Payday Loans

Keresés

SZDSZ ONLINE - SZABADSZÁJ - Ünnepi szám - 2011. március 15. PDF Nyomtatás E-mail

MÁRCIUS IDUSÁN
2011. március 13. vasárnap, 10:27 | Írta: Mécs Imre |


Kevés népnek van annyi szabadságünnepe mint a miénknek. Sokszor voltunk elnyomottak, rabságban, külső és belső elnyomásoknak kiszolgáltatva. A tavaszi március 15-e adta a stafétabotot az őszi – október 23-ának.

1956-ban 1848 volt a mértékadó példa. Nem volt véletlen, hogy amikor október 22-én a Műegyetem aulájában többezernyien fogalmaztuk a pontjainkat, a 12 pont, a „Mit kíván a Magyar Nemzet” volt a minta, a normaadó. Hiszen a szegedi egyetemisták olvasták ott fel a 12 pont mintájára aktualizált pontjaikat. Óriási vitában, egymás szájából kikapkodva fejlesztettük tovább a mondatokat, egymást bátorítva lettünk egyre merészebbek. Nem véletlen, hogy amikor megjelent közöttünk Szilágyi József, Nagy Imre barátja, esti hallgató, hogy felrázzon minket: Ti itt tanácskozgattok, mialatt Lengyelországban zeng az ég. Mi történt? - kérdezgettük, mert nem volt sajtószabadság, nem tudtunk az eseményekről. A lengyelek elzavarták a honvédelmi minisztert, aki szovjet marsall volt. A szovjet csapatok körülzárták Varsót, a lengyel csapatok pedig a távoli garnizonokból megindultakVarsó felé. Pattanásig feszült a helyzet.


Belelkesedtünk, Varsó utat mutat, kövessük a lengyel utat, lengyel-magyar barátság hangzottak a közbekiáltások. Ekkor határoztuk el, hogy kiegészítjük az akkor már 14-re duzzadt pontjainkat a 15-ikkel: „A Budapesti Műszaki Egyetem ifjúsága egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki teljes szolidarítását a lengyel és varsói munkásság és fiatalság felé a lengyel függetlenségi mozgalommal kapcsolatban”. Egyúttal elhatároztuk, hogy másnap, 23-án csöndes tüntetésként szolidaritási menetet szervezünk (s itt jön elő megint ’48 és Bem Apó) a két nép szabadságharcainak legendás tábornokának szobrához. Onnan a Kossuth térre vonultunk, kikövetelve Nagy Imre megjelenését, a forradalmi, belénk ivódott rituálét követve egy részünk elment a sajtót lefoglalni, csak éppen Heckenast és Landerer nyomdája helyett a Szabad Nép Székházát lefoglalni, hogy a 16 pontunkat közöljük, a másik része a diákságnak a munkából hazatérőkkel alaposan felduzzadva a zsarnokság jelképét mentek ledönteni, míg a harmadik csapattal a modern kor elektronikus sajtóját, a Rádiót mentünk lefoglalni. ’48 szelleme át-meg átitatta mindnyájunk lelkét, a munkásfiatalokat, az utca népét és a kezdeményező diákokét, hogy hatalmas lobogássá, robbanássá válva az egész nemzetet átitassa. ’48 tanítása abszolutum volt a számunkra, a Szabadság Egyenlőség Testvériség szelleme kiegészült a szociális igazságosság és az elvehetetlen alapvető emberi jogok követelésével. Nem véletlenül alakultak a Nemzeti Bizottmányok, sok helyt e régies, de örökké új névvel, a Nemzetőrséggel, az önzetlen felelősségvállalással és a hihetetlen aktivitással. Valóban, ahogy ’48-ban megszilárdult a széles talpazatú nemzet, ’56-ban a történészek által már-már eltemetett, kikopó, idejétmúlt fogalomnak aposztrofált NEMZET felbukkant és milliók lelkében élt, milliókra hatott.
Sajnos az eltiprások is sok hasonlóságot mutattak, csak a zsarnokság a XX. század brutalitásaival és tehnikai fölényével gyorsabb és tömegesebb megtorlás érte a megizmosuló, önállosodó és önmagát megformálni akaró népet.

A totális idegen hatalom a világ legnagyobb százarföldi hadseregével tört a kis Magyarországra, és a hazaárulók segitségével újkori történelmünk legmélyebb, legszélesebb és legdurvább megtorlásával irtottak bennünket. Senki sem lehetett biztonságban. Az önmagát munkáshatalomnak hazudó árulók legdurvábban a forradalom legnagyobb erejét képező munkássággal számoltak le. 1849-el szemben nem voltak magán gazdaságok, vállalkozások, földbirtokok, ahová menekülhettek volna az üldözöttek. Hiszen az értelmetlen háborúkban, a rettenetes népírtásokban megfogyatkozott, amúgyis kevésszámú polgárság. A totális diktatúra mindenkihez elért, az emberek önállóságát, aktivitását drasztikusan visszaszorították, az emberek gerincét megpuhították, ha nem hajlott, megtörték.


A XIX. Századi magyar fejlődés motorjai, fáklyái, mozgatói a felvilágosult liberális gondolkodók, polgárok és államférfiak voltak. Nagyrészt nekik köszönhető Magyarország XIX. századi fejlődése. ’56-ban nosztalgiával gondoltunk a megelőző századra és keserűen arra, hogy az ország és a társadalom önfejlődését megakasztották, majd iszonyatos mértékben károsították a világháborúk, a nemes eszméket, az emberi életeket pusztító jobb és baloldali antidemokratikus rezsimek. A totális diktatúrák lehetetlenné tették, hogy a szerencsésebb helyzetű, demokratikus jogállamot létrehozó nyugateurópai népek önvizsgálódását és múltjuk megítélését jelentő utat követhessük. Megakadályoztak bennünket abban, hogy keserű múltunkkal szembenézzünk, a régi bűnöket elítéljük, hibáinkat orvosoljuk, értékeinket feltárjuk, azokra építsünk. Erre ’56-ban nyílt – történelmi léptékben néhány pillanatra – lehetőség.

Túl sokat írok március ürügyén októberünkről? Lehet, de bennünk a szabadság utáni vágy és a sok sziszifuszi újrakezdés szoros, megélt egységet hozott létre, fantasztikus ötvözetet, amelyet halálunkig hordozunk. Ez a nemes szabadságeszme, amely tiszteli mások hasonló fogantatású
érdekeit. Napjainkra a a klasszikus, többségi demokrácia-elv tovább finomult, árnyalódott és ezáltal erősödött: az emberi jogok posztulátumával. Kimondhatjuk, a XXI. században annál korszerűbb, annál jobb és élhetőbb egy politikai közösség, minél több jogot biztosít az egyénnek, amelyet semmiféle többség sem korlátozhat. Legyünk büszkék összefonódó forradalmainkra, a szívós, hosszú és önfeláldozó küzdelemre, amely során létrehoztuk a rendszerváltást és a magyar történelem első valóban demokratikus, emberi jogokat biztosító modern államformáját, tagjai lettünk a fejlődő európai közösségnek. De kötelességünk is minden erőnkkel megvédeni eredményeinket. Mert van mit védenünk és van mitől.
„Ez a mi munkánk, és nem is kevés.”

Ne feledjük eleink üzenetét:
„Haza és haladás!”


Módosítás: (2011. március 13. vasárnap, 10:42)

demszky ifjan

Rózsa Mihály:

Egy EMBER


Demszky Gábor neve fogalom lett. Ha azt mondjuk Demokratikus Ellenzék, rendszerváltás, Budapest, SZDSZ, nagyon sokunknak ő jut az eszünkbe. Kölyök voltam, amikor megismertem, ő is logikusan fiatalabb volt és több őrültségre fogékony. Később, amikor főpolgármester lett, sokak szemében a komoly, megfontolt és kimért Demszky úr jelent meg. Valahogy én soha nem tudtam így tekinteni rá. nekem mindig is Gábor maradt. Persze láttam rajta a szandál helyett a varrott elegáns cipőt, a kigombolt ing és kényelmes vászonnadrág helyett az öltönyt, de valahogy mindig úgy éreztem, hogy feszeng ezekben. Nagyon jól állt ez neki alkatából fakadóan, mégis inkább egyfajta rá erőltetett meznek hatott számomra. A legkomolyabb pillanataiban is a szeme sarkában, ott láttam mindig azt a csibészes régi mosolyt, a hitet. Hitet abban, hogy az igazságot képviseli, hogy amit tesz, az országért, a fővárosunkért cselekszi, amit nagyon szeretett, édesanyjának, testvérének tekintett. A főváros szerette nagy fiát. Nem véletlen, hogy amikor Demszky elindult választáson a fővárosban, mindig biztosan tudott nyerni.

Amikor a főpolgármestere lett Budapestnek, egy lepusztult, romhalmazt örökölt. Normális ember, amikor rájön arra, hogy miben kellene csodát tennie, meghőkölne ettől. Demszky nem. Ő elszánta magát arra, hogy modern világvárost épít hazánk fővárosából. Nem kibúvókat keresett, hanem az első perctől kezdve neki állt és keményen napi 16-18 órákat dolgozott a városért. Az ő érdeme, hogy Budapest a térség legkedveltebb befektetési célpontja lett, és élhetőségi szempontok alapján is nemzetközi szakértők Budapestet igen előkelő helyen jegyzik. Budapest a turisták egyik kedvenc célpontja lett, Demszky vezetésével dinamikusan fejlődött,, megújult, miközben kiemelten tudta védeni saját múltbéli örökségeit is. Sok harcot kellett folytatnia az egymást váltó kormányzatokkal, akik rendre megtagadták a fővárostól azt a támogatást, amit az súlyánál és jelentőségénél fogva megérdemelne. Mégis Demszky megcsinálta a csodát, a semmiből, minimális állami támogatás mellett is Valamit épített. Miközben támadta őt ezért az ellenzéke és az úgynevezett szövetségese is rendszeresen. Lemerem írni, Podmaninszky óta nem volt ilyen jó gazdája a fővárosnak, mint ő!

Demszky Gábor elkötelezett és következetes demokrata. A rendszerváltás előtti időszakban is akkor emelte fel szavát a jogállam és a szabadság mellett, amikor ezért még érdemi következményekkel kellett számolnia. Demszkyt Kádár kopói rendszeresen zaklatták és bántalmazták. Hiába minden terror, a gerincét soha nem tudták megtörni. A Demokratikus Ellenzékben Demszkynek meghatározó szerepe volt és bizony nem kis érdeme volt abban, hogy a szocialista diktatúra megbukott Magyarországon, amit sokan a rendszerváltás után sem tudtak megbocsájtani neki.

A rendszerváltás előtti időszakban alakult ki az a szokás, hogy mi az ellenzék tagjai március 14-én este a Petőfi szobornál gyűltünk össze, onnan indultunk tiltakozó menetként a Batthyány örökmécseshez, majd onnan fel a Lánchídon át a Budai Várba. Illetve egészen pontosan ez volt mindig a tervezett útvonal, de szinte soha nem tudtuk végig járni, mert az ellenünk kirendelt rohamrendőrök már előbb szétverték a demonstrációnkat. Demszky Gábor ezeken a megmozdulásokon mindig jelen volt, ha nem vették előtte őrizetbe, amire sokak esetében volt példa.
A rendszerváltás után, valahogy vége szakadt ennek a március 15-i menetnek. Az utolsó, ha jól emlékszem 1990-ben volt és talán ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor végig tudtunk menni az útvonalon anélkül, hogy bántalmaztak volna minket a rendőrök. Ma is sajnálom, hogy ezt a hagyományt, ki tudja miért elfelejtettük, nem használtuk többet. 1991 márciusában Demszky Gábor, mint Budapest főpolgármestere, ragaszkodott viszont ahhoz, hogy a főváros rendezvényén tartott beszédét a Petőfi szobor előtt mondja el. Minden évben ott voltunk, akik a rendszerváltás előtt is, hogy meghallgassuk Demszky Gábort, aki olyan szépen és jól tudott beszélni a Szabadságról és annak szeretetéről. Hosszú éveken keresztül békésen tarthattuk meg megemlékezéseinket, majd hirtelen 2006 után változott a helyzet és a szélsőjobboldal, ahogy régen a kommunisták, szintén Demszkybe és belénk akarták fojtani a szót azzal, hogy megzavarva az ünnepséget, tojással, üvegekkel igyekeztek megdobálni a főpolgármesterünket. Bevallom, 2006 előtt kicsit laposabbra sikeredtek már Demszky ünnepi beszédei. Mindig sikerült neki mondania az ünnep leghatásosabb, legjobb beszédét, de egy kicsit hiányzott azokból a tűz. Viszont amikor Demszky a felheccelt csőcselékkel találta szembe magát, újra elemébe került, újra ezer fokosra hevült benne a tűz és olyan beszédeket tudott nem kis részben rögtönözni, hogy utána büszkeséggel töltött el, hogy ott lehettem, hogy részese lehettem, hogy halhattam. 2011. március 15-e már nem lesz olyan, mint eddig. Demszky Gábor nem fog beszélni a Petőfi szobornál, valami elveszett ezzel, csak remélni merem, hogy nem véglegesen.
Nem tudok és nem is akarnék elfogulatlan krónikása lenni Demszky Gábornak. Számomra ő mindig egyfajta politikai példakép volt és ez nem változott a hosszú évtizedek során. Ma is legkedvesebb politikusomnak tartom, ma is lelkes hívének vallom magam. Tisztelem és elismerem Demszky Gábort, a politikust, a főpolgármestert / számomra mindig ő marad a főváros főpolgármestere, mint ahogy Göncz Árpád a Köztársaságom elnöke/ és őszintén szeretem Demszky Gábort, az embert. AZ EMBERT, és bizony nem bírom elég nagybetűvel leírni ezt! Március 15-i ünnepünk vallom szegényebb lesz Demszky Gábor nélkül. De Demszky velünk van akkor is, ha fizikai valójában bármi miatt nem lehet most velünk. Demszky üzenete bennünk él és tovább kell vinnünk. Mert ezt követeli meggyőződésem szerint emberségünk, elveink és a Haza!

demszky_ellentuntetok_20070315


Gehér József:

Szabadság csillaga


Szabadság csillaga volt hajdan a magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.
/Babits Mihály: Petőfi Koszorúi/


Ismét közeleg március 15-e. A sajtószabadság és a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja. Húsz éve természetesnek tartjuk a szabad sajtót és a parlamentáris Köztársaságot. ( Csak remélni tudom, hogy ez így lesz később is, de ez az írás nem erről szól). A kommunista rezsimben március 15-e nem ünnep, hanem munkanap volt. Az iskolákban tanítás nélküli munkanapot tartottak.

Megpróbálták egy kaptafára húzni, összemosni március 21-vel és április 4-vel.

Bár mindent megpróbáltak, hogy a fiatalokat az iskolában vagy otthon tartsák (pl. kizárólag ekkor voltak indiános filmek a TV-ben), mégis „hagyomány” lett főleg a fiatalok körében a spontán felvonulás és ünneplés. Bár nem volt internet és mobiltelefon (egyébként vezetékes is alig), mégis tudtuk, hogy mikor és hol találkozunk. Összegyűltünk, sétáltunk, énekeltünk. Beszédek és transzparensek nélkül A rendszer ezt a keveset is nehezen tolerálta. A barátságtalan reakciók közül kiemelkedett a 72-es, a 73-as és a 86-os brutális rendőri fellépés. .Ez utóbbiról szól Dékány István filmje (20:15, Hétfő (március 14.), DUNA Televízió), dokumentumok és visszaemlékezők (köztük jómagam) segítségével. Azon a napon a szokásos útvonalat jártuk be: Petőfi szobor, Örökmécses, Margit híd, Bem szobor. Időközben még Pesten történt egy incidens: egy fiatal diáklányt, Diószegi Olgát, aki pénzt gyűjtött Nagy Jenő szamizdat kiadó bírságának megfizetésére, elhurcoltak civil ruhás rendőrök. Néhányan ülősztrájkot kezdeményeztek Olga kiszabadítására, de ez eredménytelen volt.
Este ismét a szokásos gyülekező a Petőfi szobornál, indultunk volna a bevált útvonalon, de szokatlan dolog történt. Minden útelágazásnál rendőrmotorosok állták utunkat, csak egy irányt szabadon hagyva. A motorosok és néhány provokátor segítségével hamarosan a Roosevelt téren találtuk magunkat. Csak a Lánchíd felé volt szabad az út. Indultunk át Budára. Ahogy a tömeg vége fölért a hídra, klikk, a csapda bezárult. Szabályosan fogságba estünk. Hosszú várakoztatás után egyesével lehetett távozni rendőrsorfalak között. Nem pihentek a gumibotok. A személyit elvették. Ahogy visszakaptuk őket, az is tipikus szocialista történet. Akkoriban tanár voltam így az én személyimet a Fővárosi Műv. Osztályra vitték, ott kapta meg az igazgatóm, s tőle én. Azt is üzenték, hogy még egy ilyen és visszavonják a diplomám.
Hogy ezt az egész rendőri akciót miért csinálták? Ki tudja? Talán üzenni akartak: októberben meg ne próbáld!! Talán csak hadgyakorlatot tartottak élő anyaggal. Mindegy, 4 év múlva már nem voltak sehol.


forrás: SZDSZ ONLINE - SZABADSZÁJ - Ünnepi szám - 2011. március 15.

_________________________________________________________________

UGYANITT:

kis jnos s vsrhelyi

ÜNNEPI PROGRAMOK:

Alkotmányozás- Mivégre?
Kis János előadása


2011. március 15. 11-13h
OSA Archívum
Budapest, Arany János utca 32.

LAST_UPDATED2