Payday Loans

Keresés

Besúgók az írók között - NDK PDF Nyomtatás E-mail

UNGVÁRY RUDOLF:

BESÚGÓK AZ ÍRÓK KÖZÖTT
Német könyv a keletnémet titkosszolgálat tevékenységéről



Joachim Walther: Sicherungsbereich Literatur. Schriftsteller und Staatsicherheit in der Deutschen Demokratischen Republik. Berlin. A szépirodalom az állambiztonság hatókörében. Az írók és az állambiztonság a Német Demokratikus Köztársaságban. 1996, Ch. Links Verlag. 888 o.


„Mit számít, hogy gyalázatosat cselekszel, ha senki sem tudja? Te magad tudod. Ezt a tanút semmibe venni, ez az igazi nyomorúság.” Seneca

„A lelkiismerete tiszta volt. Sohasem használta.” Stanislav J. Lec

BEVEZETŐ

Joachim Walther műve a volt Német Demokratikus Köztársaság kulturális, és ezen belül irodalmi életének állambiztonsági megfigyelésével, az állambiztonsági szervezet működésével, a megfigyelést végző önkéntes munkatársakkal és a megfigyelt írókkal foglalkozik. Az állambiztonsági szervezet szinte hiánytalanul fennmaradt dokumentumait dolgozza föl. A szerző nem eszmetörténeti, szociológiai vagy lélektani munkát írt, hanem elsősorban adatokat, tényeket tett közzé, noha felfogását elemzések formájában nem rejtette véka alá. Walther könyvében áttételesen és sajátos nézőpontból vizsgálja a kultúra közszereplői és a hatalom közötti viszonyt.

Tudomásom szerint nincs még egy ország, amelyben az állambiztonsági tevékenységnek ezt a szeletét ennyire részletesen feltárták volna.

A magyarországi titkosszolgálat tevékenységéről jóformán semmit sem tudunk. Walther könyvével azonos évben jelent meg Magyarországon Standeisky Éva műve, amelyben a szerző a magyarországi írók és a hatalom viszonyát követte nyomon 1956 és 1963 között. Standeisky elsősorban a hagyományos eszmetörténeti forrásokat használta (mint a korabeli naplók, szépirodalmi művek, utólagos visszaemlékezések), a levéltárakban csak az állami és pártiratokig, illetve a periratokig juthatott el. A Kádár-korszak titkosszolgálatának működéséről, beépüléséről az irodalmi életbe az eredeti források hozzáférhetetlensége miatt tíz évvel a „szerv” fölszámolása után is csak vajmi keveset tudunk.

A Német Szövetségi Köztársaságban egész sor forrásközvetítő és forráskritikailag gondos monográfia jelent meg az 1945 előtti és az 1945 utáni állambiztonság tevékenységéről. A fasiszta és a szovjet típusú belső felderítésről szóló munkák igazi jelentősége, hogy megnyitják az utat a két despotikus politikai rendszer titkosszolgálatának összehasonlító elemzéséhez is. Elemi érdek, hogy a magánélet államilag erőltetett ellenőrzésének különféle, vissza-visszatérő formái megismerhetőek és összehasonlíthatóak legyenek.

Walther könyvében a beszervezettek és a megfigyeltek félelmetesen nagy száma alapján önkéntelenül adódik az első, ismeretelméleti jellegű kérdés: nem lépett-e túl minden ésszerű, értelmes határt a belső ellenőrzés?

A második, Walther könyve kapcsán óhatatlanul fölvetődő kérdés: mi a közös és mi az eltérő a nemzetiszocialista (a rasszista, illetve nacionalista) és a szovjet (az osztályharcos-nacionalista) despotizmus belső felderítésében, és főleg: mi az oka annak, hogy a szovjet típusú despotizmusban kiemelkedőbb kormányzati szerep jutott a titkosszolgálatnak, mint a náci Németországban? A két kérdés szorosan összefügg egymással.

A harmadik kérdés: vajon mi az oka annak, hogy Magyarországon nincsenek a németországihoz hasonló forrásközlések és feldolgozások, vagyis miért hozzáférhetetlenek nálunk mindmáig a titkosszolgálati iratok?



A BELSŐ FELDERÍTÉS KORMÁNYZATI SZEREPE

Joachim Walther könyvéből egyértelműen kiderül, hogy az NDK-ban a történelemben ismert egyik legszervezettebb titkosszolgálat működött. Miért volt a szovjet típusú politikai rendszerekben az állambiztonsági szerveknek ennyire kiemelt a szerepük?

A szovjet despotizmus jóval tovább tartott, mint a fasiszta, volt idő a megfigyelési intézmény tökéletesítésére. Ez azonban aligha kielégítő magyarázat. Lényegesebb, hogy a fasiszta és a szovjet belső felderítés célja eltérő volt.

A Harmadik Birodalomban a „célszemélyek” a rasszista és nacionalista nemzetiszocialista ideológia szerint ténylegesen is a rendszer ellenségei voltak, legyenek azok a polgári demokrácia hívei vagy zsidónak nyilvánított állampolgárok. A belső felderítéstől ezen túlmenően inkább csak afféle lakossági hangulatjelentések összeállítását várták el, s ezt is inkább csak a háború kitörésétől kezdve szorgalmazták.

A szovjet típusú „néphatalmakban”, „proletárdiktatúrákban” mindenkit figyelni akartak. Mintha a szovjet hatalom éppen ebben lett volna a leginkább „népi” és „proletár”. Mindenki gyanús volt. Mi az oka annak, hogy a nem hivatalos munkatársak összlétszáma jóval felülmúlta a Harmadik Birodalom „bizalmi embereinek” számát?

Az okokról a nyelvhasználat is sokat elárul: a kommunista uralom idején a nem hivatalos munkatársakat „főfegyvernek”, „főerőknek”, „operatív bázisnak” nevezték a napvilágra került titkos dokumentumokban. Az eredeti iratokban olyan mondatokat olvashatunk, amelyekről azt hihetné valaki, Orwell valamelyik könyvéből másolták ki: „Csakis és kizárólag emberek képesek megoldani azt a feladatot, hogy mások gondolati folyamataiba hatoljanak. A modern technika korában (…) sincs semmi, ami az ember ama művészetéhez és képességéhez mérhető, hogy kikutassa mások gondolatmenetét. Nincs és soha nem is lesz egyenértékű helyettesítője azoknak a nem hivatalos munkatársaknak, akik ebben a szellemben tevékenykednek” – idézi Walther A nem hivatalos munkatársak megnyerésének pszichológiai feltételei című, 1973-ban készült Stasi-tanulmányt. (381. o.) Tény, hogy a nemzetiszocialista titkosszolgálat bizalmi embereinek (a Stasi nem hivatalos munkatársainak náci megfelelői) nem volt ekkora nimbuszuk, ami azzal magyarázható, hogy a Harmadik Birodalom nacionalista-rasszista politikai rendszerét a lakosság nagy része támogatta. A szovjet típusú kelet-közép-európai állampártok, diktatúrák viszont külső támogatással jöttek létre, és fennállásukat sehol sem kísérte a nemzetiszocializmushoz mérhető többségi politikai rokonszenv. A hatalomra került kommunista elitek eleve abból indultak ki, hogy élcsapatként – tehát kisebbségben – kell képviselniük a többség (a „dolgozók”) érdekeit, mivel e többség erre – egyelőre – eszmeileg még képtelen.

Ezzel szemben a nemzetiszocialista pártelit mindvégig abban a szilárd meggyőződésben élt, hogy támogatása rendkívül széles körű. A népiség rasszista eszméjétől áthatott ember számára a mi és az én közötti határok meglehetősen elmosódottak, a támogatottság tudata adottság, amely nem változhat meg anélkül, hogy maga a népiség vérségi összetartozáson alapuló koncepciója ne omolna össze. Gondolati bűnre elvileg mindenki képes, „leszármazási bűnre” azonban csak az, akinek a származása nem megfelelő. Ez a „zsigeri”, indulati eredetű vérségi koncepció olyannyira nem adható fel az önmegsemmisülés veszélye nélkül, hogy amikor a háború előrehaladtával a hangulatjelentésekben szaporodtak az elégedetlenségre utaló információk, egyszerűen véget vetettek a jelentések készítésének.

„1945 előtt a németek tömegesen és többnyire önként, szervezetlenül denunciáltak, 1945 után viszont már egyre szervezettebben és bürokratikusan: a legkisebb részleteket is előre megtervezték” – írja a kétféle támogatottságra utalva Walther. (827. o.)

Orwell 1984 és Az állatok farmja című utópisztikus regényének világa inkább hasonlít a szovjet, mint a fasiszta diktatúrára. Műveiben Orwell ugyanis a despotizmus modern vonásait próbálta meg összefoglalni. A modern diktatúra az információ kisajátítására törekszik. Az orwelli utópiában éppen az információ birtokbavételének igyekezete a legjellemzőbb. Ez a vonás – párosulva az emberi egyenlőség ugyancsak modern eszméjével – inkább emlékeztet a szovjet, mint a fasiszta despotizmusra. Az előbbiben érvényes, hogy „mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek”. E mára közmondásszerű orwelli mondat első fele a nyilvánosságnak szánt modern ideológia. A második fele viszont a rejtett, belső használatra szánt, a megvalósulásban érvényesülő archaikus, zsigeri szemlélet kifejeződése, amely azonos az emberek közötti egyenlőtlenségre épülő, rasszista-nacionalista ideológia alapgondolatával. A különbség csak az, hogy ami (az egyenlőtlenség) az egyikben rejtett, az a másikban nyílt.

Mi lehetett az oka annak, hogy a szovjet típusú állambiztonsági koncepcióban olyan kiemelt szerep jutott a kulturális, és ezen belül az irodalmi életnek? Ez a szerep, összevetve a Harmadik Birodalom állambiztonságával, aránytalanul eltúlzott. A Biztonsági Szolgálat (Sicherheitsdienst, SD) megfigyelési és elemzési területei 1937-ben a következő ügyosztályokból (referatúrákból) tevődtek össze: II/21 – kultúra, tudomány, nevelésügy, népiség; II/22 – párt és állam; II/23 – gazdasági élet. A marxizmus, a hazaárulás és az emigráció a Gestapo kizárólagos illetékességi körébe tartozott. Ezzel szemben az NDK Állambiztonsági Minisztériumában csupán a kultúrának négy ügyosztálya volt.

A kulturális, és ezen belül az irodalmi élet kiemelt szerepe a kommunista ideológiából következhetett. A baloldali politikai fundamentum különbözteti meg a marxizmuson, a baloldaliságon alapuló totalitárius rendszereket a totalitarizmus alapvetően jobboldali, nacionalista-rasszista változatától. Az olyan politikai rendszer ugyanis, melynek eredeti alapozása baloldali, mintegy ontogenetikusan magában hordozza az írott szó, a szellemi tevékenység valamiféle tiszteletét. Szélsőséges helyzetekben ez a „tisztelet” paranoiába fordulhat: a lelepleződéstől való félelem állandó rettegést válthat ki. Az igazság rádöbbentheti az olvasót az eszmények és a valóság közötti szakadékra, s ahogy Walther is írja: kiderülhet, hogy a király meztelen.

Az orwelli állapotok a diktatúra nyelvezetét is meghatározták. Ahogy megvolt a nemzetiszocialista diktatúrának is a saját nyelve, úgy létezett államszocialista (elhárítási) nyelv is. „Ez a nyelv szabványosított ideológiai építőelemekből állt”, írja Walther, s így a tabu témát – a rendszer tényleges legitimációjának kérdését – elrejtették a szavakból felépített Potemkin-homlokzatok mögé. A szerző azonban nem utal arra, hogy az NDK-ban alkalmazott nyelvezetet a baloldali világszemlélet alapozta meg.

AZ ÁLLAMBIZTONSÁGI DOKUMENTUMOK FELDOLGOZÁSA NÉMETORSZÁGBAN

A keletnémet államban a belső elhárítás, s ezen belül az irodalmi élet felderítésének szervezettsége párját ritkította. Ez a felismerés nemcsak Joachim Walthernak köszönhető. Az egykori Német Demokratikus Köztársaság állambiztonsági szolgálatának iratait felügyelő szövetségi megbízott – Joachim Gauck – hivatala sorozatban adta közre az NDK állambiztonsági tevékenységének dokumentumait, és az ezeken alapuló feldolgozásokat. Ezek között találhatók olyan dokumentumgyűjtemények, amelyek a nem hivatalos munkatársak, illetve a Nyugaton dolgozó ügynökök beszervezésének irányelveit és a munkájukat szabályozó eredeti iratokat tartalmazzák (3., 10.), továbbá az állambiztonság és a pszichiátria (14.), a jog (11., 16.), az egyház (7.), az NSZK-ban folytatott terror- és szabotázstevékenység (17., 18.) összefüggéseivel foglalkozó monográfiák. A sorozatot számos esettanulmány (2., 4., 11., 12., 13., 15.) színesíti. A 15. kötetben azt dolgozták föl, hogy miért nem sikerült a pártállami elitnek megakadályoznia 1989-ben a rendszerváltást (amelyet Németországban sokan forradalomnak tekintenek). Enciklopédikus formában, szócikkekbe szedve a „politikai-operatív munka” szókincsét is föltárták, közzétették azt a „harci” nyelvet, amellyel folyamatosan ellenségképeket fogalmaztak meg, gyűlöletet és szocialista erényességet propagáltak (5.). A fiatalkorúak és gyermekek beszervezését tárja fel egy másik kiadvány, amelyet CD-n is közreadtak. Az életrajzi lexikonnak Gauck a szerzője. Ebben a lexikonban megtalálható minden egykori jelentős és kevésbé jelentős közéleti személy életrajza. A kötetben állambiztonsági kapcsolataikról is szó esik. Az államszocializmus rehabilitálására irányuló revizionista törekvéseket jelzi e könyv egyik kritikája. A Berlinben megjelenő Junge Welt, az állampárt egyik utódlapja szerint: „Lexikonszócikkek formájában hitelrontó ismertetőjeggyé stilizálták azt a munkát, amelyet egy bizonyos, jelesül az NDK titkosszolgálata számára végeztek.” Mintha nem volna eleve hitelrontó a Stasinak végzett munka!

1995 óta – négy év alatt tehát – több mint 18 állambiztonsági iratokra építő kötet! Ez a termékenység megsemmisítő kritikája annak, ami az 1989 előtti magyar titkosszolgálati dokumentumokkal történik. A hozzáférést korlátozó törvényi szabályozás arra utal, hogy a magyar politikai osztály jelentős része – legyen akár jobb- vagy baloldali – közös erővel áll ellen minden érdemleges feltárásnak.

Az állambiztonsággal foglalkozó sorozat hatodik köteteként jelent meg 1996-ban Walther monográfiája az irodalmi élet állambiztonsági ellenőrzéséről. Ugyanebben az évben a puha fedelű második kiadás is napvilágot látott. Az 1943-ban született szerző 1968 és 1983 között az NDK-ban a Der Morgen Berlin Kiadó lektora, majd egyik vezetője volt, közben íróként is tevékenykedett. 1984 után visszahúzódott a nyilvános szerepléstől. A szervek őt is figyelték. 1990-ben a Német Írók Szövetségének, majd a Német Szövetségi Köztársaság PEN-központjának elnökségi tagja lett.

Aki az NDK szépirodalmát és íróit ismeri, a konspiratív szövegösszefüggések páratlanul részletes panorámáját kapja a könyv olvasásakor. Valóságos hadsereg gyártotta a jelentéseket. Egy 1983-ban kelt Stasi-elemzés szerint 90 000 főállású belső felderítő mellett 173 000 „nem hivatalos munkatárs” dolgozott. Közülük 10ű, 17 000 fő volt 18 éven aluli, és ezen belül 1-2ű, tehát 1700–3400 volt 14 éven aluli kisgyermek.

Fontos, hogy a szakember számára végre rendelkezésre áll egy rendezett, feltárt információkat tartalmazó kézikönyv.



A TUDOMÁNYOS FELDOLGOZÁS STÍLUSA

A tudományos feldolgozás egyik alapvető feltétele a tárgyilagosság. Walther tartózkodó magatartása, valamint az az igyekezete, hogy elrejtőzzék a tények mögött, különösen indokolt: mai közmegegyezésünk szerint könyvében nemcsak politikailag elfogadhatatlan, hanem mélységesen erkölcstelen dolgokat tárgyal. Az ilyen művek jellegzetes stiláris problémája a magától értetődő erkölcsi alapállás, valamint az ebből adódó negatív minősítések és jelzők használata, ami folyton azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a tudományos elemzés erkölcsi ítélkezésbe fordul.

E probléma a fasiszta-rasszista alapon végrehajtott bűncselekmények történeti elemzésekor is felmerül: a háború utáni másfél évtized szakirodalmában gyakoriak az erkölcsileg indokolt, szakmai szempontból azonban mára már érzelmileg túlfűtöttnek ható fordulatok. Különösen a volt szocialista államokban íródott, egyébként tudományos igényű munkákban hat zavaróan a folyton előbukkanó (morálisan érthető) ítélkezés és a negatív jelzők tömege. Ez még akkor is így van, ha a jobb szerzők tollát nem az államszocialista meggyőződés, afféle professzionális antifasizmus vezette, hanem nyugati értelemben vett liberális szemléletből fogant elutasítás.

Joachim Walther belülről, az államszocialista világ polgáraként ismerte meg mindazt, aminek az irodalomra vonatkozó dokumentumait földolgozta. „Kutatásaimban az iratokban találtak tényszerű bemutatására összpontosítottam. Elsődlegesen nem a dokumentumok értelmezésére törekedtem, hanem a tárgyszerű bemutatásukra, noha nem mindig tudtam elkerülni, hogy egyik vagy másik iratot ne értékeljem. Célom az irodalmi életben kialakított represszív hálózat tartalmi, szerkezeti és személyi feltárása volt. (…) Mindaz, ami a művészet eszközeivel érzékletesen és érthetően elmondható, és megközelíti a ťteljesŤ életigazság összetettségét és ellentmondásosságát, az ilyen dokumentációban szükségszerűen hiányérzetet hagy maga után.” (15–16. o.) Ebből következik Walther módszere: idézi az eredeti állambiztonsági dokumentumok szövegeit, közreadja saját strukturális elemzéseit, és bemutatja az iratokból rekonstruálható egyéni életutakat.

Az alábbi idézet Walther egyik legfontosabb megállapítását fogalmazza meg: „minden fennmaradt NDK-dokumentum közül az Állambiztonsági Minisztérium aktái állnak legközelebb az NDK valóságához, mivel a konspiratív információszerzés – az állam más szektoraitól eltérően – kevéssé esett áldozatul a szépítés kényszerének.” (17. o.) Tapasztalatai szerint az NDK állambiztonsági szervei egyáltalán nem dolgoztak hanyagul. Az Állambiztonsági Minisztérium főhivatású munkatársai, a HAM-ek (Hauptamtlicher Mitarbeiter), a vezető HFIM-ek (főhivatású vezető nem hivatalos munkatárs, Hauptamltlicher Führungs-IM), és a szakértő HIME-k (főhivatású szakrétő nem hivatalos munkatárs, Hauptamtlicher Experten-IM) – a későbbi kutatók örömére – afféle belső forráskritikát alkalmaztak. Ennek ellenére az iratok alapvetően azt adják vissza, hogy az apparátus miként látta a valóságot – írja Walther forrásértékükről. „Ezt a látásmódot ugyan messze nem jellemezte annyira az önámítás, mint a pártvezetés szemléletét, de tárgyszerűségét mégiscsak korlátozták az ideológiai alapú pártirányelvek, a sematikus ellenség- és barátkép, valamint az a törekvés, hogy a belső konfliktusok okát külső okokban keressék.” (19. o.)

Walther szerint az irodalom és a hatalom viszonyának mélyén mindig ugyanarról van szó: az esztétika és az erkölcs, az elkötelezettség és a távolságtartás kérdéséről. Noha a szerző mindvégig az NDK-ban élt, munkája során vált világossá számára, hogy mennyire nem voltak konkrét ismeretei a közvetlen közelről megélt történelemről. Ez a kutatásaiból született alapélmény formálta könyvét. Művében konkrét, gyakorlati kérdésekre próbált választ adni. Kik adták ki a parancsokat? Kik kapták feladatul a tervezést? Milyen volt az állambiztonsági apparátus szervezeti felépítése? Hogyan működött a szervezet? Milyen mértékben tudta az Állambiztonsági Minisztérium ellenőrzése alá vonni és embereivel elárasztani az irodalmi életet? Milyen formái voltak ennek? Milyen mértékben tudták az állambiztonságiak beszervezni az írókat, és az alkotásokat ez mennyiben befolyásolta? Beszélhetünk-e állambiztonsági kultúrpolitikáról, s ha igen, eltért-e ez a hivatalos „vonaltól”?

Minél tárgyilagosabban sikerül megfogalmazni a totalitárius rendszerek politikai és eszmetörténetét, annál erősebben hatnak a morális és elvi érvek mellett a feltárt tények. Walther könyvéből is ugyanaz derül ki, mint számtalan pályatársának igényes műveiből: az ember nem képes a fasiszta vagy a szovjet típusú (kommunista) politikai rendszer iránti – liberális szemmel nézve igencsak érthető – elutasítását elrejteni. Ez a motiváció csapdaként is működhet, amely miatt tendenciózusan válogatódhatnak ki a tények, egyoldalúra sikeredhetnek az elemzések. Walther könyve feltehetően ezért is vált valóságos adathalmazzá: a szerző – rendkívül erős érintettsége okán – szinte kényszeresen igyekezett csak tényeket, s lehetőleg minden tényt bemutatni, és nagyon takarékosan bánt az eszmetörténeti-lélektani értelmezés lehetőségeivel.



A SZERVEZETRŐL

Az állambiztonsági szervezettel kapcsolatban Joachim Walther legfontosabb megállapítása: „Az Állambiztonsági Minisztérium segítségével végrehajtott hatalombiztosítás végső soron ťönpusztító stabilitástŤ eredményezett, mivel bebetonozta a rendszerbe a dogmatikus merevséget és a reformokra való képtelenséget. Az NDK-diktatúra bukásának ez a derűlátásra okot adó tanulsága, s egyben szép példája a történelmi dialektika érvényesülésének: a hatalom azok ellen fordult, akik folyton önigazolásként hivatkoztak rá.” (29. o.) Az állambiztonsági szervezet – tisztségviselőinek önjellemzése szerint – a „párt páncélzata és kardja” volt. Más szavakkal ez az osztályharcban „talpig vasba öltöztetett” szervezet úgy vált végzetessé a politikai rendszerre, ahogy a kora középkor végén a nehéz páncélzat a lovagi fegyvernemre.

Az irodalmi élet – a „Linie Kultur/Schriftsteller” (a „kultúra-írók vonal”) – ellenőrzésének, befolyásolásának, titkosszolgálati behálózásának története az NDK megszületésével kezdődött. Három, szervezeti és személyi változásokkal jellemezhető szakasza volt (1948–1963, 1963–1976 és 1976–1989). A belső felderítés 1975–76 után öltött nagyobb méreteket, miután oldódtak a kelet-nyugati feszültségek. A XX/7 főosztály feladata a kultúra területének „biztosítása” volt; az I. ügyosztályhoz (Referat I) a rádió, a tv és a film (10 operatív munkatárs), a II.-hoz a kulturális intézmények (8), a III-hoz a sajtó (4) és a IV-hez az irodalom („Linie Schriftsteller”, 10 operatív munkatárs) tartozott.

A nem hivatalos munkatársak száma évről évre nőtt. 1988-ban összesen 173 000-en dolgoztak az Állambiztonsági Minisztériumnak (a felderítés, a rendőrség, a katonai elhárítás és egyéb szervek létszáma ebben nincs benne). Egy besúgóra körülbelül 120 NDK-s állampolgár jutott – ez feltehetően világrekord.

Az írószövetségre vonatkozó számadatok a következők:

1987-ben a szövetség központi választmányának 123 tagja volt. Ebből 19 személlyel nem foglalkozott (még) a szerv; 17 személy ellen folyt operatív eljárás (vagyis nem hivatalos munkatársak figyelték őket); 23ő4ő3 személlyel korábban foglalkoztak, illetve információkkal rendelkeztek róluk; végül 8 személy beszervezése volt folyamatban, és 49 író volt az Állambiztonsági Minisztérium nem hivatalos munkatársa.

A besúgósűrűség az írószövetség csúcsszervében tovább nőtt: az elnökség 19 tagja közül 12-en voltak egykori vagy aktív nem hivatalos munkatársak.

A könyvből képet kaphatunk az Állambiztonsági Minisztérium korszakonként változó szervezeti felépítéséről, megtudhatjuk minden vezetőjének és hivatalos munkatársának (a „kultúrtiszteknek”) a valódi nevét, valamint azoknak a fedőnevét, akiket nem hivatalos munkatársként beszerveztek. A magyar törvények értelmében nem is remélhető, hogy ugyanezeket az információkat a magyar titkosszolgálatról is közzéteszik.

A szerző a hivatalos munkatársak három generációját különbözteti meg („úttörők”, „profik” és „utánpótlás”). Részletesen idéz azokból a belső iratokból, amelyek e három generáció képviselőinek indítékait világítják meg, és közli az elhárító tisztek életpályáját. Különösen a második nemzedék elhárító tisztjeit deformálta a munkájuk: sajátos lelkiállapotba kerültek. Mivel életüket kizárólag a hatalom labirintusainak mélyén töltötték, akadálytalanul „beléphettek” bárki magánéletébe. Ezért nemcsak ideológiai, hanem tapasztalati alapon is úgy érezték, hogy ők „a történelem győztesei”. Walther életrajzaiból olyan emberek körvonala bontakozik ki, akik hallatlanul önelégültek és hatalomtisztelők. Az életutakat olvasva az osztályharcos paranoia különféle sivár változatai rajzolódnak ki előttünk. Ezek az emberek előszeretettel hivatkoztak az „osztályharc dialektikájára”, és a szovjet hagyományokra, amelyek szerint „csekista csak az lehet, akinek hideg a feje, forró a szíve és tiszta a keze”. Teljesen áthatotta őket a „tervgazdálkodó szocialista bürokrata” lelkülete: „Paulitz elvtárs […] múlt évben két nem hivatalos munkatársat szervezett be. Különösen jellemző rá, hogy jól készíti elő a terepet, s ezért soha nincsenek nehézségei, ha új nem hivatalos munkatársakat kell beszerveznie. Eddig mindig teljesítette és túlteljesítette az előírt féléves tervet […]. 1967-ben Paulitz elvtársnak a jó operatív munka eredményeképpen öt személyt sikerült letartóztatnia.” (230. o.)

Az „utánpótlás” – a harmadik generáció „kultúrtisztjeinek” többsége, szemben a túlnyomórészt munkás származású „úttörőkkel” és a „profikkal” – már párt- és államhivatalnoki családokból rekrutálódott. Elődeiktől eltérően, akiknek családjában általában nem sokat foglalkoztak a politikával, az „utánpótlás” politikai nevelését már a család végezte el. Ilyen háttérrel érte a Stasi-tisztek többségét az 1989. évi fordulat. „A nyolcvanas években alig volt nyoma bármiféle elvándorlásnak, 1989 őszén mégis elképesztően gyorsan szakadtak meg a szervezettel a kapcsolatok. Hirtelen az identifikációs problémák is megjelentek. Az állambiztonsági szolgálat megszűnése után a hivatásos (Mitarbeiter MA) és titkos (Geheimer MA) munkatársak utolsó nemzedéke azonnali személyes és szakmai irányváltásra kényszerült. Miközben az ťúttörőkŤ többsége, és sok ťprofiŤ is a nyugdíj előtt állt, az ťutánpótlásŤ a maga átlagosan alig 31 évével még csak szakmai életútjának elejénél tartott” – írja Walter. A folytatásról semmit sem tudunk, hacsak azokból a névtelen telefonokból nem, melyekben egykori tisztek fenyegetik meg időnként azokat, akik túl sokat foglalkoznak velük.

A MŰKÖDÉSRŐL, AVAGY A BESÚGÓK

A könyv kétségtelenül legérdekesebb része a Módszerek címet viseli, amelyben a nem hivatalos munkatársak beszervezéséről, tevékenységéről és sorsáról olvashatunk részben a tematikusan csoportosított fejezetekben, részben pedig hosszabb esettanulmányokban.

A nem hivatalos munkatársaknak (NM) meglepően sok minősített típusa alakult ki: az „elhárítás ellenséggel érintkező NM-e”, „a különleges bevetésen levő NM”, „a belföldi elhárításnak az ellenséggel operatív területen érintkező NM-e”, „a konspirációs összeköttetést biztosító NM”, „a felügyelt terület biztosítását és politikai-operatív feltárását biztosító NM”, „a gyanúsított személy leleplezésével és feldolgozásával közvetlenül foglalkozó NM” stb. (A továbbiakban, némileg pontatlanul, az NM-ekat többnyire ügynököknek nevezzük.)

A fejezetből világosan kiderül, hogy az Állambiztonsági Minisztérium jóformán minden vezető kulturális munkahelyre fontosabbnak tekintett nem hivatalos munkatársait kívánta elhelyezni. A könyvben név szerint tárgyalja a szerző ezeket az eseteket. Mintha Magyarországon azt olvasnánk, hogy a Kádár-korszak idején a magyar írószövetségben az egyes posztokon kik voltak a besúgók, kik tartoztak a beszervezettek megfigyelési körébe, s kik vállalták azt, hogy beszervezésük „áraként” kiadják a kötetüket, engedélyezik külföldi útjaikat stb.

Az egyik különleges bevetésen levő ügynök jelenti állambiztonsági felettesének, az őt irányító elhárító tisztnek: „Bizonyítottnak tekinthető, hogy Henninger kapcsolatokat tart fenn olyan szerzőkkel, akik nem az NDK kultúrpolitikájának irányvonalával értenek egyet. Annak ellenére, hogy intenzív ellenőrzéseket végeztünk, eddig nem sikerült bizonyítani, hogy H.-nak ellenséges szándékai és céljai vannak. A rendelkezésünkre álló tények azonban bizonyítékként használhatók föl arra, hogy H. objektíve, a magatartása és a fellépése alapján megbízhatatlan pontja a Der Morgen Könyvkiadónak, és el kellene tűnnie ebből a pozíciójából. Nehogy még olajat öntsünk a tűzre, Höpcke elvtárs azt javasolta, H.-t pártpolitikai érdekből hívjuk vissza a funkciójából, és a pártapparátuson belül más beosztást adjanak neki”. (271–272. o.) A könyvből megtudhatjuk, hogyan jártak el a továbbiakban az állambiztonsági tisztek, valamint azt is: milyen tárgyalások eredményeként került a számukra megfelelő ember a nekik megfelelő helyre.

Az NDK jóformán minden kulturális eseménye biztosítási-befolyásolási feladat volt: a szépirodalmi művek véleményezése (szakértők bevonásával), az írószövetség közgyűlése, szerzői est vagy a lipcsei könyvvásár. Az 1983-as írószövetségi közgyűlésről például többek között ezt olvashatjuk: „A rendezvény biztosítása, beleértve az ügynökök célirányos alkalmazását, a megdolgozandó negatív résztvevők operatív kezelése és a fontosabb kérdésekkel kapcsolatos állandó információáramlás biztosítása céljából a következő intézkedéseket hajtjuk végre: 1. Bevetjük az alábbi ügynököket (teljes névsor, mind ismert írók, köztük egy ún. FVNM, vagyis főhivatású vezető NM. A feladatmegbeszéléshez a találkozót az operatív szükségleteknek megfelelően kell lebonyolítani. 2. Bevetési csoport (Einsatzgruppe) megalakítása az alábbi főhivatású munkatársakkal (teljes névsor, mind elhárító tisztek), akiknek szolgálati helye az épület 408. szobájában lesz”. (295–296. o.)

Az Állambiztonsági Minisztérium folyamatosan együttműködött a cseh, lengyel és magyar (és természetesen a szovjet) titkosszolgálattal (a levelezés orosz nyelven folyt.) A könyvben számos információ található magyar írókról is.

Az állambiztonsági munkatársak rutinszerűen alkalmaztak hitelrontó eszközöket. Az egyik módszert például hivatalosan „bomlasztásnak” nevezték. Ilyenkor valakit hamis hírekkel, pletykákkal lehetetlenné igyekeztek tenni, lelkileg elbizonytalanítani. Mindezen módszereknek kidolgozott tipológiája volt.

Az Állambiztonsági Minisztériumban statisztikákat készítettek az ügynökök motívációiról. A szerző az alábbi motivációs tipológiát állította föl:

1. Idealizmus, ami különösen a korai fázisban tapasztalható (számos későbbi disszidens, például Rolf Biermann tartozott ehhez a csoporthoz).

2. A szükségszerűség felismerése: hogy a rendszernek (bármennyire nem kívánatos) szüksége van titkosrendőrségre.

3. Sikerélmény, különösen olyan írók esetében, akik úgy érezték, nem ismerik el őket eléggé.

4. Öncélú élvezet. Az elhárító tiszt, aki Hermann Kantot, az NDK írószövetségének elnökét beszervezte, a következőt jelentette róla: „Azt mondta, hogy az egymüttműködés számára különösen az utóbbi időben szórakoztató, és a titkos találkozókban személyesen sok élvezetet talál.” (517. o.)

5. Mások fölötti hatalomvágy: az élvezet, hogy tudják, jelentésüktől emberi sorsok függnek.

6. Karrierizmus.

7. Félelem. Ennek feltételezhetően rendkívül fontos szerepe volt, noha sokan önmaguknak sem adtak számot róla.

A „nem hivatalos munkatárs” 1968 óta hivatalos fogalma csak a kilencvenes évek elején vált közismertté. Az NDK idején sem ez a megnevezés, sem elődei (az „informátor” és a „titkos informátor”) nem szivárgott ki a titkos ügykezelés világából.

Az új munkatársak beszervezésében a tervgazdálkodásra jellemző következetességgel jártak el. Meglepően sok belső dokumentum és oktatási segédlet született az évek során (az utóbbiaknak – köztük számos diplomamunkának is – a Stasi titkos főiskoláján folyó továbbképzésben volt szerepe). A lehetséges jelölteket egy „előszűrő-, kereső- és utalókatalógusból” választották ki (a precíz német ügyviteli kifejezés valószínűleg nemcsak magyarra lefordíthatatlan: „Vorverdichtungs-, Such- und Hinweiskartei”). Az életrajz részletes leírása, elemzése után következett az engedélyeztetési eljárás, amelynek során különösen ügyeltek arra, hogy az egyes részlegek és társintézmények ne keresztezzék egymást (például hogy kiderüljön, ha egy másik szerv az illetőt már kiszemelte). Mindez hatalmas irattári apparátust igényelt. Részben ennek és nem kizárólag a besúgói jelentések tömegének köszönhető, hogy később hiába semmisítették meg egy részlegben vagy intézményben a dokumentumokat, másolati példányaik más helyeken fennmaradtak. Az engedélyezési eljárás után következtek a hosszas, ismétlődő beszélgetések. A beszervezést végül a nyilatkozat aláíratása zárta le, amelyből soha nem hiányzott az a formula, hogy mindarról, ami a tudomásukra jut, „senkivel, még a feleségemmel sem fogok beszélni”.

A beszervezés és a munkatársi viszony kérdéseinek oktatására hozták létre a Stasi jogi főiskoláján az „operatív lélektan” tanszéket, amelynek munkatársai az írók közül beszervezettek lélektanával foglalkoztak. A külső munkatársakat irányító ún. „vezető- vagy kultúrtiszt” egyszerre volt pszichológus, ideológus, oktató és jóságos atya. „Az egyik lényeges probléma, hogy az írók közül kikerülő ügynökök többnyire bonyolult személyiségszerkezettel rendelkeznek, amely megnehezíti a nem hivatalos együttműködés során a célirányos minősítést. A találkozók idejének jelentős részét az ideológiai munka veszi igénybe. Az ügynökök sokszor elvárják, hogy a találkozó folyamán az őket foglalkoztató ideológiai kérdéseket tisztázzák. Nem szokatlan, hogy az írószövetség, a publikációs gyakorlat, az irodalomkritika kérdéseiben kell a vezető tiszteknek állást foglalniuk. Az erre vonatkozó információkat az ügynökök azzal az elvárással közlik, hogy az Állambiztonsági Minisztérium haladéktalanul intézkedni fog a felvetett ügyekben […]. A találkozókon fölvetett ideológiai kérdések tárgyalásakor sokszor kiderül, hogy azoknak az ügynököknek, akik csak lazábban kapcsolódnak az írószövetséghez és nem tagjai a pártnak, saját tapasztalatokon alapuló ismereteik vannak, amelyeket csak nagy ráfordítással lehet leépíteni.” (521. o.) Ez az orwelli szövegrészlet egy 1986-ban készült belső helyzetjelentésből származik. Nagyon hiányoznak ebből a könyvből az olyan részek, melyek az idézett leírásokból kirajzolódó képet lélektani és szociális elemzésnek vetnék alá, jobban megvilágítva azt a sajátos, az öncsalás, a szolgalelkűség és az önérvényesítés keverékéből álló személyiségképet, amely a nem hivatalos munkatársak tömegeit jellemezhette. A titkos találkozók során felvetődő ideologizálások mennyisége mindenesetre arra utal, hogy a résztvevők valamilyen módon erkölcsileg igyekeztek tevékenységüket legitimizálni, sokszor olyan formában, hogy a kritikai álláspont képviseletét játszották meg önmaguk előtt is, és mindezt éppen a találkozókon…

A szerző külön fejezetet szentel azoknak, akik a szervezetet otthagyták. Ezek a kilépők eleven cáfolatai annak a legendának, amelyet a mindvégig hűségesen szolgáló besúgók igyekeztek terjeszteni arról, hogy a szervezetből nem lehet kilépni. Az elhárító tisztek a beszervezéskor ugyan hangsúlyozták, hogy életre szóló megállapodásról van szó, amelynek önkényes felmondása büntetőjogi következményekkel járhat, de a gyakorlat azt mutatta, hogy ezzel csak fenyegetőztek: az alkalmazásra abban az esetben nem került sor, ha a kilépő meghúzta magát. A kilépést sokszor hosszú érlelődési, olykor lelki meghasonlási folyamat előzte meg; ez az elhárító tisztek feljegyzéseiből nyomon követhető. Előfordult, hogy a belső áthangolódáshoz éppen azok járultak hozzá, akiket ezeknek az ügynököknek kellett megfigyelniük.

A könyvnek a kilépési lehetőségre vonatkozó információja tágabb történelmi-társadalmi összefüggésbe helyezhető. „Kilépni” más körülmények között is lehetett. Legenda például az is, hogy az SS Einsatzgruppe vagy a Wehrmacht tagjaként adott esetben életveszélyes lett volna megtagadni a zsidónak nyilvánított emberek vagy a hadifoglyok meggyilkolását. Ezt a történeti kutatás és több irodalmi mű szerzője is cáfolja. Az SS rendőri egységeinek „bevetései” előtt a parancsnok számos esetben közölte alárendeltjeivel, hogy aki nem kíván részt venni az akcióban, azt felmentik a részvétel alól. Alig akadt, aki ezt választotta volna, de nincs nyoma annak, hogy emiatt bárkivel szemben megtorlást alkalmaztak volna.



UTÓÉLET, AVAGY A SZEMÉLYISÉGI JOGOK

Joachim Walther annak érdekében, hogy a hetvenes és nyolcvanas években megfigyelt írókat néven nevezhesse, 140 írótól kért engedélyt, akik közül nyolcan – különféle okokra hivatkozva – megtagadták a hozzájárulást.

A szerző az érintettek külön hozzájárulása nélkül nyilvánosságra hozta azoknak az ügynököknek a nevét, akik jelentős köztisztséget töltöttek be, vagy tevékenységük a sajtóból már közismertté vált.

Rövid életrajzokat olvashatunk külön fejezetben a fontosabb elhárító tisztekről. Walther könyvében leírja az irodalommal foglalkozó részlegek pontos szervezeti felépítését, valamennyi vezető és főmunkatárs nevét. Könyvéhez egy közel 1400 nevet tartalmazó névmutatót mellékelt, amelyben számos egykori ügynököt felsorol. A névmutató része a közel 800 tételből álló fedőnévmutató.

A könyv megjelenése után Gunnar Müller-Waldeck greifswaldi irodalomprofesszor, aki 1973-ig „a felügyelt terület biztosítását és politikai-operatív feltárását biztosító nem hivatalos munkatárs” volt, beperelte a kiadót nevének nyilvánosságra hozatala miatt. Az elsőfokú bíróság helyt adott a keresetnek, arra alapozva ítéletét, hogy nem jelentős beosztású munkatársról van szó. Már született korábban ehhez hasonló ítélet, amikor 1994-ben a Halle térségében foglalkoztatott 4500 nem hivatalos munkatárs nevét nyilvánosságra hozták. A bíróság arra hivatkozott, hogy az ilyen listák nem járulnak hozzá a kérdés tudományos feldolgozásához. A közel másfél évig húzódó pert végül a berlini fellebbviteli bíróság a kiadó javára döntötte el. Eszerint a Stasi munkatársai a jövőben a nevükön nevezhetők a nyilvánosság előtt.

A szerzőről még érdemes megjegyezni, hogy tagja volt a nyugatnémet PEN Klub elnökségének. Amikor a keletnémet PEN tagjai 1997-ben elhatározták, hogy egyesülnek a nyugatnémet szervezettel, és ezt néhányan nyugatnémet részről is támogatták, Walther néhány elnökségi társával feltételül szabta, hogy több PEN-tagot (köztük jelentős közéleti szereplőket), akik korábban besúgók voltak, ki kell zárni. Másoknak pedig nyilatkozniuk kellett volna az állambiztonsági szervekhez fűződő kapcsolatukról. Mivel a keletnémet írók túlnyomó többsége ezzel nem értett egyet, az érintettek pedig se önként kilépni, se nyilatkozatot tenni nem voltak hajlandók, Walther megszüntette a tagságát.



KITEKINTÉS

A könyv bizonyos értelemben olvashatatlan. Ez nemcsak a szerző minuciózus, ugyanakkor teljességre törekvő munkája miatt van így, és nemcsak azért, mert a titkos ügynöki munka lélektani és szociális összetevőit eleve nem akarta megragadni és elemezni, hanem a tárgya miatt is. Az olvashatatlanság az állambiztonsági szolgálat szellemiségéből következik. A könyv tele van az eredeti iratokból idézett szövegrészekkel. Az az aprólékos munka, amellyel a Stasi hivatalnokai egymást, továbbá az általuk irányított besúgókat értékelik, a találkozókat jegyzőkönyvezik és amivel a besúgók jelentéseiket készítik, lényegében a mindennapok valójában teljesen érdektelen dolgait rögzíti. Az olvasó semmitmondó történéseket olvashat oldalakon keresztül, s nagyon hamar rájuk un. A lehallgatók például pontosan rögzítették a telefonbeszélgetések közben zavartan kinyögött szavakat, és az értelmetlen udvariassági üresjáratokat is.

Richard Swartz svéd újságíró, akit mint kémet figyeltek meg másfél évtizeden keresztül, a róla készült jelentések elolvasása után így értékelte a Stasi áltevékenységét: „Kratsch altábornagy ne tudta volna rólam, [hogy valójában nem vagyok kém]? Természetesen nem képzelte, az altábornagy ennél okosabb volt. De az állt érdekében, hogy bebizonyítsa, a Hauptabteilung II. valóban dolgozik, és tevékenységéről jelentéseket készít.”

A könyvet végső soron agyonnyomják a feldolgozott tények. Márpedig nincs megtévesztőbb néha, mint a realitás, ha túl sok van belőle. Az olvasó, egyre mélyebben elmerülve az adat- és idézettömegben, egyre inkább valami átfogóbb kitekintésre vágyik.

Az állambiztonsági birodalomban tevékenykedők elsősorban a puszta ellenségre, az ellenkezésre, az engedetlenségre és az emberek „bűnösségére” utaló tények, adatok gyűjtésére koncentráltak. A létező szocialista társadalom egyéb szektoraihoz hasonlóan az ő életüket is a tervek irányították. A túlteljesített terv jutalommal, a nem teljesített terv büntetéssel járt. Mi akadályozhatta volna meg éppen az Állambiztonsági Minisztérium alkalmazottait, hogy annyi aktával teljesítsenek túl, amennyivel csak képesek? Mi akadályozhatta volna meg ennek a szervnek a tisztjeit, hogy a „semmit”, amit az ügynökök révén begyűjtöttek, megfelelően felöltöztetve tényként rögzítsék?

Ennek a szervezetnek a tevékenységére senkinek sem volt rálátása. Itt lehetett a legkönnyebben a terv teljesítésével megfelelni az elvárásoknak. Gyártották hát a szemetet, fontosságuk igazolására összehordtak hetet-havat: e szövegek olvasása ma kiábrándító. A Stasi tisztjeinek előmeneteleit inkább az segítette, ha valaki kém, és nem csupán újságíró, és még inkább az, ha valaki ellenséges elem, mintha csak író vagy titkárkisasszony lenne.

Ez a könyv nagy hiányérzetet kelt, ha valakinek egyáltalán sikerül átrágnia magát az adatok, idézetek, néven nevezett besúgói életutak tömegén. Ugyanolyan hiányérzetet, mint amelyet azok érezhetnek, akiket egykor megfigyeltek, és ma – a Gauck-hivatal jóvoltából – olvashatják a több száz oldalas róluk szóló iratcsomókat.

Az adatoknak ez az „őserdeje” más kritikusok szerint is Walther hátrányára válik. Nem más ez – írja Jürgen Fuchs –, mint „tetszetős távolságtartás, amelynek örvén 888 oldalon keresztül folytatható a név- és fedőnévmutatók gyártása. Végül mindenből végtelenül sok lesz; listák és sorok özöne.” A kritika némileg igaztalan: Walther gyűjtögető munkája a tárgyszerűségre törekvés önfegyelmével párosult, s mindenképpen tiszteletre méltó.

Olyan ez a könyv, mintha valaki leltárt készítene arról, mi mindent hallgat el beszélgetés közben szándékosan a másik előtt, de sem arról nem esik szó, miért hallgatja el mindezt, sem pedig arról, hogy eközben mi játszódik le partnerében.

A hiányérzetet az okozza, hogy mindannak, amiről a könyvben adatszerűen, idézetszerűen, felsorolásszerűen szó esik, van egy emberi, lelki, társadalmi, személyes összetevője. Erről a könyv elolvasása után is csak halvány, saját személyiségünk ismeretéből kiinduló képzetünk lehet, ami nagyon emberi, végtelenül selejtes és rettenetesen veszélyes. Gilbert a háborús bűnösök Nürnbergi naplójában, illetve Merle a Mesterségem a halál című könyvében próbálta megrajzolni azt a lelki hátteret, amelyről – más formában ugyan – az állambiztonsági szolgálat esetében is szó van, s amit mind ez ideig még senkinek sem sikerült ábrázolnia.









FÜGGELÉK

STASI–DOKUMENTUMOK

A Gauck-hivatal által kiadott könyvsorozat köteteinek címlistája

1. kötet: Klaus-Dietmar–Henke-Roger Engelmann (szerk.): Aktenlage. Die Bedeutung der Unterlagen des Staatssicherheitsdienstes für die Zeitgeschichtsforschung (Irathelyzet. Az Állambiztonsági szolgálat dokumentumainak jelentősége a jelenkor-kutatásban).

2. kötet: Karl Wilhelm Fricke: Akten-Einsicht. Rekonstruktion einer politischen Verfolgung (Iratbetekintés. Egy politikai üldöztetés rekonstrukciója).

3. kötet: Helmut Müller-Enbergs: Inoffizielle Mitarbeiter des Ministeriums für Staatssicherheit. 1. rész. (Az Állambiztonsági Minisztérium nem hivatalos munkatársai. Irányelvek és végrehajtási utasítások).

4. kötet: Matthias Braun: Drama um eine Komödie. Das Ensemble von SED und Staatsicherheit, FDJ und Ministerium für Kultur gegen Heiner Müllers „Die Umsiedlerin oder das Leben auf dem Lande” im Oktober 1961 (Dráma egy komédia miatt. Az SED és a Stasi, az FDJ és a Kulturális Minisztérium együttesének fellépése Heiner Müller „Az áttelepülő, avagy vidéki élet” című darabja ellen 1961 októberében).

5. kötet: Siegfried Suckut (szerk.): Das Wörterbuch der Staatssicherheit. Definitionen zur „politisch-operativen Arbeit” (Állambiztonsági szótár. A „politikai–operatív munka” terminológiája).

6. kötet: Joachim Walther: Sicherungsbereich Literatur. Schriftsteller und Staatsicherheit in der DDR (A szépirodalom az állambiztonság hatókörében. Az írók és az állambiztonság a Német Demokratikus Köztársaságban).

7. kötet: Clemens Vollnhals (szerk.): Die Kirchenpolitik von SED und Staatsicherheit (A SED és a Stasi egyházpolitikája).

8. kötet: Siegfried Suckut–Walter Süß (szerk.): Staatspartei und Staatssicherheit. Zum Verhältnis von SED und MfS (Az állampárt és az állambiztonság. A SED és az állambiztonság viszonyáról).

9. kötet: Silke Schumann: Parteierziehung in der Geheimpolizei. Zur Rolle der SED im MfS (Pártoktatás a titkosrendőrségen. A SED szerepe az Állambiztonsági Minisztériumban).

10. kötet: Helmut Müller-Enbergs: Inoffizielle Mitarbeiter der MfS. 2. rész. Anleitungen für Agenten im „Operationsgebiet” West (Az Állambiztonsági Minisztérium nem hivatalos munkatársai. Utasítások a nyugati operatív terület ügynökeinek).

11. kötet: Karl Wilhelm Fricke–Roger Engelmann: „Konzentrierte Schläge”. Staatssicherheitsaktionen und politische Presse („Koncentrált csapások”. Az állambiztonsági akciók és a politikai sajtó).

12. kötet: Reinard Buthmann: Kadersicherung im Kombinat VEB Carl Zeiss Jena. Die Staatssicherheit und das Scheitern des Mikroelektronikprogramms (Káderek beépítése a VEB Carl Zeiss Jena Kombinátba. Az állambiztonság és a mikroelektronikai program bukása).

13. kötet: Clemens Vollnhals: Der Fall Havemann. Ein Lehrstück politischer Justiz (A Havemann-eset. A politikai jog iskolapéldája).

14. kötet: Sonja Süß: Politisch mißbraucht? Psychiatrie und Staatsicherheit in der DDR (Politikailag visszaéltek vele? A pszichiátria és az állambiztonság az NDK-ban).

15. kötet: Walter Süß: Staatsicherheit am Ende. Warum es den Mächtigen nicht gelang, 1989 eine Revolution zu verhindern? (Az állambiztonsági szervezet vége. Miért nem tudták a hatalmon levők megakadályozni 1989-ben a forradalmat?).

16. kötet: Roger Engelmann–Clemens Vollnhals (szerk.): Justiz im Dienste der Parteiherrschaaft. Rechtspraxis und Staatsicherheit in der DDR (A jog a párthatalom szolgálatában. Joggyakorlat és állambiztonság az NDK-ban).

17. kötet: Thomas Auerbach: Einsatzkommandos an der unsichtbaren Front. Terror- und Sabotagevorbereitungen des MfS gegen die Bundesrepublik Deutschland (Kommandók a láthatatlan fronton. Az Állambiztonsági Minisztérium terrorista és szabotázs tevékenységének előkészületei a Német Szövetségi Köztársaság ellen).

18. kötet: Hubertus Knabe: West-Arbeit des MfS. Das Zusammenspiel von „Aufklärug und „Abwehr” (Az Állambiztonsági Minisztérium nyugati aknamunkája. A „felderítés” és az „elhárítás” együttműködése).

http://www.rev.hu/portal/page/portal/rev/kiadvanyok/evkonyv99/ungvary

LAST_UPDATED2