A kerettörténet Boccaccio Dekameronjáéhoz hasonló. Chaucer humora, érzékletes lélekrajza, elbeszélő és megjelenítő ereje, kifogyhatatlan költői leleménye Canterbury mesék-ben mutatkozik meg igazán abban az "isteni bőség"-ben, amit már Dryden annyira méltányolt, s amihez foghatót csak néhány utódban, Shakespeare-ben és az angol regény legnagyobb mestereiben találni. A gazdagság érzését az sem csökkenti, hogy ez a mű is csonka, mint minden nagyobb lélegzetű munkája, a Troilus és Criseyde kivételével.
Az eredeti terv szerint a dél-londoni southwarki "Dolmány" fogadóból Canterburybe tartó, körülbelül 30 főnyi zarándokcsapat minden tagjának menet is, jövet is két-két történetet kellett volna elmondania az út fáradalmainak enyhítésére, de a Prológuson és Chaucer rövid prózai zárszaván kívül mindössze huszonnégy mese készült el, vagyis a tervezett műnek még egynegyede sem, azonban még így, csonkán is terjedelmes: két prózai történeten kívül, több mint 17 000 verssorra rúg.
Chaucer a canterburyi zarándokút keretébe foglalt - témában, műfajban, hangulatban egymástól erősen elütő történeteket. Feltehetően korábban keletkezett - a lovag meséjén kívül - Konstancia története, amelyet a törvénytudó mond el, valamint Szent Cecília legendájának feldolgozása, amelyet a második apácával meséltet el Chaucer. E három történet nemcsak abban rokon, hogy mindegyik keresztény példázat, hanem abban is, hogy versformájuk az az ababbcc rím-képletű, ötös hangsúlyos jambusokból álló hétsoros strófa, amelyet Chaucer honosított meg az angol költészetben, ebben írta a Troilus és Criseyde-t is.
A mesék nagy többsége viszont párosrímű ötös jambusokban készült. Ezt a formát is ő használta először A jó asszonyok legendája c. verses elbeszélés-sorozatában.
A Canterbury mesék témában, hangban rendkívül változatosak s a középkori irodalom szinte valamennyi műfaját felölelik. Van köztük a már említett keresztény példázatokon kívül regényes történet, pl. a birtokos meséje Arviragusról és Dorigenről, amely a lovagi szerelem és a hitvesi hűség eszményét hirdeti, de van a lovagregéket parodizáló mese is, Sir Thopasról, amelyet maga Chaucer kezd elmondani, de társai félbeszakítják, s helyette Melibeus erkölcsileg épületes históriáját beszéli el a költő, prózában.
Az oxfordi diák a magyar irodalomból Istvánfi Pál Voltér és Grizeldisz c. 16. sz.-i széphistóriájában feldolgozott, közvetve Boccacciótól származó történetét mondja el, az apáca fejedelemasszony egy angol szent legendáját, a gondnok egy ovidiusi történetet a fehér hollóról; az orvos meséje a szüzessége védelmében öngyilkosságba menekülő Virginiáról szól, a kanonok fegyverhordozójának elbeszélése az alkimistákat gúnyolja; az apácák papja állatmesét mond el a nemzetközi népmesekincsben ma is élő Rókaregény egy részét. Bőven akad példa a vaskos humorra, trágárságra is, főleg az alsóbb néprétegeket képviselő zarándokok szájába adott fabliau jellegű történetekben, pl. a molnár és az ispán egymás gyalázatára elmondott meséjében, a történeteket meg-megszakító, néha szóváltássá fajuló közbeszólásokban, az elhangzottak kommentálásában, vagy a soron következő mese prológusában, ami sokszor fölébe is nő magának a mesének. A bathi asszonyság, a zarándokcsapatnak ez a Shakespeare-vígjátékba illő figurája, öt házasságának történetével és gazdag szerelmi tapasztalatainak előadásával szórakoztatja társait, mielőtt az Arthur-mondakörből vett meséjébe belefogna, s több más zarándok közbeszólásával fűszerezett előbeszéde kétszer olyan hosszúra nyúlik, mint a rákövetkező történet. Az előbeszédek, meg a mesékbe iktatott és néha valóságos kis drámai jelenetté kerekedő szóváltások, bármilyen mulatságosak is, mégsem csak az egyhangúság veszélyét elhárító élénkítő betétek. A mű egységét biztosítják azzal, hogy keretbe fogják a különálló történeteket, s közben elevenen jellemzik a történetek elmondóit és hallgatóit is.
Ezt a fontos kettős célt legjobban az a majdnem kilencszáz sornyi Prológus szolgálja, amelyet az egész mű bevezetőjéül írt Chaucer, időrendben valószínűleg utolsóként. Eszerint a southwarki "Dolmány" fogadóba, ahol a Canterburybe készülő költő megszállt,
Este zajos társaság érkezett, vagy huszonkilenc fő, kisebb sereg, sokféle rendű-rangú nép közötte, a véletlen terelte őket össze: mind Canterbury felé lovagolt.
(ford. Kormos István)
A Prológus sorra veszi a zarándokokat; leírja külső megjelenésüket, testi, lelki adottságaikat, öltözéküket, fegyverzetüket, sokszor lovukat is. Rövid, vázlatos jellemrajzok ezek, de Chaucer gyakran leli módját, hogy alakjainak legfontosabb, tipikus vonásain kívül egyéni jellegzetességeikre is felhívja a figyelmet, olykor jelentéktelennek látszó, de a figura egyénítése szempontjából lényeges apróságokra, mint amilyen a szakács lábán éktelenkedő üszök, a molnár orrán viruló szőrös szemölcs, vagy az, hogy a birtokosnak a borba mártott kenyér a kedvenc eledele.
Sokat emlegetett realizmusának mégsem ez az igazi diadala, hanem az, hogy az alkalmilag összeverődött zarándokcsapatban az egész 14. sz.-i angol társadalmat bemutatja, pontosan érzékeltetve a feudális rend kezdődő felbomlását. Kritikája nem szenvedélyes támadásokban, nem is a romlás komor képeiben jelentkezik, hanem a skálának a szelíd humortól a gyilkos szatíráig terjedő valamennyi fokozatát használja fel. Minthogy a bomlás jelei az egyházban a leginkább szembetűnőek, ezért jut a megsemmisítő gúnyból legtöbb a koldulóbarátnak, a bűnbocsánatárusnak, a papi poroszlónak, a romló egyház legromlottabb képviselőinek. Azok pedig, akiket feltétlen tisztelettel és szeretettel ábrázol Chaucer, a lovag és fia, a paraszti származású plébános és testvére, a földműves, olyan emberi erényekben gazdagok, amelyek nemcsak az elmúlásra ítélt feudális világban hatnak különösen becsesnek azért, mert egyre ritkábbak, hanem a régi renddel magát már nem azonosító költő humanista erkölcsi mércéjével mérve is abszolút értékek.
Ez a kritikájában is derűs szemlélet érthető, hiszen Chaucer a születő polgári társadalom küszöbén állva, telve volt reménységgel és optimizmussal. Innen fakad az az életöröm, mely a Canterbury meséket elárasztja, s ez a zarándoklás nyitja meg az angol realista irodalom útját.
(I racconti di Canterbury) olasz-francia filmdráma, 110 perc, 1972
rendező: Pier Paolo Pasolini író: Geoffrey Chaucer forgatókönyvíró: Pier Paolo Pasolini zeneszerző: Ennio Morricone operatőr: Tonino Delli Colli
szereplő(k): Hugh Griffith (Sir January) Laura Betti (Feleség) Ninetto Davoli (Perkin) Franco Citti (Ördög) Pier Paolo Pasolini (Geoffrey Chaucer)
Ez a film megrendelhető DVD formátumban. II. Henrik angol király parancsára meggyilkolták Thomas Becket Canterbury érseket. Zarándokok csoportja igyekszik a főpap sírjához, hogy lerója kegyeletét. Az út azonban hosszú és unalmas, ezért különböző történetekkel szórakoztatják egymást. Egy idő után a mesék egyre pikánsabbak és kegyetlenebbek lesznek. Kiderül, hogy a derék egyházfiak sem jobbak a deákné vásznánál, a gondolataik ugyanúgy a házasságtörés, a paráznaság és a fajtalankodás körül forognak, mint az egyszerű embereké.
