SZABADPÉNZ AZ ALVILÁGBÓL MADARÁSZ ALADÁR
Silvio Gesell: A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén (Die natürliche Wirtschaftsordnung durch Freiland und Freigeld) Ford.: Síklaky István Kétezeregy Kiadó, [Piliscsaba], 2004. 380 old., 3900 Ft
„Bûvös papír! Nem értem jól, mi az?” (Goethe: Faust II. rész. Ford. Kálnoky László)
Silvio Gesell nevével elôször természetesen Keynes Általános elméletében találkoztam, ami- kor a Marx Károly Közgazdaságtudományi (ifjabb olvasóknak: a mai Corvinus) Egyetem má- sodéves elméleti szakos hallgatójaként reménytelenül küszködtem a számomra érthetetlen nyelvet beszélô „nagy polgári közgazdász” korszakfordító könyvével, amely 1965-ben, hosszú szünet után1 elsô és sokáig egyetlen fecskeként jelent meg magyarul. Az elsô kulcsmondat így szólt: „A hatékony kereslet nagy rejtvénye […] eltûnt a közgazdasági irodalomból […] csak lopva, a felszín alatt élhetett tovább Karl Marx, Silvio Gesell vagy Douglas ôrnagy alvilágában.” A második pedig még rátett egy lapáttal: „Azt hiszem, a jövô többet fog tanulni Gesell, mint Marx szelle- métôl.”2 Ezt legalább megértettem – ez a Keynes nem átallotta a Gazdasági-filozófiai kéziratok és A tôke zseniális szerzôjét valami futóbolond társaságá- ban az elmélettörténeti pokol valamelyik bugyrába számûzni, s ezt még tetézte azzal, hogy e „méltatlanul félvállról kezelt prófétát” Marx (!!!) fölé helyezte.3 Akkortájt a marxizmus reneszánszáról csiviteltek a verebek és a kékharisnyák a Dimitrov téren és a Pes- ti Barnabás utcában, egy nemzedék kezdte beleélni magát a hitbe: neki kell megforgatni a világot Párizs- ban, Prágában, Budapesten és Berkeley-ben. 1968 nemzedéke. Ugyan mi dolgunk van nekünk ilyesfajta képtelenségekkel? Keynes pénzelméletét sem tudtam megemészteni, s a magyar kiadásban a Gesellt is tár- gyaló 23. fejezetet en bloc szelíden leminôsítô4 (vél- hetôen Andorka Rudolf tollából származó) szer- kesztôi lábjegyzet fel is mentett ama fáradság alól, hogy Gesell kamatlábelméletére is vesztegessem az idômet: „Keynes itt elôadott gondolatai ellenére Sil- vio Gesselt [sic!] és Douglas ôrnagyot ma sem tekin- tik »komoly« közgazdásznak…” Egykori világlátá- somnak azt ugyan Gesell javára kellett volna írnia, hogy részt vett a „szabadságos halottak” müncheni farsangján, 1919-ben öt napig az elsô, anarchista-li- berális Bajor Tanácsköztársaság pénzügyi népbiztosa volt (Gustav Landauer hívta meg, akit a bukás után a börtönben meggyilkoltak, míg Gesellt a bíróság fel-
■ A tanulmány megírásához felhasználtam az OTKA T046870 jelû programjának támogatását. 1 ■ Jan Tinbergen Ökonometria c. mûvét 1957-ben adta ki a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, vélhetôen még 1956 „ha- gyatékaként”. 2 ■ John Maynard Keynes: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi, Bp., 1965. 52. és 380. old. 3 ■ Fogalmam sem volt róla, hogy ezt már Schumpeter is fel- rótta Keynesnek a General Theoryról írt recenziójában: „Nem vagyok marxista. De eléggé tudom értékelni Marx nagyságát ahhoz, hogy sértônek lássam ôt Gesell-lel és Douglas ôr- naggyal egy osztályba soroltan.” J. A. Schumpeter: Journal of the American Statistical Association 31 (1936), 196. szám, 792. old. 4 ■ A tanítványok reakciója a kézirat olvasásakor jóval élesebb volt: Roy Harrod úgy vélte, hogy amit Keynes a józan ész évszá- zados hagyományához való visszatérésként értelmez, az való- jában „a gazdasági rendszer egészének reménytelenül zavaros felfogására épül”. Keynes errôl úgy számolt be egy másik tanít- ványának, hogy Harrod szerint a fejezet érvelése tendenciózus kísérlet „hülyeségek dicsôítésére”. Lásd Roy F. Harrod levelét Keyneshez 1935. augusztus 30-án és Keynes levelét Joan Ro- binsonhoz 1935. szeptember 3-án. In: The Collected Writings of J. M. Keynes. Ed. by Donald Moggridge. Royal Economic Society, XIII. köt. (The General Theory and After. Part I.) Macmil- lan, London, 1973. 555. és 650. old. 5 ■ Irving Fisher az ezüstérmék középkori újraverésének pél- dájához hasonlította Gesell javaslatát a lebélyegzett pénz beve- zetésére, és úgy vélte: „vagyunk néhányan, akik azt hisszük […] ez több volna, mint idôleges kiegészítô csereeszköz a jelen szükséghelyzetben. Úgy hisszük, ha a mennyiségét és a lebé- lyegzés periódusait a különbözô feltételeknek megfelelôen sza- bályoznák, ez szabályozná a legjobban a pénz forgási sebessé- gét, ami az árszínvonal stabilizálásának legzavaróbb tényezôje.” I. Fisher: Stamp Scrip. Adelphi, New York, 1933. 67. old. 6 ■ J. A Schumpeter: History of Economic Analysis. Allen, London, 1954. 802. old. 7 ■ Lásd például G. Senft: Piacgazdaság kapitalizmus nélkül. In: Nagy közgazdászok az ókortól napjainkig. Kossuth, Bp., 1997. 153–157. old. Ez a kiadvány Gesellt a „Kritikusok” cso- portban tárgyalja, Marx, Veblen és Myrdal társaságában. 8 ■ Lásd mindazonáltal Darity tanulmányát, amely úgy véli, hogy Keynest éppúgy befolyásolta Gesell politikai filozófiája, mint ahogy azt Marx „mutatta ki” Smith és a fiziokraták ese- tében. William Darity: Keynes’ Political Philosophy: the Gesell Connection. Eastern Economic Journal 21 (1995), 1. szám, 27–41. old. 9 ■ George Garvy: Keynes and the Economic Activists of Pre- Hitler Germany. Journal of Political Economy 83 (1975), 2. szám, 391–405. old. Idézet: 392. old. 10 ■ J. M. Keynes levele R. Harrodhoz 1932. december 30-án.
mentette a hazaárulás vádja alól), de annyit már ak- kor is tudtam, ha máshonnan nem, hát Sinkó Ervin Optimisták címû regényébôl, hogy mennyi kiforrat- lan, zavaros gondolat kavargott 1919 forradalomcsi- nálóinak fejében. Bár az élet úgy alakult, hogy né- hány évvel késôbb behatóan kellett foglalkoznom a szóban forgó, a közgazdaságtan történetének kánon- ját saját mûvéhez újraszabó Keynes-fejezettel (tanul- mányt is írtam az egyik ott tárgyalt kérdéskörrôl, a merkantilizmus fogalomtörténetérôl, benne Heck- scher és Keynes vitájáról), de Gesell mûve egészen ta- valyig nem akadt a kezembe. Ekkor az egyik könyves- bolt polcán rábukkantam A természetes gazdasági rend szabadföld és szabadpénz révén címû kötetre, amely a Kétezeregy Kiadónál jelent meg Síklaky István fordí- tásában és a kiadó által jegyzett elôszóval. Nem vet- tem meg azonnal, de érdekelni kezdett a dolog, és – korunk kutatási módszertanát követve – bóklásztam kicsit a világhálón, s egy egyetemi szakkollégium anyagai között meg is találtam Gesell magyar e-ki- adását. Ehhez Síklaky két szöveget is csatolt: az elsô egy utószó, a második egy ismertetés, s mint késôbb kiderült, egyik sem azonos a nyomtatott kötetben szereplô elôszóval. Az elsôbôl megtudtam: a jelenlegi gazdasági-társadalmi formáció világválságának – amit csak azok nem vesznek észre, „akik azt látják, hogy kapnak árut a boltokban, és mennek a villamo- sok, de nem figyelnek a tendenciákra” – legfontosabb mozgatója a kamatos kamat, s belôle „közvetlenül le- vezethetô e társadalmi formáció két fô katasztrófa- tendenciája”, nevezetesen a gazdagság és a szegény- ség növekvô polarizálódása, illetve a pozitív kamatláb által kikényszerített környezetfaló GDP-növekedés. A „kamatmentes piacgazdaság elmélete”, Gesell „természetes gazdasági rendje megadja a kulcsot a világválság megoldásához”, s reá „olyan program építhetô, amely megfelel mind a szociális igazságos- ság, mind a természettel való harmónia követelmé- nyeinek”. Nos, ez a magamfajta többé-kevésbé ha- gyományos közgazdász számára aligha meggyôzô kedvcsináló, inkább Gesell kortársai, a viktoriánus századvég utópikus gazdasági regényei,William Mor- ris, Theodor Hertzka, Edward Bellamy és társaik, a „sehonnai szakácskönyvek” világát idézi, de hát Keynes és hozzá még az ortodox mennyiségi pénzel- mélet nagy amerikai újjáélesztôje, Irving Fisher, aki szintén méltatta Gesell mûvét5… lássuk a medvét! Az elsô meglepetés: noha Keynes ítélete nem min- dig megbízható iránytû, Gesellt illetôen többé-kevés- bé igaza van. Az autodidakta közgazda könyvében vi- szonylag kevés a prófétai lángolás és átkozódás, pedig a korabeli német hivatalos tudomány korifeusai is használták a katedrát szenvedélytôl fûtött politikai agitációra (mint például Adolph Wagner, a pénzügy- tan akkori elsôszámú tekintélye6). A kalandos életû német-argentin kereskedô, aki jól illenék a Jókai- hôsök galériájába (német feldolgozások Karl Mayt és Old Shatterhandet szokták emlegetni vele kapcsolat- ban),7 kereskedelmi alkalmazott volt Németország- ban, üzleti levelezô Spanyolországban, majd biztosí- tótársaságot alapított Argentínában a XIX. század végén, s egy ottani gazdasági válság nyomán kezdett foglalkozni a pénz reformjával mint a szociális állam- hoz vezetô út legfontosabb feltételével (elsô írásának címe: Die Reformation im Münzwesen als Brücke zum sozialen Staat). Késôbb hazatért Európába, elôször Svájcban telepedett le, ahol földet vásárolt, autodi- daktaként tanulmányozta a közgazdaságtant, tanul- mányokat írt és folyóiratot alapított, majd Németor- szágban élt, de hosszabb idôszakokra visszalátogatott Argentínába. 1916-ban jelentette meg fômûvét, amely életében még öt további kiadást ért meg.
A PÉNZJOBBÍTÓK: A SZABADPÉNZ PRÓFÉTÁJA ÉS TILTON BÁRÓJA
Gesell kétségkívül Keynesnek köszönheti szerény, de maradandó hírnevét, helyét a közgazdasági eretnekek panteonjában. Ha az angol közgazdászok közül elsôként fôrenddé emelt Keynes nem emlékezett vol- na meg „a méltatlanul félvállról kezelt prófétáról” a XX. századi közgazdaságtan legnagyobb hatású mû- vében, akkor Gesell ma a szakmai közvélemény szá- mára valószínûleg éppúgy ismeretlen lenne, mint a korabeli többi „pénzjobbító”, ahogy Haber nevezte ôket: Feder, Hubricht, Oppermann, Otto stb. Igazán különössé pedig az teszi Gesell méltatását, hogy Keynes ritkán volt olyan megértô és nagyvonalú kol- légái, mondjuk Hayek vagy Pigou nézetei iránt, mint amilyen itt egy outsiderrel szemben. Gesell és Keynes kapcsolata – annak ellenére, hogy a keynesi forradalom elôfutárainak kutatása siker- ágazat a hatvanas évek táján a közgazdaságtan-törté- netben – ma sem teljesen tisztázott, a továbbiak is csupán néhány elemet tesznek hozzá a még mindig hiányos kirakójátékhoz.8 Tény, hogy Keynes kiadott levelezésében nem fordul elô Gesell neve, bár lehet, hogy ez csupán a szerkesztôk döntése, akik egyebek között kihagyták „a megszámlálhatatlan levelet, ame- lyet Keynes monetáris eretnekektôl kapott”. Volt, aki hajlott arra a véleményre, hogy mivel Keynes „Gesellt kivéve mindazon francia, német és orosz szerzôket, akiket a General Theory megemlít, másodlagos forrás- ból – Heckscher és Mitchell nyomán – idézi, és nem foglalkozik velük részletesen”,9 valószínûleg itt is G. D. H. Cole (szerk.) What Everybody Wants To Know about Money címû, 1933-ban megjelent könyvét hasz- nálta. Ebben a baloldali, fábiánus közgazdászok cik- keibôl összeállt kötetben H.T. N. Gaitskell, a késôbbi pénzügyminiszter és munkáspárti vezér írt egy fejeze- tet „négy monetáris eretnekrôl”, közöttük Douglas ôrnagyról és Silvio Gesellrôl. Keynes bizonyíthatóan tudott errôl a kiadványról, mert egyik levelében azt tanácsolta Roy Harrodnak, hogy fogadja el Cole fel- kérését, és írjon az említett kötetbe.10 Ezzel szemben Gesell követôi már 1923-ban úgy számoltak be Keynes, „az egyik legismertebb angol közgazdász” egyik írásáról, hogy az a pénz reformját sürgeti, és közel áll a szabadpénz-mozgalom állás- pontjához. 1924-ben pedig orgánumuk költeményt jelentetett meg Keynes új könyve, A Tract on Mone- tary Reform tiszteletére.11 Keynes könyvtárában meg- volt Gesell könyvének 1929-es, Németországban megjelent angol nyelvû kiadása. (Elvben akár koráb- ban is kezébe kerülhetett volna a szabadpénz aposto- lának valamelyik mûve, hiszen Gesell elsô angol for- dítása 1920-ban napvilágot látott a texasi San Anto- nióban, Keynes pedig azt írta az idézett fejezetben: „Tisztelôi a háborút követô években valósággal bom- báztak engem könyvei példányaival […] a mozgalom irodalmát a texasbeli San Antonióból küldik szét.” (I. m. 378. old.)
Keynes azonban nemcsak a hívektôl szerezhetett tudomást már az 1920-as években Gesell mûködé- sérôl. Sajátos módon ebben az összefüggésben több- nyire elkerülte az irodalom figyelmét a Treatise on Money 31. fejezete, amely szintén foglalkozik „az eretnekek és holdkórosok12 seregével, akiknek száma és lelkesedése egyaránt rendkívüli”.13 A pénzügyi re- formról szóló értekezése és az aranystandard vissza- állításának ellenzése nyomán az eretnekek Keynes- ben „rokonszenvezô lélekre” véltek találni, s meg is indult hozzá a világ minden sarkából a könyvek, pamfletek, cikkek és levelek áradata, amelyek lénye- gében ugyanazt az érvelést fejtették ki. Keynes átte- kintése nem említ neveket, csupán egyetlen forrásra hivatkozik: „A pénzzel foglalkozó kortárs német nyel- vû holdkóros szerzôk áttekintése megtalálható Ha- ber: Untersuchungen über Irrtümer moderner Geldver- besserer (1926)”14 címû munkájában (az én kiemelé- sem – M. A.). Haber az elsô helyen tárgyalta Gesell nézeteit, s bár Keynes saját bevallása szerint „néme- tül igazából csak azt értette meg, amit már tudott”,15 a két szöveg összevetése azt mutatja, hogy a Treatise szerzôje nemcsak idézte Haber disszertációját, ha- nem bele is nézett, Haber pedig figyelemmel kísérte Keynes írásait és a Handwörterbuch der Staatswissen- schaften „Geldreformer” szócikkében, amely egy év- vel disszertációja után jelent meg, ismertette a Tract gondolatmenetét. Keynes szerint a monetáris eretnek „becsületes gondolkodó, aki mer ragaszkodni követ- keztetéseihez, akkor is, ha azok meglepôek, mindad- dig, amíg a hozzá vezetô gondolatmenetet saját logi- kája nem cáfolja”. Szinte minden monetáris eretnek azt kívánja elérni, hogy a hitelteremtés elegendô le- gyen a mûködô tôke és a munka teljes foglalkoztatá- sához, amit szerintük csak a bankárok akadályoznak meg azért, hogy a hitelkínálat szûkítése révén profit- ra tegyenek szert. A monetáris reform azt jelenti, hogy a hitelteremtésnek a mûködô tôke valódi szük- ségleteihez kell alkalmazkodnia, s ha ezt teszi, nincs inflációs veszély, s az adminisztratív költségeken kívül a hitelnek nem lesz költsége sem. „Nem múlik el hét, de talán nap vagy óra sem anélkül, hogy az emberi- ség valamelyik jóakarója ne látná meg a fényt – itt van Utópia kulcsa.” Noha a bankárok hagyományos vála- sza erre az, hogy a hitelteremtés mértéke a banki tar- talékok függvénye, ez a válasz egyáltalán nem meg- gyôzô (singularly unconvincing), és az eretnek blöff- nek is tartja. A két oldalt összebékítendô, Keynes a Treatise alapegyenleteire hivatkozik, mondván, hogy az egyensúlyt lehetôvé tevô hitelteremtés számos kö- rülménytôl függô, bonyolult kérdés, de megválaszol- ható; ismérve pedig a kibocsátás árszínvonalának sta- bilitása vagy instabilitása. Mivel az eretnek reforme- rek nem veszik figyelembe, hogy a pótlólagos beruhá- zás többlet-vásárlóerôt hoz létre anélkül, hogy egy- idejûleg többletfogyasztási jószág is rendelkezésre áll- na, „tévedésük abban áll, hogy nem engedik meg a profit-infláció lehetôségét”.
Haber a pénzjobbítókat két csoportra osztja: az egyikbe tartoznak azok, akik – mint Fisher, Keynes stb. – a pénz vásárlóerejét akarják stabilizálni, és a válságokat, konjunktúraingadozásokat kiküszöbölni; a másik pedig alapvetôen társadalmi célokat követ, mint amilyen például „a társadalmi termék másfajta elosztása, a teljes munkahozadékhoz való jog érvé- nyesítése, a munka nélkül szerzett jövedelmek meg- szüntetése”. Haber (aki bár fenntartásokkal, az orto- dox mennyiségi elmélet híve) kevesebb megértést mutat a reformerek iránt – tekintve, hogy azok a pénz reformját csupán eszköznek tekintik a cél eléréséhez, ezért nem tanulmányozzák kellô elmélyedéssel a gaz- dasági összefüggéseket, és „részben egészen egyszerû logikai hibákból, részben viszont az összefüggések végtelenül összekuszált elképzelésébôl olyan követel-
11 ■ Lásd: G. Fodor: From the Manchester Guardian Recon- struction Supplements to A Tract on Monetary Reform: the early development of Keynes’s thought. Contributions to Political Economy (1990), 83–97. old. 12 ■ A crank Erdôs Péter fordításában: „ficamodott agyú em- ber” (378. old.). 13 ■ John Maynard Keynes: A Treatise on Money. Macmillan, London, 1930. II. köt. 216. old. 14 ■ Uo. lábjegyzet. 15 ■ I. m. I. köt. 199. old. 16 ■ Franz Haber: Geldreformer. Lásd L. Elster, A. Weber, F. Wieser (Hrsg.): Handwörterbuch der Staatswissenschaften. Fischer, Jena, 1927. IV. köt. 762–763. old. 17 ■ Adolph Löwe: Wie ist Konjunkturtheorie überhaupt mög- lich? Weltwirtschaftliches Archiv 24 (1926), 165–197. old. 18 ■ Haber: i. m. 767. old. 19 ■ Franz Haber: Untersuchungen über Irrtümer moderner Geldverbesserer. Fischer. Jena, 1926, 56. old. 20 ■ „A Buenos Aires tartomány által 1869-ben kiadott papír- pénz” volt Gesell tudomása szerint az elsô, amelynek felirata „a pénz-levelet önmagában (tehát a cetlit, a négyszögletes papír- darabkát) pénzzé nyilvánította, és amelyen a birtokosnak sem- milyen beváltást nem ígértek”. Noha nem tudta kideríteni, hogy a bankjegy felirata „helyes felismerés következménye, vagy egy- szerûen zavarodottságból ered”, a továbbiakban nem foglalko- zott argentínai élményeivel. 21 ■ Lásd errôl: Michael Bordo, Bordo Eichengreen: Is Our Current Economic Environment Unusually Crisis Prone? Re- serve Bank of Australia Annual Conference Volume 1999–03.; H. S. Ferns: The Baring Crisis Revisited. Journal of Latin Ame- rican Studies 24 (1992), 2. szám, 241–273. old.; A. G. Ford: Ar- gentina and the Baring Crisis of 1890. Oxford Economic Papers 8 (1956), 2. szám, 127–150. old.; Carlos Marichal: A Century of Debt Crises in Latin America: from Independence to the Great Depression. Princeton University Press, Princeton, 1989. 22 ■ W. H. Bishop: The Argentine Crisis. Economic Journal 1 (1891), 3. szám, 535. old. 23 ■ Marichal: i. m. 140. old.Page 4
ményeket írnak elô a pénz átalakításához, amelyek önmagukban nézve egyáltalán nem értelmezhe- tôk”.16 Az árszínvonal stabilizálását illetôen viszont azért szkeptikus – a korabeli német ciklusirodalom más képviselôihez, így Adolph Löwéhez hasonlato- san17 –, mert úgy véli, hogy „a konjunktúra nem a pénz, hanem a tôke jelensége […] szervesen követke- zik a gazdaság folyamatából […] a cseregazdaság mozgatóerôinek tipikus tünete”. A kereslet és a kíná- lat alkalmazkodása a konjunktúra során az árak inga- dozásán keresztül valósul meg, beleértve a termelési eszközök és a fogyasztási cikkek közötti aránytalansá- gokat is. A konjunktúraingadozás mérséklését célul lehet tûzni, de a pénzpolitika eszközével megakadá- lyozni annyit jelentene, mint láncra verni a gazdaság hajtóerôit. „A tôkés gazdaságban immanens dinami- kus erôk uralkodnak, és ezért nem stabil az árszínvo- nal.”18 Gesell pénzfelfogását Haber marxista érvekkel is támadja: szerinte Gesell nézôpontja az egyéni ke- reskedôé, aki a gazdasági körforgást az áruk kereske- delmére egyszerûsíti le, s ezért a pénzt a piac uralko- dójának tartja, holott az csupán egy mozgató esz- köz.19 Ami pedig a pénz forgási sebességének növeke- désétôl várt termelésnövekedést illeti, Haber szerint azért kétséges, mert ezt csupán a termelékenység nö- vekedése biztosíthatja, különben csak az árak nônek (vagyis a mennyiségi pénzelmélet alapegyenletének megfelelôen Haber is feltételezi az erôforrások teljes foglalkoztatását).
AZ ARGENTIN VÁLSÁG
Bár Gesell korai írásait nem ismerem, a TGR pedig csak egyetlen helyen utal az argentin tapasztalatokra (159. old.),20 mégis hasznos néhány mondatban összefoglalni a „boldog békeidôk” elfelejtett válságai- nak néhány jellemzôjét. Az 1890-es argentin pénz- ügyi krach – Gesell elsô röpiratának kiindulópontja – a feltörekvô piacok egyik elsô jellegzetes válságaként szerepel a modern szakirodalomban. A XIX. századi latin-amerikai krízisek harmadik hullámát az elsôsor- ban brit kölcsöntôke masszív beáramlása elôzte meg, amely Argentína és Uruguay belsô fejlôdését (vasút- építés, városi ivóvízellátás és csatornázás, termôföl- dek feljavítása stb.) finanszírozta. 1885 és 1890 kö- zött a külföldi tôkeberuházás összege Argentínában 150 millió fontról 400 millióra nôtt. A kölcsönök zö- mét a kormány és a vállalatok fix kamat mellett vet- ték föl, gyakran biztosíték nélkül, és a törlesztés aranyban történt, a mezôgazdaság jelzálogkölcsöneit viszont lehetett papírpesóban is törleszteni. Az ingat- lanárak az égbe szöktek, amikor a helyi és a tartomá- nyi bankok a törvény szabta határon túl is bocsátot- tak ki bankjegyeket. A gyorsan növekvô kölcsönök adósságszolgálatának teljesítésével az argentin export csak addig tarthatott lépést, amíg a tôkebeáramlás fo- lyamatos volt, vagyis az új hitelekbôl fedezni lehetett a régiek törlesztését, mivel a kormányzat bevételei természetesen nem aranyban vagy fontban folytak be. Amikor ez megváltozott, az export egyedül nem nyújtott fedezetet a szükséges importra és az adós- ságszolgálatra, amit csak súlyosbított részint az ar- gentin export világpiaci áresése, részint az ingatlan- buborék kipukkanása, a földárak 50 százalékos csök- kenése. Ez pénzügyi krachot eredményezett, a Banca de la Nacion felfüggesztette az argentin államkötvé- nyek törlesztését, a kormány megbukott. A portfólió- jának háromnegyedét Argentínában és Uruguayban befektetô patinás londoni Baring bankház a csôd szé- lére került, s csak a Bank of England és Lord Roth- schild által szervezett mentôakciónak köszönhetôen élte túl a válságot (még száz évig, mígnem egy hong- kongi brókernak, Nick Leesonnak sikerül végérvé- nyesen csôdbe vinnie 1996-ban). Az argentin peso értéke a font sterlinggel szemben két év alatt egyhar- madára esett, és a megnövekedett kölcsönkockázat negatív hatásai még az ausztrál és az új-zélandi piac- ra is „begyûrûztek”, mert a bankválságok az arany- standard rendszerben (is) gyorsan tovaterjedtek.21 1880-ban argentin monetáris politikáról nehéz volt beszélni. Nem létezett egységes nemzeti valuta, a ko- rábban nemzeti és helyi bankok által kibocsátott és leértékelôdött különbözô bankjegyek együtt forogtak mindenféle külföldi érmével. A nemzeti vagy tarto- mányi kormányok felhatalmazása alapján egymást követôen kibocsátott papírpénzek és az arannyal szembeni leértékelôdésük zûrzavara már akkor is hosszú múltra tekinthetett vissza. Ennek kívánt 1881-ben a kormány véget vetni, amikor új arany-, ezüst- és papírpénz kibocsátásra került sor, biztosítva a papírpénz névértékben aranyra válthatóságát, vagy- is bevezették az aranystandardot, ami 1883 végére meg is valósult. A siker azonban rövid életûnek bizo- nyult, valódi központi bank nélkül a bankrendszer to- vábbra is csökevényes maradt, az arany ázsiója emel- kedni kezdett, és fel kellett függeszteni a peso névér- téken történô beváltását. Az egykorú beszámoló a banktörvényt hibáztatta: „a legnagyobb monetáris zavar elôtt a szabad banki tevékenységrôl szóló tör- vény nyitotta meg az utat […], amely az 1886-ban 10 százalékos aranyázsiót 100 százalék fölé vitte.”22 E hosszúra nyúlt gazdaságtörténeti áttekintést konklú- zió helyett egy – a magyar olvasónak ismerôsen hang- zó – anekdotával zárom: egy korabeli beszámoló sze- rint Máximo Paz, aki 1886 és 1890 között volt Bue- nos Aires tartomány kormányzója, naponta magához kérette a tartományi bank igazgatóját, és átadta neki azon személyek listáját, akiket a következô napon pénzügyi szívességben kellett részesíteni.23
A PÉNZ MINT „A NÉPGAZDASÁG FUTBALL-LABDÁJA”
Az argentin válságból Gesell már 1891-ben azt a ta- nulságot vonta le, hogy „a pénz jelenlegi formája mellett a legkisebb riadalom is elég, hogy a pénz ki- vonuljon a forgalomból. Következésképp az áruk cse- réje bármely pillanatban megakadhat; az állam által szervezett forgalom legfontosabb eszköze bármely pillanatban megtagadhatja, hogy szolgálatban ma- radjon.” Ezért a pénzt államosítani kellene, és a vas- utak mintájára mûködtetni, vagyis a pénz tegye le- hetôvé az áruk cseréjét, használói pedig fizessék meg ezt a szolgáltatást.Technikailag ezt elôször a „rozsdá- sodó bankjegyek” segítségével kívánta elérni: a sza- badpénz értéke ugyanúgy csökkenne az idô múltával, mint a közönséges áruké, azzal a különbséggel, hogy a bankjegy értékcsökkenését a kibocsátáskor rányom- tatott táblázat mutatná. A pénzforgás meggyorsítása azonban csak az elsô lépcsô a kamat megszüntetésé- hez, ami maga is csak eszköz a szabad társadalom megteremtéséhez.
Gesell az argentínai tapasztalatok nyomán szocia- lista, de a marxista változattól jócskán eltérô követ- keztetésekre jutott: az emberi munka kizsákmányolá- sát nem a termelôeszközök magántulajdonára vezet- te vissza, hanem a pénzrendszer szerkezetében rejlô hibákra. Szerinte Marx, aki „a tôkét – jó paraszt módjára – dologi jószágnak tekinti” tévúton járt, Proudhon ellenben piaci viszonynak fogta fel, s így felfedezte „a tôke valódi természetét”, továbbá azt is, hogy a pénz „olyan ôrszem, aki a piac bejáratánál áll azzal a paranccsal, hogy senkit se engedjen keresz- tül”. A „cserebank”, Proudhon megoldása az áruk és a pénz egyenjogúsítására azonban kudarcot vallott. Gesell szerint azért, mert „figyelmen kívül hagyta, hogy a pénz nemcsak csereeszköz, hanem a megtaka- rítás eszköze is”, és a takarékoskodók soha, semmi- lyen körülmények között nem fogják a fogyasztási ja- vakat a pénzzel azonos értékûnek tekinteni. Gesell ja- vaslata ellentétes logikát követett: a pénzt kell lefo- kozni, hogy „az árukhoz hasonlóan rozsdásodjék, ro- moljon, rothadjon, rágják szét, betegedjen meg, szök- jön el, és ha elpusztult, akkor tulajdonosa fizesse meg még a sintér bérét is”. „Akárcsak az antik filozófus, Arisztotelész, Gesell is felismerte a pénz ellentmon- dásos kettôs szerepét, hiszen mint csereeszköz egy- részt a piacot szolgálja, egyidejûleg azonban uralko- dik is felette mint a hatalom eszköze” – írja tanulmá- nyában Werner Onken, Gesell 18 kötetbe gyûjtött mûveinek kiadója.24 Valóban, Gesell lényegesen messzebbre ment, mint a „monetáris eretnekség” többi egykorú képviselôje: nem elégedett meg azzal, hogy a válságok miatt kétségbe vonja a pénzrendszer automatikus alkalmazkodását biztosító mechanizmus mûködését vagy létezését, hanem meg is akarta fosz- tani a pénzt különleges és természetellenes hatalmá- tól. Noha csak Proudhonra hivatkozott,25 kiinduló- pontja vélhetôleg a boldog békeidôk mûveltségében még mozgósítható hagyomány: az Arisztotelésztôl származó megkülönböztetés a természetes vagyon- szerzés körébe sorolt csere és a természetellenes pénzkeresés között. Az egyik a természettôl van, a másik nem, mivel a pénz megszerzése határtalan va- gyongyûjtés céljából „a pénzt nem arra használja, amire az eredetileg rendeltetett. Az a cserekereskedés céljaira keletkezett, s lám, az uzsora mégis ôt magát szaporítja. Innen ered az uzsora görög neve is, ami azt jelenti hogy »magzat«, a megszületett kicsinyek rendesen hasonlítanak az ôket létrehozó lényekhez, márpedig az uzsora mi egyéb, mint mikor a pénz megfiadzik.Valóban elmondhatjuk, hogy ez a gazdál- kodási mód valamennyi közt a legtermészetel- lenesebb.” (362–369. old.)26 Nincs itt terünk akár csak vázlatosan is bemutatni a kamatra vonatkozó felfogások alakulását, csupán arra utalhatunk, hogy Gesell, bár autodidakta volt, ismerte történetüket, hi- szen a korabeli közgazdaságtan más fontos pénzel- méleti munkái között nemcsak hivatkozott az osztrák Böhm-Bawerk elôször 1884-ben megjelent Geschich- te und Kritik der Kapitalzins-theorien címû „kitûnô mûvére”, hanem ennek nyomán foglalta is össze a ka- matelméleteket. A kapcsolat kétirányú, ám aszim- metrikus volt: Böhm-Bawerk könyve 1914-es kiadá- sában csupán egyetlen, bár majdnem féloldalas kör- mondattal söpörte le a szabadpénz szószólóját, leszö- gezve, hogy nem hajlandó részletesebben foglalkozni „ama naiv kizsákmányolási elmélettel, […] amely már Hume óta egyszer s mindenkorra jogosan hitelét vesztette”.27 Ez azonban Gesellt nyilvánvalóan nem zavarta abban, hogy a proletariátus létrejöttét és a ki- zsákmányolást „a hagyományos pénz törvényszerûen létrejövô kísérôjelenségeként” vezesse le. Nem úgy, mint a munka, a javak és szolgáltatások esetében, a hagyományos pénzt birtokosa visszatarthatja a piaci körforgástól anélkül, hogy emiatt kárt szenvedne. Sôt a pénz birtokosa nemcsak megszakíthatja kereslet és kínálat, megtakarítás és befektetés körforgását, ha- nem kamat formájában jutalmat tud kikényszeríteni magának, ha visszajuttatja a pénzt a reálgazdaság körforgásába, vagyis engedi, hogy arra használják, amire való. A pénznek perpetuum mobileként kell mû- ködnie az igazságos és gyarapodó gazdaságban, s anyaga, aranyfedezete ebbôl a szempontból éppoly közömbös, mint ahogy a futballistákat sem érdekli a labdához felhasznált bôr. „Ha a labda megfogható és
24 ■ Werner Onken: The Political Economy of Silvio Gesell. American Journal of Economics and Sociology 59 (1998), 4. szám, 610–611. old. 25 ■ Proudhon és Gesell kapcsolatáról lásd G. G. Preparata, J. E. Elliot: Free Economics. International Journal of Social Econo- mics 31 (2004), 10. szám, 923–954. old. 26 ■ Arisztotelész: Politika. Ford. Szabó Miklós. Gondolat, Bp., 1969. 1258b, 100. old. 27 ■ Eugen von Böhm-Bawerk: Geschichte und Kritik der Kapitalzins-theorien. Gustav Fischer, Jena, 19213. 463. old. 28 ■ Ludwig von Mises: The Theory of Money and Credit. Yale University Press, New Haven, 1953. 61. old. Lásd még H-J. Stadermann: Die Geldtheorie an der Schwelle zum 20. Jahr- hundert, aki szerint Németországban a XIX. század végén a sta- tikus és a dinamikus pénzelmélet formájában visszatért az Arisztotelésztôl kiinduló két pénzelméleti hagyomány: a nemes- fém nélkülözhetetlenségét valló metallista, és a pénz törvény ál- tal biztosított képviseleti értékét hirdetô nominalista álláspont. Lásd: J. Bachhaus, N. J. Stadermann (hg.): Georg Simmels Philosophie des Geldes. Metropolis, Marburg, 2000. 29 ■ Onken: uo. 30 ■ Keynes Általános elméletének magyar fordításában a 382. oldalon „havi egy ezrelékrôl és évi 5,4%-os inflációról” lehet ol- vasni, ami nyilvánvaló képtelenség. Az angol eredetiben heti egy ezrelék és évi 5,2% szerepel.
látható, kezdôdhet a mérkôzés. És többrôl a pénz esetében sincs szó.Van pénzünk vagy nincs; az állan- dó, szüntelen harc a megszerzéséért folyik […], aki szereti a rövid fogalmi meghatározásokat, talán örö- mét leli abban, ha azt mondom: A pénz a népgazda- ság futball-labdája.” (161. old.) Gesell érvelésének egyik meghatározó vonulata mai olvasatban redun- dánsnak tûnhet; de a XIX. század végén még egyál- talán nem elcsépelt igazságot bizonygatott, aki azt ál- lította, hogy a csereeszköz-funkció nem áll semmifé- le vonatkozásban a pénz anyagi mibenlétével. Mises 1912-ben jelen idôben beszélt az érték ama naiv és zavaros elképzelésérôl, amely a nemesfémekben vala- mi „belsôleg” értékest lát, a papír anyagú hitelpénz- ben viszont szükségképpen visszásságot.28 Már a körforgás megszakításának a lehetôsége is elég ahhoz, hogy a társadalmi szervezet gazdasági anyagcseréje csak akkor mûködjék, ha a pénzt elôször is kamattal csalogatják elô. A tôke hozadéka fonto- sabb az átfogóbb gazdasági szempontoknál, a terme- lést nem az emberek valódi szükségletei, hanem a pénz kamatozása szabja meg. A pozitív kamatláb megzavarja nyereségnek és veszteségnek a piacok de- centralizált önszabályozása szempontjából alapvetô fontosságú egyensúlyát. Gesell szerint ez betegséget vált ki a társadalom szervezetében: a nem semleges, kamatozó pénz a jövedelmeket igazságtalanul, a ter- melékenységi különbségektôl függetlenül osztja el, ami a pénz és a javak koncentrációjába és így a mo- nopolista struktúrák uralmába torkollik. Mivel birto- kosai dönthetik el, hogy a pénz mozogjon-e vagy áll- jon, ezért az nem tud csak úgy „magától” áramlani a társadalom szervezetében, mint a vér az emberi test- ben. A társadalom ezért képtelen ellenôrizni a pénz körforgását és kínálatának helyes adagolását; elkerül- hetetlenné válik az árszint deflációs és inflációs inga- dozása. A konjunktúra hullámzása során gazdasági stagnálás és munkanélküliség lép fel, ha – a csökkenô kamatláb miatt – a majdani kifizetôdôbb befektetések reményében jelentôsebb pénzösszegeket vonnak ki a piacról.29
ROBINSON ÉS AZ ÔSKAMAT
Gesell pénzelmélete meg kívánja szabadítani a pénzt a kamattól, hogy biztosíthassa fogyasztás, termelés és hitel dinamikáját, a forgalom felgyorsítását. A pénzel- mélet kemény magja a kamat magyarázata, ami pénz- kamat és reálkamat megkülönböztetésén nyugszik. Ez a gondolat az iskolázott olvasót Knut Wicksellre, a mennyiségi pénzelmélet aranykorának (1871–1920) legkiemelkedôbb teoretikusára emlékeztetheti. Ami talán nem véletlen, hisz Gesell idézi a svéd közgazdász két legfontosabb könyvét, még ha annak okfejtésével szemben az ô elméletében a szabadpénz megalapozá- sában a pénzkamat a meghatározó is, a reálkamat ettôl függ. A pénzkamat három részbôl tevôdik össze: a kölcsön kockázati prémiumából, a várt inflációhoz kapcsolódó prémiumból és mindenekfölött a pénz mint likvid jószág birtoklásának elônyéért fizetett pré- miumból. Az elsô kettônek Gesell szerint semmi köze a kamathoz, csupán a harmadiknak: ez az „ôskamat”, amely nem áru és pénz cseréjébôl vagy kölcsönügy- letbôl származik, hanem a pénz már ismert hatalmá- ból, abból, hogy birtoklása nem jár költséggel, és bár- mit meg tud szerezni. „A legrövidebb út […] a ter- melô és a fogyasztó között s ezért a legtakarékosabb is, a pénz. […] De ezt a legolcsóbb és legrövidebb utat a pénztulajdonos elzárhatja, és csak akkor szabadítja föl, ha megfizetik azt az elônyt, amelyet a készpénz mint egyenes út a görbe utakkal szemben nyújt […] Az ôskamat tehát levonás […] [vele] nem fizetünk meg semmi egyebet, mint a tôkések tevékenységét, ami abból áll, hogy a kereskedelem útjába köveket gördítenek.” (336–337. old.)
Mi az útja a pénz hatalomfosztásának? A kamatláb csökkentése vagy az uzsora középkori tilalmának felelevenítése nem ígér megoldást, hiszen attól a pénz hatalma nem szûnik meg, csupán a kincsképzés for- mái változnak. A kívánt célt, a társadalom átalakítá- sát a pénz „amortizációjának” bevezetésével lehet csak elérni, s ez magával hozza a kamat megszûnését, a gazdasági válságok és a munkanélküliség felszámo- lását, az általános áringadozások eltûnését, a tôzsde és a spekuláció kikapcsolását, a háborúk gazdasági okainak megszûntét, miközben a szabad verseny és az önérdek továbbra is meghatározó mozgatója a gaz- daságnak. S természetesen ezzel beköszönt a bôség kora: „A szabadpénz legszebb, felforgató tevékenysé- ge azonban az lesz, hogy a munkanélküliség felszá- molása révén, a tárgyi vagyonnak (a reáltôkének) a kamathozamtól függetlenné vált elôállítása révén a kamat hamarosan belefullad a tôke bôségébe. Ezáltal a fejedelmek, járadékosok és nincstelenek jelenlegi méltatlan népkeveréke a földbe lesz döngölve, és he- lyet csinál a szabad és önálló polgárok büszke nemé- nek…” (263. old.) A dolog mûködését Robinson pél- dája szemlélteti, aki felhalmozott készleteit kamat nélküli kölcsönként bocsátja a szigetére vetôdött új hajótörött rendelkezésére, aki ezeket a javakat, me- lyek máskülönben a tárolás során értéküket veszte- nék, az általa létrehozott új termékek formájában fi- zeti vissza, s így mindketten jól járnak. A modern pénzgazdaságban ez úgy fog történni, hogy létrehoz- nak egy Birodalmi Pénzhivatalt, amely szabályozza a pénzmennyiséget, és – ameddig a rendszer nem válik világszerte elfogadottá – választ, hogy a belföldi ár- színvonalat vagy az átváltási árfolyamot tartsa-e sta- bilan. A kibocsátott szabadpénz minden címlete he- tenként elveszti értékének egy ezrelékét, tulajdonosá- nak költségére, aki vagy rendszeresen kiegészíti vásár- lóerejét a szükséges felülbélyegzés megvásárlásával, vagy – ami sokkal valószínûbb – igyekszik minél ha- marabb megszabadulni az évente 5,2 százalékkal inf- lálódó bankjegytôl.30 A meghirdetett és állandó mo- netáris feltételrendszer viszonyai között a tranzakciók felgyorsulnak, „mindenki azonnal készpénzzel fizet, törleszti adósságát, és az esetleg még megmaradó pénztöbbletet ugyanazzal a sietséggel takarékpénz- tárba viszi”. Mivel a takarékpénztárak az eredeti be- tét összegével tartoznak a betéteseknek, maguk is ab- ban érdekeltek, hogy kihelyezéseikre minél gyorsab- ban vevôt találjanak, „ha szükséges, akár a kamatláb leszállításával” (252. old.). A levonás nélküli munka- hozadék Gesell várakozása szerint a lakosság széles rétegei számára tenné lehetôvé, hogy feladja alkalma- zotti viszonyát, és magán- vagy szövetkezeti vállalko- zási formában önállósuljon.
A FÖLD ÉS A NÔK FELSZABADÍTÁSA
A szabadgazdaság rendszerét Gesell több pillérre kí- vánta alapozni. A pénz reformja mellett a földreform- ra, amellyel kapcsolatos elgondolását Henry George és németországi követôi (Michael Flürscheim, Adolf Damaschke) elképzeléseire támaszkodva fejtette ki. Damaschkéval ellentétben, aki a földmagántulajdont megtartva csupán annak értéknövekedését akarta megadóztatni, Gesell inkább Flürscheimmel értett egyet, aki a földet kártérítés ellenében államosítani kí- vánta, hogy aztán szabad árverésen a legtöbbet kíná- lónak adja haszonbérbe. Amíg a föld magántulajdon- ban lévô kereskedelmi áru, és spekuláció tárgya, addig nem alakulhat ki harmonikus viszony az emberek és a Föld között. A Föld az egész emberiségé, a szabadföld minden ember egyenlô jogát jelenti, ezért az államok nem támaszthatnak igényt egyetlen földdarabra sem, a határok csupán közigazgatási értelemben maradnak fenn, minden vámhatár eltûnik, a világkereskedelem és a költözés szabadsága teljessé válik. Noha a földre- form ezért nélkülözhetetlen elôfeltétele a békének – hangoztatta Gesell az elsô világháború idején tartott elôadásában –, a szociális kérdés megoldására egyma- gában nem elegendô, a pénzreformot nem helyettesít- heti. A bérleti díjat Gesell eleinte Henry George fizi- okrata ihletésû javaslatát követve az egyetlen adó for- rásaként kezelte, késôbb azonban a „nôkérdés” meg- oldását várta tôle, egyfajta anyasági díjként kívánta al- kalmazni. Egyfelôl a földjáradék szétosztásával, más- felôl a tôkekamattól való megszabadulással „minden asszony abba a helyzetbe kerülne, hogy vidéken nevel- je fel gyermekeit anélkül, hogy föltétlenül rá lenne utalva a férj pénzbeli hozzájárulására. Gazdasági megfontolások többé nem tennék tönkre az asszonyo- kat. Minden nemi kérdésben hajlamaik, kívánságaik és ösztöneik szerint dönthetnének. A párválasztásnál a szellemi, a testi, az örökletes adottságokat részesít- hetnék elônyben a pénzeszsák helyett. Így jutnának az asszonyok ismét választási joghoz, mégpedig nem a jellegtelen politikai választási joghoz, hanem a nagy fajtanemesítési választójoghoz.” (114. old.)31 A befe- jezô mondat szókincse gyanúsan ismerôs, s ha innen fejtjük vissza a diskurzust, egyre kétesebb megvilágí- tásba kerülhet Silvio Gesell: nem a náci ideológia egyik elôfutárával van-e dolgunk? Hiszen mirôl is szólt ez az egész: termelô és pénztôke szembeállítása (vö. raffendes és schaffendes Kapital), a kamatrabszol- gaság felszámolása, szociáldarwinizmus és fajnemesí- tés, a nô mint anya… folytassuk? Nos, ez a kérdés ma is vitákat kelt, de mielôtt ezeket ismertetnénk, rövi- den áttekintjük a Gesell eszméi köré szervezôdô mozgalmak pályafutását.
SIKER VAGY MÍTOSZ: SZABADPÉNZ A GYAKORLATBAN
Gesell elsô munkatársa és követôje, Georg Blumen- thal a pénz és a föld reformját összekapcsolta a „ter- mészetes rend” fiziokrata koncepciójával, amit az 1909-ben megalapított egyesület névválasztásával is kifejezésre juttatott (Physiokratische Vereinigung). Amikor az egyesület lapja (Der Physiokrat) az elsô vi- lágháború alatt áldozatul esett a német cenzúrának, Gesell visszaköltözött Svájcba, ahol az ottani földre- formerek, reformpedagógusok és életreformerek kö- rében talált újabb támogatókra, s velük alapította meg a Svájci Szabadföld-Szabadpénz Szövetséget (Schweizer Freiland-Freigeld-Bund). A müncheni ta- nácsköztársasági epizód után Gesellt a svájci hatósá- gok nemkívánatos személynek tekintették, ezért is- mét Németországban telepedett le, Berlin környékén egy vegetáriánus szövetkezeti közösségben élt 1930- ban bekövetkezett haláláig.
31 ■ A Der Aufstieg des Abendlandes (A Nyugat felemelkedé- se) címû elôadásában Gesell reményét fejezte ki, hogy a kapita- lizmustól testileg, lelkileg és szellemileg megbetegített emberi- ség egy kiváltságoktól és monopóliumoktól mentes, természe- tes piaci rendszerben fokozatosan visszanyeri egészségét, és a kultúra új virágkorába lép. 32 ■ A kísérlet korabeli leírását lásd Alex von Muralt: Der Wörg- ler Versuch mit Schwundgeld. Eredetileg a Ständisches Leben c. folyóirat 1933-as évfolyamában jelent meg, újra kiadva: Klaus Schmitt: Silvio Gesell – „Marx” der Anarchisten? Karin Kramer Verlag, Berlin, 1989. 275–288. old. Muralt végkövetkeztetése: a kísérlet bizonyította, hogy „az ilyesfajta pénzteremtés egy kis kör számára rendkívüli körülmények között említésre méltó elônyök- kel jár” (288. old.). Ezzel szemben Bierl azt hangsúlyozza, hogy a helyhatóság többletbevétele részben a fedezetként szolgáló pénz 6 százalékos kamatából adódott, a munkajegyet terhelô átváltási költség és értékcsökkenés pedig álcázott egységes jö- vedelemadó. Peter Bierl: Schwundgeld, Menschenzucht und Antisemitismus. 8–9. old. (http://www.rote-ruhr-uni-com/tex- te/bierl_tauschringe.pdf). Fenntartásai vannak a természetes gazdasági rend mozgalmai történetét feldolgozó Günter Bartschnak is, aki szerint a szabadpénz-kísérletbôl származó községi bevétel kétezer schilling volt, miközben Wörgl ugyanab- ban az évben rendkívüli hitelként és munkanélküli támogatás- ként 12 ezer schillinget kapott a tiroli tartományi kormányzattól. „A betiltás alapvetôen hozzájárult ahhoz, hogy a csupán félig si- került kísérlet mítosszá váljon.”
G. Bartsch: Die NWO-Bewe- gung Silvio Gesells. Gauke, Lütjenburg, 1994. 87. old. 33 ■ Keynes: i. m. 382. old. 34 ■ Jéroˆme Blanc: Free Money for Social Progress. American Journal of Economics and Sociology 57 (1998), 4. szám, 469–483. old. 35 ■ Keynes: „Ha tehát a bankjegyeket a bélyegek rendszeré- vel megfosztanánk a likviditás-prémiumuktól, a helyettesítôk egész sora lépne a helyükre: bankpénz, látra szóló tartozások, külföldi valuta, ékszer, illetve általában a nemesfémek és így to- vább.” I. m., uo. 36 ■ Bierl: i. m. 37 ■ Elmar Altvater: Eine andere Welt mit welchem Geld? In: Wissenschaftlicher Beirat von ATTAC-Deutschland (hg.): Globalisierungskritik und Antisemitismus. Frankfurt, 2004. 24–34. old.Page 8
Németországban a világháborús vereséget követô monetáris összeomlás, az addig példa nélküli hi- perinflációs robbanás természetszerûleg megnövelte az érdeklôdést a „pénzjobbítók” iránt. Gesell ekkor emelkedett ki közülük, ekkor vált „egy világszerte sok ezer tanítványt számláló kultusz prófétájává” (Keynes). Egyes források szerint a húszas évek köze- pén már 15 ezer követôje volt. A heterodox vagy ki- fejezetten utópikus monetáris elméletek és receptek vonzerejét csak fokozta, hogy a monetáris viszonyok sehogy sem jutottak nyugvópontra, a vesztes orszá- gok inflációs összeomlásait az aranystandardhoz való visszatérés súlyos nehézségei követték a gyôztes or- szágok némelyikében is, majd a New York-i tôzsde- krach 1929 októberében s a kapitalizmus mûködôké- pességét sokak szemében megkérdôjelezô 1929–33- as nagy válság betetôzte a hagyományos pénzrend- szer haláltáncát. Gesell számos írásában javasolt a weimari köztársaság egymást gyors ütemben váltó kormányainak alternatív megoldásokat a márka sta- bilizálására, a jóvátételi terhek alatt megroppanó né- met gazdaság konszolidálására. 1929-ben egyik ba- rátja és követôje megalapította a Wära (a Ware = áru és a Währung = valuta szavakból) cseretársaságot, amely saját lebélyegzett pénzt bocsátott ki és fogadott el (wära) a birodalmi márka helyettesítôjeként. A pénz kezdetben sikeresnek bizonyult, 1931-ben már több mint ezer bolt csatlakozott a társasághoz, és hir- dette kirakatában, hogy elfogadja a wärát, 1930 ôszén pedig egy bajorországi faluban (Schwanenkir- chen) wära-hitel segítségével megnyitottak egy ko- rábban bezárt bányát. A birodalmi kormány hiába próbálta bírósági úton betiltatni, ezért végül 1931- ben a Brüning-kormány rendkívüli felhatalmazásával élve a pénzügyminiszter tiltotta meg a birodalmi jegybank kiváltságát sértô tevékenységet.
A leghíresebb kísérletre egy tiroli kisvárosban, Wörglben került sor. 1932-ben a város pénzügyi helyzete tragikus volt, nem tudta törleszteni adóssá- gainak kamatát, a helyi üzemek bezártak, a vasút le- épített, a város és környéke 4000 lakójának nagy többsége nem talált munkát. Ebben a helyzetben ha- tározta el a szociáldemokrata polgármester, Michael Unterguggenberger a lebélyegzett pénz bevezetését 1932 júliusában. A városháza „munkajegyeket” bo- csátott ki 12 ezer schilling értékben (fedezetül a tar- tományi kormány rendkívüli kölcsöne szolgált), ame- lyek havonta névértékük egy százalékát vesztették el (vagyis az éves infláció 12 százalékos volt), a közal- kalmazottak bérének egy részét ilyen munkajegyek- ben fizették, de az adókat is be lehetett velük fizetni. A munkajegy a helyi takarékpénztárban (Raiffeisen- kasse) 1 : 1 arányban volt átváltható közönséges schillingre, 2 százalékos kezelési költség mellett. A kí- sérlet sikeresnek bizonyult, a pénzforgás felgyorsult, a beruházásokkal (csatornázás, síugrósánc építése stb.) a munkaalkalmak száma is növekedésnek indult, és a városka felkeltette az újfajta pénzt látni akaró turisták (közülük a leghíresebb Edouard Daladier volt) figyel- mét, akik részben emlékként gyûjtötték a munkaje- gyet, vagyis eredeti céljával ellentétben, kivonták a forgalomból. Számos más település is érdeklôdni kezdett a wörgli példa iránt, de az osztrák jegybank hamarosan beavatkozott, és megtiltotta a helyi pénz kibocsátását.32 Noha a szabadpénz bevezetésének si- kertörténeteit cum grano salis kell olvasni – a leírások többnyire Gesell híveitôl származnak –, érthetôbbé teszik Keynes óvatosan optimista értékelését: „A ja- vaslat mögött rejlô gondolat egészséges. Valószínûleg lehetne módot találni szerény méretû gyakorlati meg- valósítására.”33 Irving Fisher, akinek egy munkatársa a helyszínre is ellátogatott, meg akarta nyerni a gon- dolatnak az 1932-es amerikai választás demokrata el- nökjelöltjét, Franklin D. Rooseveltet, de nem aratott sikert. A kongresszusban is benyújtottak egy javasla- tot, amely meghatározott idôre felhatalmazta volna a kormányt felbélyegzett pénz kibocsátására, de a ja- vaslat is elbukott. Ennek ellenére az Egyesült Álla- mok több városában és másutt (így például a francia- országi Nizzában vagy a kanadai Albertában) is pró- bálkoztak hasonlókkal, ezek azonban nem éltek né- hány hónapnál tovább, nem lépték túl a helyi kerete- ket, nem váltak a geselli természetes gazdasági rend kiindulópontjává.34 A rendszer mûködôképességének bizonyításához egyikük sem volt elegendô, hisz ehhez a közönségnek az újfajta pénzbe vetett bizalmán túl az is kellett volna, hogy ne legyen módja az értékét vesztô pénzt más fizetôeszközzel helyettesíteni, amely nemcsak kincsképzôként, de fizetési eszközként is a szabadpénz helyére lép – amint erre már Keynes is rámutatott.35
„KAMATRABSZOLGASÁG” ÉS „STRUKTURÁLIS ANTISZEMITIZMUS”
Hitler hatalomra kerülése után a különbözô szabad- gazdasági mozgalmakat és csoportokat is betiltották, az egyéni utak pedig szerteágaztak a náci rezsimmel való együttmûködéstôl (erre alakult meg a Roland- szövetség) az alkalmazkodáson át a passzív reziszten- ciáig vagy az emigrációig. Ez is szerepet játszott ab- ban, hogy amikor a kilencvenes években Gesell kö- vetôi, a „cseretársaságok” létrehozói és a globalizá- cióellenes mozgalmak, mindenekelôtt az ATTAC egymásra találtak, hamarosan elhangzott a marxista vád: Gesell eredendô manchesterizmusa, vagyis a szabad verseny iránti elkötelezettsége és szociáldar- winista meggyôzôdése olyan „abszurd gazdasági el- méletet jelent, amely strukturálisan antiszemita, és amelynek célja egyfajta fajhigiéné és embertenyész- tés”.36 Hasonló következtetésre jut Elmar Altvater is: „Csupán kis lépés választja el a »pénz hatalmának« konstatálásától a »nemzetközi bankárok zsidó klikkjé- nek« azonosítását és megrágalmazását. Gesell követôi általában óvakodtak megtenni ezt a lépést, de sok fa- siszta, aki Gesell követôivel azonos elméleti alapon állt, nagyon szívesen megtette […] ezért nem vélet- len, s nem néhány ember sajnálatos félrelépése volt, hogy a szabadgazdaság tanának képviselôi 1933 után megpróbáltak közös alapot találni a nácikkal.”37 Vé- gül is Gesell koncepciója a versenyt és a természetes kiválasztást természettörvényként kezelte, a földkér- dés ábrázolásában benne volt a vér-és-föld típusú in- terpretációk lehetôsége, a kamat ördögi jellege mint a „karvalytôke” következménye, az egyén túlértékelése, a nôi lét anyaszerepre redukálása stb. pedig további kapcsolódási pontokat kínált. De a radikális baloldali kritika szerint az sem véletlen, hogy több Gesell-kö- vetô, aki a náci idôkben Hitlert tekintette a szabad- gazdaság vezérének, a háború után a szociális piacgaz- daság és a monopóliumellenes neoliberalizmus hívéül szegôdött. Az elméletnek ahelyett, hogy a pénzt és a nemzetközi pénzpiacokat önálló alakzatokként jelení- tené meg, arccal ruházná fel, amit azután az antisze- mitizmus gond nélkül használhat ellenségkép gya- nánt, e jelenségeket „mindig társadalmi viszonyként kell elemezni a politikai gazdaságtan kritikájának ke- retében”. Amikor Gesell felrótta, hogy Marx pénzel- mélete a pénzt és az árut egyenlônek kezelve „a pro- letariátus figyelmét teljesen elterelte a pénzrôl, és a tôzsdei rablókat, spekulánsokat és gazembereket köz- vetlenül a tulajdonnélküli osztály, a proletariátus vé- delme alá helyezte” (329. old.), akkor megszemélyesí- tette a pénz hatalmát, és ez a nyelv régóta a nyílt, ma- napság pedig a kódolt antiszemitizmus nyelve.
Gottfried Feder, akivel Gesell 1919-ben Mün- chenben találkozott, s aki a náci mozgalom korai sza- kaszának meghatározó gazdasági teoretikusa volt, így fogalmazta meg az NSDAP 1920-as programjának 11. pontjában a „kamatrabszolgaság” felszámolásá- nak követelését: „Követeljük a munka és fáradság nélküli jövedelmek felszámolását, a kamatrabszolga- ság szétzúzását.” Hitler így írt a Mein Kampfban ar- ról, hogyan hatott rá 1919 júniusában Münchenben Feder elôadása a kamatrabszolgaság szétzúzásáról: „azonnal megértettem, hogy itt olyan elméleti igaz- ságról van szó, amelynek hatalmas jelentôsége lesz a német nép jövôje szempontjából.”38 Feder a náci program hivatalos magyarázatában nem hagyott két- séget antiszemitizmus és kamatellenesség lényegi összefüggése felôl: „Mit értünk kamatrabszolgasá- gon? A népek helyzetét az összzsidó pénzarisztokrá- cia pénz- vagy kamaturalma alatt […] E kérdés meg- oldása alapjában a zsidókérdés megoldását jelenti.”39 Gesell mai hívei visszautasítják az antiszemitizmus vádját, elismerve, „hogy a pénz és a kamat strukturá- lis hatalmának elégtelen megértése mindig újra ah- hoz a hibához vezet, hogy a pénzrendszer kérdését megszemélyesítik, és a zsidókat bûnbakká teszik”.40 Mesterükkel kapcsolatban azonban semmiféle alapja nincs ennek a vádnak, hisz Gesell szerint minden embert „fajra, vallásra vagy képzettségre tekintet nél- kül” egyenlô jogok illetnek meg a szabadföld birtoko- saiként. S noha a természetes gazdasági rend mozgal- mából néhányan valóban csatlakoztak a nácikhoz, maga Feder „hamis prófétának és rajongónak” tekin- tette és hevesen bírálta Gesellt.
Megmerítkezvén a XX. század valódi történelmi poklában, térjünk vissza a jelenbe. Miért lehet ezek után ma aktualitás a természetes gazdasági rend esz- méje? Azért – mondja Gesell és az ATTAC egyik hí- ve –, mert alternatívát kínál, mert szemben áll a szû- kösség és a piacgazdaság egyedül üdvözítôként hirde- tett vallásával, mert a kamat, a likviditási prémium el- tûnésével láthatóvá válhat a rendelkezésre álló tôke tényleges bôsége, s elindulhatunk a profitelvû gon- dolkodás megszüntetése felé. A pénz likviditási terhé- nek bevezetése legyôzheti a pozitív kamat számos mai negatív következményét: „a jólét teljesítménytôl füg- getlen újraelosztását, a növekvô eladósodást, a pénz- rendszer instabilitását, és a szükséges környezeti és oktatási beruházások megakadályozását”. A kamat megszûnése a likviditási teher bevezetése révén elen- gedhetetlen alkotórésze bármely belátható idôn belül realisztikus alternatív világgazdasági rendnek.41
38 ■ Idézi Gottfried Feder: Das Programm der NSDAP und sei- ne weltanschaulichen Grundgedanken. Elôszó. 39 ■ Uo. Ian Kershaw és Ernst Nolte egyaránt fôszereplônek tekinti Federt Hitler politikai pályájának indulásában. „Az a tény, hogy […] Hitler Feder érveit használja, majd a Mein Kamfpban sem fukarkodik a dicsérettel, azt bizonyítja, hogy Feder »kamat- rabszolgasággal« és kapitalizmussal kapcsolatos elmélete kulcsfontosságú ideológiai felfedezést jelentett Hitler számára, amely lehetôvé tette, hogy »tudományos« érvekkel is megerôsít- se és alátámassza a régóta benne élô elôítéleteket.” I. Kershaw: Hitler: 1936–1945: nemezis. Szukits, Szeged, 2004. 137. old. 40 ■ Werner Onken: Für eine andere Welt mit anderem Geld? Elôadás az ATTAC nyári akadémiáján Drezdában 2004. augusz- tus 1-jén. www.geldreform.de 41 ■ Ralf Becker válasza Altvaternek: Von einer Ideologie der Knappheit zu einer Realität des Genug für Alle. 2004. www.geldreform.de 42 ■ John Maynard Keynes: Economic Possibilities for Our Grandchildren. In: The Collected Writings of J. M. Keynes, ed. by Donald Moggridge. Royal Economic Society, IX. köt. (Essays in Persuasion) Macmillan, London, 1972. 330–331. old. 43 ■ Uo. 44 ■ Lásd ehhez: Melvin Reder: The Anti-Semitism of Some Eminent Economists. History of Political Economy 33 (2000), 2. szám, 833–856. old.; továbbá a cikk körül kialakult vitát: Ronald Hamowy: A Note on Hayek and Anti-Semitism. History of Poli- tical Economy 34 (2002), 1. szám, 255–260. old.; Reder: A Reply to Hamowy’s Note on Hayek and Anti-Semitism. I. m. 261–272. old.; E. Roy Weintraub: Prejudice and the History of Economics, valamint William Coleman: Anti-Semitism and Anti- Economics. History of Political Economy 35 (2003), 4. szám, 685–686. old. és 759–777. old. Robert Skidelsky nagy Keynes- életrajzában említi, hogy Max Radin, az Unversity of California professzora levélben cáfolta Keynes állításait: a zsidó teológiá- ban a halhatatlanság eszméje nem játszik fontos szerepet, a zsidókat jogi helyzetük évszázados bizonytalansága sokkal in- kább az extravaganciára és a felelôtlen kockázatra ösztönözte. Keynes válaszában elnézést kért, de fenntartotta azt a vélemé- nyét, hogy a zsidók „nem csupán véletlenszerû okokból az át- lagosnál érdekeltebbnek mutatkoztak az uzsora felhalmozásá- ban”. A levélváltás ideje 1933 ôsze. Mindez azonban nem befo- lyásolta viselkedését zsidó barátaival és tanítványaival szemben, a második világháború kitörése idején pedig fontos szerepe volt az ellenséges idegenként internált német és olasz közgaz- dászok kiszabadításában.
Robert Skidelsky: John Maynard Keynes Macmillan, London, 1992. 2. köt., 239. old. 45 ■ F. A. Hayek: The Trend of Economic Thinking. Economica 13 (1933. május), 123. old. 46 ■ F. A. Hayek: On Being an Economist (1944). In: uô: The Trend of Economic Thinking. The Collected Works of F. A. Ha- yek. Ed. by W. W. Bartley III. köt. és Stephan Kresge. Rout- ledge, London, 1991. 35. old.Page 10
Ismerôsen cseng? Hogyne, de nem csak a szocializ- must megélô vagy 68 kedvenc jelszavára (Legyetek realisták, kívánjátok a lehetetlent!) ma is emlékezô generációknak. Keynes 1930-ban azt írta Unokáink gazdasági lehetôségei címû cikkében: ha nem lesznek jelentôs háborúk és nagy arányú népességnövekedés, akkor száz év múlva a gazdasági probléma, az elsôdleges szükségletek problémája megoldódik, a lé- tért folyó harc nem lesz többé az emberi faj állandó gondja, s akkor visszatérhetünk a vallás és a hagyo- mányos erény legbiztosabb elveihez: „hogy a kapzsi- ság vétek, hogy az uzsora helytelen és a pénz szerete- te megvetendô, és hogy azok járnak igazán az erény és a józan bölcsesség útján, akik a legkevésbé törôd- nek a holnappal.”42 Ezt a boldog világot azonban pa- radox módon éppen a megtakarítás és a belôle szár- mazó tôkefelhalmozás, a technikai haladás, a profit, a kamatos kamat hatalma fogja elhozni, „s talán nem véletlen, hogy az a faj, amely a legtöbbet tette azért, hogy a halhatatlanság ígéretét vallásaink lényegévé tegye, a kamatos kamat elvéért is nagyon sokat tett, és különösen kedveli az emberi intézmények eme leg- célszerûbbikét”.43 (Igen, Keynes sem tudott ellenáll- ni annak, hogy a kamat örvén gentlemanlike ne zsi- dózzon egy kicsit.)44 2030 boldog világában a gazda- sági problémák csupán a specialistákra fognak tartoz- ni, mint a fogkezelés a fogorvosokra, és az emberek a gazdasági kérdés helyett fontosabb és maradandóbb ügyekre fordítják majd a figyelmüket. „Ha a közgaz- dászoknak sikerül magukat szerény, kompetens szak- emberekként felfogni, akik egy szinten vannak a fog- orvosokkal, az csodálatos lesz!” Vagy továbbra is Hayeknak higgyünk inkább? Ô így válaszolt Keynes víziójára: „a közgazdaságtan az egymást követô utó- pikus javaslatok vizsgálatából és cáfolatából született – utópikuson itt olyan javaslatokat értek, amelyek a fennálló rendszer nemkívánatos hatásainak javítását célozzák, teljesen figyelmen kívül hagyva mindazon erôket, amelyek a rendszert mûködôképessé te- szik.”45 Ezért a közgazdász szükségképpen elszigetelt és népszerûtlen, hiszen az a dolga, hogy megmutassa, hogyan vezetnek a laikus javaslatok össze nem egyez- tethetô céljai a következmények összeütközéséhez, mert a közgazdász olyan területet vizsgál, „ahol talán minden másnál jobban megmutatkozik az emberi butaság”.46 Még van 25 évünk… ❏
|