Payday Loans

Keresés

A legújabb

Antiszemitizmus - antiszemitapárt PDF  Array Nyomtatás Array  E-mail
Zsidókérdések Magyarországon - Zsidókérdések Magyarországon

A MAGYAR ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE
A HONFOGLALÁSTÓL A VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉIG
KÜLÖNÖS TEKINTETTEL GAZDASÁGI ÉS MŰVELŐDÉSI
FEJLŐDÉSÉRE

ÍRTA:
DR. VENETIANER LAJOS
újpesti főrabbi,
Ferencz József Országos Rabbiképző Intézet tanára.

B U D A P E S T
19 2 2
FŐVÁROSI NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

(részletek)


IV. FEJEZET.

Az antiszemitizmus szárnybontogatása.


A magas színvonalon álló iskolaalapvitákba,
úgy első-, mint másodízben csak Istóczy Győző
képviselő kevert olyan hangot, mely nem volt
méltó sem a Házhoz, sem a szóbanforgó tárgyhoz.
Az orthodoxia idézte föl e parlamenti tárgyalást,
mely bár mindkét alkalommal elejétől végig sűrűn
hangoztatott méltányló elismerést a magyar
zsidóság közhasznú tevékenysége iránt, de káros
hatást szült azzal, hogy az ország közvéleményében,
röviddel az emancipáció után, zsidókérdést
fakasztott, melyre támaszkodva már 1875 április
8-án zsidóellenes szereplésének legelső lépését te315
hette meg Istóczy, interpellációt intézvén a minisztériumhoz
a zsidók iránt követendő politika
tárgyában. Istóczy az iskolaalap vitájával kapcsolta
egybe interpellációját; „azon nyilatkozatok
után, melyeket a tárgyalás alkalmával a miniszter
úr részéről a zsidó elemnek nagy befolyásáról s
Pulszky Ferenc képviselő úrtól a zsidóság magasztalásáról
hallottunk, de az országban uralkodó
közhangulat mellett is nem mondok újságot, hogy
ezen elem bennünket nem túlszárnyalással, de elnyomással
fenyeget”; kérdi a minisztériumot,
hogy „van-e szándéka az országot elárasztó külföldi
zsidóság itten való meghonosulásának lehetőleg
gátat vetni, fogna-e ezen támadó kaszt ellen
a nem zsidó elemek részéről esetleg megindulandó
önvédelmi mozgalom útjába akadályokat gördíteni?”
Az interpellációra Wenckheim Béla belügyminiszter
válaszolt, kilátásba helyezte a honosítás
szabályozását, „de nem azon incidensből és azon
indokoknál fogva, melyeket a képviselő úr interpellációjában
és beszédében fejtegetni jónak latott”;
kijelentette továbbá, hogy a kormány
„igenis ellenséges állást foglalna el minden oly
mozgalom irányában, mely a hazában létező egyházak
és vallásfelekezetek, vagy az azokhoz tartozó
polgárok közt a békés egyetértést s azok
polgári jogainak kölcsönös tiszteletbentartását
bármi részben megzavarná, vagy bármely irányban
megzavarni igyekeznék”.
A belügyminiszter határozott és erélyes kijelentésére
elsimultak egyelőre a hullámok, me316
lyeket Istóczy utóbb annál nagyobb erővel korbácsolt
föl. Első föllépése eléggé szerény keretek
közt mozgott, de az iskolaalap második tárgyalása
alkalmával már kereken kimondta, hogy „a
zsidókérdés egyedüli sikeres, radikális megoldása
a zsidóknak mindenünnen való kizárása”. Közben
persze megragadott minden alkalmat, hogy a parlamenti
szólásszabadság védelme alatt s tekintélyével
csepegtesse a mérget a közvéleménybe.
1875 november 15én megpendítette a költségvetési
vita során, természetesen kellő aláfestéssel, a
börzeadó eszméjét. 1875 december 17-én a Romániával
kötendő kereskedelmi egyezmény tárgyalása
alkalmával Romániát, mint a zsidógyűlölet
melegágyát ünnepli s figyelmezteti a Házat, hogy
a zsidók miatt ne indítson „morális keresztes háborút”
Románia ellen. 1877 január 23-án az uzsoratörvény
módosításáról szóló javaslat tárgyalásakor
erősen támadja a „zsidó uzsorát”, mely kifosztja
a birtokos osztályt. 1878 június 24-én a
zsidó állam fölállítása érdekében szólalt föl s indítványát
azzal okolja meg, hogy mivel a középkori
módszer, „mely szerint a keresztény népek
a koronként égetővé vált zsidókérdés nehéz problémáját
a zsidók tömeges kivégzése útján oldották
meg”, ma már nem igen vihető keresztül, sokkal
egyszerűbb is, ha a kormány minden lehetőt
megtesz arra nézve, hogy Palesztina újból zsidó
állam legyen, hova a zsidók kitelepíttessenek. Trefort
miniszter az indítványra röviden csak a következőket
válaszolta: „Nagyon sajnálom, hogy
e házban oly doktrínák fejtegettettek, melyet a
kor humanitárius elveivel, e ház nemes szellemével
és nagyrészben a tényekkel is ellentétben állnak
és amellett talán hamis és káros interpretatiókra
szolgáltatnának alkalmat. Egyébiránt én az
egész felszólítást csak egy irodalmi essay-nak tekintem,
mely elmaradhatott volna, valamint az
indítvány tárgyalása is el fog maradni”. A miniszter
kijelentésére, hogy nem fog tárgyalás alá vétetni,
Istóczy visszavonja az indítványt (Egy hang
a baloldalon közbeszól: Titkos szavazást kellene
a képviselő úrnak kérnie! Nagy derültség.), de
szavai helyességére a jövőt hívja föl tanúul.
A jövő nem igazolta Istóczy szavait abban a
tekintetben, hogy a magyar zsidóság külön nem?
zetiségi törekvéseket táplált volna. Két évtizeddel
a beszéd elhangzása után az oroszországi és romániái
embertelen üldözések hatása alatt s a középeurópai
zsidógyűlölet következtében a bécsi
Herzl Tivadar indított meg egy általános mozgalmat,
mely Cionizmusz néven célul tűzte ki Palesztina
megszerzését, hogy ott mint nemzetközileg
biztosított önálló államban biztos hazát lelhessenek
a szülőföldjükről kiűzött zsidók. Ez a mozgalom
1897 augusztus 29-én Bázelben tartott kongresszuson
szervezkedvén, képes volt Európa minden
államában nagykiterjedésű egyesületeket létesíteni,
melyek a lépten-nyomon tapasztalható
zsidógyűlölet visszahatása gyanánt zsidó nemzeti
alapon tudták fölébreszteni az önvédelmi küzdelemre
kész önérzetet s a zsidóság történetéhez s
vallásos hagyományaihoz fűződő kapcsolatban a
felekezeti élet s vallásos tanok iránti meleg érdek318
lődést. Tagadhatatlanul nagy érdeme van a cionista
mozgalomnak a zsidósághoz Való ragaszkodás
fölkeltésében, mely eredményt Európa összes
államaiban a zsidó nemzetiség tudatának propagálásával
érte el. De bár majd mindenütt seregszámra
gyűlt a zsidóság a politikai cionizmusz
zászlaja köré, Magyarországon képtelen volt a
mozgalom tért hódítani; a világháború szomorú
befejezéséig s a vele járó gyászos tünetekig hevülékeny
ifjak szűkre szabott körén túl nem terjedt
hazánkban az eszme.
Az 1897. évi első bázeli kongresszus alkalma?
ból a fővárosi lapok szeptember 8-án a magyar
zsidóság három legilletékesebb képviselőjének:
Kohn Sámuel pesti főrabbinak, Schweiger Márton,
az Izraeliták Országos Irodája elnökének és
Lipschitz Lipót, az: Orthodox Közvetítő Iroda elnökének
nyilatkozatát közölték. Kohn Sámuel a
következőket mondta: „A politikai cionizmuszt,
mely Palesztinában egy új Zsidóországot akar
megteremteni, merő bolondságnak, veszedelmes
hóbortnak tartom ... Magyarországon a felekezetből
nemzetet csináló cionizmusz sohasem fog híveket
toborozni. Zsidóvallású magyarok vannak,
zsidó nemzetiség nincsen. Ebben mindenki egyet?
ért, legyen neológ, vagy Orthodox. A zsidó vallás
magyar papjai már a szószéken is energikusan föl?
szólaltak az új Zsidóország megalapításának rögeszméje
ellen.” Schweiger Márton így nyilatkozott:
„A magyar zsidóságnak minden törekvése
homlokegyenest ellenkezik a cionizmusz tendenciáival.
Nem álmodozik zsidó királyságról, hanem
i vallásának épségben tartása mellett minél jobban
be akar olvadni a magyarságba.” Lipschitz
Lipót pedig a következőket mondta: „A cionizmusz
megítélésében az orthodoxok egyetértenek
a haladókhoz tartozó zsidókkal. Ők is kárhoztatják
ezt a meggondolatlan mozgalmat, mely a hazafiság
ellen is, a vallás ellen is vét. A zsidóhitű
magyarok itthon akarnak boldogulni, Palesztinában
való államalakítás eszük ágában sincsen. A
bázeli kongresszusnak Karlsbadban tartott előzetes
tanácskozása alkalmával a magyar orthodoxok
egyik vezérétől megtudakolták, vajjon a cionista
mozgalomnak Magyarországon nem akadnának-e
hívei? Azt a fölvilágosítást kapták, hogy a magyár
zsidókra a cionistáknak félig idealista, félig
oktalan ábrándja semmiféle vonzó hatása nem
lehet.”
S amikor a világháború lesújtó eredménye a
megrendült lelkek kétségbeesésének forrongását
idézve elő a hazai zsidóság köreiben is széles rétegekben
kezdte kiváltani a palesztinai zsidó államhoz
fűződő romantikus érzést, akkor 1919. évi
január 13-án az Országos Rabbiképző Intézet teljes
tanári kara a következő nyilatkozatot tette
közzé: „Súlyos felelősségünk tudatában a közvélemény
tájékoztatása céljából indíttatva érezzük
magunkat felszínre került jelenségekkel szemben
a következő nyilatkozat közzétételére: A zsidó
vallás független országtól és államtól, néptől és
nemzettől. Vallástörvényeink szerint zsidó az, aki
a zsidó hitet vallja, tekintet nélkül arra, hogy születésénél
fogva mely népnek és politikai hozzá320
tartozóságánál fogva mely nemzetnek fia. Ezt a
nézetet vallja a zsidóság kétezer év óta és ezt
vallja ma is. Ezzel összefüggő megdönthetetlen
tény, hogy a zsidóság már kétezer év óta csak vallás
és nem nemzet, vagy nemzetiség. Ezen az ősi
vallási állásponton volt az Országos Rabbiképző
Intézet és ezen az állásponton van ma is. A zsidó
vallás és a zsidó tudomány ápolása és a magyar
nemzeti kultúra terjesztése főiskolánk feladata,
ezt híven teljesítette a múltban és ezt híven fogja
teljesíteni a jövőben is. Megfelelt és meg fog felelni
annak az alapításakor kitűzött célnak, hogy
a magyar zsidóságnak vallásközösségünk buzgó
szolgálata mellett a magyar nemzet ideálját is
ápoló hazafias rabbikat neveljen, azon ideálokat,
amelyektől a magyar állam kormányzata intézetünkre
vonatkozó elhatározásaiban magát vezettéti
s amelyek folytán intézetünket állami jellé?
gímek tekinti. − Vallási eszméinknél és hittestvéri
érzéseinknél fogva csüggtünk és csüggünk a
Szentföldön, melegen üdvözlünk és támogatunk
minden törekvést, mely érdekében folyik. Kétezer
esztendő vértanúsága elszakadhatatlan erős kötelékkel
kapcsol össze bennünket az egész világ
zsidóságával, szívünk egész hevével és teljes
erőnkkel támogatunk minden törekvést, amely
bárhol elnyomott hitfeleink fölszabadítására irányul.
A zsidóság egyeteméhez törhetetlen hittestvéri
hűséggel és szeretettel ragaszkodunk, de politikai
áramlatoktól, − amelyek annak kebelében
különböző országokban, különféle viszonyokból
és helyzetekből, okokból és célokból kifolyólag
kisebb-nagyobb hullámokat vernek, − magunkat
nem befolyásoltathatjuk. Azt vallottuk és azt valljuk,
hogy a magyar zsidóság a magyar nemzet
szerves része, az volt és az marad. A magyar zsidók
vallásuk érintetlensége mellett a magyar nemzet
fiai. Ebben a szellemben fogjuk munkánkat a
felekezet és az ország javára folytatni.”
A jövő tehát semmikép sem igazolta Istóczy
jóslatát a magyar zsidók különálló nemzeti érzése
tekintetében, de annál jobban igazolta a jövő
Istóczy szavait és fenyegetéseit arra vonatkozólag,
hogy az általa megindított zsidóellenes mozgalom
mind szélesebb körökre kezdett kiterjedni
hazánkban. A képviselőházi naplók Istóczy minden
fölszólalásánál sűrűn jegyezték föl a zárójelbe
tett szavakat: Harsogó kacagás, Nevetés, Derültség
minden oldalon. A hírlapok egykori közlései
fölháborodással, gúnnyal tárgyalták szereplését. A
parlament kinevette, az ország közhangulata szórakozott
rajta. S mégis, egy évtizeddel az eman
cipáció után, 1878-ban, a palesztinai államalapítást
tárgyaló beszédének elhangzása után jól ismerte
a helyzetet az az „egy hang a baloldalon”,
mely „nagy derültséget idézve föl, közbeszólt:
Titkos szavazást kellene a képviselő úrnak kérnie”.
Ekkor már számottevő fészket rakott a magyar
társadalom széles köreiben a zsidógyűlölet. És
csakugyan Istóczyban lett volna meg az az erő,
mely meg tudta mérgezni a lelkeket? Vagy nem
inkább a talaj volt alkalmas arra, hogy befogadja
s kicsíráztassa a mérges magvakat? Minő erők
működhettek közre, hogy az emancipációt meg
előző s az azt követő évtized békés és megértő
együttmunkálkodást a zsidógyűlölet kirobbanása
váltotta föl? Hát valóban magában a magyar zsidóságban
rejlett az ok, mely lerombolta a magyarság
bizalmát s fölébresztette a gyűlölet el•
keseredett védekezését?
Érdekes és a világháború utáni magyar közéletben
fölhangzó jelszavakra jellemző világosságot
derít egy epizód, mely 1873 december 1-én játszódott
le a képviselőház oktatásügyi bizottságában.
A bizottság közoktatásügyi javaslatot tárgyalt,
melynek 9. paragrafusa kimondta, hogy
minden iskolai tárgy célját, terjedelmét a kultuszminiszter
szabja meg, kivéve a hittant, mely az
egyházi hatóság jogköréhez tartozik. Ennél a
pontnál Szilády Áron emelkedett szólásra és „közös
erkölcstanát követelt, melynek anyagát az
állam határozza meg és abból együttes tanításban
részesítsék az ifjúságot. Szilády Áron, a halasi református
lelkész, a magyar történeti és nyelvészeti
tudomány kiválósága, akkor már a Magyar
Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság
tagja, lelkészi, tudományos és közéleti tekintély ének
egész súlyával követelte ezt. De utána Tisza
Kálmán szólalt föl s a következőket mondta: „Filozófiai
értelemben tényleg egy az erkölcs, de nem
az életben; én megszoktam, hogy különbséget tegyek
keresztény és nemkeresztény erkölcs közt.”
És a bizottság többsége elvetette Szilády javaslatát.
Zsidókról nem esett szó, és bizonyos, hogy
amint Szilády Árontól távol állt a gondolat, hogy
javaslatával a zsidóságot szépítse, vagy a keresz-
ténységet kisebbítse, épp úgy Tisza Kálmán sem
gondolt arra, hogy külön zsidómorált értsen a
nemkeresztény erkölcs alatt; Tisza ezzel semmi
egyebet nem akart kifejezni, mint csak azt, hogy
az erkölcstanítás a vallásoktatás keretében maradjon.
Tisza sokkal okosabb és óvatosabb politikus
is volt, hogysem megtette volna e megkülönböztetést,
ha egyáltalán sejtette volna, hogy
szavait félremagyarázhatják, illetve hogy szavain
keresztül lelkébe láthatnak. Se szándéka, sem oka
nem volt Tiszának arra, hogy sejtéseket fölkeltő
szószólója legyen a felszín alatt lappangó köztudatnak,
mely gyűlöletre fokozható elítélő véleményt
táplál a magyar zsidók közerkölcse felől.
Nem az ország szívéből repült föl az első
vészthirdető szóröppentyű; nem a fővárosból, a
gazdasági élet legmozgalmasabb s így a zsidómorált
leghívebben visszatükröztető színteréről
indult ki a belátható időben kerekedő vihar jelzése;
a határszélen, a Kárpátok magas bércei fölőtt
mutatkoztak az első viharfelhők.
Még csak az 1871. évet írták, amikor a Túrócszentmártonban
megjelent Narodne Noviny újság
73. számában Pater Sasinek aláírással cikk jelent
meg, mely dühösen támad a zsidókra, amiért
iskolájuk nyelve magyar, általa magyarosodást
terjesztenék, s fenyegető hangon követeli a kormánytól,
hogy egyen jogot kapjon az iskolákban
a tót nyelv is, − különben baj lesz a zsidókkal.
A tót nyelv persze nem kapott egyenrangot a magyarral,
a zsidók pedig természetesen egyre-másra
nyitottak iskolákat, melyek az egész felföldön
védő bástyái voltak a magyar szónak, a magyar
állameszmének, de Pater Sasinek is megtartotta
ígéretét, megvetette lábát a leghálásabb talajon, a
nemzetiségi érzés féltékenykedő szenvedélyét
korbácsolta föl s szított gyűlöletet a zsidók ellen.
Újságban s gyülekezetekben, szószéken és társadalomban
szabadon izgatott a zsidók ellen, mert
nem akartak tótok lenni, mert a magyar állameszme
leghívebb hordozói voltak. S a felföld zsidósága
kénytelen volt magyarságáért szenvedni,
a becsületében való gázolást eltűrni. De hát a tót
izgatásnak lett volna meg az az ereje, mely a felföld
helyi keretein túlcsapva, hatást tudott volna
gyakorolni az Alföld lakosságára s a közéletben
szereplőkre, akiket már 1878-ban meg lehetett
gyanúsítani azzal, hogy Istóczy indítványát nyíltan
gúnyos derültséggel fogadják, de titkos szavázassal
győzelemre segítenék?
A tót izgatás helyi tünetet idézett föl; az ott
elhangzott vádak rágalomértékét mindenki megismerte
abból a tükörből, mely az igaz magyarság
fényét vetítette a felföldi zsidóságra, es mégis, a
hetvenes évek végen már oly nyomott volt a hangulat,
hogy közelgő vihartól kellett tartani.
Mi keltette föl a hangulatot? Mi okozta a viharfelhők
felgyülemlését? Istóczy? Egy ember
nem gyújthatta volna föl az országot, ha gyújtóanyag
nem lett volna fölhalmozva.
Istóczy 1867-ben vasmegyei aljegyző, 1868-
ban járásbíró, 1872-ben vasvári járási szolgabíró
volt s mint ilyent választotta meg a vasmegyei
rumi kerület ugyanakkor országgyűlési képviselő-
nek. Még járásbíró korában − így beSzéll önmaga
emlékirataiban − jó barátság fűzte a zsidókhoz,
de egyszer csak megtörtént, hogy egy birtok került
árverésre s vételre jelentkezett egyik zsidó
ismerőse, aki apja megbízásából akarta megszerezni
a birtokot, de írásbeli meghatalmazást fölmutatni
nem tudott. Istóczy a törvényhez ragaszkodott
s nem akarta elfogadni mint árverezőt, de
az ismeretségükre hivatkozva addig kérlelte, míg
végre a szigorú járásbírót mégis csak levette lábaról.
Az árverés után kisült, hogy valójában nem is
volt megbízatása, amiből nagy zavar, súlyos vizsgálat
támadt s végeredményben Istóczy elvesztette
járásbírói állását. Ekkor bosszút forralt az
egész zsidóság ellen.
Nem akarunk egyéni jellemrajzot adni s nem
kutatjuk lélektani összefüggését a járásbírói székben
trónoló Cátónak az igazságérzet azon elfajulásával,
hogy egy ember gonoszsága miatt nagy
közösségre sújtson; itt a magyarországi zsidógyűlölet
végső okait keressük, amelyeket nem egy ember
bosszút forraló megtévelyedettségében, hanem
az egész országra kiterjedő s több évtizedre visszanyúló
közgazdasági rétegekben találhatunk meg.
Istóczy csak a gyújtó szikra volt, mely lángra
lobbantotta a gyúlékony anyagot, mely előbbutóbb,
biztosító szelepek híján, elérte volna azt a
feszültségi fokot, hogy önmagától robbant
volna ki.
Az ország közgazdasági állapotában két nagy
forduló pontot képez 1848 és 1867. A negyvenes
évek előtt csak a városokban volt zsidókérdés,
ahol a polgári elem, ipart és kereskedelmet űző
idegen letelepültek versenytársakat láttak a zsidókban
s privilégiumaik jogán szabadulni akartak
a versenytársaktól. Kiszorulva a városokból,
nyugalmat leltek a vidéken, földesurak oltalma
alatt, akik rá voltak szorulva a zsidóra. Nagy,
közép- és kisbirtokon, akár világi, akár egyházi
volt a tulajdonos, szívesen fogadták a zsidót, aki
egészséges vérkeringést idézett elő a birtokon,
túladott gabonán, nyersterményen, megszerezte a
szükséges forgótőkét s szolgálta híven, megelégedésre
a birtokos kényelmét, úri módját. A falu
népe, jobbágy, zsellér hasonsorsú szolgát látott a
zsidóban, akit épp oly részvéttel hallott felsikolt
tani, mikor a földesúr mulatós kedvében kutyákat
uszított rá, mint aminő fájdalommal görnyedt jómaga
tivornyázó birtokos igájában, könnyes szemekkel
tekintve a fölszabadulás elérhetetlen boldogsága
felé.
Elérkezett a szabadság órája. Hogy minő változást
hozott, arra nézve hadd szóljon helyettünk
Szekfü Gyula, aki az Élet irodalmi és nyomda
részvénytársaság kiadásában 1920-ban megjelent
Három Nemzedék című munkájában, és Surányi-
Unger Tivadar, aki a Szent István-Társulat kiadásában
l921-ben megjelent A gazdasági válságok
történetének vázlata 1920-ig című munkájában
a következő képet festi. Nem idézünk más
forrást, mert ha egyrészt e kettő már föl is használta
a rendelkezésre álló adatokat, úgy másrészt
épp e kettő felül áll minden gyanúsításon, mintha
zsidó szemszögletből nézné a helyzetet.
bajok eredete még a szabadságharcot közvetlenül
megelőző s követő időkbe nyúlik vissza.
A jobbágyság fölszabadítása úgyszólván teljesen
előkészületlenül találta a magyar birtokosságot,
melynek egész gazdálkodása, üzemének fölszerelése,
berendezése, de saját magának gondolkozásmódja
is gyökerében volt hozzánőve a jobbágymunka
fogalmához, az úrbéri állapotokhoz. Az
ősi szolgáltatások elvesztéseért nyújtott állami
kárpótlás vajmi csekély vigasza lehetett csak a
gazdaközönségnek, mivel az erre fordítandó, pótadó
alakjában kivetett földtehermentesítési járulék
súlyosan aránytalan, legnagyobb részében újra
csak az ő vállaikra nehezedett. Az új viszonyokba
csak nehezen beleszokni tudó, válságos helyzetbe
jutott gazdákra valóságos csapást mért az 1853
május 29-iki császári nyílt parancs: az ősiség és
a magyar zálog eltörlése. Ennek folytán a tőkével
nem rendelkező birtokos kénytelen az új jelzálogkölcsönhöz
folyamodni; az ősi kúriák egyre gyakrabban
kerülnek dobra, a hetvenes évek végén
már közel húszezerre tehető az elárverezett ingatlanok
száma.”
„A nagy reformoknak is megvoltak közvetlen
visszahatásai, melyek súlyosan érintették az egész
életmódjában mindenképen a régi, kényelmes viszonyokhoz
szoktatott generációt. így volt ez a
19. század egyik legnagyobb művével is, a Tiszaszabályozásokkal.
Az addig hosszú mértföldekre
kiterjedő árterületek, lápok és mocsarak a vízimadarak
és vándormadarak milliárdjainak volt
paradicsoma, mindenféle hal s a csík bőven ta-
nyáztak ott. A környék lakosságának a halászat
és vadászat busás jövedelmet biztosítottak s az
új, szabályozott medrében gyorsan tovarohanó
Tisza magával ragadta gazdasági exisztenciájukat
is. A lecsapolt területek búja, vad talaja mindjárt
nem is volt alkalmas a megmívelésre, minden
egyéb növényt elölt ott egyelőre a túltengő gaz.
No meg a lakosság nem is értett a földmíveléshez,
az új kultúra megkezdéséhez föltétlenül szükséges
beruházásokra pedig egyáltalán nem volt pénz.
Hogy bírhatta volna e nép a rája rótt súlyos adóterhet
épségben elviselni! A szabályozási munkálatokat
különben sem hajtották valami kiváló
előrelátással végre; a kanyarulatok átvágásával
most már rohanóvá tett víz, mely előbb mintegy
200 négyszögmérföldet borított el áradásával, szűk
partjai közt megmaradni nem tudván, nem egyszer
törte át az újonnan épített, de gyengéknek
bizonyult védőgátakat. íme egynéhány a Tiszaszabályozás
utáni árvízpusztítás képe: 1855-ben
volt elöntött terület 250.000 hold, 1860-ban 451.700,
1861-ben 104.000, 1865-ben 105.000, 1867-ben
220.000, 1869-ben 157.000, 1876-ban 121.000, 1877.
ben 108.000 hold volt az elöntött terület, ily vi, f
szonyok közt nem csoda, ha a tiszamenti gazda,
aki sohasem tudta, melyik évben sodorja el fáradozásainak
gyümölcsét az ár, rablógazdálkodáshoz
folyamodott, nem is ápolta földjét úgy, ahogy
észszerűség és helyzet kívánta.”
„Sajátságosan súlyos mellékkövetkezménye
volt a tagosításnak is. A legtöbb község határában
egyszerre ezt végrehajtani nem lehetett s gyakran
évekig is elhúzódtak a mérnöki munkálatok.
Tudva már most azt, hogy senki sem tarthatja
meg addigi földjét az új szétosztás után, mindenki
igyekezett abból még utoljára kihozni annyit,
amennyit csak lehetett. Trágyáját már senki sem
használta föl, hanem azt összegyűjtve, új telkét
akarta majd vele termékenyebbé tenni.”
„A régi úrbéri terménygazdálkodásban a fő
cél csupán a házi szükségletek kielégítése volt. A
gabonatermelés terén ennél távolabbra gazdáink
nem tekintettek. Ha azonban bőséges aratás következtében
gabonafölösleg mutatkozott, a föl
nem használható mennyiséget földalatti vermekben
tartogatták soványabb esztendőkre. Kereskedelmünk
akkor még oly fejletlen volt, hogy dacára
földünk áldott gazdagságának, 1855-ben
1,070.856 métermázsa gabonát kellett importál•
nunk, 1856-ban 900.249, 1858-ban 175.357, 1859-ben
195.903, 1872-ben 1,832.314, 1873-ban 2,788.930,
1874íben 2,974.955 métermázsa gabonát kellett importálnunk.”
„1875-ben fedezték föl nálunk az első phylloxera
infekciót Pancsova határában, mely csapás
végzetesen sújtotta az ország bortermelését.
Eleinte a megtámadott szőlők kiirtásával igyekeztünk
ellene védekezni, de nem vezetett eredményre.
Csak 1886-ban állította föl az állam a
zalatnai szénkéneggyárat s ennek termékei föl•
használásával s amerikai tőke átplántálásával sikerült
csak a kilencvenes évek végéig kiemelni az
országot szőlőtermelésünk végpusztulásából.”
„Az abszolutizmus alatt megindult lassú gaz-
dasági fejlődés a kiegyezés után vérmes reményékre
látszott följogosítani, Bécsen keresztül az
üzérek raja vetette magát hazánkra, hogy annak
szűz gazdasági erejét, energiáját kiaknázzák. A
külföldi tőke ömlik Pestre, hol 1868 elején még
csak 21, húsz hónappal később, 1869 szeptemberében
pedig már 99 részvénytársaság működött 135
millió forint alaptőkével. A vasútalapítás terén
valóságos láz ütött ki, ekkor jön létre a pécsbarcsi,
a kassa-oderbergi, a keleti és az északkeleti
vasút, valamint egész csomó helyi közlekedési
és hajózási vállalat. Ugyanebbe az időbe esik
a vallásosság leple alatt a nép bizalmába furakodó
római grófnak, Langrand-Dumonceaunak nagyszabású
földhitelcsalása is, mellyel számos családot
juttatott koldusbotra. Egyidejűleg 1873-ban
beütött Bécsben és Németországban a „nagy
krach”, melynek hatása alatt Pesten 10 bank omlott
össze 33 millió forint tőkével és 2 iparvállalat
0.8 millió tőkével, s 12 banknak, 2 biztosító intézetnek,
1 közlekedési, 1 építkezési és 10 iparvállalatnak
föl kellett számolnia.”
Így festi a hazai állapotokat Surány-Unger
idézett könyvének 128-138. lapjain. De mielőtt a
nyert benyomást összegeznők, hallgassuk meg
Szekfü Gyulát is, aki elevenebb tollai szemlélte?
több leírást ad a helyzetről.
„A jobbágyból a magyar liberalizmus vívmányai
szerint teljes birtokjogú önálló paraszt
lett, aki a korábban földesúri telket saját hasznára
és saját jószántából művelte s eddigi nemes gazdájának
sem robottal, sem fuvarral, sem egyéb
szolgáltatással nem tartozott. A hirtelen fölszabadítást
nem előzte meg modernebb gazdálkodásra
nevelés, ez volt a kisbirtokos parasztságnak
egyik legfőbb baja. Megbízható szemtanú szerint
a magyar paraszt még a hatvanas evőkben is oly
felületesen végezte a vetést, hogy azt inkább földkaparásnak
lehetett nevezni. Szemes gabona mellett
nagyon kevés kukoricát és dohányt, alig valami
takarmányt termelt, minek folytán marhaállománya
is kevés és rossz volt. Marháját még
karácsonykor is kénytelen volt legelőn, sovány
dohánykórón tartani. Az aratás forró munkáját
a tiszai gazda maga végezte családjával, vagy bő
esztendőben, zsírosan élelmezett, jó sok borpálinkán
tartott részaratójával; az őszi vetés után
neki adta magát a téli henyélésnek, melyből csak
a tavaszi szántás-vetés egy-két hetére ébredt föl,
hogy azután tovább henyéljen aratásig. A dunántúli
kisbirtokos szintúgy nem erőltette meg magát,
legföllebb ha télen tüzelőanyag végett fejsze
után látott, de favágó napszámra vagy fuvarozásra
már nem vállalkozott. Ilyen keleti gondolkodás?
mód mellett csak természetes, hogy szabad föld?
jéből alig hogy kenyeret, többé-kevésbbé zsírosszalonnás
élelmet tudott magának szerezni, eladásra
alig került valami s így pénz se jött a házhoz.
Következéskép minimális volt a parasztosztály
fogyasztása is; étel-italon kívül semmire sem
maradt sem pénze, sem kívánsága, a fényűzés még
a lányoknál sem ment túl egy-egy pántlikán; lakásviszonyok,
ruházat megmaradtak a jobbágykor
formáiban, még a módosabb legények s leányok
sem szoktak hozzá lábbeli viseléséhez.”
„A kisbirtokostól elvette a 48-as törvényhozás
földje egy részét s ami még fontosabb, a jobbágyi
munkaerőt. Kártalanítását e veszteségekért,
melyeket a nemesség öntudatosabb része önként
és lelkesedéssel vállalt magára, egyszerűen a „nemzeti
becsület védőpajzsa” alá helyezte. Az abszolút
kormány a nemzeti becsületre keveset hajlott,
és nem sietett e nemzeti érzésű arisztokrácia kártalanításával.
A császári rendelet a 48-as törvényhez
hasonlóan elismeri az állam kötelezettségét a
földbirtokososztály kármentesítésére, s e célból az
ország területét osztályokba sorozza, melyekben a
talaj termékenysége szerint holdanként különböző
kártalanítási összeg fizetendő. Az első osztályban
van Fejér, Sopron, Mosony, Pozsony, Vas, Tolna,
csupa olyan megye, hol a nagybirtok a túlnyomó
− Fejérmegyének majdnem háromnegyed részé
nagybirtok − a konzervatívnak nevezett aulikus
mágnások kezén, s ami kisebb kártalanítandó bir?
tok van, akközt is sok a nem-magyar, német és
tót. Pestmegye a második osztályba helyeztetett,
Baranya, Borsod, Csongrád, Komárom, Somogy a
harmadikba, Bihar, Heves, Zala a negyedikbe,
Szabolcs, Szatmár, Zemplén az ötödikbe. Ez utóbbiak
nagyszámú köznemessége holdanként már
csak szinte fele annyi összeget kap, mint a fejérmegyei
nagybirtokosok. A tendencia világos: a
mágnások nagyrésze elszakadván a katasztrófa
után a nemzeti ügytől, jutalmat kap, a köznemesség
büntetést. A pátens azonban még ez összegek
kifizetéséről sem gondoskodott, hanem azt későb-
bi időre halasztván megengedte, hogy a birtokosok
addig is előleget kapjanak az államtól. Újabb
fegyver az abszolutizmus kezében a hazafias köznemesség
anyagi helyzetének lerontására. A bonyolult
hivatalszervezet az előlegeket csak hoszszadalmas
herce-hurcával folyósítá, lehetőleg „jóérzelműeknek.”
A köznemes ügye elsikkadt a sok
rosszindulatú fórumon, de még ha kapott is előleget,
ez se sokat lendített birtokán, mivel az elaprózva
kézhez vett kártalanítási összeget nem fektethette
be egyszerre, amint ez a jobbágymunka
és fuvar megszűntével szükséges lett volna. A
földbirtok e súlyos krízisét az adórendszer segélyével
lehetett volna enyhíteni, ha a kormánynak
nem lett volna épp a krízis súlyosbítása a
célja. Rossz kataszter, tanulatlan cseh és németosztrák
hivatalnokoktól felvéve, ennek nyomán
igazságtalanul kirótt földadó: csak megnehezítették
a köznemesség helyzetét.”
„E felülről jövő nyomás alatt a köznemességnek
csak csekély hányada tudta birtokát adósságtói
tisztán tartani. A nagyobb rész eleinte terjedtebb
gabonatermelésre veté magát, így akarván a
munkaerő kríziséből szabadulni, miután a korábban
ingyenes jobbágymunkát most pénzért is alig
tudta megszerezni. Néhány jó év magasb árai ittott
csakugyan nagyobb jövedelemben részesítették,
ezt azonban gazdasági szakismeretek hiányaban
nem tudták állandósítani, jó évek pazarlása
után sovány esztendőben ismét adósságba sülyedt.
Az állam ezzel persze mitsem törődött, földtehermentesítési
akcióról, olcsó hitelről, észszerű be-
fektetési kölcsönről szó sem volt. Régi nemesi családáinknak
nem csekély része vált ekkor birtoktalanná,
a birtokosok száma folyton apad, a birtoktömörítés
ténye hiányos statisztikai adatainkból
is kétségtelen.”
„Kevés a jól rendezett középgazdaság az országban,
de sok az utána élő úr. Ha valamely közbirtokosság
fogatjai után ítélnők meg gazdasági
viszonyait, csupa viruló körülményekre, gazdag
birtokosra kellene következtetnünk. Ha vidéki
bált látogatunk meg, azt hinnők, csupa mágnásnőnek
leszünk bemutatva − a toilettek után. Ha pedig
a kártyázószobába lépünk, azt kellene hinnünk,
legalább három főváros gazdag bankárjai
hányják-vetik a rájuk nézve már ingerrel sem bíró
mammont. De ha kimegyünk a tanyák közé s lát
juk a düledező juh-akolt, a boglyas kazalt, a cse
nevész gulyát, a trágyázatlan földet, a szerbtövis
borította legelőt, a fátlan, vízmosásos hegyoldalt,
a kapálatlan szőlőt; ha a telekkönyvbe pillantunk
s látjuk iá sok betáblázást és előjegyzést, az ügy
véd irodájában a sok beperlést, a szomszéd város
kereskedőtárcájában a sok beváltatlan váltót,
könyvében a sok fizetetlen számlát; ha a gazdasági
egyesület üléstermébe lépünk s látjuk gyűlés
napján is a sok üres széket, halljuk az egykét meg
jelent tag üres politizálását, − akkor szomorúan
hajtjuk le fejünket, s arról győződünk meg, hogy
a fogatok és toilettek fénye csalt s hogy egészség
telén társadalmi viszonyok közt élünk.”
Jött az 1867, mely hazánkat belevonta a nyugati
országok immár virágzó kapitalista forgata-
gába, kereskedelmi és ipari érdekkörébe. „Hirtelen
változást csak az a körülmény eszközölhetett
volna, ha az eddig harcos és jogász nemzet egyszerre,
máról-holnapra, kereskedelmi és ipari tehetségnek
bizonyul. Ez azonban nem történt meg.
Ellenkezőleg, gazdasági életünk lassú bontakozásának
egyik oka az, hogy a magyarság ez új korszakban
is húzódozott e pályáktól. Az alacsony
műveltségi osztályokat, a paraszti tömegeket nem
érheti itt szemrehányás, őket eléggé elfoglalta a
szabad birtok, az újonnan megnyílt agrárpálya,
de a kiváltságos osztályok nem menthetők fel bizonyos
felelősség alól. A korábbi közbirtokosok
és középnemesek tekintélyes hányada volt kénytelén
a jobbágyszabadítás és abszolutizmus nyomása
miatt házi tűzhelyét elhagyni, új exisztenciát
keresni. Csekély éleslátással megtalálhatta volna
ezt, ha a kapitalizmus győzelmes szekerébe kapaszkodik,
ha földesuraság helyett ipari és kereskedelmi
pályára megy. így a föld terményei a magyár
földmíveléstől magyar kezeken át, magyar
közvetítéssel jutottak volna el a hazai, vagy külföldi
fogyasztókhoz. Sajnos, az ősi szenvedélyek
nem engedték ezt. A volt privilegizált osztályok
görcsösen ragaszkodtak az „úri” pályákhoz, s inkább
végképp leszálltak, fokról-fokra csúszva, a
társadalmi létrán, semhogy hirtelen kiragadják
magukat megszokott körükből és ipari produkció
vagy kereskedelem szolgálatába álljanak. A tönkrement
agrárcsaládok fiai városokba tódultak s ott
megszállották az állami, megyei, városi hivatalokat
le egész az írnokságig, mert ezen helyeken to-
vábbra is „urak” − más nyelvre ily értelemben le
nem fordítható szó! − maradhattak.”
Elég volt az idézetekből. Tárgyilagosan figyelő
szemek látták ezt a helyzetet, melyből a régi
Magyarország széles rétegeinek elégedetlensége
sarjadhatott. A jobbágyság felszabadítása, az osztrák
kormány abszolutizmusa, gazdasági reformok
és elemi csapások teljesen tönkretették a kis- és
középbirtokos nemességet. A föld észszerű műves
léséhez nem értő s felszereléssel sem rendelkező
felszabadult jobbágyok ha nem is vágyakoztak
vissza az előbbi gondnélküli állapotba, a legsúlyosabb
terhek alatt görnyedtek. Dobra kerültek régi
nemesi kúriák s felszabadult jobbágytelkek, − s
akadt birtok, akadt telek, mely az árverésen zsidó
kézre is jutott, természetes folyományaként an
nak, hogy a kereskedelmet űző zsidók rendelkezi
tek forgótőke felett. S ez az egynehány zsidó szúrt
szemet, nem pedig az osztrák abszolutizmus által
megkímélt, a jobbágyság felszabadítása által érzé
kényen nem sújtott nagybirtokosság, melynek a
tönkrement kisnemesek birtokainak megszerzése
által eszközölt birtoktömörítése mai napig érez
téti hatását. Szekfü Gyula − könyvének 271. lapján
− így nyilatkozik a hazai földbirtoklás aránytalanságáról:
„Magyarország területének 32%-a
ezertől tízezer holdig terjedő nagybirtokokból áll,
a tízezer holdnál nagyobb birtokok pedig együtt
véve az ország összes területének 7.4%-át foglalják
el. Részletekkel talán jobban tudjuk érzékel•
tetni a dolgot. Az ország területén 1900ban
2,388.482 gazdaság volt, összesen 36,857.000 holdon.
bből ezer holdnál nagyobb gazdaság 3768, amely
3768 gazdaság − ezt jól jegyezzük meg − tizenegymilliókilencszázegyezer
kat. holdat foglalt magában.
A 3768 szám nem a birtokosokat, hanem a
gazdaságokat tünteti fel, tehát birtokos még kevesebb
van, mert egy-egy birtokos, amennyiben
földjei több megyében fekszenek, többször szerepel
a kimutatásban. Viszont a 3768 számban benne
van a főurakon kívül az ezerholdas középbirtokos
is, valamint az állam és egyház is, amennyi
ben ezek földjei egy-egy tagban ezer holdnál na
gyobbak. Ebből a számból tehát nem szabad arra
következtetnünk, hogy az ország 32 millió földje
bői 12 millió, tehát több mint 32%, az egésznek
majdnem egyharmada a főúri osztály kezén volna.
De az aránytalanság igen nagy, majdnem ilyen
nagy. Megítélhető ez abból, hogy az összes gazda
ságok 53%a úgynevezett törpegazdaság, s ezen
törpegazdaságok az ország 37 millió holdjából öszszesen
csak 2,155.168 holdat, tehát a területnek
csak 5.8%át foglalják el. Viszont a hitbizományok,
melyek már kizárólag főúri kézen vannak,
2,329.000 holdat tesznek ki. Azaz kétmillióhárom
százezer holdból csak néhány család él, míg a má
sik kétmilliószázötvenezer hold az ország agrárlakosságának
53%át, összesen egymilliókétszáznyolcvanezer
kisgazdaságot kénytelen eltartani.
Hogy ez mennyire lehetetlen, s hogy e törpegazdaságok
tulajdonosaiknak a puszta életen kívül
egyebet alig nyújthatnak, azt megdöbbentően il
lusztrálja a hivatalos adat, hogy az egymilliókét
száznyolcvanezer törpegazdaságnak majdnem fele,
hatszázezer, kisebb egy holdnál, még pedig szántóföld
nélküli egy holdnál kisebb 294.475, egy holdnál
kisebb, de már szántóföldes pedig 268.274.”
Surányi-Unger és Szekfü könyvein kívül kellő
tájékozódást nyer a kérdés iránt érdeklődő a ma;
gyár kis- és középbirtokosok elszegényedésének,
valamint a magyar faj terjeszkedését s kulturális
és gazdasági emelkedését bilincsekbe verésének
okaíról az ugyancsak minden gyanúsításon felül
álló, de egyben minden előítélettől is ment Beksics
Gusztáv. A magyar politika új alapjai, kapcsolatban
a magyar faj terjeszkedő képességével
és a földbirtokviszonyokkal című munkájából.
(Budapest, 1899. Athenaeum.)
Nem rablás, nem uzsora, nem erkölcsi megítélés
alá eshető furfang idézte elő hazánkban azt
az egész kis- s középnemesi és parasztosztályt
magával ragadó gazdasági válságot, mely 1867-ben,
a zsidók emancipációja idején, már kiterítette sötét
szárnyait az országra. S ebben az állapotban
érte az országot két olyan rázkódtatás, mely a
természetes válságtól érintetlenül maradt birtokosokat
is kiforgatta vagyonukból.
Az egyik a fent említett Langrand-Dumonceau
római gróf, belga kalandor nevéhez fűződik,
ki a hetvenes évek elején a feltörekvő s hazánkban
is egyre tért hódítani kezdő kapitalizmus versenyterén
azzal az eszmével lépett fel, hogy „a
tőke kereszténnyé tétessék.” Hazánkban is lépre
ment sok család; lelkészektől, parasztoktól, özvegyek
és árváktól rengeteg összegeket csalt ki. Végül
− mint minden lexikonban is olvasható, −
csalárd bukás következett, de magasrangú bűntársai
addig húzták-halasztották a tárgyalást, hogy
a tizenötévi fogházbüntetés elől Amerikába szökhetett.
Langrand nem volt zsidó, de „a nagy eszme”
propagálása alkalmával sokat beszélt zsidókról,
hogy közel férkőzhessék a szívekhez, melyeknek
megcsalatkozása fájó kesergésben keresett
vigasztalódást.
A másik nagy és egész Európával hazánk széles
köreit is súlyos válságba sodró szélhámosság
Bontoux Jenő Pál nevéhez fűződik, ki mint az osztrák
déli vasút igazgatója hazánkban is megtalálta
összeköttetéseit, amidőn 1878-ban Union Générale
címen bankot alapított oly célból, hogy a katholikus
egyház és hívek vagyonát tömörítse a
szabadgondolkodók és a zsidók ellen. Ügynökei
bejárták egész Európát, összeharácsolta a papok
vagyonát, egyházi alapokat s a hívek filléreit, −
végül 1883-ban öt évi fegyházbüntetés elől sikerült
külföldre menekülnie. Langrand csak vallásos eszközökkel
toborozta híveit, de Bontoux és ügynökei
már nyílt sisakkal egyenest a zsidók ellen szórt
rágalmakkal szerezték meg saját céljaikra a kifosztott
nép filléreit.
Íme a tényezők, melyek előkészítették a talajt,
s amelyek összeműködése lehetővé tette, hogy
a lesülyedt kis- és középbirtokosoknak kegyelemdöfést
adó Langranc-botrány után Istóczy felléphessen
s hogy az általa szított parázs épp 1882-ben,
a Bontoux-botrány idején csapjon ki féktelen lángolásba.
Istóczy országszerte izgatott szóval, röpiratokkal
és szervezte a gyűlölet fészkeit, az antiszemita
egyleteket. 1880-ban már egy „Nemzsidók
szövetségéinek alapításán fáradozott, melynek
jelszava lett volna: Egy mindenkiért és mindenki
egyért; tagja lehetett „minden országgyűlési képviselő
és egyébb nem zsidók.” A taggyűjtés nem
folyt titokban, sőt oly hangos toborzással, hogy
1880 szeptember 25én Miklós István meginterpellálta
a képviselőházban Tisza Kálmán miniszterei
nököt, hogy „azon köztudomású ténnyel szemben,
hogy a legújabb időben Istóczy Győző képviselő
úrnak ismert parlamenti nyilatkozatai szellemé
ben, a fővárosban és a vidéken alakult és szervezett
antisemitikus egyletekben és folyóiratokban
egyes néptörzs a maga összesesében egyesek buneiért
felette erős megtámadásokban részesül és
a zsidóságnak Magyarországból való kiűzetése
iránt megengedett és tiltott utakon agitáció folyik,
... mit szándékozik tenni a kormány, hogy a keresztény
és nem keresztény lakosság közötti jó
egyetértés meg ne háborítttassék.” Tisza Kálmán
válaszában erélyesen tiltakozott a feltevés ellen,
mintha a kormány, vagy a szabadelvű párt segédkezet
nyújtana Istóczy irányzata terjesztéséhez, s
kijelenti, hogy „minden oly izgalom irányában,
mely az osztályok, nemzetiségek és hitfelekezetek
közti gyűlölséget és súrlódást idézi elő, a kormány
teljesíteni fogja kötelességét.”
Tisza válasza kielégítette a szabadelvű pártot,
mindazokat, kik nem akartak nagy jelentőséget
tulajdonítani az országban elharapódzó bujtogat
tásnak, mely már oly méreteket öltött, hogy
egyes mélyebbre látó politikusok meg is érezték a
közelgő nagy vihart. A küszöbön álló veszedelemnek
nyílt kifejezést is adott az 1881 március 9-én
tartott képviselőházi gyűlésen Majoros István, ki
a polgári házasság ügyében intézett interpellációt
az igazságügyi miniszterhez, mondván: ,,A polgári
házasság kérdésének elintézését különösen a most
sajnosán megindult antisemita mozgalom teszi sürgőssé;
nézetem szerint, ha a polgári házasság már
be lett volna hozva, azon nem várt kellemetlenségeknek
nagy része, amely az érintett mozgalom
következménye lesz, kikerülhető lett volna.” Az
interpelláció következménye az volt, hogy már két
héttel utóbb Pauler Tivadar igazságügyminiszter
benyújtott egy törvényjavaslatot „a keresztények
és izraeliták közt az országban kötött polgári házasságáról,”
mely törvényjavaslat azonban Emmer
Kornélnak, mint igazságügyi bizottsági előadónak
indítványa alapján, tekintettel az országgyűlés
ülésszakának előrehaladott voltára, levétetett a
napirendről.
A történet kutatója kénytelen azon kormány
jóhiszeműségében, de legalább is politikai előrelátásában
kételkedni, amely a megsürgetett általános
polgári házasságkötés javaslata helyett a zsidók és
keresztények közti házasságkötés kérdését dobta
a pártok közé akkor, midőn épp a felekezeti harcok
tüze már lángba akarta borítani az országot.
Nyugodtan vétethette le a javaslatot „az ülések
előrehaladott voltára való tekintettel” a napirend
ről, a javaslat megtette hatását, annak jegyében
indult meg az országban az új képviselőválasztás,
annak jegyében folyt az izgatás, mely a választási
küzdelemben immár elérte a tetőfokát.
De már az ülésszak berekesztése előtt vált világossá
a két tűzfészek, ahol a parazsat szították
s ahol előkészítették az ország lángbaborítását.
Az egyik tűzfészek a zsidógyűlölet szításával
leplezett pánszláv agitáció volt az északi megyékben,
hol már 1881 tavaszán Pásztón és Losoncon
fényes nappal véresre vertek zsidókat, házakba
betörtek, üzleteket fosztogattak, mely jeladás meg
tette hatását az egész Felvidéken. A napilapok
felismerték a helyzetet, figyelmeztették a kormányt
a pánszláv mozgalmakra, amelyeknek csak
takaróját képezi az antiszemita izgatás; mindkettő
Oroszországból táplálkozott s a hatalmas birodalommal
szemben a kormány tehetetlen volt.
Pulszky Ferenc meg is írta nyíltan, vezércikkben
a Pester Lloydban (1881 októberében): „Aus den
Steppen Russlands, woher wir die Cholera und
Viehseuche zu erhalten plegen, klopft jetzt ein
anderer unheimlicher Gast an unsere Thüre: die
Judenhetze. Alles hängt jetzt davon ab, ob die
Regierung den ersten Regungen der antisémite
sehen Verfolgungen entgegentritt, oder ob sie mit
lauwarmen Verweisen im Grunde die Antisemit
ten unterstützt.”
A másik tűzfészek a pesti egyetem volt, mely
nek keresztény ifjúsága 1881 februárjában az
egyetem falain belül a zsidó hallgatókat inzultálva
oly izgalmas jeleneteket provokált, hogy az ügy
gyel kénytelen volt a tanács is foglalkozni, mely343
nek határozatából kifolyólag a Rektor, Dr. Berger,
ä hittudományi kar tanára maga elé idézte a vezetőket,
kik sérelmeiket előadva, azon kívánságuknak
adtak kifejezést, hogy túlsók zsidó hallgató
lévén az egyetemen, beiratkozásnál megfelelő
arányszám vétessék figyelembe. A Rektor atyailag,
de szigorúan megdorgálta az ifjakat, kik az
intelem hatása alatt nyilvános gyűlést hirdettek a
kérdés megbeszélése végett. A gyűlés megtartását
azonban a belügyminiszter betiltotta. Ε betiltás
alkalmat szolgáltatott Istóczynak egy interpellacióra,
melyben 1881 március 3-án védelmébe fogta
az egyetemi ifjakat a zsidó hallgatók ellen, akik
„már elözönlik az összes fakultásokat,” s amely
interpelláció kapcsán Rohling könyveiből idézett
vádakat szórva a zsidóságra, kijelentette, hogy
hiába nevették őt ki hat év óta a Házban, jól tudja,
hogy titokban már sokan vannak mellette, s reményét
helyezheti a közelgő képviselőválasztásba;
„elvtársaimhoz a hazában intézem hát a szózatot:
Ne csüggedjünk, hanem fel a munkára! Mert mi
győzni fogunk, a mienk a jövő!”
Ilyen hangulat előzte meg a képviselőválasz
tást, melynek küzdelmeiben tizenhét jelölt vitte
győzelemre az antiszemita zászlót.
Istóczy hát nem volt már egyedül; erős vezérkar
vette körül; tizenhatod magával szőhette terveit
a képviselői immunitás védelme alatt. Buzogányforgató
levente volt mind, de Istóczyn kívül
főleg Verhovay Gyula és Onódy Géza küzdött az
első sorban, s szőtte a terveket, hogy fölkorbácsolódjék
a szenvedély a zsidók ellen.
Istóczy, akinek kerületében 1882. év januárján
ban két zsidót választottak meg községi bírónak:
Kisbéren Frankl Zsigmondot és Baltaváron Mayer
Józsefet, 1882 február 18-án ugyanazon megye katholikus
papságának kérvényét ajánlja gyűlölettel
átitatott beszéd kíséretében a képviselőháznak a
zsidóemancipáció eltörlése tárgyában. 1882 június
9;én pedig, amikor a parlament Szatmármegye kér;
vényét tárgyalta az oroszországi üldözések elől
menekült zsidók bevándorlásának megakadályoz
zása ügyében, oly vadul csapongó beszédet tartott,
hogy Wahrmann Mór kiment a teremből, aminek
következménye az volt, hogy a folyosón belekötött
Wahrmannba s párbajra kényszerítette. Ezért
a szabadelvű párt kizárta kebeléből Istóczyt. Ad
dig a szabadelvű párt tagja volt, mint ahogy a
többi antiszemita képviselő is a különböző pártok
ban foglalt helyet.
Verhovay Gyula sem volt mindig antiszemita.
1880 január elsején indította meg a Függetlenség
című napilapot, melyben a legszabadelvűbb eszmék
lelkes hirdetője volt s mikor ugyanazon év
márciusában mint függetlenségi képviselő Nagyváradon
járt, hol párthívei bankettel tisztelték
meg, nagy beszédet tartott a zsidókérdésről, elragadtatással
szólt a zsidók hazafiságáról, gazdasági
és szellemi értékéről, s elítélően nyilatkozott Istóczyról,
ki „gyűlöletével sportot űz s kit nem vezérel
tisztességes szándék,” végül kijelentette, hogy
„aki a zsidók ellen agitál, az nem hordja szívén a
haza javát.” A közönség rajongott Verhovayért,
ki elragadó népszónok volt s csodás erejű tollal
345
rendelkezett, s amikor 1881-ben a kisbirtokosok
megtámadása miatt báró Majthényi Izidor provokálta
s párbajban megsebesítette, valóságos nemzeti
vértanút látott benne a közönség s az iránta
érzett részvét nagy utcai tüntetésben nyilatkozott
meg a pesti Nemzeti Kaszinó előtt. De a következő
évben teljesen váratlanul megváltozott a Függetlenség,
mely ontotta a zsidógyűlölet gyilkos
mérgével megírt cikkeket. Mi okozhatta a fordulatot?
Nem tudjuk, maga Verhovay sem ad felvilágosítást
Az Álarc Korszaka című könyvében,
melyet teljes letöretése után 1889-ben írt önigazolás
céljából; valószínűleg annak felismerése indíthattá
ritka tehetségének a zsidógyűlölet fegyvere
forgatásának szolgálatába való állításra, hogy lapja
nagyobb hasznát fogja ennek látni. Hiszen
1883 októberében, amikor az antiszemita képviselők
kiváltak a különböző pártokból, s megalakították
a különálló antiszemita pártot, Istóczy Győző,
Onódy Géza, Simonyi Iván és Széll György mellé
Verhovayt is be akarták választani az elnökségbe,
de nem fogadta el, mert minden szabad idejét lapjának,
a Függetlenségnek akarta szentelni. Így
mondta ő maga. De csakhamar kitűnt, még abban
a hónapban, hogy más érdekek késztették arra,
hogy a lap kezelésébe idegen ne nyerjen betekint
test. Ugyanis a Függetlenség tekintélyes összegeket
gyűjtött Arany János szobrára, a Honvédszobor
felállítására és a bukovinai csángók visszatelepítésére,
s kisült, hogy mind e pénzeket Verhovay
elsikkasztotta. Ettől az időtől fogva erkölcsi
halott lett.
nódy Géza, ki 1871-74-ig a szabolcsmegyei
alsódadai járás szolgabírája volt s 1S81-ben a hajdunánási
kerület antiszemita programmal megválasztott
orsz. képviselője lett, a legnagyobb vészedelmet
hozta a magyar zsidóságra a vérváddal.
Amit addig a leghevesebb küzdelmek közepette a
legvéresebb szájú demagógok sem mertek hangoztatni,
azt Onódy Géza. vitte bele a küzdelembe s
megvádolta a magyar zsidóságot az országgyűlés
színe előtt keresztény vérnek vallásos szertartásra
való felhasználásával.
1882 április l-én Tiszaeszláron eltűnt Solymossy
Eszter tizennégyéves cselédleány, míg a
falu szatócsánál járt, hová gazdája, Húri András
küldte. Az eltűnés három nappal a zsidók peszachünnepe
előtt történt s hogy a leány nem került
elő, Onódy Géza orsz. képviselő, ki Tiszaeszláron
lakott, előkészítette a közvéleményt arra, aminek
hatása alatt Eszter anyja már május 4-én vádat
is emelt: hogy leánya vérét a zsidók vették a húsvéti
kenyérhez való felhasználás végett. A nyíregyházai
törvényszék május 19-én küldötte ki Bari
József törvényszéki jegyzőt a vizsgálat megejtésere,
ki legelőször Scharf József templomszolganak
Samu nevű öt éves fiát hallgatta ki, minthogy
híre terjedt, hogy az öt éves fiúcska azt mondta
Sós Mihálynénak, ki kaláccsal édesgette magához
a gyermeket, hogy Esztert a metsző vágta meg.
A vizsgálatot vezető törvényszéki jegyző cukorkákkal
bátorította vallomásra a fiút, ki elmondta,
hogy apja behívta Esztert, átvágta nyakát s ő, meg
Móricz bátyja fogta fel a vért. Erre a vallomásra
még aznap elfogták az egész Scharf családot s hiába
volt az apának s a tizennégy éves Móric fiúnak
bizonygatása, hogy ők nem is látták Esztert s mitsem
tudnak eltűnéséről, döntő volt az ötéves fiúcska
kaláccsal-cukorral kivett vallomása. Ezen nap
estéjén Móric Recsky András, közismerten felelmetes
csendbiztos őrizetébe adatott, ki annyira rá
tudott ijeszteni a tizennégy éves félénk természetű
fiúra, hogy még azon éjjel jegyzőkönyvbe mondhattá
azt, hogy a leány eltűnése napján, szombaton,
az istentisztelet végeztével atyja behívta Esztért
a templomba, hogy oltsa el a gyertyákat s ott
Wollner Herman átutazó koldus leteperte, Buxbaum
Ábrahám és Braun Lipót sakterek, kik épp
kántorpróbán voltak Eszláron, lefogták és
Schwarcz Salamon sakter levágta a leányt. Mindezt
a kulcslyukon keresztül látta. Erre a vizsgálat
felkutatta a templomot, ahol azonban nem akadt
semmiféle nyomra.
Június 18-án hullát fogtak ki a Tiszából; a ruha
rajta Eszter ruhája, a hulla karján lóg a festékes
kendő is, ahogyan az eltűnés napján a szatócstól
távozott, felismerték lábafején a tehéntiprástól
származott forradást is, nyaka nincs átvágva, a
tisztiorvos is tizennégy éves leányénak mondja a
hullát, világos, hogy alaptalan a rituális vérvád.
De Onódyék épp erről nem akartak letenni. A feloszló
hullában az anya nem ismeri fel Esztert, az
izgatás vezérei hullacsempészés vádjával súlyosbítják
a vádat: a vizsgálat félrevezetése végett a
zsidók idegen hullára adták volna Eszter ruháit.
Forró izgalommal volt telve az ország, melyet Kos-
suth Lajos sem tudott lecsillapítani, ki Túrinból
küldött nyílt levelével protestált a képtelen vád
ellen; mitsem használtak külföldi világhírű szakértők
nyilatkozatai, süket fülekre találtak Scheuthauer
és Mihálkovich pesti anatómusok véleményei.
Megnyugtató hatás helyett a legvadabb jelenetet
idézte elő a parlamentben Mezei Ernő interpellációja,
− a közvélemény annyira zsidóellenesre
volt hangolva, hogy a józanabb gondolkodás
súak is terror hatása alatt állottak.
Július 29-én tétetett meg tizenöt személy ellen
a formális vádindítvány Eszter megöletéseért és
hullacsempészésért, de a végtárgyalás csak 1883
június 17-én kezdődhetett meg. A védők Eötvös
Károly, Funták Károly, Friedmann Bernát, Hermann
Ignác és Székely Miksa voltak, a vádat pe
dig Szeiffert Ede ügyész képviselte. Az egész műveit
világ szeme Nyíregyházára volt irányítva, hol
harminc napon át tárgyalták a rémületes vádat,
melynek egyetlen állítólagos tanúja a tizennégy
éves Scharf Móric volt. Az egész világ közvéleményét
foglalkoztatta az ügy s a magyar zsidóság becsületének
kérdését képezte, hogy felderíttessék a
rágalom forrása, világossá váljék a vád hazug volta,
hogy annyi ártatlanul szenvedő és meghurcolt
családnak a nyugalma térjen vissza. A magyar
zsidóság nem is nézte tétlenül a hajszát, hanem
megszervezte a védelmet, melyben legnagyobb tevékenységet
hatvani Deutsch Bernát és az Országos
Iroda fejtett ki. Eötvös Károly csodálatos elmeéllel
bogozta ki a vád rosszakarattal és értelmi
sötétséggel összekuszált szálait, kíméletlenül tépte
zét a hálót, melyet a felekezeti gyűlölség szőtt a
zsidóság ellen, meggyőző erővel mutatta ki nemcsak
a vád képtelenségét, de a megvádolt zsidók
ártatlanságát is, Eötvös Károly érdeme, hogy a
törvényszék augusztus harmadikán fölmentette az
összes vádlottakat s valamennyit szabadlábra helyezte.
A törvényszék kimondta a felmentő ítéletet,
de az izgatók csak tovább szórták a szikrákat,
hogy felrobbantsák az elhelyezett aknákat s a magyár
zsidóság története legszomorúbb lapjainak
egyikét az 1883. év feljegyzései képezik, melyek a
féktelen népszenvedély kitöréseiről szólnak. Már
1882 szeptember 28-án volt Pozsonyban olyan zavargás,
hogy a belügyminiszter az egész vármegye
területére statáriumot rendelt el, s ugyanakkor
Vas, Somogy, Sopron, Zala, Mosón és Szabolcsmegyében
is oly fenyegető magatartást tanúsított
a nép, hogy a honvédelmi miniszter katonaságot
rendelt ki az ottani zsidók védelmére, de elemi
erővel a felmentő ítélet után tört ki a gyűlölet,
mely nem kímélte meg a fővárost sem, hol 1883
augusztus 8-án csak nagy katonai kirendeltséggel
lehetett a fosztogató tömeget megfékezni; különös
sen nagy és a zsidók életében is kárt tevő zavar
gások voltak Zalamegyében, hol statáriumot hirdetett
ki a kormány, valamint Sáros, Somogy,
Veszprém, Ung és Trencsénmegyékben.
Ilyen országos közhangulatot tartott a kor
mány alkalmasnak arra, hogy az előbbi ülésszak
alatt idő rövidsége miatt napirendről levett törvény
javaslatot a zsidók és keresztények közti há-
zasságról tárgyalásra tűzze ki. Ε kérdés tárgyalás
sát közvetlenül megelőzte s így a hangulatot még
jobban aláfestette a tapolcai kerület kérvényének
tárgyalása, melyben a kerület az emancipációs törvény
eltörlését kéri a parlamenttől. A kérvényt
persze elutasította a képviselőház, de midőn utána,
1883 május 22-én Literáty Ödön előadó megnyitotta
a vegyesházassági javaslat fölötti tárgyalást,
meglátszott valamennyi szónokon, hogy az országos
hangulat üli meg a képviselőházat. A beszédek
közül kimagaslott Mezei Ernő szónoklata, ki jogos
és őszinte bírálatot mondott úgy a zsidókról, mint
a hatóságokról. „Vessünk számot azzal, hogy ma
Magyarország az antisemitizmusz tűzfészke; . . .
e mozgalom elragadta a kedélyeket, az erkölcsi fogalmak
felfordultak és sok vidéken az elvadulásnak
oly tünetei mutatkoznak, melyek civilizált állami
élet feltételeit megingatni képesek... Az antisemitizmusz
valódi álláspontját láttuk Zalamegyében,
Somogyban, sok helyütt; Istóczy képviselő
úr számítása beütött abban, hogy a falvak lakossága
bekormozott arccal, baltákkal, fütykösökkel
fölfegyverkezve bemegy a városokba s a boltokat
betöri... Ha azt mondja Istóczy képviselő úr,
hogy hiába mentették fel a zsidókat, mégis mindenki
meg van győződve a rituális bűnről, hát
csak annyit felelhetek, hogy volt idő, mikor a törvényszékek
nem is mentették fel a zsidókat ily
vádak alól, mégis átszenvedték ezt az időt a zsidók
és egy felvilágosult kor átlátta a vád alaptalanságát,
hát át fogják szenvedni az ilyen közmeggyőződést
most is, amidőn ily vádak alól már fel-
mentik őket... És ha valami hiányzott az új zsidó
nemzedék neveléséhez, hát azt megadja éppen az
antisemita mozgalom; megtanulják, hogy ez a föld
nem idyllek hazája, hogy ez a jog nem könnyű
ajándék, hanem azt becsülni, azért érezni kell, azt
mindenek fölé kell tartani. És jó lesz a képviselő
úrnak ezzel számolni. Mert ha az antisemitizmusz
jövőjéről táplált nagy ábrándjaiban úgy látja, hogy
eljön az az idő, amikor őket ki lehet közösíteni a
nemzeti közösségből, meg lehet tagadni összeköttetésüket
a nemzeti földdel, a nemzeti érzéssel, a
nemzeti öntudattal, megkapja azt a feleletet: Jy
suis et jy reste. Nem tetszik ez a képviselő úrnak
Nem tud velük együttélni, nem tudja őket megtűrni
Akkor most én fordítom vissza az ő szavát:
tessék kivándorolni! Rámondhatom Shakespeareből:
Köszönöm zsidó, hogy megtanítottál
erre a szóra. Talán az elkeseredés nyilatkozik belőlem,
de nem közönséges dolog az, ha az ember
azzal a nyugodt öntudattal bír, hogy minden tevékenységében,
egész életpályáján megszerezhette
embertársainak tiszteletét, örökösen inkvekciókat
kell hallania... Ha van valami értéke előttem annak,
hogy a közélet terén zsidónak nevezem magamat,
hát éppen az, hogy hazámnak szolgálatatába
adhatom én is egész erkölcsi erőmet.” Mezei
beszéde mély hatást gyakorolt a Házra, amely hatás
alatt épp azért fogadta el a javaslatot, mert
annak jegyében folyt az országban a nagy izgatás.
A javaslat 1883. december 10-én került a főrendiházban
tárgyalásra, hol, miután Vay Miklós
báró, Rosner Ervin báró és Andrássy Gyula gróf
mellette, Haynald, Schlauch és Samassa érsekek
ellene szóltak, a szavazásnál 109 szóval 103 elleneben
elvetették a javaslatot. A képviselőház már
december 13án tárgyalta a főrendek üzenetét s
ismét elfogadva terjesztette fel a javaslatokat, me
lyet azonban a főrendiház január 11-én 200 szóval
191 ellenében ismét elutasított. Erre a képviselőház
január 31én újból tárgyalás alá vette a főrendek
üzenetét s öt napi heves vita után csekély szótöbbséggel
elhatározta, hogy eláll a további üzenetváltástól.
A képviselőház bölcs önmérséklete mindenesetre
jó volt arra, hogy a felizgatott szenvedélyek
egy fegyverrel kevesebbet vittek harcba a zsidók
ellen. Ezen képviselőválasztás tizenhat antiszemita
képviselővel ajándékozta meg az országot, melynek
nyugalmát annyira feldúlta a lelketlen izgatás,
hogy az 1884. szeptember 29én megnyílt országgyűlést
arra figyelmeztette a trónbeszéd, hogy
„politikai bölcsességgel és, ahol kell, szigorú erély
lyel enyésztessék el a belső bajokat, szüntessék
meg a fajok, felekezetek és osztályok közötti súrlódásokra
vezető izgalmakat, hogy Szt. István birodalmának
országaiban a különböző fajok, fele
kezetek és osztályok az együttélésben egyaránt
megelégedést találjanak”.


V. FEJEZET.

Az antiszemitapárt.


Legfőbb ideje volt, hogy a királyi trónról hangozzék
el elítélő szó, mely az ország fejlődését a
kellő mederbe óhajtotta terelni. Hiszen annyira
fel volt korbácsolva a szenvedély, annyira hatalmában
tartotta a terrorizáló izgatás a közvéleményt,
hogy a sajtó útján elkövetett legszemérmetlenebb
izgatást sem merték az esküdtszékek
marasztaló verdikttel megbélyegezni. Istóczyt
perbe fogta az ügyészség a Függetlenségben megjelent
egyik vérlázító cikkéért, de az esküdtszék
1883. július 30-án felmentette. Ugyancsak felmentette
Nendtwich Károly műegyetemi tanárt, kinek
perbefogott cikkéről a következőket írta Krajcsovich
(nem zsidó): Der Antisemitismus in Ungarn
(Budapest, 1884) című könyvében: „Eine so
schrankenlose Aufreizung zum Hasse, unserer jüdischen
Mitbürger, eine so unverblümte Auf forderung
zur Gewaltthat, zum zügellosen Rachekämpfe
bis aufs Messer, wie es der incriminirte
Artikel Dr. Nendtwichs war, und ein freisprechendes
Urtheil, das ist in der That der offenbarste
Hohn, die reinste Ironie des Lebens. Denn,
wenn Jemand diese, von Blut triefenden Ausbrüche
durchliest, und ihm dann sagt, dass es sich
im Lande dennoch elf Bürger gefunden haben, die
in diesem Artikel keine Aufreizung gegen die israelitische
Confession erblickten, so würde er sich
sträuben, die zu glauben, und dennoch ist es so!
Deshalb sprach niemals ein öffentlicher Ankläger
so treffend, wie es Staatsanwalt Zsitvay that, indem
er in seiner Anklage das geflügelte Wort
sagte: „Gebt Nendtwich einen Becher mit Blut,
derin ihn dürstet!”
De legjellemzőbb a közhangulatra az országgyűlési
függetlenségi párt viselkedése, mely még
1883. január 19-én a tapolcai kerületnek az emancipacionális
törvény eltörléséért benyújtott folyamodványával
szemben állást foglalt s Mocsáry
Lajos elnöklete alatt pártprogrammba vette fel a
törvénycikk fenntartásáért való küzdelmet, mert
az „a szabadelvűség folyománya és a negyvennyolcas
törvények természetes következménye”,
holott egy évvel később, 1884. január 30-án manifesztumot
bocsátott ki Magyarország polgáraihoz,
melyben kimondja, hogy ,,szólítassék fel a hazai
zsidóság, hogy nyilatkoztassa ki kellő határozottsággal
hitágazatait, reformálja s esetleg szüntesse
meg a korunkkal s a jelen társadalommal össze
nem férő szokásait és ezek eszközlése végett tarts
son országos zsinatot. Szervezze a zsidóság, a kor
jogos kívánalmainak megfelelőleg egyházát és hitközségeit
s az utóbbiakat egyszersmind tekintettel
az anyakönyvek helyes vezetésének igényeire.
Rendezze és fejlessze kebelében a közoktatást, a
rabbiképzéstől kezdve, az oktatás minden fokán,
magyar nemzeti szellemben. Akadályoztassék meg
a külföldi zsidóság beözönlése, a telepedés föltételeinek
szigorúbbá tétele által, sőt a beköltözésnek
bizonyos időre való megtiltása által is.” Persze
képviselőválasztásra készült ekkor az ország s így
a függetlenségi pártnak is fel kellett vennie programmjába
a zsidókérdést, melyet bár elég enyhén
fogalmazott meg, de a mögötte rejlő hangulatot
mégis csak Istóczy ítélte meg legigazabban, midőn
a manifesztum kibocsátása utáni napon, január
31-én, a vegyesházasság javaslatának napirendről
való levételéről szólva azt mondta: „azon
kellemes helyzetben vagyok, hogy ma már beérhetem
rövidebb felszólalással, mert hiszen a zsidókérdést
illetőleg végre s valahára ma már mindenki
talpon van Magyarországon.”
Bizony, talpon volt az egész ország, melyet
képtelen volt leszerelni, jobb belátásra bírni s a
közvéleményt méltányló bírálatra hangolni Acsády
Ignácnak, a hazai történetírás egyik legkiválóbb
mesterének röpirata, melyet Zsidó és Nemzsidó
Magyarok az Emancipáció Után címen tett közzé
1883-ban. Röpirat volt, a napi szükségletnek
szánva s ma már alig fedezhető fel egy-egy könyvtárban,
de oly igazságokat hirdet, melyekből okulást
meríthet a jelenkor is. Megérdemelné a röpirat,
hogy itt teljes egészében újra lenyomassuk,
de a hely szűkére való tekintettel csak az utókor
figyelmét hívjuk fel reá.
De mit is használhatott Acsády-nak a legnemesebb
érzésből fakadt s a legtisztább történeti
igazságot feltáró fejtegetése akkor, amikor már a
tömegszenvedély nem az igazság felderítése iránt
érdeklődött, hanem vak elfogultsággal engedte át
magát a politikai izgatók lelkiismeretlen akaratafiak.
Megdöbbentő az a frivolitás, mely ekkor politikai
célból csinált zsidókérdést. A vezetők tudták
jól, hogy színigazság Acsády-nak minden
szava, de a választási harcba zsidókérdéssel kell
indulni. Élesen világítja meg ezt a frivolitást egy
1884-ben Budapesten Demokritos álnév szerzőségével
A keresztény és zsidó házasság a parlamentiben
és a főrendiházban címen megjelent röpirat,
mely a többek közt a következőket mondja: „Ilyen
törvényjavaslatra még azt merik mondani, hogy
az ország belbékéje követeli. Hogy az a haladás
igényeinek exigentiája, hogy véget vet az antiszemitizmusnak.
Holott az antiszemitizmus ma a levegőben
van. A közgondolkodás kategóriáiba vette
magát, uralja az elméket és kedélyeket, befolyásolja
még azt is, aki attól irtózik. Miért Mert
egy általán érzett igazság képezi annak alapját. Ma
még nem politika, inkább csak gondolat, melyben
különböző óhajok kifejezésre találnak. Még nem
rendszer, de már áramlat, mely nő, terjed, foglal,
hódít. Annak pedig, hogy van antiszemitizmusz,
Tisza Kálmán az oka. Miért nincsen politikája
Adjon az országnak eszméket, a nemzetnek célokat,
vigyen államférfiúi gondolatokat előre s ne
járjon folyton csak ötletek és rögeszmék csapásán,
melyen járnak az oves, boves et omnia pecora
campi. Az antiszemitizmusz nálunk ma még csak
olyan pótkávé féle. Politikai cikória. De magában
foglalja az országos mizériák, hanyatlás, elszegé-
nyedés, a rossz igazságszolgáltatás, a gyámoltalan
közigazgatás feletti általános elégületlenség és eh
keserédes feljajdulását. Nem üthetik Tiszát, hát
ütik a zsidót. Rossz logika, de mégis logika. És
Tisza Kálmán azt gondolja, hogy ha csinál zsidópolitikát,
hát csinál jó politikát, s hogy ne vészekedjünk
többé a zsidóval, hát összeházasítja az
evangéliumot a talmuddal. Lőporral oltani tüzet!
Biztos explózió!”
Íme, bár frivolan, de őszintén beszélt Demokritos.
Országos mizériák, hanyatlás, elszegényedés,
rossz igazságszolgáltatás, gyámoltalan köz-
igazgatás feletti általános elégületlenség és elkeseredés
volt az a talaj, melyből kisarjadt a magyarországi
zsidógyűlölet. Nem zsidók okozták a bajókat,
melyek feljajdulásra késztették az országot,
de az elégületlenség és elkeseredés vak s oda
dobja a követ, amerre a politikai célokat kereső
vezetők irányítják.
Ez a helyzet adta meg az 1884. évi képviselőválasztás
színét és velejét. Az egész országban
„zsidó” volt a jelszó, melynek nyomán mindenütt
izgalom kelt, számos helyütt zavargás járt, sok
vidéken fosztogatás dúlt és nem egy esetben életben
is kár esett. A választások lefolyására legjellemzőbb
fényt vet a miskolci és a ceglédi választás.
Miskolcon két jelölt állt egymással szemben:
a függetlenségi Mezey Ernő és az antiszemita
Vadnay Andor; utóbbi pártja részéről olyan
eszközökkel folyt az agitáció, hogy a miskolci zsidóság
vezető embere, dr. Popper József orvos,
ki a kongresszus idején már előkelő vezéregyéniség
volt az országos zsidóság körében, a Vadnaypárthoz
csatlakozott s érdekében fejtett ki nagy
tevékenységet. Ε viselkedése mindenfelé ámulatot
keltett s mi sem természetesebb, hogy Schweiger
Márton, az Országos Izr. Iroda elnöke szemrehányó
levelet írt Poppernek, kit kötelességére figyelmeztetett.
Popper e levél miatt feljelentette
Schweigert a vallás- és közoktatásügyi miniszternél,
ki kérdőre vonta Schweigert, hogy miként
merészel hivatalos befolyásával korteskedési célból
visszaélni. De Trefort miniszter a Vadnay-párt
érdekében gyakorolta hatalmasabb hivatalos be358
folyását, melynek dacára Vadnay megbukott.
Cegléden azonban megválasztották a Csángópénzek
elsikkasztása miatt törvényszéki vizsgálat
alatt álló Verhovay Gyulát, kinek mentelmi jogát
e vizsgálat miatt a képviselőház felfüggesztette;
jog szerint jelölni sem lehetett volna, 1884-ben
megválasztották s a vizsgálóbíró az újonnan össze
ült Háztól kérte újból az immunitás felfüggesztés
sét.
A féktelen agitáció és jogsértés közben lefolyt
választás eredménye a következő 17 antiszemita
képviselő volt: Andreánszky Gábor báró (Pincehely),
Csúzy Pál (Szakcs), Grúber János (Somogy
szill), Istóczy Győző (Rum), Komlóssy Ferenc
(Verbó), Hargittay Gyula (Hajdúböszörmény),
Nendtwich Károly (mosonmegyei Zurány), Onódy
Géza (Hajdúnánás). Rácz Géza (Fülöpszállás),
Ráth Ferenc (Szempc), Simonyi Iván (Magyaróvár),
Szalay Károly (Somogycsurgó), Szemnecz Emil
(Zalaegerszeg), Vadnay Andor (Tapolcza), Veres
József (Orosháza), Verhovay Gyula (Cegléd) és
Zimándy Ignác (Szenic).
összeült a képviselőház, elhangzott a trón
beszédben a királyi intelem, megkezdődött a fel
irati vita, melynek folyamán Andreánszky, Veres,
Szalay, Onódy, Nendtwich, Komlóssy és Zimándy
olyan beszédekkel mutatkoztak be az ország színe
előtt, hogy Tisza Kálmán miniszterelnök össze
foglaló felszólalásában csak annyit mondott róluk,
hogy „aki az övékhez hasonló eszméket terjeszt,
annak a józan ész ítéletétől félnie kell.” 

Különösen Zimándy Ignác, 
kath. pap és az Antiszemita Kátészerzője vált ki, 
midőn tudományosság színében
a zsidó irodalomból vett idézetek felsorolásával
akarta a megdöbbentő bizonyítékokat tárni a ház
elé, hogy a zsidók rituális célra használnak keresztény
vért. Erre a vádra, mely tudományos mezben
megjelenve az elfogulatlanokat is megingathatta
volna, a pesti hitközség rabbinátusa és az országos
rabbiképző intézet theologiai tanári kara a következő
nyilatkozatot tette közzé:
„Zimándy Ignác képviselő úrnak a magyar országgyűlés
képviselőházában f. hó 12-én tartott
beszédét szószerinti hiteles szövegében csak ma
olvashattuk s így csak most értesültünk azon rab-
binikus munkák hosszú lajstromáról, melyekre ne
vezett képviselő úr hivatkozott, hogy ezáltal a
zsidóság elleni támadásainak lehető nagy hatást
biztosítson. Mindazáltal távol áll tőlünk, hogy e
beszéddel szemben cáfolatokba bocsátkozzunk,
ami alól, úgy hisszük, már a beszéd alakja is felment
bennünket. Minthogy azonban sajnálatunkra
tapasztaljuk, hogy még elfogulatlan férfiak is azon
nézet felé hajolnak, hogy a képviselő úr állításai
az általa idézett könyvekben bizonyítékukat lelik,
múlhatatlan kötelességünknek tartjuk a következőket
kijelenteni:
Zimándy képviselő úrnak ez alkalommal ki-
tárt rabbinikus tudományossága bebizonyíthatólag
Rohling, Justus és elvtársainak műveiből van véve,
melynek tartalmát már sokan és többnyire keresztény
tudósok megcáfolták, és − Delitzsch Ferenc
lipcsei tanár szavával élve − „szemtelen hazugságinak
(freche Lüge) bélyegezték. Azonban a
képviselő úr nemcsak ezen most említett forrásai
után beszélt, hanem ezen felül bátorsága volt a
képviselőházban felmutatni a Zóhárt, mint azon
könyvet, melyben „körülményesen le van írva, hogyan
kell lesakterolni az alattomban elfogott ke-
resztény leányt”. Ilyesmiről az egész zsidó irodalomban
sehol egyetlen egy szó sem fordult elő.
A körülbelül 350 évvel ezelőtt legelőször nyomatott
Zóhárban Rohling csak nemrég födözte fel
ama mondatot, melyre a képviselő úr hivatkozott.
A rituális vérvádat illetőleg pedig, melyet Rohling
e helyből akar kiolvasni, azt jegyzi meg Delitzsch,
a rabbinikus tudománynak jelenleg legelső keresztény
tekintélye: „Ama Zóhár-mondat mit sem tartalmaz
mindebből. Becsületemre mondom, hogy
minden úgy van belehazudva. A düh Rohlingot
őrültté teszi; beteg ő szellemileg és erkölcsileg egyaránt.”
Delitzsch az evangélikus theologus, Roh
ling ellenében és a saját fordításának helyessége
mellett három katholikus tekintélyre hivatkozott:
Bickell szerzetesre, ki az innsbrucki egyetem tanára,
Scholz tanárra Würzburgban és Knabenbauer
József jezsuita páterre Dillon-Hallban, Angliában.
Mindahárom Delitzsch fordítását helyesnek
nyilvánította, a Rohlingét pedig elítélte. Mindahárom
azt bizonyítja, hogy a zsidó irodalomban
legcsekélyebb nyomot sem találtak arról, ami a
vérvádat csak távolról is igazolná.
Zimándy kénviselő úr bizonyára tudja, hogy
sem az általa felmutatott Zóhárban, sem a tőle
„tanulmányozva olvasott” talmudban egyetlen lapot
sem képes olvasni, nemhogy megérteni. Ε meg-
győződésre kell jutnia a rabbinikus irodalom minden
ismerőjének, ki Zimándy képviselő úr ország
gyűlési beszédjét és antiszemita iratait olvassa, és
ez a mi tudományos meggyőződésünk is. Készek
vagyunk emez állításunkat bármely hivatott tudományos
fórum előtt bebizonyítani.

Budapest, 1884. október 22-én.

A pesti izr. hitközség rabbisága: Brill S. L.
rabbisági elnök, Dr. Kayserling M. rabbi, Dr. Kohn
S. rabbi, Pollák L. rabbi. Az országos rabbiképző
intézet theologiai tanári kara: Bloch Mózes elnök,
Dr. Bacher Vilmos tanár, Dr. Kaufmann Dávid
tanár, Deutsch Henrik tanár.”

A tudomány lapjával utolsó kártyáját ütötte
ki az antiszemita vezérkar s az ország független
gondolkodású, józan elemei világosan látták, hogy
hamis játékosok döntik veszélybe az országot. Az
antiszemita képviselők persze tovább szónokoltak,
röpiratokkal agitáltak, végső erőfeszítéssel szer
vezkedtek, hogy szilárdan megalapozott párt kerétében
behálózzák az egész országot; 1885-ben
Istóczy, Komlóssy és Csúzy aláírásával körlevél
árasztotta el az országot, melyben antiszemita párt
alapítására szólítják fel a népet s amelynek főprogrammpontjai
a következők: zsidók hatalmanak
letörése politikai, gazdasági és társadalmi téren,
nemzeti agrárpolitika, ipartörvény reviziója
céhrendszer alapján, a régi zsidóeskü visszaállítása,
zsidóknak kizárása az italmérési jogból, a
zsidó anyakönyvek áttétele a polgári hatóságokhoz.
Ilyen követeléseket támasztottak a nyílt programmban,
de röpiratokban és népgyűléseken az
1882. évi drezdai nemzetközi antiszemita kongreszszus,
melynek egyik elnöke Simonyi Iván volt, határozatait
fejtegették, melyek szerint oda kell törekedni,
hogy állam, megye és község zsidónak
ne adjon semmiféle koncessziót; hogy állam, megye,
község, biztosítótársulat, pénzintézet stb. fizetéses
hivatalba zsidót ne alkalmazzon; zsidók ne
vehessenek földbirtokot, ne vehessenek bérbe földet,
házat, malmot, vendéglőt stbit; zsidók ne lehessenek
pékek, fűszerkereskedők, gabonakereskedők,
orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, ügy;
védek; végül oda kell hatni, hogy a keresztény
papok, tanárok s tanítók terjesszék ezen eszméken
felül azt, hogy zsidónál ne vásároljanak, zsidót ne
fogadjanak szolgálatba s zsidónál ne vállaljanak
szolgálatot.
Ezen eszmék hirdetésével el is jutott a magyarországi
antiszemitizmusz arra a fokra, amelyen
már a nép is józan belátáshoz jutott, különös
sen pedig, amikor 1885. év januárjában megjelent
a nagytudományú és megvilágosodott lelkű
Haynald Lajos kalocsai bíboros érsek pásztorlevele
az antiszemitizmusz ellen, melyben papságát
felszólítja, hogy egész buzgósággal tanítsák ki a
népet szeretetre és a rágalmak elleni küzdelemre.
De nemcsak Haynald pásztorlevele és az ér
telmetlen agitáció józanította ki a népet, maga a
kormány is hozzájárult, hogy a zsidót mint a nem
zettesthez tartozó s az ország javán közreműködő
elemet állítsa ország-világ elé, azzal, hogy amidőn
1883-ban a vegyesházasság kérdéséből kifolyólag
az országgyűlés két házának eredménytelen üze363
netváltása következtében szükségesnek látta a fő
rendiház megreformálását, az 1885:VII. törvénycikk
értelmében a főrendiház élethossziglani tagjai
közé három zsidót neveztetett ki: Hirschlev Ignácot,
a kiváló szemorvost s a magyar zsidó köz
ügyek vezéralakját, kisteleki Lévay Henriket, a
biztosítási ügy megalapítóját és Sváb Károlyt, a
gazdasági élet közbecsült fejlesztőjét.

Halófélben volt az antiszemitizmusz Magyarországon,
úgy látszott, hogy tíz év alatt, amióta
1875-ben Istóczy megfújta a riadót, kiélte magát
s hogy utolsó erőlködését fejti ki az 1887. évi képviselőválasztáson,
melyből nagyon megtörve és
megfogyva került ki. Kibuktak épp a legnagyobb
izgatók: Andreánszky, Nendtwich, Zimándy, Simonyi,
Csúzy és Verhovay, s maga Istóczy is csak
18 szavazattal tudott győzni. Istóczy maga írja
Emlékirataiban: „1887-ben az általános képviselőválasztások
alkalmával mindenki meg lett mozdítva
a mi leveretésünkre. A legnagyobb csapás
Itáliából − de nem az olasz nemzet részéről, hanem
Kossuth Lajostól − lett reánk mérve, két onnan
jött hatalmi szózat, illetve intézkedés formájában.
Ha ez a csapás bennünket nem ér vala,
úgy én 1884-ben nem 17-ed s 1887-ben nem 9-edmagammal,
hanem 50-100-ad magammal jöttem
volna be.” 

Pedig Istóczyék is dolgoztak erősen;
nagy hatalom áll mellettük; Haynald bíborosnak
csak saját egyházmegyéjében volt föltétlen befőlyása;
egyebütt azonban a katholikus klérus nagyrésze
a papi szószéket s a kereszténység legszentebb
jelvényeit is felhasználta az antiszemiták
győzelme érdekében. S mégis nagyon megfogyva
kerültek a parlamentbe.
De hát a kijózanodás igazi okát ne is kormányintézkedésben,
vagy Kossuth leveleiben keressük,
hanem abban, hogy a pusztulásnak indult
országos gazdasági helyzetben már olyan volt a
nép szívének s elméjének talaja, mely nem fogadta
be az izgatás magvait. 1883-ban a búza ára 12½
forintról egyszerre 10 forintra, s 1884-ben 9 frtra
esett, a gazdanép el volt keseredve, holott 1885-től
kezdve bár állandósult az ár, de a kitűnő
termés mennyisége pótolta a különbözetet s
a gazdanép elégedett volt. Az egész ország
gazdasági helyzetét jellemző államháztartásban
pedig azt látjuk, hogy 1887-ben 49.42 millió
deficit volt, de már 1888-ban 24.10 millió,
1889-ben már csak 3.31 millió, holott 1890-ben
28.45 millió felesleg volt az államháztartásban,
ami fényes bizonyítéka az 1887-ben megindult jobb
országos gazdasági állapotnak, mellyel karöltve
járt az országos antiszemita párt összeomlása, a
nagyhangú izgatások elhalványodása és a zsidóellenes
mozgalmak átorientálódása.