Nagycsütörtök után

Az eucharisztia megalapítását Jézusnak egy olyan mozdulata kíséri, amelyet újra meg újra ismételnünk kellene. A hit és a cselekvő szeretet gesztusa együtt válik teljessé. Lábmosásról beszélünk, de ez a lehajlás - és nem leereszkedés - mozdulatával kezdődik. E jézusi tettnek van-e vonzása a mi életünkben?

Giotto: Lábmosás

Péter nem érti e gesztust, ellenáll. Megütközést kelt benne, hogy Jézus, a Mester letérdel egy bűnös ember elé. Az apostol ugyanis ismeri lelke állapotát. S a nagycsütörtök élményével gazdagabban sem válik bűntelenné. Még csak ezután tagadja meg Jézust.

Eszünkbe jut-e nagycsütörtökön a Jézus-követő és a többi bűnös ember viszonya? Nem idegenkedünk-e attól a Jézustól, aki lehajol ahhoz, aki vétkezett? Nem ahhoz, aki a templomban ül vagy gyónni megy, hanem például a bíráskodó társadalom által nyilvánosan és világosan elítélt tisztátalanhoz. Mert Krisztus őt sem hagyja ki a sorból. A mi szívünkben, akik az ő követőinek, az ő közösségének nevezzük magunkat, botrányt okoz-e a jézusi térdelés? Lehet, hogy napról napra megéljük az értetlenséget, pedig tudjuk, hogy a lábmosás nélkül nagycsütörtök befejezetlen ünnep. De ne feledjük: ez a nap nem azt üzeni, hogy hűségessé válik, akihez lehajoltál. Mintha elvárhatnánk a hálát. Lehet, hogy még ma ő is elárul téged.

Van úgy, hogy érezzük: hiányzik valami az ünnepünkből? A hallelujás, körmenetes, éjszakába nyúló szertartásról hazatérve, a szépen terített asztalhoz ülve eszünkbe jutnak-e azok, akik számára a szép ruha, a jókedv, az ünneplés nem megszokott fogalmak? S ez vajon megkeseríti a szánk ízét? Vagy felállva az eucharisztia asztala mellől teljessé tesszük ünnepünket?

Képesek vagyunk-e akár a belénk ivódott, néha kényszerű előítéleteket lebontva mégis gyakorolni a jézusi mozdulatot? Mert alapvetően ez a kérdés - ez a keskeny út.

Persze attól, hogy felismerjük, még nem könnyű járni ezen az ösvényen. Nagyon nehéz: egy olyan társadalomban, amely mégiscsak a siker, a csillogás köré szerveződik. Sohasem volt egyszerű tartani a jézusi irányt. Ezt is gyakorolni kell, mint a hitet. Különben kiüresedik, kihűl az ember szíve.

A Mester nyomát keresve azt is tudhatjuk: a nagycsütörtöki lábmosást még nem az ünnep derűje követi. A lehajlásban nem jelenik meg a siker, a fény, a tündöklés. Ez a mozdulat a szenvedésben való eggyé válásba torkollik. Számunkra is csak felsejlik az öröm, a feloldás nem e világi távlata.

Egy hajléktalan barátom, Nikodém Miklós versét olvasom. Ő több mint egy évtizede él az utcán.

Látod Uram

Ma reggel sem

Imádkoztam

Hozzád

S nem köszöntem meg

Hogy pihentető édes álmot adtál

És azt sem

Hogy a ködös reggel elszomorított

S az út harmatos porában

Sárként láttam meg Bűneimet

Lábaidhoz dobom ím

Szégyenem fekete köpenyét, hogy a

Virágvasárnapi nagy jöveteledre

Fehéren teríthessem

ELÉD

Vecsei Miklós

________________________________________________________________________

Lábmosás

a római katolikus egyházban szokásos nagycsütörtöki szertartás. A L. magától Krisztustól ered, aki az utolsó vacsorán, szeretete és alázatossága jeléül a 12 apostolnak lábait megmosta és ezen lábmosást nekik is megparancsolta (pedilavium, mandatum). Justinus vértanunak, Tertulliannak és másoknak hátrahagyott irataiból ki-kitünik, hogy a L. már az apostolok idejében is dívott. A 397-diki III. karthagói zsinat határozata (c. 23.), valamint szt. Ágostonnak Januariushoz irt levele is a nagycsütörtököt említik, mint a L. napját; és a L. tényleg már a legrégibb idő óta ezen napon tartatik meg. A római pápa a bibornokok jelenlétében és segédkezése mellett 12 papnak mossa lábait, mig egyéb egyháznagyok, nemkülönben a világi fejedelmek is 12 aggastyánon végzik ezen szertartást. A pápa, püspök vagy fejedelem megnedvesíti az erre kiszemelt egyének lábait, majd ismét letörli és megcsókolja. L. után a 12 papot, illetve aggastyánt megvendégelik és megajándékozzák. Monárkiánkban, Spanyolország-, Nápoly- és Bajorországban, szóval mindazon birodalmakban, melyeknek uralkodói a kat. egyház kebelébe tartoznak, maga az uralkodó szokta végezni a L.-t. Bécsben különös fénnyel és pompásal megy végbe a L. I. Ferenc József az uralkodóház tagjainak és az összes udvari és egyéb méltóságok jelenlétében végzi e szertartást minden husvét előtti nagycsütörtökön a Burg nagy szertartástermében.

Forrás: Pallas Nagylexikon

Magyar Katolikus Lexikon > L > lábmosás

lábmosás (lat. mandatum): 1. A Szentírásban. A K-i ember mezítláb v. saruban járta a poros utakat, így megérkeztekor elengedhetetlen volt a ~ (Én 5,3). Hozzátartozott az udvariassághoz, hogy a vendégnek alkalmat adjanak a ~ra (Ter 18,4; 19,2; 24,32; Lk 7,44; 1Tim 5,10 stb.). Az izr. papoknak szolgálatuk előtt kezet és lábat kellett mosniuk (Kiv 30,18.21; 40,30-32); →mosakodás. - Az assz. köteles volt a férje lábát megmosni, a gyerekeknek is meg kellett apjuk lábát mosniuk; a nem zsidó rabszolgának és talán a zsidó rabszolganőnek is kötelessége volt ura lábának megmosása, de a zsidó rabszolga nem volt erre kötelezve. Ha valaki vállalta ezt az egészen alacsonyrendű szolgálatot, az a lehető legnagyobb szolgálatkészség, a legteljesebb odaadás jelének számított (1Sám 25,41). - Az utolsó vacsorán Jézus a ~sal fejezte ki végtelen szeretetét (Jn 13,1-3). E ~ példa (13,15), hogy a tanítványoknak milyen magatartást kell tanúsítaniuk egymás iránt. - 2. A liturgiában a nagycsütörtöki szentmise evang-ában elhangzó →új parancs (mandatum novum) alapján mandatumnak is hívjuk, mert a ~ megtestesíti a krisztusi szeretetet. A lat. lit-ban a 4. sz-tól élt a keresztelés szert-ában, Rómán kívül, de amint a Róma városi lit. terjedt, úgy szorult vissza. A ktorokban alakult ki a testvérek és vendégek (szegények) lába megmosásának szokása (vö. →benedeki regula 35, 53. p-ja), melyet a szegyh-ak is átvettek. 694: a toledói zsin. szigorúan elrendelte, hogy a pp. a nagycsütörtöki szentmisében végezze el a ~ szert-át. A pápai lit-ban a ~ a 12. sz-tól él. 1570: a ~ a szentmise végére került. A nagyhét újrarendezése, 1955. XI. 16. óta a ~ a homília után történik, már nemcsak a szegyh-akban és apáti tp-okban, hanem a plébtp-okban is. - A lit. ~ mintájára fejed-ek, kir-ok (pl. Habsburgok) is megmosták nagycsütörtökön 12 öreg lábát. - 3. Ikgr. Legkorábbi ábrázolása 4. sz. szarkofágokon látható, Péter ~át ábrázolja. Legtöbbször Pilátus kézmosásának képpárja. A bizánci műv. a megtisztulást és a bűnbocsánatot, a Ny-eu. fest. az ap-ok oktatását emelte ki. A 11. sz. közepén, főleg az angliai képeken, az ap-ok előtt térdelő Krisztus is látható. A bizánci képek sarut megoldó apostolok motívuma a bűntől való szabadulást jelzi. A Ny-i műv-ben a térdelő Krisztus és a sarujukat megoldó ap-ok motívuma egybeolvadt (Benevento, dóm, bronzkapu, 12. sz. vége; Giotto, Pádua, Scrovigni, 1305-07). A késő kk-ban a ~ csak a nagy passió-oltárokon szerepelt, később eltűnt a műv-ből. - 4. A lit. gyakorlat népi sarjadéka, hogy Gyergyószentmiklóson a pap 12 gyermek lábát mosta, csókolta meg. Istensegíts bukovinai székely faluban akadtak módosabb gazdák, akik 12 meghívott szegény ember lábát mosták meg, majd meg is vendégelték őket. **