Payday Loans

Keresés

Varga Tibor: Pannónia nem veszítheti el angyal adta koronáját PDF Nyomtatás E-mail
A magyarok története - szemlélet, tudás és tanítás

szentkorona orszga

Részlet Varga Tibor: A Szent Korona engesztelése 1440-1464.

avagy "Pannónia nem veszítheti el angyal adta koronáját" című könyvéből.


A Szent Korona és az országlakosok összetartozásának különös misztériuma, sajátosan volt be építve a magyar király koronázási szertartásba. Az egy lélek, egy szív, egy hang teremtő ereje indította el az új király országlását. Ez a szertartási elem a magyar királykoronázási hagyományon kívül, még a mainziordóban található meg, ám mivel Szent Koronával és az általa megvalósuló különleges jogi berendelkezéssel csak a mi országunk rendelkezett, az átvétel iránya nyilvánvaló. Nem lehet azzal, a Györffy György1 és más kutatók2 által is képviselt állásponttal egyetérteni, mely a német-római szertartásrend követését tételezi fel a magyar királykoronázási ordó kialakulásakor. Az ’acclamatio’3, azaz ’közfelkiáltás’ intézményének a német hagyományban semmi értelme, hiszen az alattvalók nem egy angyali korona tagjai. A magyar ország lakosok viszont a Szent Korona tagjai (membrum Sacrae Regni Coronae )4 voltak és az uralkodóval (caput Sacrae Regni Coronae)5, együtt alkották a Szent Korona egész testét (totum corpus Sacrae Regni Coronae).6 Ebben az esetben van csak értelme a ’közfelkiáltás’ kérdésének: „ Vajon akarjátok Királlyá koronázni az itt jelenlévő vitézt?” Ekkor egy hanggal, egy lélekkel, egy szívvel kiáltották őseink: „Akarjuk! Akarjuk! Akarjuk!” Ez volt az a pillanat, amikor az angyal megérkezett. Angyali üdvözlet volt ez, teremtő Ige, mely életre keltette a Szent Korona teljes testét. Egy szív, egy lélek, egy Ige. Amikor az ország lakosok szíve egyszerre dobbant, egy szívvé lettek, akkor szállt alá az angyali korona! Ahogyan a magyar népdal mondja: „Angyal-é vagy madár, ki az ágakon jár, csattogtatja szárnyát, veri szívem búját.”7

Az angyal szárnyának csattogása és a szívnek verése azonossá válik. Amikor pedig mindenkinek szíve egyszerre dobban, bekövetkezik a pillanat, melyben az összes jelenlevő a szívében hordja a száját és nem a szájában a szívét.8 Ekkor az Ige, a törvény testté válik. Ez a misztérium jelzi az új király beavatásának kezdetét. A Szent Korona élő megjelenése az avatáshoz a belegyezését adta. Ez a szertartási elem kifejezte azt az Aranybullában is rögzített jogot, hogy az országlakosok közössége, mint a Szent Korona tagjai szembe fordulhatnak a Szent Korona testének másik tagjával, az uralkodóval, amennyiben az, tetteivel sértené a Szent Koronát és méltatlanná tenné magát a koronához. A nemzet ilyen esetben az ellenállási jogával élhetett (ius resistendi).9 Gentilis bíboros tehát éppúgy tisztában volt a magyarság és a Szent Korona azonosságával, mint a két évszázaddal később uralomhoz jutó Habsburg-ház. Ebből az azonosságból kiindulva, amikor a Habsburgok a Szent Korona országának lakosait lemondatták az 1687:2.tc-kel a korlátolt királyválasztási jogról és az 1687:4.tckel megszüntették az ellenállási jogot, egyben gondosan kitörölték a magyar királykoronázási szertartásból a ’közfelkiáltás (acclamatio)’ intézményét is.10
Az angyali Szent Korona tehát valóban közöttük lakozék és nem „csak” szent tárgy volt, ahogyan ma gondolunk rá. Nemcsak élő minőséggel bírt, hanem kijelölt egy különleges, szakrális területet is. A „corona” szó ugyanis gyakran szerepel okleveleinkben „határ” értelemmel. A Szent Korona tehát valójában a ’szent határ’ megjelölést is magába foglalta.11 Ez a ’szent terület’ nagyjából a Kárpát-medencével volt azonos. A fentiek következtében a magyar királyság területén minden birtok gyökere a Szent Koronából eredt (radix omnium possesionum)12. Aki az apostoli királyság földjéből részt kapott, a Szent Koronából bírt egy darabot. Ez égi jogot és kötelességet jelentett, hiszen Isten jelenlétéből őriztek őseink valamit. Ezért a magyar nemes nem is volt igazi tulajdonosa földjének, hanem csak birtokosa. A Teremtés nem az emberé, az Úr végtelen, örök jelenléte nem tulajdonolható.

Ez az ősi törvény, a Szent Korona birodalmának alapigazsága volt. Így lett az apostoli királyság a mennyország földi vetülete. A fenti ősi, hit és jogelvek alapján kétségbeesetten próbálta helyreállítani a Mindenség rendjét 1440-ben a kirabolt, Szent Korona nélküli királyság. Mivel a csecsemő Utószülött László esetében az országlakosok, az élő Szent Korona egysége hiányzott, koronázását érvénytelennek tekintették. Isten törvényeit követve ebben nem is tévedett a magyarság. Ám, a fenyegető katona politikai helyzet erőskezű uralkodót követelt volna meg. A magyarság úgy döntött, hogy idegen uralkodót hív meg a királyság trónjára. Ezzel látszólag egyszerre két ősi hagyományt is megsértettek. Nem Turul királyfit választottak ország vezetőnek, és nem a Szent Koronával avatták be a magyar királyság uralmába. Az isteni szabályok áthágása pedig nem maradhatott következmények nélkül. Mátyásnak kell majd a nemzetnek feloldozást nyernie. Az országlakosok a magyar trónra a Lengyelországban III. Ulászló (Vladislav) néven uralkodó Jagelló leszármazót hívták meg. A nemesség figyelme azért fordult Ulászló felé, mert a Jagelló-ház magyar királylánynak köszöntheti az örök életre születését, a kereszténységét. Ugyanis Nagy Lajos leánya, Hedvig13 a pogány litván fejedelemmel kötött házassága14 révén keresztelte meg Litvániát. A források szerint a csodálatosan szép Hedvig kezével együtt Jagello a lengyel koronát is elnyerte. Ennek a házasságnak pedig feltétele volt a litván fejedelem és népének megkeresztelkedése. A gyönyörű magyar királylány szépsége egy pogány népet tett kereszténnyé. Ennek a Jagellónak, Hedvig halála után, egy litván hercegnővel kötött negyedik házasságából született legidősebb fiúgyermeke lett a mi I. Ulászló királyunk. Amikor Ulászló személye felvetődött a magyar trónutódlással kapcsolatban az özvegy királyné gyermeke V. László még nem született meg. Valójában, a források tanúsága szerint, beleegyezését adta abba, hogy a nemesség új uralkodót keressen magának. Thuróczy szerint Erzsébet a következő mondatokat intézte a magyarokhoz:

„Urak, testvéreim! Az ország gondja úgy nehezedik a ti vállatokra, mint az enyémre! Én vagyok, mint tudjátok a királyság örököse, de úgy vélem, hogy az ország gyeplőinek irányítására nem elégséges az én erőm. Ha a tőlem születendő gyermekre vártok: ha az asszonyi természet ki tudja ismerni az ilyet, úgy gondolom, hogy leányt (filia) és nem fiút (filius) fogok a világra hozni (me parturire arbitror).15 Keressetek tehát magatoknak uralkodót, aki alkalmasabb egy nagy ország gondjainak viselésére, mint egy asszony: de őrizzétek meg szívetekben és tartsátok szemetek előtt atyám jó tetteit, és ne fosszatok meg engem annak a királyságától, akitől születtem.”16

Thuróczy arról tudósít, hogy a királyné beszéde sok éven keresztül gyújtogató fáklyát vetett Magyarországra. A magyarokat Erzsébet szavai is bíztatták egy új, alkalmas uralkodó keresésére. Ulászló személyében pedig olyan király jelöltet találtak, aki a keresztsége okán rokona a Turul dinasztia leány ágának. A korabeli magyarság számára pedig bizonyosan fontos volt az a körülmény, hogy a litván király atyja és népe Hedvig által indult el az örök feltámadás útján. Ezt annál is inkább állíthatjuk, mert eleink nyilvántartották különös vallási fogalomként, a „lelki rokonság” rendszerét. Házassági akadályként követték a keresztség és a bérmaszülőség rendjét. A testen, a léten túli összetartozás, az örök lelki összefonódás a keresztelésnél keletkezett. A „keresztapa” és „keresztanya” megnevezés is jelzi, hogy ettől a szertartástól kezdve első fokú rokonság kötötte össze a keresztszülőket a gyermekkel. Ebből logikusan következett, hogy az újszülött felnőttként keresztszüleinek gyermekeit nem vehette számításba a párválasztásnál, hiszen lelki testvérek voltak még akkor is, ha semmiféle vérségi rokonság nem állt fenn közöttük.17 A lelki, az Ige által történő rokonságot éppúgy negyed íziglen követték, mint a testi rokonságot.
Ezeknek a kapcsolatoknak jogi következményei voltak. Mindkét esetben, a sajátos magyar jogfejlődés következtében, „életfa” ábrázolásokon jelenítették meg a rokonsági kapcsolódásokat. Ennek fennmaradt szép példája Szalkai László esztergomi érseknek a sárospataki iskolában 1486-90 között készült jegyzetfüzete, melyben a „vérrokonság fája” (arbor consanguinitatis) és a „sógorság fája” (arbor affinitatis), mellett a „lelki rokonság fája” (arbor cognationis spiritualis) is megtalálható. Ezek a segédletek lehetővé tették a rokonsági fok gyors kiszámítását, mind fel-, mind lemenő és oldalágon. Különös módon a középkori magyar jogrend szempontjából fontos kapcsolatok rendszerét, csak „életfák” által lehetett kielégítően ábrázolni. Kiváltképpen igaz ez az öröklési jogunkra. Ugyanis a klasszikus ősi birtok az adományos valamennyi utódát megillette, akárhányan is voltak, és akármilyen távol kerültek is a leszármazás során a nemzettség közös ősétől.18 A nyugat-európai nemesség primogenaturát alkalmazó hűbéri rendszerében az oldalágak nem örökölhettek. Ha mondjuk a harmadik nemzedékben már nem született fiúgyermek, a második nemzedék elsőszülöttének fia nem léphetett fel örökösként, akkor a család a hűbérbirtokot elvesztette, az visszaszállt a hűbérúrra.19 Így a nyugati hagyományban értelmetlen a rokonsági rendszer „életfán” alapuló követése. A középkori magyar királyság megannyi „életfa” összefüggő rendszerét alkotta, melyeknek eredete a Szent Koronában gyökerezett. Ez fejeződött ki sajátos jogtételként, a minden birtok gyökere a Szent Korona (radix omnium possessionum) elvében. Koronázáskor tehát valóságos gyümölcsoltás következet be. A jelölt nemzettségének életfája nemesedett meg az örök Szent Koronába történő beavatás alkalmával.

A fentiek alapján megállapítható, hogy mivel a magyar nemesség a Turulokkal való vérközösség alapján megfelelő uralkodót nem talált, a „lelki rokonság” útján igyekezett a szent dinasztiához kapcsolódó alkalmas (idoneus) királyt választani. A Teremtés a látható világgal nem ért véget eleink számára. Ennek emléke a szakrális évben is megnyilvánult. A léten túli végtelen összetartozás rendszerét bővítette a fehérvasárnapi avagy kishúsvéti össze-testvérűlés, a komaság, mátkaság hagyománya20 is. A húsvét ünnepét követő hét eredetileg arról kapta a nevét (quasi modo geniti infantes, dominica in albi), hogy a nagyszombat éjjelén keresztelt katekumenek ekkor vették le fehér ruhájukat.21 Ilyenkor a Feltámadott Krisztussal közösségben, a keresztség szentségében való újjászületés következett be. Az ekkor létesített szertartásos kapcsolatok átíveltek a halálon. Ahogyan a Gajcsána moldvai magyar faluból feljegyzett fehérvasárnapi (mátkázó vasárnap) szokásban kinyilvánítják a mátkázók: „vére,vére, hótig vére, hótunk után testvér.”

E szavakat mondják egymásnak a mátkaváltók miközben két piros tojást ütnek össze. Amelyiké összetörik közösen megeszik. Ezután unokatestvérnek tekintik egymást.22 A magyarság benne élt az örökkévalóságban, létezésük értelmét Isten jelenléte hatotta át. A léten túli világ összeölelkezett a valóság fiaival és eleink árvasága feloldódott az Úr szeretetében. A véren túli testvéri kapcsolatot ez a szeretet olvasztotta eggyé. A lelki rokonság hagyománya irányította az ország lakosok figyelmét Ulászló felé. A Turul szent dinasztiával a Hedvig közvetítette keresztségben összekötődött a Jagelló-ház. Arról, hogy következtetéseink valóban a valóságot tükrözik vissza, az oklevél keltezése egyértelmű bizonysággal szolgál: „Kelt Fehérvárott július hó 17-én, azaz az apostolok szétoszlásának ünnepe utáni vasárnapon, az Úr 1440. esztendejében.”

Itt számunkra a júliusi nap pontos megjelölése a fontos, hiszen elegendő lett volna a készítés időpontjának meghatározásához az évkör ünnepnapjának megnevezése is. Az országlakosok ugyanakkor szükségesnek tartották a július 17-i időpont hangsúlyozását, mivel ez a nap azonos volt Hedvig magyar királylány halálának illetve örökéletre születésének napjával. Az 1399. július 17-én elhunyt szent életű Turul leányról már életében legendák keletkeztek.23 Negyvenegy évvel később pedig a személyén keresztül létrejött lelki rokonság képezte az alapját Jagello Ulászló magyar királlyá történő meghívásának. A magyar hit szerint az Árpád-házzal egyetlen misztikus testté olvadt össze a Jagello-ház. Ezért tűnt úgy, hogy az ősi szokás csorbát nem szenved ezzel a királyválasztással.

A nemzet lelkében a Turul vér ereje felemelkedett az anyagiság börtönéből. Nem a vér volt eleink számára fontos, hanem az amit hordozott. A Turulság az uralom jele volt. Mindazt jelentette, ami a világerők rendezését foglalta magába. A Szent Korona által beavatandó személynek, erre a feladatra alkalmasnak kellett lennie. A királyjelöltnek a Szent Korona eszméinek megvalósítása volt a küldetése. Uralkodása alatt pedig az Isten rendjéhez való igazodás állandó követelmény volt. Amennyiben nem teljesítette azt, mindaddig elzárták a hatalom gyakorlásától, amíg hajlandóságot nem mutatott a Szent Koronához való hűségre. Így történ ez Zsigmond esetében is, akit 1401-ben az ország nemesei fogságra vetettek, és ők gyakorolták a Szent Koronából eredő jogokat24, a Szent Korona felhatalmazásából (auctoritate jurisdictionis Sacrae Coronae).25 Zsigmondot azért zárták börtönbe, mert a Szent Korona királya az egyik legnagyobb bűnbe esett: nem tudott hadat vezetni és gyávának mutatkozott. A franciákkal közösen kezdett törökellenes hadjárat során ugyanis, mikor 1396-ban Nikápolynál a török sereg a franciákat és a magyarokat is legyőzte, Zsigmond nem mert sokáig hazatérni. Konstantinápolyba hajózott, a görög császárral bonyolódott hosszadalmas és céltalan tárgyalásokba. Eleinte a magyarság azt hitte, hogy odaveszett a csatában. Mikor azonban kiderült, hogy seregét elhagyva menekült el, országos felháborodás fogadta, melyet ő kegyetlenkedésekkel, kivégzésekkel próbált megfékezni. Ekkor vetették börtönbe.

A szent Korona országa uralkodójának napszerű, bátor hősnek kellett lennie. Olyan egyéniségnek, aki a hadvezetés veszélyeiben erősnek mutatkozott és nagylelkű volt a győzelemben. Ulászló királlyá választásakor minderre, emlékeztek még a magyar nemesek. Ez a tudás a Turul vér éteri hagyatéka volt, mely a Szent Korona egyik törvényének megvalósulását jelentette. A magyarság összekötötte az eget a földdel. Eredendő igazságok kormányozták, mert csak az magyar, ami örök. Isten örökségében éltünk. A kereszténység és a Szent Korona királyságának eszméje tette lehetővé, hogy Ulászló népünk uralkodója legyen. Királyválasztásunk hagyománya a Megváltó és a Szent Korona törvényéből eredt és általuk szentesült. Ezért Isten országának földi megvalósulása volt a középkori magyar királyság. Egyedüli evangéliumra épült ország, mely tükröződött jogi berendezkedésében is. Törvényeinek rendszere és szokásjogunk öröksége, a világ nyolcadik csodája volt. A Szent Korona pedig az erények összességét is megtestesítette. Így a Szent Korona országához való tartozás egy erkölcsi minőséget is jelentett. Laskai Ozsvát a XV. században a magyarságot, mint népet, ’gens’ szóval jelölte meg, míg a nyelvre és szokásokra különböző országlakó népeket ’nationes’-ként emlegeti. A ’natio’ kifejezés a ’natus’-szal függ össze, miként a nemzet a nemzéssel, és vérségi származást jelent.26 A birodalmakon belül élhetett több ’natio’ is, de a római hagyományon alapuló fogalmak szerint, a birodalmi nemzet fogalmának a ’populus’ megjelölés felelt meg. A birodalmon kívül külön államiságban élő népeket ’gens’-nek nevezték.
A kereszténység átvette a fenti szóhasználatokat. Így a keresztények közösségét ’populus’ alakkal jelölték, a ’natio’ főnév pedig az egyes népek megnevezésére szolgált. A pogányok közösségét pedig a ’gens, gentes’ kifejezéssel határozták meg. Ezért különösen érdekes, hogy XV.-XVI. századi magyarság, a fenti keresztény gyakorlat ellenére, sok esetben ’gens’-nek is nevezi magát. Ilyenkor a magyar nemzet ’gens hugarica’ volt, míg a külföldi nemzeteket a ’natio’ szóval írták körül. Ha azonban az etnikai értelembe vett magyarságról beszéltek, azt már forrásaink ’natio’-nak mondták.27 Ez azt jelenti, hogy kettős értelemben beszéltek magyarságról, testi és szellemi, lelki értelemben. A Szent Korona országában magyarnak lenni nem anyag függő volt, hanem égi eredetű szabályozottságot jelentett. A magyarság fogalma vallási, erkölcsi és becsületbeli kérdés volt. Így válhattak testi születésben különböző ’natio’-k kiváló magyarrá. A magyar létezés átnövekedett az öröklétbe, nemesebbé vált, ahogyan a ’gens hungarica’ tagja is csak az lehetett, aki nemességet szerzett.28

Nemességet kezdetben pedig csak ’laurea virtutis’, azaz ’az erény jutalma’ –ként lehetett szerezni.29 Az Isten törvényeihez való igazodás, döntötte el azt, hogy ki lehet a nemzet tagja, illetve a nemzet az erényeken keresztül csatlakozott a Teremtés örök rendjébe. Az üdvözülés útja mindenki előtt nyitva állott. A Szent Korona királyságánál, Isten országának földi vetületénél befogadóbb hazát az emberiség nem hozott létre. Ezért nevezte Aenae Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa, 1445-ben a magyar királyságot Archiregnumnak,30 azaz főkirályságnak, őskirályságnak, minta királyságnak.31 Ez az ősi királyság hitből épült, a menny földi visszatükröződéseként. Alattvalói előtt mindig ott lebegett az égi cél: a létet átemelve az öröklétbe, a ’gens hungarica’ tagjává válni. A Szent Korona országának lakosa így lett Szent Koronához méltó alattvaló. Ugyanis ebben a királyságban igazán nemessé csak Isten ügyének alázatos követése tett. Ahogyan Szent István intelmeiben is szerepel: „...minden ember azonos állapotban születik (omnes homines unius sunt), és semmi sem emel fel, csakis az alázat (humilitas), semmi sem taszít le, csakis a
gőg (superbia) és gyűlölség (invidia).”32

Országos tisztség viselésért pedig nem járt fizetség, általában megye ispánok látták el ezeket a teendőket.33 A magyar királyságnak országos méltóságát viselni maga volt a dicsőség. A Szent Korona országának sajátos berendezkedése ősi keresztény hitből fakadt. Alapelemeinek ismertetése meghaladja jelen tanulmány tárgyát, azonban létezéséről a ’gens’ szó fentebb elemzett különleges használati módja is tanúskodik. Nemcsak mi jelöltük magunkat a pogányokat illető ’gens’ szóval, hanem a római udvar is. Gazdasági könyveiben még Mátyás korában is „terra gentium”-ként , azaz pogányok földjeként szerepelt a magyar királyság területe.34 Mindez pedig arról tanúskodik, hogy a mi kereszténységünk nem volt teljesen azonos sem bizánci, sem a római vallással. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a Szent Korona eszme keresztény hiten alapul.

Ez a királyság hivatást érzett vallásában. Isten országának megvalósítását tűzte ki célul, és amikor szükséges volt az egész keresztény Európa védelmezője lett. Ez az isteni küldetés egyetlen népben sem fogalmazódott úgy meg, ahogyan a magyarban. Már 1250-ben kinyilvánítja IV. Béla a pápának35, mikor újabb tatár támadás fenyegeti országát és „szavaknál egyebet” nem kap a nyugatról szövetséget kereső felhívásaira, hogy az egész kereszténység érdekében küzd.36 Európa üdvéért az „ellenállás vizét (Haec est aqua cotradictionis)”, a Dunát várakkal erősíti meg. Az egyházfőnek küldött levélnek ez a kijelentése különös jelentősséggel bír a fent tárgyalt megállapításaink szempontjából.37 Ugyanis királyunknak itt a „haec est aqua contradictionis” mondatrész használatával szó szerint a Bibliát idézi. A Számok könyve 20,13 a következőket írja: „Haec est aqua Contradictionis ubi iurgati sunt filii Israhel contra Dominum et
sanctificatus est in eis. Azaz: „Ez az Ellenállás vize, ahol Izrael fiai pörlekedtek az Úrral, ő pedig kinyilvánította szentségét.”

Ezt a mondatot a bibliai történet azért őrizte meg, mert a zsidók pusztai vándorlásuk során kételkedtek az Úr szentségében és szembeszegültek a parancsával. A Sinai-pusztában Mózessel perlekedtek a sanyarú körülményeik miatt. Az Úr, hogy megmutassa szentségét, Mózes által vizet fakasztatott a kősziklából.38 Ezt a vizet egyes Biblia fordítások39 „Meribá vizei”40 megnevezéssel illetik, a név jelentésében megbújó „viszály, perlekedés” kifejező értelme miatt is. A magyar király tudatosan emlékezteti a nyugati kereszténységet az Isten iránti hűségre. Ugyanakkor az Ószövetségi példát állítja eléjük, ezzel szinte jelezve saját Újszövetségi helyét, hitét. A sziklaszívű nyugat számára tápláló, védő vízzé változtatják át a magyarok a Dunát. IV. Béla szavai mögött ott bujkált Isten vádja Izrael népével szemben: „…Meriba vizénél megpróbáltalak”. (Zsoltárok könyve 81,8) Ma sem tehetünk mást, ha a nemzetünk az Úr útján kíván járni. Kősziklából kell vizet fakasztanunk!

A magyar király hites magatartása pedig a szent királyok nemzettségének öröksége volt. Isten szeretetének küldetése hozzátartozott a Szent Korona eszme hagyományához. Megtartották a föld és ég közötti összekötetést, és Isten országához méltó királyságot teremtettek. Az apostoli királyság emlékéről az egész középkori Európa tudott. A Turulok leányági leszármazottjai is ápolták a hitét. VI. Ince pápa nem véletlenül nevezi 1357-ben írt levelében Nagy Lajost az „egyház főkapitányának, az Úr atlétájának”41. A „szent királyok hagyományáról” pedig maga Nagy Lajos állította az acheni magyar kápolna1370. január 2-ára keltezett oklevelében: „Elődeink, Szent István, Szent László és Szent Imre könyörgéseinek érdeme, hogy idáig minden vállaltunk sikerült, s hogy Isten jóvoltából a nekünk jutott ország határa széltében, hosszában annyira és oly csodálatosan kiterjedt.”42

A jelen tanulmánynak nem képezi tárgyát a magyar királyok különös vallási küldetése, de meghatározó szerepe kétségtelenül kimutatható volt egészen Mohácsig. Az egyetemes kereszténység iránti felelősségtudat volt az egyik oka annak is, hogy a magyar nemesek Ulászló személyét választották 1440 januárjában a magyar trónra. A lengyel király meghívásáról a következőket írják a néhány hónappal később, 1440. július 17-én, kelt oklevelükben: „…mindnyájunk elhatározásából ünnepélyes követeinket és hírnökeinket elküldtük a felséges fejedelemhez, Ulászló úrhoz, Lengyelország dicső királyához, hogy őt ennek az országnak királyaként, gondnokaként és hadvezérként erre a helyre (Fehérvárra) hívjuk, és először is Isten dicsőségére és a szent katolikus hit növelésére43 és végül saját hasznunkra az ország koronájának elfogadására meghívjuk…”44

A magyar nemesség választásának alapját tehát három tényező határozta meg. A Turul dinasztiával való lelki rokonság hagyománya, a ’gens hungarica’ misztikus, filozofikus felfogása és a Szent Korona királyságának vallási küldetése. Ulászló királlyá koronázásának legfőbb akadályát a hiányzó Szent Korona jelentette. A magyarság az élő korona részeként, úgy gondolta a Szent Koronában nyugvó hatással, erőkkel is rendelkezik. Ugyanis a ’iurisdictio vel ditio Sacrae Regni Coronae’45 jogi elve értelmében a hatalom teljessége a Szent Koronát illeti. A felségjogok nem királyi jogok, hanem a Szent Korona jogai (iura Sacrae Regni Coronae)46. Miután pedig az országlakosok a korona tagjai elképzelhetőnek látszott, hogy távollétében rendelkezhetnek helyette. Ez végzetes hiba volt. Nem is maradt következmények nélkül, mint majd később látni fogjuk, a Szent Korona ereje visszajelzett. Ugyanakkor tanulságos a számunkra, hogy az Isteni jelenlétet, hogyan próbálták meg biztosítani Ulászló koronázásakor? A magyar nemesség cselekedetiből a Szent Korona tulajdonságaira következtethetünk.47 Gondolataikat és szándékaikat részletesen leírták, a fentebb már idézett, Ulászló koronázásakor kiadott oklevélben. Az országlakosok az események leírása közben, több ízben is kinyilvánították, hogy a koronázás hatályosságához az ország közösségének (communitas) jelenléte elengedhetetlenül szükséges. Már az oklevél48 első sorai is erre a kötelező feltételre utalnak: „Az egy és oszthatatlan Szentháromság nevében, Amen. Mi, egész Magyarország főpapjai, főurai, lovagjai és nemesei, akik az ország közösségét teljes hatással képviseljük, adjuk örök emlékeztetőül.”49

A továbbiakban beszámolnak Albert király haláláról és Ulászló meghívásának körülményeiről, valamint Erzsébet királyné korábbi helyeslő beleegyezéséről, majd megváltozott magatartásáról. Újra és újra hangsúlyozzák a magyar koronázáskor szükséges egyhangú közös akarat (voluntas) szükségességét: „Teljes erejével (Erzsébet királyné - V.T.) az említett választás és koronázás hasznos művének megakadályozására törekedett, Visegrádról titokban ellopatta azt a koronát, amellyel mindeddig Magyarország királyait meg szokták koronázni, és mindnyájunk akarata ellenére, akiknek a koronázáson önként meg kell jelenniök, az eddig a koronázásnál megtartott szokás megsértésével, valamennyi szent felszerelési tárgy távollétében, mert hiányzott első királyunk Szent István kardja, jogara, országalmája és apostoli keresztje, sokkal inkább romlásunkra, mint hasznunkra az alig három hónapos csecsemőt az ellopott koronával megkoronáztatta - ugyan szabad így kifejezni a koronát pedig , óh jaj, ismét számunkra eddigelé ismeretlen helyre záratta, szállíttatta és vitette mindnyájunk kegyetlen gyalázatára.

A szöveg felsorolja azokat a kellékeket, melyek segítségével a beavatandó személy a Szent Korona élő képviselőjévé változhat át. Ennek lehetőségét Szent István személye biztosítja, mivel nevének latin jelentése a középkori iratok szerint ’korona’50, míg a héber nyelvből magyarázva ’szabály51, ’norma’, ’törvény’ értelemmel bír.52 A ’Szent Istvánság’ tehát megelevenedett Szent Koronát és Szent Korona Tant, törvényt jelentett. A beavatott magyar király a szent felszerelési tárgyakat magára öltve átváltozott az országlakosok koronájává. A szent király jeleit magára öltve, beöltözött a Szent Korona jogaiba és a belőle eredő kötelességekbe. Az átváltozás kiinduló pontja, a közösség által kiejtett egyhangú teremtő Ige. Az idézett szövegrész másik fontos megállapítása, hogy a magyarság a Szent Korona elrablását saját gyalázataként élte meg, pedig az álnoksággal szemben szinte tehetetlen a tisztaság. Mégis van úgy, hogy a legkisebb hiba is bűnnek számít. Így az oklevél további részében, a jelen lévő országlakosok sokaságára (multitudo), nagy számára alapozva, a Szent Korona helyettesítéséről igyekeztek rendelkezni: „Ezért most viszont mi, akik itt akkora bőséges tömegben gyűltünk össze, mint amilyenre a megelőző királykoronázások alkalmával nem emlékeznek, több napon át komolyan megtanácskoztuk, hogy mivel a fentebb említett korona, amelyre szükségünk lenne, most nem szerezhető meg egykönnyen, milyen alkalmas módon segíthetnénk a magunk és ennek az országnak szükségén, amelynek határait a pogány meg más ellenség szakadatlanul kegyetlenül marcangolja, legfőképpen pedig azt megfontolva, hogy a királyok koronázása mindig az országlakosoktól függ, s a korona hatékonysága erénye az országlakosok beleegyezésén alapul (efficacia et virtus coronae in ipsorum /regnicolarum/ approbatione constitit), s azt is látva, hogy ez az ország hosszasabban király nélkül nem lehet meg, egyhangú szavazással és közös óhajjal úgy határoztunk és döntöttünk, hogy a felséges Ulászló király urat egy másik régi művű aranykoronával kell megkoronázni, apostoli királyunknak és védőszentünknek, Szent István királynak fejereklyéjén lévő, eddig is nagy tiszteletben tartott koronájával.”

Az idézett szövegrészből kiderül, hogy a Szent Korona hatékonysága az országlakosok akaratán (voluntas regnicolarum), beleegyezésén alapul. Ennek az akaratnak, mely egyben óhajtás is, a megnyilvánulási formája a koronázási szertartás alatt, a fentebb tárgyalt acclamtio (közfelkiáltás) cselekménye. A helyeslés, egyetértés vagy hálaadás közös kifejezése a mai napig része az egyházi liturgiának. A magyar nemesség egy szívvel, egy lélekkel akarta, óhajtotta, hogy a Szent István fejereklyéjén levő korona hatékonysággal és erővel ruházódjék fel. Az elgondolásuk logikus és misztikus volt egyszerre. Az apostoli király személye önmagában, nevének jelentésén keresztül is, megidézhette a Szent Korona jelenlétét Ulászló koronázásakor. Ugyankkor mély hagyományra támaszkodott választásuk, hiszen Isten jelenléte a koronás fejereklye előtt nyilvánvaló volt a korabeli világ számára. Már 1184-ből rendelkezünk olyan adattal, amely a szent király fehérvári sírjánál teendő és a királyi bíróság előtt perdöntő, istenítéleti esküre vonatkozik.53 (A fejereklye54 koronája és tartója természetesen azóta eltűnt.55) A II. András által kiadott 1222. évi Aranybulla pedig kimondja: „Évente Szent István király ünnepét56 Fehérvárott tartozunk ünnepelni, hacsak sürgős dolog nem jön közbe, vagy betegség nem akadályoz meg ebben. Ha jelen nem is lehetnénk, akkor a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk, hogy a mi képünkben a peres ügyeket meghallgassa, és hogy a serviensek57 is valamennyien, akik akarnak, szabadon oda gyűljenek.”

Szent István személye a korona és a törvény, valamint a közösség egységét jelentette. Ez a misztérium állította helyre 1387-ben is a trónviszály dúlta országot Kis Károly hívei és Nagy Lajos leánya, Mária királyné emberei között. A véres ellentét Kis Károly halálával és a másik párt vezéréinek (Garai és Forgách) megölésével végzetesen eldurvult. A belső ellentét már-már a magyar királyság létét fenyegette. Ekkor gyűltek össze az országlakosok 1387. augusztus 27-én, Szent István ünnepének nyolcadában, Fehérváron, hogy rendezzék a magyar királyság ügyeit. Amikor az országgyűlés összeült Mária, az ország „királya” tulajdonképpen fogoly, az édesanyja pedig halott volt.58 A magyarok a királyság érdekében a következő nyilatkozatot teszik: „Bárkivel szemben az állam javát és az ország valamint a Szent Korona közös hasznát tartjuk szem előtt (quod commodum rei publice et utlitatem regni ac sacrae corone communem contra quoslibet vovebimus), s még ha a királyi felség (regia maiestas) akarna is ellene tenni, ellenszegülünk neki és eredményesen megakadályozzuk, az ország földjének és határainak védelmére és bárki hatalma ellen, aki hatalmaskodik és a jelen békét megtöri, minden erőnkkel hadra kelünk.”59

Az oklevélben ugyanakkor kijelentették, hogy ezen elhatározásukat a Szent István fejereklyéjére tett esküvel erősítették meg. E szertartás során a legnagyobb tisztelettel érintették a szent király koronás ereklyetartóját.60 Isten előtt tett esküjük által, Szent István (fejereklyének) jelenlétében helyre állították a király és az ország egységét. A Szent Korona teljes (totum corpus Sacrae Regni Coronae)61 testének épsége, mint a királyt és a népet egybe foglaló organikus egész, kötelezte az országlakosokat az Istentől eredő rend fenntartására. Koronás királya, majd királynője volt az országnak, de uralmát nem a Szent korona eszméjéhez méltóan valósította meg. Az országlakosok ezért az égi rend helyre állítása érdekében még a királyi tanács tevékenységéről is rendelkeztek az eskü alkalmával. Az oklevél tanúsága szerint a tanács tagjai esküt kötelesek tenni, „hogy a tanácsadásban (in consilis) nemcsak a királyi felség vagy a maguk vagy övéik hasznát fogják keresni, hanem az ország és a királyi Szent Korona közös hasznát (sed communem utilitatem regni et sacrae corone regie).”62 Mivel a Szent Korona testének belső rendje bomlott meg, és azon belül is a király személyével, a Szent Korona fejével (caput Sacrae RegniCoronae)63 kapcsolatban merültek fel problémák, az orvoslás is a szent király fejereklyéjén keresztül valósult meg. A szertartás pedig a Szent Korona testének másik tagja (membrum Sacrae Regni Coronae), az országlakosok által valósult meg. Ennek jelentősségét ekkor készült pecsétjük körirata is megőrizte: „ A magyar királyság országlakosainak pecsétje” (Sigillum regnicolarum regni Hungariae). A Szent Korona rendjének helyre állítása határozati úton történt, hiszen a törvények megtartásában mutatkozott hiány. A király Isten rendjéhez méltó uralkodását a szent király előtt, - akinek neve korona és törvény-, tett esküvel segítették elő. Ugyanakkor fel kell, hogy tűnjön, hogy az oklevél készítői, a határozat meghozói országlakosoknak nevezik magukat. Ugyanezzel a megjelöléssel illetik magukat 1440-ben a koronázási szertartás részvevői is.

A Szent Korona országainak törvényeiről az országlakosok közössége rendelkezett. Ez nagyon jelentős körülmény, mert ez arra utal, hogy a nemesség elkülönülő jogi jellege nem annyira élesen vált el magyarságnál, mint a korabeli nyugati világban. Az is kétségtelen tény, hogy a középkori Magyarországon a nemesek száma jóval meghaladta az európai átlagot.64 Úgy tűnik, igaz volt Kézainak65 és a Képes Krónikának66, valamint Werbőczynek67 is, mikor azt állítják, hogy a magyarok eredetileg „mindnyájan ugyanegy nemzettségből” származtak. A világ és az erkölcsök romlása vezetett oda, hogy kivált a nemesek közössége. Ezt a folyamatot Kézai és Werbőczy is azonos módon írja le. Az elbeszélésükből kiderül, hogy a közösség, község (communitas) illetve az országlakos (regnicola) fogalmának használata az 1387-es és 1440-es válság megoldásakor is ősi hun-magyar hagyományon alapult. Kézai, valamint Képes Krónika és Werbőczy is szinte szó szerint azonos módon beszélik el a magyar nemesség létrejöttét. Az ősi időkben hírvivők gyűjtötték fegyverbe a magyarokat a következő szavakkal: „Isten és a magyar népszava (Vox Dei et populi Hungarici), hogy ezen és ezen a helyen mindenki fegyverben (quod die tali unusquisque armatus in tali loco) pontosan megjelenjék, hogy a közösség tanácskozását (communitatis consilium) és végzését meghallgassa.” /Kézai/

A Képes Krónikában a mondat úgy, módosult, hogy ’közösség’ hangsúlyozása került előtérbe, így ’Isten és az egész közösség szava’ (Vox Dei et communitatis universe) kötelezi hun-magyar embereket a köz érdekében történő megjelenésre. Krónika szerint a részvétel mindenkinek „fegyverrel, vagy ahogyan van (vel sicuti esse) „úgy volt kötelező. Werbőczi ugyancsak hasonló módon írta le az „Isten az egész közösség” szavával szembeni kötelezettséget. A hívás cselekménye azonban a Hármaskönyben kiegészül a vérbe mártott tör, vagy kard körbe hordozásának (tunc mucro, vel ensis sanguinis aspergine tinctus) szertartásával.68 A kötelezettségmulasztás következményeit mindhárom forrás azonos módon mutatja be, rámutatva a nemesség különválásának kezdetére. Itt Kézait idézzük csak, mivel jelentős eltérés a vizsgált dokumentumok szövegében nem található: „Aki pedig ezen parancsot megvetette (edictum contempsisset), anélkül, hogy igaz okát tudta volna adni, a szkíta törvény (Lex Sctica) értelmében karddal ketté hasították (detruncabat), vagy törvényen kívülállónak nyilvánították (exponi in causas desperatas), vagy közszolgaságba (in communium servitutem)taszították. Válaszfalakat magyar és magyar között ( unum Hungarum ab alio sepravit) csak efféle bűnök és kihágások emeltek.”

Mindezekből megállapítható 1387-ben és majd 1440-ben is az ősi szkíta törvény (lex Scitica) alapján beszélnek közösségröl (cummunitas) és országlakosokról (regnicola). E mögött a felfogás mögött pedig, az egy szív, egy lélek hagyománya bújik meg, annak a ’corpus mysticum’-nak (misztikus test) a léte ragyog át, mely a Szent korona eszme lényegét képezi. A szkíta törvény megszegésének következményei is erre utalnak, hiszen a közösség cserbenhagyásának büntetése, tükröző módon, a test kettévágása. Azzal bünteti az elkövetőt, ami a bűne volt. A bűnös engedett az önzés, az „Én” kísértésének Isten és a közösség szavával szemben, hát büntetése a községtől való elválasztása lett. Életét, ha megtarthatta, közszolgaságban töltötte, hogy a Teremtés rendje helyre álljon. A nép együttléte Isten jelenvalóságát jelentette.

Az idők folyamán, ahogyan Werbőczy is beszámol erről69, egyre többen jutottak nemtelen állapotba. A bűnre nemet mondani egyre nehezebbnek bizonyult a világban. Ma még inkább így van ez. A nemes lélek azt az erőt sugározza, amely ellent tud állni a bűn elkövetésének. A kísértés pedig, az első bűn, a bibliai bűnbeesés óta csak egyre növekszik. Aki ellentmond ennek, visszaviszi a paradicsomi lét felé a világot. A kígyónak ma a legkedvesebb szava ez: „igen”. „Szavazz igennel, mondj igent a boldogságra! ”- harsogja a fogyasztói világ. Kihasználva az emberi természetből fakadó tulajdonságot, hogy általában könnyebb „igen”-t mondani, mint nemet. Csak gerinces, nemes tartású ember tudja megcselekedni, hogy a becsületességből, a tisztaságból nem enged. A „nem” a bűnre, a halálra adott elutasító válasz. Ugyanakkor a „nem, a nemzés” a lét tovább növesztését jelenti. A könnyebb élet sikamlós kígyója már a középkorban is körbe fonta a létezés minden területét. A nemesek kiválásának, kiváltságának célja az Istennel való közösség megőrzése volt. Ilyen értelemben tagjai, ahogy Werbőczy is megállapítja70, a Szent Korona birtokaiból részesülő nemesek a Szent Koronának. Ugyanakkor a vizsgált oklevelek is bizonyítják, hogy a közösség iránti kötelességérzet határozta meg a Szent Korona országainak rendjét. Az okmányok a szűkebb értelmű ’nobilis’ (nemes) kifejezés helyett, tudatosan a ’regnicola’ (országlakos) megjelölést használták.
________________________________________________

 

1 Györffy György: István király és műve. 2000. 158. o.
2 Bartionek Emma: A magyar királykoronázások története. 1939. 30. o., Dümmerth Dezső: Az Árpádok nyomában. 1977. 165. o.
3 Bartoniek Emma: A magyar királykoronázások története, Akadémiai Kiadó, 1987. 26. o.
4 Dr. Timon Ákos: A szent Korona elmélete. 2000. 14. o.
5 Tóth Zoltán József: A Szent Korona és a Szent Korona-Tan. In: A magyar Szent Korona és a Szent Korona-Tan az ezredfordulón. Szerkesztette: Tóth Zoltán József. Budapest, 1999. 277. o.
6 Timon, 15. o., Tóth, 276-277. o.
7 Magyar népdal részlet. Magyar néprajz. I-VIII. Akadémia, Budapest, 1988. V. 54. o.
8 A Biblia a szavaival a Szent István királyról mondja, kis legendája: „…nem a száján volt a szíve, hanem a szívében volt a szája (..non tamen cor in ore, sed os habebat in corde).” ( A balga a szájában hordja a szívét, a bölcsnek szívében van rejtve a szája. / Jézusnak, Sirák fiának Könyve 21,26.)
9 A hatályos magyar törvények gyűjteménye. (Magyar Törvénytár) 1912. Az 1222. évi Aranybulla.
XXXI. cikkely. 2.§ Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerződésünk ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalók és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtlenség és szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mind örökké.
10 Az I. Józsefet (1687-1711.) követő III. Károly koronázásakor (1712) már nem hangzott el a nép akaratnyilvánítására vonatkozó kérdés. Vö.Bartoniek; 1939. 157.
11 A ’corona’ szó és a Szent Korona földrajzi összefüggéseit bővebben az Ima ellenségeinkért, A Szent Korona Misztériuma című könyvemben tárgyaltam – V.T..
12 Timon, 2000. 14. o.
13 Latin nyelvű életrajza Johannes Dlugoss XV. századi, lengyel történetíró műve.
14 Hedvig már 1384 őszén Krakóba utazott és a gniezói érsek megkoronázta. A litván fejedelemmel a házasság csak 1386. február 18-án jött létre.
Kottaner Jánosné a fentieknek az ellenkezőjét állítja emlékirataiban. A következőképpen írja le a fenti kijelentést: „ …László bán úr (Garai László bán – V.T.), az ő atyjafia azt kívánta, hogy a lengyel királyt válassza (Erzsébet királyné –V.T.). Erre a magyar nemesurak mind felálltak, hogy ezt tegye, ő azonban ellenkezett, azt válaszolván, megvárja, mit ád az Isten, ahhoz igazodik majd, mert összes orvosai azt mondták neki, hogy fiút hordoz a méhében, s ebben reménykedik, minthogy a valót még nem tudhatja, és még nem igazodhat utána.” Kottaner Jánosné emlékirata 1439/1440. i.m. 13.o.
15 Kottaner Jánosné a fentieknek az ellenkezőjét állítja emlékirataiban. A következőképpen írja le a fenti kijelentést: „ …László bán úr (Garai László bán – V.T.), az ő atyjafia azt kívánta, hogy a lengyel királyt válassza (Erzsébet királyné –V.T.). Erre a magyar nemesurak mind felálltak, hogy ezt tegye, ő azonban ellenkezett, azt válaszolván, megvárja, mit ád az Isten, ahhoz igazodik majd, mert összes orvosai azt mondták neki, hogy fiút hordoz a méhében, s ebben reménykedik, minthogy a valót még nem tudhatja, és még nem igazodhat utána.” Kottaner Jánosné emlékirata 1439/1440. i.m. 13.o.
16 Thuróczy János: A magyarok Krónikája. Helikon Kiadó, 1986. 260. Fordította: Horváth János
17 Fügedi Erik: Az elefánthyak. Osiris, 1999. 32. o.
18 Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány-és jogtörténet. Osiris. 2000. 298. o.
19 Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok. Magvető, 1986.
20 20 Bálint Sándor: Ünnepi Kalendárium I-III. I. 418. o.
21 Radó Polikárp: Az egyházi év.Pannonhalma, 1998.117.o.
22 Domonkos Pál Péter: Dies concussionis ovorum. Ethn. 1974. 383.
23 A krakkói Wawel székesegyház főoltára alá temették annyira biztosak voltak kortársai Hedvig szentté avatásában.
24 Az interregnum idejére megvésetik az ország lakosok a Szent Korona pecsétjét ezzel a körírással:
”Magyarország Szent Koronájának pecsétje”(sigillum Sacrae Coronae Regni Hungariae), a pecsétet őrző kancellár a Szent Korona kancellárja címet viselte.
25 Eckhardt, 2000. 99. o., Mályusz Elemér:Zsigmond király uralma Magyarországon. Bp.1984.
26 26Joó Tibor: A magyar nemzeteszme. Budapest, 1939.
27 27 Joó Tibor, 1939.
28 Megjegyzendő, hogy Werbőczy használja a „populus” fogalmát, de a „gens” jelentésének megfelelő értelemmel:
„ 1.§. Noha a ’populus’ kifejezés minden nemest és nem nemest egyaránt felölel (includat omnes nobiles, et ignobiles pariter;) mindazonáltal a nem nemesekről (kiket a köznép elnevezés alatt értünk /qui plebis nomine intelliguntur/) e részben célunkhoz képest szó nincsen.
2.§. Mert miként nem a fajtól, úgy különbözik a köznép a néptől.(Populus enim co differt a plebe, quo specie a genere.) Mert a nép elnevezés magába öleli az összes nemeseket, úgy a mágnásokat, mint az alsóbb rendűeket, a nem nemeseket is ide számítva; de a köznép (plebis) elnevezés alatt egyedül a nem nemeseket ( soli ignobiles intelliguntur) értjük.” Werbőczy István: Hármaskönyve, II. rész. 4. cím
29 „Proinde vera nobilitas, usu, disciplinaque militaria, et caeteris animi, corporisque dotibus, et virtutibus acquiritur. „ Azaz: „A valóságos nemességet tehát katonai élettel és tudománnyal vagy egyéb lelki és testi adományokkal és erényekkel lehet megszerezni.” Werbőczy;I. rész. 4. cím.
30 Eleinte ”regnorum regina”- nak, azaz a királyságok királynőjének nevezték, majd az Anjouk alatt már szokásossá válik az „Archiregnum Hungariae” kifejezés használata. (Vajay Szabolcs: Dimnae Reginae Milites. Árpádházi Jolánta magyarjai Valencia visszavételeidején. In.: Mályusz Elemér melékkönyv. 397-398.)
31 Erre a kijelentésre akkor került sor, amikor még Aenea Sylvius Piccolomini, mint III. Frigyes titkára tárgyalt Bécsben a magyar követséggel V. László és a Szent Korona hazahozataláról. A találkozóról Szécsy Dénes érseknek levélben számol be, melyben szerepel a magyar királyság fent idézett megjelölése. Der Briefweschel des Eneas Silvius Piccolomini. Hrsg.:Rudolf Wolkan.I.Abt. Briefe aus der Laienzeit (1431-1445). I. Bd.Privatbriefe. Wien, 1909. Nr. 189. 548-558.
32 Corpus Juris Hungarici. Milleniumi emlékkiadás 1899. Sancti Stephani primi regis Hungariae decretorum liber primus ad Sanctum Emericum Ducem. caput 4. 3.§.
33 33Fügedi, 1986. 51. o.
34 Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizició. Budapest, 1999. 24. o.
35 IV.Ince (1243-1254).
36 Árpád-kori és Anjou-kori levelek. XI.-XIV. század. Sajtó alá rendezte Makkai László és Mezey László. Budapest, 1960. pp. 156-159. o.
37 A levél Szent Márton napi keltezése sem hagy arról kétséget, hogy IV. Béla tisztában van a magyar király istentől eredő küldetésével. Szent István utódaként, a pannóniai születésű szent ünnepnapján emlékezteti az Apostoli Széket kötelezettségeire. Szent Márton az egyik francia hagyomány (Historia Sanctorum Septem Dormientium) szerint eredetileg hun királyfi volt. (Bálint Sándor: Ünnepi kalendárium, III.503.) A középkorban gyakran ábrázolták a fiatal Szent Márton lovagként.
38 Biblia. Számok könyve 20, 1-13., valamint 27,14., továbbá: Kivonulás könyve 17, 1-7., Második törvénykönyv 32,51.
39 Biblia. Ószövetségi és Újszövetségi Szentírás. Szent István Társulat, Budapest, 1987. 20.
40 Biblia. Istennek az Ószövetségben és Újszövetségben adott kijelentése. Magyar nyelvre fordította a Magyarországi Egyházak Ökomenikus Tanácsának Ószövetségi és Újszövetségi Bibliafordító Szakbizottsága, Budapest, 1987. 190.
41 Diplomáciai emlékek az Anjou-korból, II. köt. 479-480.
42 Fejér: Codex Diplomaticus. IX. 215-218.
43 A Szent Korona királyságának országlakosairól Mátyás idejében is tudta a világ, hogy földi küldetése a kereszténység védelme. II. Pius ezt 1459. augusztus 3-án a következőképpen fogalmazta meg: „Scutum et antemurale totius Christianitatis.” (Az egész kereszténység védőpajzsa és bástyája.)
/Pii II. Commentarii. Francoforti 1614. 45./ Mátyás személyét pedig II. Pál nevezi „pugilem fortissimum Christi”- nek. (Mátyás levelezése a római pápákkal. 164.)
44 Eckhart Ferenc: A Szent Korona eszme története. Budapest, 1941. 96-97.
45 vö. Tóth, 1999. 277., Timon, 2000. 14.
46 vö. Kocsis István: A Szent Korona Tana. Budapest, 1996. 253.
47 vö. Dümmerth Dezső: A két Hunyadi. Budapest, 1985. 38-48.
48 Az oklevél bővebb szövege magyarul a Függelékben olvasható.
49 Benda Kálmán, Fügedi Erik: A magyar korona regénye. Budapest, 1979. 66-72.
50 „ Akkor az „István” nevet kapta; hisszük, hogy Isten ezt akarta, mert ami „István” a görög nyelvben, „koronázott” a latin beszédben (Stephanus quippe Grece, coronatus sonat latine).” (Szent
István király nagy legendája, Szent István legendája Hartvik püspöktől.)
51 „ Az István (Stephanos) név görög eredetű, latinul koronát, héberül szabályt jelent. István a vértanúk koronája volt, vagyis az első közülük az Újszövetségben, miként Ábel az Ószövetségben, Norma, azaz szabály és példa volt másoknak a Krisztusért való szenvedésben, a helyes cselekvésben, életvitelben és az ellenségért való imádkozásban.” (Jacobus de Voragine: Legenda Aurea.)
52 vö. Varga Tibor: Ima ellenségeinkért. A Szent Korona misztériuma. Debrecen, 2001. 13-14.
53 Karsai Géza: Szent István király tisztelete. In: Szent István –emlékkönyv III. Budapest, 1938. 155-256.
54 54 A fejereklyét a török dúlásig a fehérvári bazilikában őrizték, majd a város elfoglalása után (1543) a Szent Jobbhoz hasonlóan Raguzába került. Nagy része ma is ott látható, egy kisebb darab 1769-ben az osztrák császári udvarba vitettetett. Ezt 1778-ban Mária Terézia visszaadta Székesfehérvárnak, ahol a püspöki székesegyház egyik oltárán helyezték el.
55 Magyar Zoltán: Szent István a magyar kulturtörténetben. Budapest, 1996. 42.
56 Augusztus 20.
57 57 A „serviens” szó jelentése ’szolga’, a magyarságnál azonban a koronának, királynak szolgáló szabad, akik 1351-ben a jogilag egységes nemességbe integrálódnak.
58 Horváthy János pribékjei 1387. januárjában Mária szemeláttára fojtották meg édesanyját.
59 vö. R. Kiss I.: Az 1386. évi országgyűlések. Századok 47/1913. 721-725., Ekchart Ferenc; 1941.61.
60 vö.Fügedi; 1986. 285-86.
61 Dr.Timon; 2000. 15.,Tóth;1999;277.
62 Ekhardt Ferenc: 1941. 67.
63 vö.Tóth; 1999. 328
64 Fügedi; 1999. 6.

65 „…amikor minden magyar egy atyától és egy anyától származnak, hogy lehetne az egyiket nemesnek, a másikat nem nemesnek tartani…” (alias cum unus pater et una mater omnes Hungaros procreaverit, quorum unus nobilis, alter innobilis…” Simonis de Kéza: Gesta Hungarorum.
66 „… egy atya és egy anya nemzette a hunokat, valamennyit, hogyan modhatnánk egyíket nemesnek, a másikat nemtelennek…”(…cum unus pater et una mater Hunos omnes generans procreavit, quomodo unus nobilis et alter ignobilis esse diceretur…”) Képes Krónika
67 „…mert mindnyájan ugyanegy nemzettségből, tudniillik Hunortól ás Magortól származtak.”(Nam cum una, et aedem de generatione, a quodam scilicet Hunor et Magor….”) Werbőczy IstvánHármaskönyve.I.rész.3.cím.
68 Werbőczy, I.rész 3. cím 2.§
69 „Azt állítják, hogy ez a végzés (amint mondók) /a fentebb tárgyalt szkíta törvényről van szó – V.T.) igen sok magyart jutatott a nem nemtelenek állapotába.”(Haec sanctio, plurimos Hungarorum (út praefertur) plebeae perhibetur effecisse conditionis.) Werbőczy;I.rész 3.cím 5.§
70 „Mert mihelyt fejedelmünk (princeps) bármely állapotú embert jeles tetteiért (ob praeclara facinora) és szolgálataiért (ac servitia) várral vagy mezővárossal akár pedig majorral vagy más birtokjoggal megajándékoz, az a fejedelemnek ilyen adománya által (ezt törvénye iktatás követi), azonnal valóságos nemessé (in verum nobilem creatur) lesz és a parasztság minden állapotának minden igája alól kikerül.
1. §……Az ilyen nemeseket az imént említett javakban való részesülés és összeköttetésnél fogva (per quandam participationem, et conexionem immediate praedeclaratam) a Szent Korona tagjainak (membra Sacrae Coronae esse censetur) tartjuk. Akik senki más hatalmának nincsenek alávetve nincsenek a törvényesen megkoronázott (legitime coronati) fejedelmén kívül.” Werbőczy: I. rész 4. cím