TOMPA MIHÁLY
BŰNBOCSÁNAT.
Álmatlan éjben az ágy vánkosán, Zarándok-úton s a templom kövén: Oh, mennyi köny hull széjjel titkosan, A fájdalom forrásiból jövén! Midőn felkél a vádló síri árny, Melyet sok év és hallgatás temet, Fedett arccal sohajt a bünhödő: Isten bocsásd, bocsásd meg vétkemet!
- Én bűnös kéjt vadásztam, - tudva bár Azt a sivár átkot, mely rajta van; - Lábbal tapodtam hűséget, frigyet; Eszeveszett valék és fajtalan; A drága nő szivét meggyilkolám, Szétszórtam édes, szép családomat! Hah mily örvény...! menten alábukom, Ha kezed, oh Isten, nem támogat!
- Szerettem a cselt, álnok útakat, Hamis keresményt és ragadományt; S barlangomban abból rég semmi sincs, Mi ott orzó kezem halomra hányt. E kéz... e kéz! vérfoltokkal tele... Pedig folyvást őrült hévvel mosám! És dugnom kell... s tünődnöm szüntelen, Isten haragján, - hóhér pallosán.
- Te ültetél tanácsba engemet, Igaz biró s igazság istene! Rám bíztad az itélet mérlegét, De az kezemben félre billene... Bűnöst feloldtam, nem az igazat, Megronta: kegy, hiúság, önhaszon... Oh, megindúl-e most jobban az ég, Mint egykor én, - a könyűn, panaszon?!
- Megvetve, oh Isten, törvényedet: Kicsúfolám hatalmad, létedet! Igaz vagy s rettentő, midőn magad A tagadóval megösmérteted! Ki lázadón reád fegyvert fogék: Saját szivembe mélyedt fegyverem... A mélységből kiáltok: könyörülj! Im bünbánatban mellemet verem...
Az arc porban hever s a köny ömöl, A hű vezeklő bűnét látja csak... S hogy Istenhez fordúl bocsánatért: Szétválni kezd lelkében szín, salak. S ha a sziv meglágyult, mint a viasz, Uj ember lenni a bűnös ha kész. Felé hajlik az égi irgalom: Bizzál fiam, bűnöd bocsátva lész!
S te? furdalást nem ösmersz... s üdved az, Hogy ácsorogsz fényes ajtók körűl; Hivalgón hordod a Kain-jegyet, Mit jobbulás rólad le nem törűl: Tetted leend majd ellened tanú, S tűz, mit fejedre sok nap gyüjtöget... Neked, áruló! nem bocsátja meg, Ne is bocsássa Isten, bűnödet!
|