Payday Loans

Keresés

A legújabb

Memento mori - haláltánc
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2011. április 24. vasárnap, 07:59

danse_macabre_-_guyot_marchand9_abbot_and_bailiff

Memento mori - haláltánc

Nincs még egy korszak, amelyik annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késői középkor. Az egész élet fölött ott visszhangzik a memento mori komor hangja. A vallás régebben is makacsul idézgette a halál gondolatát, de a régi korok kegyes traktátusai csak azokhoz jutottak el, akik amúgy is elfordultak a világtól. A XIII. századtól kezdve viszont a kolduló szerzetesek a nép között prédikálván az egész világon felcsendülő sötét kardallá tették az örök intést: emlékezz a halálra. A XV. század végén a prédikátor szavain kívül másik eszközt is találtak, amellyel ezt a szörnyű gondolatot el lehetett ültetni a köztudatban: a népszerű fametszetet. Ez a két kifejezésmód a tömegekhez szólt, és nyers hatásokra szorítkozott; mindkettő csak egyszerű és megrendítő formában tudta ábrázolni a halált. Egyetlen igen primitív képzetbe sűrítették mindazt, ami a hajdani szerzetesek elmélkedéséből született. Ez az erőteljes, eleven kép, melyet kitartóan sulykoltak az emberek elméjébe, a halálra vonatkozó eszmék gazdag komplexusából csak annyit fogadhatott be, hogy minden pusztulásra van ítélve. Úgy látszik, a hanyatló középkor lelke csak ennyit vett észre a halál gondolatából. Változatos hangon panaszolták, milyen mulandó a földi dicsőség.

Három motívumot lehet megkülönböztetni.
Az első ez a kérdés : hol vannak most azok, akiknek ragyogása egykor betöltötte a világot?
A második hosszasan foglalkozik az enyészetnek indult emberi szépség félelmetes látványával.
A harmadik a haláltánc: a halál mindenféle korú és rangú embert magával ragad.

Az utóbbi kettőhöz képest az első téma csupán kecses, elégikus sóhaj. A gondolat először a görög költészetben öltött formát, később az egyházatyák is átvették, és nemcsak a keresztény, de a mohamedán irodalmat is áthatotta. Megtaláljuk a XII. századi tudós költők súlyos veretű verseiben: Hajdani nagy híred, Babilon, hová lőn?

Hol a félt szörny, Nabukodonozor?

És Dariosz, Kürosz árnya mivé lőn?

Hol van a nagy Regulus?

Romulus, Remus is hova tűntek?

Rózsa a múlt, de csupán a nevét hagyta nekünk meg.


De az emlékezés szomorkás sóhaja és az esendőség gondolata önmagában nem fejezi ki eléggé a haláltól való iszonyodást. A középkori lélek a mulandóság konkrétabb megtestesülését keresi : ez az enyészetnek indult hulla. Az aszkétikus elmélkedés mindig szívesen foglalkozott a porral és a férgekkel. A világ megvetéséről szóló elmélkedések már régen felidézték az elporladás minden borzalmát, de

a képzőművészet csak a XIV. század vége felé ragadja meg ezt a motívumot. Bizonyos realisztikus kifejező erőre volt szükség, hogy vissza tudják adni az enyészet szörnyű részleteit, és ez a képzőművészetekben csak 1400 körül fejlődött ki. Ugyanakkor ezt a motívumot az egyházi irodalomból a népi irodalom is átvette. A XVI. században is sok sírt találunk, melyeken meztelen holttest csúf képe éktelenkedik, összeszorított kéz, merev láb, kitátott száj, belekben hemzsegő férgek. A kor képzelete kedvelte ezeket a szörnyűségeket, fel sem ötlött az a gondolat, hogy a pusztulás is halálra van ítélve: kissé odébb, a sír helyén virágok nőnek. Ez a gondolatvilág aligha nevezhető igazán jámbornak, hiszen túlságosan nagy fontosságot tulajdonít a halál földi oldalának. Inkább görcsös reakció a túlzásba vitt érzékiség ellen. Amikor ezek a világmegvető prédikátorok közszemlére teszik az emberi szépségre váró szörnyűségeket, tulajdonképpen nagyon is materialista érzületet fejeznek ki, tudniillik, hogy azért értéktelen minden szépség és boldogság, mert oly hamar véget ér. Márpedig az undoron alapuló lemondás nem keresztény bölcsességből ered.

A középkor végén a halál egész képe ebben a szóban foglalható össze: macabre - a szó modern értelmezése szerint. Természetesen ez a tartalom már hosszú fejlődés eredménye. De az érzés, amit kifejez, pontosan egyezik a középkor utolsó századaiban felbukkanó halálkoncepcióval. Ez a bizarr szó a XIV. században jelent meg a francia nyelvben Macabré formájában, mint tulajdonnév, bármi volt is az etimológiája. Születési bizonyítványa számunkra a költő, Jean le Févre egy verssora: Je fis de Macabré la dance. Keletkezését 1376-ra tehetjük.

1400 felé a halál képe a művészetben és irodalomban egyaránt kísérteties és fantasztikus alakot ölt. A haláltól való nagyfokú, primitív irtózatot újfajta, és nem kevésbé erős viszolygás tetézi. A macabre látomás igen mély lélektani rétegekből, a félelem mélységeiből tör elő; de a vallásos szellem nyomban az erkölcsi buzdítás eszközévé mérsékli. Így nagyszerű kulturális eszmévé nemesült, míg aztán kiment a divatból, és falusi temetők sírfelirataiban és jelképeiben tengődött tovább. A haláltánc eszméje összefüggő képzetek egész csoportjának középpontja. Az elsőbbség a három halott és három élő motívumáé, amely a XIII. századtól kezdve található meg a francia irodalomban. Három fiatal nemesember hirtelen három förtelmes halottra bukkan, akik elmúlt dicsőségükről beszélnek, és figyelmeztetik őket a közelgő végre. A képzőművészet csakhamar átvette ezt a hatásos témát; a pisai Camposanto megdöbbentő freskóiban mindmáig csodálhatjuk. Ugyanezt ábrázolta egy szoborcsoport a párizsi Aprószentek temetőjének főkapuján; Berry herceg faragtatta 1408-ban, de ez nem maradt fenn. A miniatúrák és fametszetek széles körben népszerűsítették a motívumot. A három halott és három élő teremt kapcsolatot az oszlásnak indult test szörnyű látványa és a haláltánc között.


Ez utóbbi is francia eredetűnek látszik, de nem tudjuk, hogy a festői ábrázolás előzte-e meg a színpadit, vagy fordítva. Émile Mále szerint a XV. század szobrászati és festői motívumai általában a drámai előadásokból származtak - de behatóbb kritikai vizsgálódás során feltevése nem állta meg a helyét. Ez azonban nem zárja ki, hogy a haláltánc ne lehetne kivétel. Annyi bizonyos, hogy a haláltáncot játszották és festették is, és metszeteket is csináltak róla ebben az időben. 1449-ben a burgundi herceg előadatta bruggei palotájában. Ha el tudnók képzelni, milyen hatást váltott ki az ilyen tánc, a mozgó alakok fölött elsuhanó bizonytalan fények és árnyak, kétségkívül jobban megértenénk az általa kiváltott iszonyatot, mint amennyire Guyot Marchant vagy Holbein képei alapján felfoghatjuk. Azok a fametszetek, amelyekkel Guyot Marchant párizsi nyomdász díszítette a Haláltánc (Danse Macabré) első, 1485-ben megjelent kiadását, a kor leghíresebb haláltánc-festményét utánozták, azokat a freskókat, amelyek 1424 óta borították a párizsi Aprószentek temetőjének árkádjait. A Mar-chant által kinyomtatott stanzák azonosak a falfestmények felirataival; talán Jean le Févre egy elveszett költeményéből valók, aki viszont latin mintát követhetett. Az 1485-ös fametszetek az Aprószentek temetőjének falán levő festménynek csupán gyenge utánzatai, nem pontos másolatok; ez a későbbi divatú ruhákból is kiderül. Ha képet akarunk kapni a haláltánc-festmények hatásáról, inkább a La Chaise-Dieu-i templom falfestményét nézzük meg, ahol a mű befejezetlensége csak emeli a kísérteties hatást. A táncoló, aki Marchant könyvében negyvenszer tér vissza, hogy az élőket magával vigye, eredetileg nem magát a halált ábrázolja, hanem egy holttestet: ilyenné válik az élő ember. A stanzákban a táncos neve Halott Ember vagy Halott Asszony. Ez tehát a halott tánca, nem a halálé; Gédéon Huet kutatásai nyomán valószínű, hogy az eredeti téma a sírjukból feljövő halottak körtánca; ezt a témát újította fel Goethe a maga Haláltánc-ában (Totentanz). A fáradhatatlan táncos maga az élő ember, eljövendő alakjában, saját személyének félelmetes kísértete. "Ez tenmagad vagy!" - mondja a szörnyű látomás minden szemlélőnek. Csak a század vége felé alakul át a nagy táncos hús nélküli, kiaszott holttestből csontvázzá, ahogy Holbein ábrázolja. Ettől kezdve az egyes halottakat a megszemélyesített halál jelképezi. A haláltánc egyrészt arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok mulandók és hívságosak, másrészt a társadalmi egyenlőséget hirdeti, a középkor felfogása szerint: a halálban a különböző rangú és hivatású halandók egyformák. Eleinte csak férfiakat ábrázoltak. De a kiadványok sikere arra ösztönözte Guyot-t, hogy elkészítse a nők haláltáncát is. A költeményt Martial d'Auvergne írta hozzá; a képeket egy ismeretlen művész - jóval gyengébben - női alakok sorozatával egészítette ki, akiket egy holttest elragad. Sehol sem gyűlt össze annyi, a halálfélelem felidézésére hivatott megdöbbentő kép, mint az Aprószentek temetőjében, Párizsban. A vallásos iszonyodást kedvelő középkori lélek itt alaposan kivehette belőle részét. Az Aprószentek véres és siralmas mártírhalála különösen alkalmas volt rá, hogy nyers részvétet keltsen, ezt pedig a kor fölöttébb kedvelte. A XV. században különös tiszteletben részesítették az Aprószenteket; XI. Lajos "egy egész aprószentet" ajándékozott a templomnak, kristálykoporsóban. Ez a temető volt a legkedveltebb temetkezési hely. Egy párizsi püspök egy marék földet tétetett sírjába az Aprószentek temetőjéből, ha már nem nyugodhatott ott. A temetőben gazdag és szegény között nem volt különbség. Úgysem pihentek itt sokáig; annyira zsúfolt volt a temető (húsz egyházközségnek volt joga ide temetkezni), hogy rövid időn belül újra ki kellett hantolni a sírokat, el kellett adni a sírköveket, hogy az újak is helyet kapjanak. Azt tartotta a néphit, hogy ebben a temetőben a holttest kilenc nap alatt csontig porlad. A

vaneyck hall s pokol

A keskeny tábla egy triptichon szárnya lehetett. Ég és szárazföld, tenger és pokol szinte "keresztmetszetben" jelenik a meg a festményen. A halál repülő csontvázalakja választja el a földet a pokoltól. Szárnyámak felirata: "chaos magnum, umbra mortis" (nagy kháosz, a halál árnyéka). Alatta kavarognak, zuhannak a mélybe a kárhozottak. Fent szent Mihály arkangyal lobagi páncélban vívja a nagy harcot a lelkekért, és választja el a jókat a rosszaktól. Eycknek ez az egyetlen műve, mely a pokol borzalmait eleveníti meg, de így is a boschi és bruegeli pokolábrázolások előzménye. A festményt párdarabjával, a Kálvária sokalakos ábrázolásával együtt Hubert van Eycknek is tulajdonítják.


koponyákat és csontokat csontkamrákban halmozták fel, amelyek három oldalról övezték a temetőt. Ezerszámra hevertek a csontok, közszemlére téve, egyenlőséget prédikálva mindenkinek. Többek közt a nemes Boucicaut is hozzájárult a "szép csontkamrák" építéséhez. Az árkádok alatt a haláltánc képei és stanzái ékeskedtek. Jobb helyet nem is lehetett volna találni a vigyorgó halál majomszerű alakjának, aki pápát, császárt, szerzetest és bolondot egyaránt elhurcol. Berry hercege, aki szintén oda akart temetkezni, a templom főkapuján kifaragtatta a három halott és három élő történetét. Száz évvel később a halál nagy szobra tette teljessé a temetési szimbólumok tárlatát; ma a Louvre-ban látható - egyébként ez minden, ami a temetőből megmaradt. Ilyen volt az a hely, ahol a XV. századi párizsiak olyan vígan sétáltak, mint utódaik 1789-ben a Palais Royalban. Nap mint nap sokan járkáltak fel és alá az árkádok alatt, nézték a képeket, olvasgatták az egyszerű verseket, amelyek a közeledő végre figyelmeztette őket. Aszünet nélkül folyó temetések és exhumálások dacára a temető nyilvános sétatér, sőt találkahely. A csontkamrák előtt boltokat nyitottak, az árkádok alatt prostituáltak kellették magukat. A templom egyik oldalába egy remetenőt falaztak be. A barátok idejöttek prédikálni, és innen indultak el a körmenetek. Egy gyerekekből álló körmenet (az Egy párizsi polgár naplója szerint 12 500-an voltak) a temetőben gyülekezett, innen vitték gyertyával a kezükben az egyik aprószentet a Notre Dame-ba, majd visszahozták a temetőbe. Még ünnepi lakomákat is rendeztek itt, annyira hozzászoktak az iszonyathoz. Minthogy a középkorban minden erővel arra törekedtek, hogy a halállal összefüggő dolgoknak látható képet adjanak, elhanyagoltak minden olyan mozzanatot, amely közvetlen ábrázolásra nem volt alkalmas. Így állandóan a halál nyersebb képzetei - és csak ezek - éltek a köztudatban. A macabre vízióból hiányzik a gyöngédség és vigasztalás érzelme, az elégikus hang. Nem elköltözött szeretteik távollétét siratják, saját haláluktól reszketnek, ezt tartják minden rossz legrosszabbikának. A "vigasztaló halál" képzete, az óhajtott végső nyugalom, a szenvedések vége, a bevégzett vagy csonkán maradt életmű a kor gyászérzésében nem játszik szerepet. A középkori lélek nem ismerte "a fájdalom isteni mélységét", helyesebben csak Krisztus kínszenvedésével kapcsolatban ismerte.

részletek Johan Huizinga A középkor alkonya c. művéből (fordította: Szerb Antal)

LAST_UPDATED2