Payday Loans

Keresés

Tar Lőrinc pokoljárása PDF Nyomtatás E-mail
Ördög és pokol elképzelések - Egy/ezer ördög és pokol képei

tinodi_cronica

Tinódi Lantos Sebestyén
Zsigmond király és császárnak krónikája

(Részlet)


Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt,
Tar Lőrinc hogy pokolba bément volt,
Egy tüzes nyoszolyát ő látott volt,
Négy szeginél négy tüzes ember áll volt.

Szózatot ott Tar Lőrincnek adának,
Az nyoszolyát tartják Zsigmond királynak,
Érsek, püspek, két paraszturak voltanak,
Az négyember hamis urak voltanak.

Érsek az hamis dézmaért kárhozott,
Kancellárius levél-váltságáért kárhozott,
A két nemes úr dúlásért kárhozott,
Hamis vámszörzésért egyik kárhozott.

Nagy sok csodát Tar Lőrinc látott volt,
Egy tüzes kádferedőt ott látott volt,
Zsigmond császár hogy benne feredett volt
Mária király-leányával ott forgódik volt.

Sok párta nélkül való leányokat,
Szép menyecskéket és szép ruhásokat,
Kiknek Zsigmond megmérte köldekeket,
Hosszaságokat és ő szép tűgyeket.

Ezt császárnak Tar Lőrinc megmondá,
Ezt felelé: lészen arrol nagy gondja,
Mint az ő ágyát pokolból kiiktassa.
És hogy menyországra igazathassa.

Koronának egy kis ágát elrontá,
Tizenhárom várast ő elszakasztá,
Nyolcvanezer forintért zálagosítá,
Budán Szent Zsigmondot avval rakatá.

Belé kazdagságot, papokat szörze,
Jószágot nagy sokat oda engede,
Szent Zsigmondnak ő azt felnevezteté,
Hanemha ágyát avval kivethette.

*

Tar Lőrinc pokoljárása

a középkori Európa → túlvilági látomásköltészetének egyik magyar változata, amely népköltészeti vonatkozásai miatt is figyelmet érdemel. A Rátót nemzetségből származó Lőrinc, Zsigmond király kedvelt embere, tari, pásztói és siroki földbirtokos volt. Világ körüli utazásáról számol be egy 16. sz. eleji latin vers, a Peregrinatio Laurentii Taar, amelyik megemlékezik Tar Lőrinc pokoljárásáról is. Magának a pokoljárásnak a leírása is fennmaradt, amelyet maga a hős diktált le egy dublini királyi jegyzőnek és „Prohemium memoriale super visitatione Domini Laurencii Ratholdi militis et baronis Ungariae factum de purgatorio sancti Patricii in insula hibernie” cím alatt a British Museumból került elő. Ez a következőket mondja el: amint bezárult Lőrinc mögött a Patrik-barlang ajtaja, két gonosz szellem erőszakkal vissza akarja téríteni, de a kereszt jelére elmenekülnek. További két kísértéstől megmenekülve. Mihály arkangyal jelenik meg előtte és megmutatja neki a purgatóriumot, ahol az ördögök „számos még életben levő egyének” lelkét sanyargatják, látja megholt ismerőseit és rokonait. Távozóban az angyal tanácsokkal látja el, hogy övéinek lelkét hogyan szabadíthatja ki. A jegyző kérdésére, hogy „corporaliter” tapasztalta-e mindezt, azt válaszolja, hogy „testemen kívül ragadtattam-e (raptus fui), nem tudom, Isten tudja”. Mindenesetre említi, hogy 9 darab gyertyát elégetett és még falatozott is. Mindez 1411-ben történt. – Tar Lőrinc pokoljárását Tinóditól is ismerjük, aki 1552-ben egy régi magyar hegedűsének állítólagos adataira hivatkozva „Zsigmond király és császárnak krónikája” végére illesztette, nyolc versszakban. E szerint Tar Lőrinc bement a pokolba, ahol egy tüzes nyoszolyát látott, négy sarkán négy tüzes ember állt. Szózat tudatta vele, hogy a nyoszolya Zsigmondot várja, a négy ember pedig „hamis urak voltának”. Látta magát Zsigmondot is „tüzes kádferedőben, Mária király-leányával” forgolódni és párta nélküli leányokkal, menyecskékkel foglalatoskodni. Jelentette mindezt a császárnak, aki templomot építtetett, hogy „ágyát a pokolból kiiktassa”. Magának a barlangnak – alapítója Szent Patrik után – az első neves látogatója „Oenus lovag” volt, akinek víziói a 12. sz. vége óta különösen bajor és osztrák területen váltak népszerűvé. Tar Lőrinc előtt ötvennyolc évvel (1353-ban) már járt magyar zarándok a Patrik-barlangban, Krizsafánfi György, Nagy Lajos vitéze. Látogatásáról szintén maradtak fenn feljegyzések, amelyek latinul, de német fordításban is terjedtek. Mindhárom látomásban felfedezhető, hogy egymás közvetlen hatására keletkeztek. A kutatók egyéb, nem a Patrik-barlanggal kapcsolatos hitvilági látomásokkal is összevetették (Szent Péter és Pál jelenései, Szent Gergely Dialógusa, Visio Alberici stb.). Mindezekben közös motívum a világi hatalmasságok bűnhődése, égi kísérő, megbízatások küldése a földre, bűnös uralkodó büntetése tüzes trónnal, tüzes ággyal stb. Csak a magyarok látomásaiban meglévő és hangsúlyos motívumok – Vargyas Lajos kutatásai alapján – hogy mindketten közvetlen élő vagy meghalt hozzátartozóik, ill. saját sorsuk iránt érdeklődnek. Megbízatásaik is személyekhez szólóak, és csak az illetőkkel közölhetők. Vargyas Lajos összevetette az európai középkor alkotásait a szibériai török-mongol népek „pokoljárás költészetével” és ennek eredményeként meghatározta a magyar Tar Lőrinc pokoljárása és az ide vonható néphagyomány kelet és nyugat közötti szinkretikus jellegét. A Tar Lőrinc pokoljárásának népköltészeti vonatkozásait → túlvilágjárás (és ennek utalásai). (→ még: révülés, → Megölő Istéfán). – Irod. Posonyi Erzsébet: A Tar Lőrinc monda és a Szent Patrik purgatóriumi víziók keletkezése (Magyarságtudomány, I., Bp., 1942); Vargyas Lajos: Keleti párhuzamok Tar Lőrinc pokoljárásához (Műveltség és Hagyomány, 1963).
MAGYAR NÉPRAJZI LEXIKON

*

pokol peregrinacio es irgalom

ÖRÖK ÚTITÁRSAK - TAR LŐRINC POKOLJÁRÁSA, 1411

„Milyen rövid, törékeny és múlandó is e test dicsősége! Mondd, te kéjenc, hol vannak a császárok, a királyok, a fejedelmek és a többiek, akik szeretőkkel szeretkeztek? Hol vannak azok ékességei, akik eme ocsmányságot élvezték? Szertefoszlottak, mint az árnyék, elenyésztek, mint az álomkép: e világon csak aranyuk és rothadó tetemeik maradtak, ők pedig örök gyötrelmet szenvednek, ahol férgük soha el nem pusztul, tüzük ki nem aluszik.”

TAR LŐRINC POKOLJÁRÁSA


Följegyzés arról a látogatásról, amelyet Rátóti Lőrinc úr, Magyarország vitéze és bárója tett Szent Patrik Purgatóriumában Írország szigetén

Memoriale super visitatione Domini Laurencii Ratholdi militis et baronis Ungariae factum de purgatorio sancti Patricii in insula Hiberniae

1411
(részlet)


A Purgatórium szigetének leírása. A bejárat



Ezt a szigetet édesvizű folyó veszi körül, amely bővelkedik lazacban, pisztrángban, s minden egyéb halfajtában. A folyó vagy tó ír neve Lotherge, ami latinra lefordítva Stagnum Rubeumot (Vörös-tó) jelent; a név csakugyan rendkívül találó. A sziget hossza százharminc lépés, szélessége pedig nem haladja meg a húsz lépést. Két részre oszlik. A nagyobbiknak, amely északnyugati irányban helyezkedik el, ír nyelven Kernagh a neve, amit latinul Clamoris Insula (Kiáltás szigete) kifejezéssel adhatunk vissza. Ezt a részt számos gyümölcs- és egyéb fa teszi árnyékossá, valamint tűlevelűek, som- és bodzabokrok meg egyéb tövises fafajták, és mindenütt ragadozó madarak — holló, sólyom, ölyv, fülesbagoly és egyéb ragadozó madár — fészkelnek rajta, s töltik be szörnyű rikácsolásukkal. Ahogy ugyanis néhány, Írországról szóló könyv állítja: e szigetet már ősidők óta örök jogon a Sátán és csatlósai birtokának tekintik.

Hogy pedig az ősellenség bukását követően léteznek tisztátalan lelkek a pokolban, a földön és a levegőben, azt a következő vers teszi nyilvánvalóvá:

Elhagyták az eget Lucifer hordái, az első
A pokolra leszállott, földi vidékre a másik,
És a hideg levegőben futkos a harmadik egyre.

Ama területen a sok gonosz között található egy démon, írül Cornu a neve; a szárnyán kívül olyan, mint egy tollaitól megfosztott kócsag, s a tekintetével mindenkit többször is alaposan megvizsgál. Amikor szokott módján olyan hangot ád, mint aki trombitába fúj belé, akkor egy-egy zarándok halálát jelenti azzal. Owain vitéz is látta már őt ugyanott.

A sziget kisebbik része az angyaloknak van szentelve; ennek írül Regles, latinul Regula a neve. Délkeleti irányban harminc lépés a hossza, szélessége pedig öt és fél lépés. Egyébként bővelkedik tölgyfában, tiszafában és egyéb szépséges fafajtákban, amelyek telis-tele vannak édes szavú énekes madarakkal. A sziget eme felének délnyugati részén Szent Patrik tiszteletére emeltek egy kápolnát, amely hosszában négy, széltében pedig harmadfél ölnyi. Ide vezette be a perjel a vitézt, erősen a lelkére kötve és figyelmeztetve, hogy be ne tegye a lábát a Purgatóriumba. Mivel pedig a vitéz elhatározása szilárd volt, a perjel hozzájárult szándékának teljesítéséhez. Azután a vitéz levette ruháit, leoldotta lábbelijét, a perjel pedig ráadott három kanonoki inget meg egy új nadrágot az írországi zarándokok szokása szerint, a vitéz pedig legott térdre vetette magát, és leborult a földre. Ahogy ez megtörtént, a perjel meg a kanonok elénekelték a vitéz fölött a halottak litániáját a temetési szertartással együtt. Amikor e temetési szövegben elérkeztek eddig a reszponzóriumig: „Szabadíts meg, Uram, az örök haláltól ama rettenetes napon, mikor az ég s a föld meg fognak rendülni” — a perjel fölemelte a vitézt a földről és e reszponzórium éneklése közben kivezette őt a kápolnából. Négy lépést tettek északkeleti irányba, s akkor egy kővel falazott és boltozott barlang előtt találták magukat: ez az említett Purgatórium bejárata, mely ama sziget másik, nagyobbik felén van, annak közepén. Amikor a perjel meg a kanonok: „Ama nap a harag napja, baj és nyomorúság napja” — a barlang addig zárva levő ajtaja megnyílott. Ekkor a perjel meghintette a vitézt szenteltvízzel, majd búcsút vett tőle, s ez nyomban belépett a barlangba. Az ajtót a perjel ismét szorosan bezárta, a vitéz pedig bent maradt egymagában. Belépésekor a vitéz kereszttel jelölte meg magát, s hozzá ezt mondta:

— Az Úr őrizze bejövetelemet, és távozásomat mostantól fogva mindörökké! — Majd így fohászkodott: — Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Volt pedig a vitéznél egy gyertya, amelyet — lévén a barlang nagyon hosszú — kilenc részre darabolt szét, s csak az egyiket gyújtotta meg. A nyakában ott lógott a Szent Keresztfa négy darabkája Jézus Krisztus tunikájának három foszlányával együtt, ezüstbe és aranyba foglalt berillkőbe zárva, egyéb értékes ereklyék és drágakövek társaságában, valamint egy könyvecske, amely a hét bűnbánati zsoltárt tartalmazta — hiszen egy álló napig, vagy még tovább is ott fog ő tartózkodni! A barlang főbejáratának pedig tizenegy tenyérnyi a hossza, három a szélessége s négy a magassága. A második bejárat, Gebinum felé, nem haladja meg a kilenctenyérnyi hosszúságot, háromtenyérnyi szélességet és négy tenyérnyi magasságot.



A vitéz első látomása a barlangban


Mikor a vitéz odaért a barlang második bejáratához, azon nyomban a földre vetette magát, és a litániával együtt ismételten elmondotta a hét bűnbánati zsoltárt is, mivel Szent Márton napjának mintegy a hatodik órájától — amikor is a Nap és a Skorpió jegyének huszonhetedik fokán állt, a Hold pedig a Mérleg jegyében — egészen a következő nap beesteledtéig ott maradt. Miközben a vitéz így imádkozott, láthatatlanul két gonosz lélek jött oda, és a vitézt a lábánál fogva egymás után háromszor is odarángatták a barlang ajtajához, azt a három inget pedig, amelyeket a vitéz magára öltött, csúnyán összeszabdalták, őt magát pedig mindenfélével ijesztgették. A vitéz azonban nem rémült meg azoktól az ijesztgetésektől; mivel pedig nem ismert biztosabb utat, amely e nagy veszedelemből kivezetné, Jézus Krisztus ölelésébe menekült azáltal, hogy folytonosan szent sebeire gondolt; ezekben mint valami titkos sziklaüregekben haladt azután előre nagy áhítattal, hogy rejtve legyen az ördög támadásai elől, és a szent kereszt jelével erősítette meg magát, miközben áhítatosan így imádkozott:

— Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Az ördögök pedig nem tudtak ellenállni sem a szent kereszt jelének, sem az Úr kínszenvedésén elmélkedő szívnek, hanem megszégyenülve elkotródtak.

Ó, dicsőséges kereszt, ó, imádandó kereszt, ó drágalátos fa és csodálatos jel, amellyel ily könnyen legyőzni a démonokat! Ó, bűnös, tekints az ott függő sebeire, a haldokló vérére, a Megváltó árára, a Föltámadó sebhelyeire, a csókra váró, alázattal aláhanyatló fejre, a szeretetre megnyílott szívre, az ölelésre tárt karokkal és a megváltásra szánt egész testre! Gondold meg, mennyit ér mindez! Vésd őket szívedbe, hogy egészen szívedbe szegeződjék az, aki éretted egészen a keresztfára szegeztetett! Ezeken elmélkedj ma, amelyek mindenkor enyhülést és vigasztalást fognak nyújtani néked, és légy meggyőződve arról, hogy ha ezeket alaposan a szívedbe vésed, nem férkőzik be oda semmiféle kísértés!



A vitéz második látomása


A vitéz pedig, megerősítve az Úrban, szüntelenül zsoltározott és imádkozott. Közben igen öreg zarándok képében, hosszú szakállal és lobogó, kócos hajjal egy másik ördög közeledett az ellenkező irányból a vitézhez, kezében égő gyertyával, s — úgy látszott — szüntelenül szerető gyöngédséggel nézett a vitézre. A vitéz megrémült ennek láttán, és a zsoltárok közé még nagyobb áhítattal szúrt be egy-egy imádságot az Úr Jézus Krisztus megtestesüléséről, kínszenvedéséről, föltámadásáról és mennybemeneteléről. Ekkor a démon gonosz irigységgel és irigy rosszindulattal fenyegetve szólította meg a vitézt:

— Te ostoba vitéz! Mivel magam is zarándok vagyok, igencsak szánnom kell ostobaságodat, különösképp mivel látom, hogy tanult ember vagy, és különféle nyelveken is értesz. Főként azért sajnállak, hogy ilyen ízetlen és megengedhetetlen kijelentéseket hallottam tőled Jézusról, akit a legmagasabb fokú méltóság címeivel illettél. Az a Jézus ugyanis, akit kárhozatos módon vak hittel oly sokáig követtél, közönséges népámító volt, s ezért a poklok legmélyén bűnhődik mindörökre. Hagyd el hát, kedvesem, szörnyű tévedésiedet, és Jézust megtagadva kövesd az én tanácsaimat: így semmi kétség, birtokolni fogod az örök életet!

A vitéz az üres hazugságokból megértette, hogy mindez csak ördögi fondorlat, de nem akart neki válaszolni, s vele hosszantartó szócsatába bocsátkozni, hanem le akarván győzni az ősi ellenséget, a szent kereszt jelével magát megerősítvén a már említett imádságot ismételgette:

— Uram, Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

Erre az ördög a szégyentől és a tiszteletlenségtől megalázva leköpte a vitézt és odébbállt.

Ó, imádandó, üdvöt hozó kereszt jele, mely mindig legyőzöd az ördög incselkedését, melynek szélessége a szeretet műveire utal, hossza a végsőkig való kitartásra, felső része a mennyei hitre, a melyre minden vonatkozik, földalatti része, a test valóságos holttá válására stb.



A vitéz harmadik látomása


Amint az irigy ellenség így megszégyenült, ismét másik jött, gyönyörű szép, tündöklő nő formájában; külsejét a vitéz meglehetősen ismerősnek találta. Az asszony ravasznak mutatkozott, és tréfálkozva, mézesmázos beszéddel környékezte meg a vitézt:

— Drága barátom! Emlékezz csak arra, hogy az elmúlt időkben mindenek fölött engemet akartál szolgálni, és mindig az én vágyaimat tüzelted. De soha nem találtunk alkalmas helyet vágyaink hőn áhított kielégítésére, ezért azután a fájdalom különféle tövisei gyötörték szívünk mélyét. Most azonban végre kedvünkre való időt és helyet találtunk vágyaink kielégítésére!

A vitéz azonban nem adott hitelt e fondorlatoknak: szívében megforgatta az isteni kínszenvedés titkát, és bátorságot merítve előző győzelmeiből, a következő szavakkal verte vissza a démont:

— Ó, sátán, az igazság ellensége és a hitetlenség barátja! A te kifürkészhetetlen agyafúrtságod nagyon jól tudja, hogy a zarándokoknak az ő utazásuk folyamán nincsen gondjuk arra, hogy a szeretőikkel mocskolják be magukat. Nem is gondolom, hogy te azonos volnál azzal a nővel, hiszen őt Írországtól még jókora távolságban elhagytam; hanem úgy vélem, te az emberi nemet rászedő ellenség vagy, és az a véleményem, hogy ha a mindenható Istent hívom segítségül hamis vádaskodásaiddal és színleléseiddel nem tudsz megzavarni engem!

E szavak visszavonhatatlanul elűzték az ördögöt, aki nagy szégyenében elkotródott. Ezek után a vitézt betöltötte az öröm az Úrban, aki erejének hatalmával teljesen kioltotta benne a testi vágyak tüzét.

Kedves testvéreim! Amennyire csak telik tőletek, meg kell fékezni a romlandó test kéjvágyát, amelyet az ördög kardjának neveznek, és amely nyolc lélek kivételével az egész világot a víz alá süllyesztette. Milyen nyomatékosan figyelmeztet bennünket Salamon bölcsessége, hogy kerüljük a test gyönyörét: „Lépesméz fakad a szajha ajkán, olajnál simább az ő torka, de az alja keserűbb a büröknél, s éles, mint a kétélű kard. Lábai leereszkednek a halálba, léptei az alvilágba hatolnak.” Valamint: „Milyen rövid, törékeny és múlandó is e test dicsősége! Mondd, te kéjenc, hol vannak a császárok, a királyok, a fejedelmek és a többiek, akik szeretőkkel szeretkeztek? Hol vannak azok ékességei, akik eme ocsmányságot élvezték? Szertefoszlottak, mint az árnyék, elenyésztek, mint az álomkép: e világon csak aranyuk, ékességiek és rothadó tetemeik maradtak, ők pedig örök gyötrelmet szenvednek, ahol férgük soha el nem pusztul, és tüzük ki nem aluszik. Ó, jaj, ilyen homályos, ilyen ernyesztő veremmé ilyen sötét üregekké válik e parányi vigasz! Ily hosszú fogsággá e parányi öröm! Ilyen hosszú szomorúsággá, ilyen hosszú ideig tartó és kínzó lángokká a parányi vidámság, ahol atya nem hallja meg a fiát, sem fiú az atyját, sem testvér a testvérét, sem barát a barátját!”



A vitéz negyedik látomása



Miközben a vitéz szokott imádságaiba merült, egy sudár termetű, egész testében zöld ruhába öltözött férfi jelent meg előtte; vállát vörös lepel borította, és zsidóul köszöntötte:

— Szlam alecha, Lőrinc! (Ami ennyit tesz: „béke veled” vagy „béke neked”.) — Majd megkérdezte a vitéztől:

— Mi végre jöttél? Mit keresel itt?

A vitéz, isteni félelemmel eltelve ezt az okos választ adta neki:

— A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az ő anyjának, a Dicsőséges Szűznek a kegyelmét keresem. De kicsoda vagy te, aki így szólasz, s noha nem ismersz, mégis tulajdonnevemen szólítasz? Álomkép vagy csupán, vagy pedig valódi követe a mi Urunk, Jézus Krisztusnak, akit keresek és kívánok?

Az angyal így szólt hozzá:

— Méltó és igazságos, hogy keresed és kívánod. Van, amit megtalálhatsz már most is, és van, amit még nem. Mihály vagyok, a te pártfogód, akinek a tiszteletére épült a templom a te faludban, amelyben születtél is.

A vitéz azonban nem adott hitelt az angyal szavainak, hanem kétkedve szólt hozzá:

— Inkább hiszem, hogy te bukott angyal vagy, semmint Isten hozzám küldött követe, mivel már gyakran hallottam, hogy a gonosz olykor az Isten képét ölti magára, olykor meg az angyalokét.

Ennek hallatára így felelt az angyal:

— A keresztre feszített Úr Jézus Krisztus nevében, akinek anyja szűz volt a szülés előtt, a szülés alatt és szülés után is, és akiről vallom, hogy valóságos Isten és valóságos ember, mondd meg nekem igazából, mit keresel ezen a helyen!

A vitéz e szavakból megbizonyosodott, hogy nem álomképpel van dolga, hanem valóban az isteni kegyesség megnyilvánulásával. Fölbátorodott hát az Úrban, és a következőképp szólt az angyalhoz:

— A mi Urunk, Jézus Krisztusnak és az ő anyjának, a Dicsőséges Szűznek a kegyelmét keresem. Ha pedig te az én pártfogóm vagy, mondd meg nekem, hogy hívnak!

Az angyal így válaszolt:

— Én vagyok Mihály, az édenkert őre, akit te mindig buzgón tiszteltél, s aki által ide is jöttél. Mondd meg nekem, mit keresel, s mit kívánsz megtudni ezen a helyen!

A vitéz nagy alázattal borult le a földre, és mondotta neki:

— Uram! Atyám! Testvérem! Mindkét emberségem őre! Kérlek, atyám, arra a méltóságra, amely a tiéd, kegyeskedj megmutatni nékem valamennyi elhunyt jótevőm lelkét, akiket már nagyon régtől fogva szeretnék látni, hadd tudjam meg, a pokolban, a purgatóriumban vagy a paradicsomban vannak-e!

Az angyal így válaszolt neki:

— Az Úr meghagyta nekem, hogy mindazt, amit méltó vagy megláthatni az ő kegyelméből, testileg megláthatod ugyan, de nem a maga valóságában. Nos, az Iot, He, Vau nevében, Hakados nevében, Adonai nevében, az Alfa és az Ómega nevében, az Ab, Ben, Ruah Kodes nevében kövess engem!

Ekkor a vitéz követte az angyalt az említett barlang bejáratához, ahol kocka lakú, széles, nagy követ láttak. Az angyal fölemelte azokat, és ekkor egy másik, sötét nyílás tárult fel előttük, amelybe az angyal csigalépcsőn át vezette be a vitézt, egy jó mérföldnyi utat téve meg. A lépcső végére érve a vitéz előtt isten fényesség tárult föl, a felhős égbolt és egy zöldellő síkság, amelynek sem szélét, sem hosszát nem láthatta. Ennek láttán a vitéz újból arra kérte az angyalt, hogy méltóztassék megmutatni neki a hőn óhajtott látomást. Az angyal, eleget akarván tenni a kívánságnak, egy hihetetlenül tüzes völgyet mutatott neki, amelyik hatalmas lángnyelveket bocsátott ki magából. E tűzben megszámlálhatatlan lélek gyötrődött, amelyek élő emberekhez hasonlítottak, a legocsmányabb fogdmegek kínzásai közepette. Közöttük a vitéz fölfedezte valamennyi halottját, férfiakat s nőket egyaránt: szüleit, rokonait, barátait, jótevőit és gyermekeit — egyetlen egynek a kivételével. Amint látta őket, hatalmas részvét támadt benne, és így szólt:

— Miféle tűz ez, uram, és mi a neve? Látom ugyanis, hogy mindaz a lélek, akit látni láttam, egynek a kivételével e tűzben gyötrődik iszonyatos módon.

Az angyal ezt a választ adta neki:

— E tűznek, fiam, Purgatóruim a neve. Ebben tisztul meg az üdvösségre várók lelke; más tisztítóhely pedig nincs. Ám sem engem, sem a tüzet, sem a Purgatóriumot nem a maga valóságában látod, hanem csak úgy, amint az Úr méltónak és igazságosnak találta, hogy megadja azt tenéked.

A vitéz tovább kérdezte az angyalt:

— Uram és atyám! Kik ezek az undorító fogdmegek, akik e szerencsétlen lelkeket kínozzák, és ocsmányul gyötrik?

Az angyal ezt mondta:

— Démonok ezek, akikkel először volt háborúságom a mennyek országában, és akiket fejedelmükkel, Luciferrel együtt letaszítottam a mélybe. Őket azonban nem láthatod a maguk formájában, hanem csak ahogy a felsőbb rendelkezés megadta azt neked.

A vitéz látni kívánta volna szeretett barátja lelkét, melynek látása ez ideig különösképp el volt rejtve előle. Ezért azt kérte az angyaltól, hogy mutassa meg neki az ő lelkét is, továbbá a Poklot meg a Paradicsomot is. Az angyal azonban, korábbi szavainak megfelelően, most is ezt válaszolta:

— Az ő lelkét nem láthatod, mivel az Úr jelenleg megtagadja azt tőled. A Poklot meg a Paradicsomot sem szabad most látnod, mert nem jöttél ide kellő alázattal ahhoz, hogy ilyen látomásban lehessen részed.

Erre a vitéz ijedt tekintettel kérdezte meg tőle:

— Uram! Nem jöttem-é ide töredelmesen meggyónva és olyan hittel fölvértezve, amilyenre az Anyaszentegyház tanít?

Az angyal így felelt:

— Bár töredelmes gyónás után és hittel fölvértezetten jöttél ide, mint mondottad, jelenleg mégsem láthatod meg azokat, mivel nem akartad elhagyni a múlandó világot.

— Helyesen ítéltél, uram! — hagyta helyben a vitéz. Azután tovább faggatta az angyalt:

— Lehetséges-é, hogy akiket itt látok, örök büntetésre legyenek kárhoztatva?

— Nem bűnhődnek — felelt az angyal —, minthogy e helyen nincs reménytelenség, mint a pokolban, ahol viszony teljességgel kialudt a megváltás reménye. Ezek a lelkek időről időre érzik az Isten segítségét.

A vitéz folytatta:

— Ha te is akarod, és az Úr megengedi nekem, tudni szeretném, mi ez a segítség, amelyet említettél.

Az angyal ezt válaszolta:

— Hetenként két alkalommal: vasárnap, amikor az Isten Fia, az Istenember megszületett, másodszor pedig pénteken, amikor az Úr a bűnösökért meghalni méltóztatott, eljövök, hogy megerősítsem őket, és így beszélek hozzájuk: „Hamarosan megkönyörül rajtatok az Isten.” Ekkor egy szívvel-lélekkel ezt kiáltják: „Jézus Krisztus, az élő Isten fia, könyörülj rajtunk! Úgy könyörülj, ahogyan akarsz, s ahogyan tudsz, mivel irgalmad nagyobb a mi gonoszságunknál, bármily nagy is ez! Áldott vagy, ki az Úr nevében eljöttél, hozsanna a magasságban és a földön!”
A vitéz nagyon elámult a hallottakon, és megkérdezte az angyalt:

— Hogyan lehetséges, hogy oly sok szentmise-áldozat, oly sok alamizsnálkodás és oly sok kegyes cselekedet dacára, amit említett halottaimért magam is, mások is bőségesen teljesítünk, mindazoknak a lelkét, akiket az elmúlt húsz esztendőben méltóztatott a világból elszólítani a Megváltó irgalma, itt látom gyötrődni ebben a tűzben?

Az angyal szelíden így válaszolt:

— Ne csodálkozzék bölcsességed e lelkek kínjain, hiszen sokszor olvasta Szent János evangélista Titkos Jelenéseiben: „Mert a cselekedeteik követik őket.”

— És miként lehetne gyorsabban enyhíteni a kínjaikon? — kérdezte a vitéz az angyalt; ez így válaszolt:

— Mindenféle jó cselekedet, de főleg a gyakori misemondás szabadítja meg őket mihamarább a kínjaiktól.

— Ezeket és még sok egyéb titkos dolgot fedett föl és cselekedett akkor az angyal, amelyeket azonban a vitéz nem mondhatott el e mű összeállítójának, hanem az angyal utasítása szerint magának a vitéznek kell majd elmondania; majd így szólt az angyal:

— Kövess, és visszavezetlek a kijárathoz!

Az angyal ment elöl, a vitéz a nyomában, és gyors léptekkel mind a ketten eljutottak a barlangba. Ott a vitéz térdre borult, kezét az ég felé emelte, s úgy adott bőséges hálát a Szentháromságnak, a Fiú anyjának, a Szeplőtelen Szűznek, valamint Szent Mihálynak, Szent Patriknak és a menny valamennyi szent lakójának, amiért az örök Isten az ő kimeríthetetlen teljességéből hozzásegítette őt, hogy épségben megjárja e veszélyes zarándokutat hite megszilárdítása és tetemes gyarapítása végett. Szavait bevégezvén a vitéz meg akarta csókolni az angyal lábát, de ez így szólt:

— Ne érints: nem vagy méltó rá!

Az angyal úgy állt ott, mint egy főpap, és ezt mondotta:

— Segítségünk az Úr nevében van, aki az eget és a földet alkotta. Legyen áldott az Úr neve, az Atyáé, a Fiúé, és a Szentléleké most és mindörökké! — Majd megáldotta a vitéz is e szavakkal:

— A mindenható Úr Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek áldása szálljon le rád és maradjon rajtad mindenkor. Ámen. — Ezzel eltűnt, és az égbe emelkedett.

Amint megvirradt — körülbelül a nóna utáni harmadik órában, amikor a Nap a Skorpió jegyének huszonnyolcadik fokán állott, a Hold pedig a Mérlegben, az Úr 1411. Esztendejében —, a perjel odament a barlanghoz, kinyitotta annak ajtaját, s a vitéz épségben és vidáman lépett ki rajta. A vitéz láttán nagy öröm fogta el a perjelt az Úrban, a vitézt pedig boldogan és nagy tisztelettel fogadta be házába.



Fordította Boronkai Iván
A versbetét Imre Flóra fordítása

Forrás: Tar Lőrinc pokoljárása — Középkori magyar víziók; Szépirodalmi, Bp., 1985; 219-249. o.


http://www.irodalmijelen.hu/node/8746

LAST_UPDATED2