mint a krisztusi tanítás kétezer éves, időálló és a jövőhöz szóló gondolatait. Az, hogy Kodolányi az időt a Zodiákus jegyek szerint (visszafelé) mérte, talán mulandó. A regényben többször szóba kerül ez a szemlélet: "a világ a Halak jegyébe fordult, új korszak előtt állunk, a Hal jegyében mindennek meg kell fordulnia". "Mikor én a világra jöttem, akkor tűnt le a Kos, akkor fordult a világ a Halakba". "Elérkezett az idők teljessége, letelt a kétezer év, fordul a világ!" Talán a regény egy-egy helyén, némely utalásában is megérezzük a "jelen", a megírás idejének személyes tapasztalatát. Az öncélú hatalom kísértéséről, a nőkről, a pénzről Kodolányinak nagyon személyes tapasztalatai lehettek. Egy-egy jeleneten is (pl. Jehuda "kihallgatásán" Jószif bar Jónáh házában) átüt az ötvenes évek légköre. De minden lehetséges allúziónál fontosabb a regény "örök" igazsága, az, amit az író az Én vagyokkal az árulásról, a hűségről és a hűtlenségről mond. A regény igazi értéke megszólító erejében van. "Ha az ember csendet teremt magában, s hallja az Atya szavát, nem gyötrik többé a gondok, mert a világ megváltozik körülötte" - mondja Jesuah egy helyen a regényben. Az Én vagyok azt a termékeny csendet képes megteremteni olvasójában, amely megszabadít a gondoktól, és megváltoztatja a világot. 

Júdás útját, könyvének mondandóját az író - fent idézett vallomásában - így foglalta össze: 

"Júdás útja tehát egyenesen vezet a nem teljes gyónástól a teljes árulásig. A bűn ijedt elhallgatásától a világ mélységébe, a politikai hatalom, a világi érdekek posványába, a teljes bukásba. Minthogy azonban bűnbánata egyben föl is emeli, a felemelkedésnek erről a szintjéről mégsem bukik le tökéletesen, mert műve befejeztével minden megért, befogadja az Ember Fiát, s most már őszintén, titoktartás nélkül bevallja, hogy vétkezett, mert elárulta az igaz vért. Jézus hóhérkézre jutásával elérte a mélypontot, de ugyanakkor fölébred benne a Kinnereth-parti jelenet mély bűnbánata is, és ezért mindent megért, önmagát is, Jézust is. Ebből a megértésből pedig önként következik, hogy jóvá akarja tenni tetteit, ki akar menekülni a világból, amelybe belemerült, s önként dobja el életét s bünteti meg önmagát. Ezzel a büntetéssel eleget tesz a Tallion-törvénynek, s megtisztul."