Pócspetri

Magyar Katolikus Lexikon > P > pócspetri ügy

pócspetri ügy, 1948. jún. 3.-jún. 11.: Az egyh. isk-k elvétele (→iskolák államosítása) folyamatának tetőpontján, 1948. VI. 3: Pócspetri (Szabolcs vm.) lakosai az esti litánia után a községháza udvarára vonultak, s ott egyh. énekeikkel, imáikkal igyekeztek befolyásolni az ülésező községi vezetőséget, hogy népisk-jukat ne vegyék el a kat. egyh-tól. Két rendőr erőszakkal próbálta kiszorítani az embereket a térségről, miközben Takács Gábor rendőr őrvez. puskájával véletlenül agyonlőtte magát. A megjelent ÁVH-katonák Asztalos János plnost, Som István tanítót és Királyfalvi (Kremper) Miklós adóügyi s-jegyzőt, Kremper Ferenc napszámost és Vitéz Gábor földművest letartóztatták, a falu felnőttjeinek nagyrészével együtt megverték, hárman később belehaltak sérüléseikbe. VI. 10: Bpen (Olti Vilmos elnökletével kidolgozott hamis föltevés alapján) rögtönítélő bíróság tárgyalta az ügyet. VI. 11: hirdettek ítéletet: Asztalost és Királyfalvit halálra, Somot életfogytiglani, Krempert 12 é., Vitézt 10 é. fegyházra ítélték, Királyfalvit aznap éjjel fölakasztották (a bpi Rákoskeresztúri temető 298. sz. parcellájában földelték el, jeltelen sírban); az akasztásra vezetett plnos büntetését Tildy Zoltán közt. eln. (1946. II. 1-1948. VIII. 3.) életfogytiglani fegyházra változtatta. Az áll. propaganda egyházellenes kampányában kihasználták a rendőr véletlen halálát. A nemzgyűl. 1948. VI. 16: államosította az egyh. isk-kat. - 1990. I. 17: a Főv. Bíróság semmisnek nyilvánította az ítéleteket, kimondta az elítéltek ártatlanságát. M.I.

Csillag 1948. VIII. 1. (Déry Tibor: A porban) - Mindszenty József: Emlékirataim. Bp., 1989:205. - Mészáros István: Mindszenty és Ortutay. Iskolatört. vázlat 1945-1948. Uo., 1989:158. - Hetényi Varga III:18. - Mészáros István: Ismeretlen vértanúk az Esztergom-bpi Főegyhm. XX. sz. tört-ében. Bp., 2000:96.

MAGYAR KATOLIKUS LEXIKON

________________________________________________________________

RÁMAHÁZI MOZAIKOK

ELSŐ MOZAIK

A Magyar Dolgozók Pártjának jelentése
Rámaháza

Elvtársak!

Községi pártszerveztünk felháborodva értesült a Pócspetriben elkövetett rendőrgyilkosságról. Tájékoztatásul közöljük, hogy Rámaházán is megindult az aknamunka a reakciós klerikális elemek részéről. Mátravölgyi István pap a helyi katolikus templomban kétértelmű bibliai idézetekkel uszítja itt a népet; az egyházi iskolák visszaállítása mellett agitál burkoltan, bibliai idézetekékkel próbálja hívőket a pártunk intézkedése ellen hangolni.

Több jelentés utal arra, hogy a katolikus templom előtt a szovjet fogságból visszatért magyar fasiszta hadifoglyok hozzátartozói rémhíreket terjesztenek. Az suttogják, hogy a gyerekek először állami iskolába fognak járni, majd elveszik a szülőktől és Szibériába, viszik őket.

A fokozódó ideológiai harc érdekében, kérjük a központi elvtársakat, hogy vasárnap, azaz június 6.-án küldjenek egy csapat agitátort hozzánk, akik istentisztelet után Rákosi elvtárs szellemében képesek felvilágosítani a vallás ópiumától elbódított rámaházi parasztságot. A mindszentizmus férgét ki kell irtani kíméletlenül itt is, hogy a megtévesztett parasztság belássa, hogy az iskolák államosítása valójában a kommunista jövő záloga.

1949. június 4.

(Aláírás, Pecsét)

«

Államvédelmi Hatóság

részére

Jelentés Rámaházáról. Szigorúan titkos!

Június 2.-án és 3.-án este a „Mindenki Házának” átkeresztelt kastélyban az egyházi iskolák szülői értekezletet tartottak. Viola Istvánné, a református pap felesége azt kiabálta: ”Éljen az egyházi iskola, le az államosítással!” Kulcsos Ferencné, a párt ellen próbálta hergelni a tömeget.

Június 5.-én szombaton este a „Mindenki Házában” gyűlést tartottak, ahol Gilbert Dezső főjegyző sem tudta megfékezni a felbőszült antikommunista elemeket. ”Nem engedjük a gyerekeket! Előbb az iskolát veszik el, aztán a templomokat, mint a szovjet-muszkáknál!” - kiabálták be, nem azonosított személyek a tömegből.

Soros Pál bíró a Kultúrház előtt kijelentette: ”Most még csak az iskolákat veszik el, de később a templomok jönnek.”

Az ügyben sürgős intézkedés szükséges!

«

Amikor istentiszteletre várakozva megláttuk a vörös zászlóval fellobogózott Csepel teherautót, azt hiszem, mindenki görcsöt érzett a gyomrában. Nekem az jutott eszembe, hogy mit kerestek itt, komcsik? Nektek nincs vasárnapi húsleves a családotokkal? A párt fontosabb nektek, mint az ünnepnap szentsége? Gondoljátok, hogy kíváncsi vagyok a szövegetekre, arra a vörös maszlagra, amit el akartok itt hinteni? Először Ilonka kiáltott oda nekik:

– Menjetek haza! Itt nincs szükség agymosásra!

Aztán Marika folytatta:

– Ha már a párt elvette a Ti vasárnapotokat, legalább nekünk hagyjatok békét! Mit kaptok a párttól, hogy ilyen buzgók vagytok?

A párt küldöttei szürke és kék ballonkabátban ültek a teherautó platóján. Szándékosan álltak meg Isten háza előtt. Gúnyos hangon kérdezték meg az útirányt kastély felé, a gyűlés helyére.

Valaki pökhendi hangon le is szólt a teherautóról:

– Itt még vannak elmaradott szellemű emberek, akik templomba járnak?

Pontosan tudtak ők mindent, de ahogy előírták nekik, csak a tömeget akarták odacsalni. A kastélynál, mire odaértem, már egy szabályosan ovális arcú nő szónokolt, kék baszk sapkája alól hosszan a válláig göndörödött hosszú barna haja. Sötétzöld szemei a fanatizmustól csillogtak, minden mondata végén felvitte a hangsúlyt. Néha belepillantott vörös mappájába, mielőtt bal kezével gesztikulálni kezdett:

– Emberek! Mi a Magyar Dolgozók Pártjának hírvivői vagyunk, akik elhozták számotokra a jó hírt, mely szerint gyerekeitek ezután szocialista nevelésben részesülnek, és nem kell többet szenvedni a dolgozó népnek a papság butításaitól. Ezután a rámaházi ifjúságnak nem kell szenvedni a hittanoktatás kényszerétől, mert nem lesz kötelező. Ne hagyjátok, hogy…

Nem tudta folytatni, mert egy kő a vállán találta el. Többen hátul fütyülni kezdtek. Az öreg birkapásztor kiáltott fel először:

– Nem csináltok komcsit a gyerekeimből, vörös kurva! – kiáltotta. – Az erek kidagadtak a nyakán a dühtől. – Takarodjatok haza, míg szépen mondjuk!

Fásiné egy dorongot emelt és feléjük kezdte lóbálni:

– Istentelenek vagytok mindnyájan! Ti adtatok esőt a falunak, vagy Sztálin? Vagy Rákosi?

Kertesi Mariska néni egy másik doronggal kezében támadt az agitátorokra, akik a teherautó előtt álltak díszsorfalat. Ütése – hallottam – csontot ért, amikor egyik vezetőjük vállára teljes erőből rácsapott. Erre megindult a tömeg. Kulcsosné a kontyánál fogva ragadta meg másik vezetőjük haját és ráncigálni kezdte. Havács Péterné sikoltása tovább bátorította a tömeget:

– Kifelé velük a faluból! Kifelé az Istentelenekkel!

Elkezdődött az üldözés. Az árvaháza felé vezető úton menekültek az elvtársak és elvtársnők a földeken, a terményeken gázolva. Később tudtam meg, hogy sok pártiskolást elkaptak a falu végén a burgonyaföldön, és alaposan helybenhagyták őket.

*

Részlet V. Lenke agitátor kihallgatási jegyzőkönyvéből.

„…Kérem, én zsellércsaládból származom, egy Tirpák bokorból. A földosztás után léptem be a pártba férjemmel, aki esztergályos Polgáron. Jelenleg pártiskolai hallgató vagyok. Boldogan vállaltam elvtársaimmal, hogy eljövök vasárnap is Rámaházára, hiszen a nyíregyházi pártszemináriumon elmondták, hogy a népi demokrácia elleni agitációt ünnepnapokon különösen rafináltan használja fel a klerikális bagázs, mert akkor egyes kommunisták pihenőnapot tartanak, és nem elég éberek. Az egyházi befolyás még erős az ifjúság körében. Megpróbálják elhitetni velük, hogy az Isten és a kapitalizmust támogató Egyház iránti túlbuzgóság felsőbbrendű, mint a kommunista erkölcs, az igazi eszmébe vetett hit.

Rátérnék a június 6.-i eseményekre is. Demeter László irányításával vasárnap kora délelőtt érkeztünk a községbe. A református templom előtt megálltunk. Durva szidalmazások közepette indultunk tovább a Pirecz kastélyhoz, ahol a helyi MDP szervezete felvilágosító gyűlésünket meghirdette. Nem kellett volna odamennünk. Engem egy sovány nő tepert a földre. Elől sárga fémből készült fogai volt. Ezzel vicsorgott rám, amikor ütött.

Kérem, engem megtévesztettek az első kihallgatáson. A községházán sorbaállított gyanúsítottak azonosításánál a főhadnagy elvtárs Viola Istvánnénak mutatta be támadómat. A további jegyzőkönyvekben ezért említettem támadómnak a református pap feleségét. Ifj. Kőszegi István, Badics István és Szállós Sándor elvtársak is kórházba kerültek. A 8,5 centiméteres dohánytűk komoly sérülést okoztak… A szerencsésebbek, mint én, csak a botokkal kaptak.”

*

Az AVH-s tiszthelyettesnő kötelező orvosi vizsgálatra hivatkozva meztelenre vetkőztetett és ráültetett egy zöld pokróccal leterített vizsgálati asztalra. A szobába egymás után érkeztek férfi kollégái, gúnyos megjegyzést tettek fedetlen testemre. Végül az utolsónak érkező trió leszedett az asztalról. Becsavartak abba a szőnyegbe, amit a kastélyból hoztak át. Megismertem a keleti mintákat benne. Egyikük a nyakamra nyomta térdeit, míg a másik a hátamra telepedett, a harmadik a lábaimat ütötte gumibottal. 25 csapás után kitekertek a szőnyegből. Ezután vesszőfutás játékot játszottak velem; a gumibotokkal a tarkómra mért ütések arra kényszeríttetek, hogy körberohanjak a szobán. Közben ugyanazok a kérdések záporoztak rám:

– Mióta készültök Mátravölgyivel a lázadásra? Mióta vagytok kapcsolatban Mindszenty bíborossal? Kik lázítottak a szombati gyűlésen?

A fájdalomtól megtörve elkezdtem hadarni:

– Kérem, én nem tettem semmi törvénybe ütközőt. Az események a református iskola előtt kezdődtek kora vasárnap délelőtt. A vörös zászlóval fellobogózott Csepel teherautó körülbelül kilenc után gördült be a kastély bejáratához. A platón kábé egy tucat agitátor énekelt valamilyen mozgalmi dalt. A várakozó tömeg először fújolni kezdett, majd gúnyos megjegyzéseket tettek a szürke baszk sapkát és sötétkék lódenkabátot viselő pártiskolásokra. A legszenvedélyesebb szónok egy pisze orrú nő volt – azt hiszem Lenkének szólította a sofőr, – aki az egyház népbutító hatásáról kezdett kiabálni. Nem vette észre, hogy a tömeg közben körülötte csak nő, egyre nő. Először fütyülni kezdtek, majd lökdösni. Nem tudni, honnan kerültek elő a botok, de hamarosan elszabadult a pokol.

– Üssétek az idegeneket! – hallottam egy eltorzított, mély hangot. – Nem tudom, kié volt.

– Meneküljetek gyalog! – visított bajszos vezetőjük. – Ezeknél még zsákvarró tű is van! Úristen! Ezek megszúrtak!

A megyeszékhely felé vezető úton megkezdődött az üldözés, amit már nem láttam. Később pletykálták, hogy másfél órán belül két Csepel teherautónyi AVH-s katona érkezett Rámaházára. Először a Hideg kocsmájába rontottak be és ott minden kérdezősködés nélkül ütni kezdték a békésen iszogató törzsközönséget. Azok hithű kommunista mivoltukra esküdöztek és a főkolomposok neveit megemlítve utaltak arra, hogy jelenleg a templomokban, egyházi szertartásokon lapulnak a fő bűnösök, akik elzavarták az agitátorokat. Utána az AVH katonái minden templomból érkezőt és megvádolt személyt összeszedtek és bevittek a Tanácsházára. Ott rámbökött az egyik haragosom, így kerültem én ide, mint főszervező. Apámat véletlenül kuláknak nyilvánították, mert vicceket mesélt a beadásról Hideg kocsmájában, de én ártatlan vagyok… Meg kell érteniük!

A nő bikacsököt vett elő a szekrényből és a hátamat kezdte verni. Jajveszékelésemet meghallhatta tar fejű vezetőjük, aki berontott és letolta őket. Leguggolt mellém és nyájasan győzködni kezdett arról, hogy mit is kellene vallanom: „A rámaházi lázadást Mátravölgyi atya eszelte ki, aki prédikációiban a kiadott püspöki körlevelet államellenes magyarázatokkal látta el.”

Ezután a várható vallomáson összeveszett a vallató nő és felettese. Egyikük szerint jobb lett volna, ha a gyerekek várható szibériai deportálásáról zagyválok, mint a rámaházi templomok végleges bezárásáról.

*

A bibircsókos képű férfit Boldogh Imrének hívták. Vállán friss hadnagyi pántok díszelegtek. Felajánlotta, hogy méltányosabb elbánásban részesülhetnék, ha Viola Istvánnéról, a református pap feleségének államellenes szervezkedéséről, a verekedésről tudnék valami használható adatot. Nyájas mosollyal, kegyeskedő hanglejtéssel tette „megmentő” ajánlatát. Villámcsapásként érte, hogy szembeköptem.

Ezután a számat harapófogóval feszítették szét. Elájultam, amikor kihúzták az ép bölcsességfogamat. A bírósági tárgyalás előtt fel akartam jelenteni őket kínzásért.

Deák Gyula népbíró a tárgyalás kezdetén burkoltan megfenyegetett, hogy jól gondoljam meg, bizonyíték nélkül érdemes-e megvádolni a néphatalom szolgáit. Az ügyvédemen keresztül Garamossy Pál népügyész is megüzente, vigyázzak; férjemet elvitetik két év tartalékos katonai szolgálatra a Hanságba csatornát ásni, a két gyermekünk könnyen nevelőintézetbe kerülhet.

*

Négy nap állandó verés után sem hagytak aludni. Beállítottak a „villamos szekrénybe” is. Ez egy hagyományos ruhásszekrény volt Az áldozatot állva bekötötték a szekrénybe. Arcától 20 centire beraktak egy 100-as égőt. A szekrény tetején lyukat fúrtak és ráhelyeztek egy csepegtetőt, amelyből 15 másodpercenként víz csepegett a szekrénylakó fejére.

A cellámban nem hagytak aludni, éjjel-nappal égett a villany. Sokszor több napon keresztül nem kaptam enni, inni. Fehérneműt sem válthattam. A testvérem által beküldött takaró és váltóruha sem jutott be hozzám. A fapriccs deszkáját szándékosan bevizezték. Az étkezés olykor naponta egyszer egy tányér üres leves volt, egy szelet száraz kenyérrel.

A jobb fülem naponta bevérzett, mert a Törpe Hentesnek csúfolt vallatóm minden „Beszélj, vagy kitaposom a beledet!” felszóllítás után csupán néhány másodpercet várt és máris a fültövemre sújtott. Emellett vállamban, főleg vesetájon és mellkasomban is folyamatos szúró fájdalmat éreztem. A talpalások után sebeimre tömény ecetet locsoltak. Az ötödik nap kezemet csuklóban és a lábamat bokában összekötötték, majd a hátamat kezdték verni.

– Hagyják abba kérem! – könyörögtem. – Elmondok mindent, csak ne verjenek!

Beszélni akartam, talán ha szóval tartom őket, lecsillapítom bennük a vadállati ösztönüket:

– A nevem Soros Pál. Én voltam… vagyok Rámaháza megválaszott főbírája. 1891-ben születtem. Harcoltam az első világháborúban, az orosz fronton 1916-ban estem fogságba. Láttam a lenini forradalmat. Láttam, ott mit tettek a magántulajdonnal és az egyházzal. 1920-ban visszatértem Magyarországra és gazdálkodóként próbáltam megélni a faluban. Összeszűrtem a levet a Kuvik-lánnyal, ami nem tetszett szüleimnek, különösen a nő váratlan terhessége. Megszületett, törvénytelennek számító kisfiunkat nem fogadta el családom. Apám kitagadással fenyegetett, ha elveszem a nincstelen zsellérlánynak számító Katinkát. Szép lyány volt! Eldöntöttem, hogy Amerikába viszem a Kuvik Katinkát, ha megszabadul a kölyöktől. Úgy gondoltam, kiadja felnevelni egy tanyára. A buta cseléd másképpen értelmezte a „megszabadulni” szót. Beivott házipálinkából, lebontotta a kerti kút káváját és belökte a majdnem kétéves kölyköt… Andriskát… A kisfiamat. A fiunkat! A víz nem lehetett elég mély, mert hallotta segélykiáltásait. A fülére tapasztotta a kezét. Nem mozdult, pedig kimenthette volna. Ezt később be is vallotta a tárgyaláson, mert megszólalt a lelkiismerete. Halálos ítéletet kapott különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságért. Bűnétől akart szabadulni; másodfokú tárgyalásán alaptalanul bevádolt, hogy én bujtottam fel. Hazudott! Én csak azt mondtam: szabaduljon meg tőle. Nem kényszerítettem, hogy ölje meg! Engem jelölt meg felbujtónak – ezért kaptam 15 évet!

Szegeden a Csillag börtönben kellett letöltenem büntetésemet 1940-ig. Itt ismerkedtem meg Rákosi Mátyás elvtárssal. A középső szinten a politikai és köztörvényes rabok gyakran étkeztek együtt. A lesittelt kommunisták hamar megtudták rólam, hogy saját kezűleg én nem öltem, így ők nem tekintettek bűnözőnek.

Részt vehettem az illegális szemináriumokon, amit a Csillag udvarán tartottak. Majdnem fél évig én osztottam az ételt Rákosi elvtársnak és a barátainak. Szabadulásom után 1944 októberében újabb érdemeket szereztem Rámaháza felszabadításakor; a szovjet elvtársak tolmácsa voltam a faluban, felhasználva a hadifogság alatt szerzett nyelvtudásomat.

Megakadályoztam, hogy a románok zabráljanak, a nőkkel erőszakoskodjanak; a hozzám beszállásolt muszkák elzavarták a szőrőstalpúakat zsákmányolni, garázdálkodni a szomszédos falvakba. Igaz, kaptak cserébe néhány tucat órát és aranyláncot, de a módos gazdák szívesen megajándékozták Grisáékat Rámaháza nyugalma érdekében.

A község Nemzeti Bizottságába 1945 tavaszán választottak be, 15 év priusszal a hátam mögött. Rámaházán egy ember értékét mindig a felsőbb kapcsolat iránti csodálat határozta meg. Tudták, hogy orosztudásom és elvtársi kapcsolataim révén sok mindent elérhetek… És azt, hogy Rákosi elvtárs a „tenyeremből evett” – még ha a Csillag börtönben is!

A beszolgáltatások kezdete után szinte könyörögtek, hogy vállaljam el a főbírói posztot, hátha kevesebb terményt szipolyoznak ki belőlünk. A normát teljesíteni kellett! Soha nem jutottam el, csak Rákosi elvtárs előszobájáig. Szidtak is miatta.

Kérem, ne üssenek tovább! Ha kell, bevallom, én gyóntam meg az Mátravölgyi atyának, hogy az államosítás csak az első kommunista lépés az egyház teljes megsemmisítése felé. Higgyék el saját szememmel láttam, mit műveltek 1919-ben Kijevben, Rosztovban a templomokkal. Velünk, hadifoglyokkal ásatták a pópák és az apácák tömegsírjait.

Grisa hadnagy, Rámaháza ideiglenes szovjet parancsnoka 1944 októberében két vodka között őszintén elmondta egy disznótoros vacsorán, hogy szülőfalujától 300 kilométeres körzetben nincs hely, ahol megszentelt helyen imádkozni lehet a nagy Szovjetunióban. Amikor Mátravölgyi bejelentette a körlevélben meghirdetett államosítást, a Hidegék kocsmájában én kotyogtam ki az igazságot a falubelieknek.

*

Amint a szobába beléptem, két hatalmas pofont kaptam. Rálöktek egy vörös foltokkal borított kemény fapriccsre. Letépték a cipőimet, és kábeldarabokkal ütötték talpamat. A fájdalomtól kibukó nyelvem érezte az előző áldozatuk vérét, ami a priccsre ráalvadt. Nem tudom, mikor ájulhattam el, csak arra emlékszem, hogy csupa víz voltam, feltehetően a fellocsolás miatt. Ravasz kérdéseik az előre megfontolt szándékot próbálták sugallani:

– Hogyan uszított Mátravölgyi pap a templomban? Milyen kapcsolatban van a református egyház a kulákokkal? Mit kiabált ön a reformátusok szülői értekezletén? Ne tagadja: a maga férje, Viola István távolból irányította ezeket a primitív barmokat! Tanúk vannak, látták magát, amint elvtársainkat doronggal veri és dohánytűvel szurkálja. Ismerjen be mindent Éva, és szabad! Szavamat adom, hogy rákenünk minden a katolikusokra.

Kihallgatás közben néha bejött egy ragyás AVH-s főhadnagy, aki fölösleges erőkifejtének ítélte a gumibottal szembeni ellenállásomat. Különösen a füleim fájtak, mert minden megtagadott válasz után kétfelől ütöttek a pribékek. Olykor már a harmadik kérdés után elsötétült minden előttem.

– Éva! Maga kit véd, ha mindenki elárulta önt? Kertesiné azt mondta, maga faragta a dorongot, amivel ütött. Tircsi Lászlóné megesküdött a keresztre, a dohánytűket maga osztogatta a tömegben, hogy szurkálják ki a faluból a kommunistákat. Ismerje be, előre elterveztek mindent a férjével és Mátravölgyivel! Maguk biztatták fel Kertesi Máriát és Kulcsos Jánosnét. Kik támadtak még doronggal!? Akarja látni az orvosi látleleteket? Mit műveltek Fási Jánosné és Hovács Péterné a pártunk eszméit hirdető elvtársainkkal?

– Nem védek senkit és bűnt sem követtem el, mert én Isten parancsait követtem egész életemben – kezdtem volna hozzá vallomásomhoz, de ütéseikkel megint félbeszakítottak.

A Mindenható nevének kiejtése volt az, ami kiválthatta bennük azt az iszonyatos agresszivitást! A Párt számonkérő szadizmusát nevelték lelkükbe, ezért nem éreztem ordító kitöréseiket, tombolásaikat megjátszottnak. Megvető fintorral reagáltak az arcomat eltakaró ösztönös védekezéseimre, egy megsemmisítésre váró klerikális féregnek hittek az egy igaz marxista számonkérő szék előtt. Fokozatosan kezdtem hallásomat elveszíteni, így késve reagáltam hirtelen érkező megfélemlítő üvöltözéseikre.

– Kérem, én elismerem, hogy a gyűlésen az egyházi iskola mellett emeltem szót, de kezet nem emeltem senkire, senkit soha nem bántottam — ismételgettem védekezésemet.

Elfogadhatatlan volt válaszom. Fokozódó dühük megsokszorozta a gumibotok ütéseinek erejét, amit a füleimre mértek.

– Örökre megsüketült. – állapította meg a börtönorvos közönyös-kimért hangon, szabadonbocsátásom előtt.

Baloldalon a dobhártyám komoly sérülését azért nem érzékeltem, mert a harmadik hosszú kihallgatás után a talpamon felrepedezett a bőr és az jobban fájt. Hátam is feldagadt, vesetájon és a mellemben visszatérő folyamatos szúró fájdalom miatt olykor nem kaptam levegőt. A kezem fejét is elverték, az ütések következtében bal kezemen megpattantak a vérerek, tenyerem lila szigetté duzzadt, ujjaim pedig hurkássá püffedtek. Nem lehettek hivatásos verőlegények. Hiányzott a hideg szakszerűség munkájukból. Viszont élvezték kiszolgáltatottságomat.

Újabb kérdések záporoztak felém…

*

Egy kopasz, hájfejű ÁVH-s zászlós hallgatott ki rendszeresen. Civil társa valamivel alacsonyabb volt; tüskésre nyírt haja, Hitler-bajusza egy szökött fegyencre emlékeztetett egy régi Chaplin filmből. Az első kihallgatáson kérdezés nélkül nekem estek gumibotokkal. Ütöttek, ahol értek. Amikor a földre zuhantam, csizmájukkal rugdostak. Volt bennük valami cinikusan profi, ahogyan félelmet próbáltak kelteni bennem. Istent káromolták, az egyházat szidalmazták ordítva, miközben testemen megnyúlt eszközüket suhogtatták. Aztán elkezdődött a kérdések ostroma:

– Mióta agitálsz a párt ellen? Mikor biztatott fel a lelkész az uszításra? Milyen kapcsolatban vagy a pócspetri rendőrgyilkosokkal?

Ártatlanságomra utaló válaszaim még jobban feldühítethették őket. Behívattak két sorkatonát, akik egy szőnyegbe csavartak. Már be lehettek tanítva erre a kínzási módszerre, mert egyikük aztán a nyakamra térdelt, a fiatalabb a hátamra telepedett. Kihallgatótisztjeim ezután a lábaimat szétfeszítették és elkezdték a két talpamat verni. Nem emlékszem, mennyi idő után ájultam el. A karcerban ébredtem fel. Ez egy 60x50 cm alapterületű, 180 cm magas büntetőzárka volt. Szemmagasságban két nagyteljesítményű égő, hogy a büntetésem alatt ne aludhassak. Aztán újra kezdték a kihallgatásokat:

– Kik és mikor tervezték el az agitátor elvtársak megtámadását Rámaházán? Soros Pál és Vutkovics István már mindent bevallottak, Mátravölgyi atya! – üvöltött a zászlós eltorzult arccal. – Azt is tudjuk, maga irányítja a kommunistaellenes mozgalmat abban a veszett reakciós koszfészekben. Könnyítsen a lelkén atyám, gyónjon meg nekünk, ha még prédikálni akar az életben!

Másnap éjfél után cipeltek be a kihallgatószobába. A székhez kötöttek és a lámpa nagyon erős fényét a szemembe irányították. Néhány perc múlva női sikolyokat hallottam a szomszéd szobából. Könyörgő hangon sikította egy ismeretlen nő:

– Ne bántsanak, kérem! Nem! Nem akarom! – Aztán újra kiabálni kezdett a nő: – Igen! Igen! Nincs Isten! Nincs Szűzmária! Nem! Nem! Sohasem hallottam Jézusról! Igen! Mátravölgyi, a pap a bűnös! Rábeszélt a lázadásra bennünket! Mátravölgyi mondta, hogy rontsunk rá a kommunistákra botokkal és tűkkel! Igen! Igen! Ő a bűnös!

Az utolsó mondata zokogógörcsbe fulladt. Később a börtönben megtudtam, hogy az asszonykát lemeztelenítették, és a priccshez kötözték szétfeszített lábakkal. Négy AVH-s kihallgató tiszt bekente testét orosz kölnivel és közölték, hogy „szórakozni” fognak vele:

– Holnap a 16 éves lányodat is benntartjuk, ha jön látogatóba. – fenyegette a hadnagy. – Három tanúnk van rá, hogy a dohánytűkért te küldted haza a pulyádat! Tudjuk azt is, nem te vagy a főkolompos. Téged csak felbiztattak, de te vagy itt a legelviselhetőbb némber, akinek lehet még államvédelmis fattyúja is, ha rádmászunk.

Kéjes vigyorral simogatni kezdték az asszonyt, mocskos, perverz mondatokat súgtak a fülébe. Azonnal megtört. Először a keresztet kellett leköpnie, majd Szűzmária képét, amit a házkutatás során a hálószobájában találtak. Előre odakészítették neki.

A férjére és két kislányára gondolt. Aztán mindent hajlandó volt üvölteni, amit a fülébe súgtak, hogy meghallhassam a szomszéd szobában. Végül szó nélkül aláírta előre megszövegezett tanúvallomását, amit elétettek. Beismerte, hogy jelen volt, amikor Mátravölgyi István lelkész Vutkovics Istvánnal és Soros Pállal kitervelte az államosítás elleni összeesküvést.

Két női tiszthelyettes pofozta eszméletre a vallatás végén. Odadobták elé kopott lila otthonkáját, hogy felöltözhessen, majd visszavezették cellájába. Útközben karikás szemeit törölgetve ugyanazt a kérdést ismételgette kísérőinek:

– Ugye nem bántják majd a kislányomat? Inkább engem gyalázzanak meg a tiszt elvtársak, csak őt hagyják békén, ő még gyermek… Ugye nem bántják… Ugye nem? Istenem… Könyörülj rajtunk!

*

Az első szembesítéskor az asszonyka sátánhoz hasonlított. Betanult vallomását összefüggéstelen motyogással adta elő. A jegyzőkönyvvezető zászlósnak többször is emlékeztetni kellett, hogy „reakciós ármánykodásaim” miben nyilvánultak meg a faluban. Igaz, én is alig tudtam kinyögni a tagadó válaszokat kirepedt ajkaim között.

A színjáték végén Soros Palit, a bírót hozták elém. A második szembesítés sem járt eredménnyel. A vallatói által betáplált hazugságokért előttem vezekelt… Mint, amikor vétkeit kisfiai meggyilkoltatása ügyében a templomunk oltára tövében megvallotta, megbánta. Elhadarta az elvtársak által összeállított vádpontokat. Kissé szerencsétlen módon kacsintani próbált, de a visszafojtott könnyei miatt ez nem sikerülhetett. Majd leborult és koszos, szakadt reverendámat csókolgatta:

– Bocsásson meg atya, de nem bírtam tovább, ezek fölülmúlják Horthy pribékjeit is.

Egy hét vizescella különzárkát kapott, kibírta. Az ítélethirdetésnél két évet kapott.

Engem K. Samu rámaházi zsidó származású központi pártfunkcionárius mentett meg attól, hogy egy újabb koncepciós per fővádlottjaként példát statuálva komoly börtönbüntetést szabjanak ki rám. 1944. május elsején elhurcolták a faluból Auschwitzba a családjával. A templom melletti házát akkor felajánlották a katolikus egyháznak hasznosításra, de én nem fogadtam el. 1945-ben, amikor egymaga visszatért, megköszönte gerinces kiállásomat. Fogvatartásom idején meglátogatott és miniszter sógora támogatásáról biztosított a kihallgatásomat végző tisztek előtt. Ezután már többet nem kínoztak… A központi elvtársakat meggyőzte, hogy nem szükséges a Pócspetri ügy mellé még egyet kreálni, mert itt nincs halott, és Soros Pál, az egykor gyermekgyilkosságban bűnrészes felbujtó személye csak kompromittálná Rákosi elvtársat, elvégre egy börtönben ültek valamikor.

Október 5.-én Soros Pál és Fási Jánosné két és fél év börtönt kapott. Kertesi Máriát és Vincsin Lászlónét két-két év börtönnel sújtották. Viola Istvánné lelkészfeleség és én, Mátraházi István katolikus atya csak Isten segítségének és a megtörhetetlen falubeli tanúknak köszönhettük, hogy bebizonyosodott ártatlanságunk.

R. Kovács László