Illyés Gyula: Szekszárd felé
Kis vonat megy nagy domb- oldalon; terhes kicsi nő a vonaton.
Jár itt is, ha más nem, a szeme; affajta, ki nem röst sohase.
Homloka az ablak üvegén, rázódik a tengely ütemén.
Néz ki bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen.
Nézi mit a tágas táj kínál; gyermeke helyett is nézi már.
Mosolyog és pillog nagyokat, mint lány, ha szeszt, édest kortyogat.
Ablakrázta arca szeliden azt bólintja folyvást, hogy igen.
Ízlik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság.
Pusztai menyecske, jelzi ezt üveggyöngye; gyöngyön kis kereszt.
Kereszt mellett kis kép: az ura; térdén köteg színes brosúra.
Szalad át szemén ház és fasor, szökdel ajkán egyre friss mosoly.
Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék.
Tábla búza, tábla baltacim hagyja szinte ízét ajkain.
Kéklő szőllők, sárga asztagok becézik az alvó magzatot.
Lebeg az lágy élmény közegén, anyjában is egy nép közepén.
Most dől el, mivé s mint alakul; most érinti tán egy titkos ujj.
Úgy becézi, hívja, a világ, mint házából rég mi a csigát.
Megy szülőmegyémben a vonat; bennem is megy jó sor gondolat.
Így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem is.
Néz, néz a kis asszony, gyűjtöget, termi csöndesként a gyermeket.
Hova viszi, honnan, nem tudom; fölvidít, hogy véle utazom.
Nézem úti tájként a szelid nőn a tegnap és ma jegyeit.
Jár szemem a terhes kicsi nőn s azt gondalom, itt megy a jövőm.
Visz tovább egy népet; eltakart csempészáruképp hoz egy magyart.
Egy ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta így.
Gondolta, hogy abban él, aki, őt fogja fejében hordani?
Jár szemem a kedves kis anyán s azt gondolom: Itt megy a hazám.
Viszi, mit se tudva, szakadék, örvény fölött Árpád örökét.
Benne él talán, ki engemet holtomban is meg-meg- emleget!
Gondom, hitem, eszmém talaja, öröklétem vagy te, kis anya.
Néznem is jó téged – megbocsásd. Kívánok szerencsés utazást!
|