Magyarországi sámánperek jegyzőkönyvei a Kassai Kódexben
Idézetek Fehér Mátyás Jenő könyvéből



A KASSAI KÓDEX RÖVID TÖRTÉNETE


A magyar Domonkos-rendiek kultúrtörténetével foglalkozva, az osztrák határszéli kolostorok levéltáraiban, Petau és Krems, majd Kitzbühel szerzetházaiban találkoztam elsőízben a titokzatos “Syngrapha Dominicana középkori kézirat nevével. 1941-ben Kassán, Beregszászott, valamint Sárospatakon a levéltárakban búvárkodva, ismét nyomára akadtam a névnek, most már teljes biztonsággal, hogy egy magyar eredetű kódexről ad hírt a görögös név. A kassai városi levéltár egy 1556-ból eredő elismervénye szerint a jelzett kéziratot Fr. Czeglédi Péter, a kassai Mészáros utcai kolostor Domonkos-rendi perjele és még egyetlen életbenmaradt rendtársa, Székesfejérvári Péter, letétbe helyezték a polgármesternél, mert a kolostor leégése után olyan sanyarú helyzetbe kerültek, hogy továbbmaradásuk lehetetlenné vált. Sajátkezű aláírásával igazolja a két szerzetes, hogy a város polgármestere nagylelkűen 8 forint és 25 tallérral, valamint egy hordócska borral látta el őket útravalóúl és szekerükön megindultak nyugat felé.

A gazdátlan kolostor kb. 150 évig városi gabonaraktár, majd kaszárnya céljait szolgálta, amikor 1690-ben Hoffman Tamás, fiatal, kassai születésű Domonkos-rendi szerzetes, elöljárói megbízásából, a rend visszatelepítéséhez hozzákezdett. Rudolf király rendeletére a város a kolostor egy szárnyát kiürítve vissza is adta a hajdani tulajdonosok jogörökösének. Hoffman Tamás, aki a petaui kolostorban őrzött, régi kassai elismervénnyel jelentkezett a városházán, már nem találta meg a jelzett “Syngrapha köteget, mert az abban felsorolt birtoklevelek, határjárások, a Hernádon levő két vízimalom kiváltságlevele és főképp Szedikerte falura vonatkozó okmányok, az új tulajdonosok kezében voltak. Báró Holló Zsigmond, a nevezett Hoffman Tamás közeli rokona, nyomozta ki szorgos utánjárással, hogy az eredeti kézirat a szepesi Kamara prefektusának, Druheim Vilmos osztrák bárónak, magánkönyvtárába került. Holló Zsigmond kérésére a “Syngrapha birtokrészét a leleszi hiteshelyi levéltárban lemásoltatta, a szepesi Kamarával hitelesíttette, míg a másik, nagyobb és kultúrtörténeti szempontból fontosabb részt Hoffman Tamás másolta le bizonyos sietséggel, sőt egyes részek ,,regeszta-szerű összevonásával, mint sajátkezűleg írja “propter brevitatem temporis — az idő rövidsége miatt.

1698 augusztus 11-én a kolostort hivatalosan visszaadták a Domonkos rendnek az egri érsek és a szepesi Kamara prefektusa jelenlétében, amikor is a szerzeteseket a Letmeritz (Csehország) kolostorának főnöke képviselte. A megbízott R. P. Fr. W l a s s a t i Gergely, Rómába küldött jelentésében (Brevis informatio circa desolationem et recuperationem Conventus Cassovienis Ordinis Praedictatorum — conscripta per R. P. Fr. Gregorium Wlassati, primum residentiae Cassoviensisi Vicarium in anno 1701.) szerepel a ,,Syngrapha neve is, sőt a szerző több ízben citálja is “constat autem ex Syngrapha dictorum duorum Fratrum formában magát a kódexet. Hogy a jelzett kézirat az eredeti, vagy a Hoffman Tamás-féle másolat volt, ma már nehéz eldönteni, de nagyobb valószínűség szerint az eredetit báró Druheim nem adta ki a kezéből, azért volt sietős a másoló szerzetes munkája és így inkább a másolatról történhetett említés.

Az újjászervezett kolostor nem sokáig örvendhetett nyugalomnak, mert II. József 1785-ben kelt rendeletével feloszlattá a szerzetesrendeket, vagyonukat, könyvtáraikat, ötvösremekeiket elkoboztatva.Igy került ismét ebek harmincadjára a kassai kolostor újból összegyűjtött nagyértékű kódex és ősnyomtatvány állománya is, és most már nyomtalanul eltűnt. A majdnem egykorú kézirat tartalmának régi volta nem tűnt fel még a “műgyűjtőknek sem, úgyhogy Batthányi Ignác, gyulafehérvári püspök, aki a kassai kódexek közül többet megvásárolt, nem tulajdoníthatott nagyobb értéket a 16. századi, jellegzetes betűkkel másolt írásnak.

A kassai helytörténet szorgos kutatói, Vick Béla, a Dóm káptalan történésze, valamint Szabó Adorján premontrei kanonok, akik előzetes kutatásaik nyomán tudtak a “Syngrapha létezéséről, szorgos munkát végeztek az eredeti kézirat megszerzésére. Vick Béla akadt nyomára Kassa város levéltárában az említett 1556-os elismervénynek, míg Szabó Adorján a leleszi hiteshelyi levéltár regesztáiból tudta meg, hogy ott, a jelzett kézirat anyagi természetű, gazdasági részeiről, felsőbb parancsra, másolat készült, amely másolatot később a bécsi k. u. k. levéltárban Szedekerte birtokleveleivel együtt szerencsésen meg is talált. Hiányzott azonban az eredeti, teljes szöveg és a Hoffman féle másolat, a sokkal fontosabb kultúrtörténeti feljegyzésekkel.

Mikor 1942-ben Madarász István, kassai megyéspüspök bizalmából, Radó Polykárp bencés kódex-szakértő ösztönzésére, reám hárult a feladat, hogy a Dóm plébánia nagyértékű kódex és inkunábulum állományát lajstromozzam és egyesítsem a püspökség régebbi, Récsei Viktor által készített leltárával, feltűnt, hogy nagyszámú kódex és ősnyomtatvány hajdanán a Domonkos-rendi kolostor könyvtárához tartozott és még több példány gerincén ott csüngött az egy-két láncszem, amellyel annakidején a pulpitusokhoz voltak rögzítve. A könyvtár legértékesebb darabjai a “Fischer Colbrie-kabinet-nek nevezett erkélyszobácskában voltak elhelyezve, ahol a könyvtárra vonatkozó iratok között találtam egy “Collectio Dominikana című feljegyzést és legelső adatot arra, hogy — abban az esetben, ha a “Syngrapha és a “Collectio azonosak — a sokat keresett kézirat még a múlt század derekán a kassai püspökség könyvtárában volt. Közel kétéves szorgos munkával — mialatt az egész könyvállományt kétízben is példányonként átvizsgáltam — 1944 október első napjaiban kezembe került egy elismervény, amely szerint “Rev. Rassovszky kivételezte a Collectio Dominicana kéziratát 1852-ben.

Az új adat felbukkanását sietve közöltem Pfeiffer Miklós nagypréposttal, akitől miután a Domonkos-rendiek történelmével tudományosan és behatóan foglalkozott, bő adatokat kaptam Rassovszky személyéről. Bár magam is tudtam, hogy valamikor a Domonkos-rend tagja volt, sőt tartományfőnöki tisztet is viselt, de a 48-as szabadságharc után, mint Kossuth személyes jóbarátját nemcsak tisztségétől fosztották meg, hanem a rendben is annyit zaklatták, hogy kilépett a szerzet kötelékéből és ideiglenesen a kassai püspökség kancelláriájában írnokoskodott. Pfeiffer Miklós, atyai jóakaró barátom, az új nyomon fellelkesedve mondotta el, hogy Rassovszky Miszlókára, egy Kassa melletti falucskába került kegyelemből plébánosnak és ott is halt meg. Pár óra múlva mindketten Miszlókán voltunk és a plébános engedélyével a lomtár egyik ládájában egérrágta, penészes, molyette állapotban megtaláltuk a hajdani Domonkos-rendi tartományfőnök, püspöki írnok és miszlókai plébános iratait, jegyzeteit és ami a legfontosabb, a “Collectio — “Syngrapha Hoffman Tamás-féle másolatát. A plébános szívesen nekem ajándékozta a kéziratot, amiért is Brezanóczy Pál püspöki kancellár közvetítésével, Madarász püspök tanácsosi címmel tüntette ki.

Ekkor már 1944 október 15-ét írtunk és a városi levéltár, amelynek vezetőjével, Kligl Rudolf barátommal együtt javítgattuk a kézirat szövegromlásait, megkapta a parancsot az értékesebb oklevélállomány szakszerű mentésére, amelyben magam is részt véve, egyidőre abbahagytam a nagyértékű kézirat másolását. Kassa város 1945 január 11-én orosz megszállás, majd cseh fennhatóság alá került, a kiutasító végzést megelőzve, hátizsáknyi podgyásszal Vizsolyra távoztam, magammal vive a “Syngrapha-t. Hosszú Odyssea után, február végén érkeztem Budapestre és az ottani Domonkos-rendi kolostorban, P. Böle Kornél segítségét igénybe véve, négy hét alatt sietős munkával befejeztem a másolást. A Hoffman-féle másolat, amelyet “Kassai kódex-nek neveztem el, a budapesti anyakolostor könyvtárába került. Későbbi sorsa ismeretlen azáltal, hogy a kommunista rezsim 1950-ben a szerzetesrendeket, köztük a Domonkos-rendieket is feloszlatta, könyvtáraikat elkobozta, követve a II. József-féle politikát.


A KASSAI KÓDEX BELSŐ FELOSZTÁSA


A folió nagyságú kézirat egykolumnás, sűrűn és apró betűkkel írt szöveg, amely barnásszínű tintával, durva, fás, mérlegjegyes papíron folyamatosan halad és barokk-cikornyákkal több fejezetre oszlik. Első táblája és a kezdet 18 oldala teljesen, a következők pedig 25. oldalig részben hiányosak, részben olvashatatlanok. A hátsó tábla ép, csak szúette, és egyrészét feloldva belső részéből, Lőcsei kalendárium íves faktúrái kerültek elő. A számozás a már jelzett 25. oldaltól csak a “recto felületen folyik 145. számig, de az utolsó húsz oldal üres, kivéve a két legutolsó lapot, amelyeken egy későbbi kéztől származó, németnyelvű gazdasági természetű adatok vannak feljegyezve.

A könyv első hiányos része “Monita magistri Pauli a 29. oldalon bejegyzett kolofon alapján állapítható meg. A töredékszövegek alapján összehasonlítva Magyarországi Pál “Suma Poenitentiae-jével azonos, sőt bizonyos részek a ,,Notabiliákra is hasonlítanak, amelyeket P. Dénes Gergely munkája alapján, a Vatikán levéltárában levő példánnyal egyeztettem.

A “Monita töredékszöveg ad egyébként magyarázatot a következő nagy fejezetre is, hogy az inkvizíció folyamán elhangzottakat vegyék jegyzőkönyvbe. A kolofon szövegében Hoffman Tamás mint másoló, megnevezi magát.

A második rész nem folytonos, mert “Liber Inquisitorum-nak van címezve, de a 95. oldal után egy lap üresen marad, és “Exodus Fratrum címmel, egy rövid eseményeket regesztáló fejezet következik, amely a vándormissziós telepekre vonatkozó adatokat tartalmaz négy oldalon keresztül, majd újból az eredeti fejezetcímmel a perek kivonatai következnek. Ugyancsak betoldott szöveg a “Gesta Fratrum nagyon vegyes, kultúrtörténelmi adatokkal, megjegyzésekkel a Ferenc-rendi inkviziciós perekről, melyeket a Zsigmond-kori török foglyok ügyének adatai váltanak fel. A valódi “Liber Inquisitorum 1227-ből egy pápai végzést közöl, amelyben egy kun főnemes házasságát érvényteleníti és 1498-ban, Michael de Oriente francia származású szerzetes vizsgálatával végződik, a perai ferences kolostor könyvtárának kirablása ügyében, amely a pápát személyesen is érdekelte.

Összefoglalva, a Hoffman-féle másolat tehát valójában négy fejezetre oszlik: Pál mester ,,intelmei-re, az “Exodus-ra, az “Inkvizitorok könyvé-re és a “Gesta Fratrum-ra, amely utóbbi többször “Miscelanea címet visel. A jelen munka feldolgozza az “Inkvizitorok könyvé-nek minden lényeges és kiböngészhető adatát, amelyek sokszor évszámmal vannak ellátva, de folytonosságuk nem mindig meggyőző és főként a hitvédelmi biztosok világi karhatalmat jelentő és elnöklő “comesek tisztségviselés! idejéből lehet a pontos dátumokat meghatározni. Sok adatot felhasználtam a “Monita és “Exodus -szövegeiből is.

A “Gesta Fratrum tartalma nagyon változatos és a rend belső életének jelentősebb eseményeit rögzíti. Megtudjuk belőle, hogy mennyire foglalkoztatta a magyar Domonkos-rendieket a “stigma, Krisztus sebhelyeinek problémája, amelyekről a Ferenc-rendiek, mint rendalapítójuk kizárólagos kiváltságáról vitatkoztak a Domonkos-rendi Szienai Szent Katalin sebhelyeiről. A nagy pestisjárványról, az olasz és német kereskedők vándorlásairól. Moerbecke flamand tudós görög- és arabnyelvű könyvvásárlásairól, a Nyulak-szigeti kolostor kunok által történt feldúlásáról, III. András király megmérgezéséről, stb. találunk hosszabb-rövidebb értesítéseket. A husziták betöréseiről, a Sárospatak és Kassa környéken viselt dolgaikról, szintén megemlékezik és dicsekedve írja le Csáki Móric kolostorba lépését és küzdelmét családjával szemben, akik elhurcolják; a kolostorból és erőszakkal házasságra akarják kényszeríteni. Kultúrtörténelmi szempontból nagy jelentőségű az első magyar “hebraista, Fekete (Niger) Péter, irányzatai a magyar és a héber nyelv hasonlóságainak kimutatásában, majd művének, a “Clypeus Thomistarum-nak, velencei kiadásánál, Octaviano Scoto nyomdájával támadt peres ügye, amely évekig tartott. Könyvkereskedöknek is felcsapnak a 15. században és szekérrakomány szám hozzák magyar földre a külföldi könyveket és ebből nagy perük támad a tapolcai Vlach Istvánnal, aki állítólag egy nagyobb szállítmányt elrabolt. A budai Szent Miklós kolostor kőfaragói, ablakfestői, orgonistái is sűrűn szerepelnek, akik az egész országot járják művészetükkel épp úgy, mint a Corvinában szereplő dalmát, olasz és francia szerzetesek mellett dolgozó magyar könyvfestő mühelyek és másolók. A budai kolostorban lezajlott “palotaforradalom Mátyás király korában Zárai Antal püspöki kinevezése miatt, akit a pápa nem akart elfogadni, mert osztrák jelöltje volt. A magyar király majdnem önálló, nemzeti egyházat szervezett és ebben a Domonkos-rendiek erősen támogatták. Egy gályarabságra ítélt szerzetes különálló pere zárja be a Mátyás-korszakot és a török előretörését tárgyalja a pécsi egyetem sorsán keresztül, majd javarészben Nagyvárad és környékén zajló események csoportosulnak rövid feljegyzések formájában. A kassai kolostorral baráti kapcsolatokat tartó sajóládi pálos perjel, Martinuzzi György, a későbbi bíboros, lengyelországi útjain kassai és eperjesi szerzetesek az útitársak és a Zápolya János halálát részletező szövegek után, egy Ágoston nevű szerzetes nyomán, a történelemből sok elsikkadt részlet derül ki Fráter György küzdelmeiről, haláláról és a perről, amelyet a vatikáni megbízottak folytattak Habsburg Ferdinánd ellen. A kassai udvarban Izabella bizalmasai és állásfoglalásuk miatt a magyar ügy mellett, gyújtották fel a Ferdinánd-pártiak a kolostort, ami arra kényszerítette a szerzeteseket, hogy 1556-ban elhagyják Kassát, ahol aztán, mint láttuk, letétbe helyezték a ,,Kassai kódex-et.

A tanulmány során idézett szövegrészek az egyes évszámok alatt csoportosított teljes, vagy összevont jegyzőkönyvek sorszámaival vannak jelölve és tekintve a szövegromlást, a másolás sietségét, összehasonlító tanulmányok hiányát — mint minden emberi munka — bizonyára nem teljesen hibátlanok, de az esetleges tévedések, apró elírások nem érintik a lényeget. Részletesen tárgyalom a munkában a “Sámán-pereket, amelyek az “Inkvizitorok Könyvének jókora hányadát képezik bár nem folytatólagos szöveggel szerepelnek, hanem szétszórtan és így a tárgy egységesítése szempontjának figyelembevételével sorakoztatom fel őket.

Itt újból kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy a “sámán név alkalmazása a latin szövegben nem fordul elő, de tekintve, hogy a vallástörténészek ma már véglegesnek tekinthető “terminus technikus- ként használják ezt a szót, az eredeti “mágus helyett szintén így fordítom abban a biztos tudatban, hogy mindkét szó mezopotámiai eredetű és bár a “mágus a káldus papi nemzedék vagy osztály keretében szakrális cselekményeket, gyógyításokat, jóslást és írástudást jelesül művelő tagja volt, de időben még messzebbre nyúlik vissza a “sámán szerepe, a Shamas szumér Napisten szolgáinak tisztségviselő neve. Mindkét név ősi, mezopotámiai eredete egyre valószínűbbé teszi a hipotézis helyességét hogy az elszíntelenedett ősi magyar mitológia gyökerei, a káldok nemzetségnek Van-tó környéki műveltségéből táplálkoztak, amely viszont szumir örökségnek bizonyul. Ennek a tézisnek igazolása az egyre jobban izmosodó hasonlító nyelvtudomány a szumér-magyar vonalon, amely mellett ma már a megfellebbezhetetlen, legmagasabb nemzetközi tudományos fórumok is lándzsát törnek.

De célszerűség is vezetett a “sámán név alkalmazásánál, mert a “Kassai kódex forráskritikai kiadásánál a nemzetközi frazeológia lényegesen megkönnyíti majd munkámat.

Eredetileg az volt a szándék, hogy az “Inkvizitorok könyvé-ből bőséges szemelvényeket is közölni fogok, de tekintve az idegen szöveget és a szűkreszabott terjedelmet, ettől pillanatnyilag el kellett tekintenem. Ha reményeimben nem csatlakozom, erre valamelyik világnyelven hamarosan sor kerül.

Meg kell jegyeznem, hogy munkáim szintézisében több jeles történészünk eredményei nagyban segítségemre voltak. Ilyen munkák P. Dénes Gergely “I Notabili Paulo Ungaro doktori tézise, Moravcsik Gyula “Bizánc és a magyarság c. kis munkája, Harsányi András “A Domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt c. nagy tanulmánya és Kúr Géza atyai jóbarátom több személyes levélbeli közlése. Azt is megemlítem kötelességszerűen, hogy Magyarországi Jakab, franciaföldi működéséről, kéziratom első példányában szintén sok szó esett, de miután hajdani tanárom, a Pázmány Egyetemen, Gábriel Asztrik ezt a titokzatos személyiséget és tevékenységét “Magyarországi Jakab eretneksége c. munkájában kimerítően kidolgozta és közölte, örömmel kapcsoltam ki az erre vonatkozó részt, bővebb teret nyerve eddig fel nem dolgozott adatoknak. Ugyancsak itt említem meg a magyar Domonkos-rendiek nagy személyiségének, P. Böle Kornélnak a nevét is, aki annak idején annyira segítségemre volt a kézirat kiböngészésében és még inkább sokszor igénybe vett munkáját “Árpádházi Boldog Margit szenttéavatásának ügye s a legrégibb Margit-legenda címmel, amely sokban adott útbaigazítást.

A sámán-részletekkel kapcsolatban nem hagytam figyelmén kívül az otthoni kutatások eredményeit sem és főképp Diószegi Vilmos tanulmányai a “Néprajzi Közleményekben, az “Ethnographiaban, valamint nagyszabású munkája ,.A sámánhit emlékei a magyar hagyományban győztek meg arról, hogy ázsiai rokonnépeink, a történelmileg legősibb időkben velünk együtt a “világ legrokonszenvesebb népének, a szumérnak, ötezer éves kultúrájából, mint közös forrásból, merítettek.

Végezetül ezúton is kötelességemnek tartom kifejezetten megköszönni a Kiadó, dr. Theész János barátom fáradhatatlan szorgosságát, amellyel — az emigrációs könyvkiadások történetében hallatlan szívóssággal és épp ezért eredménynyel — megjelentette szerény munkámat és egyben a lektori tisztet is vállalta. Munkásságának értékét a nehéz idők csak hatványozzák. 

________________________________________________



A SÁMÁNPEREK JEGYZŐKÖNYVEI


A sámánperek jegyzőkönyveinek teljes értékeléséhez belső tartalmuk, külső formájuk, valamint a közölt fordításuk szempontjából fontosnak tartom a következő, előlegezett magyarázatokat felsorolni.

A.) Tartalom és forma szempontjából: a) a perek lefolyásának ideje sok esetben bizonytalan, mert már eredetileg sem jegyezték fel pontosan, vagy pedig a többszöri másolás alkalmával sikkadt el a szövegből. Sokszor csak az elnöklő ispánok, kúnbírók, comesek stb., tisztségviselésének idejéből, hozzávetőlegesen számíthatjuk ki a jegyzőkönyv megírásának dátumát. De még így is támadhat nehézség pl. Moys nádor esetében — ezt a nevet és tisztséget apa és fia is viselték több ízben, megszakításokkal. A szereplő orvosok és királyi “fizikusok szerepe szintén ad némi tájékoztatást, de ez is bizonytalan, b) A per és tanúkihallgatás színhelye is sokszor okoz nehézséget, mert több esetben a “tetthelyen folyik 3 vizsgálat és ezek a helyek torzított formában szerepelnek a Hoffmann-féle másolatban, c) Az ítélet szempontjából is marad sokszor kívánni való: többször egyszerűen elhagyják, gyakran pedig a szinte sablonos szöveg jelzi a végzését “contra fidem nihil, ami nem jelenti egyúttal a vádlott teljes felmentését, hiszen a “világi kar döntése, amely rendszerint anyagi természetű, már nem tartozott a hitvédelmi bizottsághoz. d) A vádlott sámánok faji származása is sokszor bizonytalan, mert az ősi magyar, bessenyő és kun nevek sokszor szerepelnek együtt és így nehéz megállapítani, hogy az általuk képviselt hiedelemvilág a felsorolt népek melyikének őshitéhez tartozott.

B.) Szövegfordítás szempontjából az eredeti latin jegyzőkönyvek sablonos kérdés-formulái felesleges szóhalmazok állandó ismétlését jelentették volna és ez roppant egyhangúvá tehette volna a magyar szöveget, úgy, hogy a fordításban igyekeztem ezt elkerülni. Ugyanez a helyzet az állandó esküformákkal, a vádak majdnem mindig azonos szövegével is.



LÁTÓD FIA HANIS SÁMÁN ÉS TÁRSAI ELLEN A GYŐR MELLETTI CSANAK FALUBAN FOLYTATOTT ELJÁRÁS JEGYZŐKÖNYVE 1272 OKTÓBER 23.-ÁN


M o y s úr, Sopron ispánja, a kománok bírája, Simon mester a budai Szent Miklós kolostor Domonkos-rendi perjele, Magyarországon a hit-tisztaság védője és vizsgálóbiztosa szorgos vizsgálatából és inkvizíciójából leírt adatok, amelyeket a király úr kegyes orvos doktorainak és fizikusainak. Albert és Márkus uraknak jelenlétében Látód fia H a n i s mágus és társai ellen felvettek Csanak faluban, a győri vár közelében, ahol a vádlottak laknak és vádoltatnak elméjük hamissága miatt, amellyel visszaélnek, énekekkel, himnuszokkal akarják visszaadni a betegek testi erejét a hiszékeny emberek lelkeiben babonát terjesztve. Beszélik hogy a vádlott a falvakban és az említett Győr külvárosaiban és telepein társaival együtt sok súlyos betegséggel küszködőt meglátogat, azoknak a vizeletét összegyűjtve, vagy külön-külön megvizsgálja, hasonlóképpen, hogy a betegeknek a testét és tagjait megtapogatja, majd a betegeknek szirupokat ad inni, hogy a gonosz lelkek ellen gyakorolja az ördögűzést, hasonlóképpen, hogy túllép a szeméremérzés határán azzal, hogy a női betegeket ágyaiknál meglátogatja, testüket, melleiket, hasukat megérinti, hogy a betegeknek mondta és mondja: “Én téged meggyógyítlak H a k i t nevében, ha hiszel nekem..., hasonlóképpen, hogy a betegek gyógyításáért pénzt fogad el. — Királyi megbízásból és kifejezett parancsból, ha a vádak valónak bizonyulnának és Látód fia Hanis, a vádak valódisága alapján elmarasztaltatna, akkor... örök hallgatásra kényszeríttetik, eszközei, jelvényei, írásai, ha ilyenek vannak, megégettetnek, nehogy a vádlott gyarlósága és merészsége büntetlenül maradjon. Az inkvizíció alatt megnevezett tanúk mindnyájan esküt tettek, hogy sem barátság, sem gyűlölet, sem félelem nem vezeti őket, hanem egyedül az igazság (1).

Első tanú: M ó c s fia Márk, a győri püspök íjjásza, megkérdeztetvén, hogy ismeri-e a vádlottat és társait a jelen ügyben, mire ő azt válaszolja, hogy Hanis mágust ismeri, de társait csak látásból. Arra a kérdésre, hogy mit tud a vádlott gyógyításairól, elmondja, hogy a nemrégiben végigszenvedett betegségében, Keresztelő Szent János születésének napja körül, Hanis sámán meglátogatta őt betegágyánál, megnézte és megvizsgálta vizeletét és oly szorgosan gondozta őt, hogy azt hiszi, ha Isten és az említett sámán nem lettek volna segítségére, az említett betegségből nem gyógyult volna ki. A megszűnt betegség szent Vitus (Vid) dühe volt, amelyet veszett kutya harapása okozott. Arra a kérdésre, hogy a gyógyításnak voltak-e jelenlevő tanúi, azt válaszolta, hogy jelen voltak felesége, fia Marcel, leánya Borbála, valamint Harsán, akit a nép nyelve bács (bachus) néven illet és D u r u, az említett Hanis szolgája. A sámán bére felől a tanú azt vallja, hogy a vádlott semmiféle pénzről nem akart tudni, amit ajánlottak neki. A betegségek fajairól, melyeket a sámán gyógyítani szokott, a tanú nem tudta felsorolni, mert nagyon sokféle azok száma. A vádlott gyógyító művészetéről úgy nyilatkozott, hogy a sámán, aki őt nagyon sokszor meglátogatta a vár melletti házában, jobban gyógyít, mint a városban levő orvosok. Az ördögűzésről nem tud semmit, sem nem hallotta H a k i t szellem nevét és természetét senkitől sem említeni. Az orvosságok mineműségéről csak annyit tud, hogy a sámán neki egy italfélét adott, egy világosszínű folyadékot, amelyet népi nyelven somának neveznek. Mielőtt őt megitatták volna, Harsán bács előzőleg megízlelte azokat. A mágus famulusainak a tennivalóiról a tanú azt mondotta, hogy egyikük litániákat énekelt, míg a másik, Duru nevezetű, a gyógyfű-keveréket készítette el és minden szükséges készség odanyújtásával segédkezett. A gyógyítás költségére vonatkozólag azt vallotta, hogy sem maga az említett Hanis, sem segédei semmiféle pénzt nem akartak elfogadni. Arra a kérdésre, hogy amiket elmondott barátságból, vagy gyűlöletből, vagy más valami okból mondotta-e el, azt válaszolta, hogy az esküje szerint csak a való igazságért mondotta.

Második tanú: Lőrinc fia Domonkos a várfalon kívülálló faházban, a sertés vásártérhez közel lakó tanút megidézték, feleskették Szent György katona ünnepéhez közel eső kedden. A vádlottakat ismeri, mert azok — mint mondotta — mindig jót cselekszenek. A vádlottak gyógyításáról és hitéről azt mondta, hogy mikor fejfájással és fülbajjal betegen feküdt a rossz kenyér miatt, Hanis meglátogatta őt, miközben Szent György vesszőit osztogatták szét a népnek a szomszéd falvakban, s ez alkalommal megtapintotta érverését, hogy a betegségének az okát megállapíthassa megvizsgálta a vizeletét is, majd hangos szóval hívta segédeit, akikkel együtt olyan gondosan ápolta őt, hogy italaitól hamarosan visszanyerte egészségét. Arra a kérdésre, hogy milyen italokat adtak neki, válasza az volt, hogy Hanis italt adott neki, amelyet Harsán gyógyfüvek főzetéből kevert, éneket recitálva s amely három színből állott. Az első valami zöldes színű, a második világosabb és a harmadik olyan volt, mint kristálytiszta víz, de hogy mi módon keverték össze őket, nem, tudja, csak azt látta, hogy a füvek nevei nyílra voltak feljegyezve, amelyet a tegezében hordott a sámán. Hogy Hanis és társai szoktak-e betegeket látogatni, igenlően válaszolt. Megkérdeztetve. hogy ismer-e olyan betegeket, akiket a sámán meggyógyított, felsorolta Sebestyén urat, a püspök vérszerinti testvérét, akit “ydropica betegségétől szabadított meg, amikor az említett úr a kórházból visszatérve, Szent Illés bajának mondott nyavalyában szenvedett, hasonlóképp Orbán katonát, a királyi udvarnokok falujából, akit “strumosa betegségéből gyógyított meg. A gyógyításait kísérő szertartásokról azt vallja a tanú, hogy hangos szóval litániákat énekelt, segítségül hívta a szentek neveit, főképpen H a k i t nevét említette. Hogy ki az a Hakit, a tanú biztonsággal nem tudta ugyan, de hallotta, hogy a sötétség szelleme és nagyon gonosz. Megkérdezték tőle, hogy Hanis pénzszerzés szándékával látogatta-e meg, azt válaszolta, hogy az általa felajánlott pénzt a sámán visszautasította.

Harmadik tanú: Ubad fia Jakab szűcsmester, aki a városban (Győr) lakik, a Rába-parthoz közelálló “zarándokok kapuja helyhez. A tanút elővezetik, megesketik és kérdezik, hogy mit tud az említett Hanis gyógyításairól, s azt válaszolja, hogy mikor ő a legutóbbi negyvennapi böjt idején kezdődő és egészen Keresztelő Szent János születésének az ünnepéig tartó időkig súlyos betegségben szenvedett és végtagjait megmozdítani is képtelen volt, meglátogatta őt Bálint mester, az orvosi tudományok doktora és hasonlóképp Gyárfás és Márton “fizikusok és mindnyájan odaítélték őt a halálnak. Erre ő elvitette magát az említett H a n i s házába, Csanak faluba, ahol rövidebb ideig maradt, s mint mondja, csodatevő gondossággal és bölcsességgel gyakorolja orvosi művészetét és minden látogatóját különbség nélkül gyógyítja. Később az említett Hanis meglátogatta őt a Rába-parti fürdőház mellett, ahol a sámán és segédje, Harsán, akit a nép nyelvén bács-nak neveznek, csináltak neki különféle szirupokat, betegszobájába fürösztötték és “struphakat (?) alkalmaztak, testét gyakran megkenték kenettel és oly gondosan ápolták, hogy kigyógyult betegségéből. Hanis tisztességére vonatkozó kérdésekre, hogy vajon nem lépte-e át a szeméremérzés határát, amikor beteg asszonyokat látogatott meg, természet által elrejtett szemérmet szemlélt, amiket férfinek látnia nem szabad, sem azokat megvizsgálni, sem kezeit, melleit, hasát, lábát stb. tapintani, mint ő cselekedte, mire a tanú válasza az, hogy ezelőtt sok asszonyt inkább hagytak meghalni, semhogy betegségeik titkait felfedték volna férfiak előtt, mindezt az asszonyi nem tisztességének és szemérmének védelmére. Emiatt sok asszony pusztult el, nem akarván, hogy orvosok tudomást szerezzenek rejtett betegségeikről, mint erről Győrben már közszájon járó hír volt, hogy egyes dőrék ostobák és a régi sámánok tudományát megvető emberek, akik a betegségeket titokban akarták tartani, behurcolták a városba Szent Lázár nyavalyáját, amelyet a nép nyelvén leprának neveznek. A nevezett mágus gyógyításainak hatásáról kérdezve, a tanú válasza az, hogy Hanis nagyon jártas ebben a művészetben, éppen azért jobb, ha megengedik neki a praktizálást, semhogy a betegek elhaljanak. Arra a kérdésre, hogy a vádlott abban a reményben látogatta-e meg a betegeket, hogy tőlük pénzt szerezzen, a tanú válasza az, hogy erről nem tud, de azt tudja, hogy őtőle sok unszolás után fogadta csak el az adományt a következő szavakkal: “Egyet elfogadok, százat neked adok... A mágus segédeinek a gyógyítás alatti tevékenységéről a tanú azt mondotta, hogy az egyik énekelve és zenélve olyan hatást váltott ki tehetségével, hogy a hallgatóságot észveszejtő izgalomba tudta sodorni, a másik pedig az orvosságok és italok keverésével működött közre.

Negyedik tanú: Gergely sarukészítő, győri polgár, aki az itt létező prédikátor testvérek kolostora közelében lakik, elővezetve, felesketve és megkérdeztetve, hogy ismeri-e a vádlottakat, mondja, hogy magát Hanist nagyon jól ismeri, de segédeit csak látásból. A vádlott gyógyításairól a tanú azt vallja, hogy amikor ő veséivel beteg volt és a fizikusok kezébe került, a felesége hallotta, beszélni a piacon a püspök katonáját, Gyárfást, hogy őt és másokat az említett Hanis Isten segítségével meggyógyította betegségeikből. Akkor a felesége elhívatta a sámánt az ő házába, aki mikor megérkezett, azonnal megvizsgálta vizeletét, megtapintotta érverését (pulzusát). Míg ezek történtek, csináltatott neki valami folyadékot többféle gyógyfűből — mint a “nepita, “ebulo nigra (?) és más hasonlókból, amelyeket nem ismert fel, — hogy vele megitassák. Amikor az ital készen volt, olyan undort váltott ki belőle, hogy nem akarta azt meginni. Megkérdezték a tanút saját betegségének meggyógyítása felől, mire ő azt válaszolta, hogy a nevezett Hanis utasítására a felesége tüzet rakott faszénből az ő testhossza és szélessége méretére, amely tűzre aztán sokféle gyógyfüvet szórt s mikor az illatos füvek hamuvá oszlottak, elseperték a parázst és a meleg földre fektették őt, amíg bőséges verejték öntötte el egész testét. Ezekután vászonlepedőbe csavarva ágyába fektették, mialatt a sámán segédje élénk hangon énekelt. Megkérdezték tőle, hogy kötött-e megállapodást a sámánnal, hogy őt ápolja betegségében és házában látogassa, mire a kérdezett nemlegesen válaszolt. Tudakolták tőle azt is, hogy szokott-e a sámán és segédje Győr városában és a környező falvakban betegeket látogatni, mire a tanú azt válaszolta, hogy nagyon sokan hívják őket házaikhoz a betegek, mert szerintük a sámán jártasabb a tudományban, mint az orvos magisterek, vagy a király úr fizikusai.

Ötödik tanú: A Csanak faluban lakozó Orsolya, Dénes özvegye, aki esküje szerint vallva elmondotta, hogy a nemrégiben múlt Szent Kristóf ünnep körül nagy láz öntötte el, betegségében meglátogatták az orvos magisterek, többek között egy fráter a Szent János ispotályosok közül, úgyszintén a boldog emlékű király volt orvosa, Albert mester és még mások, akik azonban nem tudtak rajta segíteni. A betegség annyira hatalmába kerítette, hogy az említett ünnepet követő szerdán már beszélőképességét is elveszítette és az orvosok már halottnak vélték, így is történt volna, ha az említett H a n i s sámán meg nem jelenik házában, aki mihelyt megérkezett, azonnal megvizsgálta a vizeletét, megtapintotta érverését, majd először valami átlátszó folyadékot s utána egy fajta szirupot adott neki inni és ottmaradt alvókamrájában ápolására. Ezekután oly nagy gonddal kezelte őt, hogy Isten segítségével ma egészséges és teljesen elmúlt a láza. A bizottság tudakolta tőle, hogy látta-e, hogy a vádlott sámán és segédje másokat is meglátogatott a városban, vagy a környező falvakban gyógyítás céljából, mire a kérdezett azt válaszolta, hogy ő személyesen nem látta, de másoktól hallotta, hogy sokakat gyógyítottak. A gyógyítás lefolyására vonatkozólag még elmondotta, hogy mikor a sámán betegszobájába lépett, botjával a négy égtáj felé ütött, az élelmiszerekre, ruhákra és mindennemű használati szerekre valami folyadékot hintett, a küszöböt ujjaival tisztelettel érintette, élénk szóval énekelt a gonosz szellemek ellen, mondván: “Hakit, Hakit, távozz ebből a házból, hogy sem föld felett, sem föld alatt ne legyen semmi hatalmad és más ehhez hasonlókat. Arra a kérdésre, hogy a vádlott sámán pénzért, vagy más anyagi előnyökért látogatta-e őt meg, a tanú válasza az volt, hogy a nevezett Hanis nem kért semmit és a neki felkínált pénzt is visszautasította.

Hatodik tanú: Janka, a királyi íjjászok néhai parancsnokának, Jakab mesternek özvegye, aki szintén Csanak faluban lakik, esküje szerint elmondta, hogy nemrégiben vesebántalmai voltak, miért is Esztergomba szállították az ottani Szent Lázár kórházba, hogy ott keresse a gyógyulást. Tizenegy napig feküdt ott súlyos betegen, hogy a Jánosrendiek mestere és fráterei megállapítsák a baj okát, de semmit sem értek el. Mikor a tizenkettedik napon a sikertelenség miatt türelmetlen lett, visszavitette magát házába és miután sokat hallott a sámán gyógyításai felől beszélni, elhívatta őt magához. Mikor a sámán megérkezett, megnézte őt ágyában, megtapintotta ütőerét, megvizsgálta vizeletét és mihelyt ezzel végzett, azt mondotta, hogy Isten segítségével újra egészséghez juttatja. Ezután több napon át meglátogatta őt és ilyenkor inni adott neki valami csodálatos vízből, amely kristálytiszta volt és amelynek erejétől ma újra egészséges. Arra a kérdésre, hogy tudja-e, miből volt a nevezett folyadék, azt válaszolta, hogy szükségtől késztetve ő maga is megkérdezte a sámánt egyes gyógyfüvek erejéről és hatásáról, mire az azt felelte, hogy “jobb ha a füvek nem találhatók mindenütt, mert nem mindenkinek adatott hatalom a természet titkos erőinek keverésére, hanem csak azoknak, akiket az “ioltenrim kiválasztott és akik soha sem tértek el a küszöb árnyékában élő régiek szellemétől. Megkérdezték a tanút, hogy a nevezett sámán a régi pogányok gonoszságait, vagy az elvetemült eretnekek babonáit a betegek között terjeszteni törekedett-e, mire a kérdezett válasza az volt, hogy előtte a sámán soha hitbéli dolgokat nem említett, sem azt nem vette észre, hogy őt be akarja vonni valamilyen babonába, mert tudja róla, hogy csak mint gyógyító látogatta meg. Ilynemű szándék felől ugyanis a bizottság szintén érdeklődött, mire a tanú azt válaszolta, hogy a szándékokról csak Isten mondhat ítéletet. Hogy a sámán megállapodott-e a gyógykezelésre vonatkozólag valamilyen összegben, azt a választ adta, hogy semmit sem fogadott el tőle, csak tejet és kenyeret. Arra a kérdésre, hogy látta-e a sámánt más betegekhez menni, vagy jelen volt-e ilyen esetnél, azt válaszolta, hogy nem, de hallotta többektől is, akiknek a nevét nem ismeri, hogy H a n i s sok beteget meggyógyított és csodatevő híre közszájon forog. A meggyógyult betegek nevei között megemlítette Jeremiás zsidó nevét, akit a “gutta nevű bajból kúrált ki, a patkolókovácsok mesterét is talpra állította, aki már nem tudott járni, ugyancsak meggyógyította Jakab úrnak, a vendéglősnek unokáját, aki fejbántalmakban gyötrődött, és a fiatal Demeter katonát, aki szent Vitus-táncában szenvedett és másokat, akiket nem ismer. Feltették neki a kérdést, hogy a sámán csak mint orvos látogatta-e meg híveit, vagy más minőségben is, azt válaszolta, hogy az említett Hanis mágus házasságkötési szertartást végzett a püspök íjjászainak mostani parancsnoka és Orsolya asszony között a vár közelében és hogy Csanak faluban ő vezette a táncmeneteket (choreis) az új-kenyér ünnepén. Megkérdezték afelől, hogy mit tud H a k i t természetéről, mint rossz szellemről, akinek a nevét a vádlott oly sokszor emlegette, a tanú azt felelte, hogy bizonyosat nem tud, de azt hallotta saját anyjától mesélni, hogy az említett szellem, mihelyt a hold feljön, bizonyos társaival összeállva, meghatározott időben, meghatározott helyen, amelynek a neve “p a t, összejönnek, amely hely parlagon áll és sem apró, sem lábasjószág rajta meg nem él, emberek jelenléte lehetetlen, mert nincs rajta semmi lehetőség az életre, csak a rablásra és harácsolásra. Itt tartják gyűléseiket a gonosz lelkek, — akiknek a feje Hakit, — férfiak, asszonyok és mindkét nembéli gyermekek ellen, az egész emberi nem elvesztésére. Mikor azonban a Hakit nevét kiáltják, annak el kell tűnnie, mert elveszíti hatalmát, miután ereje ördögi nevében van. Megkérdezték a tanút, hogy hisz-e Hakitban, mire ő nemlegesen válaszolt és igazolásul felkínálja, hogy a keresztény vallás szentségére is felesküszik.

Hetedik tanú: Janka, Márkus csanaki patkolókovács felesége, elővezetve, felesküdve a következőket vallja: ismeri a Hanisnak nevezett sámánt és segédjeit, jó embereknek tartja őket, akik a betegségben szenvedőket segítik. Megkérdezték tőle, hogy mit tud az említett gyógyításokról, mire elmondotta, hogy Szent Lukács evangélista ünnepe táján férje súlyos beteg lett és sok orvos meglátogatta, többféle orvossággal kísérletezve, de eredményt nem tudtak elérni. Márkus kovács erre a vádlott sámánt hívatta házához, aki amikor megjelent, megtapogatta a beteg érverését és azt mondotta Márkusnak és a tanúnak: “ha hisztek bennem és ha akarjátok, akkor meggyógyítalak. Mire a házastársak egyetértve, kifejezetten megkérték őt erre és elégséges jutalmat ígértek neki. A nevezett Hanis sámán azonban azt mondotta, hogy ő nem pénzt akar, hanem barátságot. Ezek után tizenkét napon keresztül a beteget állandóan látogatta és oly gondossággal ápolta, hogy Isten segítségével meggyógyult. A gyógyítás módjáról a tanú elmondotta, hogy a vádlott személyesen adott a betegnek valami átlátszó, tiszta folyadékot inni és sok “implast”ot rakott mellére, szolgái (segédei) pedig imádságokat énekelve segédkeztek neki. A sámán babonáiról a tanú nem tudott semmit sem mondani. Arra a kérdésre, hogy a jelzett vádlott Csanakon, vagy más helyeken is szokott-e másokhoz, mint betegekhez járni és hogy személyesen volt-e jelen ilyen gyógyításoknál, a tanú nemlegesen válaszolt.

Nyolcadik tanú: Katalin asszony, Márton úr özvegye szintén Csanak faluból, elmondotta, hogy nemrégiben fia, Márk, beteg lett és ő több orvost és fizikust hívott a házhoz és miután, állandó nagy lázban feküdt a beteg, a jelzett orvosok mindent elkövettek, hogy meggyógyítsák, de sikertelenül. Ekkor az anya elküldött a nevezett Hanis sámánért és amikor ez megérkezett, rögtön érverését tapintotta a betegnek és megígérte, hogy meg fogja őt gyógyítani. Ezek után gondosan ápolta és víztiszta, átlátszó folyadékot adott neki napjában többször inni, amelytől belső részei kitisztultak és a láz, amely eddig hatalmában tartotta, megszűnt, visszanyerte egészségét, amit az összes látogató orvosok nem tudtak visszaadni. A kérdésekre, hogy milyen falvakban, vagy városrészekben szokott az említett vádlott betegeket látogatni, hogy ilyen gyógyításon személyesen vett-e részt, látta-e, hogy a betegek vizeletét vizsgálja, tud-e róla, hogy csak úgy ígért gyógyulást betegeinek, ha bért kapott érte, mindenre azt válaszolta, hogy semmit sem tud, csak azt, amit már előbb elmondott.

Záradék: így folyt le és fejeződött be előttünk H a n i s sámán és társai ellen folytatott inkvizíció Szent Lukács evangélista ünnepét követő szombaton, M o y s gróf mint a törvényszék elnöke és Simon mester, az eretnekségek inkvizitora jelenlétében. A hit ellen nincs panasz. A tömlöctartó őrizete alá utasíttatik, hogy rendelkezésre álljon. 


VIZSGÁLAT DEGESD SÁMÁN ELLEN SZENT GYÖRGY-FALVÁN (Zala m.)


M o y s nádor, Sopron comese és a kunok bírája, Simon mester és János fráter a kisebb testvérek rendjéből, mint királyi orvos, megidézték az előírások erejével és törvényes formában D e g e s d sámánt azzal vádolván, hogy a zalai Szent György-falván levő kápolnát lerombolta, megszentségtelenítette, az abban levő szentek ábrázolásait meggyalázta, betegeket gyógyított, magát csodatevőnek hagyta nevezni és “püspökök módjára szertartásokat végzett. Hasonlóképp megidézték az alább említett tanúkat, akiktől megkövetelték, hogy a szent evangéliumot testileg is érintve megesküdjenek, hogy sem gyűlölet, sem harag, sem barátság nem vezeti őket a tanúságtételben, hanem csak az igazság.

Az első tanú: Kundi fia Simon szűcsmester, aki tudomása szerint “talán 75 éves, így vallott, ahogy következik: Kisded, gyermek, ifjú és férfi korában mindig Szent György-falván, a makkoltató kondások között élt, neveltetett. Nagyszüleitől és szüleitől hallotta, hogy Degesd családja már emberemlékezet előtti időkben a faluban élt. Azt is vallotta, hogy a nevezett atyja, molnármester volt és egy halastavat birtokolt, amelyben a tanú gyermekkorában sokszor fürdött. Ennek a tónak a balpartján állott a kápolna, benne egy lovas szentnek fából készült szobrával. Hogy ki építette a kápolnát, senkitől sem hallotta, de azt biztonsággal tudja és vallja, hogy az emberemlékezet előtti idők óta fennállt és a falubeliek és molnárok meséiből azt is tudja, hogy itt valamikor fehér lovat szoktak áldozni. Biztonsággal hallotta, azt is a “fatens, hogy az öreg mágus a kápolna padlózatába süllyesztett sírkő angyalainak a szájába köpött és a szenteknek arcára taposott (2). Hallotta a tanú azt is, hogy sok beteget visznek a vádlott házához, még a mai időkben is, és hogy sokan hívatják betegeikhez, különösen a szülő asszonyokhoz, akiket a küszöbre ültet a régiek szokása szerint. Hallotta és látta is, hogy lovakat is gyógyít és ha azok nem fogamzanak, akkor farkuk alját varázsfűvel szél irányából megdörzsölte, hogy szüljenek, a teheneknek alfelébe “flauta-val fújatott, hogy azok megduzzadva több tejet adjanak és hasonló varázslattal élt, a méheknek is énekelvén. Azt is hallotta, hogy a vádlottat “thaumaturgos-nak (csodatevő) nevezték, és hogy falujába visszatérve a megégett templomocska romjait látta, de a tűz szerzőjét, vagy okát nem ismeri.

A második tanú: Márkus “subulcus (makkoltató kondás) 80 év körüli, Szent György falujában élő öreg, így vallott, ahogy következik: Volt egy nagyon öregkoráig élő nagyapja, akitől azt hallotta, mintha a kápolnát valami “remete presbiter építette volna, vagy legalább is mellette lakott és iskolát tartott a gyermekeknek, amíg a tatárok nyilától meg nem halt. Utána sokáig senki sem látogatta a helyet, amíg az öreg molnármester, a mostani Degesd apja, a helyet meg nem váltotta a halastóval együtt, amelynek a partján van ma is a kápolna. Hallotta nagyapjától azt is, hogy a kápolnában egy szent lovas szobra állott, amelyet a népek nyelvén ,,zenlow-nak neveztek és, hogy a falakon sok szokatlan dolog volt festve “harcoló katonák, muzsikáló vadászok, négylábú szörnyetegek kigyó farokkal, halak, négylábú állatok fejeivel és egyéb állatok, a padlón pedig épp úgy, mint Szent Márton monostorában, szenteknek a képei voltak vésve, amelyeken lábbal tapostak az emberek. Hallotta a tanú azt is, hogy a népek “thamaturgos-nak nevezték az öreget. Arra a kérdésre, hogy a vádlott gyógyított-e betegeket, vagy legalább is megkísérelt-e ilyesmit velük, a tanú igenlőleg válaszolt. Feltették a kérdést, hogy ismer-e személyeket, akiket a sámán kezelt és hogy azokat fel tudná-e sorolni, a “fatens a következőket mondotta: ismerek ilyeneket, mint az öreg katona, akit Sebestyénnek hívnak és akinek tumorja volt, Degesdhez ment gyógyulást keresni, aki jeleket rajzolt a beteg hasára, amíg a daganatot megtalálta, majd éjjel-nappal tejet itatott vele (3) és a nevezett beteg még ma is él a házában. Egy bizonyos Borbála nevezetű asszonyt Veszprém vidékéről hoztak hozzá bénasággal (paralisi morbo contracta) és mivel járni nem tudott (carens pedum officiis), faluról falura segítettek vonszolni őt a falvak lakói, épp úgy, mint a tanú is, aki a mocsaras vidéken szolgáival együtt átsegítette a nevezett beteg asszonyt. Negyven napig lakott egyedül, egy kis kamrácskában, ahol csak egy személy látogatta meg övéiből, hogy étellel-itallal ellássa és a sámán forrázott füveivel a beteg asszony testét naponta háromszor lemosta (herba decocta corpum infirmae abluere). A füvek nevét egy régi botról olvasta le és negyven nap múltán az asszony gyógyultan távozott saját lábán. Ugyancsak hallotta és tudja, hogy Gergely comesnek egy szolgálója (ancilla), aki sokáig vak volt és testvérei szokták vezetgetni, visszanyerte látását a sámántól aki szeméről “lemosott egy fátyolt és a mai napig egészen egyedül és vezető nélkül megy ahova ura parancsolja (küldi). Arra a kérdésre, hogy tud-e róla, hogy a vádlott elfogadott-e, vagy kért-e valamiféle javadalmazást vagy ajándékot azoktól, akiket kezelt, a tanú azzal válaszolt, hogy nem tudja.

A harmadik tanú: Tar fia Gyárfás, körülbelül ötven éves, úgy vallott, amint következik: Gyermekkorában sokat járt a kápolna melletti házba, amelyet iskolának is neveztek, ünnepeken sok gyermek (fiúk és lányok) gyülekeztek a kápolna körül, ahol az öreg sámán tanította őket énekre és amire a papok szokták tanítani a gyermekeket. Megkérdezték, hogy emlékszik-e, hogy a vádlott szidalmazta volna-e a szenteket, mire a tanú nemlegesen válaszolt, csak annyit említett még, hogy a “lovas szenteket (4) tisztelte, akiknek ünnepei a kápolnában kiváltságos napok voltak. Nem tudott a tanú semmit sem a templom leégetésének az okáról sem és csak gyengén emlékszik, hogy szörnyetegek és harcoló katonák voltak a falra festve. János fráter kérdésére a gyógyításokra vonatkozólag, ugyanannyit tudott, mint az előbbi tanú.

A negyedik tanú: Parjadi Jakab, úgy vallott, mint az első tanú, annyit mondott hozzá, hogy nagyon jól tudja és hallotta öregkort élt szüleitől, hogy a kápolnát valami remete építette, aki ott is lakott a környéken és ,,az énekes gyermekek iskoláját igazgatta és ugyanakkor, mint szerpap segédkezett Degesdnek a betegeknél és más szertartásoknál. Hogy honnét tudja, hogy az énekeseket a remete tanította, azt válaszolta, hogy mikor gyerek volt és Szent György napján a “vesszőket szétosztották a házaknál és énekeltek, akkor ő is járt egy csoportban tizedmagával a kondásokkal. A gyógyításról annyit tudott, hogy Degesd mondotta meg, hogy mikor és hol kell az illatos füveket gyűjteni, mert volt neki egy varázsbotja, amelyre fel voltak róva a titokzatos füvek nevei. Ama kérdésre, hogy a sámánnak járt-e fizetség a gyógyításért vagy az orvosszerekért, a kérdezett azt vallotta, hogy senkitől sem hallotta, hogy a vádlott valamit is elfogadott volna.

Ötödik tanú: Dominus Marcus de Kemen ugyanúgy vallott, mint az első tanú és még elmondotta, hogy a sámán sok kárt hárított el azzal, hogy az állatokat is kezelte. Az állatállományból ugyanis tavasszal nagyon sok elpusztult, különösen tehenek, amelyeknek a bőrét a sámán lehúzatta, belsőrészeiket vizsgálta és csontjaikat a kápolnához közelálló “százhalomnak nevezett berekben elásatta. A tanú még megtoldotta vallomását azzal, hogy a sámán “püspök módján szertartásokat végzett, madártollas ruhába öltözött, lábán madárkörmös lábbelit viselt, süveget hordott és ha betegek házához hívták, sót hintett a küszöbre és a szögletekbe, azokat kitisztítva, vizet loccsantott. A tanú, mikor állatdögvész volt a falujában, magához hívatta a sámánt, aki fenyőgyantával dörzsölte be a beteg állatok orrát, ivóvizükbe faszenet dobott és amely állatot így kezelt, az nem is pusztult el. A bizottság kérdésére, hogy a nevezett vádlott a járványból jutott-e anyagi előnyökhöz, a tanú azt válaszolta, hogy tudomása szerint csak az elhullott állatok szarvát kérte és fogadta el.

Hatodik tanú: Miskei B e n e d e k, királyi katona a sümegi várból látogatóban lévén Szent György falujában lakozó rokonainál, a bizottság előtt önkéntes akaratából megjelenve, a, jelenlevő inkvizició tagjait kérte, hogy Degesd mestertől cseppeket kérhessen, amelyekkel eddig szemeit hatásosan gyógyította és amiért valójában ily messzire jött házától. Elmondotta, hogy a vádlott sámánt ismeri és rokonai izenetéből értesült, hogy a nevezett sikeresen gyógyítja a beteg szemeket. Kérdezték tőle, hogy hittel hisz-e, hogy a sámánnak csodálatos gyógyító ereje van, mire a tanú válasza az volt, hogy nemcsak hiszi, hanem sajátmagán tapasztalta is, mert mióta a sámán cseppjeivei gyógyítja szemeit, “visszanyerte látását és a dolgok formái világos fénnyel rajzolódnak ki előtte (receptisque visibus formás rerum luce lustrat clarissima). Hogy milyen cseppeket használt a vádlott, a tanú biztosan nem tudta, de hallotta, hogy az egyik rokonasszony a nép nyelvén “zentazonveragh-nak nevezte. Arra a kérdésre, hogy a vádlott kért-e fizetést a gyógyításért, a tanú nemlegesen válaszolt mondván, hogy a mágus csak “Isten szerelméért gyógyította.


VIZSGÁLAT CHELE FIA GOGÁN SÁMÁN ELLEN ALMÁS VÁRÁBAN, 1245-BEN


Hegun comes, János szebeni prépost és Wolfgang, Erdély inkvizítora hallgatják ki a megidézett tanúkat Oculi vasárnapját követő hétfőn.

Daruk Benedek, almási várjobbágy: vallotta, hogy ismeri a sámánt, aki nagyobb ünnepeken megjelenik a várban. Az erdőben bujkáló pogányoknak papja, s áldozatokat mutat be, vannak ruhái, amiket a régi valláson lévő papok viseltek és sok toll van rajta. Ama kérdésre: kikkel szokott érintkezni, azt felelte, hogy a várba sereglő szegény nép között társalog. A kérdésre, hogy hol lakik a vádlott, a tanú nem tud választ adni. Hogy a régi pogány szokásokat gyakorolja-e a vádlott, a tanú azt válaszolta, hogy a “nyárősz ünnepen (festo Narews), amikor az új kenyeret ünneplik, szokott a várba hozni egyeseknek egy-egy új kenyeret (tortam panis novi). Arra a kérdésre, hogy szokott-e ezért pénzt kérni, azt a választ adta, hogy nem tudja. Hogy a vádlott a köteles papi tizedek ellen beszélt volna, a tanú csak azt hallotta tőle, hogy a szebeni prépost, a kerci apát és a fejérvári püspök is kér tizedet, de legjobb egyiknek sem adni, nem hogy háromnak. A kérdésre, hogy ki előtt mondotta ezeket, a válasza az volt, hogy sokak előtt, akik küldöttséget menesztettek a gyulafehérvári püspökhöz, hogy nem tudják kinek kell fizetniök. Arról, hogy mezítelen lányokkal gyűjtet gyógyfüvet az erdőn, nem hallott és nem is tud semmit.

Kérdezték tőle, hogy a vádlott használ-e írott varázsjeleket, mire a tanú azt vallotta, hogy a sámán a régiek írását ismeri és hosszú botocskára írja dolgait. Hogy látott-e a vádlottnál ilyen botokat, a tanú igenlően válaszolt. Hogy miket tartalmaznak az írott botocskák, a tanú azt válaszolta, hogy nem ismeri az írás művészetét. Arra a kérdésre, hogy hova szokta rejteni az írott botokat a vádlott, a tanú válasza az, hogy tegezébe a nyilai mellé. Hogy hallotta-e a vádlottról, hogy részeges és sokszor hányik, a tanú válasza: mikor ő látta és beszélt vele, mindig józan volt.

Ecel Márton tövisi plébános vallja, hogy ismeri a vádlottat, tudja róla, hogy az erdei szegény emberek pogány papja, szertartásaiknál szerepel és hallotta róla, hogy mindenféle pogány cselekményekben része van. Ismeri családját, szüleit és testvéreit is, tudja, hogy a család hetedik gyermekeként született és éppen ezért a pristaldus hozta a keresztelőre a tövisi plébánia templomába. A bizottság feltette a kérdést, hogyan lett mégis újból pogánnyá, sőt a pogányok papjává, mire a tanú elmondotta, hogy a vádlott körülbelül húsz éves korában megszökött a szülői háztól és amikor pár év múlva visszatért, mindenki tudta róla, hogy sámánná lett, bár figyelmes keresztény nevelést kapott és a szentségeket, melyekkel az egyház a lelkeket igyekszik menteni, ő, a tanú, személyesen szolgáltatta ki neki. A tanú tudott az írásokról is, amelyeket a vádlott mindig magánál hordott és ő, a tanú, egy alkalommal a kezébe is vette ezeket a botocskákat, de nem tudta értelmüket megfejteni, mert a régiek írásával voltak feljegyezve, amelynek betűit nem ismerte. Megkérdezték a tanút, hogy milyen alkalommal kerültek kezébe az írott botocskák, mire elmondotta, hogy a vádlott idős apja halálos betegségében fia, a sámán is odajött a haldokló ágyához és akkor ő, mint a beteg plébánosa is jelen volt. Ez alkalommal a sámántól elkérte a botocskákat és mikor nem tudta! elolvasni írásukat, kérdezte a vádlottat a jelek tartalma felől és tudakolta tőle, honnét vette, mire a vádlott azt válaszolta, hogy gyógynövények és orvosságok nevei vannak rajta és hogy egy nagyon öreg embertől kapta, akit vándorlásában ismert meg. Kérdezték a tanút, hogy tud-e a vádlott esetleges gyógyításairól, mire a tisztelendő tanú azt válaszolta, hogy tudomása szerint a sámán még nagyon fiatal ahhoz, hogy a gyógyítás művészetét elsajátíthatta volna. A vádlott pogány szertartásai felől vallatva, a tanú válasza az volt, hogy ő csak hallomásból tud róla, aminek nincs nagy értéke. Az egyházi dézsma leadásáról a tanú a következőket mondotta: Az egész környéken zavarban vannak a hívő keresztények, mert a kerci apát, a fejérvári püspök és a szebeni prépostság követeli magának az évi tizedet és senki sem tudja, kinek adja le. Feltették neki a kérdést, hogy szerinte a három vetélytárs közül melyiknek a követelését tartja jogosnak, mire a tisztelendő tanú a következőket válaszolta: “A tisztelendő szebeni prépost jelenlétében erről lelkiismeretem nem enged válaszolni. Hegun comes tiltakozott ilyen természetű kérdések ellen és ő maga kérdezte, hogy vajon igaz-e, hogy a vádlott részeges és részegségében a keresztény egyház ellen lázítja az embereket? A tisztelendő tanú vallomása szerint soha sem látta részegen a sámánt, és soha sem hallotta a keresztény egyház ellen beszélni és hogy őt, mint presbitert mindig tiszteletben tartotta és tartja. Ama felszólításra, hogy óhajt-e lelkiismerete szerint még valamit a kérdezettekhez hozzátenni, a tisztelendő tanú megemlítette, hogy a vidéken nagyon sokan vannak, akik a háromszoros tized miatt inkább a pogánysághoz húznak és a keresztény ünnepeket csak kényszerűségből és félelemből tartják. János prépost kérdésére, kinek óhajtják a környék keresztényei leadni a dézsmákat, a tanú azt válaszolta, sokaktól hallotta, hogy a szász a szásznak, a magyar a magyarnak. Hegun comes ismét tiltakozott és elbocsájtotta a tanút.

B a l k o almási várjobbágy ismeri a vádlottat, elmondja, hogy együtt gyermekeskedtek vele és rokonok is. Megkérdezik, hogy védeni akarja-e, vagy betartja esküjét, mire a tanú megismétli, hogy lelkiismerete szerint csak az igazságot mondja. Megkérdezték tőle, hogy a vádlott valóban az erdei szegény emberek pogány papja-e, mire a tanú azt válaszolta, hogy rokona nem pogány, és csak keresztény kötelességét teljesíti, hogy a szegény erdei emberekkel tart, akik elvonulnak az erdőkbe, mert nem akarnak és nem tudnak három úrnak dézsmát fizetni, hanem inkább a pogány erkölcsökhöz térnek és az ördög zsákmányai lesznek. Megkérdezik a tanút, hogy kinek fizetnének szívesebben a népek, mire azt válaszolta, hogy a fejérvári püspökségnek, mert az a magyarokat védi. Tisztelendő János prépost kéri, hogy vesszőzzék meg a tanút, de Hegun comes tiltakozik és a tanút elbocsájtják.

A comissió ítélete: a vádlott köteles pogány dolgait elégetni és homlokára a kereszt jelét kell égetni. Ez utóbbi végzés változást szenved, mert az elítélt felesküdött a keresztre (“iuravit ad crucem) saját költségén és élete veszedelmével (5).


UGYANAZON BIZOTTSÁG VIZSGÁLATA DALA FIA UNDO SÁMÁN ÜGYÉBEN, 1245. 
(Feria tertia post Dominicam Oculi.)


Cristianus szászrégeni plébános, aki a vádlottat ismeri, tudja, hogy istentelen szokásokat, pogány erkölcsöket terjeszt és személyesen is hallotta, hogy az egyházi dézsma ellen lázít, buzdítva másokat, hogy a leadásokat megtagadják. Vallotta, hogy a múlt évben, Szent Péter apostol napján, amikor a szászrégeni templomban befejezte a misét, nagy zajt hallott a téren, ahol a nép megtámadta a dézsmaszedő prokurátort, Bithel Jakabot és két társát, Koncz Pétert és Hummel Gáspárt. A tanú szerint a veszekedés elindítója a vádlott volt, aki istentelen káromkodással illette a keresztény egyházat és főképp annak papjait, míg társai betörték a prokurátor fejét és két társát is súlyosan bántalmazták. A nevezett sámánról tudja, hogy követőivel ismeretlen helyeken jönnek össze és pogány szertartásokat végeznek. Nem tudott választ adni, hogy honnét tudja és hogy milyen szertartásokat végez a vádlott. Tisztelendő János prépost kérdésére, hogy vajon adtak-e le neki a vádlott követői a böjti halászatból tizedet, a tisztelendő tanú nemlegesen válaszolt. Hegun comes tiltakozik további kérdések ellen, ha a tanúval nem tétetnek esküt. János prépost tiltakozik, hogy egyházi személyről van szó, mire a comes felfüggeszti a további kihallgatást. — Feria quarta post Octavam Domini. — Tisztelendő János prépost távol tartja magát.

Folken Simon szebeni polgár ismeri a vádlottat, aki a nagy veszekedést szervezte a szászrégeni templom előtt a nagyvásárt követő Szent Péter apostol ünnepén. Megkérdezték, hogy miként zajlott le a veszekedés, mire a tanú elmondotta, hogy Jakab mester, a prokurátor mondotta egy tövisi embernek: ugy-e, jobb itt lakni, mint az erdőkben? — mire a tövisiek rátámadtak és betörték a fejét, társait pedig megverték. A bizottság kérdezte, hogy gyalázták-e a keresztény egyházat és a papokat, mire a tanú azt válaszolta, hogy az egyházat nem, hanem csak a plébánost, aki a dézsmaszedők segítségére sietett. Emlékszik a tanú arra is, hogy dulakodás közben a vádlottak azt kiabálták Jakab mester és társainak: “ti három gazda kutyái vagytok és háromszor szeretnétek enni.. Megkérdezték a tanútól, van-e tudomása arról, hogy a vádlott arra tanítaná a népet, hogy a házassági eljárás a bessenyők, vagyis kutyák módjára is meg van engedve (coitus per modum canis, more besseniorum) Hegun comes tiltakozik ilyen kérdések feltevése ellen és megtiltja a válaszadást, majd felfüggeszti a vizsgálatot.

Ítélet: A vádlottat és 28 társát, akiket a szebeni prépost kérésére fogtak el, szabadon, bocsájtják (6).


CSÖGÜ TATÁR SÁMÁN ELLENI ELJÁRÁS KÁLD KÖZSÉGBEN, 1245 (?)


Letnik és Hermán ispotályos lovagok, János nagyszebeni prépost, fráter Wolfgang az erdélyi részek inkvizitora, segesvári perjel folytatják le a vizsgálatot a Deés melletti Káld községben.

Első tanú: Földvári Lázár (de Feltwar) királyi jobbágy a Szent Evangéliumra megesküdve vallja, hogy ismeri a nevezett C s ö g ü (Chewgu) sámánt, aki a vidéken él, amióta a tatárok elvonultak és, hogy a nevezett vádlott valóban tatár-e, arról csak annyit tud, hogy ezeknek a népeknek a nyelvét beszéli. Arra a kérdésre, hogy honnét tudja, hogy a tatárok nyelvét beszéli a vádlott, elmondja a tanú, hogy őt annakidején a tatárok nem bántották, mert Lázár (bélpoklos) volt és megtanult tőlük valamennyit beszélni és a sámánnal is beszélt már akkor, aki amikor meglátta, hogy a tanú Lázár, felkereste őt faluszéli házában és kenőcsöket adott neki baja, ellen, amely már sebei gyógyulása folytán a kenőcsöktől elmúlt és ma már nem Lázár. Arra a kérdésre, hogy a vádlott igyekszik-e rábeszélni a népet, hogy az egyházi tizedet ne fizessék meg a papoknak, a tanú nemlegesen válaszolt. Feltették neki azt a kérdést, hogy a vádlott valóban megmérgezte-e a Maros és több patak vizét, hogy az állatok elpusztuljanak, mire a tanú azt válaszolta, hogy hallotta másoktól, de azok gyűlöletből beszéltek.

Merse András deési polgár: megesketve a Szent Evangéliumra, azt vallja, hogy ismeri a fogoly vádlottat, akit tatárnak is mondanak, de ő többször beszélt vele és neki azt mondotta, hogy nem tatár, csak azok foglya volt és itthagyták, amikor elmentek. Arra a kérdésre, hogy istentelen szokásokra tanította-e a népet a vádlott: a válasza az, hogy nem hallotta, de tudja, hogy magyarul a sámán nehezen beszél. Hogy tudomása szerint lebeszéli-e a népet az egyházi tized leadásáról, azt válaszolta, hogy a vádlottat hallotta emlegetni, hogy az ő népénél ilyen adót nem kell fizetni, mert ott a papok maguk mennek minden nap a nép közé és koldulnak. Hogy hol vannak ezek a népek, a tanú nem tudta megmondani. Megkérdeztetvén, miszerint a vádlott megmérgezte volna a Körös-menti falvak vizeit, hogy az állatállomány elpusztuljon, a tanú nemlegesen válaszolt.

Balás fia Gáspár deési királyi jobbágy (serviens) rnegesküdve a Szent Evangéliumra, azt vallotta, hogy ismeri a vádlott tatár sámánt, akivel együtt szöktek meg a tatároktól, amikor azok elvonultak. Arra a kérdésre, hogy hallotta-e, hogy istentelen praktikákra tanítja a népet, a válasz az volt, hogy nem tud róla. Megkérdezték tőle, hogy eljár-e betegekhez, vagy azokat fogadja-e, mire a tanú válasza, hogy sokan mennek hozzá, akiknek tatár betegségük, nyílt sebeik vannak és akiket Lázároknak neveznek. Arra a kérdésre, hogy ezt honnét tudja, mondotta, hogy a segesvári Antonius kórház fráterei mondották, akik sok Lázár-beteget ápoltak, hogy a nevezett sámánnak valami csodálatos erejű kenőcse van, amivel a Szent Lázár-rosszát meg lehet gyógyítani. Arra a kérdésre, hogy hallotta-e hogy a nevezett vádlott valami porral megmérgezi a Körös-menti vizeket és ezzel elpusztítja az állatokat, a tanú azt vallotta, hogy ezt a “calumniát orvosok terjesztik, akik gyűlölettel vannak irányában, mert ingyen és jól gyógyítja a legsúlyosabb betegeket is.

Ersi Eusták somlói székely vallja, hogy ismeri a fogságban tartott vádlottat, mert többször volt a falujában. Arra a kérdésre, hogy tudja-e róla, hogy istentelenségekről beszél a népnek, a tanú nemleges választ adott, míg a vádra, hogy a tizedelés ellen beszél, azt vallotta, hogy amennyire megértik a nyelvét, nem annyira a tized ellen beszél, hanem arról, hogy a papoknak szegényeknek kellene lenniök és csak annyit szabadna elfogadniok, amennyit megesznek és hogy a néptől kellene minden nap alamizsnát kérniök, mint az ő hazájában. Arra a kérdésre, tudja-e a tanú a vádlottól, hogy hol van a hazája, azt válaszolta, úgy hallotta tőle, hogy sok hegyen és folyón kell keresztül menni amíg odáig elér az ember. Megkérdezték, tudja-e, vajon a nevezett keresztény-e, vagy sem, a tanú azt vallotta, hogy a somlói papok megkeresztelték, amikor a tatárok elvonultak. Arra a kérdésre, hogy a nevezett sámán gyógyít-e, a tanú azt válaszolta, hogy tudomása szerint sokakat meggyógyít kenőcsével, amelyet ő maga készít. Hogy milyen természetű betegségeket gyógyít, azt válaszolta, hogy főképpen Lázárokat, de minden tatárbajt is gyógyít. A folyó vize megmérgezéséről hasonlóképpen válaszolt, mint a harmadik tanú. 

Gata János somlói szabad székely, az Evangéliumra esküdve vallja, hogy ismeri a nevezett sámánt, aki sokszor járt Somlón és a hegyekben, s hogy mindennemű munkát elfogad, amit adnak neki. Arra a kérdésre, hogy beszél-e istentelen dolgokról, vagy a régiek erkölcseit akarná visszavezetni, azt válaszolta, hogy nehéz beszédét megérteni, legtöbben kinevetik, a gyermekek kigúnyolják, de sohasem haragszik. Az egyházi tizedekről csak annyit hallott tőle, hogy a mai papok sok gazdagságot gyűjtenek és a népeknek el kell vinni hozzájuk a tizedet, pedig az ő hazájában nagyon szegények és csak annyijuk van, amit aznap megesznek és eledelt mennek kérni a néptől, amely nagyon tiszteli őket. Arra a kérdésre, hogy hol van a vádlott hazája, azt válaszolta, hogy több ízben hallotta tőle, hogy az ő hazájában nincsenek erdők, a hegyek sokkal magasabbak és tetejükön mindig hó van. Tudakolják tőle, hogy igaz-e, hogy a vádlott beteget gyógyít és orvosságokat készít, azt válaszolta, hogy valóban sokféle gyógykenőcse van a vádlottnak, amelyeket magával hord és bár nagyon szegény, nem fogad el semmit a gyógyításért. Arra a kérdésre, hogy a vádlott megmérgezte-e a folyók és patakok vizeit, azt válaszolta, hogy ez a szász orvosok rágalma, akik nagyon sokat kérnek a gyógyításokért és a nagyon szegény népek sokszor meghalnak, de nem tudnak hozzájuk menni, a vádlott sámán pedig ingyen is elmegy házaikhoz, ha hívják. Emlékeztetve esküjére, hogy nem elfogult-e a vádlottal szemben, azt felelte, hogy csak lelkiismerete szerint beszélt és hogy a sámán valójában nem is tatár, hanem csak azoknak szerencsétlen foglya volt akit a tatárok idáig hurcoltak és valamiképpen ittfelejtettek.



JEGYZETEK


1. Ez az esküformula alig változó szavakkal, végigkíséri az összes pereket, mint bevezető szöveg és még a 15. század végefelé sem sokat változott, legfeljebb hozzáteszi, hogy “a Szent Evangéliumot testileg is érintve— esküszik.

2. Ildomtalannak, ízléstelennek látszik e kifejezés, hogy “a szájába köpött, de ezzel biztos adatot nyerünk afelől, hogy a jelzett templomban egy, vagy több, domborművekkel díszített sírkőlap volt a padozatba építve és a templom látogatói, természetszerűleg, járásban-kelésben tapodtak rajta. A köpködést pedig talán megbocsájthatjuk, ha pl. megemlítjük, Nagy Péter orosz cár európai körútján a bécsi Hofburg selyembrokát, mennyezetes ágyaiba sarkantyús csizmával együtt feküdt le aludni és ébredéskor az volt a szórakozása, hogy a “plafonra köpdösött. A magyar sámán és az orosz cár közötti összehasonlítást — főképp időben — az olvasóra bízzuk, bár bizonyosak vagyunk az eredmény felől...

3. A “gyomorfekély népi kúrája még ma is az ál (...)?