Gyöngyösi Zoltán
HURRÁ, NYARALUNK


Dinyin, az úttörőtábor vezetője elégedetten ejtőzhet a nyugágyában: itt, kedves felsőbb elvtársak, minden a helyén van. A gyerekek a kijelölt házakban laknak, a szabadidős elfoglaltságok gördülékenyen követik egymást, az orvosi személyzet ugrásra készen áll a legkisebb sérülés esetén is – de itt ilyen nincs - , a koszt kielégítő, jöhet tehát a Szülők Napja, amikor a rokonok végre meglátogathatják a pihenéstől kisimult arcú kis kedvenceiket. És már ez az istenátka Kosztya Inocskin sem rontja itt a levegőt…


Kosztyát (Viktor Koszik) ugyanis Dinyin (Jevgenyij Jevsztignyejev) kivágta a táborból, mivel az maga 11 évével bajba sodort mindenkit: képes volt átúszni a folyón a szomszédos szigetre, ahol helybéli kölkökkel játszadozott. Ki tudja, miféle ragályt hurcolt be magával – ott ugyanis szamárköhögést észleltek valakin! Kosztya tehát repül, de csak a vasúti megállóig. Ott ugyanis keserűen felméri, hogy amennyiben hazatér nagymamájához, a „bábuska” szívrohamot fog kapni a szégyentől, ezért inkább visszalopakodik a táborba, és barátaival nekiáll kavarni, hogy a hétvégén mégiscsak itt lelje fel őt a nagyi… Kosztya Dinyin szónoki emelvénye alá kvártyélyozza be magát, az étkezést a többiek oldják meg a számára, de a lebukás minden pillanatban bekövetkezhet. És be is következik, mert hát árulók itt is vannak, de addig még eltelik pár nap, amely idő alatt betegre nevethetjük magunkat a fafejű Dinyin és a ravasz Kosztya párviadalán, amelyben a harcoló felek nem is találkoznak egymással.


Végül persze Kosztya győz, ez evidens: a Szülők Napján a tábort megszálló apukák és anyukák között megjelenik a Jó Párttitkár, aki rendet rak az egész pionyerszki lágerben, Kosztya pedig szabadon repülhet át a szigetre játszadozni a „tisztátlan” gyerekekkel.


Látszólag egy hányaveti kis nyári élménydarabbal van dolgunk, mert a kiinduló szituáció mellett a félcédulás mellékszereplők is gondoskodnak a folyamatos jókedvről, mint pl. a béna, szemüveges, mafla komszomolec, meg az a bávatag fiú, aki folyton a lehető legrosszabb pillanatban jelenik meg hőseink életében és kérdésére – hát ti meg mit csináltok? – csak egy választ kaphat: húzzon innen a fenébe. Aztán persze itt vannak a helyzetkomikumok, külön kiemelendő a „megbetegedés”, amikor a gyerekek összevissza vízionálnak mindent a kórházi ágyakon – „Mondd dadus – Moszkva ugye nem lett a francia hordák martaléka?” - és senki sem veszi észre az ápolók közül, hogy ez csak színjáték… (Ennyit a személyzet felkészültségéről.) Szemjon Lungin és Ilja Nusinov, a két forgatókönyvíró lubickolt a bolondozásban, de ez ne tévesszen meg minket: később az Agónia c. komor, nehéz Klimov-filmnek is ők lettek a forgatókönyvírói.


De azért már a címnél álljunk meg. A Hurrá, nyaralunk! nem a mű igazi címe, az ugyanis ez: Üdvözlünk titeket, avagy Idegeneknek tilos a bemenet. Vagyis mindenkit szívesen látnak a táborban, feltéve, ha az betartja az előírásokat. Amelyből több van, mint az égen a csillag…


A táborból ugyanis egy dolog hiányzik: a spontaneitás. A programok idejét stopperrel mérik, s a vezetőségen kitör a frász, ha elhajlást észlelnek a naptárban aznapra előírtaktól. A gyerekekkel úgy bánnak, mint valami idomított állatfajjal, nem csoda, hogy Kosztya elszökött a szigetre, nem volt kedve ahhoz, hogy a „vízben eltöltendő szabadidős elfoglaltság” jogvesztő határidejének lejárta után halászhálóval tereljék ki őt is a partra, mint a többieket. A szülők „örömére” rendezett kultúrelőadásra Dinyin évtizedek óta beporosodott, koszos jelmezekbe bújtatja az ifjúságot, akiknek bántó politikai üzenetekkel felturbózott csasztuszkákat kell kornyikálniuk, miközben az is bele van írva a programfüzetbe, hogy a közönség körében mikor tör ki a taps. Amikor pedig a szerencsétlen komszomol-ifjoncok felhívják a figyelmét arra, hogy kreativitás is kellene a sikerhez, ő közli, hogy a direktívák nem változtak: amíg Dinyint nem hagyták jóvá, addig Dinyin sem lesz más. Eközben a tábor bejáratánál „heroikus” gyerekszobrok rémítgetik este az embereket, Dinyin pedig folyton elégedetten mosolyog, akárki akármit is mond, mert neki egyébként minden mindegy, amíg valaki csúnyán nem néz rá fentről.


Ebben a környezetben a gyerekek nem tudnak mit kezdeni magukkal: vagy intrikálnak egymás ellen, vagy beletörődnek a helyzetükbe, mert aki ki akar bújni bármely értelmetlen szabály alól, az úgy jár, mint Kosztya. Mellesleg még a jó magaviselet sem ad belépőkártyát az elismeréshez, mert Dinyin kiszúrja magának Mitrofanov főelvtárs unokahúgát, és belőle akar „sztárt” faragni a színielőadásra, a többi gyerek le van ejtve.


Ki nem ismert volna rá ebben a filmben a szovjet rendszer egészére? Tulajdonképpen élhető volt, csak tulajdonképpen semmit sem lehetett benne csinálni, még annak sem, aki közel volt a tűzhöz, mert vele legfeljebb csak kedvezményeztek, de szabadságot, azt ő sem kapott. Pedig Elen Klimov, a rendező még óvatosan útmutatással is ellátta a filmet, hogy a bevezetés alapján ne erre gondoljon senki, mert az ez volt: „A felnőtteknek, akik gyerekek voltak, és a gyerekeknek, akik óhatatlanul felnőnek.”


Ráadásul Klimov még egy közvetlen politikai utalást is elhelyezett a műben: a kultúrelőadás főszáma ugyanis a Kukorica-királynő bevonulása lett volna, amellyel Klimov Hruscsov pártfőtitkár elbaltázott mezőgazdasági politikáját karikírozta, ugyanis Hruscsov mániája volt a kukoricatermesztés. Mellesleg Nyikita Szergejevics maga is érdeklődött a film iránt, főleg azért, mert a forgatás alatt többször le akarták állítani pénzhiányra hivatkozva (volt is okuk rá: a film a Fekete-tenger mellett lett felvéve, nem filmsúdióban), de végül is nem tett ellene semmit, aztán meg már nem is tudott, ugyanis a bemutatója után tizenkét nappal bukott ember lett…


A film nagy sikert aratott a nézők körében, nem lehetett tehát elhallgatni, bejárta az egész szocialista tábort, játszották ha kellett, ha nem, aztán vagy felismerték benne a rendszerkritikát, vagy nem. A gyerekek nem, márpedig ők voltak a legnagyobb felvevőpiac a filmre, ezért is lehetett szabadon terjeszteni. Nyugaton sem ismeretlen az alkotás, de ugyanakkor mégis Klimovnak okozott rengeteg kellemetlenséget, pedig ez a film csak a diplomamunkája volt. Nem tudták neki megbocsátani, hogy ilyen allegórikus módon bár, de kritizálta a szovjet berendezkedést, nem is kapott sok megbízatást az élete folyamán. Megjegyzendő, hogy az egyik vádpont szerint Klimov rossz helyet talált Kosztyának épp Dinyin dobogója alatt, mert jó, hát legyenek olyanok, akiknek nem tetszik a rendszer, de az már nem túlzás, hogy ezek – Kosztya és barátai, meg később a komszomolisták - épp a szónok lába alatt húzzák meg magukat?


Hát azért legyünk őszinték: ez a kritikai megközelítés is van olyan szórakoztató, mint az egész film. Meg az is, hogy 1972-ben Budapesten a szovjet filmek fesztiválján a Pesti Moziműsorban így jelent meg a film címe: Hurrá, nyalunk! Pedig láttuk: a film aztán pont nem erről szólt.