Aldous Huxley: Szép új világ

(ISMERTETÉS)

- Drága fiatal barátom - mondta Mustapha Mond -, a civilizációnak egyáltalán nincs szüksége nemes vagy hősies dolgokra. Ezek a politikai tehetetlenség tünetei. Egy megfelelően szervezett társadalomban, mint amilyen a miénk, senkinek sincs alkalma arra, hogy nemes vagy hősies legyen. A körülményeknek teljesen ingatagnak kell lenniük ahhoz, hogy ilyen alkalmak keletkezzenek. Ahol háborúk folynak, ahol megosztott érdekcsoportok vannak, ahol ellen kell állni bizonyos kísértéseknek, ahol a szerelem tárgyaiért küzdeni kell, vagy meg kell védeni őket -- ott nyilvánvalóan van némi értelme a nemes és hősies magatartásnak. De manapság nincsenek háborúk. A lehető legnagyobb mértékben vigyázunk arra, hogy megakadályozzuk az embereket abban, hogy túlzottan megszeressék egymást. Nincsenek megosztott érdekcsoportok, az embereket úgy kondicionálják, hogy egyszerűen senki sem tehet másként, mint ahogyan tennie kell. És amit tennie kell, az egészében véve oly kellemes, hogy ténylegesen nincs semmi kísértés, amelynek ellen kellene állni. És ha valamikor, valami szerencsétlenség folytán mégis valami kellemetlen dolog történne valahogy, nos, akkor még mindig ott van a szóma, amely lehetővé teszi, hogy szabadságra menjünk a tények elől. És mindig ott a szóma, hogy haragunkat mérsékelje, kibékítsen ellenségeinkkel, hogy türelmesek legyünk és sokáig mindent elviselők lehessünk. A múltban ezeket a dolgokat csak nagy erőfeszítéssel lehetett elérni, s csupán több éves, kemény erkölcsi edzéssel. Most pedig bárki lenyel két-három félgramos tablettát, és kész. Bárki erényes lehet ma. Mindenki magával hordhatja egy üvegcsében jó erkölcseinek legalább a felét. Kereszténység könnyek nélkül - ez a szóma.

Őfordsága, a világellenőr azzal indokolta Shakespeare betiltását, hogy társadalmi instabilitás nélkül nem lehet tragédiákat előállítani. A természetes élet önmagában labilis és túlságosan gyönyörű, és a szépség vonzó, nem volna jó, ha az emberek a régi dolgok iránt érdeklődnének.
Az utópiáknak megvan az a kockázata, hogy előbb-utóbb utolérik önmagukat. Kellő társadalomismerettel megírva könnyen belefutnak megálmodott idejükbe, legyen az vágyott vagy rettegett. Sajátosan időbe vetett műfaj, mely minden bizonnyal a szerző kora társadalmának kényelmetlen kérdéseiből táplálkozik. Így van ez Huxley regényével is, melynek nem is annyira az aktualitása döbbenetes, hanem a naivitás, miszerint a szép új világ parádéja egyáltalán utópisztikus. Talán nevezzük inkább szatírának és így a címadó Shakespeare kényelemérzete sem csorbul a kifejezés jelentésbővülése láttán. Egyébként is a nagy drámaíró kiküszöbölte az időfaktort azzal, hogy inkább örökérvényű társadalmi mozgásokat feszegetett. Az utópia túl lineáris lett volna neki.
A Szép új világ a technikai civilizáció legmagasabb fokán létrejött világállam víziója, Ford után 141-ben, évezredünk derekán valamikor. Társadalma, mely perverz tökéletességgel szervezett, a magas fokú gépesítés irányvonala mentén szóródik. A dolgozó kasztok mesterségesen fenntartott munkaidőben dolgoznak, a túl sok szabadidő ártana nekik. A feltételeket, melyek fennmaradásukhoz szükségesek, szintetikusan állítják elő, egyebek közt a fennálló állapotok igenlését is. A mezőgazdaság működése pusztán manipuláció eredménye a szintetikusan előállítható élelmiszerek ellenében. Figyelemre méltó eredmény a kasztok társadalmilag hasznos és helyes álláspontokra való kondicionálása. Huxley biológiai beavatkozást tart szükségesnek ahhoz, hogy az össznépi boldogság tényezőit, a kasztokat létrehozza. Nézzük például a legalsót, a csökkentett szellemi képességű munkásokét, az ún. Bokanovszky-csoportokat. Őket olyan, mai szóval élve klónozási eljárással állítják elő, melynek során képtelenekké válnak a szabad választásra és felelősségvállalásra, olyan rabszolgák ők, akik rettegnek a szabadságtól. Nevezzük őket fogyasztóknak. Fogyasztók, akik kiirtott érzelmeiket tökéletes kábítószerrel, a szómával pótolják, amely az idegcsillapító és az alkohol csodálatos pótléka, igaz, azok minden káros hatása nélkül.
A hagyományos törzsi társadalomból előkerült John rövid ámuldozás után kiábrándul az új világból. Emberi érzései és művészethez való vonzódása szembeszegülésre, majd kivonulásra késztetik ebből a világból. Nem hagyja magát boldoggá tenni síppal, droggal. Jogot formál önnön boldogtalanságára, amikor istent, költészetet, veszélyt és szabadságot akar.
Huxley szatírája a nagy gazdasági világválság árnyékában íródott, jól kiolvashatók belőle az arra adott totalitárius válaszok, mint az amerikai világállam, az európai fasizmus és a sztálini szocializmus. Bízunk benne, hogy a mű nem olyan társadalmi mozgásokat feszeget, melyek örökérvényűek volnának, és higgyünk inkább Shakespeare-nek, amikor a szép új világ kedves

http://www.kihagy6atlan.hu/temak/konyv/aldoushuxleyszepujvilag/

*

Aldous HUXLEY
SZÉP ÚJ VILÁG
(ISMERTETÉS)

Ford után 632-ben járunk azaz valamikor e jövő évezred derekán, egy minden ízében "tökéletesen" megtervezett és megszervezett társadalomban. A magas fokú gépesitésnek csak az szab határt, hogy az embereknek nem tesz jót a túl sok szabad idő (azért tartják fenn például a mezőgazdaságot, mert munkaidőigényes, az élelmiszereket különben szintetikusan is elő tudnák állítani), az égen helikopterek és menetrendszerű rakétajáratok röpködnek, az embereknek nagyszerű szórakozásokban van részük, ott a televízió, a "tapi" (a színes, hangos, szélesvásznú, illatos és taktilis ingereket is közvetítő film), a korlátlan szabad szerelem, a szabadtéri szupersportok. A munkájával mindenki meg van elégedve - az emberiség, a történelemben először boldog s ha mégse egészen, ott van a "szóma", a tökéletes kábítószer, az idegcsillapitó és az alkohol csodálatos pótléka, azok minden káros hatása nélkül.

Az össznépi boldogság az emberi tényező megtervezésén alapul: nemcsak hogy futószalagon állítják elő az öt kasztba osztott emberutánpótlást (az alacsonyabb kasztok tagjait eleve csökkentett szellemi képességekkel, "bokanovszkizált", mai szóval: klónozott sok-sok egypetéjű ikerből, akik egymás ideális munkatársai a lélektelen gyári munkában), hanem csecsenő koruktól hipnopédiával (alva tanulással) kondicionálják őket a fennálló állapotok igenlésére, minden kellemetlenség (öregedés, halál) elfelejtésére, a társadalmilag hasznos és helyes álláspontok elfogadására. Ebben a társadalomban nincsenek többé konfliktusok, ezért persze nincs helye többé sem a régi értelemben vett vallásnak, sem a művészetnek, de még a mélyebb emberi érzéseknek sem.

Ebbe a "szép, új világba" csöppen bele John, egy hagyományos törzsi társadalomban, indián rezervátumban született "vadember", hóna alatt Shakespeare összes műveivel. A kezdeti ámuldozás után John gyorsan kiábrándul, előbb szembeszegül, majd kivonul az elidegenedett társadalomból, de a konfrontáció kimenetele nem lehet kétséges: az őszinte, mély emberi érzéseknek és az igazi művészetnek nincs semmi keresnivalójuk, és nem is segíthetnek az egyénen, ezért John öngyilkosságba menekül.

Az 1932-ben íródott, világsikerű regényt ellenutópiának szokták nevezni, pedig irója alkalmasint szatírának szánta. A sci-fi apparátus meg a mulatságos ötletek és versikék (különösen a régi, torzító magyar fordításban) elfedték a mű alapvető keserű kiábrándultságát, amely mögött ott van az első világháború csúf emléke, a gazdasági világválság, a hagyományos értékek devalválódása miatti nosztalgia, és ott vannak a nagyon is valós félelmek: az elgépiesedett, elidegenedett világ, a társadalom általános manipulálása, a kommercializálódott tömegkultúra, és talán mindenek fölött a fasizmus fenyegető árnya. Huxley kétségkívül konzervatív gongolkodó volt, de sötét éleslátását sok mindenben nehéz kétségbe vonni. Örvendetes, hogy századunk egyik alapműve a hangoskönyvtári állomány része.

Legeza Ilona - OSZK

_________________________________________________________________________

ALDOUS HUXLEY
Szép új világ

(RÉSZLET)


Úgy tetszik, az utópiák sokkal inkább megvalósíthatók, mint ahogyan azt hiszik. S voltaképpen egy sokkal nyugtalanítóbb kérdés előtt találjuk magunkat: hogyan kerüljük el határozott megvalósulásukat?... Az utópiák megvalósíthatók. Az élet az utópiák felé halad. És talán egy új évszázad kezdődik el, egy olyan század, amikor az értelmiségiek és a művelt osztály majd olyan módozatokról álmodozik, amelyekkel el lehet kerülni az utópiákat, és vissza lehet térni egy nem utópista társadalomhoz, amely kevésbé "tökéletes" és szabadabb.

Nyikolaj Bergyajev


ELSŐ FEJEZET



Zömök, szürke épület, mindössze harmincnégy emeletes. A főbejárat felett a felirat: BELSŐ-LONDONI KELTETŐ- ÉS KONDICIONÁLÓ KÖZPONT, egy címerpajzsban pedig a Világállam jelszava: KÖZÖSSÉG, AZONOSSÁG, ÁLLANDÓSÁG.

A földszinti hatalmas terem észak felé nézett. Bár az üvegfalakon kívül nyár volt, s trópusi hőség magában a teremben, hidegen villant ki az ablakon az éles fény, mely éhesen kutatott legalább valami felöltöztetett próbabáb, egy lúdbőrös tudós fakó alakja után, de csak a laboratórium üvegjére, nikkeljére, siváran Csillogó porcelánjára bukkant. Fagyos hidegre itt fagyos hideg felelt. A munkások fehér kezeslábast viseltek, kezükre sápadt, hullaszín gumikesztyű feszült. A fény fagyott volt, halott, kísérteties. Csak a mikroszkópok sárga csöveitől kölcsönzött valami dús, életteli anyagszerűséget, a fény úgy folyt végig a fényes csöveken, akár a vaj, érzékien meleg csóvák hosszú, fogyatkozó sora végig a munkaasztalokon.

– És ez itt – nyitotta ki az igazgató az ajtót – a megtermékenyítő terem.

Amint a keltetők és a kondicionálás igazgatója belépett ide, háromszáz megtermékenyítő szakember hajolt műszerei fölé, elmerülve az alig lélegző csöndben, a tökéletes összpontosítás szórakozott, monológszerű zümmögésében vagy fütyörészésében. Az igazgató sarkában egy csapat újonnan érkezett hallgató toporgott, nagyon ifjak, rózsásak és éretlenek, idegesen és szánalmasan. Mindegyiknél volt notesz, amelybe kétségbeesve jegyzeteltek, valahányszor a nagy ember megszólalt. Egyenesen a leghitelesebb forrásból. Ritka kiváltság volt ez. A Belső-londoni Keltető igazgatója mindig is fontosnak tartotta, hogy személyesen vezesse körbe új hallgatóit a különböző részlegeken.

– Csak azért, hogy legyen összképük – szokta mondani nekik magyarázatul. Mert természetesen kell hogy legyen valamilyen összképük, ha értelmesen akarják munkájukat végezni, bár erre nincs sok szükség, ha a társadalom jó és boldog tagjai lesznek. Mert mindenki tudja, hogy a részletek biztosítják az erényt és a boldogságot; az általánosságok intellektuális szempontból csak szükséges rosszak. Nem a filozófusok, hanem a lombfűrésszel barkácsolók és a bélyeggyűjtők a társadalom alapjai. – Holnap majd hozzáláthatnak a komoly munkához – szokta hozzátenni, s enyhén fenyegető jóindulattal rájuk mosolygott. – Nem lesz idejük az általánosságokra. De addig...

Addig még tart a kiváltságos helyzet. Egyenesen a leghitelesebb forrásból a noteszba. A fiúk firkáltak, akár az őrültek.

A magas és elég sovány, de egyenes tartású igazgató bevonult a terembe. Hosszú álla volt és nagy, meglehetősen kiálló fogai, melyeket húsos, pirosan ívelő ajkai éppen hogy eltakartak, ha nem beszélt. Öreg, fiatal? Harminc? Ötven? Ötvenöt éves? Nehéz lett volna megmondani. S különben is, a kérdés fel sem merült; az állandóságnak ebben az évében, F. után 632-ben senkinek nem jutott eszébe, hogy feltegye.

– Az elején fogom kezdeni – mondta az igazgató, és a buzgóbb hallgatók rögzítették noteszükben szándékát: Az elején kezdeni. – Ezek az inkubátorok – intett oda. Kinyitott egy szigetelt ajtót, és megmutatta nekik a számozott kémcsövek egymás felett elhelyezkedő polcait. – Az eheti peteanyag. Testhőmérsékleten tartjuk – magyarázta –, míg a hím csírasejteket – s itt egy másik ajtót nyitott ki – harmincöt fokon kell tartanunk harminchét helyett. A normális testhőmérséklet sterilizálná őket. A hőfejlesztő vattába burkolt kosok nemzőképességüket elvesztik.

Még mindig az inkubátoroknak támaszkodva, rövid áttekintést adott nekik a modern megtermékenyítési eljárásról, miközben a ceruzák olvashatatlan nyomokat hagyva száguldottak a papírlapokon; először természetesen az eljárás sebészeti bevezetésével foglalkozott – "a műtétnek önként vetik alá magukat a társadalom érdekében, nem is szólva arról, hogy hathavi fizetésnek megfelelő jutalommal jár" –, azután beszámolt arról a technikáról, amelynek segítségével a kioperált petefészket életben és aktív fejlődésben tartják, majd rátért az optimális hőmérséklet, sótartalom és viszkozitás problémáinak taglalására; utalt arra a folyadékra, amelyben a különválasztott és érett petéket tartják, majd a rábízott nyájat a munkaasztalokhoz vezetve megmutatta nekik, hogyan fejtik le ezt a folyadékot a lombikokból, hogyan vezetik ki cseppenként a mikroszkópok különlegesen melegített tárgylemezére, aztán a bennük levő petéket hogyan vizsgálják meg, egészségesek-e, majd megszámolják és egy szivacsos tartályba továbbítják őket; hogyan (és most odavitte őket, hogy megnézzék a műveletet) merítik ezt a tartályt valami meleg, húslevesszerű folyadékba, amely a szabadon úszkáló hím csírasejteket tartalmazza; egy köbcentiméterben legalább százezres koncentrációval – tette hozzá nyomatékosan; s elmondta, tíz perc múlva miként emelik ki a tartályt a folyadékból, hogyan vizsgálják meg újra a tartalmát, hogy amennyiben bármelyik pete termékenyítetlen maradna, s ha kell, megint alámerítsék; hogyan jutnak vissza a megtermékenyített peték az inkubátorokba, ahol az Alfák és a Béták a végleges palackozásig maradnak, a Gammákat, a Deltákat és az Epszilonokat pedig újra előhozzák, de csak harminchat óra múlva, hogy alkalmazzák rajtuk a Bokanovsky-eljárást.

– A Bokanovsky-eljárást – ismételte meg az igazgató, s a hallgatók aláhúzták ezeket a szavakat kis noteszukban.

Egy pete, egy embrió, egy felnőtt – ez a normális. De a bokanovskyzált pete elkezd sarjadni, osztódni, növekedni. A bimbók száma nyolctól kilencvenhatig terjed, s mindegyik bimbóból tökéletesen kialakult embrió, minden embrióból egészen kifejlett felnőtt lesz. Tehát összesen kilencvenhat emberi lény fejlődik ki ott, ahol korábban csak egy keletkezett. Haladás.

– Lényegében a bokanovskizáció a késleltetett fejlődés sorozataiból áll – vonta le a következtetést az igazgató. – Gátoljuk a normális fejlődést, és elég paradox módon erre a pete sarjadzással válaszol.

Sarjadzással válaszol. A ceruzák serényen dolgoztak. Az igazgató odamutatott. A nagyon lassan mozgó szalagon éppen egy rekesznyi kémcső jutott be egy óriási fémtartályba, egy másik rekesz pedig éppen felbukkant. A gépek halkan zümmögtek.

– A csövek nyolc perc alatt haladnak át – magyarázta nekik. – Mivel a kemény röntgensugárzást a peték körülbelül nyolc percig viselik el, vannak, amelyek elpusztulnak, a többi közül a legkevésbé fogékonyak kettéosztódnak; a többségük négy bimbót hajt, esetleg nyolcat, aztán mind visszakerül az inkubátorokba, ahol a bimbók fejlődni kezdenek, majd két nap múlva hirtelen lehűtik őket; lehűtik, és megállítják a fejlődésüket. A bimbók most megint sarjadzanak kettőt, négyet, nyolcat, majd bimbózás után kapnak egy csaknem halálos alkoholos kezelést; erre megint sarjadzás következik bimbók a bimbók bimbaiból –, majd mivel a további késleltetés általában végzetes Jenné, hagyják őket nyugodtan fejlődni. Ekkor már az eredeti petéből nyolc-kilencvenhat embrió keletkezett; bizonyára egyetértenek velem, hogy csodálatosan tökéletesítettük a természetet. Azonos ikrek, de nem ám csupán kettesével-hármasával, mint a régi elevenszülő korokban, amikor esetleg egy-egy pete véletlenül osztódni kezdett, hanem egyszerre tucatjával. – Tucatjával – ismételte meg az igazgató, és szétlökte két karját, mintha alamizsnát osztana. – Tucatjával!

Ám az egyik hallgató elég ostoba volt ahhoz, hogy megkérdezze, miféle előny származik ebből.

– Drága fiam! – Az igazgató sarkon fordult és lecsapott rá. – Hát nem érti? Nem érti?! – Kezét felemelte, arckifejezése ünnepélyes volt. – A Bokanovsky-eljárás a társadalmi stabilitás biztosításának egyik legfőbb eszköze!

Társadalmi stabilitás legfőbb eszköze.

Egyforma férfiak és nők, azonos adagokban. Egyetlenegy bokanovskizált pete alapanyagából ki lehet hozni egy kisebb gyár teljes személyzetét.

– Kilencvenhat teljesen azonos iker dolgozik kilencvenhat ugyanolyan gépen! – Hangja csaknem reszketett a lelkesedéstől. – Most az ember igazán tudja, hol tart. Először a történelem folyamán. – A bolygó jelszavát idézte: – Közösség, Azonosság, Állandóság! Nagyszerű szavak! Ha a bokanovskizációnak nem lennének korlátai, az egész problémát meg tudnánk oldani.

Megoldanák egyforma Gammákkal, sorozatban gyártott Deltákkal, azonos értékű Epszilonokkal. A teljesen azonos ikrek millióival. A tömegtermelés elvét végre a biológiában is alkalmaznák.

– De sajnos – az igazgató megrázta fejét –, nem tudunk korlátlanul bokanovskizálni.

Úgy tűnt, kilencvenhat a végső határ, és a hetvenkettő középarányosnak számít. Ugyanabból a petefészekből s ugyanannak a férfinak a hím csírasejtjeivel kellett minél több ikersorozatot gyártani – ez volt a legtöbb (sajnos, nem a legtöbb), amit megtehettek. És még ennek is megvoltak a nehézségei.

– Mert a természetben harminc évig tart, amíg kétszáz pete eléri az érettségi szintet. A mi dolgunk azonban az, hogy ebben a pillanatban állandósítsuk a népességet, itt és most. Ha egy negyedszázadig eregetnénk kifelé az ikreket, vajon mit érnénk vele? Nyilvánvaló, hogy semmit sem. De a Podsnap-féle eljárással hallatlanul meggyorsítottuk az érlelési folyamatot. Két éven belül biztosan elő tudtak állítani legalább százötven érett petét. Ha ezt megtermékenyítjük mind, és bokanovskizáljuk, vagyis más szavakkal, hetvenkettővel megszorozzuk, átlagosan csaknem tizenegyezer tökéletesen egyforma ikerfivért és -nővért nyerünk százötven tételben, s mind nagyjából kétéves lesz. Kivételes esetben egyetlen petefészekből több mint tizenötezer felnőtt egyént állíthatunk elő.

Odaintett magához egy szőke, pirospozsgás fiatalembert, aki éppen ott haladt el.

– Mr. Foster – szólította meg. A pirospozsgás fiatalember odament. – Még tudná mondani, milyen rekordot értünk el egyetlen petefészekből?

– A központunkban 16 012-t – vágta rá a választ Foster. Nagyon gyorsan beszélt, élénk kék szeme volt, és érezhető örömmel idézte a számokat. – 16 012; 189 ikercsoportban. De persze sokkal jobb eredményt is elértek már egyes trópusi központokban – fecsegett tovább. – Singapore-ban többször termeltek 16 500 felett is, Mombasában pedig ténylegesen elérték a 17 000-es határt is. De hát tisztességtelen az előnyük is. Látniuk kellene, hogyan reagál egy néger petefészek a hipofíziskivonatra! Teljesen megdöbbentő annak a számára, aki hozzászokott, hogy európai alapanyaggal dolgozzék. De azért – tette hozzá nevetve (szemében harci láz égett, s állát kihívóan előretolta) –, de azért le akarjuk őket pipálni, ha tudjuk. Jelenleg éppen egy csodálatos Delta-mínusz petefészken dolgozom. Még csak tizennyolc hónapos. Máris 12 700 gyermeket nyertünk belőle, lefejtett, illetve embrionális formában. És még mindig szépen termel. Még lepipálhatjuk őket.

– Ezt a szellemet szeretem! – kiáltott fel az igazgató, és megveregette Foster vállát. – Jöjjön velünk, s részesítse ezeket a fiúkat szaktudásának jótéteményében!

Mr. Foster szerényen mosolygott.

– Örömmel! – Továbbmentek.

A palackozóteremben minden csupa harmonikus sürgésforgással és rendszeres tevékenységgel volt tele. Megfelelő méretre vágott friss disznóhashártya-darabok érkeztek fel a sebes, apró lifteken az alagsori szervraktárból. Hussanás és kattanás, a liftajtó kivágódott, a palackkezelőnek csak ki kellett nyújtania a kezét, elkapni a hártyadarabot, elsimítva betenni, s mielőtt a palacksor továbbmozdult volna a keze ügyéből a végtelen szalagon, hussanás és kattanás, máris egy újabb hashártya-darab röppent fel a mélyből, készen arra, hogy újabb palackba csússzon, amely már soron következett a szalag véget nem érő menetében.

A bélelők mellett álltak a beosztok. A menet továbbhaladt, a petéket egyenként kiemelték kémcsövükből a nagyobb tartályokba, ügyesen felhasították a hashártyabélést, a hímcsíramorulát helyére cseppentették, sós oldatot öntöttek rá... s a palack máris továbbvándorolt, most a címkézőkre került a sor. Az öröklés, megtermékenyítés napja, a Bokanovsky-csoport száma – az adatokat a kémcsőről a palackra vitték át. A már nem névtelen, hanem névvel ellátott, azonosítóit egyedekből álló menet lassan továbbhaladt, keresztül egy falba vágott nyíláson, lassan tovább a társadalmi előrendelés termébe.

– Nyolcvannyolc köbméteres adatbank! – mondta büszkén Mr. Foster, amint beléptek.

– Amely minden lényeges információval rendelkezik – tette hozzá az igazgató.

– Minden reggel pontosítjuk az adatokat.

– És minden délután koordináljuk.

– Amelynek alapján számításokat végeznek.

– Ennyi és ennyi egyed, ilyen és ilyen minőségben – mondta Mr. Foster.

– Szétosztva ilyen meg ilyen mennyiségben.

– Optimális lefejtési arány bármely adott pillanatban.

– Az előre nem látott veszteségek azonnali pótlása.

– Azonnali – ismételte meg Mr. Foster. – Ha tudnák, mennyit kellett túlóráznom a múltkor a japán földrengés miatt! – nevetett jóízűen, és a fejét csóválta.

– Az előrendelők beküldik számadataikat a megtermékenyítőknek.

– Akik kiadják nekik a megjelölt számú embriót.

– És a palackok ide érkeznek be, hogy részletesen előre meghatározzák sorsukat.

– Ezután leküldik őket az embrióraktárba.

– Ahová most mi magunk is indulunk.

Mr. Foster kinyitott egy ajtót, s előrement az alagsorba vezető lépcsőházban.

A hőmérséklet még mindig tropikus volt. Egyre sűrűsödő homályban ereszkedtek lefelé. Két ajtó és egy kettős kanyarulatú folyosó védte a pincehelyiséget a napvilág esetleges beszűrődésétől.

– Az embriók olyanok, mint a filmnegatív – mondta Mr. Foster viccelődve, miközben kitárta a második ajtót. – Csak a vörös fényt viselik el.

S valóban, a fullasztó sötétség, amelybe a hallgatók most követték, bíborszínű volt és szinte látható, akár egy nyári délutánon a lehunyt szem sötétsége. Az üvegektől szinte kidagadó polcok és állványok hosszú sora végtelen sok rubintól fénylett, s a rubinok csillogása között férfiak és nők homályos, vörös kísértetárnyai mozogtak, a szemük bíborvörös volt, arcuk a bőrfarkas valamennyi tünetét mutatta. A gépek zümmögése és kattogása enyhén felborzolta a levegőt.

– Közöljön velük néhány számot, Mr. Foster – mondta az igazgató, aki már unta a sok beszédet.

Mr. Foster boldogan közölt velük még néhány adatot. Kétszázhúsz méter hosszú, kétszáz széles, tíz méter magas. Felfelé mutatott. A hallgatók a távoli mennyezet felé emelték tekintetüket, mint a csirkék ivás közben.

Három sor polc: földszint, első emelet, második emelet.

Az egymás feletti galériák pókhálószerű acélszerkezete minden irányban szétágazva a sötétségbe vezetett. A hallgatók közelében három vörös kísértet éppen demizsonokat rakodott le szorgalmasan egy mozgólépcsőről.

A mozgólépcső a társadalmi előrendelő teremből.

Mindegyik palackot ráhelyezhették a tizenöt polc egyikére, s mindegyik polc – bár ez nem volt érzékelhető – voltaképp egy szállítószalagból állt, amely óránként harminchárom egész három tized centiméteres sebességgel haladt. Napi nyolcméteres sebességgel összesen kétszázhatvanhét napig. Összesen 2136 métert. Egyszer körbejárták a pincét a földszinten, egyszer az első emeleten, félig a másodikon, és a kétszázharminchetedik reggel meglátták a napvilágot a lefejtőteremben. Eljutottak az úgynevezett önálló létezésig.

– De közben azért sok mindent csinálunk velük – fejezte be Mr. Foster. – Ó, igen sokat! – Nevetése diadalmas volt, a beavatottaké.

– Ezt a szellemet szeretem – mondta az igazgató még egyszer. – Menjünk körül. Mondjon el nekik mindent, Mr. Foster.

Mr. Foster nem kérette magát.

Beszélt nekik a hashártyaágyon fejlődő embriókról. Megkóstoltatta velük a sűrű vérkivonatot, amellyel táplálták őket. Elmagyarázta, miért kell méhlepény- és pajzsmirigykivonatokkal serkenteni őket. Beszélt nekik a corpus luteum-kivonatról. Megmutatta nekik a fecskendőket, amelyeken keresztül nullától 2040-ig minden tizenkettedik méternél automatikusan belövellik rájuk. Szólt a fokozatosan növelt hipofíziskivonat-adagokról, amelyeket megtett útjuk utolsó kilencvenhat méterén kapnak. Elmagyarázta a mesterséges anyai keringési rendszert, amelyet minden palackba bekapcsolnak a 112. méternél; megmutatta nekik a vérkivonat gyűjtőtartályát, a centrifugális szivattyút, amely a folyadékot áthajtotta a méhlepényen, átnyomta a szintetikus tüdőn és a salakanyagokat leválasztó szűrőn. Megemlítette azt a zavaró körülményt, hogy az embriók hajlamosak a vérszegénységre, amelynek ellensúlyozására sertésgyomorkivonatot és csikómagzat-májat adagolnak számukra nagy mennyiségben.

Megmutatta nekik azt az egyszerű szerkezetet, amelynek segítségével a pálya minden nyolcméteres szakaszának utolsó két métere alatt valamennyi embriót egyidőben megismertetik a rázkódó mozgással. Célzott az úgynevezett "lefejtési trauma" súlyosságára, s felsorolta azokat az óvintézkedéseket, amelyeket azért tesznek, hogy minimálisra csökkentsék e veszélyes tényezőt a palackozott embriók megfelelő edzésével. Beszélt nekik a szexvizsgálatról, amelyet a 200. méter körül hajtanak végre. Elmagyarázta a címkézés rendszerét – T-jelzés a hímeknek, kör a nőstényeknek, és azok számára, akiket nem nélkülieknek szántak, fehér alapon fekete kérdőjel.

– Mert természetesen az esetek óriási többségében a termékenység csupán kellemetlenséget jelent – mondta Mr. Foster. – Ezerkétszáz közül egyetlen termékeny petefészek, ennyi tökéletesen megfelelne a mi céljainknak. De azt akarjuk, hogy nagyobb anyagból lehessen válogatni. És persze mindig hatalmas tűréshatárt kell szabnunk, így hát a nőnemű embrióknak nem kevesebb mint harminc százalékát normálisan fejlődni engedjük. A többiek kapnak egy-egy adag hím nemi hormont útjuk fennmaradó részének minden 24. méterén. Az eredmény: mint nem nélkülieket fejtik le őket – strukturális értelemben teljesen normálisak (kivéve – ezt be kellett ismernie –, hogy van parányi hajlamuk arra, hogy kinőjön a szakálluk), de terméketlenek. Garantáltan sterilek. S ez végre folytatta Mr. Foster – véget vet annak, hogy csupán szolgai módon utánozzuk a természetet, s az emberi találékonyság sokkal érdekesebb világába vezet el bennünket.

Megdörzsölte kezét. Mert természetesen nem elégedtek meg azzal, hogy embriókat keltetnek: ezt akármelyik tehén is meg tudja csinálni.

– Mi előre meghatározzuk sorsukat, és kondicionáljuk őket. Mint társadalmasított emberi lényeket, úgy fejtjük le a csecsemőinket, Alfákként vagy Epszilonokként, csatornatisztítókként vagy leendő... – Azt akarta mondani, hogy "leendő világigazgatókként", de meggondolta magát, s helyette így folytatta: – Vagy leendő keltetőigazgatókként.

Az igazgató mosollyal jutalmazta a bókot.

Most a 320. méter mellett haladtak el, a 11-es polcnál. Egy fiatal Béta-mínusz szerelő csavarhúzóval és csavarkulccsal dolgozott egy lassan haladó palack vérkivonat-szivattyúján. Amint elfordította a csavarokat, a villanymotor zümmögésének hangja egy árnyalattal mélyebb lett. Lejjebb, még lejjebb... Még egy utolsó szorítás, egy pillantás a fordulatszámmérőre, és készen volt. Két lépést tett visszafelé a szerelőszalag mellett, s elkezdte ugyanezt a munkát egy másik palackon.

– Csökkenti a percenkénti fordulatszámot – magyarázta Mr. Foster. – A kivonat lassabban jár körbe, így nagyobb időközökben halad át a tüdőn, így az embrió kevesebb oxigént kap. Az oxigénhiány páratlan szerepet játszik abban, hogy az embriókat átlag alatt tartsuk.

– De hát miért akarják az embriókat átlag alatt tartani? kérdezte egy bölcs hallgató.

– Te szamár! – törte meg az igazgató a hosszúra nyúlt csendet. – Az eszedbe sem jutott, hogy egy Epszilon-embriónak Epszilon-környezetre is szüksége van, csakúgy, mint Epszilon típusú öröklésre?

A hallgatónak nyilvánvalóan nem jutott eszébe. Mélységes zavarba jött.

– Minél alacsonyabb a kaszt, annál kevesebb az oxigén mondta Mr. Foster. – Az agy az első szerv, amelyet érint. Utána következik a csontváz. A normál oxigénellátás hetven százaléka mellett törpéket nyerünk. Hetvennél alacsonyabb százalékaránynál szem nélküli szörnyeket.

– Akikre egyáltalán nincs szükségünk – vonta le a következtetést Mr. Foster. – Ugyanakkor – hangja bizalmas és lelkes lett –, ha fel tudnának találni valamilyen eljárást, amellyel az érési időszakot lerövidíthetnénk, micsoda jótétemény lenne ez a társadalom számára!

– Vegyük például a lovat.

Például vették.

A ló hat-, az elefánt tízéves korában érett. Ugyanakkor az ember szexuális értelemben még tizenhárom évesen sem érett, és csak húszéves korára nő fel teljesen. Persze, ebből származik a késleltetett fejlődés gyümölcse, az emberi értelem.

– De az Epszilonok esetében nincs szükségünk emberi értelemre – jegyezte meg Mr. Foster igen bölcsen.

Nem volt rá szükség, hát nem is bajlódtak vele. Bár az Epszilonok elméje tízéves korban érett volt, testük nem volt alkalmas a munkavégzésre tizennyolc éves korig. A felesleges, elpazarolt éretlenség hosszú évei. Ha a fizikai gyarapodást fel lehetne gyorsítani, míg olyan gyors nem lenne, mint mondjuk egy tehénnél, micsoda hatalmas megtakarítást eredményezne ez a közösségnek!

– Hatalmasat! – mormogták a hallgatók. Mr. Foster lelkesedése átragadt rájuk.

Ezután megint technikai részletekbe bonyolódott; beszélt arról a rendellenes endokrin-koordinációról, amely az embereket oly lassú fejlődésre kárhoztatja; feltételezte, hogy valamilyen csíramutáció lehet a felelős ezért. Vajon meg lehet-e szüntetni ennek a csíramutációnak a hatásait? Rá lehet-e kényszeríteni az egyes Epszilon-embriókat, hogy megfelelő eljárással visszatérjenek a kutyák és a tehenek normális fejlődéséhez? Ez volt a kérdés. És már a megoldás küszöbén állnak.

Pilkington Mombasában olyan egyedeket állított elő, akik négyéves korukban nemileg érettek voltak, teljesen kifejlettek hat és fél évesen. A tudomány diadala. De társadalmi szempontból haszontalan. A hatéves férfiak és nők még ahhoz is ostobák voltak, hogy az Epszilonok munkáját elvégezzék. És az eljárás vagy mindent, vagy semmit ígért; vagy egyáltalán nem sikerült semmiféle módosítás, vagy pedig mindent módosítani kellett. Még mindig azzal próbálkoznak, hogy megtalálják az ideális kompromisszumot a húsz- és a hatéves felnőttek között. Mindeddig eredménytelenül. Mr. Foster felsóhajtott, és a fejét csóválta.

Majd a bíborszínű szürkületben való kóborlásuk során a 9-es polc 170. méteréhez érkeztek. Innentől kezdve a 9-es polcot lezárták, és a palack hátralevő útját egy alagútfélében tette meg, amelyet itt-ott két-három méter széles nyílások szakítottak meg.

– Hőkondicionálás – mondta Mr. Foster.

Forró alagutak váltakoztak hűvös alagutakkal. A hideget a kemény röntgensugarak formájában jelentkező kényelmetlenséggel párosították. Mire az embriókat lefejtették, már rettegtek a hidegtől. Sorsukat eleve úgy határozták meg, hogy majd a trópusokra költözzenek, hogy bányászok, műselyemszövők és acélmunkások legyenek. Később aztán agyukkal is jóváhagyatták testük döntését.

– Arra kondicionáljuk őket, hogy csak hőségben érezzék jól magukat – fejezte be Mr. Foster. – Fenti munkatársaink majd megtanítják őket, hogy imádják a meleget.

– És ez a boldogság és az erény titka – vágott közbe az igazgató a bölcsek fensőbbségével –, hogy az ember szeresse azt, amit úgyis meg kell tennie. Minden kondicionálás célja ez: az emberekkel megszerettessük elkerülhetetlen társadalmi rendeltetésüket.

Két alagút között, egy résben egy nővér állt, aki hosszú, vékony fecskendővel nyúlt az éppen elhaladó palack kocsonyás tartalmába. A hallgatók és vezetőik ott álldogáltak, s néhány pillanatig csendben figyelték.

– Nos, Lenina – szólalt meg Mr. Foster, amikor a nő végül kihúzta a fecskendőt, és felegyenesedett.

A lány meglepődve hátrafordult. Bőrfarkasos arca és vörös szeme ellenére azonnal nyilvánvaló volt, hogy rendkívül csinos.

– Henry! – Vörösen villant fel mosolya: korallszínű fogsor.

– Bájos, bájos – mormolta az igazgató, kétszer-háromszor megveregette a vállát, amit a lány egy meglehetősen alázatos mosollyal viszonozott.

– Mit ad nekik? – kérdezte Mr. Foster, s igyekezett nagyon szakszerűnek látszani.

– Ó, csak a szokásos tífuszt és álomkórt!

– A trópusi munkásokat a 150. méternél kezdjük beoltani – magyarázta Mr. Foster a hallgatóknak. – Az embriók ilyenkor még rendelkeznek kopoltyúval. Már hal korában ellenállóképessé tesszük a leendő embert a betegség ellen. – Aztán visszafordult Leninához. – Öt előtt tíz perccel a tetőn ma délután, ahogyan szoktuk – mondta.

– Bájos – ismételte meg az igazgató, még utoljára megveregette a lány vállát, s elindult a többiek után.

A 10-es polcon a vegyipari munkások jövendő nemzedékeit edzették, hogy jól tűrjék az ólmot, a nátronlúgot, a kátrányt és a klórt. Kétszázötven embrionális rakétarepülő-mérnök első csoportja éppen most haladt át az ezerszáz méteres jelzésen, a 3-as polcon. Különleges gépezet tartotta állandó forgásban konténereiket.

– Hogy egyensúlyérzéküket tökéletesítsük – magyarázta Mr. Foster. – A javítások elvégzése a rakétán kívül, repülés közben kényes munka. Lassítjuk a keringést, amikor felfelé állnak, úgyhogy félig-meddig éheznek közben, s megkettőzzük a kivonat adagolását, amikor fejjel lefelé vannak. Megtanulják, hogy a fejtetőre állítottságot a jóérzéssel társítsák; voltaképpen csak akkor igazán boldogok, ha fejen állnak. És most – folytatta Mr. Foster – szeretnék önöknek bemutatni egy nagyon érdekes kondicionálási módszert, amelyet az Alfa-plusz értelmiségieknél alkalmazunk. Nagy transzportunk van belőlük az 5-ös polcon. Az első emeleti szinten szólt oda két fiúnak, akik már indultak lefelé a földszintre.

– Most körülbelül a 900. méternél lehetnek – magyarázta. Semmiféle hasznos intellektuális kondicionálást nem lehet végezni, míg a magzatok el nem veszítik farkukat. Kövessenek!

De az igazgató az órájára nézett.

– Tíz perc múlva három – mondta. – Sajnos, nincs időnk az intellektuális embriókra. Fel kell mennünk a csecsemőrészlegbe, mielőtt a gyerekek befejezik délutáni alvásukat.

Mr. Foster csalódott volt.

– Legalább egy pillantást a lefejtőteremre – könyörgött.

– Nos, rendben van. – Az igazgató elnézően mosolygott. De csak egyetlen pillantást.

__________________________________________________

FOLYTATÁS:

http://olvasokucko.tvn.hu/nyomtat/szep_uj_vilag_ny.html