A MAGYAR ZSIDÓSÁG TÖRTÉNETE A HONFOGLALÁSTÓL A VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSÉIG KÜLÖNÖS TEKINTETTEL GAZDASÁGI ÉS MŰVELŐDÉSI FEJLŐDÉSÉRE
ÍRTA: DR. VENETIANER LAJOS újpesti főrabbi, Ferencz József Országos Rabbiképző Intézet tanára.
B U D A P E S T 19 2 2 FŐVÁROSI NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
(részletek)
IV. FEJEZET.
Az antiszemitizmus szárnybontogatása.
A magas színvonalon álló iskolaalapvitákba, úgy első-, mint másodízben csak Istóczy Győző képviselő kevert olyan hangot, mely nem volt méltó sem a Házhoz, sem a szóbanforgó tárgyhoz. Az orthodoxia idézte föl e parlamenti tárgyalást, mely bár mindkét alkalommal elejétől végig sűrűn hangoztatott méltányló elismerést a magyar zsidóság közhasznú tevékenysége iránt, de káros hatást szült azzal, hogy az ország közvéleményében, röviddel az emancipáció után, zsidókérdést fakasztott, melyre támaszkodva már 1875 április 8-án zsidóellenes szereplésének legelső lépését te315 hette meg Istóczy, interpellációt intézvén a minisztériumhoz a zsidók iránt követendő politika tárgyában. Istóczy az iskolaalap vitájával kapcsolta egybe interpellációját; „azon nyilatkozatok után, melyeket a tárgyalás alkalmával a miniszter úr részéről a zsidó elemnek nagy befolyásáról s Pulszky Ferenc képviselő úrtól a zsidóság magasztalásáról hallottunk, de az országban uralkodó közhangulat mellett is nem mondok újságot, hogy ezen elem bennünket nem túlszárnyalással, de elnyomással fenyeget”; kérdi a minisztériumot, hogy „van-e szándéka az országot elárasztó külföldi zsidóság itten való meghonosulásának lehetőleg gátat vetni, fogna-e ezen támadó kaszt ellen a nem zsidó elemek részéről esetleg megindulandó önvédelmi mozgalom útjába akadályokat gördíteni?” Az interpellációra Wenckheim Béla belügyminiszter válaszolt, kilátásba helyezte a honosítás szabályozását, „de nem azon incidensből és azon indokoknál fogva, melyeket a képviselő úr interpellációjában és beszédében fejtegetni jónak latott”; kijelentette továbbá, hogy a kormány „igenis ellenséges állást foglalna el minden oly mozgalom irányában, mely a hazában létező egyházak és vallásfelekezetek, vagy az azokhoz tartozó polgárok közt a békés egyetértést s azok polgári jogainak kölcsönös tiszteletbentartását bármi részben megzavarná, vagy bármely irányban megzavarni igyekeznék”. A belügyminiszter határozott és erélyes kijelentésére elsimultak egyelőre a hullámok, me316 lyeket Istóczy utóbb annál nagyobb erővel korbácsolt föl. Első föllépése eléggé szerény keretek közt mozgott, de az iskolaalap második tárgyalása alkalmával már kereken kimondta, hogy „a zsidókérdés egyedüli sikeres, radikális megoldása a zsidóknak mindenünnen való kizárása”. Közben persze megragadott minden alkalmat, hogy a parlamenti szólásszabadság védelme alatt s tekintélyével csepegtesse a mérget a közvéleménybe. 1875 november 15én megpendítette a költségvetési vita során, természetesen kellő aláfestéssel, a börzeadó eszméjét. 1875 december 17-én a Romániával kötendő kereskedelmi egyezmény tárgyalása alkalmával Romániát, mint a zsidógyűlölet melegágyát ünnepli s figyelmezteti a Házat, hogy a zsidók miatt ne indítson „morális keresztes háborút” Románia ellen. 1877 január 23-án az uzsoratörvény módosításáról szóló javaslat tárgyalásakor erősen támadja a „zsidó uzsorát”, mely kifosztja a birtokos osztályt. 1878 június 24-én a zsidó állam fölállítása érdekében szólalt föl s indítványát azzal okolja meg, hogy mivel a középkori módszer, „mely szerint a keresztény népek a koronként égetővé vált zsidókérdés nehéz problémáját a zsidók tömeges kivégzése útján oldották meg”, ma már nem igen vihető keresztül, sokkal egyszerűbb is, ha a kormány minden lehetőt megtesz arra nézve, hogy Palesztina újból zsidó állam legyen, hova a zsidók kitelepíttessenek. Trefort miniszter az indítványra röviden csak a következőket válaszolta: „Nagyon sajnálom, hogy e házban oly doktrínák fejtegettettek, melyet a kor humanitárius elveivel, e ház nemes szellemével és nagyrészben a tényekkel is ellentétben állnak és amellett talán hamis és káros interpretatiókra szolgáltatnának alkalmat. Egyébiránt én az egész felszólítást csak egy irodalmi essay-nak tekintem, mely elmaradhatott volna, valamint az indítvány tárgyalása is el fog maradni”. A miniszter kijelentésére, hogy nem fog tárgyalás alá vétetni, Istóczy visszavonja az indítványt (Egy hang a baloldalon közbeszól: Titkos szavazást kellene a képviselő úrnak kérnie! Nagy derültség.), de szavai helyességére a jövőt hívja föl tanúul. A jövő nem igazolta Istóczy szavait abban a tekintetben, hogy a magyar zsidóság külön nem? zetiségi törekvéseket táplált volna. Két évtizeddel a beszéd elhangzása után az oroszországi és romániái embertelen üldözések hatása alatt s a középeurópai zsidógyűlölet következtében a bécsi Herzl Tivadar indított meg egy általános mozgalmat, mely Cionizmusz néven célul tűzte ki Palesztina megszerzését, hogy ott mint nemzetközileg biztosított önálló államban biztos hazát lelhessenek a szülőföldjükről kiűzött zsidók. Ez a mozgalom 1897 augusztus 29-én Bázelben tartott kongresszuson szervezkedvén, képes volt Európa minden államában nagykiterjedésű egyesületeket létesíteni, melyek a lépten-nyomon tapasztalható zsidógyűlölet visszahatása gyanánt zsidó nemzeti alapon tudták fölébreszteni az önvédelmi küzdelemre kész önérzetet s a zsidóság történetéhez s vallásos hagyományaihoz fűződő kapcsolatban a felekezeti élet s vallásos tanok iránti meleg érdek318 lődést. Tagadhatatlanul nagy érdeme van a cionista mozgalomnak a zsidósághoz Való ragaszkodás fölkeltésében, mely eredményt Európa összes államaiban a zsidó nemzetiség tudatának propagálásával érte el. De bár majd mindenütt seregszámra gyűlt a zsidóság a politikai cionizmusz zászlaja köré, Magyarországon képtelen volt a mozgalom tért hódítani; a világháború szomorú befejezéséig s a vele járó gyászos tünetekig hevülékeny ifjak szűkre szabott körén túl nem terjedt hazánkban az eszme. Az 1897. évi első bázeli kongresszus alkalma? ból a fővárosi lapok szeptember 8-án a magyar zsidóság három legilletékesebb képviselőjének: Kohn Sámuel pesti főrabbinak, Schweiger Márton, az Izraeliták Országos Irodája elnökének és Lipschitz Lipót, az: Orthodox Közvetítő Iroda elnökének nyilatkozatát közölték. Kohn Sámuel a következőket mondta: „A politikai cionizmuszt, mely Palesztinában egy új Zsidóországot akar megteremteni, merő bolondságnak, veszedelmes hóbortnak tartom ... Magyarországon a felekezetből nemzetet csináló cionizmusz sohasem fog híveket toborozni. Zsidóvallású magyarok vannak, zsidó nemzetiség nincsen. Ebben mindenki egyet? ért, legyen neológ, vagy Orthodox. A zsidó vallás magyar papjai már a szószéken is energikusan föl? szólaltak az új Zsidóország megalapításának rögeszméje ellen.” Schweiger Márton így nyilatkozott: „A magyar zsidóságnak minden törekvése homlokegyenest ellenkezik a cionizmusz tendenciáival. Nem álmodozik zsidó királyságról, hanem i vallásának épségben tartása mellett minél jobban be akar olvadni a magyarságba.” Lipschitz Lipót pedig a következőket mondta: „A cionizmusz megítélésében az orthodoxok egyetértenek a haladókhoz tartozó zsidókkal. Ők is kárhoztatják ezt a meggondolatlan mozgalmat, mely a hazafiság ellen is, a vallás ellen is vét. A zsidóhitű magyarok itthon akarnak boldogulni, Palesztinában való államalakítás eszük ágában sincsen. A bázeli kongresszusnak Karlsbadban tartott előzetes tanácskozása alkalmával a magyar orthodoxok egyik vezérétől megtudakolták, vajjon a cionista mozgalomnak Magyarországon nem akadnának-e hívei? Azt a fölvilágosítást kapták, hogy a magyár zsidókra a cionistáknak félig idealista, félig oktalan ábrándja semmiféle vonzó hatása nem lehet.” S amikor a világháború lesújtó eredménye a megrendült lelkek kétségbeesésének forrongását idézve elő a hazai zsidóság köreiben is széles rétegekben kezdte kiváltani a palesztinai zsidó államhoz fűződő romantikus érzést, akkor 1919. évi január 13-án az Országos Rabbiképző Intézet teljes tanári kara a következő nyilatkozatot tette közzé: „Súlyos felelősségünk tudatában a közvélemény tájékoztatása céljából indíttatva érezzük magunkat felszínre került jelenségekkel szemben a következő nyilatkozat közzétételére: A zsidó vallás független országtól és államtól, néptől és nemzettől. Vallástörvényeink szerint zsidó az, aki a zsidó hitet vallja, tekintet nélkül arra, hogy születésénél fogva mely népnek és politikai hozzá320 tartozóságánál fogva mely nemzetnek fia. Ezt a nézetet vallja a zsidóság kétezer év óta és ezt vallja ma is. Ezzel összefüggő megdönthetetlen tény, hogy a zsidóság már kétezer év óta csak vallás és nem nemzet, vagy nemzetiség. Ezen az ősi vallási állásponton volt az Országos Rabbiképző Intézet és ezen az állásponton van ma is. A zsidó vallás és a zsidó tudomány ápolása és a magyar nemzeti kultúra terjesztése főiskolánk feladata, ezt híven teljesítette a múltban és ezt híven fogja teljesíteni a jövőben is. Megfelelt és meg fog felelni annak az alapításakor kitűzött célnak, hogy a magyar zsidóságnak vallásközösségünk buzgó szolgálata mellett a magyar nemzet ideálját is ápoló hazafias rabbikat neveljen, azon ideálokat, amelyektől a magyar állam kormányzata intézetünkre vonatkozó elhatározásaiban magát vezettéti s amelyek folytán intézetünket állami jellé? gímek tekinti. − Vallási eszméinknél és hittestvéri érzéseinknél fogva csüggtünk és csüggünk a Szentföldön, melegen üdvözlünk és támogatunk minden törekvést, mely érdekében folyik. Kétezer esztendő vértanúsága elszakadhatatlan erős kötelékkel kapcsol össze bennünket az egész világ zsidóságával, szívünk egész hevével és teljes erőnkkel támogatunk minden törekvést, amely bárhol elnyomott hitfeleink fölszabadítására irányul. A zsidóság egyeteméhez törhetetlen hittestvéri hűséggel és szeretettel ragaszkodunk, de politikai áramlatoktól, − amelyek annak kebelében különböző országokban, különféle viszonyokból és helyzetekből, okokból és célokból kifolyólag kisebb-nagyobb hullámokat vernek, − magunkat nem befolyásoltathatjuk. Azt vallottuk és azt valljuk, hogy a magyar zsidóság a magyar nemzet szerves része, az volt és az marad. A magyar zsidók vallásuk érintetlensége mellett a magyar nemzet fiai. Ebben a szellemben fogjuk munkánkat a felekezet és az ország javára folytatni.” A jövő tehát semmikép sem igazolta Istóczy jóslatát a magyar zsidók különálló nemzeti érzése tekintetében, de annál jobban igazolta a jövő Istóczy szavait és fenyegetéseit arra vonatkozólag, hogy az általa megindított zsidóellenes mozgalom mind szélesebb körökre kezdett kiterjedni hazánkban. A képviselőházi naplók Istóczy minden fölszólalásánál sűrűn jegyezték föl a zárójelbe tett szavakat: Harsogó kacagás, Nevetés, Derültség minden oldalon. A hírlapok egykori közlései fölháborodással, gúnnyal tárgyalták szereplését. A parlament kinevette, az ország közhangulata szórakozott rajta. S mégis, egy évtizeddel az eman cipáció után, 1878-ban, a palesztinai államalapítást tárgyaló beszédének elhangzása után jól ismerte a helyzetet az az „egy hang a baloldalon”, mely „nagy derültséget idézve föl, közbeszólt: Titkos szavazást kellene a képviselő úrnak kérnie”. Ekkor már számottevő fészket rakott a magyar társadalom széles köreiben a zsidógyűlölet. És csakugyan Istóczyban lett volna meg az az erő, mely meg tudta mérgezni a lelkeket? Vagy nem inkább a talaj volt alkalmas arra, hogy befogadja s kicsíráztassa a mérges magvakat? Minő erők működhettek közre, hogy az emancipációt meg előző s az azt követő évtized békés és megértő együttmunkálkodást a zsidógyűlölet kirobbanása váltotta föl? Hát valóban magában a magyar zsidóságban rejlett az ok, mely lerombolta a magyarság bizalmát s fölébresztette a gyűlölet el• keseredett védekezését? Érdekes és a világháború utáni magyar közéletben fölhangzó jelszavakra jellemző világosságot derít egy epizód, mely 1873 december 1-én játszódott le a képviselőház oktatásügyi bizottságában. A bizottság közoktatásügyi javaslatot tárgyalt, melynek 9. paragrafusa kimondta, hogy minden iskolai tárgy célját, terjedelmét a kultuszminiszter szabja meg, kivéve a hittant, mely az egyházi hatóság jogköréhez tartozik. Ennél a pontnál Szilády Áron emelkedett szólásra és „közös erkölcstanát követelt, melynek anyagát az állam határozza meg és abból együttes tanításban részesítsék az ifjúságot. Szilády Áron, a halasi református lelkész, a magyar történeti és nyelvészeti tudomány kiválósága, akkor már a Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság tagja, lelkészi, tudományos és közéleti tekintély ének egész súlyával követelte ezt. De utána Tisza Kálmán szólalt föl s a következőket mondta: „Filozófiai értelemben tényleg egy az erkölcs, de nem az életben; én megszoktam, hogy különbséget tegyek keresztény és nemkeresztény erkölcs közt.” És a bizottság többsége elvetette Szilády javaslatát. Zsidókról nem esett szó, és bizonyos, hogy amint Szilády Árontól távol állt a gondolat, hogy javaslatával a zsidóságot szépítse, vagy a keresz- ténységet kisebbítse, épp úgy Tisza Kálmán sem gondolt arra, hogy külön zsidómorált értsen a nemkeresztény erkölcs alatt; Tisza ezzel semmi egyebet nem akart kifejezni, mint csak azt, hogy az erkölcstanítás a vallásoktatás keretében maradjon. Tisza sokkal okosabb és óvatosabb politikus is volt, hogysem megtette volna e megkülönböztetést, ha egyáltalán sejtette volna, hogy szavait félremagyarázhatják, illetve hogy szavain keresztül lelkébe láthatnak. Se szándéka, sem oka nem volt Tiszának arra, hogy sejtéseket fölkeltő szószólója legyen a felszín alatt lappangó köztudatnak, mely gyűlöletre fokozható elítélő véleményt táplál a magyar zsidók közerkölcse felől. Nem az ország szívéből repült föl az első vészthirdető szóröppentyű; nem a fővárosból, a gazdasági élet legmozgalmasabb s így a zsidómorált leghívebben visszatükröztető színteréről indult ki a belátható időben kerekedő vihar jelzése; a határszélen, a Kárpátok magas bércei fölőtt mutatkoztak az első viharfelhők. Még csak az 1871. évet írták, amikor a Túrócszentmártonban megjelent Narodne Noviny újság 73. számában Pater Sasinek aláírással cikk jelent meg, mely dühösen támad a zsidókra, amiért iskolájuk nyelve magyar, általa magyarosodást terjesztenék, s fenyegető hangon követeli a kormánytól, hogy egyen jogot kapjon az iskolákban a tót nyelv is, − különben baj lesz a zsidókkal. A tót nyelv persze nem kapott egyenrangot a magyarral, a zsidók pedig természetesen egyre-másra nyitottak iskolákat, melyek az egész felföldön védő bástyái voltak a magyar szónak, a magyar állameszmének, de Pater Sasinek is megtartotta ígéretét, megvetette lábát a leghálásabb talajon, a nemzetiségi érzés féltékenykedő szenvedélyét korbácsolta föl s szított gyűlöletet a zsidók ellen. Újságban s gyülekezetekben, szószéken és társadalomban szabadon izgatott a zsidók ellen, mert nem akartak tótok lenni, mert a magyar állameszme leghívebb hordozói voltak. S a felföld zsidósága kénytelen volt magyarságáért szenvedni, a becsületében való gázolást eltűrni. De hát a tót izgatásnak lett volna meg az az ereje, mely a felföld helyi keretein túlcsapva, hatást tudott volna gyakorolni az Alföld lakosságára s a közéletben szereplőkre, akiket már 1878-ban meg lehetett gyanúsítani azzal, hogy Istóczy indítványát nyíltan gúnyos derültséggel fogadják, de titkos szavázassal győzelemre segítenék? A tót izgatás helyi tünetet idézett föl; az ott elhangzott vádak rágalomértékét mindenki megismerte abból a tükörből, mely az igaz magyarság fényét vetítette a felföldi zsidóságra, es mégis, a hetvenes évek végen már oly nyomott volt a hangulat, hogy közelgő vihartól kellett tartani. Mi keltette föl a hangulatot? Mi okozta a viharfelhők felgyülemlését? Istóczy? Egy ember nem gyújthatta volna föl az országot, ha gyújtóanyag nem lett volna fölhalmozva. Istóczy 1867-ben vasmegyei aljegyző, 1868- ban járásbíró, 1872-ben vasvári járási szolgabíró volt s mint ilyent választotta meg a vasmegyei rumi kerület ugyanakkor országgyűlési képviselő- nek. Még járásbíró korában − így beSzéll önmaga emlékirataiban − jó barátság fűzte a zsidókhoz, de egyszer csak megtörtént, hogy egy birtok került árverésre s vételre jelentkezett egyik zsidó ismerőse, aki apja megbízásából akarta megszerezni a birtokot, de írásbeli meghatalmazást fölmutatni nem tudott. Istóczy a törvényhez ragaszkodott s nem akarta elfogadni mint árverezőt, de az ismeretségükre hivatkozva addig kérlelte, míg végre a szigorú járásbírót mégis csak levette lábaról. Az árverés után kisült, hogy valójában nem is volt megbízatása, amiből nagy zavar, súlyos vizsgálat támadt s végeredményben Istóczy elvesztette járásbírói állását. Ekkor bosszút forralt az egész zsidóság ellen. Nem akarunk egyéni jellemrajzot adni s nem kutatjuk lélektani összefüggését a járásbírói székben trónoló Cátónak az igazságérzet azon elfajulásával, hogy egy ember gonoszsága miatt nagy közösségre sújtson; itt a magyarországi zsidógyűlölet végső okait keressük, amelyeket nem egy ember bosszút forraló megtévelyedettségében, hanem az egész országra kiterjedő s több évtizedre visszanyúló közgazdasági rétegekben találhatunk meg. Istóczy csak a gyújtó szikra volt, mely lángra lobbantotta a gyúlékony anyagot, mely előbbutóbb, biztosító szelepek híján, elérte volna azt a feszültségi fokot, hogy önmagától robbant volna ki. Az ország közgazdasági állapotában két nagy forduló pontot képez 1848 és 1867. A negyvenes évek előtt csak a városokban volt zsidókérdés, ahol a polgári elem, ipart és kereskedelmet űző idegen letelepültek versenytársakat láttak a zsidókban s privilégiumaik jogán szabadulni akartak a versenytársaktól. Kiszorulva a városokból, nyugalmat leltek a vidéken, földesurak oltalma alatt, akik rá voltak szorulva a zsidóra. Nagy, közép- és kisbirtokon, akár világi, akár egyházi volt a tulajdonos, szívesen fogadták a zsidót, aki egészséges vérkeringést idézett elő a birtokon, túladott gabonán, nyersterményen, megszerezte a szükséges forgótőkét s szolgálta híven, megelégedésre a birtokos kényelmét, úri módját. A falu népe, jobbágy, zsellér hasonsorsú szolgát látott a zsidóban, akit épp oly részvéttel hallott felsikolt tani, mikor a földesúr mulatós kedvében kutyákat uszított rá, mint aminő fájdalommal görnyedt jómaga tivornyázó birtokos igájában, könnyes szemekkel tekintve a fölszabadulás elérhetetlen boldogsága felé. Elérkezett a szabadság órája. Hogy minő változást hozott, arra nézve hadd szóljon helyettünk Szekfü Gyula, aki az Élet irodalmi és nyomda részvénytársaság kiadásában 1920-ban megjelent Három Nemzedék című munkájában, és Surányi- Unger Tivadar, aki a Szent István-Társulat kiadásában l921-ben megjelent A gazdasági válságok történetének vázlata 1920-ig című munkájában a következő képet festi. Nem idézünk más forrást, mert ha egyrészt e kettő már föl is használta a rendelkezésre álló adatokat, úgy másrészt épp e kettő felül áll minden gyanúsításon, mintha zsidó szemszögletből nézné a helyzetet. bajok eredete még a szabadságharcot közvetlenül megelőző s követő időkbe nyúlik vissza. A jobbágyság fölszabadítása úgyszólván teljesen előkészületlenül találta a magyar birtokosságot, melynek egész gazdálkodása, üzemének fölszerelése, berendezése, de saját magának gondolkozásmódja is gyökerében volt hozzánőve a jobbágymunka fogalmához, az úrbéri állapotokhoz. Az ősi szolgáltatások elvesztéseért nyújtott állami kárpótlás vajmi csekély vigasza lehetett csak a gazdaközönségnek, mivel az erre fordítandó, pótadó alakjában kivetett földtehermentesítési járulék súlyosan aránytalan, legnagyobb részében újra csak az ő vállaikra nehezedett. Az új viszonyokba csak nehezen beleszokni tudó, válságos helyzetbe jutott gazdákra valóságos csapást mért az 1853 május 29-iki császári nyílt parancs: az ősiség és a magyar zálog eltörlése. Ennek folytán a tőkével nem rendelkező birtokos kénytelen az új jelzálogkölcsönhöz folyamodni; az ősi kúriák egyre gyakrabban kerülnek dobra, a hetvenes évek végén már közel húszezerre tehető az elárverezett ingatlanok száma.” „A nagy reformoknak is megvoltak közvetlen visszahatásai, melyek súlyosan érintették az egész életmódjában mindenképen a régi, kényelmes viszonyokhoz szoktatott generációt. így volt ez a 19. század egyik legnagyobb művével is, a Tiszaszabályozásokkal. Az addig hosszú mértföldekre kiterjedő árterületek, lápok és mocsarak a vízimadarak és vándormadarak milliárdjainak volt paradicsoma, mindenféle hal s a csík bőven ta- nyáztak ott. A környék lakosságának a halászat és vadászat busás jövedelmet biztosítottak s az új, szabályozott medrében gyorsan tovarohanó Tisza magával ragadta gazdasági exisztenciájukat is. A lecsapolt területek búja, vad talaja mindjárt nem is volt alkalmas a megmívelésre, minden egyéb növényt elölt ott egyelőre a túltengő gaz. No meg a lakosság nem is értett a földmíveléshez, az új kultúra megkezdéséhez föltétlenül szükséges beruházásokra pedig egyáltalán nem volt pénz. Hogy bírhatta volna e nép a rája rótt súlyos adóterhet épségben elviselni! A szabályozási munkálatokat különben sem hajtották valami kiváló előrelátással végre; a kanyarulatok átvágásával most már rohanóvá tett víz, mely előbb mintegy 200 négyszögmérföldet borított el áradásával, szűk partjai közt megmaradni nem tudván, nem egyszer törte át az újonnan épített, de gyengéknek bizonyult védőgátakat. íme egynéhány a Tiszaszabályozás utáni árvízpusztítás képe: 1855-ben volt elöntött terület 250.000 hold, 1860-ban 451.700, 1861-ben 104.000, 1865-ben 105.000, 1867-ben 220.000, 1869-ben 157.000, 1876-ban 121.000, 1877. ben 108.000 hold volt az elöntött terület, ily vi, f szonyok közt nem csoda, ha a tiszamenti gazda, aki sohasem tudta, melyik évben sodorja el fáradozásainak gyümölcsét az ár, rablógazdálkodáshoz folyamodott, nem is ápolta földjét úgy, ahogy észszerűség és helyzet kívánta.” „Sajátságosan súlyos mellékkövetkezménye volt a tagosításnak is. A legtöbb község határában egyszerre ezt végrehajtani nem lehetett s gyakran évekig is elhúzódtak a mérnöki munkálatok. Tudva már most azt, hogy senki sem tarthatja meg addigi földjét az új szétosztás után, mindenki igyekezett abból még utoljára kihozni annyit, amennyit csak lehetett. Trágyáját már senki sem használta föl, hanem azt összegyűjtve, új telkét akarta majd vele termékenyebbé tenni.” „A régi úrbéri terménygazdálkodásban a fő cél csupán a házi szükségletek kielégítése volt. A gabonatermelés terén ennél távolabbra gazdáink nem tekintettek. Ha azonban bőséges aratás következtében gabonafölösleg mutatkozott, a föl nem használható mennyiséget földalatti vermekben tartogatták soványabb esztendőkre. Kereskedelmünk akkor még oly fejletlen volt, hogy dacára földünk áldott gazdagságának, 1855-ben 1,070.856 métermázsa gabonát kellett importál• nunk, 1856-ban 900.249, 1858-ban 175.357, 1859-ben 195.903, 1872-ben 1,832.314, 1873-ban 2,788.930, 1874íben 2,974.955 métermázsa gabonát kellett importálnunk.” „1875-ben fedezték föl nálunk az első phylloxera infekciót Pancsova határában, mely csapás végzetesen sújtotta az ország bortermelését. Eleinte a megtámadott szőlők kiirtásával igyekeztünk ellene védekezni, de nem vezetett eredményre. Csak 1886-ban állította föl az állam a zalatnai szénkéneggyárat s ennek termékei föl• használásával s amerikai tőke átplántálásával sikerült csak a kilencvenes évek végéig kiemelni az országot szőlőtermelésünk végpusztulásából.” „Az abszolutizmus alatt megindult lassú gaz- dasági fejlődés a kiegyezés után vérmes reményékre látszott följogosítani, Bécsen keresztül az üzérek raja vetette magát hazánkra, hogy annak szűz gazdasági erejét, energiáját kiaknázzák. A külföldi tőke ömlik Pestre, hol 1868 elején még csak 21, húsz hónappal később, 1869 szeptemberében pedig már 99 részvénytársaság működött 135 millió forint alaptőkével. A vasútalapítás terén valóságos láz ütött ki, ekkor jön létre a pécsbarcsi, a kassa-oderbergi, a keleti és az északkeleti vasút, valamint egész csomó helyi közlekedési és hajózási vállalat. Ugyanebbe az időbe esik a vallásosság leple alatt a nép bizalmába furakodó római grófnak, Langrand-Dumonceaunak nagyszabású földhitelcsalása is, mellyel számos családot juttatott koldusbotra. Egyidejűleg 1873-ban beütött Bécsben és Németországban a „nagy krach”, melynek hatása alatt Pesten 10 bank omlott össze 33 millió forint tőkével és 2 iparvállalat 0.8 millió tőkével, s 12 banknak, 2 biztosító intézetnek, 1 közlekedési, 1 építkezési és 10 iparvállalatnak föl kellett számolnia.” Így festi a hazai állapotokat Surány-Unger idézett könyvének 128-138. lapjain. De mielőtt a nyert benyomást összegeznők, hallgassuk meg Szekfü Gyulát is, aki elevenebb tollai szemlélte? több leírást ad a helyzetről. „A jobbágyból a magyar liberalizmus vívmányai szerint teljes birtokjogú önálló paraszt lett, aki a korábban földesúri telket saját hasznára és saját jószántából művelte s eddigi nemes gazdájának sem robottal, sem fuvarral, sem egyéb szolgáltatással nem tartozott. A hirtelen fölszabadítást nem előzte meg modernebb gazdálkodásra nevelés, ez volt a kisbirtokos parasztságnak egyik legfőbb baja. Megbízható szemtanú szerint a magyar paraszt még a hatvanas evőkben is oly felületesen végezte a vetést, hogy azt inkább földkaparásnak lehetett nevezni. Szemes gabona mellett nagyon kevés kukoricát és dohányt, alig valami takarmányt termelt, minek folytán marhaállománya is kevés és rossz volt. Marháját még karácsonykor is kénytelen volt legelőn, sovány dohánykórón tartani. Az aratás forró munkáját a tiszai gazda maga végezte családjával, vagy bő esztendőben, zsírosan élelmezett, jó sok borpálinkán tartott részaratójával; az őszi vetés után neki adta magát a téli henyélésnek, melyből csak a tavaszi szántás-vetés egy-két hetére ébredt föl, hogy azután tovább henyéljen aratásig. A dunántúli kisbirtokos szintúgy nem erőltette meg magát, legföllebb ha télen tüzelőanyag végett fejsze után látott, de favágó napszámra vagy fuvarozásra már nem vállalkozott. Ilyen keleti gondolkodás? mód mellett csak természetes, hogy szabad föld? jéből alig hogy kenyeret, többé-kevésbbé zsírosszalonnás élelmet tudott magának szerezni, eladásra alig került valami s így pénz se jött a házhoz. Következéskép minimális volt a parasztosztály fogyasztása is; étel-italon kívül semmire sem maradt sem pénze, sem kívánsága, a fényűzés még a lányoknál sem ment túl egy-egy pántlikán; lakásviszonyok, ruházat megmaradtak a jobbágykor formáiban, még a módosabb legények s leányok sem szoktak hozzá lábbeli viseléséhez.” „A kisbirtokostól elvette a 48-as törvényhozás földje egy részét s ami még fontosabb, a jobbágyi munkaerőt. Kártalanítását e veszteségekért, melyeket a nemesség öntudatosabb része önként és lelkesedéssel vállalt magára, egyszerűen a „nemzeti becsület védőpajzsa” alá helyezte. Az abszolút kormány a nemzeti becsületre keveset hajlott, és nem sietett e nemzeti érzésű arisztokrácia kártalanításával. A császári rendelet a 48-as törvényhez hasonlóan elismeri az állam kötelezettségét a földbirtokososztály kármentesítésére, s e célból az ország területét osztályokba sorozza, melyekben a talaj termékenysége szerint holdanként különböző kártalanítási összeg fizetendő. Az első osztályban van Fejér, Sopron, Mosony, Pozsony, Vas, Tolna, csupa olyan megye, hol a nagybirtok a túlnyomó − Fejérmegyének majdnem háromnegyed részé nagybirtok − a konzervatívnak nevezett aulikus mágnások kezén, s ami kisebb kártalanítandó bir? tok van, akközt is sok a nem-magyar, német és tót. Pestmegye a második osztályba helyeztetett, Baranya, Borsod, Csongrád, Komárom, Somogy a harmadikba, Bihar, Heves, Zala a negyedikbe, Szabolcs, Szatmár, Zemplén az ötödikbe. Ez utóbbiak nagyszámú köznemessége holdanként már csak szinte fele annyi összeget kap, mint a fejérmegyei nagybirtokosok. A tendencia világos: a mágnások nagyrésze elszakadván a katasztrófa után a nemzeti ügytől, jutalmat kap, a köznemesség büntetést. A pátens azonban még ez összegek kifizetéséről sem gondoskodott, hanem azt későb- bi időre halasztván megengedte, hogy a birtokosok addig is előleget kapjanak az államtól. Újabb fegyver az abszolutizmus kezében a hazafias köznemesség anyagi helyzetének lerontására. A bonyolult hivatalszervezet az előlegeket csak hoszszadalmas herce-hurcával folyósítá, lehetőleg „jóérzelműeknek.” A köznemes ügye elsikkadt a sok rosszindulatú fórumon, de még ha kapott is előleget, ez se sokat lendített birtokán, mivel az elaprózva kézhez vett kártalanítási összeget nem fektethette be egyszerre, amint ez a jobbágymunka és fuvar megszűntével szükséges lett volna. A földbirtok e súlyos krízisét az adórendszer segélyével lehetett volna enyhíteni, ha a kormánynak nem lett volna épp a krízis súlyosbítása a célja. Rossz kataszter, tanulatlan cseh és németosztrák hivatalnokoktól felvéve, ennek nyomán igazságtalanul kirótt földadó: csak megnehezítették a köznemesség helyzetét.” „E felülről jövő nyomás alatt a köznemességnek csak csekély hányada tudta birtokát adósságtói tisztán tartani. A nagyobb rész eleinte terjedtebb gabonatermelésre veté magát, így akarván a munkaerő kríziséből szabadulni, miután a korábban ingyenes jobbágymunkát most pénzért is alig tudta megszerezni. Néhány jó év magasb árai ittott csakugyan nagyobb jövedelemben részesítették, ezt azonban gazdasági szakismeretek hiányaban nem tudták állandósítani, jó évek pazarlása után sovány esztendőben ismét adósságba sülyedt. Az állam ezzel persze mitsem törődött, földtehermentesítési akcióról, olcsó hitelről, észszerű be- fektetési kölcsönről szó sem volt. Régi nemesi családáinknak nem csekély része vált ekkor birtoktalanná, a birtokosok száma folyton apad, a birtoktömörítés ténye hiányos statisztikai adatainkból is kétségtelen.” „Kevés a jól rendezett középgazdaság az országban, de sok az utána élő úr. Ha valamely közbirtokosság fogatjai után ítélnők meg gazdasági viszonyait, csupa viruló körülményekre, gazdag birtokosra kellene következtetnünk. Ha vidéki bált látogatunk meg, azt hinnők, csupa mágnásnőnek leszünk bemutatva − a toilettek után. Ha pedig a kártyázószobába lépünk, azt kellene hinnünk, legalább három főváros gazdag bankárjai hányják-vetik a rájuk nézve már ingerrel sem bíró mammont. De ha kimegyünk a tanyák közé s lát juk a düledező juh-akolt, a boglyas kazalt, a cse nevész gulyát, a trágyázatlan földet, a szerbtövis borította legelőt, a fátlan, vízmosásos hegyoldalt, a kapálatlan szőlőt; ha a telekkönyvbe pillantunk s látjuk iá sok betáblázást és előjegyzést, az ügy véd irodájában a sok beperlést, a szomszéd város kereskedőtárcájában a sok beváltatlan váltót, könyvében a sok fizetetlen számlát; ha a gazdasági egyesület üléstermébe lépünk s látjuk gyűlés napján is a sok üres széket, halljuk az egykét meg jelent tag üres politizálását, − akkor szomorúan hajtjuk le fejünket, s arról győződünk meg, hogy a fogatok és toilettek fénye csalt s hogy egészség telén társadalmi viszonyok közt élünk.” Jött az 1867, mely hazánkat belevonta a nyugati országok immár virágzó kapitalista forgata- gába, kereskedelmi és ipari érdekkörébe. „Hirtelen változást csak az a körülmény eszközölhetett volna, ha az eddig harcos és jogász nemzet egyszerre, máról-holnapra, kereskedelmi és ipari tehetségnek bizonyul. Ez azonban nem történt meg. Ellenkezőleg, gazdasági életünk lassú bontakozásának egyik oka az, hogy a magyarság ez új korszakban is húzódozott e pályáktól. Az alacsony műveltségi osztályokat, a paraszti tömegeket nem érheti itt szemrehányás, őket eléggé elfoglalta a szabad birtok, az újonnan megnyílt agrárpálya, de a kiváltságos osztályok nem menthetők fel bizonyos felelősség alól. A korábbi közbirtokosok és középnemesek tekintélyes hányada volt kénytelén a jobbágyszabadítás és abszolutizmus nyomása miatt házi tűzhelyét elhagyni, új exisztenciát keresni. Csekély éleslátással megtalálhatta volna ezt, ha a kapitalizmus győzelmes szekerébe kapaszkodik, ha földesuraság helyett ipari és kereskedelmi pályára megy. így a föld terményei a magyár földmíveléstől magyar kezeken át, magyar közvetítéssel jutottak volna el a hazai, vagy külföldi fogyasztókhoz. Sajnos, az ősi szenvedélyek nem engedték ezt. A volt privilegizált osztályok görcsösen ragaszkodtak az „úri” pályákhoz, s inkább végképp leszálltak, fokról-fokra csúszva, a társadalmi létrán, semhogy hirtelen kiragadják magukat megszokott körükből és ipari produkció vagy kereskedelem szolgálatába álljanak. A tönkrement agrárcsaládok fiai városokba tódultak s ott megszállották az állami, megyei, városi hivatalokat le egész az írnokságig, mert ezen helyeken to- vábbra is „urak” − más nyelvre ily értelemben le nem fordítható szó! − maradhattak.” Elég volt az idézetekből. Tárgyilagosan figyelő szemek látták ezt a helyzetet, melyből a régi Magyarország széles rétegeinek elégedetlensége sarjadhatott. A jobbágyság felszabadítása, az osztrák kormány abszolutizmusa, gazdasági reformok és elemi csapások teljesen tönkretették a kis- és középbirtokos nemességet. A föld észszerű műves léséhez nem értő s felszereléssel sem rendelkező felszabadult jobbágyok ha nem is vágyakoztak vissza az előbbi gondnélküli állapotba, a legsúlyosabb terhek alatt görnyedtek. Dobra kerültek régi nemesi kúriák s felszabadult jobbágytelkek, − s akadt birtok, akadt telek, mely az árverésen zsidó kézre is jutott, természetes folyományaként an nak, hogy a kereskedelmet űző zsidók rendelkezi tek forgótőke felett. S ez az egynehány zsidó szúrt szemet, nem pedig az osztrák abszolutizmus által megkímélt, a jobbágyság felszabadítása által érzé kényen nem sújtott nagybirtokosság, melynek a tönkrement kisnemesek birtokainak megszerzése által eszközölt birtoktömörítése mai napig érez téti hatását. Szekfü Gyula − könyvének 271. lapján − így nyilatkozik a hazai földbirtoklás aránytalanságáról: „Magyarország területének 32%-a ezertől tízezer holdig terjedő nagybirtokokból áll, a tízezer holdnál nagyobb birtokok pedig együtt véve az ország összes területének 7.4%-át foglalják el. Részletekkel talán jobban tudjuk érzékel• tetni a dolgot. Az ország területén 1900ban 2,388.482 gazdaság volt, összesen 36,857.000 holdon. bből ezer holdnál nagyobb gazdaság 3768, amely 3768 gazdaság − ezt jól jegyezzük meg − tizenegymilliókilencszázegyezer kat. holdat foglalt magában. A 3768 szám nem a birtokosokat, hanem a gazdaságokat tünteti fel, tehát birtokos még kevesebb van, mert egy-egy birtokos, amennyiben földjei több megyében fekszenek, többször szerepel a kimutatásban. Viszont a 3768 számban benne van a főurakon kívül az ezerholdas középbirtokos is, valamint az állam és egyház is, amennyi ben ezek földjei egy-egy tagban ezer holdnál na gyobbak. Ebből a számból tehát nem szabad arra következtetnünk, hogy az ország 32 millió földje bői 12 millió, tehát több mint 32%, az egésznek majdnem egyharmada a főúri osztály kezén volna. De az aránytalanság igen nagy, majdnem ilyen nagy. Megítélhető ez abból, hogy az összes gazda ságok 53%a úgynevezett törpegazdaság, s ezen törpegazdaságok az ország 37 millió holdjából öszszesen csak 2,155.168 holdat, tehát a területnek csak 5.8%át foglalják el. Viszont a hitbizományok, melyek már kizárólag főúri kézen vannak, 2,329.000 holdat tesznek ki. Azaz kétmillióhárom százezer holdból csak néhány család él, míg a má sik kétmilliószázötvenezer hold az ország agrárlakosságának 53%át, összesen egymilliókétszáznyolcvanezer kisgazdaságot kénytelen eltartani. Hogy ez mennyire lehetetlen, s hogy e törpegazdaságok tulajdonosaiknak a puszta életen kívül egyebet alig nyújthatnak, azt megdöbbentően il lusztrálja a hivatalos adat, hogy az egymilliókét száznyolcvanezer törpegazdaságnak majdnem fele, hatszázezer, kisebb egy holdnál, még pedig szántóföld nélküli egy holdnál kisebb 294.475, egy holdnál kisebb, de már szántóföldes pedig 268.274.” Surányi-Unger és Szekfü könyvein kívül kellő tájékozódást nyer a kérdés iránt érdeklődő a ma; gyár kis- és középbirtokosok elszegényedésének, valamint a magyar faj terjeszkedését s kulturális és gazdasági emelkedését bilincsekbe verésének okaíról az ugyancsak minden gyanúsításon felül álló, de egyben minden előítélettől is ment Beksics Gusztáv. A magyar politika új alapjai, kapcsolatban a magyar faj terjeszkedő képességével és a földbirtokviszonyokkal című munkájából. (Budapest, 1899. Athenaeum.) Nem rablás, nem uzsora, nem erkölcsi megítélés alá eshető furfang idézte elő hazánkban azt az egész kis- s középnemesi és parasztosztályt magával ragadó gazdasági válságot, mely 1867-ben, a zsidók emancipációja idején, már kiterítette sötét szárnyait az országra. S ebben az állapotban érte az országot két olyan rázkódtatás, mely a természetes válságtól érintetlenül maradt birtokosokat is kiforgatta vagyonukból. Az egyik a fent említett Langrand-Dumonceau római gróf, belga kalandor nevéhez fűződik, ki a hetvenes évek elején a feltörekvő s hazánkban is egyre tért hódítani kezdő kapitalizmus versenyterén azzal az eszmével lépett fel, hogy „a tőke kereszténnyé tétessék.” Hazánkban is lépre ment sok család; lelkészektől, parasztoktól, özvegyek és árváktól rengeteg összegeket csalt ki. Végül − mint minden lexikonban is olvasható, − csalárd bukás következett, de magasrangú bűntársai addig húzták-halasztották a tárgyalást, hogy a tizenötévi fogházbüntetés elől Amerikába szökhetett. Langrand nem volt zsidó, de „a nagy eszme” propagálása alkalmával sokat beszélt zsidókról, hogy közel férkőzhessék a szívekhez, melyeknek megcsalatkozása fájó kesergésben keresett vigasztalódást. A másik nagy és egész Európával hazánk széles köreit is súlyos válságba sodró szélhámosság Bontoux Jenő Pál nevéhez fűződik, ki mint az osztrák déli vasút igazgatója hazánkban is megtalálta összeköttetéseit, amidőn 1878-ban Union Générale címen bankot alapított oly célból, hogy a katholikus egyház és hívek vagyonát tömörítse a szabadgondolkodók és a zsidók ellen. Ügynökei bejárták egész Európát, összeharácsolta a papok vagyonát, egyházi alapokat s a hívek filléreit, − végül 1883-ban öt évi fegyházbüntetés elől sikerült külföldre menekülnie. Langrand csak vallásos eszközökkel toborozta híveit, de Bontoux és ügynökei már nyílt sisakkal egyenest a zsidók ellen szórt rágalmakkal szerezték meg saját céljaikra a kifosztott nép filléreit. Íme a tényezők, melyek előkészítették a talajt, s amelyek összeműködése lehetővé tette, hogy a lesülyedt kis- és középbirtokosoknak kegyelemdöfést adó Langranc-botrány után Istóczy felléphessen s hogy az általa szított parázs épp 1882-ben, a Bontoux-botrány idején csapjon ki féktelen lángolásba. Istóczy országszerte izgatott szóval, röpiratokkal és szervezte a gyűlölet fészkeit, az antiszemita egyleteket. 1880-ban már egy „Nemzsidók szövetségéinek alapításán fáradozott, melynek jelszava lett volna: Egy mindenkiért és mindenki egyért; tagja lehetett „minden országgyűlési képviselő és egyébb nem zsidók.” A taggyűjtés nem folyt titokban, sőt oly hangos toborzással, hogy 1880 szeptember 25én Miklós István meginterpellálta a képviselőházban Tisza Kálmán miniszterei nököt, hogy „azon köztudomású ténnyel szemben, hogy a legújabb időben Istóczy Győző képviselő úrnak ismert parlamenti nyilatkozatai szellemé ben, a fővárosban és a vidéken alakult és szervezett antisemitikus egyletekben és folyóiratokban egyes néptörzs a maga összesesében egyesek buneiért felette erős megtámadásokban részesül és a zsidóságnak Magyarországból való kiűzetése iránt megengedett és tiltott utakon agitáció folyik, ... mit szándékozik tenni a kormány, hogy a keresztény és nem keresztény lakosság közötti jó egyetértés meg ne háborítttassék.” Tisza Kálmán válaszában erélyesen tiltakozott a feltevés ellen, mintha a kormány, vagy a szabadelvű párt segédkezet nyújtana Istóczy irányzata terjesztéséhez, s kijelenti, hogy „minden oly izgalom irányában, mely az osztályok, nemzetiségek és hitfelekezetek közti gyűlölséget és súrlódást idézi elő, a kormány teljesíteni fogja kötelességét.” Tisza válasza kielégítette a szabadelvű pártot, mindazokat, kik nem akartak nagy jelentőséget tulajdonítani az országban elharapódzó bujtogat tásnak, mely már oly méreteket öltött, hogy egyes mélyebbre látó politikusok meg is érezték a közelgő nagy vihart. A küszöbön álló veszedelemnek nyílt kifejezést is adott az 1881 március 9-én tartott képviselőházi gyűlésen Majoros István, ki a polgári házasság ügyében intézett interpellációt az igazságügyi miniszterhez, mondván: ,,A polgári házasság kérdésének elintézését különösen a most sajnosán megindult antisemita mozgalom teszi sürgőssé; nézetem szerint, ha a polgári házasság már be lett volna hozva, azon nem várt kellemetlenségeknek nagy része, amely az érintett mozgalom következménye lesz, kikerülhető lett volna.” Az interpelláció következménye az volt, hogy már két héttel utóbb Pauler Tivadar igazságügyminiszter benyújtott egy törvényjavaslatot „a keresztények és izraeliták közt az országban kötött polgári házasságáról,” mely törvényjavaslat azonban Emmer Kornélnak, mint igazságügyi bizottsági előadónak indítványa alapján, tekintettel az országgyűlés ülésszakának előrehaladott voltára, levétetett a napirendről. A történet kutatója kénytelen azon kormány jóhiszeműségében, de legalább is politikai előrelátásában kételkedni, amely a megsürgetett általános polgári házasságkötés javaslata helyett a zsidók és keresztények közti házasságkötés kérdését dobta a pártok közé akkor, midőn épp a felekezeti harcok tüze már lángba akarta borítani az országot. Nyugodtan vétethette le a javaslatot „az ülések előrehaladott voltára való tekintettel” a napirend ről, a javaslat megtette hatását, annak jegyében indult meg az országban az új képviselőválasztás, annak jegyében folyt az izgatás, mely a választási küzdelemben immár elérte a tetőfokát. De már az ülésszak berekesztése előtt vált világossá a két tűzfészek, ahol a parazsat szították s ahol előkészítették az ország lángbaborítását. Az egyik tűzfészek a zsidógyűlölet szításával leplezett pánszláv agitáció volt az északi megyékben, hol már 1881 tavaszán Pásztón és Losoncon fényes nappal véresre vertek zsidókat, házakba betörtek, üzleteket fosztogattak, mely jeladás meg tette hatását az egész Felvidéken. A napilapok felismerték a helyzetet, figyelmeztették a kormányt a pánszláv mozgalmakra, amelyeknek csak takaróját képezi az antiszemita izgatás; mindkettő Oroszországból táplálkozott s a hatalmas birodalommal szemben a kormány tehetetlen volt. Pulszky Ferenc meg is írta nyíltan, vezércikkben a Pester Lloydban (1881 októberében): „Aus den Steppen Russlands, woher wir die Cholera und Viehseuche zu erhalten plegen, klopft jetzt ein anderer unheimlicher Gast an unsere Thüre: die Judenhetze. Alles hängt jetzt davon ab, ob die Regierung den ersten Regungen der antisémite sehen Verfolgungen entgegentritt, oder ob sie mit lauwarmen Verweisen im Grunde die Antisemit ten unterstützt.” A másik tűzfészek a pesti egyetem volt, mely nek keresztény ifjúsága 1881 februárjában az egyetem falain belül a zsidó hallgatókat inzultálva oly izgalmas jeleneteket provokált, hogy az ügy gyel kénytelen volt a tanács is foglalkozni, mely343 nek határozatából kifolyólag a Rektor, Dr. Berger, ä hittudományi kar tanára maga elé idézte a vezetőket, kik sérelmeiket előadva, azon kívánságuknak adtak kifejezést, hogy túlsók zsidó hallgató lévén az egyetemen, beiratkozásnál megfelelő arányszám vétessék figyelembe. A Rektor atyailag, de szigorúan megdorgálta az ifjakat, kik az intelem hatása alatt nyilvános gyűlést hirdettek a kérdés megbeszélése végett. A gyűlés megtartását azonban a belügyminiszter betiltotta. Ε betiltás alkalmat szolgáltatott Istóczynak egy interpellacióra, melyben 1881 március 3-án védelmébe fogta az egyetemi ifjakat a zsidó hallgatók ellen, akik „már elözönlik az összes fakultásokat,” s amely interpelláció kapcsán Rohling könyveiből idézett vádakat szórva a zsidóságra, kijelentette, hogy hiába nevették őt ki hat év óta a Házban, jól tudja, hogy titokban már sokan vannak mellette, s reményét helyezheti a közelgő képviselőválasztásba; „elvtársaimhoz a hazában intézem hát a szózatot: Ne csüggedjünk, hanem fel a munkára! Mert mi győzni fogunk, a mienk a jövő!” Ilyen hangulat előzte meg a képviselőválasz tást, melynek küzdelmeiben tizenhét jelölt vitte győzelemre az antiszemita zászlót. Istóczy hát nem volt már egyedül; erős vezérkar vette körül; tizenhatod magával szőhette terveit a képviselői immunitás védelme alatt. Buzogányforgató levente volt mind, de Istóczyn kívül főleg Verhovay Gyula és Onódy Géza küzdött az első sorban, s szőtte a terveket, hogy fölkorbácsolódjék a szenvedély a zsidók ellen. Istóczy, akinek kerületében 1882. év januárján ban két zsidót választottak meg községi bírónak: Kisbéren Frankl Zsigmondot és Baltaváron Mayer Józsefet, 1882 február 18-án ugyanazon megye katholikus papságának kérvényét ajánlja gyűlölettel átitatott beszéd kíséretében a képviselőháznak a zsidóemancipáció eltörlése tárgyában. 1882 június 9;én pedig, amikor a parlament Szatmármegye kér; vényét tárgyalta az oroszországi üldözések elől menekült zsidók bevándorlásának megakadályoz zása ügyében, oly vadul csapongó beszédet tartott, hogy Wahrmann Mór kiment a teremből, aminek következménye az volt, hogy a folyosón belekötött Wahrmannba s párbajra kényszerítette. Ezért a szabadelvű párt kizárta kebeléből Istóczyt. Ad dig a szabadelvű párt tagja volt, mint ahogy a többi antiszemita képviselő is a különböző pártok ban foglalt helyet. Verhovay Gyula sem volt mindig antiszemita. 1880 január elsején indította meg a Függetlenség című napilapot, melyben a legszabadelvűbb eszmék lelkes hirdetője volt s mikor ugyanazon év márciusában mint függetlenségi képviselő Nagyváradon járt, hol párthívei bankettel tisztelték meg, nagy beszédet tartott a zsidókérdésről, elragadtatással szólt a zsidók hazafiságáról, gazdasági és szellemi értékéről, s elítélően nyilatkozott Istóczyról, ki „gyűlöletével sportot űz s kit nem vezérel tisztességes szándék,” végül kijelentette, hogy „aki a zsidók ellen agitál, az nem hordja szívén a haza javát.” A közönség rajongott Verhovayért, ki elragadó népszónok volt s csodás erejű tollal 345 rendelkezett, s amikor 1881-ben a kisbirtokosok megtámadása miatt báró Majthényi Izidor provokálta s párbajban megsebesítette, valóságos nemzeti vértanút látott benne a közönség s az iránta érzett részvét nagy utcai tüntetésben nyilatkozott meg a pesti Nemzeti Kaszinó előtt. De a következő évben teljesen váratlanul megváltozott a Függetlenség, mely ontotta a zsidógyűlölet gyilkos mérgével megírt cikkeket. Mi okozhatta a fordulatot? Nem tudjuk, maga Verhovay sem ad felvilágosítást Az Álarc Korszaka című könyvében, melyet teljes letöretése után 1889-ben írt önigazolás céljából; valószínűleg annak felismerése indíthattá ritka tehetségének a zsidógyűlölet fegyvere forgatásának szolgálatába való állításra, hogy lapja nagyobb hasznát fogja ennek látni. Hiszen 1883 októberében, amikor az antiszemita képviselők kiváltak a különböző pártokból, s megalakították a különálló antiszemita pártot, Istóczy Győző, Onódy Géza, Simonyi Iván és Széll György mellé Verhovayt is be akarták választani az elnökségbe, de nem fogadta el, mert minden szabad idejét lapjának, a Függetlenségnek akarta szentelni. Így mondta ő maga. De csakhamar kitűnt, még abban a hónapban, hogy más érdekek késztették arra, hogy a lap kezelésébe idegen ne nyerjen betekint test. Ugyanis a Függetlenség tekintélyes összegeket gyűjtött Arany János szobrára, a Honvédszobor felállítására és a bukovinai csángók visszatelepítésére, s kisült, hogy mind e pénzeket Verhovay elsikkasztotta. Ettől az időtől fogva erkölcsi halott lett. nódy Géza, ki 1871-74-ig a szabolcsmegyei alsódadai járás szolgabírája volt s 1S81-ben a hajdunánási kerület antiszemita programmal megválasztott orsz. képviselője lett, a legnagyobb vészedelmet hozta a magyar zsidóságra a vérváddal. Amit addig a leghevesebb küzdelmek közepette a legvéresebb szájú demagógok sem mertek hangoztatni, azt Onódy Géza. vitte bele a küzdelembe s megvádolta a magyar zsidóságot az országgyűlés színe előtt keresztény vérnek vallásos szertartásra való felhasználásával. 1882 április l-én Tiszaeszláron eltűnt Solymossy Eszter tizennégyéves cselédleány, míg a falu szatócsánál járt, hová gazdája, Húri András küldte. Az eltűnés három nappal a zsidók peszachünnepe előtt történt s hogy a leány nem került elő, Onódy Géza orsz. képviselő, ki Tiszaeszláron lakott, előkészítette a közvéleményt arra, aminek hatása alatt Eszter anyja már május 4-én vádat is emelt: hogy leánya vérét a zsidók vették a húsvéti kenyérhez való felhasználás végett. A nyíregyházai törvényszék május 19-én küldötte ki Bari József törvényszéki jegyzőt a vizsgálat megejtésere, ki legelőször Scharf József templomszolganak Samu nevű öt éves fiát hallgatta ki, minthogy híre terjedt, hogy az öt éves fiúcska azt mondta Sós Mihálynénak, ki kaláccsal édesgette magához a gyermeket, hogy Esztert a metsző vágta meg. A vizsgálatot vezető törvényszéki jegyző cukorkákkal bátorította vallomásra a fiút, ki elmondta, hogy apja behívta Esztert, átvágta nyakát s ő, meg Móricz bátyja fogta fel a vért. Erre a vallomásra még aznap elfogták az egész Scharf családot s hiába volt az apának s a tizennégy éves Móric fiúnak bizonygatása, hogy ők nem is látták Esztert s mitsem tudnak eltűnéséről, döntő volt az ötéves fiúcska kaláccsal-cukorral kivett vallomása. Ezen nap estéjén Móric Recsky András, közismerten felelmetes csendbiztos őrizetébe adatott, ki annyira rá tudott ijeszteni a tizennégy éves félénk természetű fiúra, hogy még azon éjjel jegyzőkönyvbe mondhattá azt, hogy a leány eltűnése napján, szombaton, az istentisztelet végeztével atyja behívta Esztért a templomba, hogy oltsa el a gyertyákat s ott Wollner Herman átutazó koldus leteperte, Buxbaum Ábrahám és Braun Lipót sakterek, kik épp kántorpróbán voltak Eszláron, lefogták és Schwarcz Salamon sakter levágta a leányt. Mindezt a kulcslyukon keresztül látta. Erre a vizsgálat felkutatta a templomot, ahol azonban nem akadt semmiféle nyomra. Június 18-án hullát fogtak ki a Tiszából; a ruha rajta Eszter ruhája, a hulla karján lóg a festékes kendő is, ahogyan az eltűnés napján a szatócstól távozott, felismerték lábafején a tehéntiprástól származott forradást is, nyaka nincs átvágva, a tisztiorvos is tizennégy éves leányénak mondja a hullát, világos, hogy alaptalan a rituális vérvád. De Onódyék épp erről nem akartak letenni. A feloszló hullában az anya nem ismeri fel Esztert, az izgatás vezérei hullacsempészés vádjával súlyosbítják a vádat: a vizsgálat félrevezetése végett a zsidók idegen hullára adták volna Eszter ruháit. Forró izgalommal volt telve az ország, melyet Kos- suth Lajos sem tudott lecsillapítani, ki Túrinból küldött nyílt levelével protestált a képtelen vád ellen; mitsem használtak külföldi világhírű szakértők nyilatkozatai, süket fülekre találtak Scheuthauer és Mihálkovich pesti anatómusok véleményei. Megnyugtató hatás helyett a legvadabb jelenetet idézte elő a parlamentben Mezei Ernő interpellációja, − a közvélemény annyira zsidóellenesre volt hangolva, hogy a józanabb gondolkodás súak is terror hatása alatt állottak. Július 29-én tétetett meg tizenöt személy ellen a formális vádindítvány Eszter megöletéseért és hullacsempészésért, de a végtárgyalás csak 1883 június 17-én kezdődhetett meg. A védők Eötvös Károly, Funták Károly, Friedmann Bernát, Hermann Ignác és Székely Miksa voltak, a vádat pe dig Szeiffert Ede ügyész képviselte. Az egész műveit világ szeme Nyíregyházára volt irányítva, hol harminc napon át tárgyalták a rémületes vádat, melynek egyetlen állítólagos tanúja a tizennégy éves Scharf Móric volt. Az egész világ közvéleményét foglalkoztatta az ügy s a magyar zsidóság becsületének kérdését képezte, hogy felderíttessék a rágalom forrása, világossá váljék a vád hazug volta, hogy annyi ártatlanul szenvedő és meghurcolt családnak a nyugalma térjen vissza. A magyar zsidóság nem is nézte tétlenül a hajszát, hanem megszervezte a védelmet, melyben legnagyobb tevékenységet hatvani Deutsch Bernát és az Országos Iroda fejtett ki. Eötvös Károly csodálatos elmeéllel bogozta ki a vád rosszakarattal és értelmi sötétséggel összekuszált szálait, kíméletlenül tépte zét a hálót, melyet a felekezeti gyűlölség szőtt a zsidóság ellen, meggyőző erővel mutatta ki nemcsak a vád képtelenségét, de a megvádolt zsidók ártatlanságát is, Eötvös Károly érdeme, hogy a törvényszék augusztus harmadikán fölmentette az összes vádlottakat s valamennyit szabadlábra helyezte. A törvényszék kimondta a felmentő ítéletet, de az izgatók csak tovább szórták a szikrákat, hogy felrobbantsák az elhelyezett aknákat s a magyár zsidóság története legszomorúbb lapjainak egyikét az 1883. év feljegyzései képezik, melyek a féktelen népszenvedély kitöréseiről szólnak. Már 1882 szeptember 28-án volt Pozsonyban olyan zavargás, hogy a belügyminiszter az egész vármegye területére statáriumot rendelt el, s ugyanakkor Vas, Somogy, Sopron, Zala, Mosón és Szabolcsmegyében is oly fenyegető magatartást tanúsított a nép, hogy a honvédelmi miniszter katonaságot rendelt ki az ottani zsidók védelmére, de elemi erővel a felmentő ítélet után tört ki a gyűlölet, mely nem kímélte meg a fővárost sem, hol 1883 augusztus 8-án csak nagy katonai kirendeltséggel lehetett a fosztogató tömeget megfékezni; különös sen nagy és a zsidók életében is kárt tevő zavar gások voltak Zalamegyében, hol statáriumot hirdetett ki a kormány, valamint Sáros, Somogy, Veszprém, Ung és Trencsénmegyékben. Ilyen országos közhangulatot tartott a kor mány alkalmasnak arra, hogy az előbbi ülésszak alatt idő rövidsége miatt napirendről levett törvény javaslatot a zsidók és keresztények közti há- zasságról tárgyalásra tűzze ki. Ε kérdés tárgyalás sát közvetlenül megelőzte s így a hangulatot még jobban aláfestette a tapolcai kerület kérvényének tárgyalása, melyben a kerület az emancipációs törvény eltörlését kéri a parlamenttől. A kérvényt persze elutasította a képviselőház, de midőn utána, 1883 május 22-én Literáty Ödön előadó megnyitotta a vegyesházassági javaslat fölötti tárgyalást, meglátszott valamennyi szónokon, hogy az országos hangulat üli meg a képviselőházat. A beszédek közül kimagaslott Mezei Ernő szónoklata, ki jogos és őszinte bírálatot mondott úgy a zsidókról, mint a hatóságokról. „Vessünk számot azzal, hogy ma Magyarország az antisemitizmusz tűzfészke; . . . e mozgalom elragadta a kedélyeket, az erkölcsi fogalmak felfordultak és sok vidéken az elvadulásnak oly tünetei mutatkoznak, melyek civilizált állami élet feltételeit megingatni képesek... Az antisemitizmusz valódi álláspontját láttuk Zalamegyében, Somogyban, sok helyütt; Istóczy képviselő úr számítása beütött abban, hogy a falvak lakossága bekormozott arccal, baltákkal, fütykösökkel fölfegyverkezve bemegy a városokba s a boltokat betöri... Ha azt mondja Istóczy képviselő úr, hogy hiába mentették fel a zsidókat, mégis mindenki meg van győződve a rituális bűnről, hát csak annyit felelhetek, hogy volt idő, mikor a törvényszékek nem is mentették fel a zsidókat ily vádak alól, mégis átszenvedték ezt az időt a zsidók és egy felvilágosult kor átlátta a vád alaptalanságát, hát át fogják szenvedni az ilyen közmeggyőződést most is, amidőn ily vádak alól már fel- mentik őket... És ha valami hiányzott az új zsidó nemzedék neveléséhez, hát azt megadja éppen az antisemita mozgalom; megtanulják, hogy ez a föld nem idyllek hazája, hogy ez a jog nem könnyű ajándék, hanem azt becsülni, azért érezni kell, azt mindenek fölé kell tartani. És jó lesz a képviselő úrnak ezzel számolni. Mert ha az antisemitizmusz jövőjéről táplált nagy ábrándjaiban úgy látja, hogy eljön az az idő, amikor őket ki lehet közösíteni a nemzeti közösségből, meg lehet tagadni összeköttetésüket a nemzeti földdel, a nemzeti érzéssel, a nemzeti öntudattal, megkapja azt a feleletet: Jy suis et jy reste. Nem tetszik ez a képviselő úrnak Nem tud velük együttélni, nem tudja őket megtűrni Akkor most én fordítom vissza az ő szavát: tessék kivándorolni! Rámondhatom Shakespeareből: Köszönöm zsidó, hogy megtanítottál erre a szóra. Talán az elkeseredés nyilatkozik belőlem, de nem közönséges dolog az, ha az ember azzal a nyugodt öntudattal bír, hogy minden tevékenységében, egész életpályáján megszerezhette embertársainak tiszteletét, örökösen inkvekciókat kell hallania... Ha van valami értéke előttem annak, hogy a közélet terén zsidónak nevezem magamat, hát éppen az, hogy hazámnak szolgálatatába adhatom én is egész erkölcsi erőmet.” Mezei beszéde mély hatást gyakorolt a Házra, amely hatás alatt épp azért fogadta el a javaslatot, mert annak jegyében folyt az országban a nagy izgatás. A javaslat 1883. december 10-én került a főrendiházban tárgyalásra, hol, miután Vay Miklós báró, Rosner Ervin báró és Andrássy Gyula gróf mellette, Haynald, Schlauch és Samassa érsekek ellene szóltak, a szavazásnál 109 szóval 103 elleneben elvetették a javaslatot. A képviselőház már december 13án tárgyalta a főrendek üzenetét s ismét elfogadva terjesztette fel a javaslatokat, me lyet azonban a főrendiház január 11-én 200 szóval 191 ellenében ismét elutasított. Erre a képviselőház január 31én újból tárgyalás alá vette a főrendek üzenetét s öt napi heves vita után csekély szótöbbséggel elhatározta, hogy eláll a további üzenetváltástól. A képviselőház bölcs önmérséklete mindenesetre jó volt arra, hogy a felizgatott szenvedélyek egy fegyverrel kevesebbet vittek harcba a zsidók ellen. Ezen képviselőválasztás tizenhat antiszemita képviselővel ajándékozta meg az országot, melynek nyugalmát annyira feldúlta a lelketlen izgatás, hogy az 1884. szeptember 29én megnyílt országgyűlést arra figyelmeztette a trónbeszéd, hogy „politikai bölcsességgel és, ahol kell, szigorú erély lyel enyésztessék el a belső bajokat, szüntessék meg a fajok, felekezetek és osztályok közötti súrlódásokra vezető izgalmakat, hogy Szt. István birodalmának országaiban a különböző fajok, fele kezetek és osztályok az együttélésben egyaránt megelégedést találjanak”.
V. FEJEZET.
Az antiszemitapárt.
Legfőbb ideje volt, hogy a királyi trónról hangozzék el elítélő szó, mely az ország fejlődését a kellő mederbe óhajtotta terelni. Hiszen annyira fel volt korbácsolva a szenvedély, annyira hatalmában tartotta a terrorizáló izgatás a közvéleményt, hogy a sajtó útján elkövetett legszemérmetlenebb izgatást sem merték az esküdtszékek marasztaló verdikttel megbélyegezni. Istóczyt perbe fogta az ügyészség a Függetlenségben megjelent egyik vérlázító cikkéért, de az esküdtszék 1883. július 30-án felmentette. Ugyancsak felmentette Nendtwich Károly műegyetemi tanárt, kinek perbefogott cikkéről a következőket írta Krajcsovich (nem zsidó): Der Antisemitismus in Ungarn (Budapest, 1884) című könyvében: „Eine so schrankenlose Aufreizung zum Hasse, unserer jüdischen Mitbürger, eine so unverblümte Auf forderung zur Gewaltthat, zum zügellosen Rachekämpfe bis aufs Messer, wie es der incriminirte Artikel Dr. Nendtwichs war, und ein freisprechendes Urtheil, das ist in der That der offenbarste Hohn, die reinste Ironie des Lebens. Denn, wenn Jemand diese, von Blut triefenden Ausbrüche durchliest, und ihm dann sagt, dass es sich im Lande dennoch elf Bürger gefunden haben, die in diesem Artikel keine Aufreizung gegen die israelitische Confession erblickten, so würde er sich sträuben, die zu glauben, und dennoch ist es so! Deshalb sprach niemals ein öffentlicher Ankläger so treffend, wie es Staatsanwalt Zsitvay that, indem er in seiner Anklage das geflügelte Wort sagte: „Gebt Nendtwich einen Becher mit Blut, derin ihn dürstet!” De legjellemzőbb a közhangulatra az országgyűlési függetlenségi párt viselkedése, mely még 1883. január 19-én a tapolcai kerületnek az emancipacionális törvény eltörléséért benyújtott folyamodványával szemben állást foglalt s Mocsáry Lajos elnöklete alatt pártprogrammba vette fel a törvénycikk fenntartásáért való küzdelmet, mert az „a szabadelvűség folyománya és a negyvennyolcas törvények természetes következménye”, holott egy évvel később, 1884. január 30-án manifesztumot bocsátott ki Magyarország polgáraihoz, melyben kimondja, hogy ,,szólítassék fel a hazai zsidóság, hogy nyilatkoztassa ki kellő határozottsággal hitágazatait, reformálja s esetleg szüntesse meg a korunkkal s a jelen társadalommal össze nem férő szokásait és ezek eszközlése végett tarts son országos zsinatot. Szervezze a zsidóság, a kor jogos kívánalmainak megfelelőleg egyházát és hitközségeit s az utóbbiakat egyszersmind tekintettel az anyakönyvek helyes vezetésének igényeire. Rendezze és fejlessze kebelében a közoktatást, a rabbiképzéstől kezdve, az oktatás minden fokán, magyar nemzeti szellemben. Akadályoztassék meg a külföldi zsidóság beözönlése, a telepedés föltételeinek szigorúbbá tétele által, sőt a beköltözésnek bizonyos időre való megtiltása által is.” Persze képviselőválasztásra készült ekkor az ország s így a függetlenségi pártnak is fel kellett vennie programmjába a zsidókérdést, melyet bár elég enyhén fogalmazott meg, de a mögötte rejlő hangulatot mégis csak Istóczy ítélte meg legigazabban, midőn a manifesztum kibocsátása utáni napon, január 31-én, a vegyesházasság javaslatának napirendről való levételéről szólva azt mondta: „azon kellemes helyzetben vagyok, hogy ma már beérhetem rövidebb felszólalással, mert hiszen a zsidókérdést illetőleg végre s valahára ma már mindenki talpon van Magyarországon.” Bizony, talpon volt az egész ország, melyet képtelen volt leszerelni, jobb belátásra bírni s a közvéleményt méltányló bírálatra hangolni Acsády Ignácnak, a hazai történetírás egyik legkiválóbb mesterének röpirata, melyet Zsidó és Nemzsidó Magyarok az Emancipáció Után címen tett közzé 1883-ban. Röpirat volt, a napi szükségletnek szánva s ma már alig fedezhető fel egy-egy könyvtárban, de oly igazságokat hirdet, melyekből okulást meríthet a jelenkor is. Megérdemelné a röpirat, hogy itt teljes egészében újra lenyomassuk, de a hely szűkére való tekintettel csak az utókor figyelmét hívjuk fel reá. De mit is használhatott Acsády-nak a legnemesebb érzésből fakadt s a legtisztább történeti igazságot feltáró fejtegetése akkor, amikor már a tömegszenvedély nem az igazság felderítése iránt érdeklődött, hanem vak elfogultsággal engedte át magát a politikai izgatók lelkiismeretlen akaratafiak. Megdöbbentő az a frivolitás, mely ekkor politikai célból csinált zsidókérdést. A vezetők tudták jól, hogy színigazság Acsády-nak minden szava, de a választási harcba zsidókérdéssel kell indulni. Élesen világítja meg ezt a frivolitást egy 1884-ben Budapesten Demokritos álnév szerzőségével A keresztény és zsidó házasság a parlamentiben és a főrendiházban címen megjelent röpirat, mely a többek közt a következőket mondja: „Ilyen törvényjavaslatra még azt merik mondani, hogy az ország belbékéje követeli. Hogy az a haladás igényeinek exigentiája, hogy véget vet az antiszemitizmusnak. Holott az antiszemitizmus ma a levegőben van. A közgondolkodás kategóriáiba vette magát, uralja az elméket és kedélyeket, befolyásolja még azt is, aki attól irtózik. Miért Mert egy általán érzett igazság képezi annak alapját. Ma még nem politika, inkább csak gondolat, melyben különböző óhajok kifejezésre találnak. Még nem rendszer, de már áramlat, mely nő, terjed, foglal, hódít. Annak pedig, hogy van antiszemitizmusz, Tisza Kálmán az oka. Miért nincsen politikája Adjon az országnak eszméket, a nemzetnek célokat, vigyen államférfiúi gondolatokat előre s ne járjon folyton csak ötletek és rögeszmék csapásán, melyen járnak az oves, boves et omnia pecora campi. Az antiszemitizmusz nálunk ma még csak olyan pótkávé féle. Politikai cikória. De magában foglalja az országos mizériák, hanyatlás, elszegé- nyedés, a rossz igazságszolgáltatás, a gyámoltalan közigazgatás feletti általános elégületlenség és eh keserédes feljajdulását. Nem üthetik Tiszát, hát ütik a zsidót. Rossz logika, de mégis logika. És Tisza Kálmán azt gondolja, hogy ha csinál zsidópolitikát, hát csinál jó politikát, s hogy ne vészekedjünk többé a zsidóval, hát összeházasítja az evangéliumot a talmuddal. Lőporral oltani tüzet! Biztos explózió!” Íme, bár frivolan, de őszintén beszélt Demokritos. Országos mizériák, hanyatlás, elszegényedés, rossz igazságszolgáltatás, gyámoltalan köz- igazgatás feletti általános elégületlenség és elkeseredés volt az a talaj, melyből kisarjadt a magyarországi zsidógyűlölet. Nem zsidók okozták a bajókat, melyek feljajdulásra késztették az országot, de az elégületlenség és elkeseredés vak s oda dobja a követ, amerre a politikai célokat kereső vezetők irányítják. Ez a helyzet adta meg az 1884. évi képviselőválasztás színét és velejét. Az egész országban „zsidó” volt a jelszó, melynek nyomán mindenütt izgalom kelt, számos helyütt zavargás járt, sok vidéken fosztogatás dúlt és nem egy esetben életben is kár esett. A választások lefolyására legjellemzőbb fényt vet a miskolci és a ceglédi választás. Miskolcon két jelölt állt egymással szemben: a függetlenségi Mezey Ernő és az antiszemita Vadnay Andor; utóbbi pártja részéről olyan eszközökkel folyt az agitáció, hogy a miskolci zsidóság vezető embere, dr. Popper József orvos, ki a kongresszus idején már előkelő vezéregyéniség volt az országos zsidóság körében, a Vadnaypárthoz csatlakozott s érdekében fejtett ki nagy tevékenységet. Ε viselkedése mindenfelé ámulatot keltett s mi sem természetesebb, hogy Schweiger Márton, az Országos Izr. Iroda elnöke szemrehányó levelet írt Poppernek, kit kötelességére figyelmeztetett. Popper e levél miatt feljelentette Schweigert a vallás- és közoktatásügyi miniszternél, ki kérdőre vonta Schweigert, hogy miként merészel hivatalos befolyásával korteskedési célból visszaélni. De Trefort miniszter a Vadnay-párt érdekében gyakorolta hatalmasabb hivatalos be358 folyását, melynek dacára Vadnay megbukott. Cegléden azonban megválasztották a Csángópénzek elsikkasztása miatt törvényszéki vizsgálat alatt álló Verhovay Gyulát, kinek mentelmi jogát e vizsgálat miatt a képviselőház felfüggesztette; jog szerint jelölni sem lehetett volna, 1884-ben megválasztották s a vizsgálóbíró az újonnan össze ült Háztól kérte újból az immunitás felfüggesztés sét. A féktelen agitáció és jogsértés közben lefolyt választás eredménye a következő 17 antiszemita képviselő volt: Andreánszky Gábor báró (Pincehely), Csúzy Pál (Szakcs), Grúber János (Somogy szill), Istóczy Győző (Rum), Komlóssy Ferenc (Verbó), Hargittay Gyula (Hajdúböszörmény), Nendtwich Károly (mosonmegyei Zurány), Onódy Géza (Hajdúnánás). Rácz Géza (Fülöpszállás), Ráth Ferenc (Szempc), Simonyi Iván (Magyaróvár), Szalay Károly (Somogycsurgó), Szemnecz Emil (Zalaegerszeg), Vadnay Andor (Tapolcza), Veres József (Orosháza), Verhovay Gyula (Cegléd) és Zimándy Ignác (Szenic). összeült a képviselőház, elhangzott a trón beszédben a királyi intelem, megkezdődött a fel irati vita, melynek folyamán Andreánszky, Veres, Szalay, Onódy, Nendtwich, Komlóssy és Zimándy olyan beszédekkel mutatkoztak be az ország színe előtt, hogy Tisza Kálmán miniszterelnök össze foglaló felszólalásában csak annyit mondott róluk, hogy „aki az övékhez hasonló eszméket terjeszt, annak a józan ész ítéletétől félnie kell.”
Különösen Zimándy Ignác, kath. pap és az Antiszemita Kátészerzője vált ki, midőn tudományosság színében a zsidó irodalomból vett idézetek felsorolásával akarta a megdöbbentő bizonyítékokat tárni a ház elé, hogy a zsidók rituális célra használnak keresztény vért. Erre a vádra, mely tudományos mezben megjelenve az elfogulatlanokat is megingathatta volna, a pesti hitközség rabbinátusa és az országos rabbiképző intézet theologiai tanári kara a következő nyilatkozatot tette közzé: „Zimándy Ignác képviselő úrnak a magyar országgyűlés képviselőházában f. hó 12-én tartott beszédét szószerinti hiteles szövegében csak ma olvashattuk s így csak most értesültünk azon rab- binikus munkák hosszú lajstromáról, melyekre ne vezett képviselő úr hivatkozott, hogy ezáltal a zsidóság elleni támadásainak lehető nagy hatást biztosítson. Mindazáltal távol áll tőlünk, hogy e beszéddel szemben cáfolatokba bocsátkozzunk, ami alól, úgy hisszük, már a beszéd alakja is felment bennünket. Minthogy azonban sajnálatunkra tapasztaljuk, hogy még elfogulatlan férfiak is azon nézet felé hajolnak, hogy a képviselő úr állításai az általa idézett könyvekben bizonyítékukat lelik, múlhatatlan kötelességünknek tartjuk a következőket kijelenteni: Zimándy képviselő úrnak ez alkalommal ki- tárt rabbinikus tudományossága bebizonyíthatólag Rohling, Justus és elvtársainak műveiből van véve, melynek tartalmát már sokan és többnyire keresztény tudósok megcáfolták, és − Delitzsch Ferenc lipcsei tanár szavával élve − „szemtelen hazugságinak (freche Lüge) bélyegezték. Azonban a képviselő úr nemcsak ezen most említett forrásai után beszélt, hanem ezen felül bátorsága volt a képviselőházban felmutatni a Zóhárt, mint azon könyvet, melyben „körülményesen le van írva, hogyan kell lesakterolni az alattomban elfogott ke- resztény leányt”. Ilyesmiről az egész zsidó irodalomban sehol egyetlen egy szó sem fordult elő. A körülbelül 350 évvel ezelőtt legelőször nyomatott Zóhárban Rohling csak nemrég födözte fel ama mondatot, melyre a képviselő úr hivatkozott. A rituális vérvádat illetőleg pedig, melyet Rohling e helyből akar kiolvasni, azt jegyzi meg Delitzsch, a rabbinikus tudománynak jelenleg legelső keresztény tekintélye: „Ama Zóhár-mondat mit sem tartalmaz mindebből. Becsületemre mondom, hogy minden úgy van belehazudva. A düh Rohlingot őrültté teszi; beteg ő szellemileg és erkölcsileg egyaránt.” Delitzsch az evangélikus theologus, Roh ling ellenében és a saját fordításának helyessége mellett három katholikus tekintélyre hivatkozott: Bickell szerzetesre, ki az innsbrucki egyetem tanára, Scholz tanárra Würzburgban és Knabenbauer József jezsuita páterre Dillon-Hallban, Angliában. Mindahárom Delitzsch fordítását helyesnek nyilvánította, a Rohlingét pedig elítélte. Mindahárom azt bizonyítja, hogy a zsidó irodalomban legcsekélyebb nyomot sem találtak arról, ami a vérvádat csak távolról is igazolná. Zimándy kénviselő úr bizonyára tudja, hogy sem az általa felmutatott Zóhárban, sem a tőle „tanulmányozva olvasott” talmudban egyetlen lapot sem képes olvasni, nemhogy megérteni. Ε meg- győződésre kell jutnia a rabbinikus irodalom minden ismerőjének, ki Zimándy képviselő úr ország gyűlési beszédjét és antiszemita iratait olvassa, és ez a mi tudományos meggyőződésünk is. Készek vagyunk emez állításunkat bármely hivatott tudományos fórum előtt bebizonyítani.
Budapest, 1884. október 22-én.
A pesti izr. hitközség rabbisága: Brill S. L. rabbisági elnök, Dr. Kayserling M. rabbi, Dr. Kohn S. rabbi, Pollák L. rabbi. Az országos rabbiképző intézet theologiai tanári kara: Bloch Mózes elnök, Dr. Bacher Vilmos tanár, Dr. Kaufmann Dávid tanár, Deutsch Henrik tanár.”
A tudomány lapjával utolsó kártyáját ütötte ki az antiszemita vezérkar s az ország független gondolkodású, józan elemei világosan látták, hogy hamis játékosok döntik veszélybe az országot. Az antiszemita képviselők persze tovább szónokoltak, röpiratokkal agitáltak, végső erőfeszítéssel szer vezkedtek, hogy szilárdan megalapozott párt kerétében behálózzák az egész országot; 1885-ben Istóczy, Komlóssy és Csúzy aláírásával körlevél árasztotta el az országot, melyben antiszemita párt alapítására szólítják fel a népet s amelynek főprogrammpontjai a következők: zsidók hatalmanak letörése politikai, gazdasági és társadalmi téren, nemzeti agrárpolitika, ipartörvény reviziója céhrendszer alapján, a régi zsidóeskü visszaállítása, zsidóknak kizárása az italmérési jogból, a zsidó anyakönyvek áttétele a polgári hatóságokhoz. Ilyen követeléseket támasztottak a nyílt programmban, de röpiratokban és népgyűléseken az 1882. évi drezdai nemzetközi antiszemita kongreszszus, melynek egyik elnöke Simonyi Iván volt, határozatait fejtegették, melyek szerint oda kell törekedni, hogy állam, megye és község zsidónak ne adjon semmiféle koncessziót; hogy állam, megye, község, biztosítótársulat, pénzintézet stb. fizetéses hivatalba zsidót ne alkalmazzon; zsidók ne vehessenek földbirtokot, ne vehessenek bérbe földet, házat, malmot, vendéglőt stbit; zsidók ne lehessenek pékek, fűszerkereskedők, gabonakereskedők, orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, ügy; védek; végül oda kell hatni, hogy a keresztény papok, tanárok s tanítók terjesszék ezen eszméken felül azt, hogy zsidónál ne vásároljanak, zsidót ne fogadjanak szolgálatba s zsidónál ne vállaljanak szolgálatot. Ezen eszmék hirdetésével el is jutott a magyarországi antiszemitizmusz arra a fokra, amelyen már a nép is józan belátáshoz jutott, különös sen pedig, amikor 1885. év januárjában megjelent a nagytudományú és megvilágosodott lelkű Haynald Lajos kalocsai bíboros érsek pásztorlevele az antiszemitizmusz ellen, melyben papságát felszólítja, hogy egész buzgósággal tanítsák ki a népet szeretetre és a rágalmak elleni küzdelemre. De nemcsak Haynald pásztorlevele és az ér telmetlen agitáció józanította ki a népet, maga a kormány is hozzájárult, hogy a zsidót mint a nem zettesthez tartozó s az ország javán közreműködő elemet állítsa ország-világ elé, azzal, hogy amidőn 1883-ban a vegyesházasság kérdéséből kifolyólag az országgyűlés két házának eredménytelen üze363 netváltása következtében szükségesnek látta a fő rendiház megreformálását, az 1885:VII. törvénycikk értelmében a főrendiház élethossziglani tagjai közé három zsidót neveztetett ki: Hirschlev Ignácot, a kiváló szemorvost s a magyar zsidó köz ügyek vezéralakját, kisteleki Lévay Henriket, a biztosítási ügy megalapítóját és Sváb Károlyt, a gazdasági élet közbecsült fejlesztőjét.
Halófélben volt az antiszemitizmusz Magyarországon, úgy látszott, hogy tíz év alatt, amióta 1875-ben Istóczy megfújta a riadót, kiélte magát s hogy utolsó erőlködését fejti ki az 1887. évi képviselőválasztáson, melyből nagyon megtörve és megfogyva került ki. Kibuktak épp a legnagyobb izgatók: Andreánszky, Nendtwich, Zimándy, Simonyi, Csúzy és Verhovay, s maga Istóczy is csak 18 szavazattal tudott győzni. Istóczy maga írja Emlékirataiban: „1887-ben az általános képviselőválasztások alkalmával mindenki meg lett mozdítva a mi leveretésünkre. A legnagyobb csapás Itáliából − de nem az olasz nemzet részéről, hanem Kossuth Lajostól − lett reánk mérve, két onnan jött hatalmi szózat, illetve intézkedés formájában. Ha ez a csapás bennünket nem ér vala, úgy én 1884-ben nem 17-ed s 1887-ben nem 9-edmagammal, hanem 50-100-ad magammal jöttem volna be.”
Pedig Istóczyék is dolgoztak erősen; nagy hatalom áll mellettük; Haynald bíborosnak csak saját egyházmegyéjében volt föltétlen befőlyása; egyebütt azonban a katholikus klérus nagyrésze a papi szószéket s a kereszténység legszentebb jelvényeit is felhasználta az antiszemiták győzelme érdekében. S mégis nagyon megfogyva kerültek a parlamentbe. De hát a kijózanodás igazi okát ne is kormányintézkedésben, vagy Kossuth leveleiben keressük, hanem abban, hogy a pusztulásnak indult országos gazdasági helyzetben már olyan volt a nép szívének s elméjének talaja, mely nem fogadta be az izgatás magvait. 1883-ban a búza ára 12½ forintról egyszerre 10 forintra, s 1884-ben 9 frtra esett, a gazdanép el volt keseredve, holott 1885-től kezdve bár állandósult az ár, de a kitűnő termés mennyisége pótolta a különbözetet s a gazdanép elégedett volt. Az egész ország gazdasági helyzetét jellemző államháztartásban pedig azt látjuk, hogy 1887-ben 49.42 millió deficit volt, de már 1888-ban 24.10 millió, 1889-ben már csak 3.31 millió, holott 1890-ben 28.45 millió felesleg volt az államháztartásban, ami fényes bizonyítéka az 1887-ben megindult jobb országos gazdasági állapotnak, mellyel karöltve járt az országos antiszemita párt összeomlása, a nagyhangú izgatások elhalványodása és a zsidóellenes mozgalmak átorientálódása.
|