Tornai József:
Új Himnusz
A magyar nép még mindig zivataros századából

Nemzetem 
én nem úgy képzelem, 
hogy mindnyájunknak Etel- 
köz az ugródeszkája. Engem a homo sapiens 
fájdalma jobban érdekel, 

az, hogy a palócok, sokácok, 
mennyit szenvedtek itt a vendek és cigányok, 
s Lábáb ükunokái a kor vak 
tömegsírjaiba hogy zuhantak, 

s a csángók, míg egyre énekeltek, 
járták a táncot – nemcsak maguknak, 
s a kunok, németek, románok és szerbek, 
magyarokkal együtt a szlovákok hogy remegtek, 

mikor a történelem Bosch-féle szörnye 
a szalmatetős viskók és fatornyos házak ablakait betörte, 
s a székelyek sebe a régi és új tatárok 
nyilaitól a Tiszáig szivárgott; 

mindnyájunkért mennydörögtek a bombázók 
ítéletnapi 
tűzvészként lángoló alumínium-angyalai, 
s azon az őszön miért dűlt volna itt a mindenféle vér, 
ha nem újabb idő-partok arany-perceiért? 

S akárhányszor hatalom s erkölcs csapott itt össze 
vagy pókhálóját a pénz kifeszítette 
a szellem fái közé, 
nemcsak Buda vár vált csapda-rengeteggé: 

nem egy folyó a haza, 
nem egy vadvíz, ér, patak vagy tó; 
ahogy egymást táplálják kék tavasztól 
kék tavaszig, míg külön-külön 
természetük szerint hullámoznak s elcsöndesednek: 
az nekem ez az ország, ez a nemzet. 

Istenem, ilyenné öleljél csak egybe minket, 
örvendve más és más szívünknek, 
ne rejtegesd tovább a végső csíra-titkot, 
hogy minden emberfiadnak kell 

a meleg, a testvér szempillantás, 
a szalma, hol végre saját színünkben láthatjuk meg egymást: 

te népedet s mi a közös Pajta fölött 
fújtató mennyei vadlovat, az almásderes üstököst. 

Forrás: Könyvvilág 1989/4