Payday Loans

Keresés

A legújabb

Solt Ottilia 1944-1997. PDF Nyomtatás E-mail
A kis magyar szamizdat - Szamizdatos életképek-szellemtörténetek

solt_ottemlektabla_budapest_racz_edit_2005_2

Született Budapest
1944. január 7.
Elhunyt Budapest
1997. február 1. (53 évesen)

F. Havas Gábor
Miss Marple és az "anyagias tények"


Solt Ottilia pályája három jól elkülöníthetô szakaszra tagolódik. Az elsô periódusban - ez nagyjából a 70-es éveket fogja át - fôállású szociológusként folytat tematikailag sokféle, de szellemiségét, megközelítési módját tekintve nagyon hasonló kutatást. A korabeli magyar valóság legkülönbözôbb tájait járja be, fedezi fel a maga, és teszi hozzáférhetôvé mások számára invenciózus és érzékletesen megformált esettanulmányaiban.

A 80-as években, miután politikai okokból elveszti állását, ellenzéki politikusként játszik kezdeményezô, mérték- és programadó szerepet a demokratikus ellenzéknek nevezett laza és korántsem egységes arculatú csoportosulás tevékenységében. Olyan kezdeményezéseket indít el, amelyek nélküle sosem jöttek volna létre, és olyan szereplôket kapcsol be, akik nélküle valószínûleg sosem találtak volna utat ehhez a körhöz. Útjára indítja, majd barátai és ,,üzletfelei" segítségével egy évtizeden át, egészen a rendszer bukásáig, életben tartja a Kádár-korszak elsô valóban alulról jövô spontán kezdeményezéseként a Szeta (Szegényeket Támogató Alap) mozgalmát, bizonyítva, hogy ezt is lehet, csak egy kis civil kurázsi kell hozzá.

A harmadik szakasz 1988-cal, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének a megalakulásával veszi kezdetét. Hivatásos politikus lesz, pártjának egyik meghatározó embere, a rendszerváltás folyamatának fontos szereplôje. 1990-tôl szabadon választott parlamenti képviselôként és a hetilap Beszélô fômunkatársaként folytatja a hivatásos politikusi pályát. Fôként a társadalom- és szociálpolitika, illetve az emberi jogok és a demokratikus játékszabályok körül zajló vitákban hallatja hangját. Szilárd és világos értékrend formálja mondanivalóját, bármilyen kérdésben szólal is meg. A taktikai megfontolásokkal nem sokat törôdve szóvá tesz minden olyan jelenséget, amit ezzel az értékrenddel összeegyeztethetetlennek, a formálódó demokratikus közélet általa elképzelt szellemiségétôl, írott és íratlan játékszabályaitól idegennek tart.

Egy idô után azonban úgy érzi, hogy feloldhatatlan az ellentmondás a hivatásos politikusi szerep, a politikai versengés és az ô személyes motívumai között. Már 1993 elején, hónapokkal tragikus autóbalesete elôtt eldönti, a következô választáson nem indul.

Az a két és fél év, ami a részvételével zajló ,,rendszerváltó" parlamenti ciklus lezárulása után még megadatik, tetézve a baleset és a megromlott egészségi állapot következményeivel, a felületes szemlélô számára kurtára szabott elégikus epilógusnak tûnhet, noha tevékeny idôszak ez is, amelyben újra felbukkannak az életpálya három periódusának vezérmotívumai: egy hajléktalanok helyzetével foglalkozó kutatás erejéig visszatér az empirikus szociológiához, a Wesley János Fôiskola szociális munkás szakának beindításával és szellemi arculatának megformálásával új intézményes keretet teremt a Szeta hagyományainak folytatásához, publicisztikájával pedig továbbra is elmondja véleményét a közügyek állásáról.

A munkásságát bemutató mostani kétkötetes válogatás többé-kevésbé igazodik a fenti periodizációhoz. Az elsô fejezet szociológiai tanulmányokat, szociológiai vonatkozású vitacikkeket, recenziókat és a Szeta tevékenységéhez kapcsolódó szociografikus írásokat ad közre, a második a parlamenti beszédekbôl, a harmadik a 80-as évek végétôl keletkezett publicisztikákból közöl bôséges válogatást. Az egyes korszakokat és a különbözô mûfajokat persze nem választják el egymástól merev határok. A hivatalos szociológiából való kiebrudalás után, a 80-as évek ellenzéki periódusában is születtek szociológiai tanulmányok, a 90-es évek elején sem csak politikai publicisztikát írt, és a parlamenti beszédeken is átsüt a folyamatosan karbantartott társadalomismeret, az érvelés szociológiai megalapozottsága.

Némi öniróniával szívesen hasonlította magát Miss Marple-hoz, Agatha Christie kedvelt regényhôséhez. Szenvedélyesen kutatta a megtévesztô felszín, a csalóka látszatok, a tudatos elterelô hadmûveletek, az önkéntelen elfojtások, átszínezések, önideológiák mögött rejtôzô valóságos indokokat és motívumokat. Ezek érdekelték akkor is, amikor gazdasági vezetôkkel interjúzott, vagy cigány- és nem cigány szegénytelepeken végzett szociológiai terepmunkát, és akkor is, amikor tényfeltáró riportjaiban és publicisztikai elemzéseiben rendôri intézkedések, gazdasági tranzakciók vagy politikai diskurzusok, hatalmi játszmák valóságos mozgatórugóit próbálta megfejteni. ,,A külsô viselkedés jelzéseinek megfejtése csakis tanulás útján sikerülhet. Lehet, érdemes és kell is olvasni az analitikus beállítottságú pszichológiai irodalmat, de végig kell gondolni, fel kell dolgozni kinek-kinek saját tapasztalati anyagát is. Ha mindig odafigyelünk embertársainkra, nem hazudunk saját magunknak, ezer és ezer >>empirikus<< adatot gyûjtünk össze, amelyek lehetôséget adnak analógiás következtetésre. Mint Miss Marple-nak, aki mindig azt keresi, hogy egy arc, egy gesztus, egy cselekvés milyen más esetekre emlékezteti ôt" - írja Interjúzni muszáj címû módszertani tanulmányában.

Amikor a szociológiai interjú módszertani problémáit elemzi, és az interjúalany egyensúlykeresô lelki mechanizmusairól van szó, az ,,empirikus" adatok és a valóságos összefüggések megismerésének vágya kellô tapintattal és empátiával párosul: ,,Meg kell nyerni, kooperatív partnerré kell tenni az >>alanyt<<, fel kell oldani, segíteni kell elindítani az asszociációk, emlékképek áradatát, és nem kell megijedni, ha az eközben felszínre törô indulatok a kérdezôre hárulnak. Érteni kell egy kicsit a feszültség levezetéséhez is, hogy ne tönkrezilált, felkavart, kétségbeesett >>alanyokat<< hagyjunk a porondon." Ha viszont a ködösítés, a mítoszteremtés társadalmi méretekben zajlik, politikai, hatalmi célokat szolgál, egyesek uralmát mások felett, vagy kiszolgáltatott egyének, társadalmi csoportok emberi méltóságának megkérdôjelezését, akkor nem ismer könyörületet. Kérlelhetetlenül szembefordul az ön- és közáltatással, nyersen kimondja a legkínosabb vagy legfájdalmasabb igazságokat is, s mindent megtesz azért, hogy kikényszerítse a tények tudomásulvételét és tiszteletben tartását.

Bár az egyetemen filozófia szakra járt, már akkor is a kézzelfogható, megtapasztalható valóság érdekelte. ,,A szociológus - különösen az ún. empirikus, aki mondanivalóját az anyagias tényekbôl meríti - alighanem eredendôen durvább lény, mint a szubtilis betûkkel töltekezô filozófus" - fogalmazta meg évtizedekkel késôbb a Beszélôben. A diploma megszerzése után a Központi Statisztikai Hivatal mellett mûködô Gazdaságkutató Intézetbe került, ahol hamarosan módja nyílt empirikus kutatásokra. Az egyetemen akkor még nem tanítottak szociológiát, így kutatás közben, a gyakorlatban kellett megtanulnia a szakmát. Tanítómesterét maga választotta. Még nem ismerte személyesen Kemény Istvánt, amikor kigondolta és munkahelyén elfogadtatta a gazdasági vezetôk vizsgálatára vonatkozó kutatás tervét, és megkérte ôt, hogy vegyen részt a kutatás irányításában. A közösen lebonyolított kutatás tartós és intenzív együttmûködés kezdetét jelentette, amely alapvetôen meghatározta Solt Ottilia szociológusi pályáját. A 60-as évek végére és a 70-es évek elejére esett Kemény életének az a rövid idôszaka, amikor a politika már és még nem tette lehetetlenné, hogy empirikus kutatásokat folytasson. Jelentôs vizsgálatainak túlnyomó részét - gazdasági vezetôk, munkások, szegények, cigányok - ebben az idôszakban végezte. Solt majdnem mindegyikben részt vett, s nem nehéz fölfedezni az innen eredeztethetô és egész életútját végigkísérô tematikai, szemléleti folytonosságot.

A tanítványoknak, köztük Soltnak is, meghatározó élmény volt mindaz, ami Keménnyel és a kutatásaival történt. A bajok akkor kezdôdtek, amikor 1970-ben szûk szakmai közönségnek elôadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián. Az egyébként rendkívül visszafogott, tárgyszerû elôadásban megsértett egy tabut: a hivatalos ideológia ellenében kimondta, hogy Magyarországon vannak szegények. A dologból botrány lett, és a pártközpont utasítására azonnal el akarták távolítani a Szociológiai Intézetbôl. Ezt akkor még, arra hivatkozva, hogy folyamatban vannak jelentôs kutatások, el lehetett odázni, de fokozatos kiszorítása a pályáról megkezdôdött. A gazdasági vezetôkrôl írott tanulmányt sehol nem közölték, a szegényvizsgálat zárótanulmányát a KSH-ban páncélszekrénybe zárták, megalázó ,,elbeszélgetések" keretében kérték rajta számon intézményvezetôk és pártfunkcionáriusok, hogy nem tartja be a játékszabályokat (például, hogy összekeveri a kutatás szabadságát a publikálás szabadságával), majd a Szociológiai Intézetbôl is elbocsátották.

Ebben a szellemi és politikai erôtérben indult Solt Ottilia szociológusi pályája, és a késôbbi fejlemények csak ezeknek az élményeknek a fényében érthetôk meg.

Solt 1971 végén fölmondott a Gazdaságkutató Intézetben, majd néhány hónappal késôbb, 1972 tavaszán a Fôvárosi Pedagógiai Intézet akkor szervezôdô szociológiai csoportjához került, amelynek mindössze két munkatársa lett - ô és Várhegyi György. Itt a munkások életformájának egy másik - az új munkahely profiljához jobban illeszkedô - aspektusát, a gyereknevelési szokásokat kezdte vizsgálni. Hogyan nevelik gyerekeiket a munkásság különbözô csoportjaihoz tartozó családok, milyen az iskolához fûzôdô viszonyuk, hogyan befolyásolja a családi szocializáció és az iskola erre adott válasza a munkásgyerekek iskolai teljesítményét, milyen szociológiai tényezôk rejlenek a sikerek és kudarcok hátterében? Elôször a csepeli Királyerdô családi házas övezetét választotta kutatási terepül, ahol zömmel szakmunkások laktak. Tovább szûkítette a kört, hogy a kutatás kiinduló pontjául a helyi általános iskola matematika tagozatos osztálya szolgált.

A tagozatos osztályok abban az idôben meglehetôsen hatékony szelekciót eredményeztek az általános iskolákban. Ezekbe többnyire az adott évfolyam magasabb társadalmi státusú családjaihoz tartozó gyerek jártak. A kiválasztott csepeli osztályban is a helyi társadalom elitjét képviselô, magasan kvalifikált szakmunkás apák voltak többségben. Közülük néhányan a fokozatos munkahelyi elômenetel révén mûvezetôk, technikusok lettek. Társadalmi hátterüket, az életformájukat meghatározó hagyományokat Solt így foglalta össze: ,,Természetes folytatói az iparostradícióknak életmódban és értékrendszerben egyaránt. Ha tovább követjük a családok múltját, a tradíciók forrását a városi piacra termelô önálló gazdálkodók nem paraszti, hanem polgári típusú egzisztenciájában találjuk meg."

Éles ellentétben állt ezzel a következô szakasz választott helyszíne, az angyalföldi Tomori utcai iskola környéke és annak erôsen proletár színezetû társadalmi közege. A kontrasztot erôsítette, hogy itt az évfolyam, tagozatos osztályokból kihulló, maradékát egybegyûjtô 7. c osztályra esett a választás. Az ebbe az osztályba járó gyerekek többsége alacsony iskolázottságú, szakképzetlen családokból jött, s a környék klasszikus, zárt szegénytelepén, a Tripoliszban lakott, zsúfolt, szoba-konyhás, komfort nélküli lakásokban. Solt itt kellôen tömény ,,anyagias tényeket" talált annak a tanulmányozásához, amirôl hivatalosan azt állították, hogy nincs is. Nagyon szeretett a Tripoliszba járni. A késôbbi pálya ismeretében kézenfekvô lenne azt állítani, hogy elsôsorban a szolidaritás, a tûrhetetlen helyzet elleni tiltakozás vonzotta oda. Az is persze, de nem csak az. Jól is érezte magát a tripolisziak körében, örömét lelte a velük töltött órákban. Elbûvölték az egész rokonsági rendszereket összefogó, elnyûhetetlen telepi nagymamák, a hetyke, nagy formátumú, mégis oly sebezhetô vagányok, a kamaszként már felnôtt gondokkal viaskodó gyerekek. Lefegyverzôen hatott rá a mindennapos nehézségeket legyûrô leleményességük és az a képességük, hogy a szûkösségben, a folytonos gondok közepette is meg tudják teremteni az önfeledt ellazulás pillanatait. A társadalom más csoportjainál nyíltabbnak érezte ôket: ,,A konvencionális értelemben is vallástalan nincstelenek kevesebbet törôdnek a képmutatással. Szabadszájú stílusban, nyíltan beszélnek a nemi életrôl, a nagy evésekrôl, a lustálkodásról és arról, hogy szüleik ellen mi a kifogásuk. Mindebbôl nem következik, hogy többet foglalkoznának a nemi élettel, falánkabbak és tunyábbak lennének másoknál, vagy kevésbé tisztelnék szüleiket" - írta 1974-ben a Szakképzetlen családok címû tanulmányában.

1974-tôl a Fôvárosi Pedagógiai Intézetnél folytatott kutatások egy kísérleti program elindításával egészültek ki.

A Kemény-féle 1971-es országos cigányvizsgálat - Solt ennek is aktív résztvevôje volt - egyértelmûvé tette, amit addig is sejteni lehetett: hogy a cigány gyerekek iskolai lemaradása katasztrofális mértékû. A kutatásból kiderült az is, hogy az elkülönített cigány iskolákban, osztályokban a tárgyi feltételek és az oktatás színvonala még az átlagosnál is rosszabb képet mutat. A cigány családok és az iskola kapcsolata feszült, konfliktusokkal terhelt, mert az iskolák többnyire ellenségesen vagy elhárításokkal reagálnak azokra a speciális problémákra, amelyek a cigány gyerekek oktatása kapcsán felmerülnek. Mindez együtt erôs iskolai diszkriminációt eredményezett. Ezért Kemény és munkatársai az iskoláztatási helyzet javítását célzó javaslatokat is megfogalmaztak. Solt úgy gondolta, hogy élve a munkahelye kínálta lehetôséggel (az FPI a fôvárosi közoktatás módszertani háttérintézménye volt) néhány olyan budapesti iskolában, ahova sok cigány gyerek jár, és ahol legalább egy részüket elkülönítve tanítják, kísérletet tesz a status quo megváltoztatására. A kísérlet beindítását felmérés elôzte meg. A kiválasztott iskolák (Békásmegyer, Óbuda, Rákospalota, Újpest, Pesterzsébet) körzetében Solt és munkatársai megkeresték az ott élô cigány családokat, adatokat gyûjtöttek a lakásviszonyaikról, megismerkedtek életkörülményeikkel. A program elindításakor a cigány családok és az iskola közötti kapcsolat javítása, a kölcsönös idegenkedés feladása érdekében valamennyi helyszínen családgondozókat alkalmaztak. A munkába fiatal cigány értelmiségiek (Vajda Imre, Choli Daróczi József) is bekapcsolódtak. Az ô közremûködésükkel cigánynyelv-tanfolyamot szerveztek cigány gyerekeket oktató pedagógusok számára, cigány nyelvû szöveggyûjteményt állítottak össze dalokból és rövid mesékbôl. ,,A cigány nyelvû környezetben élô gyerekeknek az iskola szinte minden egyes mozzanata teljesen idegen. Idegen a kommunikáció módja (kérdésre felelni kell, felszólításra beszélni kell stb.). Ráadásul mindez más nyelven folyik, mint amit eddig használtak. Ha magyarul értenek is, természetes nyelvi környezetük a cigány nyelv. Ha ennek az újfajta kommunikációnak egy része cigány nyelvû, ha az új cselekvési és viselkedési formák cigány nyelvvel kapcsolódnak össze, könnyebbé és örömtelibbé tesszük a dolgukat."

Solt 1976-ban fejezte be a korábbi Kemény-féle vizsgálatok, az angyalföldi kutatás és a kísérleti program eredményeit, tapasztalatait egyaránt hasznosító, összefoglaló igényû tanulmányát, A hetvenes évek budapesti szegényeit. Az akkor provokatívnak számító címválasztás Kemény akadémiai elôadására rímelt.

Itthoni helyzetét reménytelennek ítélve Kemény István 1977 januárjában Párizsba emigrált. Akkor még nem lehetett tudni, hogy ez az év Solt pályafutásában is fordulópontot jelent majd. A Fôvárosi Pedagógiai Intézet égisze alatt megjelenô folyóirat, a Budapesti Nevelô korábban rendszeresen közölte Solt írásait. Egy a budapesti szegényekrôl szóló tanulmányát is nekik ajánlotta közlésre, de ezt csak erôsen meghúzott formában voltak hajlandók közzé tenni. (A szöveget teljes terjedelmében e számunk 48-54. oldalán olvashatják - a szerk.) Solt 1977 nyarán Párizsba utazott, ahova magával vitte az éppen akkor készülô, a gyôri Vagon- és Gépgyár Szerszámgyáráról szóló esettanulmányát, hogy megmutassa Keménynek. Hazatérésekor a vámosok megtalálták nála, és elkobozták néhány Nyugatról hozott, itthon tiltottnak számító könyvvel, köztük Szolzsenyicin mûveivel együtt. Az ügybôl eljárás lett, és rendôrhatósági figyelmeztetésben részesítették. Ugyanezen a címen munkahelyi fônöke is fegyelmit kezdeményezett, ami szigorú megrovással végzôdött.

Soltot mindez kísértetiesen emlékeztette arra, ami Keménnyel történt a 70-es évek elején, és mérhetetlenül felbôszítette. Esze ágában sem volt a meghunyászkodást választani. Amikor Kenedi János Profil címen szamizdatkiadványt állított össze a szerkesztôségek által visszautasított vagy megcenzúrázott írásokból, habozás nélkül odaadta neki a budapesti szegényekrôl szóló tanulmány teljes változatát, majd 1979-ben ugyancsak teljes magátólértetôdôséggel írta alá a cseh chartásokkal szolidaritást vállaló nyilatkozatot. Ezzel betelt a pohár: elbocsátották a Fôvárosi Pedagógiai Intézettôl. Igaz, nem került rögtön az utcára: tanárként egy békásmegyeri általános iskolához helyezték át. Késôbb családsegítôként az ottani fejlesztési program felelôse lett. A programot egykori kollégája, Várhegyi György még a FPI munkatársaként szervezte, de közben döntés született arról, hogy az egy fôre olvadt szociológiai csoport kerüljön át az akkor szervezôdô Oktatáskutató Intézetbe. Várhegyi próbálta elérni, hogy Solt is az új intézmény munkatársa lehessen, de a megbízott igazgató hallani sem akart errôl, sôt, a fejlesztési programra szóló megbízást is visszavonta. Soltot az iskola egy idôre a könyvtárosi teendôk ellátásával bízta meg, gondolván, hogy renitens nézeteivel és magatartásával így árthat a legkevesebbet, ám nem sokkal késôbb, nyilván felsôbb nyomásra, felmondtak neki.

A Szetát 1979 végén szervezte meg, bár az alapító nyilatkozat kibocsátására csak 1980 tavaszán került sor. A Szegényeket Támogató Alap logikus folytatása volt a 70-es években folytatott kutatásoknak, sôt létrejöttében személyesen is szerepet játszott egy korábbi interjúalany, egy tripoliszi proletárasszony. Egy ismerôse érdekében kereste meg Solt Ottiliát, aki hosszú ideje küszködött súlyos betegségével, táppénzre már, rokkant nyugdíjra pedig - az eljárás lassúsága miatt - még nem volt jogosult. Így gyakorlatilag jövedelem nélkül tengôdött, a szomszédok, ismerôsök kegyelemkenyerén. Ennek az esetnek a tûrhetetlensége indította Soltot arra, hogy kiagyalja a Szeta ötletét. Ugyanakkor a Szeta nemcsak következménye volt a korábbi kutatásoknak, hanem lehetôséget is teremtett az empirikus szociológia folytatására más eszközökkel. Az ügyfelek bôséggel szállították az ,,anyagias tényeket". Ezekbôl szerzett muníciót a szamizdat Beszélôben megjelent cikkeihez és a politizáláshoz is. Ennek a lankadatlan kíváncsiságnak és a körülményekre fittyet hányó anyaggyûjtô szenvedélynek köszönhette, hogy a rendszerváltás idején, tíz évvel a hivatalos szociológiából való kiebrudalása után is pontosan tudta, hogy mi történik az országban, és alapos társadalomismerettel felvértezve kezdhette el képviselôi munkáját.
(Részletek Solt Ottilia haramosan megjelenô kötetének elôszavából.)