Payday Loans

Keresés

A hatalom ördögi akarása/megtartása PDF Nyomtatás E-mail
Ördög és pokol elképzelések - Egy/ezer ördög és pokol képei

fortunatus1509

Az Erzsébet kori színház néhány
(intellektuális) gazembere
– avagy elképzelhető variáns Machiavelli
angol olvasatáról –


KULCSÁR IRINGÓ

„csak játszom magammal, ennyi az egész”
Pilinszky János: Ne félj.

Az angolok az ördögöt Old Nicknek becézik. A szerencsétlen
keresztapa: Niccolo Machiavelli. Jelen írás alcíme tehát akár az is
lehetne: miért hívják az ördögöt Old Nicknek??
Ezért a tét megnézni, milyen kontextus keletkezhet Machiavelli
Fejedelmének olyan olvasatából, amely nem tartja szem előtt a
korabeli Itália viszonyait. Annak az Itáliának a történelmét, mely
egy ilyen írást létrehívott.

Elöljáróban
A Fejedelem keletkezésének idején Itália hangos a belviszály-
októl. Hercegek és hercegecskék igyekeznek magukhoz ragadni a
politikai hatalmat, a pápával mikor ki áll jobb viszonyban, s köz-
ben zajlik a Borgiák és Medicik harca. Machiavelli a köztársaság
párti Borgiák szolgálatában áll, s amikor 1512-ben hatalmuk
összeomlik és a Medicik veszik át Firenze irányítását, alkalma
nyílik megtapasztalni a politikai kegyvesztettség kellemetlenségeit.

Bár a kegyetlenségükről és radikális biztonsági intézkedéseikről
híres Medicik nem bántják, a politikai karrierről végképp le kell
mondania. Percussio-i visszavonultságában idejét politikai kézi-
könyvecskék írásával tölti, illetve Medici bíboros megbízásából
megírja Firenze Történetét.

A fejedelmet tekinthetjük személyes tapasztalatai és politikai
éleslátása mintegy összefoglalásának. Ha tekintetbe vesszük azo-
kat a körülményeket, melyek létrehozták a könyvet, akkor véle-
ményem szerint semmilyen erkölcsi elmarasztalással nem lehet
illetni sem a szerzőt, sem a mű alapelvét, mely szerint a fejede-
lem minden hétköznapi emberre vonatkozó erkölcsi megkötött-
ség fölött áll. (Olyan környezetben, ahol nincs századokra
visszamenő uralkodó dinasztia, természetes, hogy azé a hatalom,
aki azt magához tudja ragadni és meg tudja tartani.) Minden két-
séget kizáróan ez az a pont, amiért annyi támadás érte Machia-
vellit, s amiért neve a felvilágosodás után a politikai gerinctelen-
ség és csalárdság szinonimájává vált.

Ami Angliát illeti, emlékeztessünk arra, hogy Erzsébet az,
akinek végre sikerül megteremteni az oly régóta áhított nyugal-
mat és egyensúlyt. Véget vet mind a vallási villongásoknak, mind
a gazdasági instabilitásnak, amiért költők, írók, grófok és pórok
hada dicséri – és nem érdemtelenül. Tehát abban az erős és egy-
séges államban, amely Anglia volt a Fejedelem szigetre- kerülése
idején ténylegesen minősíthetetlennek tűnhettek és kellett is
tűnjenek mindazok a módszerek, amelyeket a könyv leír. Abban
az országban, ahol az uralkodó származása szentesítette trónjá-
nak elfoglalását és uralkodását, arra való tekintet nélkül, hogy jól
kormányoz-e vagy sem, a Machiavelli által adott „receptek” al-
jasnak és undorítónak kellett minősüljenek.

Aki a magot elhinti...feltehetőleg Marlowe.
Két tragédiájában is használja Machiavelli figuráját. Az egyik a
Nagy Tamerlán, a másik A máltai zsidó – s egyikben sem a meg-
testesült becsületesség megszemélyesítőjeként.
A máltai zsidóban Machiavelli mondja a prológust. Rövid be-
mutatkozása után, melyben értesülünk értékrendjéről, Barabást
mint tanítványát ajánlja figyelmünkbe. Bízva a néző pártatlansá-
gában, hogy nem fogja a főhőst tanítója credo-ja miatt elítélni, el
is búcsúzik.

Ami számunkra érdekes, az az imént említett credo: az intrika
nem idegen tőle, a vallást játéknak tekinti s csupán egyetlen bűnt
ismer, a tudatlanságot. A mi szempontunkból rendkívül fontos az
uralomról alkotott nézete: a koronához való jogot kizárólag a
hatalom megszerzésére és megtartására való képesség biztosítja.
Barabás e prológus jóslatait híven beváltó gazfickó, aki egy-
részt rendkívül tudatosan, másrészt igen kiváló színészi képessé-
gekkel megáldottan képes véghezvinni terveit. A gerinctelen gaz-
ember ideájának megtestesülését tisztelhetjük benne. Sok voná-
sában rokon Glosterrel, a későbbi III. Richarddal. Szinte hihetet-
len Barabás romlottsága, égbekiáltó bűneit addig halmozza, míg a
végén már őszintén szólva unalmassá válik következetes rosszasá-
ga. Nem riad vissza saját lányának felhasználásától pénze vissza-
szerzése érdekében, sőt fondorkodása titkainak védelmében még
meggyilkolásától sem. 

Ami szintén szemet szúró, az állandó hivat-
kozása zsidóságára. Credoja szerint a keresztény világ tette a
zsidókat olyan gerinctelenekké, amilyenek, azzal, hogy mindig
kisemmizte és megcsalta őket. Tehát uzsoráit, gyilkosságait,
pénzéhségét, kegyetlenségét, érzelemtelenségét mind zsidósága
magyarázza. Őszintén szólva a végén az az érzése támad az em-
bernek, hogy egy nem zsidó próbálja minden áron diszkreditálni a
zsidóságot, az összes elképzelhető és elképzelhetetlen bűnt egy
képviselőjével elkövettetvén.

Most ne éljünk a gyanúperrel Marlowe pszichológiai ismeretei
és jellemrajzoló tehetsége iránt. Így eltekinthetünk nyugodtan az
olyan szépséghibák fölött, mint a már említett zsidósághangozta-
tás, vagy Barabás görög istenekhez intézett röpke fohászai. Vi-
szont annál érdekesebb, milyen erővel hathatott a köztudatra a
tény, hogy Machiavellit megjelenteti, s Barabást mint példaértékű
tanítványát ábrázolja. A tragédia végén mindenki megkönnyeb-
bül, mikor ez a megtestesült ördög saját városának többszörös
elárulása után végre saját csapdájába esik s meghal.

Kétségtelen, hogy nem egyedül Marlowe bűne vagy érdeme,
hogy az angol köztudat egy ilyen képet rögzít Machiavelliről. Az is
kétségtelen azonban, hogy ez a kép jó mélyen belevésődik az
emberekbe. Ezt igazolja néhány elejtett megjegyzés, amit
Shakespeare darabokban találunk. Így például a VI. Henrik I.
részében, amikor Johannát, a Szüzet elfogják az angolok és ő,
hogy mentse a bőrét, azt hazudja, hogy Alencon gyermekével
viselős, York megvető válasza csak ennyi: „Alencon! Ez a hírhedt
Machiavelli!
Meghal, ha száz élete is volna!”

A lehetséges olvasat (olvasata)
Ennek a résznek akár a mottója is lehetne a következő idézet
Machiavelli Fejedeleméből:

„De a hercegben annyi vad tetterő, annyi virtus volt,
olyan jól tudta, hogy az embereket vagy meg kell
nyerni, vagy el kell pusztítani...”

(de azért biztosabb megnyerésük után elpusztítani őket)
Az olvasat lényege abban állna, hogy eltolódik a hangsúly a
hatalomról szóló diszkurzusban. Machiavelli világában a hatalom
azé, akit érdemei feljogosítanak annak megszerzésére és megtar-
tására. Shakespeare világában azé, akit erre a tradíció/születése
kiszemelt. Machiavelli fejedelmének célja egy erős és egységes
állam létrehozása. Shakespeare világában viszont a jogos uralko-
dón kívül senki nem tudhatja az állam egységét megvédeni.
S hogy mi lesz abból, ha néhány írás elkezdi egymást olvasni,
vagy az olvasó kezdi őket egymáson keresztülolvasni, az hátha
kiderül a továbbiakban...

Machiavelli fejedelme olyan erőskezű egyéniség, akinek van
ereje akaratát kivitelezni. Nem elhanyagolandó, hogy a hódítást
és hatalomszerzést annak megtartása kell kövesse – erre pedig
semmi esélye nincs a kizárólag békés eszközöket preferáló ural-
kodónak. Mivel az ideális fejedelemnek a célja hatékony, időben
is tartós ország létrehozása, ez megköveteli a következetességet
a döntésekben és akár az agresszióban is. Ezenkívül persze meg
kell nyerni befolyásos családok támogatását, előjogokat kell bizto-
sítani, a népet élni kell hagyni – azaz számos pozitívumot is fel
kell mutatni.

Angliában azonban, mint már említettük, fel sem merül, hogy
a rátermettség jogán bárki is kormányozhatna, ha születése sze-
rint nem jogosult erre. Akik mégis megpróbálják, azoknak
szükségszerűen gyilkosságok sorozata után, következésképp becs-
telenül kell hatalomra jutniuk. A természet és szokások áthágásá-
val önmagukat buktatják el ezek a hősök – lásd Macbeth – vagy
maga az isteni igazságszolgáltatás segíti győzelemre a jogos utó-
dot. Mindenképpen az ilyen hatalom bitorolt – s ez olyan követ-
kezményekkel jár, melyek nem emberiek: Lady Macbeth és Mac-
beth őrülete, Goneril és Regan egymást-elemésztése, Richard
víziói. 

Ami pedig a hatalom isteni eredetét leginkább alátámasztja,
az nem más, mint a hősök lelkéből feltörő hallucinációk és az
ezekbe vetett hit. Macbeth nem vesztené el trónját, ha nem len-
ne olyan erős a bűntudata, ha fenntartások nélkül tudna hinni a 
boszorkányok jóslatában. (Így amikor Macduffal meg kell vívnia,
nem fizikai ereje hagyja el, hanem megadja magát, meghallván,
hogy ellenfelét „idő előtt kellett kivágni” anyja hasából.)
Richardot is hite veszti el: egy régi jóslat szerint Richmond lesz a
király, s amikor csatázni készül vele, elhagyja megszokott elszánt-
sága és ereje:

„Valahogy nem oly éles az eszem
S nem oly elszánt a lelkem, mint szokott.”

Shakespeare „intellektuális gazemberei” tehát egytől egyik
tisztában vannak céljaik becstelenségével, és a hozzá vezető út
irtózataival. Amivel nem számolnak, az saját lelkiismeretük.
Ugyanakkor mindegyikük jó pszichológusnak is bizonyul, hiszen
tudják, hogyan lehet egymás ellen kijátszani a környezetükben
levő, útjukban álló embereket. Az áthágott törvények szentségé-
nek és az áthágás minősíthetetlenségének tudata teszi őket „ma-
chiavellistákká”. Emberfeletti gonoszságuk és démoni kegyetlen-
ségük szükségszerűen következik az áthágott rend szentségéből.
Abban a pillanatban, hogy eltökélik a hatalom öncélú akarását és
elindulnak felé, azt teszik meg egyetlen értéknek, s ezért
szükségszerű, hogy az általuk elért hatalom „rossz” hatalom le-
gyen. Ezzel magyarázható az is, hogy mindazok a természetelle-
nes visszaélések, melyeket elkövetnek, „elenyésző” járulékai csu-
pán a természetellenes akarásnak.

Kalandozások
Amiben ezek a gazemberek egymástól különböznek, az akará-
sukkal szembeni következetességük, illetve tetteik vállalni-tudása
vagy – nem tudása –- ez mutatja meg, mennyi maradék emberség
van még bennük. Ez alapján lehet őket kategorizálni, a démoni
vagy az intellektuális csoportba sorolni őket.

Nézzük meg az önkényes hatalomátvételnek és a vele való
visszaélésnek a különböző dimenzióit a Lear királyban, a Mac-
bethben és a III. Richardban.

Az emberi és uralkodói erények egymástól való elválasztha-
tatlanságára talán egyik legjobb példa Lear esete. Mint uralkodó
szeszélyes és következetlen, mindez emberi felületességéből ered.
Ugyanakkor ez a tragédia fejezi talán leghívebben azt is, hogy az
isteni és emberi rend szervesen összefügg. A királylányok gonosz-
ságának és természetellenes viselkedésének mindvégig kozmikus
„tünetei” is vannak; (az elemek kitörései, a vihar).
A Lear király történései bizonyítják a két világrend összefüggé-
sét azzal is, hogy az idősek, Lear és Gloster, mint a régi rend
képviselői a kozmikus világrendben hisznek, így tévedéseikért
embertelen és emberfeletti módon kell büntettessenek: Lear
megőrül, Glostert megvakítják. Ezzel szemben a fiatalok, akik
önmagukban hisznek és önmaguk irányítják sorsukat saját kézzel
büntetik magukat – bűnhődésük mértéke egyenlő bűnük mértéké-
vel.

Ezzel magyarázható, hogy amikor a IV. felvonás 6. jeleneté-
ben Gloster véget akar vetni életének és Edgar nem engedi,
számára ez megbizonyosodás, hogy az istenek nem hagyják
elvenni önnön életét: megerősítés az istenek által irányított sors-
ban, s közvetve a rendben. Az V. felvonás első jelenetében jo-
gosnak tartja büntetését:

„... botlottam míg szemem volt.
Gyakran láttuk: erőnk könnyelművé tesz
S fogyatkozásaink kényelmünkre vannak.”

illetve

„... Amik a legyek
A pajkos gyermekeknek, az vagyunk
Az isteneknek mink: mulatozásból
Ölnek bennünket.” 

A természetbe vetett hittel magyarázható, hogy a tragédia po-
zitív figurái mind megtisztulva kerülnek ki megpróbáltatásaikból.
Szükségszerűen mind Lear, mind Gloster a társadalmi prob-
lémákra, a szegénységre és kisemmizettségre figyel fel –
szükségszerű ez azért, mert első ízben kerülnek olyan helyzetbe,
amikor nem származásuk és hírnevük után ítéltetnének, illetve
amikor el kell tudniuk viselni a számukra addig nem létezőt.

„Csak mindig ilyen osztályt, istenek!
Hogy a dúsgazdagok és kéjtől zabáltak
Kik rendelésid megvetik, s akik
Nem akarnak látni, mert nem érzenek,
Hadd érezzék rögtön hatalmadat.
S így bőkezűleg szétmegy a fölösleg,
S jut és marad mindenkinek.”

„... múlt és meglevő
Keservek iskolájában tanultam
Irgalmas lenni.”–
Edgar, a vak Glosternek

Lear pedig, még őrületében ostorozza a társadalom visszássá-
gait és visszaéléseit: a szegény legkisebb bűnét is óriásivá növeli
szegénysége, a gazdag tehet bármi gazságot, védi rangja és ha-
talma:

„... Rongyokon
Keresztüllátszik a kis vétek is,
Prémes bekecs s palást mindent befed.
Borítsd arannyal a bűnt, és a törvény
Lándzsája rajta kártétlen törik meg
Göngyöld rongyokba, s törpe szalmaszál
Keresztülszúrja.”

Noha meghalnak, Lear és Gloster is rádöbbennek korábbi hi-
báikra és meglátják a sokakat kínzó nyomort, egyszóval: ember-
séget tanulnak szenvedéseiktől. Haláluk a tragédia műfaji köve-
telményén túl erkölcsi értékű: végső soron egy olyan világrend
képviselői voltak, mely lehetővé tette ilyen borzalmak kifejlődését.

A természetnek egy másik formája is megjelenik, jelesül az
emberi természet és az általa irányított közfelfogás és közerkölcs
képe. Nem elhanyagolandó szempont, hogy Edmund, a Learben,
illetve Gloster a III. Richardban egyaránt valamiféle természet
ellen, illetve mellett foglalnak állást. Gloster saját nyomorult fizi-
kumát nem tudja elfogadni, s ezért feltett szándéka jellemét e
külsőhöz formálni. Edmund pedig, szintén a társadalomra és a
szokásra kenve a hibát, azért lázad, mert törvénytelen gyermek-
ként nem őt illetné meg atyja birtoka. Őt is az ellenállhatatlan
bizonyítási vágy sarkallja.

Edmund:
„Természet, istenem vagy, hódolok
Törvényednek. Mért kéne a szokás
Bilincseit hurcolnom, s magamat
A nemzeteknek finnyássága által
Kifosztani hagynom, mert tíz, tizenöt
Hóval bátyám után vagyok? Miért
Fattyú? mért korcs? ha szintúgy megütöm
A mértéket, szintoly hőslelkű vagyok, (...)”

Eddig még szimpatikus is lenne, ha egyenjogúságát elismer-
tetni becsületes módon akarná, nem csalással és gyilkosságokkal.
A lányok, Goneril és Regan is apjuk öregségére és az elavult
szokásokra hivatkozva akarnak lerázni minden kötelezettséget és
igát.

A rend, erkölcs és becsület helyreállításának letéteményese
szintén a fiatal generáció – az a része, melyet elborzaszt a fékte-
len és fajtalan tombolása az erőnek. E képviselők egyike fiatalsá-
ga, s ezáltal bűntelensége folytán érdemes arra, hogy tapasztala-
tait pozitív módon gyümölcsöztethesse (Edgar), másika pedig
becsületessége és e becsület melletti kiállás bátorsága (Alban)
folytán a jövő megalapozója.

Edgar:
„Jobb így: megvetve lennünk s tudni azt
Mint megvetetten hallanunk hízelgést.”

Alban nem csap fel indulatai által vezérelt hóhérnak, mint fe-
lesége és sógornője:

„...Ha illenék,
Hogy indulatomnak engedjen kezem,
Leszedném csontjaidról húsodat,
De, ördög vagy bár, véd a nő – alak.”

Illetve Alban az első, aki nyíltan és hatalommal is ki mer állni a
démoni nők ellen:

„Én élek, Gloster, a király iránt
Részvéted meghálálni és szemed
Világát megbosszulni.”

Akik tehát a Goneril – Regan – Edmund által nyújtott mintákat
elvetik, azok ezen viszonyulás következményeinek nevében
utasítják el azokat.

Első Szolga:
„Ha ez ember is jó véget ér,
Nem félek elkövetni bármi bűnt”

Második Szolga:
„Ha e nő
Sokáig él és természetes halált hal
szörnyekké lesznek mind az asszonyok.” –

döbbennek meg még a szolgálók is mikor Regan kikaparja
Gloster szemét.

Edmund, a Learbeli mellékszál negatív főhőse, aki tudatosan
teszi bátyját kegyveszetté és vadászottá, apját pedig minden
lelkiismeretfurdalás nélkül megvakíttatja, halála előtt tesz egy
következetlen, emberi gesztust: Cordelia és Lear gyilkosságának
szándékát felfedi, mintegy magbánásaként annak, ami volt. Ezzel
megmarad az elfajzott, de emberi mértékű kegyetlenség
képviselőjének.

A főszál két hősnője, Regan és Goneril azonban démoniak –
akárcsak Lady Macbeth. A szánalom, becsület, szeretet legkisebb
nyomát sem lehet bennük felfedezni. Ők a legmegdöbbentőbb és
legborzalmasabb példái a fékevesztett kegyetlenségnek. A király-
lányok nem az intellektuális típus képviselői, ők maguk az elsza-
badult pokol: számukra csak a hatalom létezik, melynek bűvöle-
tében még a maguk számára hasznos taktikát sem tudják kidol-
gozni, s melyért akár egymást is kijátsszák. Bár a többi bitorló is
kijátssza legerősebb segítségeit, az óriási különbség közöttük az,
hogy ők hatalomrajutásuk után teszik ezt. Regan és Goneril
azonban oly elvakultan és véresen kívánják a győzelmet, hogy
egymást ölik meg még mielőtt győznének.

Lady Macbeth, aki a démoni kegyetlenség és gonoszság pél-
daképe, annál intellektuálisabb: ő veszi rá végső soron férjét a
gyilkosságra és ő tanítja képmutatni. Lady Macbeth ereje a
Richardéra emlékeztet – az a különbség, hogy neki nincs alkalma
olyan gyakran kimutatni kegyetlenségét. A Macbeth mozgatóru-
gója végsősoron a Lady akarata és elszántsága.

Macbeth maga, talán a legemberibb gazember. Benne van
meg a tisztesség és becsület maradéka – de nagy benne a hata-
lomvágy – és még hatalomvágyánál is nagyobb gyengesége. Fele-
sége szavai kell felszítsák nagyravágyását és ébrentartsák elhatá-
rozását, mikor már-már meginogni látszik.

„Őt itt két jog őrzi:
Először, hogy rokonom és uram,
(Két nagy tilalom!), s aztán: ő a vendég:
El kéne zárnom előle a gyilkost,
Nemhogy magam fenjek rá kést! Meg aztán
Ez a Duncan olyan szelíd király volt,
Tisztében oly hű, hogy erényei
Trombitanyelvű angyalok gyanánt
Zúgnának vad bosszút a gyilkosára, (...) 
S a tervemet se sarkantyúzza más,
Mint a becsvágy, amely túl nagyot ugrik
S átbukik a nyergen.”

A gyilkosság sem megy neki olcsón: víziói vannak már előre
és alighogy megtette, máris gyötri lelkiismerete:

„Glamis megölte az álmot – soha
Nem alszik többé Cawdor, soha Macbeth!”

illetve:
„Kopogd fel Duncant! Ó, bár megtehetnéd!”

Macbeth az első lépés után meghasonlik: nem marad egy
nyugodt perce sem. Minden a későbbi őrület felé mutat: állandó
rémálmai vannak, nem nyugodhat, Banquo meggyilkoltatása után
egyre erősebben csúszik ki lába alól a talaj, vizionál. Banquo
szellemének megjelenése után tud csak egyértelműen és fenntar-
tások nélkül elköteleződni saját terve és cselekedetei mellett.

„Akármi áron! Most már vesszen értem
Mindén jog: úgy benne vagyok a vérben,
Olyan messze, hogy átgázolni és
Visszafordulni egyformán nehéz,
S tervek sürgetnek, agyam csupa láz:
Gyors cselekvés kell, nem gondolkodás.”

Végül, mikor már látja, hogy a hullámok összecsapnak feje
felett: felesége megőrült és egyfolytában kísértik gyilkosságaik,
Malcolm közeledik csapataival, eljut a teljes fásultságig:

„ A félelem ízét már alig érzem
(...) jóllaktam az iszonyattal
S a borzongás, agyam meghitt lakója
Többé nem izgat.”

Minden elkövetett bűne ellenére, ami Macbethet megvédi a
teljes démoniságtól, azok éppen fenntartásai, emberségének
maradványai. Ezek kergetik, majdnem az őrületbe s annak
tűrhetetlensége, melyet ő maga mond ki, bár más szándékkal, a
bitorlás mindenkori jellemzését adván: 
„Szemét minden, halott a becsület”.
Míg Macbeth gyengejelleműsége miatt lett azzá, III. Richard az
első perctől fogva gazemberként lép fel:

Gloster:
„Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt –
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét.
Cselt szőttem és veszélyes logikát...”

Semmi nyoma benne a megbánásnak, a lelkiismeret-furda-
lásnak – ami szintén megkülönbözteti Macbeth-től, akit végig
gyötör az elkövetett bűnök sokasága
Ugyanakkor Gloster viselkedése arra enged következtetni,
hogy bosszút akar állni a világon torzságáért – amit tesz azért
teszi, hogy bebizonyítsa saját kiválóságát, felsőbbrendűségét a
többiekkel szemben. Erre a leghatékonyabb eszköznek a hatalom
megragadását találja: megmutatni, hogy minden látszat ellenére
többre képes környezeténél. Mivel állandóan ezt hangoztatja, egy
kicsit olyan íze van az egésznek, mintha viccből csinálná: cselei
elégedettséggel töltik el és meggyőzik kiválóságáról.

Gloster:
„S ha már az ég ilyenre gyúrta testem,
Pokol görbítse lelkem, megfelelni.
Nincsen fivérem, nem ütök fivérre.
A szeretet szó, üdv sok ősz szakállnak,
Lakjék azokban, kik egymásra ütnek.
Bennem ugyan nem, én magam vagyok.”
„Mert rossz vagyok, míg legjobb leszek.”

Színjátéka közben csak iróniát, cinizmust mutat, illetve gú-
nyolja balga és hiszékeny ellenségeit: pl. Lady Anna megnyerése-
kor:

„Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?
Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?
Én nyertem, de nem tartom meg sokáig.”
„Hát elfelejtette már jó urát,
Edward herceget, akit negyedéve
Rossz kedvemben kardom hegyére tűztem?”
„Hozzám, ki fél Edwarddal fel nem érek?
Hozzám, ki sánta torzszülött vagyok?
Hercegségem egy koldusgaras ellen,
Hogy önszemélyemet nem ismerem.
Esküszöm, azt hiszi, amit nem értek,
Hogy csodásan csinos fiú vagyok.
Igyekszem majd egy tükröt beszerezni
S foglalkoztatni két tucat szabót,
Hogy testemhez illő szabást találjon,
Minthogy kezdek kibékülni magammal,
Befektetek magamba némi pénzt.
De előbb ezt a fickót sírba döntöm.
Aztán szerelmemhez jajgatva térek.”

Egészen az utolsó pillanatig nem tudhat a néző/olvasó sem,
aki pedig a legtöbbet tud a külső – belső cselekvésekről és
történésekről, arról, hogy van-e Richardban megbánás vagy
lelkiismeret-furdalás? Csak a csata előtti monológjából derül ki,
hogy nincs elég ereje végigvinni tervét: hatalma volt, de nem
tudja megtartani és tisztában van a rá váró bukás jogosságával.
Mindvégig erős volt, olyan képességekkel áldatott meg, rút külseje
ellenére, melyeket ha nem fertőz meg átkos önsajnálata és hata-
lomvágya, jó királlyá tehették volna. Minden gyilkossága és gaz-
embersége ellenére is csodálnunk kell akaratát és éleslátását.
Voltaképpen mindazokat a tulajdonságokat birtokolja, amelyekkel
egy jó fejedelemnek rendelkeznie kell.
Az a pillanat, mikor nyilvánvalóvá válik hogy feladja, egy
szagatott, már csak önmagával harcoló és önmagát megvető
ember kitörése – s ez olyan megrázó, hogy nem tudjuk tőle meg-
tagadni együttérzésünket.

„Másik lovat! Kötözd be sebemet!
Irgalom, Jézus! – Álom volt csupán.
Hogy kínzol, gyáva lelkiismeret!
Kék fények. Holt éjfélre jár.
Hideg cseppek remegő húsomon.
Magamtól félek? Nincs itt senki más.
Én én vagyok, Richard Richard barátja.
Tán gyilkos van itt? Nem. Dehogynem: én.
Hát futni! Magamtól? Van okom erre:
Különben bosszút állok. Magamon?
Szeretem magamat. Miért? Talán
A jóért mit én tettem magammal?
Nem, sajnos nem. Gyűlölöm magamat
Minden elkövetett gaztettemért.
Gazember vagyok. Nem, nem! hazudok.
Kérkedj bolond! – Ne hízelegj bolond!
Sok nyelve van lelkiismeretemnek
És minden nyelve más mesét mesél,
S gazembernek mond mindegyik mese.
Ez legnagyobb mértékben árulás.
A legszörnyűbb mértékű gyilkolás 
És mindegyik bűn mindegyik fokon,
A rácshoz jönnek mind: ‘Bűn! Bűn!’ – kiáltva.
Kétségbeesem. Senki sem szeret,
S ha meghalok, majd egy lélek se sajnál.
De miért is tennék, mikor én magam
Se tudom megsajnálni magamat?
Úgy rémlett, hogy sorra sátramba jöttek
Azoknak lelkei kiket megöltem
És mind azt mondta, bosszút áll Richardon.”

Aránytalan konklúzió
Láthattuk, hogy mindegyik tárgyalt dráma mozgatórugója az
áthágás: az erkölcsi törvényeké, az emberség és becsületesség
íratlan szabályaié.
A tragédiákban az – isteni és ördögi hatalom által segített –
emberi értékek és erők összecsapásán van a hangsúly, a milieu
mindig az államvezetőké. A hatalom, mindig mint meghatározó
erő jelenik meg itt is, a királydrámákban is, ahol a hatalomra
jogosult és azt bitorolni vágyó/bitorló erők csapnak össze. A kü-
lönbség talán annyi, hogy a tragédiák esetében a hatalom erede-
te és a rá való jog, mint elsődlegesként jelenik meg, s minden
egyéb értéket meghatároz.

Azt is láttuk, hogy az emberi magatartás generálja a hatalom-
hoz való, s az azon belüli viszonyt a környezettel. Így Lear felüle-
tessége és szinte zsarnoki szeszélye a hatalom birtoklásának tuda-
tából és az azzal szembeni felelősség ignorálásából ered. Ezzel
végső soron ő maga mutat példát lányainak: megvásárolható
hazug szavakkal, lásd Cordelia kitagadása és Kent száműzése.
Goneril és Regan, mint Lear magatartásának végtelenre nagyított
következményei jelennek meg: egyetlen istenük: a teljhatalom,
melyért apagyilkosságra is hajlandók. 

Ugyanezt a magatartást tapasztaljuk Edmundnál is: 
a ravasz és számító „természet”, mely
képes felülkerekedni minden köteléken és kötelességen és min-
den eszközt saját céljai kiszolgálására felhasználni.
Bár Machiavelli is tanácsolja fejedelmének a képmutatást,
mégsem lehet a fent tárgyalt figurák egyikével sem azonosítani
ezt az alakoskodást. 

Kétféle képmutatás-formáról van szó: 
a fejedelem mindig területe egységben és erőben való megtartását kell
szeme előtt tartsa, míg a shakespeare-i hősök útja a hatalom rövid
ideig való birtoklásánál véget is ér. Már részletesen tárgyaltuk,
miért nem lehet szó sem arról, hogy a hatalomhoz jutók megmu-
tassák, képesek-e egy államot vezetni vagy sem. Ami a fejedel-
met alátámasztja, lehetőséget kínál neki érdemei megmutatására,
az, hogy hatalma erejétől és rátermettségétől függ. Ahhoz, hogy
hatékonyan tudja fenntartani ezt a hatalmat, erkölcs felettinek
kell lennie.

Az, hogy Machiavelli Old Nick-ké vált, valószínűleg kizárólag
annak köszönhető, hogy a hatalom „magánszemély” általi meg-
ragadása olyan istentelen ötletnek számított a korabeli angolok
számára, hogy felvetését semmiképp nem tudták lenyelni.
(Nemszólva az épp aktuális hatalomról, melynek azért mindig van
valamelyes beleszólása abba, hogy a közvélemény mit tartson
elfogadhatónak, s mit nem.) Emiatt a hatalom megtartását célzó
ötleteit, melyek különben minden valószínűség szerint fedték
mind a korabeli angol, mind a mindenkori politikai gyakorlatot,
már nem is tekintették pártatlan elbírálásra méltónak.

Irodalom
1. Niccolo Machiavelli: A fejedelem, Kossuth Könyvkiadó,
Budapest, 1996.
2. Cristopher Marlowe: Teatru, Editura Univers, Bucureşti,
1988.
3. William Shakespeare: Összes drámái, I., Királydrámák,
Magyar Helikon, 1972.
4. William Shakespeare: Összes drámái, HL, Tragédiák, Ma-
gyar Helikon, 1972.
5. Szigethy Gábor: A machiavellizmus, Magvető Kiadó, Bu-
dapest, 1977.
6. Funck – Brentano: A renaissance, Athenaeum Kiadás,
é. n.

LAST_UPDATED2