Payday Loans

Keresés

A legújabb

SZABADPÉNZ AZ ALVILÁGBÓL - MADARÁSZ ALADÁR PDF Nyomtatás E-mail
A gazdaság és a szegénység

 

gesell

SZABADPÉNZ
AZ ALVILÁGBÓL
MADARÁSZ ALADÁR



Silvio Gesell:
A természetes gazdasági rend szabadföld és
szabadpénz révén

(Die natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland
und Freigeld)

Ford.: Síklaky István
Kétezeregy Kiadó, [Piliscsaba], 2004.
380 old., 3900 Ft

„Bûvös papír! Nem értem jól, mi az?”
(Goethe: Faust II. rész. Ford. Kálnoky László)

Silvio Gesell nevével elôször természetesen
Keynes Általános elméletében találkoztam, ami-
kor a Marx Károly Közgazdaságtudományi
(ifjabb olvasóknak: a mai Corvinus) Egyetem má-
sodéves elméleti szakos hallgatójaként reménytelenül
küszködtem a számomra érthetetlen nyelvet beszélô
„nagy polgári közgazdász” korszakfordító könyvével,
amely 1965-ben, hosszú szünet után1 elsô és sokáig
egyetlen fecskeként jelent meg magyarul. Az elsô
kulcsmondat így szólt: „A hatékony kereslet nagy
rejtvénye […] eltûnt a közgazdasági irodalomból […]
csak lopva, a felszín alatt élhetett tovább Karl Marx,
Silvio Gesell vagy Douglas ôrnagy alvilágában.” A
második pedig még rátett egy lapáttal: „Azt hiszem,
a jövô többet fog tanulni Gesell, mint Marx szelle-
métôl.”2 Ezt legalább megértettem – ez a Keynes
nem átallotta a Gazdasági-filozófiai kéziratok és A
tôke zseniális szerzôjét valami futóbolond társaságá-
ban az elmélettörténeti pokol valamelyik bugyrába
számûzni, s ezt még tetézte azzal, hogy e „méltatlanul
félvállról kezelt prófétát” Marx (!!!) fölé helyezte.3
Akkortájt a marxizmus reneszánszáról csiviteltek a
verebek és a kékharisnyák a Dimitrov téren és a Pes-
ti Barnabás utcában, egy nemzedék kezdte beleélni
magát a hitbe: neki kell megforgatni a világot Párizs-
ban, Prágában, Budapesten és Berkeley-ben. 1968
nemzedéke. Ugyan mi dolgunk van nekünk ilyesfajta
képtelenségekkel? Keynes pénzelméletét sem tudtam
megemészteni, s a magyar kiadásban a Gesellt is tár-
gyaló 23. fejezetet en bloc szelíden leminôsítô4 (vél-
hetôen Andorka Rudolf tollából származó) szer-
kesztôi lábjegyzet fel is mentett ama fáradság alól,
hogy Gesell kamatlábelméletére is vesztegessem az
idômet: „Keynes itt elôadott gondolatai ellenére Sil-
vio Gesselt [sic!] és Douglas ôrnagyot ma sem tekin-
tik »komoly« közgazdásznak…” Egykori világlátá-
somnak azt ugyan Gesell javára kellett volna írnia,
hogy részt vett a „szabadságos halottak” müncheni
farsangján, 1919-ben öt napig az elsô, anarchista-li-
berális Bajor Tanácsköztársaság pénzügyi népbiztosa
volt (Gustav Landauer hívta meg, akit a bukás után
a börtönben meggyilkoltak, míg Gesellt a bíróság fel-


■ A tanulmány megírásához felhasználtam az OTKA
T046870 jelû programjának támogatását.
1 ■ Jan Tinbergen Ökonometria c. mûvét 1957-ben adta ki a
Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, vélhetôen még 1956 „ha-
gyatékaként”.
2 ■ John Maynard Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a
pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1965. 52.
és 380. old.
3 ■ Fogalmam sem volt róla, hogy ezt már Schumpeter is fel-
rótta Keynesnek a General Theoryról írt recenziójában: „Nem
vagyok marxista. De eléggé tudom értékelni Marx nagyságát
ahhoz, hogy sértônek lássam ôt Gesell-lel és Douglas ôr-
naggyal egy osztályba soroltan.” J. A. Schumpeter: Journal
of the American Statistical Association 31 (1936), 196. szám,
792. old.
4 ■ A tanítványok reakciója a kézirat olvasásakor jóval élesebb
volt: Roy Harrod úgy vélte, hogy amit Keynes a józan ész évszá-
zados hagyományához való visszatérésként értelmez, az való-
jában „a gazdasági rendszer egészének reménytelenül zavaros
felfogására épül”. Keynes errôl úgy számolt be egy másik tanít-
ványának, hogy Harrod szerint a fejezet érvelése tendenciózus
kísérlet „hülyeségek dicsôítésére”. Lásd Roy F. Harrod levelét
Keyneshez 1935. augusztus 30-án és Keynes levelét Joan Ro-
binsonhoz 1935. szeptember 3-án. In: The Collected Writings
of J. M. Keynes. Ed. by Donald Moggridge. Royal Economic
Society, XIII. köt. (The General Theory and After. Part I.) Macmil-
lan, London, 1973. 555. és 650. old.
5 ■ Irving Fisher az ezüstérmék középkori újraverésének pél-
dájához hasonlította Gesell javaslatát a lebélyegzett pénz beve-
zetésére, és úgy vélte: „vagyunk néhányan, akik azt hisszük […]
ez több volna, mint idôleges kiegészítô csereeszköz a jelen
szükséghelyzetben. Úgy hisszük, ha a mennyiségét és a lebé-
lyegzés periódusait a különbözô feltételeknek megfelelôen sza-
bályoznák, ez szabályozná a legjobban a pénz forgási sebessé-
gét, ami az árszínvonal stabilizálásának legzavaróbb tényezôje.”
I. Fisher: Stamp Scrip. Adelphi, New York, 1933. 67. old.
6 ■ J. A Schumpeter: History of Economic Analysis. Allen,
London, 1954. 802. old.
7 ■ Lásd például G. Senft: Piacgazdaság kapitalizmus nélkül.
In: Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig. Kossuth, Bp.,
1997. 153–157. old. Ez a kiadvány Gesellt a „Kritikusok” cso-
portban tárgyalja, Marx, Veblen és Myrdal társaságában.
8 ■ Lásd mindazonáltal Darity tanulmányát, amely úgy véli,
hogy Keynest éppúgy befolyásolta Gesell politikai filozófiája,
mint ahogy azt Marx „mutatta ki” Smith és a fiziokraták ese-
tében. William Darity: Keynes’ Political Philosophy: the
Gesell Connection. Eastern Economic Journal 21 (1995), 1.
szám, 27–41. old.
9 ■ George Garvy: Keynes and the Economic Activists of Pre-
Hitler Germany. Journal of Political Economy 83 (1975), 2.
szám, 391–405. old. Idézet: 392. old.
10 ■ J. M. Keynes levele R. Harrodhoz 1932. december 30-án.


mentette a hazaárulás vádja alól), de annyit már ak-
kor is tudtam, ha máshonnan nem, hát Sinkó Ervin
Optimisták címû regényébôl, hogy mennyi kiforrat-
lan, zavaros gondolat kavargott 1919 forradalomcsi-
nálóinak fejében. Bár az élet úgy alakult, hogy né-
hány évvel késôbb behatóan kellett foglalkoznom a
szóban forgó, a közgazdaságtan történetének kánon-
ját saját mûvéhez újraszabó Keynes-fejezettel (tanul-
mányt is írtam az egyik ott tárgyalt kérdéskörrôl, a
merkantilizmus fogalomtörténetérôl, benne Heck-
scher és Keynes vitájáról), de Gesell mûve egészen ta-
valyig nem akadt a kezembe. Ekkor az egyik könyves-
bolt polcán rábukkantam A természetes gazdasági rend
szabadföld és szabadpénz
révén címû kötetre, amely a
Kétezeregy Kiadónál jelent meg Síklaky István fordí-
tásában és a kiadó által jegyzett elôszóval. Nem vet-
tem meg azonnal, de érdekelni kezdett a dolog, és –
korunk kutatási módszertanát követve – bóklásztam
kicsit a világhálón, s egy egyetemi szakkollégium
anyagai között meg is találtam Gesell magyar e-ki-
adását. Ehhez Síklaky két szöveget is csatolt: az elsô
egy utószó, a második egy ismertetés, s mint késôbb
kiderült, egyik sem azonos a nyomtatott kötetben
szereplô elôszóval. Az elsôbôl megtudtam: a jelenlegi
gazdasági-társadalmi formáció világválságának –
amit csak azok nem vesznek észre, „akik azt látják,
hogy kapnak árut a boltokban, és mennek a villamo-
sok, de nem figyelnek a tendenciákra” – legfontosabb
mozgatója a kamatos kamat, s belôle „közvetlenül le-
vezethetô e társadalmi formáció két fô katasztrófa-
tendenciája”, nevezetesen a gazdagság és a szegény-
ség növekvô polarizálódása, illetve a pozitív kamatláb
által kikényszerített környezetfaló GDP-növekedés.
A „kamatmentes piacgazdaság elmélete”, Gesell
„természetes gazdasági rendje megadja a kulcsot a
világválság megoldásához”, s reá „olyan program
építhetô, amely megfelel mind a szociális igazságos-
ság, mind a természettel való harmónia követelmé-
nyeinek”. Nos, ez a magamfajta többé-kevésbé ha-
gyományos közgazdász számára aligha meggyôzô
kedvcsináló, inkább Gesell kortársai, a viktoriánus
századvég utópikus gazdasági regényei,William Mor-
ris, Theodor Hertzka, Edward Bellamy és társaik, a
„sehonnai szakácskönyvek” világát idézi, de hát
Keynes és hozzá még az ortodox mennyiségi pénzel-
mélet nagy amerikai újjáélesztôje, Irving Fisher, aki
szintén méltatta Gesell mûvét5… lássuk a medvét!
Az elsô meglepetés: noha Keynes ítélete nem min-
dig megbízható iránytû, Gesellt illetôen többé-kevés-
bé igaza van. Az autodidakta közgazda könyvében vi-
szonylag kevés a prófétai lángolás és átkozódás, pedig
a korabeli német hivatalos tudomány korifeusai is
használták a katedrát szenvedélytôl fûtött politikai
agitációra (mint például Adolph Wagner, a pénzügy-
tan akkori elsôszámú tekintélye6). A kalandos életû
német-argentin kereskedô, aki jól illenék a Jókai-
hôsök galériájába (német feldolgozások Karl Mayt és
Old Shatterhandet szokták emlegetni vele kapcsolat-
ban),7 kereskedelmi alkalmazott volt Németország-
ban, üzleti levelezô Spanyolországban, majd biztosí-
tótársaságot alapított Argentínában a XIX. század
végén, s egy ottani gazdasági válság nyomán kezdett
foglalkozni a pénz reformjával mint a szociális állam-
hoz vezetô út legfontosabb feltételével (elsô írásának
címe: Die Reformation im Münzwesen als Brücke zum
sozialen Staat). Késôbb hazatért Európába, elôször
Svájcban telepedett le, ahol földet vásárolt, autodi-
daktaként tanulmányozta a közgazdaságtant, tanul-
mányokat írt és folyóiratot alapított, majd Németor-
szágban élt, de hosszabb idôszakokra visszalátogatott
Argentínába. 1916-ban jelentette meg fômûvét,
amely életében még öt további kiadást ért meg.


A PÉNZJOBBÍTÓK: A SZABADPÉNZ PRÓFÉTÁJA
ÉS TILTON BÁRÓJA

Gesell kétségkívül Keynesnek köszönheti szerény, de
maradandó hírnevét, helyét a közgazdasági eretnekek
panteonjában. Ha az angol közgazdászok közül
elsôként fôrenddé emelt Keynes nem emlékezett vol-
na meg „a méltatlanul félvállról kezelt prófétáról” a
XX. századi közgazdaságtan legnagyobb hatású mû-
vében, akkor Gesell ma a szakmai közvélemény szá-
mára valószínûleg éppúgy ismeretlen lenne, mint a
korabeli többi „pénzjobbító”, ahogy Haber nevezte
ôket: Feder, Hubricht, Oppermann, Otto stb. Igazán
különössé pedig az teszi Gesell méltatását, hogy
Keynes ritkán volt olyan megértô és nagyvonalú kol-
légái, mondjuk Hayek vagy Pigou nézetei iránt, mint
amilyen itt egy outsiderrel szemben.
Gesell és Keynes kapcsolata – annak ellenére, hogy
a keynesi forradalom elôfutárainak kutatása siker-
ágazat a hatvanas évek táján a közgazdaságtan-törté-
netben – ma sem teljesen tisztázott, a továbbiak is
csupán néhány elemet tesznek hozzá a még mindig
hiányos kirakójátékhoz.8 Tény, hogy Keynes kiadott
levelezésében nem fordul elô Gesell neve, bár lehet,
hogy ez csupán a szerkesztôk döntése, akik egyebek
között kihagyták „a megszámlálhatatlan levelet, ame-
lyet Keynes monetáris eretnekektôl kapott”. Volt, aki
hajlott arra a véleményre, hogy mivel Keynes „Gesellt
kivéve mindazon francia, német és orosz szerzôket,
akiket a General Theory megemlít, másodlagos forrás-
ból – Heckscher és Mitchell nyomán – idézi, és nem
foglalkozik velük részletesen”,9 valószínûleg itt is G.
D. H. Cole (szerk.) What Everybody Wants To Know
about Money címû, 1933-ban megjelent könyvét hasz-
nálta. Ebben a baloldali, fábiánus közgazdászok cik-
keibôl összeállt kötetben H.T. N. Gaitskell, a késôbbi
pénzügyminiszter és munkáspárti vezér írt egy fejeze-
tet „négy monetáris eretnekrôl”, közöttük Douglas
ôrnagyról és Silvio Gesellrôl. Keynes bizonyíthatóan
tudott errôl a kiadványról, mert egyik levelében azt
tanácsolta Roy Harrodnak, hogy fogadja el Cole fel-
kérését, és írjon az említett kötetbe.10
Ezzel szemben Gesell követôi már 1923-ban úgy
számoltak be Keynes, „az egyik legismertebb angol
közgazdász” egyik írásáról, hogy az a pénz reformját
sürgeti, és közel áll a szabadpénz-mozgalom állás-
pontjához. 1924-ben pedig orgánumuk költeményt
jelentetett meg Keynes új könyve, A Tract on Mone-
tary Reform tiszteletére.11 Keynes könyvtárában meg-
volt Gesell könyvének 1929-es, Németországban
megjelent angol nyelvû kiadása. (Elvben akár koráb-
ban is kezébe kerülhetett volna a szabadpénz aposto-
lának valamelyik mûve, hiszen Gesell elsô angol for-
dítása 1920-ban napvilágot látott a texasi San Anto-
nióban, Keynes pedig azt írta az idézett fejezetben:
„Tisztelôi a háborút követô években valósággal bom-
báztak engem könyvei példányaival […] a mozgalom
irodalmát a texasbeli San Antonióból küldik szét.” (I.
m. 378. old.)

Keynes azonban nemcsak a hívektôl szerezhetett
tudomást már az 1920-as években Gesell mûködé-
sérôl. Sajátos módon ebben az összefüggésben több-
nyire elkerülte az irodalom figyelmét a Treatise on
Money 31. fejezete, amely szintén foglalkozik „az
eretnekek és holdkórosok12 seregével, akiknek száma
és lelkesedése egyaránt rendkívüli”.13 A pénzügyi re-
formról szóló értekezése és az aranystandard vissza-
állításának ellenzése nyomán az eretnekek Keynes-
ben „rokonszenvezô lélekre” véltek találni, s meg is
indult hozzá a világ minden sarkából a könyvek,
pamfletek, cikkek és levelek áradata, amelyek lénye-
gében ugyanazt az érvelést fejtették ki. Keynes átte-
kintése nem említ neveket, csupán egyetlen forrásra
hivatkozik: „A pénzzel foglalkozó kortárs német nyel-
vû holdkóros szerzôk áttekintése megtalálható Ha-
ber: Untersuchungen über Irrtümer moderner Geldver-
besserer (1926)”14 címû munkájában (az én kiemelé-
sem – M. A.). Haber az elsô helyen tárgyalta Gesell
nézeteit, s bár Keynes saját bevallása szerint „néme-
tül igazából csak azt értette meg, amit már tudott”,15
a két szöveg összevetése azt mutatja, hogy a Treatise
szerzôje nemcsak idézte Haber disszertációját, ha-
nem bele is nézett, Haber pedig figyelemmel kísérte
Keynes írásait és a Handwörterbuch der Staatswissen-
schaften „Geldreformer” szócikkében, amely egy év-
vel disszertációja után jelent meg, ismertette a Tract
gondolatmenetét. Keynes szerint a monetáris eretnek
„becsületes gondolkodó, aki mer ragaszkodni követ-
keztetéseihez, akkor is, ha azok meglepôek, mindad-
dig, amíg a hozzá vezetô gondolatmenetet saját logi-
kája nem cáfolja”. Szinte minden monetáris eretnek
azt kívánja elérni, hogy a hitelteremtés elegendô le-
gyen a mûködô tôke és a munka teljes foglalkoztatá-
sához, amit szerintük csak a bankárok akadályoznak
meg azért, hogy a hitelkínálat szûkítése révén profit-
ra tegyenek szert. A monetáris reform azt jelenti,
hogy a hitelteremtésnek a mûködô tôke valódi szük-
ségleteihez kell alkalmazkodnia, s ha ezt teszi, nincs
inflációs veszély, s az adminisztratív költségeken kívül
a hitelnek nem lesz költsége sem. „Nem múlik el hét,
de talán nap vagy óra sem anélkül, hogy az emberi-
ség valamelyik jóakarója ne látná meg a fényt – itt van
Utópia kulcsa.” Noha a bankárok hagyományos vála-
sza erre az, hogy a hitelteremtés mértéke a banki tar-
talékok függvénye, ez a válasz egyáltalán nem meg-
gyôzô (singularly unconvincing), és az eretnek blöff-
nek is tartja. A két oldalt összebékítendô, Keynes a
Treatise alapegyenleteire hivatkozik, mondván, hogy
az egyensúlyt lehetôvé tevô hitelteremtés számos kö-
rülménytôl függô, bonyolult kérdés, de megválaszol-
ható; ismérve pedig a kibocsátás árszínvonalának sta-
bilitása vagy instabilitása. Mivel az eretnek reforme-
rek nem veszik figyelembe, hogy a pótlólagos beruhá-
zás többlet-vásárlóerôt hoz létre anélkül, hogy egy-
idejûleg többletfogyasztási jószág is rendelkezésre áll-
na, „tévedésük abban áll, hogy nem engedik meg a
profit-infláció lehetôségét”.

Haber a pénzjobbítókat két csoportra osztja: az
egyikbe tartoznak azok, akik – mint Fisher, Keynes
stb. – a pénz vásárlóerejét akarják stabilizálni, és a
válságokat, konjunktúraingadozásokat kiküszöbölni;
a másik pedig alapvetôen társadalmi célokat követ,
mint amilyen például „a társadalmi termék másfajta
elosztása, a teljes munkahozadékhoz való jog érvé-
nyesítése, a munka nélkül szerzett jövedelmek meg-
szüntetése”. Haber (aki bár fenntartásokkal, az orto-
dox mennyiségi elmélet híve) kevesebb megértést
mutat a reformerek iránt – tekintve, hogy azok a pénz
reformját csupán eszköznek tekintik a cél eléréséhez,
ezért nem tanulmányozzák kellô elmélyedéssel a gaz-
dasági összefüggéseket, és „részben egészen egyszerû
logikai hibákból, részben viszont az összefüggések
végtelenül összekuszált elképzelésébôl olyan követel-

11 ■ Lásd: G. Fodor: From the Manchester Guardian Recon-
struction Supplements to A Tract on Monetary Reform: the early
development of Keynes’s thought. Contributions to Political
Economy (1990), 83–97. old.
12 ■ A crank Erdôs Péter fordításában: „ficamodott agyú em-
ber” (378. old.).
13 ■ John Maynard Keynes: A Treatise on Money. Macmillan,
London, 1930. II. köt. 216. old.
14 ■ Uo. lábjegyzet.
15 ■ I. m. I. köt. 199. old.
16 ■ Franz Haber: Geldreformer. Lásd L. Elster, A. Weber,
F. Wieser (Hrsg.): Handwörterbuch der Staatswissenschaften.
Fischer, Jena, 1927. IV. köt. 762–763. old.
17 ■ Adolph Löwe: Wie ist Konjunkturtheorie überhaupt mög-
lich? Weltwirtschaftliches Archiv 24 (1926), 165–197. old.
18 ■ Haber: i. m. 767. old.
19 ■ Franz Haber: Untersuchungen über Irrtümer moderner
Geldverbesserer. Fischer. Jena, 1926, 56. old.
20 ■ „A Buenos Aires tartomány által 1869-ben kiadott papír-
pénz” volt Gesell tudomása szerint az elsô, amelynek felirata „a
pénz-levelet önmagában (tehát a cetlit, a négyszögletes papír-
darabkát) pénzzé nyilvánította, és amelyen a birtokosnak sem-
milyen beváltást nem ígértek”. Noha nem tudta kideríteni, hogy
a bankjegy felirata „helyes felismerés következménye, vagy egy-
szerûen zavarodottságból ered”, a továbbiakban nem foglalko-
zott argentínai élményeivel.
21 ■ Lásd errôl: Michael Bordo, Bordo Eichengreen: Is Our
Current Economic Environment Unusually Crisis Prone? Re-
serve Bank of Australia Annual Conference Volume 1999–03.;
H. S. Ferns: The Baring Crisis Revisited. Journal of Latin Ame-
rican Studies 24 (1992), 2. szám, 241–273. old.; A. G. Ford: Ar-
gentina and the Baring Crisis of 1890. Oxford Economic Papers
8 (1956), 2. szám, 127–150. old.; Carlos Marichal: A Century of
Debt Crises in Latin America: from Independence to the Great
Depression. Princeton University Press, Princeton, 1989.
22 ■ W. H. Bishop: The Argentine Crisis. Economic Journal 1
(1891), 3. szám, 535. old.
23 ■ Marichal: i. m. 140. old.Page 4

ményeket írnak elô a pénz átalakításához, amelyek
önmagukban nézve egyáltalán nem értelmezhe-
tôk”.16 Az árszínvonal stabilizálását illetôen viszont
azért szkeptikus – a korabeli német ciklusirodalom
más képviselôihez, így Adolph Löwéhez hasonlato-
san17 –, mert úgy véli, hogy „a konjunktúra nem a
pénz, hanem a tôke jelensége […] szervesen követke-
zik a gazdaság folyamatából […] a cseregazdaság
mozgatóerôinek tipikus tünete”. A kereslet és a kíná-
lat alkalmazkodása a konjunktúra során az árak inga-
dozásán keresztül valósul meg, beleértve a termelési
eszközök és a fogyasztási cikkek közötti aránytalansá-
gokat is. A konjunktúraingadozás mérséklését célul
lehet tûzni, de a pénzpolitika eszközével megakadá-
lyozni annyit jelentene, mint láncra verni a gazdaság
hajtóerôit. „A tôkés gazdaságban immanens dinami-
kus erôk uralkodnak, és ezért nem stabil az árszínvo-
nal.”18 Gesell pénzfelfogását Haber marxista érvekkel
is támadja: szerinte Gesell nézôpontja az egyéni ke-
reskedôé, aki a gazdasági körforgást az áruk kereske-
delmére egyszerûsíti le, s ezért a pénzt a piac uralko-
dójának tartja, holott az csupán egy mozgató esz-
köz.19 Ami pedig a pénz forgási sebességének növeke-
désétôl várt termelésnövekedést illeti, Haber szerint
azért kétséges, mert ezt csupán a termelékenység nö-
vekedése biztosíthatja, különben csak az árak nônek
(vagyis a mennyiségi pénzelmélet alapegyenletének
megfelelôen Haber is feltételezi az erôforrások teljes
foglalkoztatását).


AZ ARGENTIN VÁLSÁG

Bár Gesell korai írásait nem ismerem, a TGR pedig
csak egyetlen helyen utal az argentin tapasztalatokra
(159. old.),20 mégis hasznos néhány mondatban
összefoglalni a „boldog békeidôk” elfelejtett válságai-
nak néhány jellemzôjét. Az 1890-es argentin pénz-
ügyi krach – Gesell elsô röpiratának kiindulópontja –
a feltörekvô piacok egyik elsô jellegzetes válságaként
szerepel a modern szakirodalomban. A XIX. századi
latin-amerikai krízisek harmadik hullámát az elsôsor-
ban brit kölcsöntôke masszív beáramlása elôzte meg,
amely Argentína és Uruguay belsô fejlôdését (vasút-
építés, városi ivóvízellátás és csatornázás, termôföl-
dek feljavítása stb.) finanszírozta. 1885 és 1890 kö-
zött a külföldi tôkeberuházás összege Argentínában
150 millió fontról 400 millióra nôtt. A kölcsönök zö-
mét a kormány és a vállalatok fix kamat mellett vet-
ték föl, gyakran biztosíték nélkül, és a törlesztés
aranyban történt, a mezôgazdaság jelzálogkölcsöneit
viszont lehetett papírpesóban is törleszteni. Az ingat-
lanárak az égbe szöktek, amikor a helyi és a tartomá-
nyi bankok a törvény szabta határon túl is bocsátot-
tak ki bankjegyeket. A gyorsan növekvô kölcsönök
adósságszolgálatának teljesítésével az argentin export
csak addig tarthatott lépést, amíg a tôkebeáramlás fo-
lyamatos volt, vagyis az új hitelekbôl fedezni lehetett
a régiek törlesztését, mivel a kormányzat bevételei
természetesen nem aranyban vagy fontban folytak
be. Amikor ez megváltozott, az export egyedül nem
nyújtott fedezetet a szükséges importra és az adós-
ságszolgálatra, amit csak súlyosbított részint az ar-
gentin export világpiaci áresése, részint az ingatlan-
buborék kipukkanása, a földárak 50 százalékos csök-
kenése. Ez pénzügyi krachot eredményezett, a Banca
de la Nacion felfüggesztette az argentin államkötvé-
nyek törlesztését, a kormány megbukott. A portfólió-
jának háromnegyedét Argentínában és Uruguayban
befektetô patinás londoni Baring bankház a csôd szé-
lére került, s csak a Bank of England és Lord Roth-
schild által szervezett mentôakciónak köszönhetôen
élte túl a válságot (még száz évig, mígnem egy hong-
kongi brókernak, Nick Leesonnak sikerül végérvé-
nyesen csôdbe vinnie 1996-ban). Az argentin peso
értéke a font sterlinggel szemben két év alatt egyhar-
madára esett, és a megnövekedett kölcsönkockázat
negatív hatásai még az ausztrál és az új-zélandi piac-
ra is „begyûrûztek”, mert a bankválságok az arany-
standard rendszerben (is) gyorsan tovaterjedtek.21
1880-ban argentin monetáris politikáról nehéz volt
beszélni. Nem létezett egységes nemzeti valuta, a ko-
rábban nemzeti és helyi bankok által kibocsátott és
leértékelôdött különbözô bankjegyek együtt forogtak
mindenféle külföldi érmével. A nemzeti vagy tarto-
mányi kormányok felhatalmazása alapján egymást
követôen kibocsátott papírpénzek és az arannyal
szembeni leértékelôdésük zûrzavara már akkor is
hosszú múltra tekinthetett vissza. Ennek kívánt
1881-ben a kormány véget vetni, amikor új arany-,
ezüst- és papírpénz kibocsátásra került sor, biztosítva
a papírpénz névértékben aranyra válthatóságát, vagy-
is bevezették az aranystandardot, ami 1883 végére
meg is valósult. A siker azonban rövid életûnek bizo-
nyult, valódi központi bank nélkül a bankrendszer to-
vábbra is csökevényes maradt, az arany ázsiója emel-
kedni kezdett, és fel kellett függeszteni a peso névér-
téken történô beváltását. Az egykorú beszámoló a
banktörvényt hibáztatta: „a legnagyobb monetáris
zavar elôtt a szabad banki tevékenységrôl szóló tör-
vény nyitotta meg az utat […], amely az 1886-ban 10
százalékos aranyázsiót 100 százalék fölé vitte.”22 E
hosszúra nyúlt gazdaságtörténeti áttekintést konklú-
zió helyett egy – a magyar olvasónak ismerôsen hang-
zó – anekdotával zárom: egy korabeli beszámoló sze-
rint Máximo Paz, aki 1886 és 1890 között volt Bue-
nos Aires tartomány kormányzója, naponta magához
kérette a tartományi bank igazgatóját, és átadta neki
azon személyek listáját, akiket a következô napon
pénzügyi szívességben kellett részesíteni.23


A PÉNZ MINT „A NÉPGAZDASÁG
FUTBALL-LABDÁJA”

Az argentin válságból Gesell már 1891-ben azt a ta-
nulságot vonta le, hogy „a pénz jelenlegi formája
mellett a legkisebb riadalom is elég, hogy a pénz ki-
vonuljon a forgalomból. Következésképp az áruk cse-
réje bármely pillanatban megakadhat; az állam által
szervezett forgalom legfontosabb eszköze bármely
pillanatban megtagadhatja, hogy szolgálatban ma-
radjon.” Ezért a pénzt államosítani kellene, és a vas-
utak mintájára mûködtetni, vagyis a pénz tegye le-
hetôvé az áruk cseréjét, használói pedig fizessék meg
ezt a szolgáltatást.Technikailag ezt elôször a „rozsdá-
sodó bankjegyek” segítségével kívánta elérni: a sza-
badpénz értéke ugyanúgy csökkenne az idô múltával,
mint a közönséges áruké, azzal a különbséggel, hogy
a bankjegy értékcsökkenését a kibocsátáskor rányom-
tatott táblázat mutatná. A pénzforgás meggyorsítása
azonban csak az elsô lépcsô a kamat megszüntetésé-
hez, ami maga is csak eszköz a szabad társadalom
megteremtéséhez.

Gesell az argentínai tapasztalatok nyomán szocia-
lista, de a marxista változattól jócskán eltérô követ-
keztetésekre jutott: az emberi munka kizsákmányolá-
sát nem a termelôeszközök magántulajdonára vezet-
te vissza, hanem a pénzrendszer szerkezetében rejlô
hibákra. Szerinte Marx, aki „a tôkét – jó paraszt
módjára – dologi jószágnak tekinti” tévúton járt,
Proudhon ellenben piaci viszonynak fogta fel, s így
felfedezte „a tôke valódi természetét”, továbbá azt is,
hogy a pénz „olyan ôrszem, aki a piac bejáratánál áll
azzal a paranccsal, hogy senkit se engedjen keresz-
tül”. A „cserebank”, Proudhon megoldása az áruk és
a pénz egyenjogúsítására azonban kudarcot vallott.
Gesell szerint azért, mert „figyelmen kívül hagyta,
hogy a pénz nemcsak csereeszköz, hanem a megtaka-
rítás eszköze is”, és a takarékoskodók soha, semmi-
lyen körülmények között nem fogják a fogyasztási ja-
vakat a pénzzel azonos értékûnek tekinteni. Gesell ja-
vaslata ellentétes logikát követett: a pénzt kell lefo-
kozni, hogy „az árukhoz hasonlóan rozsdásodjék, ro-
moljon, rothadjon, rágják szét, betegedjen meg, szök-
jön el, és ha elpusztult, akkor tulajdonosa fizesse meg
még a sintér bérét is”. „Akárcsak az antik filozófus,
Arisztotelész, Gesell is felismerte a pénz ellentmon-
dásos kettôs szerepét, hiszen mint csereeszköz egy-
részt a piacot szolgálja, egyidejûleg azonban uralko-
dik is felette mint a hatalom eszköze” – írja tanulmá-
nyában Werner Onken, Gesell 18 kötetbe gyûjtött
mûveinek kiadója.24 Valóban, Gesell lényegesen
messzebbre ment, mint a „monetáris eretnekség”
többi egykorú képviselôje: nem elégedett meg azzal,
hogy a válságok miatt kétségbe vonja a pénzrendszer
automatikus alkalmazkodását biztosító mechanizmus
mûködését vagy létezését, hanem meg is akarta fosz-
tani a pénzt különleges és természetellenes hatalmá-
tól. Noha csak Proudhonra hivatkozott,25 kiinduló-
pontja vélhetôleg a boldog békeidôk mûveltségében
még mozgósítható hagyomány: az Arisztotelésztôl
származó megkülönböztetés a természetes vagyon-
szerzés körébe sorolt csere és a természetellenes
pénzkeresés között. Az egyik a természettôl van, a
másik nem, mivel a pénz megszerzése határtalan va-
gyongyûjtés céljából „a pénzt nem arra használja,
amire az eredetileg rendeltetett. Az a cserekereskedés
céljaira keletkezett, s lám, az uzsora mégis ôt magát
szaporítja. Innen ered az uzsora görög neve is, ami
azt jelenti hogy »magzat«, a megszületett kicsinyek
rendesen hasonlítanak az ôket létrehozó lényekhez,
márpedig az uzsora mi egyéb, mint mikor a pénz
megfiadzik.Valóban elmondhatjuk, hogy ez a gazdál-
kodási mód valamennyi közt a legtermészetel-
lenesebb.” (362–369. old.)26 Nincs itt terünk akár
csak vázlatosan is bemutatni a kamatra vonatkozó
felfogások alakulását, csupán arra utalhatunk, hogy
Gesell, bár autodidakta volt, ismerte történetüket, hi-
szen a korabeli közgazdaságtan más fontos pénzel-
méleti munkái között nemcsak hivatkozott az osztrák
Böhm-Bawerk elôször 1884-ben megjelent Geschich-
te und Kritik der Kapitalzins-theorien címû „kitûnô
mûvére”, hanem ennek nyomán foglalta is össze a ka-
matelméleteket. A kapcsolat kétirányú, ám aszim-
metrikus volt: Böhm-Bawerk könyve 1914-es kiadá-
sában csupán egyetlen, bár majdnem féloldalas kör-
mondattal söpörte le a szabadpénz szószólóját, leszö-
gezve, hogy nem hajlandó részletesebben foglalkozni
„ama naiv kizsákmányolási elmélettel, […] amely
már Hume óta egyszer s mindenkorra jogosan hitelét
vesztette”.27 Ez azonban Gesellt nyilvánvalóan nem
zavarta abban, hogy a proletariátus létrejöttét és a ki-
zsákmányolást „a hagyományos pénz törvényszerûen
létrejövô kísérôjelenségeként” vezesse le. Nem úgy,
mint a munka, a javak és szolgáltatások esetében, a
hagyományos pénzt birtokosa visszatarthatja a piaci
körforgástól anélkül, hogy emiatt kárt szenvedne. Sôt
a pénz birtokosa nemcsak megszakíthatja kereslet és
kínálat, megtakarítás és befektetés körforgását, ha-
nem kamat formájában jutalmat tud kikényszeríteni
magának, ha visszajuttatja a pénzt a reálgazdaság
körforgásába, vagyis engedi, hogy arra használják,
amire való. A pénznek perpetuum mobileként kell mû-
ködnie az igazságos és gyarapodó gazdaságban, s
anyaga, aranyfedezete ebbôl a szempontból éppoly
közömbös, mint ahogy a futballistákat sem érdekli a
labdához felhasznált bôr. „Ha a labda megfogható és

24 ■ Werner Onken: The Political Economy of Silvio Gesell.
American Journal of Economics and Sociology 59 (1998), 4.
szám, 610–611. old.
25 ■ Proudhon és Gesell kapcsolatáról lásd G. G. Preparata, J.
E. Elliot: Free Economics. International Journal of Social Econo-
mics 31 (2004), 10. szám, 923–954. old.
26 ■ Arisztotelész: Politika. Ford. Szabó Miklós. Gondolat, Bp.,
1969. 1258b, 100. old.
27 ■ Eugen von Böhm-Bawerk: Geschichte und Kritik der
Kapitalzins-theorien. Gustav Fischer, Jena, 19213. 463. old.
28 ■ Ludwig von Mises: The Theory of Money and Credit. Yale
University Press, New Haven, 1953. 61. old. Lásd még H-J.
Stadermann: Die Geldtheorie an der Schwelle zum 20. Jahr-
hundert, aki szerint Németországban a XIX. század végén a sta-
tikus és a dinamikus pénzelmélet formájában visszatért az
Arisztotelésztôl kiinduló két pénzelméleti hagyomány: a nemes-
fém nélkülözhetetlenségét valló metallista, és a pénz törvény ál-
tal biztosított képviseleti értékét hirdetô nominalista álláspont.
Lásd: J. Bachhaus, N. J. Stadermann (hg.): Georg Simmels
Philosophie des Geldes. Metropolis, Marburg, 2000.
29 ■ Onken: uo.
30 ■ Keynes Általános elméletének magyar fordításában a 382.
oldalon „havi egy ezrelékrôl és évi 5,4%-os inflációról” lehet ol-
vasni, ami nyilvánvaló képtelenség. Az angol eredetiben heti egy
ezrelék és évi 5,2% szerepel.


látható, kezdôdhet a mérkôzés. És többrôl a pénz
esetében sincs szó.Van pénzünk vagy nincs; az állan-
dó, szüntelen harc a megszerzéséért folyik […], aki
szereti a rövid fogalmi meghatározásokat, talán örö-
mét leli abban, ha azt mondom: A pénz a népgazda-
ság futball-labdája.” (161. old.) Gesell érvelésének
egyik meghatározó vonulata mai olvasatban redun-
dánsnak tûnhet; de a XIX. század végén még egyál-
talán nem elcsépelt igazságot bizonygatott, aki azt ál-
lította, hogy a csereeszköz-funkció nem áll semmifé-
le vonatkozásban a pénz anyagi mibenlétével. Mises
1912-ben jelen idôben beszélt az érték ama naiv és
zavaros elképzelésérôl, amely a nemesfémekben vala-
mi „belsôleg” értékest lát, a papír anyagú hitelpénz-
ben viszont szükségképpen visszásságot.28
Már a körforgás megszakításának a lehetôsége is
elég ahhoz, hogy a társadalmi szervezet gazdasági
anyagcseréje csak akkor mûködjék, ha a pénzt elôször
is kamattal csalogatják elô. A tôke hozadéka fonto-
sabb az átfogóbb gazdasági szempontoknál, a terme-
lést nem az emberek valódi szükségletei, hanem a
pénz kamatozása szabja meg. A pozitív kamatláb
megzavarja nyereségnek és veszteségnek a piacok de-
centralizált önszabályozása szempontjából alapvetô
fontosságú egyensúlyát. Gesell szerint ez betegséget
vált ki a társadalom szervezetében: a nem semleges,
kamatozó pénz a jövedelmeket igazságtalanul, a ter-
melékenységi különbségektôl függetlenül osztja el,
ami a pénz és a javak koncentrációjába és így a mo-
nopolista struktúrák uralmába torkollik. Mivel birto-
kosai dönthetik el, hogy a pénz mozogjon-e vagy áll-
jon, ezért az nem tud csak úgy „magától” áramlani a
társadalom szervezetében, mint a vér az emberi test-
ben. A társadalom ezért képtelen ellenôrizni a pénz
körforgását és kínálatának helyes adagolását; elkerül-
hetetlenné válik az árszint deflációs és inflációs inga-
dozása. A konjunktúra hullámzása során gazdasági
stagnálás és munkanélküliség lép fel, ha – a csökkenô
kamatláb miatt – a majdani kifizetôdôbb befektetések
reményében jelentôsebb pénzösszegeket vonnak ki a
piacról.29


ROBINSON ÉS AZ ÔSKAMAT

Gesell pénzelmélete meg kívánja szabadítani a pénzt
a kamattól, hogy biztosíthassa fogyasztás, termelés és
hitel dinamikáját, a forgalom felgyorsítását. A pénzel-
mélet kemény magja a kamat magyarázata, ami pénz-
kamat és reálkamat megkülönböztetésén nyugszik. Ez
a gondolat az iskolázott olvasót Knut Wicksellre, a
mennyiségi pénzelmélet aranykorának (1871–1920)
legkiemelkedôbb teoretikusára emlékeztetheti. Ami
talán nem véletlen, hisz Gesell idézi a svéd közgazdász
két legfontosabb könyvét, még ha annak okfejtésével
szemben az ô elméletében a szabadpénz megalapozá-
sában a pénzkamat a meghatározó is, a reálkamat
ettôl függ. A pénzkamat három részbôl tevôdik össze:
a kölcsön kockázati prémiumából, a várt inflációhoz
kapcsolódó prémiumból és mindenekfölött a pénz
mint likvid jószág birtoklásának elônyéért fizetett pré-
miumból. Az elsô kettônek Gesell szerint semmi köze
a kamathoz, csupán a harmadiknak: ez az „ôskamat”,
amely nem áru és pénz cseréjébôl vagy kölcsönügy-
letbôl származik, hanem a pénz már ismert hatalmá-
ból, abból, hogy birtoklása nem jár költséggel, és bár-
mit meg tud szerezni. „A legrövidebb út […] a ter-
melô és a fogyasztó között s ezért a legtakarékosabb
is, a pénz. […] De ezt a legolcsóbb és legrövidebb utat
a pénztulajdonos elzárhatja, és csak akkor szabadítja
föl, ha megfizetik azt az elônyt, amelyet a készpénz
mint egyenes út a görbe utakkal szemben nyújt […]
Az ôskamat tehát levonás […] [vele] nem fizetünk
meg semmi egyebet, mint a tôkések tevékenységét,
ami abból áll, hogy a kereskedelem útjába köveket
gördítenek.” (336–337. old.)

Mi az útja a pénz hatalomfosztásának? A kamatláb
csökkentése vagy az uzsora középkori tilalmának
felelevenítése nem ígér megoldást, hiszen attól a pénz
hatalma nem szûnik meg, csupán a kincsképzés for-
mái változnak. A kívánt célt, a társadalom átalakítá-
sát a pénz „amortizációjának” bevezetésével lehet
csak elérni, s ez magával hozza a kamat megszûnését,
a gazdasági válságok és a munkanélküliség felszámo-
lását, az általános áringadozások eltûnését, a tôzsde
és a spekuláció kikapcsolását, a háborúk gazdasági
okainak megszûntét, miközben a szabad verseny és
az önérdek továbbra is meghatározó mozgatója a gaz-
daságnak. S természetesen ezzel beköszönt a bôség
kora: „A szabadpénz legszebb, felforgató tevékenysé-
ge azonban az lesz, hogy a munkanélküliség felszá-
molása révén, a tárgyi vagyonnak (a reáltôkének) a
kamathozamtól függetlenné vált elôállítása révén a
kamat hamarosan belefullad a tôke bôségébe. Ezáltal
a fejedelmek, járadékosok és nincstelenek jelenlegi
méltatlan népkeveréke a földbe lesz döngölve, és he-
lyet csinál a szabad és önálló polgárok büszke nemé-
nek…” (263. old.) A dolog mûködését Robinson pél-
dája szemlélteti, aki felhalmozott készleteit kamat
nélküli kölcsönként bocsátja a szigetére vetôdött új
hajótörött rendelkezésére, aki ezeket a javakat, me-
lyek máskülönben a tárolás során értéküket veszte-
nék, az általa létrehozott új termékek formájában fi-
zeti vissza, s így mindketten jól járnak. A modern
pénzgazdaságban ez úgy fog történni, hogy létrehoz-
nak egy Birodalmi Pénzhivatalt, amely szabályozza a
pénzmennyiséget, és – ameddig a rendszer nem válik
világszerte elfogadottá – választ, hogy a belföldi ár-
színvonalat vagy az átváltási árfolyamot tartsa-e sta-
bilan. A kibocsátott szabadpénz minden címlete he-
tenként elveszti értékének egy ezrelékét, tulajdonosá-
nak költségére, aki vagy rendszeresen kiegészíti vásár-
lóerejét a szükséges felülbélyegzés megvásárlásával,
vagy – ami sokkal valószínûbb – igyekszik minél ha-
marabb megszabadulni az évente 5,2 százalékkal inf-
lálódó bankjegytôl.30 A meghirdetett és állandó mo-
netáris feltételrendszer viszonyai között a tranzakciók
felgyorsulnak, „mindenki azonnal készpénzzel fizet,
törleszti adósságát, és az esetleg még megmaradó
pénztöbbletet ugyanazzal a sietséggel takarékpénz-
tárba viszi”. Mivel a takarékpénztárak az eredeti be-
tét összegével tartoznak a betéteseknek, maguk is ab-
ban érdekeltek, hogy kihelyezéseikre minél gyorsab-
ban vevôt találjanak, „ha szükséges, akár a kamatláb
leszállításával” (252. old.). A levonás nélküli munka-
hozadék Gesell várakozása szerint a lakosság széles
rétegei számára tenné lehetôvé, hogy feladja alkalma-
zotti viszonyát, és magán- vagy szövetkezeti vállalko-
zási formában önállósuljon.


A FÖLD ÉS A NÔK FELSZABADÍTÁSA

A szabadgazdaság rendszerét Gesell több pillérre kí-
vánta alapozni. A pénz reformja mellett a földreform-
ra, amellyel kapcsolatos elgondolását Henry George
és németországi követôi (Michael Flürscheim, Adolf
Damaschke) elképzeléseire támaszkodva fejtette ki.
Damaschkéval ellentétben, aki a földmagántulajdont
megtartva csupán annak értéknövekedését akarta
megadóztatni, Gesell inkább Flürscheimmel értett
egyet, aki a földet kártérítés ellenében államosítani kí-
vánta, hogy aztán szabad árverésen a legtöbbet kíná-
lónak adja haszonbérbe. Amíg a föld magántulajdon-
ban lévô kereskedelmi áru, és spekuláció tárgya, addig
nem alakulhat ki harmonikus viszony az emberek és a
Föld között. A Föld az egész emberiségé, a szabadföld
minden ember egyenlô jogát jelenti, ezért az államok
nem támaszthatnak igényt egyetlen földdarabra sem,
a határok csupán közigazgatási értelemben maradnak
fenn, minden vámhatár eltûnik, a világkereskedelem
és a költözés szabadsága teljessé válik. Noha a földre-
form ezért nélkülözhetetlen elôfeltétele a békének –
hangoztatta Gesell az elsô világháború idején tartott
elôadásában –, a szociális kérdés megoldására egyma-
gában nem elegendô, a pénzreformot nem helyettesít-
heti. A bérleti díjat Gesell eleinte Henry George fizi-
okrata ihletésû javaslatát követve az egyetlen adó for-
rásaként kezelte, késôbb azonban a „nôkérdés” meg-
oldását várta tôle, egyfajta anyasági díjként kívánta al-
kalmazni. Egyfelôl a földjáradék szétosztásával, más-
felôl a tôkekamattól való megszabadulással „minden
asszony abba a helyzetbe kerülne, hogy vidéken nevel-
je fel gyermekeit anélkül, hogy föltétlenül rá lenne
utalva a férj pénzbeli hozzájárulására. Gazdasági
megfontolások többé nem tennék tönkre az asszonyo-
kat. Minden nemi kérdésben hajlamaik, kívánságaik
és ösztöneik szerint dönthetnének. A párválasztásnál
a szellemi, a testi, az örökletes adottságokat részesít-
hetnék elônyben a pénzeszsák helyett. Így jutnának az
asszonyok ismét választási joghoz, mégpedig nem a
jellegtelen politikai választási joghoz, hanem a nagy
fajtanemesítési választójoghoz.” (114. old.)31 A befe-
jezô mondat szókincse gyanúsan ismerôs, s ha innen
fejtjük vissza a diskurzust, egyre kétesebb megvilágí-
tásba kerülhet Silvio Gesell: nem a náci ideológia
egyik elôfutárával van-e dolgunk? Hiszen mirôl is
szólt ez az egész: termelô és pénztôke szembeállítása
(vö. raffendes és schaffendes Kapital), a kamatrabszol-
gaság felszámolása, szociáldarwinizmus és fajnemesí-
tés, a nô mint anya… folytassuk? Nos, ez a kérdés ma
is vitákat kelt, de mielôtt ezeket ismertetnénk, rövi-
den áttekintjük a Gesell eszméi köré szervezôdô
mozgalmak pályafutását.


SIKER VAGY MÍTOSZ: SZABADPÉNZ
A GYAKORLATBAN 

Gesell elsô munkatársa és követôje, Georg Blumen-
thal a pénz és a föld reformját összekapcsolta a „ter-
mészetes rend” fiziokrata koncepciójával, amit az
1909-ben megalapított egyesület névválasztásával is
kifejezésre juttatott (Physiokratische Vereinigung).
Amikor az egyesület lapja (Der Physiokrat) az elsô vi-
lágháború alatt áldozatul esett a német cenzúrának,
Gesell visszaköltözött Svájcba, ahol az ottani földre-
formerek, reformpedagógusok és életreformerek kö-
rében talált újabb támogatókra, s velük alapította
meg a Svájci Szabadföld-Szabadpénz Szövetséget
(Schweizer Freiland-Freigeld-Bund). A müncheni ta-
nácsköztársasági epizód után Gesellt a svájci hatósá-
gok nemkívánatos személynek tekintették, ezért is-
mét Németországban telepedett le, Berlin környékén
egy vegetáriánus szövetkezeti közösségben élt 1930-
ban bekövetkezett haláláig.

31 ■ A Der Aufstieg des Abendlandes (A Nyugat felemelkedé-
se) címû elôadásában Gesell reményét fejezte ki, hogy a kapita-
lizmustól testileg, lelkileg és szellemileg megbetegített emberi-
ség egy kiváltságoktól és monopóliumoktól mentes, természe-
tes piaci rendszerben fokozatosan visszanyeri egészségét, és a
kultúra új virágkorába lép.
32 ■ A kísérlet korabeli leírását lásd Alex von Muralt: Der Wörg-
ler Versuch mit Schwundgeld. Eredetileg a Ständisches Leben
c. folyóirat 1933-as évfolyamában jelent meg, újra kiadva: Klaus
Schmitt: Silvio Gesell – „Marx” der Anarchisten? Karin Kramer
Verlag, Berlin, 1989. 275–288. old. Muralt végkövetkeztetése: a
kísérlet bizonyította, hogy „az ilyesfajta pénzteremtés egy kis kör
számára rendkívüli körülmények között említésre méltó elônyök-
kel jár” (288. old.). Ezzel szemben Bierl azt hangsúlyozza, hogy
a helyhatóság többletbevétele részben a fedezetként szolgáló
pénz 6 százalékos kamatából adódott, a munkajegyet terhelô
átváltási költség és értékcsökkenés pedig álcázott egységes jö-
vedelemadó. Peter Bierl: Schwundgeld, Menschenzucht und
Antisemitismus. 8–9. old. (http://www.rote-ruhr-uni-com/tex-
te/bierl_tauschringe.pdf). Fenntartásai vannak a természetes
gazdasági rend mozgalmai történetét feldolgozó Günter
Bartschnak is, aki szerint a szabadpénz-kísérletbôl származó
községi bevétel kétezer schilling volt, miközben Wörgl ugyanab-
ban az évben rendkívüli hitelként és munkanélküli támogatás-
ként 12 ezer schillinget kapott a tiroli tartományi kormányzattól.
„A betiltás alapvetôen hozzájárult ahhoz, hogy a csupán félig si-
került kísérlet mítosszá váljon.” 

G. Bartsch: Die NWO-Bewe-
gung Silvio Gesells. Gauke, Lütjenburg, 1994. 87. old.
33 ■ Keynes: i. m. 382. old.
34 ■ Jéroˆme Blanc: Free Money for Social Progress. American
Journal of Economics and Sociology 57 (1998), 4. szám,
469–483. old.
35 ■ Keynes: „Ha tehát a bankjegyeket a bélyegek rendszeré-
vel megfosztanánk a likviditás-prémiumuktól, a helyettesítôk
egész sora lépne a helyükre: bankpénz, látra szóló tartozások,
külföldi valuta, ékszer, illetve általában a nemesfémek és így to-
vább.” I. m., uo.
36 ■ Bierl: i. m.
37 ■ Elmar Altvater: Eine andere Welt mit welchem Geld? In:
Wissenschaftlicher Beirat von ATTAC-Deutschland (hg.):
Globalisierungskritik und Antisemitismus. Frankfurt, 2004.
24–34. old.Page 8


Németországban a világháborús vereséget követô
monetáris összeomlás, az addig példa nélküli hi-
perinflációs robbanás természetszerûleg megnövelte
az érdeklôdést a „pénzjobbítók” iránt. Gesell ekkor
emelkedett ki közülük, ekkor vált „egy világszerte sok
ezer tanítványt számláló kultusz prófétájává”
(Keynes). Egyes források szerint a húszas évek köze-
pén már 15 ezer követôje volt. A heterodox vagy ki-
fejezetten utópikus monetáris elméletek és receptek
vonzerejét csak fokozta, hogy a monetáris viszonyok
sehogy sem jutottak nyugvópontra, a vesztes orszá-
gok inflációs összeomlásait az aranystandardhoz való
visszatérés súlyos nehézségei követték a gyôztes or-
szágok némelyikében is, majd a New York-i tôzsde-
krach 1929 októberében s a kapitalizmus mûködôké-
pességét sokak szemében megkérdôjelezô 1929–33-
as nagy válság betetôzte a hagyományos pénzrend-
szer haláltáncát. Gesell számos írásában javasolt a
weimari köztársaság egymást gyors ütemben váltó
kormányainak alternatív megoldásokat a márka sta-
bilizálására, a jóvátételi terhek alatt megroppanó né-
met gazdaság konszolidálására. 1929-ben egyik ba-
rátja és követôje megalapította a Wära (a Ware = áru
és a Währung = valuta szavakból) cseretársaságot,
amely saját lebélyegzett pénzt bocsátott ki és fogadott
el (wära) a birodalmi márka helyettesítôjeként. A
pénz kezdetben sikeresnek bizonyult, 1931-ben már
több mint ezer bolt csatlakozott a társasághoz, és hir-
dette kirakatában, hogy elfogadja a wärát, 1930
ôszén pedig egy bajorországi faluban (Schwanenkir-
chen) wära-hitel segítségével megnyitottak egy ko-
rábban bezárt bányát. A birodalmi kormány hiába
próbálta bírósági úton betiltatni, ezért végül 1931-
ben a Brüning-kormány rendkívüli felhatalmazásával
élve a pénzügyminiszter tiltotta meg a birodalmi
jegybank kiváltságát sértô tevékenységet.

A leghíresebb kísérletre egy tiroli kisvárosban,
Wörglben került sor. 1932-ben a város pénzügyi
helyzete tragikus volt, nem tudta törleszteni adóssá-
gainak kamatát, a helyi üzemek bezártak, a vasút le-
épített, a város és környéke 4000 lakójának nagy
többsége nem talált munkát. Ebben a helyzetben ha-
tározta el a szociáldemokrata polgármester, Michael
Unterguggenberger a lebélyegzett pénz bevezetését
1932 júliusában. A városháza „munkajegyeket” bo-
csátott ki 12 ezer schilling értékben (fedezetül a tar-
tományi kormány rendkívüli kölcsöne szolgált), ame-
lyek havonta névértékük egy százalékát vesztették el
(vagyis az éves infláció 12 százalékos volt), a közal-
kalmazottak bérének egy részét ilyen munkajegyek-
ben fizették, de az adókat is be lehetett velük fizetni.
A munkajegy a helyi takarékpénztárban (Raiffeisen-
kasse) 1 : 1 arányban volt átváltható közönséges
schillingre, 2 százalékos kezelési költség mellett. A kí-
sérlet sikeresnek bizonyult, a pénzforgás felgyorsult, a
beruházásokkal (csatornázás, síugrósánc építése stb.)
a munkaalkalmak száma is növekedésnek indult, és a
városka felkeltette az újfajta pénzt látni akaró turisták
(közülük a leghíresebb Edouard Daladier volt) figyel-
mét, akik részben emlékként gyûjtötték a munkaje-
gyet, vagyis eredeti céljával ellentétben, kivonták a
forgalomból. Számos más település is érdeklôdni
kezdett a wörgli példa iránt, de az osztrák jegybank
hamarosan beavatkozott, és megtiltotta a helyi pénz
kibocsátását.32 Noha a szabadpénz bevezetésének si-
kertörténeteit cum grano salis kell olvasni – a leírások
többnyire Gesell híveitôl származnak –, érthetôbbé
teszik Keynes óvatosan optimista értékelését: „A ja-
vaslat mögött rejlô gondolat egészséges. Valószínûleg
lehetne módot találni szerény méretû gyakorlati meg-
valósítására.”33 Irving Fisher, akinek egy munkatársa
a helyszínre is ellátogatott, meg akarta nyerni a gon-
dolatnak az 1932-es amerikai választás demokrata el-
nökjelöltjét, Franklin D. Rooseveltet, de nem aratott
sikert. A kongresszusban is benyújtottak egy javasla-
tot, amely meghatározott idôre felhatalmazta volna a
kormányt felbélyegzett pénz kibocsátására, de a ja-
vaslat is elbukott. Ennek ellenére az Egyesült Álla-
mok több városában és másutt (így például a francia-
országi Nizzában vagy a kanadai Albertában) is pró-
bálkoztak hasonlókkal, ezek azonban nem éltek né-
hány hónapnál tovább, nem lépték túl a helyi kerete-
ket, nem váltak a geselli természetes gazdasági rend
kiindulópontjává.34 A rendszer mûködôképességének
bizonyításához egyikük sem volt elegendô, hisz ehhez
a közönségnek az újfajta pénzbe vetett bizalmán túl
az is kellett volna, hogy ne legyen módja az értékét
vesztô pénzt más fizetôeszközzel helyettesíteni, amely
nemcsak kincsképzôként, de fizetési eszközként is a
szabadpénz helyére lép – amint erre már Keynes is
rámutatott.35

„KAMATRABSZOLGASÁG” ÉS „STRUKTURÁLIS
ANTISZEMITIZMUS”

Hitler hatalomra kerülése után a különbözô szabad-
gazdasági mozgalmakat és csoportokat is betiltották,
az egyéni utak pedig szerteágaztak a náci rezsimmel
való együttmûködéstôl (erre alakult meg a Roland-
szövetség) az alkalmazkodáson át a passzív reziszten-
ciáig vagy az emigrációig. Ez is szerepet játszott ab-
ban, hogy amikor a kilencvenes években Gesell kö-
vetôi, a „cseretársaságok” létrehozói és a globalizá-
cióellenes mozgalmak, mindenekelôtt az ATTAC
egymásra találtak, hamarosan elhangzott a marxista
vád: Gesell eredendô manchesterizmusa, vagyis a
szabad verseny iránti elkötelezettsége és szociáldar-
winista meggyôzôdése olyan „abszurd gazdasági el-
méletet jelent, amely strukturálisan antiszemita, és
amelynek célja egyfajta fajhigiéné és embertenyész-
tés”.36 Hasonló következtetésre jut Elmar Altvater is:
„Csupán kis lépés választja el a »pénz hatalmának«
konstatálásától a »nemzetközi bankárok zsidó klikkjé-
nek« azonosítását és megrágalmazását. Gesell követôi
általában óvakodtak megtenni ezt a lépést, de sok fa-
siszta, aki Gesell követôivel azonos elméleti alapon
állt, nagyon szívesen megtette […] ezért nem vélet-
len, s nem néhány ember sajnálatos félrelépése volt,
hogy a szabadgazdaság tanának képviselôi 1933 után
megpróbáltak közös alapot találni a nácikkal.”37 Vé-
gül is Gesell koncepciója a versenyt és a természetes
kiválasztást természettörvényként kezelte, a földkér-
dés ábrázolásában benne volt a vér-és-föld típusú in-
terpretációk lehetôsége, a kamat ördögi jellege mint a
„karvalytôke” következménye, az egyén túlértékelése,
a nôi lét anyaszerepre redukálása stb. pedig további
kapcsolódási pontokat kínált. De a radikális baloldali
kritika szerint az sem véletlen, hogy több Gesell-kö-
vetô, aki a náci idôkben Hitlert tekintette a szabad-
gazdaság vezérének, a háború után a szociális piacgaz-
daság és a monopóliumellenes neoliberalizmus hívéül
szegôdött. Az elméletnek ahelyett, hogy a pénzt és a
nemzetközi pénzpiacokat önálló alakzatokként jelení-
tené meg, arccal ruházná fel, amit azután az antisze-
mitizmus gond nélkül használhat ellenségkép gya-
nánt, e jelenségeket „mindig társadalmi viszonyként
kell elemezni a politikai gazdaságtan kritikájának ke-
retében”. Amikor Gesell felrótta, hogy Marx pénzel-
mélete a pénzt és az árut egyenlônek kezelve „a pro-
letariátus figyelmét teljesen elterelte a pénzrôl, és a
tôzsdei rablókat, spekulánsokat és gazembereket köz-
vetlenül a tulajdonnélküli osztály, a proletariátus vé-
delme alá helyezte” (329. old.), akkor megszemélyesí-
tette a pénz hatalmát, és ez a nyelv régóta a nyílt, ma-
napság pedig a kódolt antiszemitizmus nyelve.

Gottfried Feder, akivel Gesell 1919-ben Mün-
chenben találkozott, s aki a náci mozgalom korai sza-
kaszának meghatározó gazdasági teoretikusa volt, így
fogalmazta meg az NSDAP 1920-as programjának
11. pontjában a „kamatrabszolgaság” felszámolásá-
nak követelését: „Követeljük a munka és fáradság
nélküli jövedelmek felszámolását, a kamatrabszolga-
ság szétzúzását.” Hitler így írt a Mein Kampfban ar-
ról, hogyan hatott rá 1919 júniusában Münchenben
Feder elôadása a kamatrabszolgaság szétzúzásáról:
„azonnal megértettem, hogy itt olyan elméleti igaz-
ságról van szó, amelynek hatalmas jelentôsége lesz a
német nép jövôje szempontjából.”38 Feder a náci
program hivatalos magyarázatában nem hagyott két-
séget antiszemitizmus és kamatellenesség lényegi
összefüggése felôl: „Mit értünk kamatrabszolgasá-
gon? A népek helyzetét az összzsidó pénzarisztokrá-
cia pénz- vagy kamaturalma alatt […] E kérdés meg-
oldása alapjában a zsidókérdés megoldását jelenti.”39
Gesell mai hívei visszautasítják az antiszemitizmus
vádját, elismerve, „hogy a pénz és a kamat strukturá-
lis hatalmának elégtelen megértése mindig újra ah-
hoz a hibához vezet, hogy a pénzrendszer kérdését
megszemélyesítik, és a zsidókat bûnbakká teszik”.40
Mesterükkel kapcsolatban azonban semmiféle alapja
nincs ennek a vádnak, hisz Gesell szerint minden
embert „fajra, vallásra vagy képzettségre tekintet nél-
kül” egyenlô jogok illetnek meg a szabadföld birtoko-
saiként. S noha a természetes gazdasági rend mozgal-
mából néhányan valóban csatlakoztak a nácikhoz,
maga Feder „hamis prófétának és rajongónak” tekin-
tette és hevesen bírálta Gesellt.

Megmerítkezvén a XX. század valódi történelmi
poklában, térjünk vissza a jelenbe. Miért lehet ezek
után ma aktualitás a természetes gazdasági rend esz-
méje? Azért – mondja Gesell és az ATTAC egyik hí-
ve –, mert alternatívát kínál, mert szemben áll a szû-
kösség és a piacgazdaság egyedül üdvözítôként hirde-
tett vallásával, mert a kamat, a likviditási prémium el-
tûnésével láthatóvá válhat a rendelkezésre álló tôke
tényleges bôsége, s elindulhatunk a profitelvû gon-
dolkodás megszüntetése felé. A pénz likviditási terhé-
nek bevezetése legyôzheti a pozitív kamat számos mai
negatív következményét: „a jólét teljesítménytôl füg-
getlen újraelosztását, a növekvô eladósodást, a pénz-
rendszer instabilitását, és a szükséges környezeti és
oktatási beruházások megakadályozását”. A kamat
megszûnése a likviditási teher bevezetése révén elen-
gedhetetlen alkotórésze bármely belátható idôn belül
realisztikus alternatív világgazdasági rendnek.41

38 ■ Idézi Gottfried Feder: Das Programm der NSDAP und sei-
ne weltanschaulichen Grundgedanken. Elôszó.
39 ■ Uo. Ian Kershaw és Ernst Nolte egyaránt fôszereplônek
tekinti Federt Hitler politikai pályájának indulásában. „Az a tény,
hogy […] Hitler Feder érveit használja, majd a Mein Kamfpban
sem fukarkodik a dicsérettel, azt bizonyítja, hogy Feder »kamat-
rabszolgasággal« és kapitalizmussal kapcsolatos elmélete
kulcsfontosságú ideológiai felfedezést jelentett Hitler számára,
amely lehetôvé tette, hogy »tudományos« érvekkel is megerôsít-
se és alátámassza a régóta benne élô elôítéleteket.” I. Kershaw:
Hitler: 1936–1945: nemezis. Szukits, Szeged, 2004. 137. old.
40 ■ Werner Onken: Für eine andere Welt mit anderem Geld?
Elôadás az ATTAC nyári akadémiáján Drezdában 2004. augusz-
tus 1-jén. www.geldreform.de
41 ■ Ralf Becker válasza Altvaternek: Von einer Ideologie der
Knappheit zu einer Realität des Genug für Alle. 2004.
www.geldreform.de 
42 ■ John Maynard Keynes: Economic Possibilities for Our
Grandchildren. In: The Collected Writings of J. M. Keynes, ed.
by Donald Moggridge. Royal Economic Society, IX. köt. (Essays
in Persuasion) Macmillan, London, 1972. 330–331. old.
43 ■ Uo.
44 ■ Lásd ehhez: Melvin Reder: The Anti-Semitism of Some
Eminent Economists. History of Political Economy 33 (2000), 2.
szám, 833–856. old.; továbbá a cikk körül kialakult vitát: Ronald
Hamowy: A Note on Hayek and Anti-Semitism. History of Poli-
tical Economy 34 (2002), 1. szám, 255–260. old.; Reder: A
Reply to Hamowy’s Note on Hayek and Anti-Semitism. I. m.
261–272. old.; E. Roy Weintraub: Prejudice and the History of
Economics, valamint William Coleman: Anti-Semitism and Anti-
Economics. History of Political Economy 35 (2003), 4. szám,
685–686. old. és 759–777. old. Robert Skidelsky nagy Keynes-
életrajzában említi, hogy Max Radin, az Unversity of California
professzora levélben cáfolta Keynes állításait: a zsidó teológiá-
ban a halhatatlanság eszméje nem játszik fontos szerepet, a
zsidókat jogi helyzetük évszázados bizonytalansága sokkal in-
kább az extravaganciára és a felelôtlen kockázatra ösztönözte.
Keynes válaszában elnézést kért, de fenntartotta azt a vélemé-
nyét, hogy a zsidók „nem csupán véletlenszerû okokból az át-
lagosnál érdekeltebbnek mutatkoztak az uzsora felhalmozásá-
ban”. A levélváltás ideje 1933 ôsze. Mindez azonban nem befo-
lyásolta viselkedését zsidó barátaival és tanítványaival szemben,
a második világháború kitörése idején pedig fontos szerepe volt
az ellenséges idegenként internált német és olasz közgaz-
dászok kiszabadításában. 

Robert Skidelsky: John Maynard
Keynes Macmillan, London, 1992. 2. köt., 239. old.
45 ■ F. A. Hayek: The Trend of Economic Thinking. Economica
13 (1933. május), 123. old.
46 ■ F. A. Hayek: On Being an Economist (1944). In: uô: The
Trend of Economic Thinking. The Collected Works of F. A. Ha-
yek. Ed. by W. W. Bartley III. köt. és Stephan Kresge. Rout-
ledge, London, 1991. 35. old.Page 10

Ismerôsen cseng? Hogyne, de nem csak a szocializ-
must megélô vagy 68 kedvenc jelszavára (Legyetek
realisták, kívánjátok a lehetetlent!) ma is emlékezô
generációknak. Keynes 1930-ban azt írta Unokáink
gazdasági lehetôségei címû cikkében: ha nem lesznek
jelentôs háborúk és nagy arányú népességnövekedés,
akkor száz év múlva a gazdasági probléma, az
elsôdleges szükségletek problémája megoldódik, a lé-
tért folyó harc nem lesz többé az emberi faj állandó
gondja, s akkor visszatérhetünk a vallás és a hagyo-
mányos erény legbiztosabb elveihez: „hogy a kapzsi-
ság vétek, hogy az uzsora helytelen és a pénz szerete-
te megvetendô, és hogy azok járnak igazán az erény
és a józan bölcsesség útján, akik a legkevésbé törôd-
nek a holnappal.”42 Ezt a boldog világot azonban pa-
radox módon éppen a megtakarítás és a belôle szár-
mazó tôkefelhalmozás, a technikai haladás, a profit, a
kamatos kamat hatalma fogja elhozni, „s talán nem
véletlen, hogy az a faj, amely a legtöbbet tette azért,
hogy a halhatatlanság ígéretét vallásaink lényegévé
tegye, a kamatos kamat elvéért is nagyon sokat tett,
és különösen kedveli az emberi intézmények eme leg-
célszerûbbikét”.43 (Igen, Keynes sem tudott ellenáll-
ni annak, hogy a kamat örvén gentlemanlike ne zsi-
dózzon egy kicsit.)44 2030 boldog világában a gazda-
sági problémák csupán a specialistákra fognak tartoz-
ni, mint a fogkezelés a fogorvosokra, és az emberek a
gazdasági kérdés helyett fontosabb és maradandóbb
ügyekre fordítják majd a figyelmüket. „Ha a közgaz-
dászoknak sikerül magukat szerény, kompetens szak-
emberekként felfogni, akik egy szinten vannak a fog-
orvosokkal, az csodálatos lesz!” Vagy továbbra is
Hayeknak higgyünk inkább? Ô így válaszolt Keynes
víziójára: „a közgazdaságtan az egymást követô utó-
pikus javaslatok vizsgálatából és cáfolatából született
– utópikuson itt olyan javaslatokat értek, amelyek a
fennálló rendszer nemkívánatos hatásainak javítását
célozzák, teljesen figyelmen kívül hagyva mindazon
erôket, amelyek a rendszert mûködôképessé te-
szik.”45 Ezért a közgazdász szükségképpen elszigetelt
és népszerûtlen, hiszen az a dolga, hogy megmutassa,
hogyan vezetnek a laikus javaslatok össze nem egyez-
tethetô céljai a következmények összeütközéséhez,
mert a közgazdász olyan területet vizsgál, „ahol talán
minden másnál jobban megmutatkozik az emberi
butaság”.46 Még van 25 évünk… ❏