Payday Loans

Keresés

Kassák Lajos: Egy ember élete PDF Nyomtatás E-mail
Az én internetes könyvtáram
2011. április 18. hétfő, 08:06

kl

KASSÁK Lajos

EGY EMBER ÉLETE


(Önéletrajzi regény)


Kassák Lajos 1924-ben, bécsi emigrációja elején kezdte írni nagy szabású önéletírását. A nyolc "könyvre" tagolt munka számvetés és vallomás gyermek- és ifjúkoráról, művészi fejlődésének és írói pályájának első szakaszáról. Az első három könyv (Gyermekkor, Kamaszévek, Csavargások) 1927-ben, a második három (Vergődés, Kifejlődés, Háború) 1931-ben, az utolsó kettő (Károlyi forradalom, Kommün) 1933-ban jelent meg. Az 1983-as kiadás a teljes, mind a nyolc könyvet tartalmazza.
Az író ellágyulás, önsajnálat nélkül, önmagával szemben is kíméletlen őszinteséggel ábrázolja nehéz és keserves gyermekkorát. Ez az őszinte feltárulkozás az önéletrajz egyik legnagyobb értéke s elsősorban ez a hitelesség emeli ki a hasonló alkotások közül, a fiatal Kassák elszántan hátat fordít az iskolának, otthagyja a gimnáziumot, s ezzel romba dönti apja reményeit (az apa figurája az önéletrajz első könyveinek egyik legmarkánsabb mellékalakja) majd lakatosinasként 16 éves fejjel Érsekújvárról, szülővárosába a nagyvárosba, Pestre megy. Barátokra lel, bekapcsolódik a szakszervezeti mozgalomba, ismerkedik az irodalmi élettel. (A század elő pesti munkáséletének hiteles rajzát nyújtja.) Későbbi felesége Simon Jolán biztatására elindul a nagyvilágba, s akár a korabeli fiatal segédek "végigvalcolja" fél Európát, s eljut Párizsig. Haza jőve munkanélküliség, nyomor várja, anyja és Simon Jolán tartja el, húgaival és azok férjeivel egy nyomorult kis lakásban szoronganak és emésztik egymást.
Az önéletrajz második felében számot ad írói fejlődéséről: első írásai megjelenéséről, azok fogadtatásáról, irodalomszervezői tevékenységének kezdeteiről. A szociáldemokrata párt tagjaként vesz részt a unkásmozgalomban s nem rejti véka alá a mozgalommal kapcsolatos kételyeit, problémáit, bírálatát.
A két utolsó könyvben különösen nagy hangsúlyt kap a politika. Részletesen elbeszéli az őszirózsás forradalom pesti eseményeit, első kézből informál a magyar kommunista mozgalom megszületéséről, a hatalomátvétel körülményeiről. Kíméletlenül éles vonásokkal rajzol karakterképet Szabó Dezsőről, Révai Józsefről, Szabó Ervinről (róla kivételesen csak jót ír), Kun Béláról, Lukács Györgyről. Beszámol a Tanácsköztársaság alatti tevékenységéről, majd elbeszéli a bukást és feleleveníti az 1956-os forradalom börtönében töltött időszak élményeit. Az önéletírás a Bécsbe való indulással zárul.
A Kassák legkiemelkedőbb művének tekintett munka a századelő történelme, az irodalom és képzőművészeti avantgarde és Kassák fordulatokban gazdag élete iránt érdeklődő olvasóknak ajánlható. Izgalmas olvasmány, ő maga - kimondva, kimondatlanul is - arra ösztönöz, hogy közelebbről és sokoldalúan közelítsük meg a felidézett kort és embereit.


http://legeza.oszk.hu/sendpage.php?rec=li2985

 

*

 

Korunk 1927 November
Egy ember élete - Erg Ágoston

Az idő szétfújta a műfajok határait, de a regény és az életrajz különböző célja és különböző természete ebben az esetben megköveteli a hovatartozás végleges tisztázását.

A szerző bejelenti könyve előszavában, hogy nem regényt irt.

A forma minden merevségével és egyszerűségével nagyobbra növeszti az életrajz epikai hitelét, egyszersmind pedig messzire távolítja a polgári gusztustól, amely az első és második kötetben nem igen láthat mást, mint egy elszánt, sőt konok gyermek csinytevéseinek felsorolását. A fiú egy rossz bizonyítvány miatt otthagyja a középiskolát, lakatosinasnak szegődik és kíváncsi, értelmes szemmel látja meg különös családja széthullását, kíváncsian és egészségesen éli meg a pubertás első főlgerjedését és első szexuális kiábrándulását. Az újpesti lakatoslegény higgadtfejű, osztálytudatos munkássá válik, aki sztrájkot szervez, nőket csábit, biráló rosszalással olvasgatja Petőfit, verseket kezd írni s egy hirtelen ötletnek engedve, jó szerencséjére bizva magát, elindúl Párisba. Gyárak és gépek között él és itt, a mühelyben érzi meg, hogy a munkásosztály felszabadulása a gépek mögül fog megindúlni. „Még sohasem voltam egy gyár belsejében, csak hírből tudtam, hogy az nagy, hatalmas és borzalmas. De távolról sem tudtam elképzelni olyannak, mint ahogy az a valóságban előttem állt, jobban mondva körülöttem, alattam és fölöttem nyüzsgött, zúgott és élt minden porcikájában külön és az én részemre szinte fölfoghatatlan egészben... Az emberek felgyürközötten s valami nyugalmas fölényben álltak és járkáltak a padok között. Nem napszámosai voltak ők a munkának, hanem irányító, parancsoló urai a gépeknek. Igen, így igen – gondoltam – a nyers vasból, a kemény acélból és csillogó rézből kerekeket, csapágyakat és szelepeket esztergályozni.´


Az elszántság és a pszihikai szimplicitás az első pillanatban egyébként a legnehezebben akceptálható részei az önéletrajznak s különösen azokból a szempontokból, amelyek a művészi alkotás lélektanában a pszihoanalitikusok tételei óta dogmatizálódtak. Az életrajz hőse aktiv ember, állandó harcban a külső világgal, de állandó belső kiegyensúlyozottsággal. Freud és különösen a freudista Rank elmélete minden esetben használható volt eddig, mikor a művész neurotikus célkitűzésével magyarázták a művészi alkotás folyamatát követő sajátos lelki állapotot. Csakhogy ez a célkitűzés végső fokon mindig az egyéniség teljes feltárása: tartalmi és stílusbeli sajátosságokra s legrosszabb esetben művészi bizarrságokon át az egyéniség végleges „differenciáldiagnózisához” való megérkezettség. S az életrajz hőse semmitől sem áll messzebb, mint Freud „Tagtr�äumer” művészétől, célkitűzései már eleve kívül esnek egyénisége felkutatásának problémakörén. Az iskoláktól, ideáloktól és hagyományoktól elárasztott és lefojtott neurotikus egyéniség minden magátmegvalósító küzködése hiányzik belőle, az életrajz hőséhez – aki késő kamaszkorában veszi kezébe az első verseskönyvet – egy határozott, konok individualitáson átszűrve érkeznek meg az olvasmányok, emberek és események. Egy lelkes, forradalmi hitében megszilárdúlt fiatalember képe bomlik ki előttünk a mondatokból, a háttérben a züllésnek induló apa groteszk, a hallgatagon szenvedő anya és az elbukott testvérleány érzelmesen megható alakjával. „Semmi sem riasztott vissza tervem keresztülvitelétől s úgy éreztem, minden csak miattam s értem való´. Bizonyára ebből az elszántságból és ebből a szimplicitásból következik Kassák későbbi elzárkózása minden spiritizmus, spirituálizmus és metafizika elől, ez magyarázza meg, miért nem jutott művészetében hely az expresszionizmus és a szürreálizmus érintkezési felületei számára. Kassák parexcellence racionális művész és éppen a művészi alkotás önmagában lezárt racionálizmusával szemben felállított követelményei miatt tagadja a művészet ábrázoló feladatát. A művész problémái technikai problémák: a harcos ember és az ellenálló anyag győzelmének kérdései és ami ezen túl vagy ezen innen esik, pszihológia, etika, politika csak az élettartalom esetleges elemeként szerepelhet, de semmiesetre sem állítható be a művészi alkotásba kivülről hozott tendenciaként.


Az „Egy ember élete” legbiztosabb plusszát a polgári érzelemvilágból kilépett ember néhol durva ütések erejével ható őszintesége jelenti. Gorkij, Jack London és Knut Hamsun, akik többször is beszámoltak a proletárosztályból kikerült művész bonyodalmas útjairól, a civilizáció áldásainak föltétlen bámulatában meghamisítják a szegénység verizmusát és meghamisítják a jólét romantikáját, Kassák azonban nem véletlenül hagsúlyozza ki valahányszor életének válságosabb periódusához érkezik, az egyensúlyt tartó munkásöntudatot és tágabb környezetétől elkülönböztető szociálista mivoltát. Gorkij, Jack London, Knut Hamsun általában csak azt veszik észre, hogy képességeiknél fogva átlendültek egy ismeretlen és magasabb nivójú életbe, de Kassáknál világosan érzik annak tudata, mennyit adott és mennyit kapott. „Egy szociálista az egész világgal szemben áll s ha semmi egyebe sincs, de megvan a nagy emberi tisztasága s az jogot ad neki, hogy egy szebb világért harcoljon. De mi lesz az ezentúl, ami engem azoktól megkülönböztetett, akik ellen harcolni akarok?”


Mélységében és tisztaságában legteljesebb az életrajz második kötete, a harmadik azonban érdekesebb lektűr, tarka kalandok és fantasztikus figurák a hősei: Gödrös, a faszobrász és Szittya, az álhirlapíró és Németország, Belgium és Franciaország sok csavargója, akikkel csodálatos energiapazarlást jelentő útjában az országúton, a hitközségi kasszáknál vagy az éjjeli menedékhelyeken összevetette a véletlen.


Az „Egy ember élete” a történetíró prózája, éppen mintahogy a konstruktivizmus és visszamenőleg minden egyéb izmus elméleti proklamálása kényszerű magyarázó prózája volt Kassák elsődleges jelentőségű művészi produktivitásának. És ezt különösen azok előtt kell kihangsúlyozni, akik jóakaratunak vélt örömmel akceptálják most Kassák elméleti cikkeit és önéletrajzát, de megértetlenül vagy közömbösen utasítják vissza verseit és novelláit. Természetesen, stiláris letisztultsága és racionálizmusa egy vonalba állítja kommentároknak szánt cikkeit verseivel és novelláival, de ezt a vonalat éppen a megnyilatkozási mód ellentétes tendenciája: a kifejezés és a közlés szándékainak különbözősége szakítja ketté. Csakis az új művészet elméletíróinak hiányában, akik az egyes irányok teoretikus zászlóvivőié specializálódhattak volna, kényszerült Kassák arra, hogy magyarázni kísérelje meg azt, amit primer alkotásokkal sikerült kifejeznie és sem ezek a cikkek, sem élte történetének a leírása nem emel artisztikus igényeket. Kassák életrajza nem regény. Egy ember élete és XX. századbeli emberségünk egy dokumentuma. (Róma)


* Kassák Lajos: Egy ember élete. I –III. Dante-kiadás. Budapest 1927.

____________________________________________________________

NYUGAT 1924.

Kassák Lajos: Egy ember élete


- Önéletrajz -
1.


Tizenegy és féléves voltam, mikor a szülői tenyerek alól kiszedtem a horgonyaimat, járni kezdtem a magam lábán és a saját fejemmel avatkoztam bele a magam sorsába. Komoly és látszatra nagyon meggondolt emberke voltam. Fehér nadrágban és nagygalléros kabátban, ahogy az egy vidéki gimnazistához illik. A második osztályba jártam - másodszor. Az első évben két tantárgyból megbuktam, apám összeköttetései révén könnyen pótvizsgát tehettem volna, sikerrel, de nem akartam. És egyáltalában nem akartam tovább iskolába járni.

Az év elején mégis majdnem kötélen végigvezetett apám az álmos városon, keresztül a hideg, buta folyosókon a tanáriba és újból beíratott. Jól van, gondoltam magamban, ha mindenáron urat akartok nevelni belőlem, akkor én nyugodt lelkiismerettel már most elkezdem az uraskodást. Bejártam az iskolába, de soha még csak könyvet se vittem magammal, ezeket az utálatos holmikat minden reggel a szomszéd kutyaól alá dugtam, s mint egy valóságos úr sétáltam be az utolsó padba. Ezt a helyet mindjárt az első órán kiválasztottam magamnak, jó távoli és sötét volt. Nyolctól tizenkettőig sokszor elaludtam és valami csattanásra vagy röhögésre sokszor fölébredtem.

Húsvéti szünet előtt kikaptuk a bizonyítványt.

Minden tárgyból megbuktam.

A gyerekek a katedra körül zsúfolódtak, halálosan sápadtak vagy durván vörösek voltak valamennyien. Mintha légmentes búra alatt lettünk volna. És nem ismertük egymást.

Hallottam a nevemet kiáltani.

Mikor az osztályfőnök felém nyújtotta a fehér papírlapot, láttam, valami nagy prédikációba akar kezdeni.

- Látod, fiam - mondta s azután elszakadt a hangja. Nézett rám, csak nézett, egészen elbámult. Nem tudtam, mit találhatott rajtam olyan különösnek. Nagyon jól éreztem magam és mosolyogtam rajta, hogy ennyire elbámészkodott. Elfordult és dühösen azt mondta:

- Menj ki, te borjú, nem is akarlak látni!

Az egész piactéren meglátszott, hogy a diákok ma kapták ki a bizonyítványt, a lárma ide-oda csapódott, mint valami színes papírsárkány. A diákok hangosak és pityergősek voltak. Egy piaci pecsenyesütő már ütötte a fiát:

- Nem élsz tovább a véremen, te gazember! Inasnak mész, ha beledögölsz is! Elmész inasnak!

A lógós bajszú emberek és piszkos asszonyok beleavatkoztak a verekedésbe. Nekem tetszett ez a nekivadult ember. Ennek van esze! A gyereke elmehet inasnak. Ez a vágy égett minden porcikámban. Iskolába járni? Ez nem nekem való, úgy éreztem, valósággal megbecstelenít annak a tudata, hogy diák vagyok.

Néhány gyerek röhögve meglökdösött, mások sajnálkoztak fölöttem.

- Ne vidd haza azt a vacak bizonyítványt, mondd, hogy elvesztetted!

A szemükbe nevettem:

- Szamarak, hát mitől féljek? Én nem félek attól, hogy megvernek. Megmondtam már tavaly, hogy inas akarok lenni. Üssenek agyon!

Egy szalmahajú, aki kettőből szintén megbukott, hencegőn mellém állt:

- Igaza is van neki. Már miért félne?

A többiek nekiestek és ütni kezdték:

- Ő mondhatja, hogy nem fél, ha agyonütik, de te csak hencegsz! Miért magoltál akkor mindig a pad alatt, ha most olyan hős vagy. Te egy született buta vagy, meg hencegő vagy!

Mindenki az én pártomon volt s én éreztem, hogy valaki rendkívüli vagyok közöttük. S ezt ők még jobban tudták, mint én. Megfeledkeztek a maguk kis bajaikról s elkísértek egészen hazáig.

Útközben láttam, amint a csámpás lábú vagy rövidlátó zsidógyerekek tovaosonnak a falak alatt a boltok fertálya felé. Táskájukat a mellükön vitték s benne a jó bizonyítványt. Őrizték az egyes és kettes számokkal teleszórt papírlapot, nehogy valaki meglássa s a jámbor számokért pofonokat kelljen elszenvedniük.

Nem sajnáltam ezeket a zsidógyerekeket, tudtam, ha kiverik a szemeiket, ők akkor is az első tanulók maradnak. Ha pedig valaki ennyire szereti a diákéletet, annak a jó bizonyítványért sem árt az ütleg.

Dél volt, mikor hazaértem. A konyhaajtó nyitva volt, anyám a mosóteknőnél állt, mint valami szuroklap csillogott a fekete lesimított haja.

Az udvaron a szederfa alá álltam, kezemben volt a bizonyítvány és vártam, hogy valaki észrevegyen.

Anyám a kútra indult, mikor meglátott, letette a dézsát, megállt és előre hajolt felém, mintha rosszul látnának a szemei.

- Megbuktál?

- Nem tudom.

- Mutasd! - belemeredt az írásba, aztán értelmetlenül visszaadta. - Olvasd el, mi van benne. Édes istenem, én azt hiszem, megbuktál! Olvass el minden betűt!

Nagyon összetört és kétségbeesett volt. Hazudhattam volna, hiszen ő nem tudott olvasni, de még ahhoz sem volt kedvem, hogy a bizonyítványt szétnyissam. Valami utálat féle gyülemlett fel bennem az egész világ ellen.

- Minek olvassam... Megbuktam! Mondtam, hogy nem akarok iskolába járni! Mindenből megbuktam!

Anyám nem szólt semmit.

Azt hittem, amint a "megbuktam" szót kimondom, egy nagyot, egy borzalmast fog sikolytani s aztán összeesik és meghal.

Egy perc múlva szörnyű nyugalommal azt mondta:

- Ha apád hazajön, agyonüt.

Fölvette a dézsát, telemerte vízzel és visszament a konyhába.

Erre nem voltam elkészülve, majdnem sírvafakadtam.

Éreztem, most valami történt, amit nem tudok fölfogni.

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz -
2.


Vagy félóra hosszat állhattam a szederfának nekitámasztottan, mikor az anyám kiszólt hozzám a konyhából:

- Gyere be attól a fától. Mit szól hozzá, ha valaki meglát ott?

Átmentem a konyhán, be a szobába s az egyik sarokban letettem a kutyaól alól előkapart könyveimet és a bizonyítványt. Vártam, mi fog történni ezután. Valami rossz? Attól nem féltem. Mindenre el voltam készülve és a részemre az lett volna a legkínosabb, ha most nyugodtan békében hagytak volna. Éreztem, hogy harcra kész vagyok és éreztem a nagy körmeimet. Csak az anyám fejét ne látnám olyan fényesen és szomorúan ingadozni a teknő fölött. A sűrű levegőben hol jobbra, hol balra rándult és néha egészen elsüllyedt az opálos ködökben. Szerettem volna kimenni hozzá és mondani neki valamit, de minek? Bizonyosan csordultig van könnyekkel s ha csak hozzáérek, csak a hangom meghallja, kibuggyan belőle a fájdalom.

- Gyere ki, itt van egy kis leves, egyél!

- Köszönöm - mondtam nagyon szelíden. Jó akartam lenni, de nem tudtam, hogyan mutassam meg magamat ilyennek.

- Gyere, edd meg! Nem tudom, ha apád hazajön, mi történik. Sajnállak te szegény gyerek, nagyon sajnállak.

- Köszönöm, nem vagyok éhes - de odamentem a tűzhelyhez, kezembe vettem a tányér levest, hogy a konyhaküszöbre vigyem, leüljek és megegyem. - Nem vagyok éhes - mondtam még mozgás közben is, de már csak azért, hogy mondjak valamit, hogy ne kelljen a csöndet hallanom, aminek hangja, színe és súlya volt az anyám körül. Éreztem, hogy anyámmal szemben jóvá kell tennem valamit, akartam, hogy a hangom, a szelíd megadó hangom simuljon hozzá és ebben a pillanatban - nem tudom miért - kiesett a kezemből a tányér, csörömpölve eltörött és a zsíros leves szétfröccsent a már kimosott ruhán.

- Hát így adod vissza azt, hogy még mindig jó vagyok hozzád?!

Nem tudtam válaszolni.

Végre kibuggyant belőle a keserűség, hosszan és panaszosan sírt. Lassan mozgott, mintha álmos lett volna és beszélt, beszélt és újra szedett levest, odavitte a küszöbre és közösen ettünk a tányérból.

Hallottuk az apám köhécselését.

Bejött a kapun.

Anyám közelebb húzódott mellém a küszöbön, hogy hely maradjon az átjárásra.

Mikor az apánk hozzánk ért, felkeltem és kezet csókoltam. Engedte. Ez annak a jele volt, hogy a bizonyítványról még nem tud semmit. Anyám is nekibátorodott, mosolyogva köszönt.

- Alásszolgája! - mondta az apám és mindjárt tovább az ő tótos zsargonjában, amelyben mindnyájunkat megázott. - Az a lebo kérem szépen, nincsen maguknak asztal? Micsoda dolog az kérem szépen, mint a koldus cigányok?

- Vártunk rád - felelte az anyám, aztán bementünk a szobába. A tálalás közben, amíg behordtam a tányérokat, megint majdnem sírva beszélt nekem az anyám. - Ha apád előhozza a bizonyítványt, kérd meg szépen, hogy ne haragudjon, majd megint jobban fogsz tanulni. Ha megüt, ne nagyon kiabálj, mert akkor véged van.

Alig hallgattam rá. Valami fullasztó hőségben botorkáltam ide-oda. Nem féltem, de már nagyon túl szerettem volna lenni mindenen. Úgy éreztem, ha ma történni fog valami, az komoly, nagy dolog lesz. Tíz éves elmúltam és még egyszer sem ütött meg az apám. És ez nem azért volt így, mintha én vagy két lánytestvérem, akik különben is nem a legcsöndesebb természetű gyerekek voltak, még egyszer sem érdemeltük volna meg a nádbotot. Más családban enélkül a szerszám nélkül nem lehetett volna boldogulni a gyerekekkel. Nálunk azonban elég volt, ha apánk csak ránk vetette a szemeit. Egyszerre meghunyászkodtunk, félresomfordáltunk s csoszogó menésünkben benne volt a megbüntetett kutyák bűnbánata és szívbéli alázatossága. Előretolt tartással nézett ránk esztendőknek ható pillanatokig, a szemei szinte kijöttek a fejéből s ha mi tehettük volna, a legnagyobb boldogsággal süllyedtünk volna el nézésének ettől a részünkre megmagyarázhatatlan súlyától. A legszörnyűbb haragjának ismertük eddig, ha az asztalra csapott, hogy ökle körül összecsörömpöltek az edények s nikotinos bajusza alól, mint valami tüskés állat, kibújt a káromkodás:

- Krucifix! Herrgott miatyánk!

Ha nagyon erősen és gyorsan akart kimondani valamit, akkor egészen rosszul tudott magyarul s ezért, ha elült a vihar s ő elment hazulról, sokszor színházat csináltunk a legfélelmetesebb pillanatok emlékeiből is.

Ma még senki sem tudhatta, mi fog történni.

- Az a, hol vannak a többi gyerekecskéi?

- Át vannak a szomszédban.

- A, mindig a szomszéd! Mindig az a szomszéd, kérem szépen! Nekem ez a dolog nagyon nem smakkolja.

Az anyám kezes volt, mint a bárány:

- Menj fiacskám hívd őket haza!

- No, no! Maga maradjon csak itt kérem.

No most. Most kezdődik a világ vége. A tányér fölé hajoltam és oldalt kilestem az apámra. Ő is úgy tett, mintha nyugodtan kanalazna. Találkozott a tekintetünk.

- No?!

Anyám az asztal alatt meglökte a térdemet, aztán fölékelt, kiment, hogy behívja a lánykákat.

Ketten maradtunk. Apám letette a kanalat, kér tenyerét szélesen a térdére fektette:

- megkapta kérem azt a bizonyítványát?

Hallgattam.

- Nem tud beszélni, kérem szépen?!

Előhoztam a bizonyítványt és az asztalra tettem.

Apám lassan érte nyúlt és közben állandóan rám nézett. Ez nagyon kényelmetlen volt. Mintha az egész testem üvegből lett volna, bizonyos, hogy még a gondolataimat is ki akarta nézni a fejemből. És valószínű, hogy már mindent tudott is. Álltam előtte, de alig bírtam el saját súlyomat. Mért nem ütött már agyon, gondoltam minden rémület vagy félelem nélkül, akárha csak valami semmiségre gondolnék.

Az udvarról behallatszott az anyám hangja:

- Mariska! Terka!

A papírlapot egészen maga elé emelte az apám, belevetette a szemeit és egyszerre mintha késsel beleszúrtak volna:

- Mi? Mi?!!

Összeszorítottam az ökleimet és fogaimat, hogy el ne vihogjam magam. A testem remegett, nem bírtam magammal.

- Hát megbukta maga! Gazember, csirkefogó, megbukta!!!

Egészen közel álltam hozzá és az asztal sarkánál. Láttam, hogy fölemelkedik, szörnyű magasra fölnyújtózik s a szájából kiugrik a nevettető káromkodás.

- Krucifix! Herrgott miatyánk!!

Felém ugrott, felkapott a padlóról s magasba, a feje fölé emelt. Nem kiáltottam. Alsó testem csüggedten hullott lefelé, mozdulatlan lábaim valahol egészen közel a szemei előtt lógtak. Egész tisztán tudtam és éreztem mindent. Számítottam, hogy most a földhöz fog csapni s aztán minden jó lesz.

Lassan, mintha üvegből lettem volna, visszaeresztett a padlóra.

- Hát megbukta, svindler, csirkefogó!

Aztán őrült csattanással sűrű, forró levegő csapódott a fülembe. Egy pillanatra nem tudtam, mi történik velem, csak a kályhához ütődött fejemet éreztem fájdalmasan.

A többiek is bent voltak már a szobában, a lánykák rémülten sikoltoztak, az anyám hátulról belekapaszkodott az apám nyakába:

- István, az istenért mit csinálsz?! István! István! Véresre vered a saját gyereked!!!

- Ajajjajjj csirkefogó lett a maga gyere. Csirkefogó, csirkefogó, csirkefogó...

Rekedt volt a hangja, mint valami kínlódó állaté. Aztán egyszerre összecsuklott. Visszaereszkedett a székre és hangtalanul sírni kezdett.

Az anyám egy nedves ronggyal megtörülgette a fülemet, amely vérzett a pofontól. Aztán a nagykés lapjával vissza próbálta nyomkodni a púpot, mely a bal halántékomon bújt ki mint valami zöld dió.

Semmi szó. Az ebéd ott maradt jóformán érintetlenül.

Nagyon meg voltam elégedve magammal, egy könnycsepp nem esett ki a szememből. Szinte diadalmasan nézelődtem. Nem lehet világesemény, ami most hatni tudott volna rám. Egészen magamé voltam, mint győző fölötte éreztem magam a tárgyaknak és személyeknek. Az apám néha felém fordította a fejét, de észrevettem, hogy a szemeivel nem lát el hozzámig.

Félkettőkor felkelt a székről, már fején volt a kalap, jobb kezét a nadrágja zsebébe dugta és megállt előttem... Nézegetett, mintha kicsit ismerős lennék neki.

- Az a lebo kérem szépen, majd meglátjuk, mi lesz magából!

Két krajcárt vett ki a zsebéből, letette elém az ablakdeszkára és kiment.

A lánykák szokás szerint kezet akartak csókolni neki, de nem engedte.

Köhécselve végigment az udvaron s a kapuajtót nyitva hagyta maga mögött.

Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz -
3.


Délután háromig kint üldögéltem a küszöbön. Néha szólt hozzám az anyám, de valami egészen közömbös dologról és én szívesen felelgettem. A testvéreim azonban nem mertek hozzám szólni, játszottak az udvaron, el-elszaladtak mellettem, szemeikkel megsimogatták a fejemet, amelynek az egyik fele még mindig vörös, másik pedig kék volt. Magamban mosolyogtam ezen a gyáva hízelkedésen - azt hitték, most valami nagy dolog történt velem s boldogok lettek volna, ha legalább a sajnálkozásukkal segíthettek volna a bajomon. Nem szerettem a sopánkodó embereket. Tudtam magamról, hogy nem vagyok rossz gyerek, de azt is tudtam, hogy senkitől sem érdemlem meg a sajnálkozást. Az anyám mintha már mindent elfelejtett volna s ezért most nagyon jóban voltam vele. Pedig bizonyos, hogy a közömbös szavak mögött ő is a bizonyítványra és a déli esetre gondolt, úgymint ahogyan az én szavaim is csak üres játék dolgok voltak más gondolataim előtt.

Éreztem, ha egy-két percig még tudom is magam a küszöbön tartani, aztán el kell mennem. Végre úgy lesz minden, ahogyan én akarom. Keresek helyet magamnak és holnap már inas leszek.

Észrevétlenül elsompolyogtam.

A város másik felében, túl a piacon és közel az iskolához volt egy lakatosműhely, egyenesen oda mentem. A mestert Sporni úrnak hívták, már régóta köszöngetni szoktam neki az utcán s azt hittem, nem fogja meglepni, ha most eléje állok és azt mondom, hogy inas szeretnék lenni a műhelyében.

A kiégett szénnel és vörös téglahulladékokkal teliszórt udvaron két inas kopácsolt valami ócska pléhalkotmányon. Piszkosan feketék voltak, az egyik kalapáccsal zuholta a pléhet, a másik egy vastuskót szorított a pléh alá ott, ahol azt az ütések érték. Mindkettőjükön kiütött az izzadtság, néha dühösen összemordultak és nekem mégis úgy tetszett, mintha jókedvvel nekifeszített erővel valami bolondos mókát játszottak volna.

Egészen közel álltam hozzájuk, a kalapácsos csöndben maradt egy pillanatra.

- No öcsém mi lesz? Nem köll egy kis korompogácsa, az anyád istenit?!

Boldogan rávigyorogtam.

- Holnap már én is idejövök inasnak!

- Odébb innen, te taknyos, mert mindjárt oldalba nyomlak! - mordult föl a másik inas s a mocskos fejéből felém köpött.

A kalapácsos rákoppintott a fejére:

- Ne gágogj, tarts rá!

Újra belevesztek, a zörgésbe, csörömpölésbe.

Az udvar végén nyitva volt a műhelyajtó, kék-vörös tűz világított elő a sötétből.

Ha egyáltalában erotikus, tiszta szeremmel szeretni lehet a tüzet, a zajt és a cselekvő emberi erőt, akkor én most szent, fanatikus rajongója voltam e hármas istenségnek.

Egy szőke lányka jött elő az egyik ajtóból:

- Mondja csak maga fiú kit keres?

- A Sporni urat keresem.

A lányka megfordult és befelé kiáltotta a lakásba:

- Édes apa, egy fiú keresi.

Egy pillanat múlva:

- Menjen be maga fiú, édesapa a szobában van!

Alacsony, sötét szoba, az ablakok körül, mint valami sűrű habfolyók csurogtak le a vasalt, fehér függönyök. Középen, a nagy asztal körül, tele volt egymástól alig megkülönböztethető emberalakokkal.

- Jó napot kívánok! - köszöntem halkan és bizonytalanul. Körülnéztem és láttam, hogy uzsonnánál ülnek: Sporni úr, a felesége és nyolc gyerek, akik közül az volt a legnagyobb, aki kiszólt hozzám az udvarra.

- Mit hoztál fiam?

- Kérem, Sporni úr, én azért jöttem, hogy megmondjam, inas szeretnék lenni a műhelyben. Azért jöttem, hogy tessen engem inasnak felvenni a műhelybe!

- Téged inasnak? No, ne beszélj ilyen csacsiságot. Hány éves vagy?

Hazudtam:

- Tizenhárom. Már kijártam két gimnáziumot!

Annyinak ugyan nem látszol és mért nem jársz tovább iskolába?

- Megbuktam.

- Miből?

- Mindenből.

- Hű, a lelked szentjét! Hogyan hívnak?

- Kassák Lajos. Tatám a nagypatikában van.

- A Stefán bácsi a te apád?

- Igen. Ő mondta, hogy jöjjek el ide a Sporni úrhoz.

- No hiszen, veled is meglehet áldva a szegény öreg.

Az asszony kérdezte:

- Ismered a Sporni Kálmánt?

- Igen! Ő is megbukott egyből most húsvétkor!

A mester ráütött az asztalra:

- Az semmi, azt még kijavíthatja év végéig. De ha te olyan lusta, olyan buta vagy, hogy mindenből megbuktál, akkor jó inas sem lehet belőled. Azt hiszed, jó mesterember akármilyen krumplifejű ember lehet? Ahhoz, hogy valakiből jó mesterember legyen, csak úgy kell a jó ész, mint ahhoz, hogy valakiből püspök legyen!

Éreztem, hogy a padló lassan hintázni kezd alattam., a nyolc gyerekfej olyan volt, mint nyolc kifényesített golyó, vigyorgó szájuk az én számat is elgörbítette, de mintha sírni akartam volna.

- Én kérem csak azért buktam meg, mert inas akarok lenni.

- Te buta kölyök - mondta közbe az asszony - azt hiszed, hogy egy inasnak jobb dolga van, mint a diáknak! Itt reggel hattól este nyolcig dolgozni kell ám! Ne félj semmit, a mester úr majd lehúzza rólad azt a szép rövid nadrágot!

A mester fölállt és komolyan nézegetni kezdett. Mint valami fiatal csikót megmustrált tetőtől talpig, megfogta az egyik vállamat és megrázott.

Lábaim a tetszeniakarástól és a félelemtől valósággal gyökeret eresztettek a padlóba. Szembe néztem vele. Tudtam, hogy minden ezen a pillanaton múlik.

- Kérem én nagyon jól tudok tanulni, csak az iskolát nem szeretem. Ha inas lehetek a Sporni úrnál, akkor nagyon fogok tanulni, majd meglátja a mester úr!

- És nem fogsz egy hét múlva, vagy egy hónap múlva megszökni?

- Nem! Sohasem fogok megszökni.

- No csak várj, te buta kölyök, majd meglátjuk - mondta az asszony -, hol leszel te egy hét múlva!

A mester, úgy látszott, hogy meg van elégedve velem.

- Jól van! Holnap reggel gyere el az anyáddal vagy az édesapáddal, ha meg tudunk egyezni, akkor felveszlek.

Az udvaron azt mondtam a két inasnak:

- Fölvettek, holnap reggel már én is idejövök dolgozni - és nem bírtam magammal az örömtől. Nyújtottam feléjük a kezem, hogy összepajtáskodjam velük.

A kalapácsos ingerülten felém rúgott:

- Eridj te taknyos!

És mindketten bántóan röhögtek.

Otthon ez volt az első mondatom:

- Mamácska kérem, holnap reggel jöjjön el velem a Sporni úrhoz, fölvett inasnak.

Anyám alig tudott szóhoz jutni a meglepődéstől. Végre:

- Hát nem akarsz a jó útra térni? Azt hittem, év végére majd csak rendbe hozod azt a bizonyítványt. Hiszen te okos gyerek vagy. Hallottad, mit mondott a plébános úr? Papot csinál belőled! Hát van még egy gyerek ebben a városban, akinek ilyen szerencséje lenne? Én meg a szegény apád ma még csak dolgozunk, de mi lesz veled, ha mi kidőlünk? Édes istenem, ha neked adhatnám az eszemet! Apádnak ezt el sem merem mondani. Megint én leszek a bűnös. Lajkóm, fiam, az isten áldjon meg.

- Inas leszek - mondtam -, inas leszek!

- Uram Isten, hát miért kell egy anyának ilyen gyereket a világra szülnie!

- De hiszen maguk se papok és mégis megélnek. Miért akarják, hogy én úr legyek?!

- Te oktalan gyerek, hát így akarsz élni, ahogyan mi élünk? Emberi élet a mi életünk? Nézd meg a kezeimet s még egy becsületes rongyot se tudok nektek venni. S a szegény apátok? Amióta együtt vagyunk, még egy éjszakát nem aludt itthon. Be van fogva abba az átkozott patikába reggeltől reggelig. Huszonöt forintért egy hónapig dolgozni s egy félfont hús tizenöt krajcár. Ha neked adhatnám az eszemet, milyen más ember lenne belőled!

Az idősebb testvérem sipította az anyám mellől:

- Csak te ne menj inasnak, tudod! Miért nem mész el papnak, ha a mamácska meg a tatácska mondja.

A másik már csúfolódott:

- Huj huj, te suszterinas!

- No hagyjátok őt! - mondta az anyám már nevetve. - Majd meglátja ő egyszer, hogy igaza van az anyjának. De sajnos akkor már későn lesz!

Egész este a másnapi nagy napra készülődtem. A könyveimet még lámpagyújtás előtt maradék nélkül átvittem az egyik szomszédba és odaajándékoztam egy málészájú első osztályosnak.

- Nesze - mondtam neki - zabunk nincsen, de egy esztendőre ez is elég ennivaló lesz neked!

Az ördög vagy az isten költözött belém, nem tudtam. De bizonyos, hogy ezen a napon emberré lettem, akinek vörös, meleg vér folyik az ereiben és határozott akarat sarjad a lelkében.

(Folyt. köv.)


Kassák Lajos: Egy ember élete
- Önéletrajz - (4)


Úgy okoskodtam akkoriban, hogy az lehet a legnagyszerűbb ember, aki a legjobban tudja megcsinálni azt, amit meg akar csinálni. Mert minden csak ezen múlik. Hogy mit és miről beszélgetünk, az nem jelent semmit. És ezzel a hitemmel, ha valamihez hozzákezdtem, ha csak egy mód volt rá, azt végig is csináltam s erőmhöz képest a lehető legjobban. Parancsok egyszerű végrehajtása kibírhatatlan teher volt a számomra, éreztem, hogy minden dologban van valami élet, amihez érdemes hozzáférkőzni, s ami azért, hogy fáradunk vele, megfizet nekünk valamivel. Ha ez a viszony köztem és a munkám között nem tudott kifejlődni, ott csak a dac s talán valami előttem is ismeretlen virtus volt az, ami tartotta bennem az erőt... Tovább, azért is tovább s még szívósabban bele, hogy minél előbb túl legyünk rajta.

A műhelyben a fúrás volt a legnehezebb és legbutább munka. Az otromba gép meggyötörte a testemet, s ha a többi inasok bántani akartak, mint valami kínzószerszám elé állítottak oda az otromba kerék elé.

- Rajta, húzd meg! - mordult rám hol az egyik, hol a másik. - Rajta!!

Reggel hatkor elkezdődött ez a kálvária, és tartott egészen estig. Sokszor napokon keresztül. Rostákat szereltünk egy morva asztalosnak, és az öntött csapágyakat kellett nagyobb fúrókkal utána fúrni. Nem volt valami pontos munka, és éppen azért lehetett mellette ezt a gyötrő játékot végigcsinálni. Az öntött lyukak gödrösek és szögletesek voltak, a fúró részegen táncolt benne, az egész gépet ide-oda rángatta.

S a másik inas ördöngős ábrázattal szorította a felső csavart, és szakadatlanul ordított:

- Rajta, húzd meg! Rajta!!

Nem bírtam tovább, nem volt annyi erőm, hogy ujjaimmal a hajtónyelet átfogjam.

- Húzd, húzd, te gigerli! - üvöltötte a másik. - A gimnázium az jó volt, mi? de ez nem ízlik?!

Most egész lelkemből utáltam ezeket a gyerekeket. Elvadult utcakölykök, otromba parasztkamaszok voltak, akiket félig állatokká formált az élet, s akik még mindig nem tudtak megbocsátani nekem, hogy akaratomon kívül iskolába jártam, s a ruhámon gombok s a lábamon cipők voltak. Ha panaszkodni mertem, durván kiröhögtek, s mint valami szemetet rámzúdították egész embertelenségüket. Ha káromkodtam, akkor az arcomba ütöttek, ha sírni mertem, akkor lefogtak és majdnem halálra csiklandoztak. Egyszer, mint valami keresztény rabszolgát megimádkoztattak, s én éreztem, hogy az embertelenségnek ezt a cselekedetét sohasem fogom tudni elfelejteni.

Reggeltől fúrtunk, s már későn délután volt, mikor valamelyiknek eszébe jutott a kínzásnak ez az újabb módja.

A felső csavar szakadatlanul dolgozott, s a kerék már kiszaggatta az inaimat és összetörte a lelkemet.

Keservesen sírtam.

- Térdelj le! - mondta a fúróvezető.

Szédülten erőlködtem.

- Térdelj le és imádkozz!

Emberfeletti erővel küzdöttem. Nem akartam megadni magam. Milyen jó lett volna, ha még erőm lett volna hozzá, hogy a másikkal szembe ugorjak, ha megszoríthattam volna a torkát, ha megfásult ujjaim között széttörhettem volna az egész komisz életét. De ehhez már nem volt erőm. Tudtam, ha fellázadok, egy ütéssel visszalök magától, s akkor minden rosszabb lesz.

- Imádkozz, mert beledöglesztlek! - mondta a másik, és láttam az égő szemeit, amint diadalmasan belémszúrja őket.

Tehetetlenül térdre ereszkedtem.

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben! - röhögte. - No! Miatyánk...

Összeszorított fogaim fájdalmasan fölszakadtak:

- Nem! Nem!

A másik ingerlően és könyörtelenül újra kezdte:

- Miatyánk, ki vagy a mennyekben...

Mint akit összemorzsoltak valami láthatatlan kezek, megadtam magam:

- Mi a-a-tyánk - nyöszörögtem utána.

- Hajtsd! Azért csak hajtsd! Ez jó olaj lesz rá! - Ki vagy a mennyekben...

A többiek ott álltak körülöttem. Mintha cirkuszt láttak volna, öröm és sötétség volt az arcukban.

- Ki-i vagy a mennyekben...

- No tovább, tovább!

A többiek is ordítottak:

- Gyű te! Ne gyű! Tovább gebécske, tovább!

- Sze-en-tel-tes-sék meg a te szent ne-e-ved.

- Jöjjön el a te-e or-szágod, le-e-gyen meg a te akaratod.

- Miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is. Bocsásd meg a mi vétkeinket.

- Miképpen mi is me-e-eg bocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

- És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól... A-amen.

A kerék lassan fölengedett és visszajött a lélegzetem.

- No jól van! - mondta a másik, és egészen meg volt nyugodva. - Most mehetsz... Rozsda, gyere hajtani!

Ha most látott volna az anyám, meghalt volna szegény az én nagy emberi fájdalmamtól. Egész testem csurom víz volt az izzadtságtól, a kezeim súlyosak voltak, s menet közben, mintha a földön húztam volna őket.

Sok keserű pillanatomat felejtettem már el az árnyékszéken. Ez volt az egyetlen hely, ahol elbújhattam a gyilkos, idegen szemek elől, s ahol ügyesen még egy fél cigarettát is el lehetett szívni.

Pár percig fáradtan és szédülten üldögéltem, aztán elővettem a fél drámát, s a füstöt egy vékony pléhcsövön, amit mindig a nadrágzsebemben hordtam, áteregettem a szomszéd kertbe.

Szép nagy kert volt ez, sok diófával és ribizlivel. A többi inasok mindenféle szúró és nyíró szerkezetet kitaláltak, hogy valamit áthozzanak a gyümölcsökből, de minden olyan távol volt tőlünk, hogy eredménytelen lett a fáradságunk. Csak egy nagy vén ecetfa állt a palánk mellett. Egyszer nagyon szomjas voltam, belekóstoltam a héjába, azt hittem, valamiféle ecet van benne, undorodva visszaköptem. Azóta, valahányszor eszembe jutott, mindig átköptem hozzá a deszkanyílásokon.

Nemsokára hallottam, hogy kiabálnak utánam a műhelyből.

- Elaludtál, te Sátán?! Gyüssz-e már a dolgodra?

Elment fölöttünk a nap, s este gondtalanul futkostunk a cirkusznál. Ez az a hely volt a városban, ahol a nóta és a jókedv virágzott. Ide jöttek ki a lányok, legények, és ide szabadultak le a város inasai is. A fölnőttek valami természetes különválasztódásban éltek, külön a parasztok és külön a mesteremberek, és két csoportban is, külön a lányok és külön a legények.

Füttyögés, vihorászás hangzott mindenütt.

Mi nagy bolond csoportokban kódorogtunk ide-oda. Elkapkodtuk a legények cigarettavégeit, s mint az eleven ördögöktől féltek tőlünk a lányok.

Ott ingerkedtünk, körülöttük, és boldogok voltunk, ha megfoghattuk a mellüket, ha belecsíphettünk kemény, megugró húsukba.

Némelyik hangosan visított, mint valami óriási madár, de egy pillanatra ravaszul elengedte magát, nálunk felejtette a derekát, s mi a könnyű ruhákon át egy pillanatra megéreztük a fölfűtött testét.

Melegek és elevenek voltak ezek a lányok: egyre kívánatosabbak lettek a számomra, és lassan élni kezdtek az éjszakáimban, mint a nyulaim és galambjaim.

Széles, világos utak nyíltak meg előttem. Korán fejlődő, nagy gyerek vagyok, mondták az ismerőseim, és én magam is éreztem azokat a hirtelen változásokat, amik végbementek rajtam és bennem.

Hétköznapokon este és vasárnap délutánonként kijártunk a Nyitrára fürödni. Itt egészen meztelenek voltunk, és többé nem kellett szégyenleni magamat a nagyobb gyerekek előtt, és alig is volt köztünk fiú, akinek szebb teste lett volna, mint az enyém. A legszebbek általában a lakatosok voltak. A szabók púposabbak voltak, mint mi, az asztalosoknak nagy csontok álltak ki a mellükből, a boltosok x lábúak és fagyott kezűek voltak, s a suszterek olyanok voltak, mintha sárga öregasszonybőrt húztak volna magukra. Szinte féltem ezektől a világos színű vézna testektől. Hiába vetkőződtek le, a csiriz és a nyers bőr ecetszaga már beleette magát a testükbe, s valami émelyítő illat terjengett körülöttük állandóan.

Nincs az az erő és hatalom, ami engem akkor a háromlábú székekhez tudott volna kötözni.

Az én mesterségem az egészen más volt. Teste és lelke volt annak, amihez az ember hozzányúlt. A szerszámok fényesek és nehezek voltak, a vasrudakban éreztem az akaratot, és örültem neki, hogy birkózni és verekedni köllött velük, ha valamit csinálni akartunk belőlük. Mennyivel mások voltunk mi akkor, ha egy vasköteggel a vállunkon, amelynek egyik vége szétbomoltan csörömpölt utánunk a földön, végigmentünk a városon, mint azok a nagyülepű suszterinasok, akik bűzös, nagy talpcsomókkal, nagy kivikszelt csizmákat cipeltek a nyakukban. Ezeket senki sem vette komolyan emberszámba.

- Vacak suszterinas! - mondták nekik a lányok lent a városban, s mintha kellemetlen érzéssel kiköptek volna. A mi kezeink fényesek voltak a bőrök nyújtásától, marcangolásától. Egyedül az örökös jókedvük volt az, ami különb volt a mienknél.

Ők sohasem gondoltak a munkájukra, mi sokat beszélgettünk a mesterségünkről, s ha más bajunk nem volt, komolyan és odaadással tudtunk dolgozni.

Még alig voltam féléve a műhelyben, már ismertem az összes szerszámokat, és nagyon örültem neki, ha valahol rám bízták valaminek az elvégzését. Az volt a legnagyobb örömöm, ha valamin komolyan és odaadással dolgozhattam. Még nem voltam ura sem az anyagnak, sem a tulajdon kezeimnek, de ebben a birkózásban már benne éreztem a jövő lehetőségeit.

Egy napon a mester odahívott magához s azt mondta:

- Nesze itt van egy darab vas, reszelj belőle egy laposfejű csavart, és vágd rá a menetet, hogy ebbe a mutterba belemenjen. Majd meglátjuk, tudsz-e már valamit!?

Nehéz megpróbáltatások napja volt ez.

Dolgoztam és izzadtam, és ha egy-egy pillanatban boldog is voltam a sikeres munkától, órák hosszat aztán szinte kábultan gyötörtek a kétségek.

Ebéd után két cigarettáért másik vasdarabot kértem a Józsitól. Az elsőt nem tudtam miért, elvágta a csavarvágó.

- Szedd ki a forgácsot a fogak közül - mondta Józsi -, és akkor jó lesz.

Újra nekifeküdtem a munkának. Az egész műhely a lármájával, a küszködő, káromkodó inasaival együtt elveszett számomra.

Úgy éreztem, egy kis szigeten vagyok egyedül a satuval, a szerszámaimmal s a készülő csavarommal.

Mindent a lehető legpontosabban iparkodtam megcsinálni, s tisztán tartottam a környezetemet.

Hét órára készen lettem. Szép, fényes fejű csavar volt az, amit kireszeltem, és könnyen járt a mutterban.

- Vidd be az öreghez! - mondta a Józsi. - Elég jól megcsináltad.

A mester innen is, onnan is gondosan megnézegette.

- Egyedül csináltad?

- Igen.

- Biztosan emlékszel rá?

- Egészen magam csináltam!

- Jól van, most menj a dolgodra. Ha iparkodni akarsz, akkor lesz belőled valami.

Mindent szépnek és vidáman elevennek láttak a szemeim.

A mester sovány, hosszú alakja, anélkül, hogy észrevettem volna, ott előttem felhúzósodott, s mintha mosolygott volna rám a fáradt, három szál bajusza.

Éreztem, hogy az enyém a világ, és nincsenek napok és csillagok, amik nagyszerűbbek lehetnének a lakatos mesterségnél.

Nagytakarítás volt nálunk, s mivel az anyám csak esténként jött hozzá, hogy valami házimunkát végezzen, vasárnapra sem lett tiszta a lakás.

- Máma ne menj sehova, fiacskám! - mondta az anyám. - Végezd el szépen a galambokat, aztán segíts kicsit nekem. Estére visszahozzák a nagymamát, szeretném, ha tiszta lakásba jönne.

A gyerekek már kint vártak rám az udvaron, de nem mentem velük. Kitakarítottuk az ólat, ők elszéledtek csavarogni, én itthon maradtam segíteni. Munka közben a műhelyi dolgokról beszéltem, anyám időnkint elénekelt egy régi falusi nótát, búsat és cifraságokkal teleaggatottat. Aztán, hogy közeledett az este, nagyanyáról kezdtünk beszélgetni. Amióta fekvő beteg volt az öreg, azóta bizonyos időközönként ide-oda hurcoltatja magát a gyerekei között. Mindenünnen elmegy, hol a lányait, hol a menyeit unja meg, sír, hogy vigyék el ebből a pokolból, s még az udvar és utca népeit is összelármázza, hogy segítsenek rajta. A környék lakói már ismerték az öreg istenes nénit, és mindenki megígérte neki, hogy holnap elviszik a másik gyerekéhez. Ez heteken keresztül ment így napról napra. Aztán végre is kocsira kellett pakolni az öreget.

- Vigyetek bogaraim, vigyetek! Ezt a gyerekemet már nem bírom tovább. Még a hajam is kihull a szenvedéstől!

A kamrában volt egy öreg ágyunk, s ezt most beállítottuk a konyhába.

- Itt fog feküdni szegény - mondta az anyám. - Mért nem könnyít már szegény öregen az isten vagy jobbra vagy balra. Egész szomorú életével ugyan csak nem érdemelte ki, hogy így kínlódjon, öregségére.

- Dolgozott eleget - mondtam én is, és hittem is, amit mondtam. Még emlékeztem azokra a napokra, hónapokra és esztendőkre, mikor az anyámmal együtt állt a teknőnél és éjjel-nappal mosták a sok idegen ruhát. Egész gőzfelhők alatt és fehér ruhahegyek között éltek, mint valami elátkozott börtönben. Aztán jött egy karácsony, és az örökre elütötte a nagymamát a teknőtől. Az ünnep reggelén mi gyerekek éppen öltözködtünk, mikor a szerencsétlenség történt. S lehet, hogy úgy, mint sok mindenféle bajnak, ennek is egyedül mi voltunk az okozói. Víz kellett a mosdáshoz, s a nagymama, aki a mi főpatrónusunk volt, korsóval a kezében elindult az udvar végén álló kúthoz. De alig hogy kitette a lábát a konyhából, nagy tompa zuhanást, a korsó csörömpölését s éles sikoltást hallottunk. Egy pillanatra megborzadtunk, aztán az anyámmal együtt, aki szintén elsikoltotta magát, kiszaladtunk az udvarra. A nagymama, mint valami halott feküdt a síkos, megfagyott földön.

- Elcsúszott! - sírt az anyám, és lehajolt hozzá, és rimánkodón élesztgetni kezdte. A többi lakók is kiszaladtak és ők is segédkeztek az anyámnak. Él - mondták. - No, semmi, él! Csak elcsúszott szegény! - Fölemelték a földről és karjaikon bevitték a lakásba. Mint egy mozdulatlan fadarab feküdt az ágyon, s csak néhány óra múlva, mikor kissé magához tért, tudtuk meg, hogy tulajdonképpen mi is történt vele. Fölnyitotta a szemeit, szólni akart, és az álla akkor ferdén elcsúszott, s a torkából nem jött ki a hang.

- Megütötte a szél - mondta az egyik szomszédasszony. - Már láttam ilyesmit. Nézzék meg csak a jobb kezét és a jobb lábát, nem tudja azokat már többé mozgatni a szegényke.

És valóban a fél teste hideg és mozgathatatlan volt.

Két napig se szólni, se enni nem tudott. Aztán kicsit magához tért, mintha újra tanult volna beszélni, csonka eltördelt szavakat mondott, és mi, mint valami kis gyereket, tejjel kezdtük itatgatni egy dudliból. Szinte fölismerhetetlenül elváltozott az arca, és két-három hét alatt egészen összeaszott. És később, mikor már újra tudott enni, akkor sem szedte össze magát többet. Ott volt közöttünk, de valamennyien éreztük, hogy a mi igazi nagymamánk mégis csak meghalt azon a reggelen. Az a sovány, hosszú test, ami most néha nálunk, néha más rokonoknál fekszik az ágyon, már csak az ő régi életének a nyűgös, elfáradt árnyéka.

- Dolgozott, fiam - felelte vissza az anyám. - Egész életében húzta az igát másoknak, most meg már magával is tehetetlen.

- Bizony, az istenke mást is csinálhatott volna vele - kerepelte közbe a Mariska. - Mindig olyan nedves szegényke, mintha most született volna. Megint kezdhetek mosni utána. Én szeretem, ha nálunk van, de azért a keresztmamának se köllene mindjárt elküldeni magától.

- Jaj, jaj! Veled már nem beszélek, lányom, te már megint nyelves vagy!

- Menjetek ki, lánykák - mondtam. - Csak rontjátok itt a levegőt.

- Ki is megyünk! Nem is fogunk itt benned gyönyörködni.

- Te Lajos, olyan vagy már, mint egy főszakácsné - darálta megint a Mariska. - Csak olyan nagy fejed ne lenne!

Visítva keresztülszaladtak az udvaron. Ki az utcára, és estig nem jelentkeztek.

A lakás már tiszta volt, anyám tejet forralt, kávét főzött be vacsorára.

Később kimentünk sétálni a Fő út felé, ahonnan a nagymamának köllött érkeznie. A lánykák fogócskát kergetőztek előttünk.

- A tatácska már tudja, hogy a nagymama visszajön hozzánk? - kérdeztem.

- Oh, apátokat, tudod, hogy nem érdekli az ilyesmi. Ő szó nélkül belenyugszik abba, hogy a nagymama visszajön, csak aztán az se szidná őt folytonosan.

- Mért ilyen minden öregasszony? Ahányat még ismertem, az mind olyan mérges és kötekedő természetű volt. Az öregeknek az lenne a legjobb, ha szépen leülnének és hallgatnának. Ha nem bántja őket senki, hát ők se bántsanak senkit. Az öregemberek ilyenek is. Kint ülnek a napon s csak pipázgatnak.

- No, no, ezek nem olyan egyszerű dolgok, mint amilyeneknek te gondolod. A férfiak többnyire egészen más életet élnek, mint az asszonyok, és bizonyára ezért egészen mások ők öregségükre is. Boldogult nagytata felét sem dolgozta annak, mint amit a nagymama elvégzett. A sok munka pedig senkinek sem használ, ingerült lesz, elvadul tőle az ember.

- Azt tudom. Az inasok is attól olyan vadak. Alig tudnak szólni egymáshoz marakodás nélkül.

- Csak vigyázz, fiacskám, hogy te el ne tanuld tőlük. Az embernek mindig embernek kell maradnia. Ha pedig bántanak, csak mondd meg nekem, majd én beszélek velük okosan.

Nevettem.

- Maga még mindig úgy csinál velem, mamácska, mintha óvodába járnék. Mit szólnának nekem, ha egyszer csak bevinném az anyámat, hogy az védjen meg engem. Ha maga egyszer eljönne oda pörölni, akkor biztos, hogy én soha többé nem mennék be abba a műhelybe.

- Ez a te rossz természeted, hogy ilyen büszke vagy! Mi van abban szégyenleni való, ha egy anya elmegy azokhoz pörölni, akik az ő fiát bántják? Tudod, azt mondja a közmondás: gőgös ember, buta ember!

- Jól van, mamácska, de engem soha senki nem bánt a műhelyben, és ne is beszéljünk erről.

- Nem bánom. Hiszen tudod, hogy én erőszakkal nem avatkozom bele a dolgaidba!

Sajnáltam, hogy oktalanul megint előhoztam a műhelyi dolgokat. Anyának még mindig fájt az én inaskodásom, s valahányszor szóba jött, szinte erőszakkal meg akart győződni arról, hogy rosszul bánnak velem a többiek. Bizonyára nagyon ismerte az emberek természetét. S még mindig úgy érezte, hogy meg kell mentenie ettől a veszedelemtől. Arra azonban nem gondolt, ha egyik helyről elvesz, be kell helyeznie valahová máshová, s hogy az új hely aligha lesz különb, mint a régi volt. Természeténél fogva ő azt szerette volna a legjobban, ha egyszerűen otthon maradok mellette, ő napestig dolgozott volna, s nekem csak egy hivatásom lett volna, naponta többször megmutatnom magam, hogy még mindig ép és egészséges vagyok. Kevés gyerek volt a városban, aki, ha olyan gyöngéd természetű anyja lett volna, amilyen az enyém volt, el nem züllött volna. Erősnek kellett lennem, hogy el ne rontson az anyám nagy jósága. Szerencsénk, hogy a dolgok egy része úgy teremtődik a világban, hogy drámák és tragédiák nélkül megértsék egymást és kiegyenlítődjenek.

Egy gyökérből fakadtunk, de mégis más-más utak felé nyújtózva sétáltunk az estében. Sűrűn mentek el mellettünk az emberek, köszöntünk egymásnak, s egy-két szóval mindig mondtunk azokról valamit, akik elmentek mellettünk.

A lánykák messze előttünk lármáztak:

- A nagymama! Mamácska, már jön a nagymama!

- Hát itt van szegény - mondta az anyám, s a szemeit törülgette. - Szaladjunk, fiam!

S mindketten futni kezdtünk a szürke parasztszekér felé, ami lassan közeledett erre a kocsiúton. Először a Mihály bácsiékkal találkoztunk, s utánuk nem messzire jöttek a keresztmamáék, ahonnan most költözik a nagymama. A keresztmama kezet fogott velünk, de a nagy mahomet-lánya ránk se nézett.

- Hát neked mi bajod van, te lány? - kérdezte tőle az anyám. - Talán te is köszönhetnél az embernek!

Szélesen megvetette magát.

- Jobb dolgom sincs bizony, csak maguknak köszöngetni! Vigyék már le azt a vén mumust arról a szekérről, aztán akkor lássam valamennyiüket, mikor a hátam közepét!

- Hallgass már, a fene a pofádat! Hogy nem tudott a ménkő már régen megcsapni azzal a vén, huncut apáddal együtt... Hogy mit köll nekem ezektől kiállnom! Várj, kutya, ezért a bánásodért meg fognak nyúzni a saját kölykeid!

Ezek az emberek mindig ilyen durván, kétségbeesetten veszekedtek. Csak találkozni sem igen szerettünk velük. Hogy közülök ki volt a nagyobb bűnös, azt a legigazságosabb bíró sem tudta volna eldönteni. Az ember napszámos volt a vasúton, ő járt bevásárolni a munkások früstökre valóját, és ebben a foglalkozásában egészen elrészegesedett. Az asszony évről évre másoknak mosott, és 24 gyereket szült a világra. Nagy, felfújt teste most már roskatag volt, mint valami üresedő zsák. Ha szóltak hozzá, ingerülten durva volt, de őhozzá is csak mindig durván szóltak.

- Miért nem bánsz jobban az anyáddal, te lány? - mondta az anyám, és megfogta a testvére karját. - Látod, hogy már nem bír veletek!

- Akkor mit kodácsol mindig!

- Már megint így beszélsz, te sátán! - sipította a keresztmama, s kihúzta magát az anyám karjából, neki akart menni a lánynak.

Az nyugodtan megfordult.

- Ha olyan hős, hogy verekedni akar, akkor csak jöjjön haza egyedül! - mondta, és hátra se nézett.

Az öregasszony szinte megdermedten állt egy pillanatig, aztán ijedten rimánkodni kezdett:

- Nina, az isten áldjon meg téged! Ninácskám, ne hagyj itt, hát hogyan megyek haza az én rossz szemeimmel! Nina, lányom!

Sírt, csapkodta a kezeit. Elhúzódtam tőle, féltem, hogy egyszer csak erőtlenül rám zuhan.

A lány már elveszett valamelyik mellékutcában, s ránk hagyta az anyját, mint valami szörnyű bútordarabot.

- Ne sírj no, majd mi hazavezetünk - biztatta az anyám. - Eljössz Lajkóm a keresztmamával?

- Az isten áldjon meg, Lajkó fiam! - sírta még mindig. Magához húzott, s a hideg szájával megcsókolt. - Várjatok csak, várjatok, nem jó vége lesz ennek a mi életünknek!

A szekér már egészen hozzánk ért, a lánykák mint a boszorkányok visongtak a tetején. Az emberek megálltak nézelődni, mintha cirkuszkocsi vonult volna végig az esti utcán.

Nagymama rongyok és öreg pokrócok alatt ott feküdt a szekér fenekén ágyazott szalmazsákon. Mikor hozzá mentünk, felragyogtak a szemei. Elgörbült szájjal nevetni akart, de csak kuncogott és olyan volt, mintha összetörött volna az arca.

- Csókoljatok meg, édes gyermekeim! - nyöszörögte és hangosan elsírta magát. - Csókoljátok meg ezt az elátkozott nagymamát. Vagy üssetek mindjárt agyon. Legjobb is szeretném, ha mindjárt agyonütnétek.

Megcsókoltuk. Egészen fölé kellett hajolnom, erős promencliszag volt körülötte. Az arca hideg és reszelős volt, mint valami téglalap.

Jó kezével szinte éhesen markolászott, simogatott.

- Nyugodjon meg, mama - mondta neki az anyám. - Nem bántja magát senki. Csak magának sem szabadna mindenbe beleakadnia.

- Én olyan vagyok gyerekem, mint aki már nem is él! Adjátok meg azt a darabka kenyeremet, aztán hagyjatok, hogy vigyen el az ördög.

- Hej, mama, dehogy tud maga ilyen csöndben maradni - mondta a Giza néni, Mihály bácsi felesége.

- Én, Gizuskám? Hát bántottam én magát? Uram isten, hogy ilyeneket mondjon a menye az ember szemébe.

- Jól van, mama! Jól van! Hiszen most már az Örzsire került a sor, a lánya, ő jobban fog bánni magával.

Megérkeztünk.

A kocsis és a Mihály bácsi a szalmazsákot, ami egy ajtószárnyon feküdt, leemelte a szekérről.

- Kinyitottam a kaput, s a két ember csoszogva vitte végig az öreg terhet az udvaron. Be a konyhába. Az asszonyok leemelték a szalmazsákról, s egy székre ültették.

Színehagyott, hosszú slafrok volt rajta, sovány, mezítelen lábai térdig kinéztek alóla, beteg keze, mint valami meghalt, zöld kígyó feküdt az ölében.

Csodálatosan hosszúnak és soványnak láttam.

Megnyírt, ősz feje ijesztően ült a vállai között, a szemeiből csak két kis gomb látszott, mint valami megbújt csigaszarvakból, vékony szája mélyen legörbült arra az oldalra, ahol egész testében benne lakott a betegség.

- Nincs már szegénynek emberi formája - sóhajtotta a kocsis, mikor kimentem vele, hogy a kaput betegyem utána.

Ezen az estén sokáig együtt maradtak a rokonok. Nehezen indult meg közöttük a beszélgetés, aztán végre is mindenki kimagyarázta a saját baját, s egy rövid időre megint összetalálkoztak.

Körben, a nagymama ágya előtt ültek.

De az öreg száraz horkolással, mintha spárgahegedűt huzigáltak volna mellében, már aludt.

Mi gyerekek bementünk a szobába, kávét vacsoráztunk és vidáman énekeltünk.

http://pim.hu/object.20927BB8-73BC-40A8-9BFA-0779C96082CA.ivy

LAST_UPDATED2