Payday Loans

Keresés

A legújabb

Dosztojevszkij: Nevetséges ember álma PDF Nyomtatás E-mail
Pozitív és negatív utópiák - Pozitív és negatív utópiák: irodalom/bölcselet

dostoevsky_1872

F. M. DOSZTOJEVSZKIJ

NEVETSÉGES EMBER ÁLMA

Fantasztikus elbeszélés

I.

Én nevetséges ember vagyok. Mások engem most már hóbortosnak, sőt talán tébolyodottnak is mondanak. Ez voltaképen előléptetés-számba is mehetne, ha mindezek ellenére, még így is, nem lennék szemükben éppen olyan nevetséges, mint azelőtt voltam. Ezen én már többé nem mérgelődöm, nekem most már az emberek mind kedvesek, kedvesek még akkor is, ha kinevetnek, sőt valami okból éppen akkor különösképen kedvesek, mikor kinevetnek. Én nagyon szívesen nevetnék velük együtt, természetesen nem éppen magamon, hanem irántuk való szeretetből, ha nem lennék olyan szomorú, mikor így, rajtam nevetve, látom és nézem őket. Szomorú bíz ez, még pedig azért, mert nem tudják az igazságot, én pedig tudom az igazságot. Óh, édes jó Istenem, mennyire nehéz is az, ha valaki egyedül csak maga tudja az igazságot! Csakhogy az emberek ezt nem értik, nem értik és nem is fogják megérteni.

Ezelőtt én nagyon sokat szenvedtem amiatt, hogy nevetségesnek látszottam. Azaz nem látszottam, hanem nevetséges is voltam. Mindig is nevetséges voltam és én ezt tudtam, talán már születésemtől fogva tudtam ezt. Talán már hét éves koromban is tudtam, hogy nevetséges voltam. Későbben végigjártam az iskolákat, még egyetemet is végeztem, de... minél többet tanultam, annál jobban meggyőződtem arról, hogy nevetséges vagyok. Egyetemi tanulmányaim is mintha csak nevetségességem igazolására és bizonyítására szolgáltak volna, mert minél jobban elmélyedtem beléjük, annál jobban megbizonyosodtam arról, hogy nevetséges vagyok. Az életben éppen úgy jártam, mint tanulmányaimban.

Évről-évre ugyanis minden tekintetben csak növekedett és erősödött bennem nevetségességem tudata. Rajtam mindenki mindig csak nevetett. De senki sem tudta, senki nem is sejtette azt, hogy, ha volt ember kerek e világon, aki mindenkinél jobban tudta, hogy én nevetséges vagyok, akkor az az ember én voltam. És éppen az volt rám nézve a legbántóbb, a legsértőbb, hogy az emberek ezt nem tudták és most sem tudják. Igaz, hogy ebben én magam is hibás voltam: én tudniillik annyira büszke voltam mindig, hogy ezt soha semmiért be nem ismertem volna. Ez a büszkeség évről-évre növekedett bennem, és ha véletlenül meg is eshetett volna az, hogy én valakinek önként őszintén megvallottam volna, hogy nevetséges vagyok, abban az esetben, azt hiszem, még aznap este golyót röpítettem volna koponyámba. Óh, mennyire, de mennyire szenvedtem én gyermekkoromban attól való félelmemben, hogy nem tudok eléggé állhatatos lenni és hirtelen, váratlanul őszinte vallomást teszek játszópajtásaimnak.

Idővel azonban, mikor már fiatalemberré vedlettem át, bár évről-évre mindig jobban és jobban tudatára ébredtem borzalmas tulajdonságomnak, a nevetségességnek, mégis valami okból kissé megnyugodtam. Meglehet, hogy azért nyugodtam meg némileg, mert lelkemben rémítő egykedvűség támadt bizonyos körülmény miatt, amely már egész lényemnél végtelenül hatalmasabb és magasztosabb volt: nevezetesen akkoriban kezdett bennem ébredezni az a meggyőződés, hogy az egész világon minden mindegy. Én ugyan már nagyon régen sejtettem ezt, de ez a sejtelem világos és teljes meggyőződéssé csak az utóbbi évben változott, még pedig hirtelen. Egyszerre csak úgy éreztem, hogy nekem teljesen mindegy, akár megvan ez az egész világ, akár semmi sincsen meg belőle. Lassanként úgy kezdtem érezni és tapasztalni, hogy kívülem tulajdonképen semmi sem volt és semmi sincsen. Kezdetben ugyan nekem minden olyformán rémlett, mintha azelőtt sok mindenféle lett volna, későbben azonban rájöttem, hogy azelőtt sem volt semmi sem és csak azért volt valami, mert úgy látszott, mintha lett volna. Lassanként arról is meggyőződtem, hogy soha nem is lesz semmi sem.

Ekkor aztán hirtelen megszűntem az emberekre haragudni, sőt nem is igen akartam tudomást venni róluk. Hogy mennyire semmibe sem vettem az embereket, az minden csekélységben megnyilvánult. Az utcán, például, úgy mentem, hogy minduntalan beleütődtem a járó-kelőkbe. És ez nem azért történt, mintha talán mélyen elgondolkoztam volna. Dehogy! Ugyan miről is gondolkodhattam volna akkor, mikor még a gondolkodást is abbahagytam: nekem akkor minden teljesen mindegy volt! Dehogy is törtem fejemet problémák megoldásán, egyetlenegyet sem oldottam meg, pedig mennyi volt belőlük és mind megoldásra vártak! Dehát nekem minden mindegy volt és így a problémák is elpárologtak belőlem és mellőlem.

Csakhogy azután hamarosan megismerkedtem az igazsággal. Az igazsággal én a mult novemberben, még pedig november harmadikán ismerkedtem meg és azóta életem minden pillanatára visszaemlékezem. Történt pedig az eset éjjel, sötét éjjel, mikor olyan sötét volt, hogy sötétebb már nem is lehetett volna. Én akkor éjjel tizenegy órakor mentem haza és jól emlékszem rá, hogy arra gondoltam, hogy annál nagyobb sötétséget még nem láttam. Még fizikai értelemben sem láttam nagyobb sötétséget. Akkor egész nap szakadt az eső, még pedig a leghidegebb és a legmogorvább eső, valami rettenetes és gonosz eső, az emberekkel szemben határozottan rosszindulatú eső és pont tizenegy órakor elállt. És mihelyt az eső elállt, azonnal valamiféle rettenetes nedvesség töltötte el a levegőt, olyan nedvesség, amely még az esőnél is nedvesebb, nyirkosabb és hidegebb volt. Ebből a rettenetesen nyirkos nedvességből valami ködszerű gőz kezdett kipárologni és az utcán végighömpölyögni. Ez a nyirkos, ködszerű gőz párolgott az utca kövezetéből, a házak falaiból, az utcasarkokból, ez a gőz áramlott az összes mellékutcákból. Mindennek láttára az jutott akkor eszembe, hogy sokkal jobb lett volna, ha az utcai lámpák hirtelen kialudtak volna, legalább nem lehetett volna ezt a lehangoló, ezt a nyomasztó gőzt látni.

Azon a napon én nem ebédeltem, nem vacsoráztam és egész délután és egész este egy mérnöknél ültem el az időt, kívülem még a mérnök két barátja is ott volt. Én az egész idő alatt csak hallgattam és, úgy látszik, untattam is őket, terhükre is voltam. Ők valami izgató dologról beszélgettek, beszéd közben hirtelen nekitüzesedtek és nekikeseredtek. Különben pedig mindegy volt nekik az egész, én ezt jól láttam és csak úgy, pro forma, tüzeskedtek és keseregtek. Én ezt rögtön meg is mondtam nekik: "Uraim, én úgy látom, hogy önöknek mindez teljesen mindegy". Ők őszinteségemen nem sértődtek meg, hanem csak kinevettek engem, még pedig mind a hárman. Bizonyára csak azért nem sértődtek meg, mert amit mondtam nekik, azt nem szemrehányásképen, hanem csak amúgy egyszerűen és őszintén jelentettem ki azért, mert nekem minden teljesen mindegy volt. Ők észre is vették, hogy nekem minden egészen mindegy és ettől nagyon jó kedvre derültek.

Mikor azon az estén hazafelé-menet az utcán az utcai világításról gondolkodtam, hirtelen felpillantottam az égre. Az égboltozat ugyan rettenetesen sötét volt, de azért mégis jól lehetett rajta látni a szétszakadozott felhőket és a szétszakadt felhők közt az égbolt üres, fekete foltjait. Az égboltnak egyik ilyen foltjában hirtelen egy kis csillagot pillantottam meg, megálltam és figyelmesen kezdtem a csillagot vizsgálni. Ezt a csillagot én voltaképen azért nézegettem, mert ez a csillag egy gondolatot ébresztett fel bennem, még pedig azt a gondolatot, hogy még azon az éjszakán megöljem magamat. Az öngyilkosságra különben is már két hónappal ezelőtt szántam el magamat a leghatározottabban és a legszilárdabban és, bármennyire szegény voltam is, mégis gyönyörű forgópisztolyt vásároltam és még aznap meg is töltöttem. Azóta már két hónap is eltelt, de a forgópisztoly még mindig ott hever az asztalfiókban. Hát csak heverjen, nekem ez teljesen mindegy. Én az öngyilkossággal ráérek; majd előveszem a forgópisztolyt akkor, ha nem leszek ennyire egykedvű, ha nekem sem lesz minden mindegy. Erre a pillanatra vártam eddig, de hogy miért, magam sem tudom. Ebben a két hónapban én tehát minden éjjel, valahányszor hazaértem, agyon akartam magamat lőni és mindig csak arra a pillanatra vártam, amikor nem leszek ennyire egykedvű. Azon a bizonyos estén, mikor hazafelé mentem, az a csillag azt a gondolatot ébresztette fel bennem, hogy azon az éjszakán okvetetlenül agyon fogom magamat lőni. Hogy az a csillag miért ébresztette fel bennem ezt a gondolatot, magam sem tudom.

És miközben én így az égre és az égen arra a csillagra néztem, hirtelen megragadta könyökömet az a kis leány. Az utca kihalt volt, úgy szólván senki sem járt már kint. Mindössze csak egy kocsist lehetett látni, aki kocsija bakján aludt. A leányka nyolcéves lehetett, vékonyka ruhácskában, hitvány vállkendőbe burkolva, bőrig ázottan; nekem azonban leginkább rongyos, nedves és sáros cipője ötlött szemembe, leginkább erre emlékszem most is. Ez a rongyos, átázott, sáros cipő sehogyan sem megy ki a fejemből. A leányka hirtelen rángatni kezdte könyökömet és hítt, hítt, hítt. Nem sírt, hanem szaggatottan nyögdösött ki bizonyos szavakat, melyeket nem tudott rendesen kimondani azért, mert egész testében folyton remegett a hidegtől. A leányka valami miatt meg volt rémülve és kétségbeesetten folyton csak ezt kiáltozta: "anyácska, édes jó anyácska!"...

Én ugyan ránéztem a kis leányra, de nem szóltam hozzá egy szót sem, hanem tovább mentem. A kis leány azonban utánam szaladt, folyton ráncigálta könyökömet és beszédjéből kicsendült az a hang, amely az agyonrémült gyermekeknél a kétségbeesés jele. Én jól ismerem ezt a hangot. Bár a kis leány egyetlenegy szót sem tudott rendesen kimondani, beszédjéből mégis megértettem annyit, hogy vagy édesanyja haldoklik valahol, vagy valami borzalmas baj történt velük, és ő szegényke azért futott ki az utcára, hogy valakit segítségül hívjon, olyan valakit, aki édesanyján valamiképen segíteni tudna. Én azonban nem mentem el a kis leánnyal, sőt hirtelen az a gondolatom támadt, hogy a leánykát elkergetem magamtól. Én eleinte azt tanácsoltam neki, hogy forduljon bajával a legközelebbi rendőrhöz. A kis leány azonban összetette kezecskéjét és el-elcsukló zokogással, szinte fuldokló lihegéssel csak mellettem futott és nem akart mellőlem tágítani. Én aztán egyszerre csak mérgesen toppantottam lábammal és haragosan ráordítottam. Ő azonban csak annyit kiáltott vissza: "uram, édes jó uram!..." Majd hirtelen otthagyott engem és szinte hanyatt-homlok rohant át az utca túlsó felére: ott ugyanis felbukkant egy járó-kelő alak, és a kis leány szemmelláthatólag azért ment el tőlem, hogy ahhoz forduljon segítségért.

Én pedig felmásztam az én ötödik emeletemre. Albérletben lakom itten olyan asszonynál, aki szobákat ad ki. Az én szobám nyomorúságos, apró lyuk, melynek csak egy kicsiny, félkerek padlásablaka van. Van ebben az én lyukszobácskámban egy, viaszosvászonnal bevont hálódíván, egy asztal, amelyen könyveim hevernek, két szék és egy boldogult, régi, ősrégi, de kényelmes karosszék. Én leültem, meggyujtottam a gyertyát és elkezdtem gondolkodni. Mellettem, a szomszédszobában, a vékonyka válaszfal mögött továbbfolyt a pokoli lárma. Már harmadik napja folyt ottan az a pokoli lárma. Abban a szobában lakott egy, a szolgálatból elbocsátott százados, hat züllött vendége volt, akik pálinkát ittak és hazárdjátékot játszottak régi, piszkos, zsíros kártyával. Mult éjjel verekedtek is a vendégek; én azt is tudom, hogy ketten közülük hajba is kaptak és sokáig ráncigálták egymás haját. A háziasszony fel akarta őket jelenteni, de még sem tette, mert borzasztóan fél a századostól. A lakásban, kívülünk, még csak egy lakó van, egy nagyon apró és nagyon sovány katonatisztné, aki nemrégiben szállt meg itt nálunk, három apró gyermeke van, akik itt, ebben a lakásban már meg is betegedtek. Ez az asszonyka, valamint mindhárom gyermeke szinte a nevetségességig rettegnek a századostól, főleg éjjelenként annyira félnek tőle, hogy félelmükben szinte remegnek, nem tudnak emiatt aludni sem, hanem egész éjjel folyton keresztet hánynak magukra és folyton imádkoznak. A legkisebbnek a rémülettől már görcsei is voltak.

Ez a százados nagy nyomoruságában a Nyevszkij-korzón a járókelőktől néha koldulni is szokott. Szolgálatra sehol sem akarják befogadni. Ilyen körülmények között tehát szinte furcsa, hogy az egész hónap alatt, mióta itt nálunk lakik, nekem még egyetlen egyszer sem alkalmatlankodott, engem egyetlen egyszer sem háborgatott. (Tulajdonképen csak azért emlékeztem meg róla, hogy ezt elmondhassam.) Igaz, hogy az ismerkedés elől én kezdettől fogva a leghatározottabban kitértem és, nálam tett első látogatása alkalmával, én bizonyára nagyon unalmas voltam neki. Én miattam ők ottan, a vékony fal mögött, kiabálhatnak, amennyit csak akarnak; ott a vékony fal mögött én miattam lehetnek ők akárhányan: nekem az teljesen mindegy.

Én egész éjjel elüldögélek itten anélkül, hogy hallanám őket: annyira megfeledkezem róluk. Különben is én éjjel egészen a virradatig soha sem szoktam aludni már egy év óta. Én egész éjjel az asztal mellett valamelyik széken elüldögélek és semmit sem csinálok. Könyvet csak napközben szoktam olvasni. Ilyenkor éjjel csak ülök és ülök, még csak nem is gondolkodom, és ha ilyenkor véletlenül támadnak is valamiféle gondolataim, nem törődöm velük, hanem szabadjukra hagyom őket. A gyertya az éj folyamán teljesen el szokott égni. Én csendben ültem az asztalnál, elővettem a forgópisztolyt és magam elé tettem. Mikor a forgópisztolyt magam elé tettem, még jól emlékszem rá, megkérdeztem magamtól: "hát igen?", és egészen beleegyezőleg ugyancsak magam ezt feleltem: "igen!" Azaz elhatároztam, hogy agyonlövöm magamat. Azt már tudtam, hogy azon az éjszakán egészen biztosan agyonlövöm magamat, csak azt nem tudtam még, hogy az agyonlövésig mennyi ideig fogok még így az asztal mellett elüldögélni. És én azon az éjszakán egészen biztosan agyon is lőttem volna magamat, ha akkor este, hazamenetelem közben, az a leányka nem vetődött volna utamba.



II.

Látják, kérem: ámbár nekem minden teljesen mindegy volt, azért, például, a fájdalmat mégis csak megéreztem. Ha valaki megütött volna, fájdalmat éreztem volna. Ugyanígy volt ez velem erkölcsi tekintetben is: ha valakivel valami nagyon szomorú eset történt volna, ez nekem is fájt volna, részvétet éreztem volna az illetővel szemben ugyanúgy, mint akkor, mikor még nekem sem volt minden teljesen mindegy. Hisz épp az imént is éreztem fájdalmat és részvétet: egy kis gyermeknek, például, okvetetlenül segítségére is lettem volna. Miért nem segítettem mégsem azon a kis leányon? Egy eszme miatt, amely éppen abban a pillanatban, támadt bennem: mikor ugyanis az a kis leány engem könyökömnél fogva ráncigált és segítségül szólogatott, ugyanakkor egy kérdés is felmerült bennem, amelyet akkor hirtelenében megoldani nem tudtam.

Ez a kérdés ugyan haszontalan semmiség volt, de én mégis méregbe jöttem miatta. Méregbe jöttem amiatt a logikai következmény miatt, hogy most már úgyis minden teljesen mindegy, sőt most már még inkább minden mindegy azért, mert hiszen azt határoztam, hogy azon az éjszakán úgyis főbelövöm magamat. És ha már olyan nagyon mindegy volt minden, akkor miért éreztem hirtelen mégis úgy, mintha mégsem lett volna minden mindegy? Miért sajnáltam meg mégis azt a leánykát? Még most is jól emlékszem, hogy azt a kis leányt én rendkívül megszántam; hogy szánakozásomból kifolyólag nagyon különös, az én helyzetemben valószínűtlen, szinte hihetetlen fájdalmat éreztem. Igaz ugyan, hogy az én akkori, futólagos érzésemről most már nem tudok egész pontosan számot adni, annyi azonban bizonyos, hogy az az érzés folytatódott hazaérkezésem után is, folytatódott még akkor is, mikor már az asztal mellett ültem, ami miatt én rendkívül ingerült voltam, annyira ingerült, amennyire ingerült már régen nem voltam. A mindenféle megfontolások szinte kergették egymást fejemben.

Mert hiszen világos, hogyha még ember vagyok és nem semmi, és amíg semmivé nem váltam, hogy addig élek, és amíg élek, addig szenvedni, haragudni és hibáim miatt szégyenkezni is tudok. Ez igaz, vagy legalább is miattam igaz lehet. De hátha főbelövöm magamat, mondjuk két órán belül, akkor mi közöm nekem ahhoz, a kis leányhoz, mi közöm akkor a szégyenkezéshez, mi közöm az egész világhoz? Mert ha főbelövöm magamat, akkor semmivé, abszolút semmivé leszek. És vajjon az a tudat, hogy én hamarosan egyáltalában nem fogok létezni és hogy ennek következtében semmi sem fog létezni, vajjon ez a tudat egyáltalában semmiféle befolyással sem lehetett a kis leány iránt érzett részvétre és a kis leánnyal szemben elkövetett kegyetlenség miatt érzett szégyenkezésre? Hiszen tulajdonképen csak azért toppantottam mérgesen lábammal, csak azért ordítottam rá a szerencsétlen kis leányra olyan vadul, mert be akartam bizonyítani, hogy "állítólag nemcsak részvétet nem éreztem a szenvedő kis leány iránt, hanem még a legaljasabb embertelenségre is mertem vetemedni vele szemben tisztán csak azért, mert két óra mulva úgyis mindennek vége lesz". Elhiszik önök azt, hogy én ezért ordítottam rá arra a szerencsétlen kis leányra? Én majdnem meg vagyok győződve, hogy ezért.

Én abban a pillanatban úgy éreztem, mintha akkor az élet és az egész világ tőlem függött volna. Sőt merném mondani, hogy én akkoriban erősen meg voltam győződve arról, hogy az egész világ kizárólag csak értem van: és ha főbelövöm magamat, akkor világ sem lesz többé, legalább is az én számomra nem. Arról most már nem is beszélek, hogy az én megsemmisülésem után talán már senki számára sem lesz többé semmi sem, és hogy az egész világ az én tudatom megszűnése után talán szintén megszünik, mint csak egy látomány, mint csak az én megismerésem attributuma, mert meglehet, hogy az egész világ és a rajta levő összes emberek tulajdonképen csak általam és bennem vannak; meglehet, hogy az egész világ és az egész emberiség tulajdonképen csak én, egyedül csak én vagyok. Jól emlékszem még, hogy amint ott az én lyukszobámban ültem és gondolkodtam, hogy mindezeket, a gombamódra növő új kérdéseket én alaposan meghánytam-vetettem, kifordítottam-megfordítottam őket és egészen újakat gondoltam ki belőlük.

Így, például, hirtelen az a furcsa gondolatom támadt, hogy mi lenne és miképen lenne az, ha én azelőtt a Holdban vagy a Marson éltem volna, és ott a lehető leggyalázatosabb és a legbecstelenebb bűnt követtem volna el, olyan gyalázatos és becstelen bűnt, amelynél gyalázatosabbat és becstelenebbet már képzelni sem lehet; és ha ott a Holdban vagy a Marson ezért az én borzalmas bűnömért engem annyira összeszidtak, annyira kigúnyoltak, annyira legyaláztak, annyira megcsúfoltak, annyira kipellengéreztek volna, amint azt talán csak álomban, lidércnyomás hatása alatt lehet elképzelni és érezni; és ha mindezek után a Holdról vagy a Marsról hirtelen a Földre kerültem volna és ha itt a Földön jól visszaemlékeztem volna mindarra, amit a Holdban vagy a Marson elkövettem; és ha mindennek tetejébe még azt is tudtam volna, hogy én soha, de soha semmi szín alatt a Holdba vagy a Marsra többé vissza nem kerülhetek: vajjon mindezek után, innét a Földről látva a Holdat vagy a Marsot, vajjon mindezek után mindegy lett volna-e nekem minden, vagy pedig nem? Vajjon szégyenkeztem volna-e itt a Földön a Holdban vagy a Marson elkövetett gyalázatosságomért?

Mindezek tulajdonképen csak hiábavaló, fölösleges és céltalan kérdések voltak, mert hiszen a forgópisztoly már előttem az asztalon hevert és én egész valómban tudtam, hogy egészen biztosan agyon fogom magamat lőni és mégis ezek a kérdések engem elkeserítettek, úgyhogy valósággal dühöngtem miattuk. Akkor már megint olyformán voltam, hogy addig nem lehet meghalnom, amíg ezeket a kérdéseket előbb valahogyan meg nem oldottam. Egyszóval, az a kis leány megmentett engem, ment miatta támadtak fel bennem ezek a kérdések és a kérdések miatt el kellett halasztanom az öngyilkosságot.

A szomszéd szobában, a századosnál, eközben elcsendesedtek: befejezték a kártyázást, készülődtek az alváshoz, de azért morogtak és szidták egymást, amíg csak el nem aludtak. És ekkor hirtelen én is elaludtam, elaludtam éjjel, ami még soha meg nem esett velem, elaludtam az asztal mellett ülve. Elaludtam anélkül, hogy észrevettem volna.

Mint ismeretes, az álom rendkívül különös és furcsa jelenség. Álom közben egyes dolgok, élénken, szinte rémületes világosságban, szinte ékszerészi részletezésben és hajszálnyi elaprózódásban elevenednek meg; más dolgok viszont elnagyítva, elmosódottan suhannak el, szinte észrevétlenül tűnnek el, mint például a tér és az idő álomképei. Úgy látszik, hogy az álmot nem az értelem, hanem a vágy, nem a fej, hanem a szív hozza létre és irányítja és mégis micsoda bonyolult és furfangos dolgokkal kellett néha álom közben eszemnek megbirkóznia! Álom közben néha teljesen megfoghatatlan és érthetetlen dolgok kerülnek elő. Az én fitestvérem, például, már öt évvel ezelőtt meghalt; mégis akárhányszor megjelenik álmomban, érdeklődik az én ügyeim, bajaim és gondjaim iránt, megosztja őket velem, pedig én akkor álom közben is visszaemlékszem és tudom, hogy fitestvérem meghalt és hogy el van temetve. Miért nem csodálkozom én álmomban azon, hogy rég elhalt testvérem megjelenik nekem, hogy mellettem van és hogy elbeszélget velem? Miért tűr meg az én eszem ilyesmit? No de elég legyen ebből ennyi.

Most tulajdonképen más álomról van szó, arról az álomról, amelyet azon a bizonyos november harmadikán álmodtam. Önök most természetesen szeretnének velem egy kicsikét elingerkedni amiatt, hogy hiszen csak álom volt az egész. No de nem mindegy az, hogy csak álom volt-e az, vagy nem álom, a fő az, hogy az az álom nyilatkoztatta ki nekem az Igazságot! Ha én egyszer az igazságot megismertem és megláttam; ha én egyszer megtudtam, hogy ez az igazi Igazság és hogy más igazság nincs, sőt nem is lehet, akkor már teljesen mindegy, hogy én alszom-e, vagy ébren vagyok-e és hogy önök alusznak-e, vagy ébren vannak-e? Jól van, nem bánom, legyen hát csak álom az én álmom, legyen hát csak álom! No és az én álmomnál talán különb az önök híres élete, az az élet, melyet éppen csak az imént akartam öngyilkosság útján magamtól eldobni! Míg ellenben az álom, az az önök által lenézett álom, az az én álmom, ó igen, az az én álmom új, nagyszerű, újjáalkotott, hatalmas életet tárt fel nekem!

Tessék jól ide figyelni!



III.

Már mondottam, hogy egészen észrevétlenül aludtam el és úgy éreztem, mintha csak tovább rágódtam volna azokon a furcsa kérdéseken. Egyszerre csak azt álmodtam, hogy kezembe veszem az asztalon heverő forgópisztolyt és, csak úgy ülve, egyenesen szívemnek irányítom, szívemnek és nem fejemnek, pedig ezelőtt azt határoztam, hogy okvetetlenül fejbe lövöm magamat, fejbe, még pedig a jobb halántékon keresztül. Mikor a pisztoly csövét így a mellemre szorítottam, egy vagy két másodpercig még vártam és azt vettem észre, hogy a gyertya, az asztal és a szobafalak megmozdultak és inogni kezdtek. Ekkor aztán gyorsan elsütöttem a pisztolyt.

Álmában az ember gyakran lezuhan valahonnan a magasból, vagy megölik, vagy megszúrják, vagy megvágják, de fájdalmat sohasem érez, legfeljebb olyankor, amikor ő maga üti meg magát valamiképen az ágyba: akkor természetesen érez fájdalmat, amelytől azután majdnem mindig fel is ébred. Így történt az én álmomban is: mikor pisztolyomat elsütöttem, fájdalmat én sem éreztem, de azért úgy tűnt fel nekem, mintha a lövéstől egész bensőm összerázkódott és elenyészett volna és mintha körülöttem borzalmas sötétség támadt volna. Úgy éreztem, mintha megvakultam és megnémultam volna, mintha valami kemény helyen kiterítve hanyatt feküdtem volna, mintha semmit sem láttam volna és mintha meg sem tudtam volna moccanni. Körülöttem mintha jöttek-mentek és kiabáltak volna, mintha dörgött volna a százados és mintha sivítozott volna háziasszonyom,... majd mintha rövid szünet következett volna, utána pedig mintha már vittek is volna lezárt koporsóban. Azt is éreztem, hogy koporsóm miképen ingott-rengett a halottvivők vállán, el is gondolkoztam ezen, közben azonban hirtelen első ízben eszembe jutott, hogy hiszen én meghaltam, még pedig végérvényesen haltam meg; hogy én ezt tudom és nem kételkedem benne, hogy sem nem látok, sem meg nem moccanok és mégis érzek és gondolkodom. Hamarosan azonban beletörődtem helyzetembe és, mint álomban rendszerint történni szokott, a tényekbe minden ellenkezés nélkül belenyugodtam.

Közben koporsómat lebocsátották a sírba és elföldeltek. Mindannyian elmentek, én pedig magamra, egészen magamra maradtam. Meg sem moccantam. Valahányszor azelőtt ébrenlét alkalmával elképzeltem azt, hogy engem sírba temetnek, olyankor a sír képzetéhez mindig a nedvesség és a hidegség érzete is hozzákapcsolódott. Most ott lent a sírban is úgy éreztem, hogy nagyon fázom, főleg hogy lábújjaim hegye nagyon fázik, különben pedig semmi mást nem éreztem.

Ott feküdtem tehát a sírban és, furcsa, semmit nem vártam, semmit nem kívántam, minden ellenkezés nélkül belenyugodtam abba, hogy halott vagyok és hogy a halottnak semmiféle kívánsága sem lehet. A sír azonban nedves volt. Nem tudom, hogy közben mennyi idő múlhatott el: egy óra-e, vagy néhány nap-e, vagy sok nap-e? Egyszerre csak éreztem, hogy a koporsó födelén keresztül átszivárgott vízcsepp hullott lehúnyt balszememre, egy perc mulva ugyanoda a második vízcsepp, ismét egy perc mulva lehullott a harmadik vízcsepp és így tovább és így tovább: pontosan minden percben egy-egy vízcsepp lehúnyt balszememre. Hirtelen mélységes kedvetlenség árasztotta el szívemet, amelyben hirtelen fizikai fájdalmat kezdtem érezni: "Bizonyára a seb fáj, melyet a lövés szakított, ott lesz a pisztolygolyó..." - gondoltam én. A vízcsepp pedig tovább hullott, hullott; minden percben egy vízcsepp és mindig pontosan a balszememre. Én pedig hirtelen felkiáltottam, nem hangommal, mert hiszen teljesen mozdulatlan voltam; felkiáltottam, nem hangommal, hanem egész lényemmel, felkiáltottam az Úrhoz, mindannak Urához, ami velem történt:

"Bárki légy is Te, aki vagy és ha vagy, és ha van valami okosabb annál, ami most velem történik, akkor Te parancsold meg annak az okosabbnak, hogy itt nálam is az érvényesüljön. Ha Te rajtam, esztelen öngyilkosságomért, egy utálatos, képtelen és lehetetlen továbblételnek rámkényszerítésével akarsz bosszút állni, akkor tudd meg, hogy engem soha semmiféle olyan kínzás nem érhet, amely hasonlítható lenne ahhoz a megvetéshez, melyet én hallgatagon érezni fogok a kínzással szemben, húzódjék bár vértanúságom millió és milliószor millió évig!..."

Így kiáltottam én fel szótalanul és elhallgattam. Hangtalan felkiáltásom után mélységes csend következett és majdnem egy egész percig tartott, miközben még egy vízcsepp lehullott lehúnyt balszememre, én azonban tudtam, határozottan és megingathatatlanul tudtam és hittem, hogy az egész helyzet rögtön és okvetetlenül meg fog változni. És lám, egyszerre csak megnyílt a sírom. Azaz nem is tudom, hogy szétnyílt-e a sírom, vagy nem, annyi azonban bizonyos, hogy a sírból kiragadott valami sötét és nekem ismeretlen lény és a másik pillanatban már a világűrben találtuk magunkat. Én hirtelen visszanyertem látásomat és körülnéztem: mélységesen sötét éjszaka volt és soha, de soha még ilyen sötétség nem volt! A világűrben repültünk már jó messze a földtől.

Én semmit sem kérdeztem attól, aki engem a világűrben röpített, én csak vártam, hogy mi lesz mindebből, én nagyon büszke voltam. Elhitettem magammal, hogy nem félek, és majd meghaltam a gyönyörűségtől, mikor arra gondoltam, hogy nem félek. Már nem emlékszem, hogy a világűrben mennyi ideig repülhettünk így, vissza sem tudom képzelni: az egész olyanformán ment végbe, mint ahogyan álomban szokott történni, túltettük magunkat az idő, a tér, a lét és az ész formáin és törvényein és csak azok a szempontok érvényesültek, amelyekről a szív álmodozik. Jól emlékszem, hogy a borzalmas sötétségben hirtelen egy kis csillagot pillantottam meg.

- Ez a Sirius? - kérdeztem én hirtelen és önkénytelenül, mert különben az volt a szándékom, hogy semmiről sem fogok kérdezősködni.

- Nem, ez az a csillag, melyet az este hazafelé-menet az uccáról a felhők között láttál, - felelte az a lény, aki a világűrben magával röpített. Erről a lényről csak annyit tudtam, hogy emberi alakja volt. Különös, hogy én ezt a lényt nem szerettem, hanem ellenkezőleg mélységesen iszonyodtam tőle. Én teljes nem-lét után vágyakoztam és ezért röpítettem szívembe golyót. És mégis egy lény karjaiba kerültem, egy lényébe, amely, ha nem is volt ember, de mégis lény volt, amely van és létezik.

"A halál után tehát mégis csak van megint élet!" - gondoltam én az álom furcsa könnyelműségében, szívem igazi mivolta azonban azalatt saját mélységének legmélyén maradt vissza.

"Ha újból léteznem kell", - gondoltam én: - "és ha valakinek elháríthatatlan akarata következtében újból élnem kell, többé nem fogom eltűrni, hogy ismét megbántsanak és megalázzanak!"

- Te jól tudod, hogy én félek tőled és emiatt megvetsz engem, - szóltam oda akaratlanul útitársamnak. Szerettem volna ezt a megalázó kérdést magamba fojtani, mert hiszen ez a kérdés egyenlő volt a beismeréssel. A megalázkodás miatt olyan fájdalmat éreztem, mintha szívemet gombostűvel szurkálták volna.

A titokzatos lény kérdésemre nem válaszolt, én azonban hirtelen megéreztem, hogy ott engem nem néztek le, nem vetettek meg; hogy ott engem nem nevettek ki; sőt hogy ott még csak nem is szánakoztak rajtam; hogy a világűrben való repülésünknek volt célja, és ha ez a cél egyelőre ismeretlen és titokzatos volt is, de mégis rám vonatkozott, még pedig kizárólag csak reám. A rémület folyton növekedett szívemben. A szótalan útitársról valami néma kín áramlott át belém és átjárta egész valómat. Sötét és ismeretlen térségeken repültünk keresztül. Az én szememnek ismerős csillagzatok már régen eltűntek. Én tudtam, hogy az égboltozaton vannak olyan csillagok is, melyeknek fénysugarai csak évezredek, sőt évmilliók alatt érik el földünket. Lehet, hogy már ezeket a távolságokat is átrepültük. Szívemet borzalmas szorongás kínozta és ebben a rettenetes szorongásban vártam valamire, magam sem tudtam, mire.

Ekkor aztán hirtelen valami nagyon ismerős és szerfölött otthonias érzés vett rajtam erőt és szinte megrendített: hirtelen ugyanis a mi napunkat pillantottam meg! Én ugyan tudtam, hogy az nem lehetett a mi napunk, mely a mi földünket szülte; tudtam, hogy mi a mi napunktól végtelenül messze voltunk és mégis ráismertem valamiért, ráismertem egész valómmal, hogy ez a nap tökéletesen ugyanolyan, mint a mi napunk; hogy ez a nap a mi napunknak szakasztott mása, hogy ez a nap a mi napunknak ikertestvére. Az elragadtatásnak hihetetlenül édes és otthonias érzése csendült meg lelkemben. A fény termékenyítő és éltető ereje, azé a fényé, mely engem is szült, ez a fényerő megmozdult az én szívemben is, feltámasztotta szívemet és én megéreztem magamban az életet, az előbbi életet, megéreztem eltemettetésem után most először.

- De ha ez is nap, még pedig tökéletesen ugyanolyan nap, mint a mi napunk: hol van akkor ennek a napnak az ő földje? - kiáltottam fel én.

És útitársam rámutatott egy, smaragdzöld fényben ragyogó kisebb csillagra. Éppen egyenesen feléje repültünk.

- Miképp lehetséges az, hogy a világegyetemben ilyen ismétlődések vannak? Talán ez a természet törvényei. És, ha ez is föld ottan, vajjon ez a föld is olyan-e, mint a mi földünk, tökéletesen ugyanolyan-e? Ez a föld is ugyanannyira szerencsétlen, szegény és nyomorúságos és mégis édes, drága és örökké szeretett föld, mint a miénk? Ez a föld is ugyanolyan kínzó szeretetet tud ébreszteni maga iránt, még legháládatlanabb gyermekeiben is, mint a mi földünk? - kérdeztem én, remegve a visszafojthatatlanul felujjongó szeretettől ama régebbi szülőföldem iránt, amelyet elhagytam, amelytől elpártoltam. És egy pillanatra fölmerült emlékezetemben annak a kis leánynak alakja, akit én ott az uccán annyira megbántottam.

- Majd meglátod, majd megtudod, - válaszolta útitársam, hangjából azonban mintha szomorúság csendült volna ki.

Közben pedig gyorsan közeledtünk a bolygócsillaghoz, amely az én szememben folyton növekedett, már a tengereket is, sőt Európa körvonalait is meg tudtam különböztetni. Ettől aztán hirtelen különös érzés támadt bennem, valami hatalmas és szent féltékenységnek érzése keserítette el szívemet.

"Hogyan lehet és hogyan szabad a mi földünknek máshol ennyire híven megismétlődnie? És mire való ez a megismétlődés? Én csak azt a földet szeretem, én csak azt a földet szerethetem, amelyet elhagytam, amelyen ott maradtak vérem csöppjei, mikor a szívembe irányított pisztolygolyóval életemet háladatlanul kioltottam. Azt a földet én soha, de soha sem szűntem meg szeretni, még azon az éjszakán sem, amikor elszakadtam tőle, sőt talán éppen akkor kínosabban szerettem, mint bármikor azelőtt. Vajjon van-e gyötrelem ezen az új földön is? Mert ott a mi földünkön csak gyötrelemmel és gyötrelem által szerethetünk! A mi földünkön mi máskép nem tudunk szeretni és más szeretetet nem ismerünk. Gyötrelmet akarok, hogy szerethessek. Ebben a percben én csak azt akarom, az után epekedem, hogy nagy könnyhullatások közepette megcsókolhassam azt a földet, melyet elhagytam és más földön nem is akarok élni, más földön nekem még az élet sem kell!..."

Mielőtt én mindezt elgondoltam volna, útitársam máris faképnél hagyott. És én hirtelen, szinte észrevétlenül kerültem erre a másik földre gyönyörű, szinte mennyországszerűen gyönyörű napsütéses időben. Úgy látszik, hogy azoknak a szigeteknek valamelyikére kerülhettem, amelyek a mi földünkön az úgynevezett görög szigettengert (Archipelagust) alkotják; vagy pedig ehhez a szigetvilághoz tartozó valamelyik szárazföld tengerpart-vidékén lehettem. Ott azon a másik földön is éppen olyan volt minden, mint a mi földünkön, csak sokkal ünnepiesebb volt a hangulat, olyanféle, mintha azon a másik földön az egész emberiség állandóan valami nagy, szent és magasztos öröm- és diadalmi ünnepet ült volna. A nyájas, smaragdszínű tenger szelíden locskolta és nyilvánvaló, szemmellátható, szinte tudatos szerelemmel csókolgatta a földpartot. A hatalmas, gyönyörű és árnyas fák virágzásuk szemkápráztató pompájában ragyogtak és megszámlálhatatlan levelük halk és szelíd suttogása, erről meg vagyok győződve, engem üdvözölt, és mintha az ő nyelvükön szeretetről suttogtak volna nekem. A rétek szinte égtek a rajtuk elhintett, illatos virágok élénk, szinte lángoló színpompájától. A madarak seregestül röpködtek a levegőben, nem féltek tőlem, vállamra és kezemre szálltak és apró, kedves, repeső szárnyukkal kedvesen csapkodtak engem. Végül megláthattam és megismerhettem annak a boldog földnek embereit is.

Annak a másik földnek emberei maguktól jöttek hozzám, körülfogtak és összecsókoltak engem. Azok az emberek a nap gyermekei, az ő napjuknak gyermekei voltak! És milyen szépek, milyen gyönyörűek voltak! A mi földünkön soha sem láttam emberben annyi és olyan szépséget. A mi földünkön legfeljebb a gyermekekben, de ezekben is csak életük első éveiben lehet látni annak a szépségnek távoli, de halvány és gyönge visszfényét. Azoknak a boldog embereknek szeme tiszta fényben ragyogott. Arcukról értelem, öntudat, nyugodt és biztos tudás sugárzott le; de arckifejezésük mégis derült, mosolygós, szinte vidám volt. Azoknak a boldog embereknek beszédéből és hangjából gyermeki öröm csengett ki. Óh, én mindezt első tekintetre leolvastam arcukról!

Azt a másik földet nem szentségtelenítette meg a bűnbeesés, azon a másik földön bűntelen emberek laktak és olyan paradicsomban éltek, mint aminőben, az egész emberiség hagyománya szerint, a mi ősszüleink is a bűnbeesés előtt éltek, mindössze azzal a különbséggel, hogy az a másik föld egészben egy paradicsom (édenkert) volt. Annak a másik földnek emberei mosolyogva és nevetgélve sereglettek körém és elkedveskedtek velem; otthonukba vittek és mindannyian azon voltak, hogy engem megnyugtassanak. Oh, azok az emberek nem kiváncsiskodtak, semmit sem kérdeztek tőlem, de én úgy láttam, mintha már mindenről tudtak volna és azon buzgólkodtak, hogy arcomról a szenvedés nyomait is minél előbb eltüntessék...



IV.

Majd meglátják kérem, hogy mindebből mi fog ismét kisülni. Igaz ugyan, hogy mindez csak álom volt! Jól van, legyen mindez csak álom! De azoknak az ártatlan és szépséges embereknek szeretete, az ő szeretetüknek megérzése, szeretetük megérzésének emléke és benyomása örökre megmaradt bennem; szeretetüknek belém való áramlását azóta még mindig érzem. Én magam láttam azokat az embereket, megismertem őket, meggyőződtem jóságukról, megszerettem őket és későbben szenvedtem utánuk és miattuk. Óh, én akkor azonnal észrevettem, hogy sok tekintetben egyáltalában soha sem fogom őket megérteni. Nekem, mint korszerű orosz progresszistának és megcsontosodott, de förtelmes szentpétervári lakosnak teljesen megfejthetetlennek látszott, hogy ott, azon a másik földön élő emberek, akik különben sokat tudnak, miért nem ismerik a mi tudományunkat? Hamarosan rájöttem arra is, hogy ott, a másik földön az emberek tudásszomja egészen más benyomásokból és megfigyelésekből táplálkozott, és hogy ott az emberek törekvése is egészen más, mint itt a mi földünkön. Azok az emberek ott a másik földön, semmit sem kívántak és teljesen nyugodtak voltak. Ők nem törték magukat azon, hogy megismerjék az életet, mint ahogyan mi törjük magunkat ezért, mert az ő életük teljes és tökéletes volt. Mégis az ő tudásuk mélyebb és magasabb volt, mint a mienk, mert a mi tudományunk arra törekszik, hogy megvilágítsa az életet; a mi tudományunk először maga igyekszik megismerni az életet, hogy azután másokat taníthasson meg arra, miképen kell élni. Azok az emberek ott a másik földön a tudomány tanítása nélkül is tudták, miképen kell élni. És én minderre hamarosan rá is jöttem, ezt én egészen jól meg tudtam érteni, csak az ő tudásukat nem tudtam felfogni.

Ők, például, megmutatták nekem az ő fáikat, én azonban nem tudtam sem megérteni, sem átérezni a szeretetnek azt a fokát, amellyel ők a fáikra tekintettek, amellyel ők az ő fáik iránt viseltettek. Ők az ő fáikkal olyanformán beszélgettek, mintha azok a fák hozzájuk hasonló lények lettek volna. És tetszik tudni, meglehet, valószínűleg nem is tévedek, ha azt mondom, hogy azok a másföldi emberek az ő fáikkal tudtak beszélni, meg tudták magukat velük értetni! Igen, azok az emberek ismerték a fák beszédét, és én meg vagyok győződve, hogy ott a fák is megértették az embereket. Azok a másföldi emberek különben az egész nagy természettel ugyanolyan viszonyban voltak. Ilyen viszonyban voltak az állatokkal, amelyek velük együtt békességben éltek. Ott, azon a másik földön az állatok nem támadták meg az embereket, ott az állatok szerették az embereket, mert azok az emberek szeretetükkel az ottani állatokat meghódították. Ugyanolyan jó viszonyban voltak azok a másföldi emberek a csillagokkal is, amelyekről nekem olyasmiket is mondottak, amit én nem tudtam megérteni, pedig meg voltam győződve, hogy azok az emberek érintkezni tudtak a régi csillagokkal nemcsak gondolatban, hanem más reális módon is.

Óh, azok a másföldi emberek nem is igen törekedtek arra, hogy én megértsem őket. Ők engem anélkül is szerettek. Én azonban tudtam, hogy ők sem fognak engem soha sem megérteni, és éppen ezért nem is igen beszéltem nekik a mi földünkről. Én csak meg-megcsókoltam szemük láttára azt a földet, melyen ők laktak, és szótlanul meghódoltam előttük, szinte istenítettem őket, és ők ezt látták és engedték magukat isteníteni, nem szégyelték azt, hogy én istenítem őket; nem szégyelték, hogy én ennyire szerettem őket, mert ők is nagyon szerettek engem, ők nem szenvedtek miattam akkor, amikor én, könnyekig meghatva és sírásra fakadva, összecsókoltam lábukat. Ezt én szívbéli örömmel és boldogan cselekedtem, mert éreztem és tudtam, minő hatalmas szeretettel viszonozták ők az én szeretetemet. Nagy csodálkozásomban néha szinte kénytelen voltam magamtól megkérdezni: miképen volt az lehetséges, mi módon tudták megállni és nem sértettek meg, nem bántottak meg egyetlen egyszer sem egy olyan embert, mint amilyen én voltam? Miképen volt lehetséges az, hogy egy olyan emberben, aminő én voltam, egyetlen egyszer sem ébresztették fel a féltékenység és az irigység érzelmét? Sokszor felmerült bennem az a kérdés is, hogy én, nyegle és hazug fráter létemre, miképen tudtam megállni és egyetlen egyszer sem fitogtattam előttük az én ismereteimet, amelyekről nekik bizonyára halvány sejtelmük sem volt; nem fitogtattam, előttük ismereteimet, hogy őket bámulatba ejtsem, nem közöltem velük az én ismereteimet még irántuk való szeretetből sem. Miképen volt az lehetséges?...

Azok a másföldi emberek oly élénkek, oly jókedvűek, oly vígak voltak, akár a kis gyermekek. Ott jártak-keltek és bolyongtak az ő gyönyörűséges ligeteikben és erdeikben, énekelték az ő bűbájos dalaikat és táplálkoztak könnyű és ízletes eledelükkel, a fák gyümölcsével, az erdők mézével és az őket szerető állatok tejével. Csak keveset, alig valamit kellett táplálékukért és ruházatukért fáradozniok. Azon a másik földön is volt szerelem, azok a másföldi emberek is nemzettek és szültek gyermekeket, de én soha sem vettem észre rajtuk annak a borzalmas és kegyetlen érzékiségnek kitöréseit, amely érzékiség a mi földünkön majdnem az összes embereket, az összeseket és mindenegyest, hatalmába szokta keríteni, és amely érzékiség a mi emberiségünk majdnem összes bűneinek úgyszólván egyedüli forrása. Azok a másföldi emberek örültek az újszülött gyermekeknek, örültek nekik azért, mert tudták, hogy az újszülöttek is részesülni fognak az ő boldogságukban. Azok a másföldi emberek nem ismerték a vetélkedést, nem ismerték a viszálykodást, nem ismerték a féltékenykedést, ők nem is tudták, hogy mik ezek a szenvedélyek. Az ő gyermekeik az összesség gyermekei voltak, mert ők mindannyian egy családot alkottak. Közöttük úgyszólván egészen ismeretlen volt a betegség, bár ők is halandók voltak és meg is haltak. Az ő öregjeik oly könnyedén, oly szelíden haltak meg, mintha csak elaludtak volna. A haldoklókat környezetük szeretettel, áldással és kedvességgel árasztotta el és nyilt, őszinte, derűs tekintettel és mosollyal búcsúzott el tőlük. Egyetlen halálos ágynál sem láttam szomorúságot, gyászt vagy könnyeket; csak szeretetet; a lelkesültségig, az elragadtatásig fokozódó és mégis megnyugvó, beletörődő, megadó és vallási szemléletességig megnemesedő szeretetet.

Mindebből arra lehetett következtetni, hogy azok a másföldi emberek az ő halottaikkal a halál után is érintkezésben maradtak, és hogy földi életük a halállal nem szakadt meg. Ők szinte meg sem értettek engem, mikor náluk az örök életről érdeklődtem, de látszott rajtuk, hogy az örök életről olyan szilárdan voltak meggyőződve, hogy az számukra nem is ment kérdés-számba. Azoknak a másföldi embereknek nem voltak templomaik, e helyett azonban állandó, megszakítatlan és eleven kapcsolatban állottak a mindenség Egészével. Azoknak a másföldi embereknek nem volt vallásos hitük, a helyett azonban volt biztos és szilárd tudásuk arról, hogy amikor földi örömük elérte a földi természet határát, akkor majd elérkezik számukra, az élőkre és a megholtakra, a mindenség Egészével való kapcsolatnak és érintkezésnek még nagyobb, szinte korlátlan lehetősége. Örömmel vártak erre a pillanatra, de nem epekedtek utána, nem féltek tőle és nem szenvedtek miatta, mert úgy érezték, hogy ennek a nagy pillanatnak biztos zálogát szívük érzelmeiben már bírják és ezeket a sejtelmes érzelmeket hűségesen és őszintén megosztották egymással.

Esténként, álomra-térés előtt, ezek a másföldi emberek szerettek karban énekelni. Ezekbe az estéli karénekekbe szerették beleönteni azokat az érzelmeket, amelyek napközben bennük támadtak; ezekben a karénekekben dicsőítették, magasztalták az elmúló napot és elbúcsúztak tőle. Dicsőítették és magasztalták a természetet, a földet, a tengert és az erdőt. Szerettek dalokat költeni egymásról és egymásra; az így költött dalokban gyermekek módjára agyondicsérték egymást. Ezek egészen egyszerű dalok voltak, de szívből fakadtak és szívhez szóltak. De nemcsak dalokkal és dalokban kedveskedtek egymásnak és egymással, hanem, úgy látszik, egész életük abban merült ki, hogy egymást gyönyörködtették és egymásban gyönyörködtek. Ezek a másföldi emberek mindannyian szerelmesek voltak egymásba; általános és kölcsönös, nagy szerelem fűzte őket össze egyenként és összességükben. Másnemű dalaikat és énekeiket, például az ünnepi, a dicsőítő, a magasztaló és lelkesítő tartalmúakat én úgyszólván meg sem értettem. Ha a dalszövegek egyes szavait meg is értettem, de a dalok és az énekek, igazi tartalmával, értelmével és jelentőségével soha sem tudtam tisztába jönni. Az ő dalaik és énekeik igazi tartalma, értelme és jelentősége az én eszem számára megközelíthetetlen volt; viszont szívem mégis csak beléjük tudott hatolni mindig jobban és jobban anélkül, hogy erről számot tudtam volna magamnak adni.

Én sokszor mondtam azoknak a másföldi embereknek, hogy mindazt, amit náluk láttam, hallottam és tapasztaltam, hogy mindazt én már régen előre megsejtettem. Sokszor mondtam nekik, hogy az ő nagy örömüket, az ő végtelen boldogságukat és az ő ragyogó dicsőségüket én már régen a mi földünkön előre megsejtettem, és hogy ez a sejtelem az elviselhetetlen kínszenvedésig fokozódó vágyakozásban nyilvánult. Sokszor mondtam azoknak a másföldi embereknek, hogy én az ő megdicsőült boldogságukat szívem álmaiban és elmém ábrándjaiban már sokszor előre megálmodtam és előre megéreztem; hogy én a mi földünkről a lenyugvó napot nem tudtam keserű könnyhullatás nélkül nézni... Megvallottam azoknak a másföldi embereknek azt is, hogy én a mi földünk embereit gyűlöltem, és hogy ez az én gyűlöletem szenvedéssel volt egybekapcsolva: miért nem tudtam én a mi földünk embereit szenvedés nélkül gyűlölni, ha már úgy sem szerettem őket? Miért nem tudtam én a mi földünk embereinek meg nem bocsátani, mikor irántuk való szeretetem úgyis csak szenvedést hozott számomra? Miért nem tudtam én a mi földünk embereit úgy szeretni, hogy egyúttal nem lettem volna kénytelen őket gyűlölni is?...

Azok a másföldi emberek csak hallgattak engem, csak hallgattak, de én láttam rajtuk, hogy nem tudták elképzelni azt, amiről beszéltem nekik. Én azonban nem bántam meg, hogy mindezt elmondtam nekik, mert ebből megérthették és megérezhették az én nagy szomorúságomat azok után és azok miatt, akiket a mi földünkön elhagytam. Igen, mikor láttam, hogy kedves és szeretetet árasztó tekintettel néznek rám; mikor megéreztem, hogy körükben az én szívem is éppoly ártatlanná, igazzá és tisztává változott, mint amilyen az ő szívük volt, akkor már az sem bántott, hogy nem értettem meg őket. Az élet teljességének megérzésétől szinte lélekzetem is el-elakadt, és én némán meghódoltam előttük, szinte imádkozni szerettem volna hozzájuk...

Óh, és most aztán az emberek mind szemem közé nevetnek és azt állítják, hogy álomban ennyi mindenféle aprólékosságot nem lehet látni; azt állítják, hogy álmomban én legfeljebb egy érzést láthattam, jobban mondva, érezhettem; még pedig azt az egy érzést, melyet szívem elragadtatásában szült, az álom részleteit pedig én gondoltam ki későbben, mikor már ébren voltam. Mikor aztán magam is bevallottam, hogy az egész valóban így is történhetett: óh, Istenem, milyen nagyot kacagtak szemembe és milyen nagyot mulattak rajtam! Óh, igen, természetes, hogy annak az álomnak csak egy érzése hatalmasodott el rajtam és hogy véresre sebzett szívemben csak az az egy érzés maradt vissza. Viszont azonban álmomnak tényleges képei és alakjai, tehát azok, melyeket én álmomban egyidejűleg csakugyan láttam, ezek a tényleges álomképek és álomalakok oly tökéletesek, oly összhangzatosak, oly befejezettek, oly gyönyörűek, oly elragadóak, annyira igazak voltak, hogy felébredésem után én semmi esetre sem tudhattam őket a mi gyönge szavainkban kellőleg megtestesíteni. Ezek a tényleges álomképek és álomalakok az én emlékezetemben későbben elhalványodtak, elmosódtak, szétfolytak, aminek következtében egészen öntudatlanul és akaratlanul valóban kénytelen lehettem későbben az álomképek és az álomalakok részleteit kigondolni vagy legalább is kiegészíteni és újból kiszínezni. Ezen csöppet sem kell csodálkozni, mert hiszen szinte égtem a vágytól, hogy ezt a gyönyörű álmomat minél előbb és minél hívebben másoknak is elmondhassam.

Miképen lehet tehát nekem nem hinni, miképen lehet el nem hinni, hogy mindez valóban megtörtént? Bizony, hogy megtörtént, még pedig meglehet, hogy ezerszeresen jobban, szebben, ragyogóbban és boldogítóbban történt, mint ahogyan én azt el tudtam mondani. Mert ha csak álom volt is az egész, de azért lehetetlenség, hogy mindez meg nem történhetett volna. Tudják-e mit? Én megsúgom önöknek a titkot: meglehet ám, hogy mindez egyáltalában nem is álom volt! Mert itt valami olyan különös történt, olyan különös és annyira ijesztően igaz, hogy ilyesmi álomban meg nem eshetik, ilyesmiről csak álmodni talán nem is lehet. Mondjuk, hogy ezt az álmot az én szívem szülte, de vajjon képes lett volna-e az én magára hagyott szívem egyedül megszülni azt a rettenetes igazságot, amely azután valóban meg is esett velem? Miképen tudtam volna én magam ezt az igazságot kigondolni, vagy miképen tudta volna ezt az igazságot csak az én szívem megérezni vagy csak megsejteni is? Vajjon lehetséges lett volna-e, hogy az én kicsinyes szívem és az én szeszélyes, jelentéktelen elmém ennek a hatalmas igazságnak kinyilatkoztatásáig fölemelkedjék? Különben ítéljenek önök maguk: mindeddig én rejtegettem az igazságot, most azonban azt is fel fogom tárni. Amit eddig elmondottam, mindaz azzal végződött, hogy én mindannyiukat elrontottam, hogy romlásba döntöttem azt az egész emberiséget!...



V.

Igen, igen, az egész azzal végződött, hogy én mindnyájukat romlásba döntöttem! Miképen történhetett ez, nem tudom, de biztosan és határozottan emlékszem rá. Az álom évezredeket ugrott át és bennem csak a nagy egésznek benyomását és érzését hagyta vissza. Én most még csak annyit tudok az egészből, hogy az ottani emberi bűnbeesés oka én voltam. Mint ahogyan a dögletes trichina, vagy az undok pestis-bacillus szokott egész országokon és hatalmas birodalmakon végigpusztítani, úgy fertőztem meg és rontottam el én azt az egész, mind addig boldog és bűntelen földet. Azok, a mindaddig őszinte emberek eltanulták a hazugságot és megszerették azt és megismerték a hazugság szépségét. Óh, meglehet, hogy mindez csak ártatlanul, tréfából, játékból, kokettségből kezdődött; meglehet, hogy az egész a hazugságnak csak egy atomjából indult ki, csakhogy a hazugságnak ez az atomja ezután, mint valami hazugsági bacillus szívükbe furakodott és ott megtetszett nekik.

A hazugságból hamarosan megszületett az érzékiség, az érzékiségből a féltékenység, a féltékenységből az irígység, az irígységből a durvaság, a durvaságból a kegyetlenség. Már nem tudom, már nem emlékszem rá, hogy miképen, de hamarosan, nagyon gyorsan kiontatott az első vér, melynek láttára azok az emberek megrökönyödtek és megborzadtak, és elkezdődött közöttük a szétválás és a visszavonás. Lassanként szövetkezni kezdtek, szövetségek keletkeztek, de most már egymás ellen, egymás kárára és ártalmára. Elkezdődött közöttük a gyanúsítás, a szemrehányás, a vádaskodás. Megismerték a szégyenkezést, a szemérmet és mindkettőt az erények közé iktatták. Megszületett a tisztesség, a becsület fogalma. Minden szövetség külön lobogót talált ki magának és az alá vonult. Ők is elkezdték kínozni állataikat, amelyek e miatt az erdőkbe és a hegyek közé menekültek és az emberek ellenségeivé váltak. Elkezdődött a visszavonás, a széthúzás, a pártoskodás és a küzdelem a létért, az életért, az egyéniségért, a javakért, a tulajdonjogért. Különböző nyelveken kezdtek beszélni.

Azok a másföldi emberek is megismerkedtek a szomorúsággal, a bánattal; megszerették a szomorúságot és a bánatot, megkívánták a szenvedést, és azt állították, hogy az Igazsághoz csak szenvedés árán lehet hozzájutni. Ekkor jutott el hozzájuk a tudomány is. Mikor gonoszokká váltak, akkor testvériességről és emberiességről kezdtek szavalni és azt hangoztatták, hogy ezeket az eszméket értik. Mikor gonosztevőkké züllöttek, kitalálták az igazságosságot, melyet kódexekbe foglaltak és a kódexek védelmére guillotine-eket állítottak fel. Alig-alig akartak visszaemlékezni arra, amit elveszítettek, sőt el sem akarták hinni, hogy valamikor ártatlanok és boldogok voltak. Sőt hajdani boldogságuk lehetőségén nevettek és fantasztikus álomnak csúfolták. Hajdani boldogságukat sehogyan sem tudták visszaképzelni, nem tudtak neki semmiféle konkrét formát adni.

Mindez nagyon különös, nagyon furcsa, szinte csodálatos jelenség volt. De hogy is ne lett volna az! Boldogságuk elvesztése után hamarosan elvesztették ebben a boldogságban való hitüket is, sőt volt boldogságukat egyszerűen mesének nyilvánították. Későbben mégis annyira szerettek volna újból bűntelenek és boldogok lenni, hogy szívüknek ebbéli vágya előtt térdre hullottak, mint kis gyermekek. A bűntelenség és boldogság utáni vágyakozásukat elkezdték isteníteni, bálványuknak tekintették, templomokat építettek neki és imádkoztak hozzá, ehhez az új eszményükhöz, a boldogság után való "vágyakozás"-ukhoz. És bár vágyakozásuk valóra válásának lehetetlenségéről szilárdan meg voltak győződve, mégis könnyhullajtások közt istenítették és bálványozták.

De ha a boldogság után való vágyakozásuk teljesedhetett volna is; ha vissza is kerülhettek volna újból abba a bűntelen és boldog állapotba, melyet elvesztettek; ha valaki ezt a boldogságot újból meg is mutatta volna nekik és ha megkérdezte volna tőlük: vissza akarnak-e jutni régi boldogságukba? - ők bizonyára visszautasították volna azt. Nekem, például, ezt felelték:

"Igaz, hogy hazugok, gonoszok és igaztalanok vagyunk. Ez igaz, és mi ezt tudjuk is, siránkozunk is miatta, meg is kínozzuk magunkat miatta, meg is szenvedünk érte, meg is büntetjük magunkat miatta talán szigorúbban, mint ahogyan büntetne az az irgalmas bíró, aki valamikor majd ítélkezni fog felettünk, és akinek mi még a nevét sem ismerjük. Mind e helyett azonban van nekünk tudományunk, és a tudomány segítségével majd újból felkutatjuk az Igazságot, amelyet így aztán már tudatosan fogadunk el. A tudás ugyanis több az érzésnél, az élet megismerése több magánál az életnél. A tudomány mindentudókká tesz bennünket, a mindentudás feltárja nekünk a törvényszerűséget, a törvényeket, és a boldogság törvényeinek ismerete több, mint maga a boldogság."

Lám, ezt mondották ők nekem. Ilyen beszéd és ilyen gondolkodás után természetesen mindenki magát szerette legjobban, magát becsülte legtöbbre, aminthogy másképp nem is tehette. Mindenki féltékeny volt saját személyiségére és minden erejével azon volt, hogy mások személyiségét lekicsinyelje, megalázza és elnyomja; és ezt tekintette mindenki életcéljának. Ebből a gondolkodásból és ebből a cselekvési módból lassankint kifejlődött a rabszolgaság, még pedig az önkéntes rabszolgaság is: a gyöngébbek önként és szándékosan vetették magukat alá az erősebbeknek, de csak azért, hogy az erősebbek segítségével viszont ők nyomhassák el a náluknál még gyöngébbeket. Megjelentek az igazak és a próféták, akik sírva fordultak azokhoz az emberekhez és szemükre hányták kevélységüket, a mértékletességnek és az összhangnak megrontását, végül a szégyenérzetnek és a szeméremnek sutbadobását. De pórul jártak, mert a romlásnak indult emberek kinevették, kigúnyolták és megkövezték őket. Szent vér ömlött le a templomok küszöbéről.

A próféták helyébe később olyan emberek kezdtek feltünedezni, akik azon gondolkoztak, miképen lehetne az embereket újból egyesíteni úgy, hogy mindenki ugyan magamagát szeresse legjobban, magamagát becsülje legtöbbre, de ugyanakkor még se bántson meg másokat, és hogy ilyenformán az összes emberek egyetértésben és békességben, egy társadalmat alkotva, együtt éljenek. Ebből az eszméből kifolyólag ugyanennek az eszmének megvalósítása céljából a háborúk egész sora keletkezett. Az összes küzdők ugyanegy időben, egyszerre erősen hitték, hogy a tudomány, a mindentudás és az önfenntartási ösztön végül is arra fogja kényszeríteni az embereket, hogy mindannyian közmegegyezéssel, egyetértőleg és békésen egy társadalomba tömörüljenek. Másrészt azonban ugyanezek a "mindentudók" ügyük gyorsítása céljából minél gyorsabban ki akarták irtani a "nem-mindentudókat" és azokat, akik eszméjüket megérteni nem tudták, hogy ezek az ő győzelmüket meg ne hiúsíthassák. Csakhogy az általános létfenntartás szükségességének érzése gyorsan gyöngülni kezdett, hamarosan önző és büszke kéjvadászok lepték el az emberiséget, akik vagy mindent vagy semmit sem akartak. Az önző élvezetvágy mindenféle gonosztettekre vetemedett, amelyeknek sikertelensége esetén az öngyilkosság következett.

Megszülettek azok a vallások, amelyek az örök nyugalmat a nem-létezés, az önpusztítás és a megsemmisülés kultuszával akarták elérni. Végül is az emberek belefáradtak az értelmetlen és céltalan küszködésbe, már arcukra is kiverődött a szenvedés. Ekkor aztán azt kezdték hirdetni, hogy csak a szenvedésben van szépség, mert az életben csak a szenvedésnek van értelme és célja. Még dalaikban és énekeikben is dicsőítették a szenvedést.

Mindezek láttára én a kétségbeesésig elkeseredtem, fájdalmamban kezemet tördeltem, sírtam-jajgattam, de azért szerettem őket, talán még jobban, mint akkor, mikor arcukra még nem ült ki a szenvedés, amikor még ártatlanok, bűntelenek és olyan nagyon szépek voltak. Jobban szerettem az általuk megszentségtelenített földet, mint akkor, mikor még édenkert volt; megszerettem jobban csak azért, mert megjelent rajta a szenvedés. Óh, jaj nekem, én mindig szerettem a szenvedést és a szomorúságot, de csak a magam személyében; azokat a másföldi embereket, szenvedésük és szomorúságuk láttára, mégis csak megsajnáltam, sőt meg is sirattam őket. Nagy szánakozásomban kitártam előttük karjaimat és kétségbeesésemben vádoltam, átkoztam és megvetettem magamat. Megmondottam nekik egészen őszintén, hogy mindazt én cselekedtem, hogy mindennek én, csakis én, egyedül csak én vagyok oka. Én zúdítottam rájuk a romlást, a halálvészt és a hazugságot! Arra kértem őket, hogy feszítsenek engem keresztre és mindjárt meg is mutattam nekik miképen kell keresztet készíteni.

Nekem magamnak nem volt annyi lelkierőm, hogy magam öljem meg magamat, velük akartam magamat halálra kínoztatni, epekedtem a kínzás után, epekedtem az után, hogy kínszenvedés útján ontassék ki vérem a legutolsó cseppig. Ők azonban csak nevettek rajtam és azt vágták szemembe, hogy kötöznivaló bolond vagyok. Sőt még ők mentegettek engem és vigasztalásomra azt állították, hogy ezt az állapotot ők maguk óhajtották, tehát csak azt kapták általam, ami után vágyakoztak; azt állították, hogy mindannak be kellett következnie, ami velük történt, hogy mindannak lehetetlen volt be nem következnie. Végül is kijelentették nekem, hogy én veszedelmes kezdek lenni rájuk nézve, hogy a bolondok házába záratnak, ha bogaraimmal el nem hallgatok. E miatt oly hatalmas bánat árasztotta el lelkemet, hogy szívem egészen összeszorult, és úgy éreztem, hogy rögtön meg kell halnom, de... de... közben felébredtem.


Már reggel volt, de a nap még nem kelt föl, még csak hat óra lehetett. Karosszékemben ébredtem fel, gyertyám tövig leégett, a századosnál még aludtak, és egész lakásunkban szinte szokatlanul mély csend honolt. Első dolgom volt, hogy a székből felugrottam és rendkívül elcsodálkoztam; soha életemben ilyesmi még nem történt velem; minden, még a legaprólékosabb körülmény is feltűnő volt: így például soha még így karosszékemben el nem aludtam. És amíg így elcsodálkozva álltam és magamhoz tértem, szemembe ötlött töltött, lövésre kész forgópisztolyom, de amint megpillantottam, azonnal félre is löktem magamtól! Óh, nem kellett már nekem a halál, hanem az élet, az élet, az élet. Magasba emeltem kezeimet és felfohászkodtam az örök Igazsághoz; nem is annyira felfohászkodtam, mint inkább sírva fakadtam; lelkesedés, az elragadtatásig menő lelkesedés árasztotta el egész valómat. Igen, élet kell nekem, élet és... igehirdetés! Abban a pillanatban el is határoztam magamat az igazság hirdetésére; elhatároztam, hogy egész életemet az igazság hirdetésének fogom szentelni! Igen elmegyek hirdetni, én akarok és fogok hirdetni... De mit? Az igazságot, mert az igazságot én láttam, saját két szememmel láttam, láttam az igazság ragyogását!

És azóta hirdetem is az igazságot. Ezenkívül... mindenkit szeretek; azokat pedig, akik kinevetnek, azokat szeretem a legjobban. Hogy miért van ez így, nem tudom, megmagyarázni sem tudom, annyi azonban bizonyos, hogy ez a jövőben is így lesz. Az emberek azt mondják, hogy én máris meg vagyok zavarodva és hogy tévedek. De ha ez igaz, hogy én máris meg vagyok zavarodva, akkor mi lesz velem későbben? Mert szent igaz, hogy én meg vagyok zavarodva és lehet, hogy későbben még rosszabbra fog fordulni a dolgom. Annyi bizonyos, hogy fogok én még egypárszor megzavarodni és tévedni, amíg beletanulok az igazság hirdetésébe, amíg megtanulom, hogy minő szavakkal és minő tettekkel kell az igazságot hirdetni, mert ezt a feladatot nagyon nehéz és fáradságos jól betölteni. Én mindezt a napnál is világosabban látom, de figyeljenek csak ide: ki az, aki nem téved? Különben is az emberek mind, a legnagyobb bölcstől a legutolsó gazemberig, egy és ugyanazon célra törekszenek, csakhogy különböző módon és úton akarják ugyanazt a célt elérni.

Mindez ősrégi igazság, de az én esetemben van ennek az igazságnak új oldala is, ami miatt én nem is tévedhetek olyan nagyon. Nem tévedhetek pedig nagyon azért, mert én az Igazságot láttam; én láttam és tudom, hogy az emberek lehetnek jók is, szépek is, boldogok is anélkül, hogy alkalmatlanokká kellene válniok a földi életre. Nem tudom, de nem is akarom elhinni, hogy a rosszaság és a gonoszság lenne az emberek normális állapota. És az emberek mégis kinevetik ezt az én hitemet! De hát hogy is lehet nekem nem hinni, mikor én az Igazságot láttam, tehát nem kigondoltam, nem kitaláltam, hanem láttam, láttam; az Igazság eleven képe töltötte el lelkemet mindörökre. Én az igazságot a maga egész teljességében láttam és e miatt nem tudom elhinni, hogy ebből az Igazságból semmi sem került volna az emberek közé. Hogyan tévedhetnék tehát én?

Lehet, hogy kissé le-letévedek a helyes útról; meglehet az is, hogy az Igazságot néha idegenszerű, esetleg érthetetlen szavakkal fogom hirdetni, de ez sem tarthat sokáig, mert az Igazság eleven képe, amelyet láttam, mindig velem lesz és vissza fog terelni a helyes útra, meg fog óvni az eltévelyedéstől, ki fog igazítani és meg fog javítani. Óh, én bátor, bizakodó életrevaló ember vagyok és megyek, megyek hirdetni az igazságot akár ezer esztendeig is. Tessék tudomásul venni, hogy én kezdetben el akartam titkolni, hogy azokat a másföldi embereket én döntöttem romlásba, de ez hiba volt tőlem,... igen ez volt az első hiba! Csakhogy az Igazság megsúgta nekem, hogy nem szabad hazudni, az Igazság megmentett engem a tévedéstől és útbaigazított. De miképen kell a földre az édent elővarázsolni, azt én nem tudom, nem tudom pedig azért, mert nem tudom szóban kifejezni. Álmom óta elfelejtettem a kellő szavakat, elfelejtettem éppen a legszükségesebb, a legkifejezőbb szavakat. No de mindegy: én mégis csak megyek és beszélni fogok, beszélni fáradhatatlanul, beszélni fogok azért, mert az Igazságot szemtül-szemben láttam, ha szóval nem is tudom elmondani azt, amit láttam.

De a gúnyolódók éppen ezt nem tudják, de nem is akarják megérteni: "Álom az egész, vagy agyrém vagy hallucináció!" Ezt vagdossák folyton a szemembe. Eh! Mintha ők olyan nagyon bölcsek lennének! Hát az okos, amit ők beszélnek? És hozzá milyen kevélyek! Álom? Hát mi az az álom? Hát a mi egész életünk nem álom? Sőt többet mondok! Jól tudom én azt, nagyon jól tudom, hogy az én törekvésem soha sem fog teljesedni, hogy a földre soha többé édent varázsolni nem lehet. (Ezt most már én magam is beismerem!) Mindegy, én azért mégis csak hirdetni fogom az igazságot. És mégis, mégis mennyire egyszerű, mennyire könnyű lenne az egész: egy szép napon egy óra alatt minden megváltozhatnék! Az egész csak annyiból állana, hogy az emberek szeressék egymást úgy, mint ahogyan magukat szeretik. Ez a fő, ez az egész, semmi más nem kellene hozzá, mindjárt valóra válhatnék a teljesen boldog földi élet. Különben is ez régi, ősrégi igazság, amelyről az emberek már billiószor és billiószor hallottak és olvastak és mégsem valósították meg! "Az élet megismerése több, mint maga az élet, a boldogság törvényeinek ismerete több, mint maga a boldogság",... ez az az óriási tévedés, amellyel meg kell küzdeni! Ezzel a tévedéssel akarok és fogok én megküzdeni. Ha ugyanezt megtennék a többiek is, akkor azonnal minden jóra fordulna a világon...


Azt a szegény kis leányt is felkutattam... Most pedig megyek, hogy hirdessem az Igazságot! Megyek, megyek, megyek!