Payday Loans

Keresés

A legújabb

A zsidókérdés mint litvánkérdés
A ZSIDÓK TÖRTÉNETE - ZSIDÓSÁG A NAGYVILÁGBAN
jewish family

Bojtár Endre
A zsidókérdés mint litvánkérdés


Nem csoda, hogy a rendszerváltás után a régió többi országához hasonlóan Litvániában is újra felmerült a zsidókérdés: Európa egyik legnagyobb zsidó közössége litvániai területeken élt - és halt. (Habár a magyarországi zsidósággal szöges ellentétben a litvániai zsidók mindig a litvánok mellett, elkülönülve, s nem együtt, nem asszimilálódva léteztek. Például litván nyelvű zsidó irodalom nincs, s a világháborúk között Litvániában mindösszesen két (2) vegyes házasság köttetett.) Persze nem pusztán történelmi problémáról van szó: mint Közép- és Kelet-Európában mindenütt, itt is a saját (nemzeti) identitás tisztázatlansága vagy tisztázása a tét. Hogy van mit tisztázni, arra csak egyetlen példa: a litván parlament képviselője, Kaunas volt főpolgármestere, egy bizonyos Vytautas Šustauskas 2000-ben nyilvánosan kijelenthette: "Ha nincsenek a németek, akkor talán ma a kaunasi Szabadság sugárúton a zsidók cipőpucolója lennék." (Amire az 1991-ben egy litván határállomáson végrehajtott szovjet vérengzés egyetlen túlélője, Tomas Šernus református lelkész azt válaszolta: "Ha csak egyetlen meggyilkolt zsidó csecsemő visszakaphatná az életét, egész életemben pucolnám Šustauskas úr cipőjét.")

A sajtóban, a médiában hangot kapott rövid távú, főként publicisztikai megközelítések mellett lassan aztán a történettudomány vette át a főszerepet a kérdés vizsgálatában. Az alábbiakban öt könyvről számolok be, megjelenésük sorrendjében, azt remélve, hogy kiadnak valamiféle összképet, amely talán a magyar olvasónak is szolgál némi adalékul és tanulságul.


1. Dov Levin: The Litvaks: A Short History of the Jews in Lithuania, Yad Vashem, Jerusalem, 2000, 283.

A könyv a jeruzsálemi Jad Vasem kutatóközpont héber nyelvű történelmi sorozatába írt, 1996-ban megjelent kötet (Pinkas Hakehillot Lita) fordítása. Az 1925-ben született és cionistaként nevelkedett szerző 1941-ben a kaunasi gettóból megszökve állt a német- és litvánellenes szovjet partizánok közé, majd 1945-től Palesztinában harcolt Izrael megszületéséért. Történésznek Izraelben és Chicagóban tanult, nyugdíjba vonulásáig a jeruzsálemi Héber Egyetem kortárs történeti intézetében az oral history osztályt vezette. Főként a baltikumi zsidósággal foglalkozó munkái közül különösen kettőt érdemes megemlíteni: Baltic Jews under the Soviets (1994), Lesser of Two Evils: 1939-1941 (1995).

Az archív fényképekkel gazdagon illusztrált, 3 térképpel, hatalmas szakirodalomjegyzékkel, névmutatóval, valamint a litvániai helynevek litván és jiddis nyelvű mutatójával ellátott albumszerű könyv címe megtévesztő, hiszen (a jiddisből általánossá váló szóval) litvákoknak a XVIII. század végétől nemcsak a litvániai zsidókat hívták. Hogy pontosan kiket, azt nehéz egyszer és mindenkorra meghatározni, hiszen a "litvánság" határai változtak, de az biztos, hogy többségük a mai Fehéroroszországhoz tartozó területeken élt, s az orosz birodalomba kerülésük előtt, a XVII-XVIII. században nem hivatalos "fővárosuk" Breszt volt. (Sőt, litváknak tartották magukat a 80-90 ezer lélekszámú lettországi és a csekély, 4-5 ezer főre tehető észtországi zsidók is.) De az alcím sem egyértelmű, mert a két világháború között két Litvánia létezett: a hivatalos "kaunasi" és a lengyelek által 1920-ban elfoglalt 13 ezer km2-nyi területű "vilnai Litvánia", s ezeket csak Lengyelország 1939-es szovjet lerohanása egyesítette. Az elsőben a szinte kizárólag városokban élő zsidók a lakosság mintegy 7%-át tették ki, míg magában Vilnában, a (jiddis nyelvű) litvák kultúra talán legvirágzóbb korabeli központjában több mint 40%-át (a többségi lengyel és a 3%-nyi litván mellett). Azt lehet mondani, hogy a Kaunasban született és ott felserdült Levin a kaunasi Litvánia zsidóságának a történetét írta meg, ami azt jelenti, hogy könyve gerincét mennyiségileg és minőségileg is a két háború közötti időszak képezi, s az előzményeknek, illetve az 1939-et követő utózmányoknak csak kevesebb teret szentelt. A féloldalasságból következő hiányok különösen a kultúra bemutatásakor szembeszökőek, már csak azért is, mert a kaunasi Litvánia zsidóságának szellemi színvonala nem vetekedhetett Vilna intellektuális gazdagságával. A könyv például olyan jelentős vilnai irodalmároknak, mint az 1925-ben Vilnában alapított, s jelenleg New Yorkban működő Jiddis Tudományos Intézet (JIVO vagy YYVO) könyvanyagának a náci megszállás alatti megmentésében oroszlánrészt vállaló Avraham Sutzkevernek és Noach Priluckinak vagy a nemzetközi PEN zsidó tagozata rövid ideig elnökének, Mose Kulbaknak, illetve a legújabb időkből az 1993-as, Izraelbe történt kivándorlásáig a litvániai zsidó közösség elnöki tisztét betöltő, kitűnő (magyarul is olvasható) orosz írónak, Grigorij Kanovicsnak még a nevét sem említi. 

Ez azonban csak némileg csökkenti, de egyáltalán nem teszi semmissé a könyv úttörő érdemeit: első ízben ad egy világnyelven átfogó képet a litvákok történetéről, beleágyazva azt Litvánia történetébe. A bevezető fejezet ugyanis kevesebb mint 20 lapon dióhéjban beszámol a litván történelemről, a zsidók megjelenésétől, vagyis a XIII. század végétől a XX. század végéig. Ezt követi a litvániai zsidók története, a kezdetektől egészen napjainkig, a megszokott fontosabb eseményekhez, évszámokhoz kötődő sorrendben: 1569-ig, a lublini unióig tartott az első szakasz, majd következett a Lengyel- Litván Nemzetközösség, ahol 1623 és 1764 között, tehát még az 1648-as Bohdan Hmelnickij-féle iszonyatos, litván területekre is kiterjedő pogromok után is a lengyel mellett önkormányzati szerepet betöltő litván Zsidó Nemzeti Tanács (va'ad) is működött. Majd az állam harmadik, 1795-ös felosztását követően az addig zsidók nélküli orosz birodalomba került a több mint 1 millió litvák, akiknek 1915-ig az ún. lakhatási zóna (oroszul: cserta oszedlosztyi, angolul: Pale of Settlement, amit a szakirodalom a leggyakrabban letelepedési övezetnek fordított magyarra) volt a kényszerlakhelyük (noha a zóna nemcsak litvákok lakta területeket, hanem például délen Odesszát is felölelte). Az első világháború idején - a hadi helyzet alakulásától függően - hol oroszbarátságuk, hol németbarátságuk, hol litvánbarátságuk, hol burzsuj voltuk, hol bolsevik voltuk miatt üldözték-gyilkolták őket. A független Litvániában eleinte addig talán soha nem élvezett autonómiát kaptak, amelyet azonban már 1922-től kezdve fokozatosan, majd az 1926-os katonai államcsínnyel végleg visszavettek tőlük - bár a jiddis nyelvű kisebbségi iskolákat egészen 1938-ig nagyrészt az állam tartotta fenn, főként persze azért, hogy kítűnjön: a gyűlölt lengyel kisebbség viszont semmiféle támogatásban nem részesül. Litvániában három, sokszor egymással is hadakozó társadalmi-szellemi irányzat különült el: a legnépesebb a héber nyelvet propagáló (liberális, szocialista, nemzeti, vallásos) cionistáké volt, továbbá az ultraortodox vallásosoké, valamint a jiddis kultúrát ápoló néppártiaké és kommunistáké. Az utóbbiak a mindössze 1200-1500 tagot számláló illegális Litvániai Kommunista Pártban túlreprezentáltak voltak, de tevékenységük árnya rávetült az egész zsidóságra ("a zsidók bolsevikok"), amihez hozzájárultak az 1940 nyarán litvánul és jiddisül tartott tömeggyűlések, amelyeken "a szovjet népek nagy családjához" való csatlakozásra agitálták a lakosságot. 1941 végétől a Vörös Hadseregen belül megalakult a litván nemzeti hadosztály, amelynek egyik százada zsidókból állt. Mindennek ellenére mind az 1940-41-es, mind az 1944 utáni szovjet deportálásokban és a Gulagon a zsidók megint csak túlreprezentáltak voltak. A közbeeső német megszállásról írván Levin az elsők egyike volt, akik szépítés nélkül feltárták a zsidók kiirtásában részt vevő litvánok szerepét és számarányát. A helyiek már a németek előtt, 1941 júniusában mintegy 10 ezer zsidót gyilkoltak meg, s az 1941 júliusában felállított Einsatzgruppékban, ezekben a - Gideon Hausner kifejezésével - "mozgómészárszékekben" 8:1 volt a különös kegyetlenségükről hírhedtté váló litvánok és a németek aránya. Összességében a Litvánia területén élt zsidók 96%-a elpusztult, ami alighanem egész Európában a legmagasabb arány. A Szovjetunióban és a németországi DP-táborokban mindössze 25 ezer túlélő maradt, a háború előtti zsidóság 10%-a. Szovjet-Litvániában a nemzetiségként számon tartott zsidók helyzete is csak Sztálin halála után javult. Sőt számuk egyedülálló módon még gyarapodott is: mivel Litvániában (s általában a Baltikumban) az életszínvonal magasabb volt, mint a többi szovjet köztársaságban, sok volt a betelepülő, úgyhogy 1989-ben a 12 ezer litvániai zsidó majdnem fele Fehéroroszországból, Ukrajnából és Oroszországból származott. A zsidóságtudat azonban Litvániában is főként az Izraelbe történő kivándorlás, alijázás jogának a követelését jelentette, s evvel párhuzamosan csökkent a kötődés a hagyományos litvák kultúrához: míg a holokauszt utáni első, 1959-es népszámláláskor a litvániai zsidók 69%-a jelölte meg a jiddist anyanyelveként, addig 1989-re ez a szám 35%-ra csökkent. Az 1990-ben függetlenségét visszanyert Litvániából azután a maradék zsidóság nagy része emigrált. 

A holokauszt Levin szerint nem csak fizikailag pusztította el a litvákokat. Velük együtt eltüntette a kelet-európai askenázi zsidóság egy jellegzetes típusát is: a racionális, mindenfajta hamis messiásokkal szemben szkeptikus, az érzelmekre alapozó misztikus-eksztatikus haszidizmust elvető, a Tóra tanulmányozásában a XVIII. századi nagy vilnai gáon (bölcs), Elijáhu módszerét követő, a "tiszta" cionizmust támogató litvák típusát. (Bár a haszidizmusnak is volt, illetve főként az USA-ban máig továbbélően van egy "litvák" válfaja, a lubavicsi, avagy Chabad-haszidizmus.) Ehhez csak annyit kell hozzáfűzni, hogy a litvákok "csupán" szülőföldjükről, Kelet-Európából tűntek el, de a kivándoroltak között, főként az USA-ban a típus (ha valamiféle "nemzetkarakterológai" alapon egyáltalán felállítható) tovább él. Másrészt magában Litvániában is, Levin könyvének megjelenése után, az új évezred elején több ígéretes kezdeményezés született, amelynek révén reménykedhetünk a litvákok kultúrájának ha nem is a feltámasztásában, de legalább alaposabb megismerésében. 

2. Lietuvos Zydai (Litvánia zsidói). Szerk. Leonas Gudaitis. 
Kaunas, 2003, Vytauto Didziojo Universitas, pp. 139. 

A hat (bőséges angol nyelvű összefoglalással ellátott) tanulmányt tartalmazó vékony kötet arról tanúskodik, hogy a litván társadalomtudomány a litvániai zsidóság történetének nagy vonalakban történő feldolgozása után hozzálát a részletkérdések alaposabb feltárásához is. Örvendetes, hogy - szóljon bármilyen kényes témáról - mindegyik írás hangneme tudományos, tárgyszerű, s érezhetően igyekszik ideológiai-politikai előítéletektől mentes maradni.

Laima Anglickienë arról ír (5-26.), hogy milyen zsidókép alakult ki a litván folklórban. Litvánul a zsidó férfira, illetve nőre több mint húsz, kicsinyítő képzővel képzett szó van, amelyek jelentése azonban a szövegösszefüggéstől függ: lehet becézés is, szitokszó is, "zsidócska" is, meg "zsidrák" is. Az eleve csak típusokat felvonultató és a XIX. században gyűjtött (keletkezett?) folklór műalkotások (dainák, mesék) ugyanezt a kettősséget mutatják. A zsidó vagy mint különös szokásokkal, kinézettel stb. megvert, idegen nyelven gajdoló másvalaki jóindulatú lenézésben, tréfás csúfolódásban részesül, vagy mint a Jézus keresztre feszítését elkövető, keresztényeket rituálisan gyilkoló, a lelketlen állatok státusával rendelkező, bűnös pogány utálat tárgya. (Ebben a katolikus egyháztól kiinduló és általa kezdettől fogva gerjesztett "népi antiszemitizmusban", ami tulajdonképpen antijudaizmus, az az érdekes, hogy a litvánok keresztelkedtek meg a legutoljára egész Európában, s pogány múltjuk régi dicsőségét büszkén emlegetik. A saját pogány jó, az idegen pogány rossz - megint csak igazolódik az általános tétel: az antiszemiták a zsidó üldözésekor annak egyes negatív tulajdonságait csak ürügyként használják, valójában azonban a másság, az idegenség megtestesítőjét gyűlölik benne.) Ausrele Kristina Pazëraitë (27-46.) tanulmánya arról tanúskodik, hogy a más népek, országok történetébe szövődött-fonódott zsidó ügyekkel foglalkozván néha még a kutatás tárgyának puszta kijelölése-megnevezése is csak bonyolult magyarázatokkal lehetséges. A szerző a zsidó iskolák állami reformjáról ír I. Miklós uralkodása idején (1825-1855) Litvániában. Csakhogy Litvánia ekkor nem létezett. A litván(iai) zsidó fogalma is szűkebb, mint a litvák. Az eddigi szakirodalom hol orosz(országi), hol lengyel(országi) zsidóról beszél, hol ezeken belül az egyes kormányzóságokra (vilnai, kaunasi-kovnói stb.) pontosít. (Ékes példa a tisztázatlanságra, hogy az első jelentős magyar zsidó költő, Kiss József pusztán anyai nagyapja nevének - Mayer Litvák - alapján képes volt 1911-ben és 1920-ban keletkezett versével - Legendák a nagyapámról - életrajzot kerekíteni a Rigából Vilnán át "a pogromok elől menekülő kaftános zsidónak", amit Kiss életrajzírója, Rubinyi Mózes is készpénznek fogad el - Kiss József élete és munkássága, 1926, 160. - tőle pedig Komlós Aladártól kezdve a háború előtt a "Spenóton" át Scheiber Sándorig és Hegedős Máriáig mindenki átvesz.) A zavart tovább fokozza, hogy a (mai) Litvánia területét lakó zsidóknak különböző szellemi irányzatokhoz tartozván (haszidizmus, ennek a vilnai gáont követő talmudista ellenzői-misznagdimédjei, a haszkala hívei stb.) különböző elképzeléseik voltak az oktatásról, annak nyelvéről, tartalmáról, s ebből következett, hogy - durva leegyszerűsítéssel - ragaszkodtak a hagyományhoz, vagy elfogadták az asszimilációt. Az 1830-40-es évek jelentették a határt, amikortól az orosz kormányzat erőltetni kezdte az asszimilációt, elsősorban is az addig németül (jiddisül) folyó elemi iskolai oktatás oroszra történő átállítása révén, valamint a német felvilágosodás ösztönzéseiből kiinduló zsidó felvilágosodással, a haszkalával szembeni reformok révén. Nyomukban megjelent az orosz zsidók vékony, de fontos szerepet játszó rétege. (Ezt jelzi, hogy 1846-ig kellett várni, hogy az első zsidó, Lev Mandelstam orosz állami egyetemre járhasson és diplomát szerezhessen.) Általában azonban elmondható, hogy a zsidók idegenkedtek a vallás elhagyására is ösztönző reformoktól, amelyek ily módon csak azt a nyelvi zűrzavart fokozták, amely Közép- és Kelet-Európát általában is jellemezte. (Megint egy példa: az előbb említett Mandelstamnak csupán névrokona, az 1891-ben Varsóban született nagy orosz költő, Oszip Mandelstam Vilnából származó anyja a legtisztább orosz nyelvet és kultúrát adta tovább fiának, míg apjáról így írt a költő visszaemlékezéseinek Zsidó káosz című fejezetében: "Apámnak egyáltalán nem volt nyelve, ami volt, az bandzsanyelvűség és idegennyelvűség volt. Egy lengyel zsidó orosz beszéde? - Nem. Egy német zsidó beszéde? - Az sem. Esetleg egy sajátos kurlandi akcentus? - Ilyenekről nem hallottam. Egy tökéletesen elvont, kimódolt nyelv, egy autodidakta cirkalmas és nyakatekert beszéde, amelyben a hétköznapi szavak Herder, Leibniz és Spinoza ódon filozófiai terminusaival keveredtek, a talmudista fura szintakszisa, mesterkélt, nem mindig végigmondott mondatfüzére - mindez akármi lehetett, de nyelv nem volt, se orosz, se német." Sum vremenyi, II/67.) Eglë Bendikaitë (47-63.) a két háború közötti Litvániában kialakult erős szocialista cionizmust elemzi. A mozgalom egyesítette a szocialista és a cionista ideológiát, s a hasonló palesztinai törekvések egyik fő táplálójává vált. Jonas Vaicenonis (65-75.) az első Litván Köztársaság hadseregében szolgáló zsidók helyzetét tárgyalja. Cáfolva a "nem katonának való, gyáva zsidó" sztereotípiáját, a zsidók aránya a hadseregben tükrözte a zsidó kisebbség általános arányát (7,5%), kivéve a tisztikart, ahová csak egy-két zsidó tudott bejutni. A zsidók eskütételkor Adonáj nevére esküdtek. Az 1937-es születésű Liudas Truska (77-112.), aki a litván történészek közül a legtöbbet tette a litvániai zsidó történelemkutatásáért, a litvániai antiszemitizmus történetét tárgyaló monográfiájának (Litvánok és zsidók a XIX. század végétől 1941 júniusáig, 2005) azt a fejezetét adja itt közre, amely az 1940-41-es első szovjet megszállással foglalkozik. Tanulságait úgy lehetne összegezni, hogy az egy évig tartó szovjet uralom végleg világossá tette, hogy Litvánia világháború előtti, a németek és a szovjetek között folytatott hintapolitikája csődöt mondott (s tegyem hozzá: az adott geopolitikai helyzetben, amikor a Hitler-Sztálin-paktumok révén a két gonosz 1939 és 1941 között szövetségre lépett, ez a csőd végzetszerűen elkerülhetetlen volt), s hogy a litvánok németbarát, illetve a zsidók kisebbik rosszat választó szovjetbarát beállítottsága eleve szembeállította őket (ami a zsidókat egyúttal alkalmassá tette a bűnbak szerepére - noha a "Litvániát eláruló-elveszejtő zsidó bolsevik" Berlinben kitalált és onnan terjesztett (s "neo- és ultrahazafias" körökben máig eleven) sztereotípiája hazugság: a zsidókat a deportálások, az államosítás, intézményeik megszüntetése stb. arányosan nagyobb százalékban érintették, mint a litvánokat. (Például 1941 tavaszán kezdődött meg a JIVO - később a németek által befejezett - felszámolása, s a szovjet hatóságok zárták be mind a 13 héber nyelvű gimnáziumot és progimnáziumot, mivel a héber "a reakciós cionizmus burzsoá nyelvének" számított.) Linas Venclauskas (113-139.) az 1940-42-es litván és francia sajtóban megjelent antiszemita sztereotípiákat hasonlítja össze. (A litván anyagban rábukkanhatunk egy magyar vonatkozásra is: az egyik antiszemita folyóirat 1940-ben Bangha Béla 1912-ben megjelent Katholizismus und Judentum című brosúrájának a rövidített változatát közli.) A francia sajtót három lap képviseli: a francia nácizmus szócsöve volt a Je suis partout, Franciaország megszállt részén jelent meg a Les Temps Nouveaux, s a Vichy-Franciaországban a L'Action Française. Az utóbbi és a litván sajtó mutatja egymással a legtöbb rokonságot, ami főleg abban áll, hogy ugyanazokat a zsidóellenes sztereotípiákat (a zsidó mint a francia és a litván emberek kizsákmányolója, illetve mint a függetlenség elvesztésének okozója) burkoltabban sulykolták, szemben az első két újság ordenáré zsidógyűlöletével. Mindazonáltal még az utóbbiak is csak a zsidók fokozatos eltávolítását követelték: először csupán állampolgári jogaiktól kell megfosztani, s csak ezután kiiktatni őket a társadalomból. A litván újságok ezt egyszerre tartották kívánatosnak végrehajtani. (Nyilván evvel is öszszefügg a különbség a Franciaországban, illetve Litvániában megmenekült-bújtatott zsidók számában.) 

3. Nikzentaitis, Alvydas - Schreiner, Stefan - Staliunas, Darius (szerk.): 
The Vanished World of Lithuanian Jews. Amsterdam - New York, 2004, Rodopi, 323. 

A tanulmánygyűjtemény annak a nemzetközileg is hiánypótló sorozatnak az első kötete, amelyet az előszót író kaunasi liberális politológus-filozófus Leonidas Donskis szerkeszt, s amely a Két világ határán: Identitás, szabadság és erkölcsi képzelőerő (moral imagination) a Baltikumban címet viseli. A könyv két, 1997-ben, illetve 2001-ben Litvániában rendezett konferencia előadásainak bővített és szerkesztett változata. 

Azt, hogy a 15 szerző közül 10 külföldi, "nyugati", magyarázza a litván (s általában a balti) történettudomány sajátos állapota: komolyan számításba vehető, független hazai kutatások csupán az 1989-91-es rendszerváltást követően indulhattak meg, s Litvániában sem maradtak napi politikai indulatoktól mentesek. Különösen vonatkozik ez a "zsidókérdésre", amely a rendszerváltásig csak a nyugati, amerikai (s jórészt jobboldali, sőt néha egyenesen fasisztának mondható) emigráció számára létezett, s amellyel először jóformán egyedül szállt szembe (magyarul is olvasható) esszéiben a Yale-en tanító költő-irodalomtörténész, Tomas Venclova. Nagyrészt emigráns szerzők alakították ki azt a képet is, amit a Litvániában is megjelenő szélsőjobb átvett, amely szerint a litvániai zsidók, a litvákok a XIV. századtól, amikor befogadták őket a Litván Nagyfejedelemségbe, lényegében békésen élhettek itt ("a litván nemzeti karakter befogadó"), egészen 1940 nyaráig, amikor is a bevonuló szovjet csapatokat a litvánok könnyel a szemükben, a zsidók viszont ujjongva köszöntötték, mint ahogy a bolsevik zsidók voltak azok is, akik az 1940-41-es szovjet megszállás alatt, majd 1944 után a litvánellenes szovjet terrort irányították; s ezért jogos, de legalábbis érthető volt, amikor erre válaszul az 1941. júniusi német megszállás előtti és utáni néhány napban a litvánok (a csőcselék köztörvényes bűnözőkből álló néhány csoportja) a németeket megelőzve pogromokat rendeztek, melyeknek néhány ezer áldozata volt; a litvákok világának eltűnése-elenyészése pedig a németek számlájára írandó. A témával korábban is foglalkozó amerikai, izraeli, német és brit történészeket segítségül híva evvel a hazug képpel helyezkedett először szembe tudományos érvekkel az említett két konferencia s ez a kötet, amelynek nyomán aztán hazai szerzők részéről is fellendülhetett a litvániai zsidók történetének kutatása; szembehelyezkedett, de annak tudatában, hogy amint Joachim Tauber mintegy végszóként - és már nem csupán a litvánokra érvényesen - megfogalmazza: "1940 és 1990-91 között maguk a litvánok is brutális, embertelen politika áldozatai voltak, s nehezen lehet a közgondolkodással elfogadtatni, hogy az áldozat ugyanakkor bűnös/tettestárs is lehet". (Számot vetni egy nehéz múlttal, p. 302.) Az időrendbe állított tanulmányok, amelyek között vannak hosszabb időtávot feldolgozók, s vannak egy-egy történelmi pillanatot kimerevítők is, összességükben kiadják a litvákok történetét, egészen 1944-ben lezáródó, lényegében végleges kihalásukig. 

A Lengyel-Litván Nemzetközösségben széles körű jogokkal rendelkező zsidók önkormányzati rendszere 1762-ben szűnt meg, végképp azonban az állam háromszori felosztásával, amelynek során a litvákok az orosz birodalomba kerültek, ahol is II. Katalin rendeletileg a Balti-tengertől a Fekete-tengerig húzódó lakhatási zónába kényszerítette őket. John D. Klier tanulmánya (5-20.) azt mutatja be, hogy a litvániai zsidók, illetve Vilna korábbi központi szerepe hogyan csökkent a XIX. században olyan új "zsidó" városok kialakulásával, mint például Kijev, Harkov és Odessza, s különösen a fordulópontot jelentő 1881-82-es szörnyű pogromok után hogyan váltak a litvákok "orosz zsidókká" - noha (nagy)orosz etnikumú területekre továbbra is csak kivételképpen engedték be őket. Darius Staliunas elemzése (21-43.) megint csak általános tanulságokat hordoz. A litvániai kormányzóságokban 1855 és 1863 között a cári hatalom a "zsidókérdést" összekapcsolta a "lengyelkérdéssel": a krími háborús vereség után igyekezett az uralkodó lengyel elitet megnyerni a zsidókkal szemben, míg az 1863-as lengyel-litván felkelés után feneketlen lengyelgyűlöletében a zsidókkal fogott össze. A zsidók a talmudi alapelv értelmében (Az ország törvénye a törvény) ebben partnerek voltak, ami egyrészt az "orosz zsidó" kulturális típusának, másrészt az 1968 márciusáig, sőt, zsidók nélkül is napjainkig tartó lengyel antiszemitizmusnak a kialakulásához, illetve mérhetetlen felerősödéséhez vezetett. Theodore R. Weeks (45-59.) és Vladas Sirutavicius 61-72.) egyaránt azt vizsgálja, hogy miért volt a XIX-XX. század fordulóján, egészen 1914-ig a litván antiszemitizmus összehasonlíthatatlanul mérsékeltebb, mint a lengyel. A válasz kézenfekvő: a litvánok parasztok lévén szinte mind falun éltek, a kereskedő és iparos zsidók szinte mind városban, stetlekben, s gazdasági érdekeik így nem ütköztek. A litván antiszemitizmus ekkor még főként a zsidókat "Isten-gyilkossággal" vádoló hagyományos középkori antijudaizmus volt, s a XIX. század utolsó negyedében erőre kapó, de még így is csak mindenféle nemzeti tudatú tömegtámogatás híján lévő, nagyrészt (katolikus) papok vezette nemzeti ébredés ideológiája táplálta, de nem társult hozzá faji vagy gazdasági szempont. Annál is inkább, mert - amint Egle Bendikaitë kimutatja a kb. 1906-tól 1921-ig terjedő időszakról (89-107.) -, a zsidók a lengyelekkel és részben az oroszokkal szemben is ideológiai-politikai támogatást nyújtottak a litvánoknak nemzeti törekvéseikben, mivel megnyugtatóbbnak tartották az első világháborús hatalmi vákuumban létrejött független Litvániában élni, mint továbbra is orosz, vagy még inkább lengyel alattvalóként. A régió sok más országával összehasonlítva az 1920 és 1938 között mérsékelt antiszemitizmusról ír a kitűnő amerikai történész, Saulius Suziedelis is (119-154.). Litvániában nem volt numerus clausus, nem voltak zsidótörvények, s egyetlen ember sem pusztult el pogromban, sőt az állam gyengülő mértékben ugyan, de végig támogatta a zsidó kulturális és oktatási intézményeket. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a litvániai antiszemitizmus csak a más országokéhoz mérten volt mérsékeltebb, s hogy az idő előrehaladtával, az 1930-as évek végére majdnem olyan hevessé fajult, mint másutt a régióban. Az első világháború utáni néhány év Litvániában azonban zsidó szempontból joggal minősül aranykornak: a litvánok az oroszokkal, de főként a Vilniust és vidékét elrabló lengyelekkel szemben a zsidóknak - támogatásukért cserébe - széles körű jogokat adtak. Már 1918 végén felállították a zsidó ügyek minisztériumát, s önkormányzataik révén megvalósult valamiféle zsidó autonómia, amely 1922-24-ig, egyre fogyó mértékben ugyan, de végig működött is. Verena Dohrn a kötet egyik legizgalmasabb tanulmányában (Az állam és a kisebbségek: Az első Litván Köztársaság és S. M. Dubnov kulturális autonómiakoncepciója, 155-173.) kimutatja, hogy bár ez az autonómia távol állt attól az utópiától, amiről Simon Dubnov álmodott, (eszmetársának, Leo Motzkinnak a megfogalmazásában: a Népszövetség tagjának elfogadott, állam nélküli, diaszpórában létező " zsidó egyesült nemzetközi nemzet" utópiájától), mégis, gyakorlatilag Dubnov kulturális autonómiája, mintegy a "zsidó haza a magasban" volt az, ami Litvániában egyedülálló módon legalább egy-két évre megvalósult. (A Fehéroroszországban született, oroszul író nagy történész "lélekben" litváknak vallotta magát. 1922-ben Oroszországból menekülésre kényszerülve litván állampolgárságot kapott, de a kaunasi egyetemi katedrát nem fogadta el. Végig megmaradt litváknak, egészen haláláig, sőt halálában is: Hitler hatalomra jutása után Berlinből Lettországba menekült, s 1941-ben ott, Rigában gyilkolta meg egy Gestapo-tiszt.) Hogy az 1920-as évek elejétől, amikor Dubnov azt mondhatta, hogy Litvánia a zsidó diaszpóra Jeruzsáleme, a viszonylagos litván paradicsomtól hogyan jutottak a litvánok a holokauszt pokláig, avval öt tanulmány is foglalkozik. Yitzhak Arad (175-203.) a német megszállás alatti gyilkolást elemzi, amelynek végeredménye, hogy 1941 decemberében a 207 ezres zsidóság (gettókba zárt) 5%-a volt életben, akiket aztán 1943-ban és 1944-ben öltek halomra vagy vittek haláltáborokba. Arunas Bubnys (205-221.) korszakolja a holokausztot, s megállapítja, hogy melyik fázisban mennyire vettek részt a németek, illetve a litvánok. Gershon Greenberg egy aprólékos esettanulmányban (225-261.) a telšiai jesiva 1941 júliusában történt megsemmisítésének a példáján szemlélteti, hogy német írányítás alatt ugyan, de a zsidók kiirtásában nemcsak a helyi közigazgatás és rendőrség, de a külön e célra alakult litván büntetőszázadok és a németeket támogató, szovjetellenes "partizánok" is részt vettek. Sőt amint a fehérorosz Jevgenij Rozenblat (263-284.) új levéltári forrásokra támaszkodó és Martin C. Dean (Litvánok részvétele a zsidók tömeges legyilkolásában Fehéroroszországban és Ukrajnában, 1941-1944, 285-296.) írásaiból kiderül, ezekből a kegyetlenségükről hírhedtté vált litvánokból kb. 6-7 ezer jutott Nyugat-Fehéroroszországba és Ukrajnába (meg - teszem hozzá - a lengyelországi haláltáborokba) is.

Utoljára hagytam azt a két szerzőt, akik általánosabb tanulságok levonására vállalkoznak, illetve ösztönöznek. Az egyikük Ezra Mendelsohn, aki a térség minden történésze számára kézikönyvül szolgáló 1983-as munkájának (The Jews of East Central Europe Between the World Wars) tömör, kicsit Litvániára kihegyezett öszszefoglalását adja. (73-87.) Érdemes egyik végkövetkeztetését idézni arról, hogy milyen okai voltak a zsidóság megsemmisülésének errefelé: "A kelet-közép-európai kis nemzetek nemzeti identitásának központi része az önmagát áldozatnak beállító felfogás (victimization). Ma már, a második világháború szörnyű tragédiái és Kelet-Európa kommunista uralma után nyilvánvaló, hogy a zsidók és a régió többi népe közötti megértés egyik legnagyobb akadálya ez az áldozatként való felfogás. A zsidó történelmi narratívában, amely szereti a zsidó nép szenvedéseit hangsúlyozni, nehéz helyet találni más szenvedőknek, s azt gyanítom, hogy a litvánokkal ugyanez lehet a helyzet." (85.) Ehhez kapcsolódik az 1918 és 1940 közötti litván belpolitikát elemző Ceslovas Laurinavicius (109-117.), aki szerint azért torkollhatott a zsidók sorsa katasztrófába, mert már a kezdet kezdetén bizonytalan, ingatag volt a litván nemzeti identitás, s nem tudták megválaszolni vagy homlokegyenest eltérő válaszokat adtak arra az alapkérdésre, hogy "ki a (jó) litván?" (kiterjesztve: magyar, lengyel, csehszlovák stb.). A zsidók pusztulásában döntő szerepe volt a litván társadalomban eluralkodó iránytalanságnak, a nacionalista öncsalásra való hajlamnak, a hol az egyik, hol a másik nagyhatalom megmentő szerepében való vakhitnek, a kicsinyes hatalomvágynak, a fenyegető valóság semmibevételének. Ezért írhatja a litván történész az ország belpolitikájáról (s minősítése bízvást általánosítható az egész régióra), hogy annak "legjellemzőbb sajátossága a szolipszizmus és az infantilizmus volt" (115.) 

4. Liudas Truska, Vygantas Vareikis (szerk.), 
Holokausto prielaidos: antisemitizmas Lietuvoje (XIX a. antroji pusë - 1941 m. birzelis) - The Preconditions for the Holocaust: Anti-Semitism in Lithuania (Second Half of the 19th century - June 1941), 
Vilnius, 2004, margi raštai, 332. 

1998-ban a litván köztársasági elnök, Valdas Adamkus rendeletére felállt a náci és szovjet megszálló rendszerek litvániai bűneit kivizsgáló nemzetközi bizottság. A létrejöttét megelőző és követő heves viták során elsősorban az emigrációs és a hazai jobboldal azon "kettős genocídium"-elméletét kellett cáfolni, amely egyenlőségjelet téve a náci és a szovjet népirtás, Auschwitz és a Gulag közé, a zsidók litvániai kiirtását a bolsevik zsidók Litvániát elveszejtő ténykedésére adott válasznak tekinti, s amely lényegében a zsidók kollektív bűnösségének újabb megfogalmazása. 

A tudományos kutatásokat folytató és támogató bizottság könyvsorozatban teszi közzé eredményeit. A náci megszállást vizsgáló albizottság először ezzel a litván és angol nyelvű tanulmánygyűjteménnyel rukkolt ki. A rövid tanulmányokhoz a litván antiszemitizmus eddig nehezen hozzáférhető fénymásolt dokumentumainak bőséges függeléke csatlakozik (211-320.), s ezt követi a bizottság rövid értékelő összegzése a náci bűnökről. (321-332.)

Az elnöknek, Emanuelis Zingerisnek a bizottság létrejöttét és működését bemutató pár mondatát két német történész rövid vázlata követi. Joachim Tauber, aki szintén bizottsági tag, arról ír (9-13.), hogy a legfurcsább, szinte rejtélyes kérdés az, hogy Litvániában, ahol az 1940. júniusi szovjet megszállásig a zsidók más országokkal összehasonlítva viszonylag jó körülmények között élhettek, miért vált legyilkolásuk 1941 júniusa és decembere között páratlanul kegyetlenné, s hogy evvel összefüggésben a Németországból kiinduló antiszemitizmus milyen szakaszokban érte el Litvániát. (Ismeretes, hogy magát a szót az addigi "judofóbia" helyett Wilhelm Marr újságíró találta ki 1879-ben Zwanglose Antisemitische Hefte című kiadványával.) A XIX. század végi litván antijudaizmust a világháború alatt a "bolsevik zsidó" hazug sztereotípiája erősítette fel. (Az 1918-ban alakult, Moszkvából irányított Litván Kommunista Párt 34 vezetője között egyetlen zsidó sem volt). A független Litvániában eleinte, amíg az oroszokkal, majd főként a lengyelekkel és a klaipedai németekkel szemben a litvánok szövetségest találtak a zsidókban, az utóbbiakra aranykor köszöntött. De már 1922-től kezdtek kiéleződni az ellentétek. A frissen alakult-alakulgató litván nemzeti identitás alapja a nyelv volt, s ebből a szempontból legfeljebb az addigi kultúrnyelvekhez, a lengyelhez vagy az oroszhoz asszimilálódó, de a többségükben nem aszszimilálódó, jiddisnél maradó zsidók nem tudván litvánul, most hirtelen a nemzeti (nem pedig állampolgári) állam iránt illojális, fogyatékos "némáknak" bizonyultak, s a fogyatékosból könnyen lehet büntetlenül pusztítható nem embert, tárgyat csinálni - amint ez meg is történt. Az antiszemitizmus európai hírű szakértője, a berlini Wolfgang Benz arra mutat rá a németországi antiszemitizmus csomópontjait felvázoló cikkében (15-19.), hogy a J. A. Gobineau-ra támaszkodó, s az antijudaizmusra részben ráépülő, részben azt felváltó faji antiszemitizmus azért volt olyan veszélyes, mert míg az antijudaizmus a kikeresztelkedéssel kínált a zsidónak kiutat a "pogányság bűnéből", addig a faji antiszemitizmus nem: ha az ember kártékony fajúnak született, akkor csak elkülöníteni és kiirtani lehet. Ennek a "végső megoldásnak" az eszmei megalapozásához a legnagyobb mértékben olyanok járultak hozzá, mint a történész Heinrich Treitschke vagy Eugen Dühring, akinek 1881-es hihetetlenül népszerű műve (Die Judenfrage als Rassen, Sitten und Kulturfrage) kifejezetten a zsidók elpusztításában látja a zsidókérdés megoldását, vagy maga Richard Wagner, de még inkább apósa, a németté lett angol Houston Stewart Chamberlain, akinek áltudományos zagyvaságai nemcsak II. Vilmos császárra, de Hitlerre is nagy hatást gyakoroltak, vagy Hitler egykori bajtársának, Arthur Dinternek (1876-1948) a "fajgyalázást" megbélyegző regényei, amelyek közül a Die Sünde wider das Blut (magyarul: A vérrontó bűn, 1922) címűből 1934-ig 260 ezer példányt adtak el, vagy Julius Streicher, aki 1923-ban alapította meg hetilapját (Der Stürmer), amelynek címlapján 1927-től ott díszelgett a Treitschkétől származó mottó: "A zsidók a mi szerencsétlenségünk", s amelynek példányszáma az 1933-as 20 ezerről 1944-re 400 ezerre nőtt. Mindezek segítségével lett a rasszizmus a náci Németország állami ideológiája. A szintén bizottsági tag Vygantas Vareikis (21-67.) tanulmányában a litván antiszemitizmust elemzi kialakulásától, a XIX. század közepétől egészen az 1939-40-es szovjet megszállásig. A XIX. században kétféle litvák volt: a kisvárosokban és falvakban élő racionalista szellemű ortodox zsidók szintén a litvánoktól elkülönülve éltek, de nem annyira, mint a csak 2-3% litván lakossággal rendelkező Vilnában, "Litvánia Jeruzsálemében" lakók, akik a XVIII. századi vilnai gáon tanítását elterjesztő, 1802-ben alapított volozsini jesiva Talmud-magyarázatának reformjait követték, de emellett a századvégen itt bontakozott ki a zsidó szocialista mozgalom, a Bund is, és 1905 és 1912 között Vilna volt a cionizmus központja is. A lényeg az, hogy litvánok és zsidók között szinte semmi érintkezés nem volt. Ezért a katolikus vallásból fakadó "népi antijudaizmus" sem volt túl erős, a modern, faji antiszemitizmust pedig úgy kellett a századvégen formálódó nemzetébresztő értelmiségnek a nép közé bevinni. Az első litván nyelvű antiszemita könyv (egy fordítás) 1879-ben jelent meg. Jelentősebb volt a teológiaprofesszor J. B. Pranaitis latinul írt, 1892-ben Pétervárott megjelent munkája, amely az "antiszemitizmus klasszikusainak", J. A. Eisenmengernek 1700-as (!) művéből és August Rohlingnak ezt plagizáló Talmudjude (1871) című könyvéből fabrikált kompiláció, de amelyet lefordítottak németre, oroszra, olaszra, litvánra és 1937-ben (!) lengyelre is (noha az "eredeti" Rohling már 1875-ben megjelent lengyelül). A szerzőt szakértőnek hívták meg az 1911-es kijevi Bejlisz-perre, s szakértői véleményében azt fejtette ki, hogy a zsidó vallási törvények megengedik keresztény vér használatát szertartásaikhoz. A világháború alatt az oroszok közel 200 ezer "megbízhatatlan és a németekkel szimpatizáló" zsidót telepítettek ki - pogromok kíséretében - Oroszország belsejébe, úgyhogy az 1915-ben bevonuló németekben a zsidók a kisebbik rosszat láthatták. (1940-ben aztán az oroszokban-szovjetekben kellett a kisebbik rosszat látniuk.) A hadi helyzet változott, de ez a zsidókat jóformán csak annyiban érintette, hogy épp melyik antiszemitizmus kiáltja ki őket árulónak, s melyiktől kell inkább tartani: az orosztól, a némettől, később a lengyeltől vagy a litvántól.

A független "kaunasi Litvánia" antiszemitizmusának még az 1930-as években is viszonylagos enyheségét az okozta, hogy a fő ellenségnek egészen 1938-ig a Vilnát elrabló lengyelekben látta, s így mindenfajta antiszemitizmus legfőbb indítéka: a bűnbakképzés csak ez után irányulhatott a zsidókra. A hagyományos antijudaizmusra ekkor épülhetett rá - németektől és lengyelektől is átvéve - a gazdasági, majd a faji antiszemitizmus. Így jött el 1940. június 15., a szovjet megszállás napja. Liudas Truska, az albizottság elnöke azt a tanulmányát fejlesztette itt tovább (69-100.), amelyet egy 2003-as kötetben publikált, s amelyet aztán 2005-ös monográfiájában teljesített ki. A kettős genocídium hazug tételét, amely főként a publicisztikában és a háború után szégyentelenül kozmetikázott-meghamisított emigráns emlékiratokban kapott (és mind a mai napig kap) hangot, Truska az 1940. júniusi szovjet és az 1941. júniusi német megszállás közötti egy év - új levéltári forrásokra, korabeli dokumentumokra alapozott - tárgyilagos hangú tudományos elemzésével cáfolja. Ezt azért kell hangsúlyozni, mert a vita a másik fél részéről korántsem ebben a hangnemben folyt. Például 1994-ben, amikor a (Magyarok Világszövetségének akkori mentalitásához kísértetiesen hasonló) erősen jobboldali Litvánok Világszövetsége Vilniusban kiadott egy dokumentumgyűjteményt az 1941-es és az 1945-1952-es litvánellenes szovjet terrorról, a könyvet az amerikai litván "ultrapatrióták" szimbolikusan nyilvánosan elégették, mert kevesellték benne a litván áldozatok számát. Truska végkövetkeztetése az, hogy a két világháború között Németország és a Szovjetunió között lavírozó Litvánia - melyet az 1939-es Hitler-Sztálin-paktumok titkos záradékai eleve a szovjeteknek adtak - bukásában az érthetően a szovjet opciót előnyben részesítő zsidók semmi szerepet nem játszottak, nem is játszhattak, hiszen semmiféle állami tisztséget, hivatalt az íratlan, de áthághatatlan szabályok szerint nem tölthettek be. Sőt a szovjet hatalmat, a Litván Szocialista Szovjet Köztársaság megalakulását (nem tudván, hogy az a náci-szovjet paktumok része) a litván értelmiség tekintélyes képviselői, s a lakosság jelentős része is támogatta, többek között az a több mint 200 ezer parasztcsalád, amelyik kérvényezte, hogy a "kulákoktól" 1940 szeptemberében elkobzott földekből kapjon, s amelyek között egyetlen zsidó sem volt. (Annál több a bankok, kereskedelmi és ipari intézmények államosításának kárvallottjai között.) A litvánok szovjetellenessége csak a szovjet rendszer fokozatos megtapasztalása és a (későn, csupán 1941 júniusában tetőző) terror után vált általánossá és ellentétessé a jobb híján a szovjetek mellett kitartó zsidók érdekeivel. A zsidó és a szovjet bolsevik azonosítása, majd közvetlenül a német támadás előtt kitört antiszemita pogromhullám nagyrészt az 1940 őszén Berlinben alakult és a Hitler-hívő berlini litván nagykövet, Kazys Škirpa vezette Litván Aktivisták Frontja (LAF) nevű szervezet számlájára írandó. A LAF felhívásai, röplapjai és kiadványai voltak azok, amelyek a zsidóknak "felmondták a vendégjogot", s azonnali távozásra szólították fel őket. Noha a hitleri végső megoldástól eltérően kifejezett kiirtásuk nem szerepelt célkitűzéseik között, mégis, az antiszemitizmus annak az 1941. június 22-én alakult ideiglenes kormánynak a kormányprogramja lett, amelyet ugyan a németek hat hét elteltével szétkergettek, de amelynek szellemében a helyi litván hatalom - bár a németeknek alárendelve - a német megszállás három éve alatt végig tevékenykedett.

5. Sirutavicus, Vladas - Staliunas, Darius (szerk.): Kai ksenofobija virsta prievarta
(Mikor a xenofóbia erőszakká változik), Vilnius, 2005, 
Lietuvos istorijos institutas, 270. 

A bőséges angol nyelvű összefoglalókkal kísért 9 tanulmányt és 2 dokumentumközlést tartalmazó kötet a Litván-zsidó kapcsolatok a 19. században és a 20. század első felében alcímet viseli, s arról tanúskodik, hogy a Litván Történettudományi Intézetben komoly kutatás folyik e kérdéskörben.

A két szerkesztő bevezető tanulmánya (7-24.) a litvániai pogromok történetét áttekintve először az oroszból származó szó lexikoncímszószerű meghatározását adja. A pogrom olyan, egy idegen etnikum (legtöbbször a zsidók) ellen csoportosan elkövetett erőszakos cselekmény, amelyet három tényező jellemez: tömegessége (néhány tucat elkövetőtől kezdve), intenzitása (vagyon vagy élet ellen is irányul) és időtartama. Egy adott pogrom fontos jellemzője ezenkívül a hatalom (elsősorban a helyi hatóság) reakciója. Az újabb kutatások cáfolják azt a litván publicisztikában és szakirodalomban is elterjedt tévhitet, hogy az 1941. júniusi német megszállás előtt litván területen nem voltak pogromok. Bár az ukrajnaiakkal vagy a lengyelországiakkal összehasonlítva ritkábban és kevésbé vadul, de voltak, 1882-től kezdődően, majd 1900-ban, 1905-ben is (noha alapvetően litvánok és zsidók elkülönülve, egymás mellett éltek). Mindezek kiváltó oka a hagyományos vallási antijudaizmus, a nemesség híján a kultúrát irányító (s így a XIX. század végén lábra kapó nemzeti újjászületési mozgalomban is vezető szerepet játszó) katolikus papok zsidóellenessége volt. Ezt jelzi, hogy falun zavargásokra sokszor a vasárnapi mise után, a prédikáció hatására került sor. A két világháború között az antijudaizmushoz társult a "Litvánia a litvánoké" jelszóban testet öltő gazdasági, majd az 1930-as években felerősödő, főként importált faji antiszemitizmus, amely például 1929-ben, 1940-ben is pogromokhoz vezetett. Az antiszemitizmust enyhítette egyrészt az, hogy "az ellenségem (a lengyel) ellensége (a zsidó) a barátom", másrészt hogy az antiszemitizmus soha nem emelkedett a kormányon lévő Smetona-párt programjává, sőt a kormány igyekezett nemcsak elejét venni a zsidóellenes megmozdulásoknak, de büntetni is résztvevőit. Az oroszországi antiszemitizmust kutató amerikai történész, Theodore R. Weeks tanulmánya (25-50.) azt a kérdést járja körül a szakirodalom nyomán, hogy az egyaránt az orosz birodalomhoz tartozó három városban, Kijevben (közigazgatásilag "Délnyugati Régió"), Varsóban ("Visztula Régió") és a lakhatási zónában lévő Vilnában ("Északnyugati Régió") milyen volt a zsidók helyzete a véres 1881-es évben, amikor II. Sándor cár meggyilkolását mintegy megboszszulandó (noha a merényletet kitervelők és végrehajtók között mindössze egy zsidó volt) délről, Ukrajnából kiindulva pogromhullám indult el, amely azonban Vilnát és Varsót nem érte el. Weeks kérdése éppen az, hogy mi az oka az erőszak megtorpanásának, noha a zsidóság helyzete hasonló volt a három városban. Csak egyetlen - szerintem nagyon is valószínűsíthető - hipotézissel tud válaszolni: az ortodox vallású ukrán és fehérorosz parasztok elhitték, hogy a cár kívánságának, sőt parancsának megfelelően járnak el, amikor a zsidókat legyilkolják, míg az erőszakos ortodox térítésnek kitett katolikus lengyelek és litvánok nem. Ugyanezt a kérdést járja körül a kötet következő három írása. Darius Staliunas (51-78.) válasza az, hogy mivel a litván és fehérorosz területeket sokkal kevésbé érintette meg az iparosítás, mint a birodalom más részeit, itt zsidók és nem zsidók között kevesebb érintkezés volt, elkülönültebben éltek, s ennélfogva kevesebb alkalom volt az egyébként meglévő antijudaizmus kirobbanására. Vilma Zaltauskaite (79-98.) az antiszemitizmus 1900 körüli litvániai terjedésének egyik okát a Poroszországból behozott illegális litván sajtótermékekben látja, melyek a litván nemzeti identitás kialakításában az oroszok és lengyelek mellett mintegy természetesen a zsidókat is a másság ellenséges képviselőinek tekintették. Vladas Sirutavicius (99-116.) azt vizsgálja az események és korabeli sajtóvisszhangjuk aprólékos bemutatásával, hogy az előítélet mikor válik erőszakká. Az előítélet a vérvád: a zsidók keresztény gyermeket rabolnak el, akinek a vérére szükségük van húsvéti (pészahi) szertartásaikhoz. Egy 1801-ben, egy 1861-ben és egy 1908-ban történt ilyen gyermekeltűnést a két első esetben nem követték zsidóellenes zavargások, míg az 1908-ast igen. Miért? A szerző általános válasza szerint nincs általános válasz. Az adott esetben talán csupán annyi mondható, hogy a litván parasztok részt vettek az 1905-ös forradalomban, amely többek között a fennálló labilis etnikai erőegyensúlyt is felbillentette, s társadalmi aktivitásuk felébredésével járt együtt lappangó zsidóellenességük felébredése is. (Ez egyébként az antiszemitizmussal foglalkozó szakirodalom egyik közhelye: a társadalmi béke erőszakos megszegésének mindig a zsidók isszák meg a levét.) Algimantas Kasparavicius (117-156.) és Vygantas Vareikis (157-180.) tanulmánya egyaránt a két háború közötti litván-zsidó kapcsolatokat elemzi, az első inkább a kül-, a második inkább a belpolitika felől közelítvén meg a kérdést. Mindkettőjük végkövetkeztetése az - amit megerősít Dangiras Maciulis elemzése is a leghírhedtebbé vált 1939-es pogrom elemzésével (181-196.) -, hogy miközben a litván városok ellitvánosításával, a litván polgári réteg lassú kialakulásával párhuzamosan megjelent az új, gazdasági antiszemitizmus, a nemzetközi helyzet (a lengyelországi, s természetesen elsősorban az 1933 utáni németországi antiszemitizmus) a zsidóság számára csak a szovjet opciót hagyta érvényben, míg a litvánok nem kis részének nemcsak az 1940. júniusi szovjet megszállásig, de néhány hónapig utána is úgy tűnhetett, hogy választhat a két nagyhatalom között, s csak a szovjet terrorgépezet beindulása után kényszerültek a németek mellett dönteni. Gediminas Bašinskas (197-216.) árnyalja ezt a képet: zsidók és litvánok nem csak ellentétes geopolitikai érdekeik miatt kerültek szembe egymással. A zsidók szovjetek iránti szimpátiáját az is erősítette, hogy a szovjethatalom tiltott minden antiszemita megnyilvánulást, s minden foglalkozás, minden beosztás elvileg mindenki számára hozzáférhetővé vált. Így azok a zsidók, akik Litvániában az íratlan, de nagyon is betartott törvények szerint nem lehettek közszolgálati alkalmazottak, katonatisztek stb., most a politikai-gazdasági élet minden területén szerephez juthattak. Az antiszemitizmust tiltó törvények kiirtották a közbeszédből a hagyományos litván antijudaizmst-antiszemitizmust, s ez a lappangó erő tört utat magának aztán, még az 1941. júniusi német megszállás előtt.


KRITIKA - 2009. július–augusztus