Juhász Ferenc: Egy asszony életrajza

Három fiút szült. Két fia van. Huszonötéves volt,
mikor a harmadikat temette. Akkor a gyerekek kakaót
kaptak. Kakaót meg kiflit reggelire. Vasárnap. A férfi
nem ivott bort. Hagymateát ivott fehér porcelánbögréből.
Egy fej vöröshagyma egy bögre vízzel összefőzve. Ez volt a
hagymatea. A hagymafej a hagymalében szagos golyó. A
férfi a hagymát is megette. A Földgolyót ette meg a halál. Két
éve operálták. Kivágták egyik tüdejét. Kellett a hagyma és
kellett a tojás és kellett a zsír. Aztán a férfi egy bögre
kávét ivott, a kávéba egy leveseskanál disznózsírt tett, a
kávéba egy tyúktojást vert. Összekavarta kanállal, megitta.
De bort nem ivott. Ültek a konyhában az asztal körűl.
Jánoska tíz hónapos volt. Agyhártyagyulladás. Halál.
Jánoska pici kék koporsóban. Pici kék koporsóban a szobaasztalon.
Jánoska viaszliliom. Jánoska viaszrózsa. Jánoska
viaszmackó. Szőke viaszmackó. Jánoska sárga viaszgyík.
Pikkelyes gyík-újszülött. Jánoska fehér tarajosgőte. Jánoska törpe
karácsonyfa. Jánoska fagyott angyalhaj. Jánoska imádkozó ebihal.
Viasz-ujjacskái imára fonva. Viasz-kezecskéi: esős palasátor.
Viasz-mosolygása fekete derengés. Viasz-szemhéjain a
szenteltvíz-harmat, mint a Galaktika farkán a gyémántpor. Jánoska
jégszív-orrhegyén piros manó ül. És hét feje van a lakkcsizmás
manónak, hét zöld pikkelytornyon hét feje. Hét nyakán hét
feje. És minden fejnek angyalarca van. És minden angyalarcnak
zöld aranyszakálla. És tizennégy szemgolyó a hét
angyalarcban. Mint búgócsiga forognak a manóangyalsárkányszemek.
Szemük: Ítélet, Bánat, Láz, Nyálfolyás, Sírás,
Köhögés, Könyörtelenség, Hányás, Öntudat, Hasmenés, Lihegés,
Bűntudat, Vád, Halál. Jánoska tejes kukoricacső szőke
növényszakállal. És gyűrű-tűzfoltos gyászlepke-szárnyak a
sárkányangyalmanó hátába tűzve ezüst zihereictűvel. És a
tűzkarikás fekete lepkeszárnyak alatt piros szitakötőszárnyak: ezüst
biztosítótűvel odatűzve. A szoba-ablak kinyitva. A szoba-ajtó
ablakán benéznek. A gyerekek ágaskodva. A felnőttek
orrot törülve. Az ajtóablak horgolt fehér függönyén a cérna-
satírozás-kockákból horgolt imádkozó angyalok fehér horgolat-szárnya
dermedten lobog. Harang szól. Lélekharang.
Az udvaron gyülekeznek a temetésre-jöttek. És ott már
a kis kék Szent János-elvivő Kék Szent Mihály-lova. És a
lovat-vivő lovak fehér ruhába öltözött lányok: fehér
mirtuszkoszorúval, fehér rózsakoszorúval fejükön. Hajuk
lebontva vállig, derékig. Copflijuk kibontva, hajuk leeresztve.
Cselédlány volt és napszámoslány volt és kőműveslány volt és
dolgozott zsákvarrodában és csokoládégyárban is dolgozott. Főzött,
mosott, mosogatott, takarított a gyerek-cseléd. Tíz-évesen egy
zsidó családnál. Padlót vikszolt. A nagylányokat az iskolába kisérte.
Cipelte bőröndjüket, szatyrukat. „Azok a lányuk mindíg
elszaladtak, datolyát is ettek.” Ha nem voltak otthon: leült a
zongorához. A billentyűket verte piros gyerekkezekkel.
Prolikislány-Chopin, prolikislány-Liszt Ferenc, prolikislány-Artur
Rubinstein. Mosogatólé, lúg, szappanoslé, gang-fölmosóvíz,
fagy: vörös kesztyűt cserepezett kezére. Kezeire piros zománckesztyűt.
Vitte a cementes maltert cementbőrű malterosvödörrel az állványokon,
hordta tragacson, saroglyán, talicskán a téglát. „A
zsákvarrodában birkóztunk a lányokkal.” „És ujjaim, mint egy
dagadt tűpárna, ujjhegyeim lila kicsi dinnyék. Tűszúrások ponthalmazai.
Tűsebek pontörvénye.” Vonattal járt a fővárosba. Hóban,
fagyban, esőben. Két kilóméter az állomásig. Reggel ötkor.
Az állomásig. Öt évig vak volt gyerekkorában. Ha nem vezették:
támolyogva járt, mint a szemgombákig gyűrűs fölfele-bugyogással
kitűrt csigabiga szarvai: kezei, karjai imbolyogtak a levegőben,
kútkeréknek, falnak, kerítéslécnek, fának, tyúknak, virágnak
ütődtek, s az ütéstől visszariadva riadtan behuzódtak gyöngéd
hóna alá. Orvoshoz nem vitték. Betegsége mi volt: ő se tudja. Vak
volt. Vak kiscseléd a gazdag rokonoknál. „Láthatod ezen a barna
fényképen is. A középen én állok.” A barna fényképen a sváb rokonok.
János bácsi, Náni néni. János bácsin barna csizma, zsinóros barna
nadrág, zsinórcsontvázas barna mente. Pilleszárny-gallérú sárga
ing. Feje födetlen. Kezei a térden. Szemei világító halottak! Náni
nénin barna gombos cipő, földig-érő barna szoknya. Gyöngyház-rózsa
gombos barna pruszlik. Feszes lajbi. Feje födetlen. Kezei
a hajtogatás-vasalástól nagykockás sváb kékfestő-kötényén. A
kötény! Mint Hantai Simon gyűrt-hajtogatott-kihúzott kék,
lila, barna, zöld vásznai! A kék-csempe Szűz Mária-kötények!
Szűz-Anya kék-csempe világegyetem-köténye. A Mama-vágyak!
A Mama-sírások! A Mama-depressziók! A Mama-imái!
Karácsony. Húsvét. Pünkösd. Úrnapja. Búzaszentelés.
Búcsú. Ádvent. Lakodalom. Keresztelő. Temetés. És Náni
néni szemei, mint a világító halottak! Köztük a vak cseléd.
A tizenhárom éves. Köténye barna gyermek-Univerzum. Jobb
kezében sárga margaréta. Bal keze János bácsi vállán.
Nyakán négy sorra gyűrűzött fehér nyaklánc. Fonott barna
haja koszorú-kosárban. És szemei: vak temetők! Szemei: vak
temetők! Szemei: vak temetők! Szemei nehéz üvegkoporsók! Szemei:
vak kocsonyarózsák! Szemei: taknyos vak üvegcsikók. Halál-üvegborjak.
Szemei: fagyott tehénszájak. Szemei: deres Szűzanyácska-fejek.
Szemei: megvakúlt látomások. Szemei: a Mennyország bezárt
gyémánt-kapuja. Szemei: a Túlvilág két becsukott kapu-szárnya!
„Anyám meggyógyított. Porcukorral dörzsölte a szememet.
Szememet porcukorral dörzsölte reggel, délben, este. Porcukorral.
És pókhálót tett rá. Verébszart. Meg galamb-ürüléket. Teában áztatott ronggyal
borogatta. Szedett a tóparton gyógyfüvet, gyógynövényt, gyógyvirágot.
Nevüket nem tudom. A teát abból főzte. Vak szemeimet azzal
mosogatta. Kemény ujjakkal mosta, mosogatta. Szemeimet,
mint az újszülötteket. Mint az újszülötteket, mikor az emberből
véresen kitörnek. Előbb a hajuk, aztán az arcuk, aztán a
fejük, az alsó részt szétrobbantva szinte, mint a Kárhozatot
a hit szerint Jézus, mikor az ember lábai, mint a feszület
karjai, s végbelétől a köldökig fölszakad! Mama úgy mosta
szemeimet, mint újszülöttekről az anyavért, magzatzsírt,
szájukból a magzatnyálsarat, orrlikaikból a magzatszurkot.
Nyakamba spárgakarikán gyógyfüves zacskót akasztott. Úgy jártam az illatos
gyógyzacskóval, mint aranylánccal a nyakamban. Barátnőm vezetett: Szabó néni.
És késsel játszottunk, hosszú konyhakéssel egymás körűl szaladva. Késsel.
Anyám meggyógyította vak szemeimet!” Bérbe mosott, bérbe
vasalt. Negyven kiló ruhát hetente. Kedden mosott, szerdán a
ruhákat szárította, csütörtökön vasalt. Zöld őskorral merengett
a kis ecetfa a kerekeskút mellett. És vérzett ősszel, mint a
megfeszített Krisztus arca, homloka, szívsebe, szögön-lógó kezei,
lábai. Az udvaron, a fák közt kifeszített köteleken száradtak
a fehér törülközők, vászonköpenyek. És száradtak a padlás
agyaglélegzetében is. Télen, mint fagyott üveglángok, nyáron gőzölgő
éposz-lapok. A ruhacsomagot a férfi hozta. Részegen, józanon a
férje hozta. Barna csomagolópapírban, vastag spárgával nagy-kockás
hálóvá csomózott negyvenkilós papírzsákban a férje hozta.
Hozta józanon és hozta részegen. Hétfőn hozta, pénteken vitte.
Pénteken vitte, hétfőn hozta. Budapestről hozta. Budapestre vitte.
Férje a spriccert szerette. Csak nagyfröccsöt ivott. Sört nyáron
csak a búcsúban, mikor a rezesbanda szólt. S ő ott ült homlokára
fölbökött szürke nyúlszőrkalapban, meglazított nyakkendővel,
fehér ingben, mert zakója a széken. És könyékig fölgyűrve az inge.
A piros ingujj-gumipántkarikákig. Leszállt a vonatról, ferde vállán
a csomag. Előbb az állomás-kocsma. Ott az ulti. Aztán hazafelé
a másik. Rex, spriccer. Aztán a harmadik. Fröccs. Billiárd.
Krétázta a dákó fekete csikó-orrát, s a fehér csontgolyót
módosan megütve hosszan nevetett. A kutya tudta hol van.
A kutya úgy ugatott. Mikor leszállt a vonatról a barna papírcsomag-zsákkal s
elindúlt haza tántorogva: a kutya már úgy ugatott. És négykézláb
mászott a férfi a sárban. És röhögött a fekete esőben.
Röfögött, sírt és mászott mosolyogva. És sáros volt a homloka, nyelve,
a szája, szája belseje, sáros az inge, gatyája. Sáros nemiszerve is. Hosszú,
szeplős keze-ujjai közt sár-úszóhártyák. Szemgolyója is sáros.
De a csomagot mindíg hozta. De a csomagot mindíg vitte. A négy
pengőt el se hitte! A gyerekek remegtek. Az asszony: „Mondd meg
apádnak!” És hozzávágta a vekkert. És hozzávágta az ollót. És
hozzávágta a lámpát. Férje röhögve elugrott. Akár egy égő angyal, akár
egy őrült csillag: a petróleumlámpa kirepült a kiskertbe. Csörömpölve
áttört a kisablakon, égve, üvegszilánkok sírtak és égett már
a kiskert. Égett az ecetfa, a jázminbokor égett és lángoltak a
rózsák, a liliom égett. „Nem fogok megvakulni? A vakpénzt
már megkaptam. A vaksági pénzt kijártam. Jár az nekem, nem
szégyen. Egy szegény asszonynak. Csak vakbotot nem kérek. Pedig
adni akartak. Fehér botot nem kérek. Én vasbotot nem kérek.
Hogy bottal botorogjak. Botorkáljak a ködben? Ide-oda csapkodjak
fehér vaskampósbottal?” És néz a kristály-csöndbe, néz
kristály-mosolygással. Nem oda, ahol vannak. Nem: ahonnan
beszélnek. Néz üdvözítő-arccal. Néz, mintha arra volna! Néz
ködfényes arccal. Néz: már a homlokával. „Az egyik fülem
lukas. Vak, süket öregasszony. Csőlátó vagyok, a doktor azt mondta:
Nem baj néni. Legalább nem tetszik látni, legalább nem: a rosszat!”
És kapál, kertet ás, szőlőt metsz, rózsát, szőlőt kötöz, megy boltba,
és elteszi az uborkát, dunsztol őszibarackot. A háború után meg,
a kitelepítéskor, ő is ott volt a listán. Nem tudta, hogy miért is,
de rajta volt a listán. Ott ült a konyhaszéken, az előbb tojózott
éppen, a tyúkok fenekébe fúrt mutatóujjal, ujjheggyel
tapogatni a tojást a tyúktestben. Vagy a tyúkseggből félig
kiálló pihés és véres mészgömböt kiemelni, a tyúkot tojásra birizgálni.
Ott ült a konyhaszéken, férje a kertben téblábolt. A konyha
közepén meg a nagy ruháskosár volt. A ruháskosárban: dunyha,
fazekak, bögrék, kanalak, dunsztos, kolbász, meg mindenféle holmi.
A kosár virágmintás, arany-virágmintás bordó ágyterítővel
vastagon letakarva, körben lekötözve, mint a befőttesüveg
áztatott cellofánja gumikarikával, spárgával ha más nem
volt. És jött a szomszédasszony: „Elvinném a kacsákat.
Itt csak megdögölnének.” Később a két ajtó közt, térdei
közt kislánnyal, egy ötéves kislánnyal állt vinnyogva az asszony.
Az utcán üvöltöttek. „A fia kommunista!” „Föl kell ezt
is kötni. Azzal a taknyossal együtt!” Máskor beteg-őrző volt.
Skizofrént-őrző asszony. A depresszió pajzsa. A mánia csigahéja.
Az kockás barhet-ingben, sárga kordbársonynadrágban. Nem
evett, nem ivott. Ült csak. Nem evett, nem ivott. Állt csak. Az
alkonyatot nézte. Két évig az agy-estét. A fehér elme-éjfélt.
Aludt, olvasott, fölkelt. Aludt, olvasott, nézett. A telet, az őszt
nézte. A nyarat, a tavaszt nézte. És sikítani kezdett, futott a
Szeptemberben. Őszi szeplők közt futva sikoltozott zokogva.
Egy egész kosár tojást csapkodott a földhöz. A tojásokat egyenként
csapta a konyhakőhöz! Előbb kezébe vette, forgatta, nézegette, a
mészbuborékokat ujjhegyén billegette, aztán a kőhöz csapta, mintha
egy nagyot köpne. Csapkodta csak úgy loccsant, csapkodta csak úgy
spriccelt! Nézett vércse-szemekkel, nézett héja-szemekkel, nézett
kigyószemekkel, nézett kés-pillantással. És loccsanás, s a konyha kövezete
már sárga máz, takonyméz tojásfehérje, már mészhéj-félbuborék, már
mészhéj-cserép-ganéjdomb. Mintha egy őrűlt szörny hányna, az Őrület
okádna epét a Mindenségre. Az Őrület-Epehólyag öntötte büdös nedvét.
És a keze epés volt és a fal is epefröccsent. Az udvaron az asszony,
futott körbe az asszony. A másik meg utána. Utána egy nagy késsel.
Disznóölő-bajonéttel! „Te kurva, kurva, kurva, te kurva” kiabálta!
Az meg: „A kútba ugrik!” A bajonét az apjáé. Isonzóból
hozta. Ott kapott haslövést is. De már itthon temették. A
tyúkok is szaladtak, rikácsolva rohantak, a kutya sírt a láncon, a
kakas kukorékolt, feketén kukorékolt. Feketén már harmadszor.
És röfögött a disznó, mint egy berúgott Buddha és a liba repűlt az
őszben, mint Szent János Látomása. És a szomszédok néztek a
palánkra tolúlva, a deszkára tódúlva néztek lilán röhögve!
Az asszony: öregasszony. De sose-öreg-asszony. Van öt unokája. És
két dédunokája. Kezei jól mozognak. A lábai is gyorsak. És
emlékezetében nem a Pokol az Éden! A temetőket nem járja.
Nem szereti, nem utálja. Mindenszentekkor elmegy, vagy Halottak
napján elmegy. Visz egy csokor virágot. Minden halott sírjára. Ha
hazaér, kezetmos. „Mert a temető után az ember már kezet mos.
Ugy szokta azt az ember. Mert a temető szennyes. Mert a temető
halott. Halottlemosás után is, amikor már lemostuk a meztelen halottat,
arcát, mellét, mellkasát, hasát, férfiasságát, nőiségét és combját,
lábszárát és a lábát, amikor letöröltük, akkor is kezet kell mosni.”
Most épp valamit olvas. Talán egy verseskönyvet. Mert verset ő is írt!
„Mintha most is hallanám: ej de büszke ez a lány!” Olvas, nézi a
csöndet. Mintha szalmaszál csövén át nézné a világot. A sárga
szalmacsőnek üresség-tölteléke végén a szalmahéj-gyűrű
levegő-lencséjében, levegőkorongjában alig valami látszik.
Fél-orchidea, fél-fénykép, sarlósan körbevágott fél-hajasbaba,
régi, kitépett-hajú, félszemű. Amit a szalmaszálgyűrű üresség-tányérja
héjperemtokjába zárva mutat. Meg az egyik orrlik. A cellulózarcrózsa-
szirmok törése közt a vatta. És minden oly picinyke a szalmahéj-
gyűrűben, a vékony szalmacsőben, mint Liliput-Országban.
Úgy lát, mintha elemlámpával világítunk éjszaka: a sárga fényrúd, a fénypor-aranyrúd
kis kört fest be arannyal a sötétből. Aranylencsében harmatos bogár, százszorszép,
harmatpor-szárnyú bársonylepke, citromlepke, káposztalepke. Ahogy az elemlámpa
fénypontot szúr a sötétbe, arany-gombostűt az éjbe, arany-tűszúrást az éjszakába.
Ahogy a szemész, úgy lát, mikor kis szemlámpával, hosszú vékony rúdlámpával a
pupillán keresztűl a szemgolyó-testbe világít: s látja a bíborfoltot, az eres
retinakorongot, a fényérszálas-szalagcsápos puha napkorongot. Bíbor térképet a sötétben.
Bíbor virágsziget-földet, bíbor földrészt folyókkal, akár egy űrhajóból, űrrepülőből a földet.
„És mondd, az az Alliende, az a szegények pártján volt?” kérdezte
tűnődve. „Persze, egyszer láttam a Televízióban.” Talán önmagát nézi,
kezei közt halt meg a férje. Vért hányt. „Mama, Mama,” mondta. És a
mellkasa véres lett. S az asszony keze véres. Kezei közt halt meg. A
temetés után a padlót reggelig sikálták: ő meg a sógorasszony. Keze
közt halt meg az anyja. De ő csak mint szép álom: színesen visszalépett.
Lakott a kisebbik fiánál. Lakott a nagyobbik fiánál. Most az asszony-
unokával. Mit olvas ez az asszony? Ez a nem-öreg-öregasszony? „Mint
némi földbe szúrt vékony cövek Tünt fel néhány torony a láthatáron,
De oly kicsiny, hogy a pásztorgyerek Meglátja végignézve szalmaszáron!”
Ez bizony Arany János. Ez bizony: Bolond Istók!