KONZERVATIVIZMUS ÉS ZSIDÓSÁG

Nyíri Kristóf, Ludwig Wittgenstein. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1983, 67-79.o.


Az eltorzított kép c. könyvében S. M. Bolkosky az 1929 és 1932 között Németországban kiadásra került antiszemita könyvek számát több mint hétszázra becsüli, és azon a véleményen van, hogy a német-zsidó ellenkiadványok száma ennek legalább a kétszerese volt.63 Az írások eme áradatában bizonyos kiadványok persze kiemelkedõ jelentõségre tettek szert. Így a Süddeutsche Monatshefte "A zsidókérdés" címû különszáma is mely 1930 szeptemberében jelent meg. Ebben a különszámban mind zsidó, mind antiszemita szerzõk szerepeltek, közöttük a "konzervatív forradalmár" Ernst Jünger is, akinek "Nacionalizmus és zsidókérdés" címû írása különösen alkalmas arra, hogy általa az alább vizsgálandó témákat röviden bemutassuk. Jünger tudniillik "ama jólápolt konzervatív próza sajátos virágain" gúnyolódik, "melyet mostanában zsidó szerzõk egyre gyakrabban produkálnak. Csípõs védõbeszédek a kultúra mellett, a civilizációs sürgés szellemesen ironikus leírásai, arisztokratikus sznobizmus, a katolikus farce... A zsidó" - írja Jünger - "nem panaszkodhat arra, hogy a ma magukat konzervatív gondolatok képviselõjének vélõ hatalmak nem szentelnek neki elég figyelmet" - ez a figyelem azonban korántsem indokolt, hiszen "a zsidó ... nem szülõje, csak gyermeke a liberalizmusnak, mint ahogy semmiben, ami a német életet illeti - sem jóban sem rosszban - nem játszhat teremtõ szerepet."64 Hiszen ezek voltak az elméleti vitakérdések: hogy milyen szerepet játszanak a zsidók a "liberalizmus", a polgári-kapitalista társadalmi rendszer keletkezésében; hogy a zsidók képesek-e valódi "kultúra" hordozására, avagy csupán a "civilizáció" tagjai lehetnek; hogy a zsidó és a keresztény - különösen a katolikus - vallás, világnézet között áthidalhatatlan szakadék tátong-e; és hogy a zsidó képes-e valóban teremtõ szerepre, avagy pusztán utánzó alkat-e. Olyan kérdések ezek, amelyek persze már a múlt században elevenek voltak. Hiszen már Richard Wagner "a modern civilizáció rossz lelkiismeretének" nevezte a zsidóságot65, és így írhatott: "Mindenekelõtt általánosságban ama körülménynek, hogy a zsidók a modern európai nyelveket csak utólag megtanult, nem pedig velük született nyelvekként beszélik, ki kell zárni annak lehetõségét, hogy ezekben saját lényegüknek megfelelõen, sajátságosan és önállóan kifejezzék magukat. A nyelv kifejezése és továbbépítése nem egyes személyek, hanem a történeti közösség munkája: csak aki ezen közösségben nõtt föl, vehet részt teremtéseiben. ... Nyelvünkben, mûvészetünkben a zsidó csak utánozva beszélhet, mûvészkedhet, nem képes arra, hogy valóban beszélve költészetet ûzzön, vagy mûalkotásokat alkosson."66 Weininger csak sokszor elhangzottat ismételt, amikor "a zsidó zsenitlenségérõl", "eredeti, bennegyökerezõ meggyõzõdésének hiányáról" beszélt67; s azt a formulát, hogy a zsidó "képes minden miliõhöz alkalmazkodni", magától értetõdõ közhelyként idézhette például Hugo Bettauer, 1924-ben megjelent szatirikus regényében, a Die Stadt ohne Judenban.68 Gershom Scholem, a német-zsidó emancipációs folyamatot elemezve, a "zsidó nemzetiség letagadásáról" ír, a "német történelmi térre való odasandításról", mely csakhamar az ezen történelmi térbe való "határozott belehelyezkedéssé" vált, "s a fölvilágosult türelem tárgyából nem ritkán hangos próféták lettek, akik a németek nevében kezdtek beszélni. Aki figyelemmel olvassa az ezen folyamatra és sajátos akrobatikájára adott német reakciókat, csakhamar a csodálkozás, és a részben barátságos, részben rosszindulatú irónia hangját veszi észre. ... A liberálisok a zsidók határozott, elõrehaladó önfeloldódásában reménykedtek. A konzervatívokat történelmi tudatuk óvatosságra intette. Kezdik a zsidóknak fölemlegetni, hogy túlontúl könnyen tagadják meg saját tudatukat. A zsidók önfeladását éppoly gyakran üdvözlik, sõt követelik, mint amilyen gyakran szubsztanciátlanságuk bizonyítékaként idézik."69 Ezen szubsztanciátlanság vádját, szükségképpen, zsidó szerzõk is gyakran megismételték. "A századfordulót" - írja G. L. Mosse Germans and Jews címû könyvében - "az antiszemitizmus és zsidó kirekesztés új és mélyrõl jövõ hulláma jellemezte, a német völkisch gondolat tükrözõdéseképpen. A zsidó sztereotipiájában annak az eredetiségnek-valódiságnak antitézisét állították fel, mely valódiságra a németek olyannyira vágyódtak. A zsidókat intellektuálisnak, s ebbõl következõen mesterségesnek látták: gyökerük nem lévén, elvetik a természetet; városi emberek, kivételes képességekkel arra, hogy a gyûlölt kapitalista társadalmat tovább terjesszék. Számos zsidó úgy érezte, hogy ez a kép találó, és sok fiatal, kiváltképpen, úgy gondolta, hogy szülei éppenséggel ezt a képet testesítik meg. ... Már 1910-ben a berlini cionista találkozó több szónoka arra szólította föl a zsidókat, hogy »vágják el a liberalizmushoz fûzõdõ szálaikat«. Szembe kell szállni, mondották, azokkal a polgári, liberális politikai pártokkal, amelyek mögé a német zsidó szavazók eddig sorakoztak. Racionalizmusukat és materializmusukat el kell vetni."70 A cionizmus persze nemcsak Németországban, hanem Ausztriában is völkisch vonásokat öltött. Gondoljunk Herzlre, de akár Buberra vagy Kafkára is. És a völkisch-újkonzervatív tendenciák nemcsak a cionista, hanem az asszimilacionista mozgalomra is hatottak. "Hogy a polgárjogokra és a társadalmi egyenrangúságra érdemesnek mutatkozzanak" - írja Bolkosky - , "a német zsidók németségüket akarták bizonyítani. A német zsidó tragikus dilemmája az volt, hogy a német értékeket elsajátítandó, azokkal az elit, konzervatív csoportokkal kellett azonosulnia, amelyek kétségbe vonták a társadalmi egyenlõség, polgári jogok és emancipáció német voltát."71 S a kérdés, mely ezenközben a vitákban újra meg újra fölmerült, nem más volt, mint egyfelõl a polgári-liberális haladás - "civilizáció" - és másfelõl a zsidóság - lényegi avagy csupán véletlen - összefüggésének fentebb már jelzett kérdése. Ezeket a kérdéseket természetesen Spengler is érintette. "Abban a pillanatban" - hangzik a Nyugat alkonyának egyik jellegzetes passzusa - "midõn az európai-amerikai világvárosok civilizációs módszerei teljes érettségre jutottak, a zsidóság sorsa - legalábbis ebben a világban, mert az orosz külön problémát alkot - beteljesült."72 A "nagyvárosi ember" spengleri jellemzése egyébként a következõképpen hangzik: "a tradíció nélküli, formátlanul fluktuáló tömegben fellépõ tiszta tényember, vallástalan, mély ellenszenvvel a parasztság (és annak legmagasabb formája, a vidéki nemesség) ellen, tehát hallatlan lépés a szervetlen felé, a vég felé" - olyan típus, amelynél "hûvös tényszemlélet lép az áthagyományozottnak és önmagától növekedettnek" tisztelete helyébe.73

Wittgenstein a húszas-harmincas évek fordulóján meghökkentõen gyakran foglalkozik a "zsidó szellem" problémájával. Az elsõ releváns följegyzés, a 107-es jegyzetfüzet 72. lapján, így hangzik : "A tragédia abban áll, hogy a fa nem hajlik, hanem törik. A tragédia valami nem-zsidós. Mendelssohn valószínûleg a legkevésbé tragikus zeneszerzõ."74 Hogy Wittgenstein Mendelssohn vonásait már ezen a helyen mintegy önmagára vonatkoztatja, teljesen nyilvánvaló, hiszen a Mendelssohnról szóló utalást követõen nyomban a maga nem-tragikus jellegérõl, nem-tragikus "eszményérõl" beszél.75 Néhány kéziratlappal lejjebb pedig így ír: "Mendelssohn olyan, mint az az ember, aki csak akkor vidám, ha minden egyébként is vidám, vagy akkor jó, ha körülötte mindenki jó, nem pedig olyan mint a fa, amely szilárdan áll, függetlenül attól, hogy mi megy végbe körülötte. Én is ilyen vagyok, hajlok arra, hogy ilyen legyek."76 Wittgenstein többhelyütt említi Mendelssohnt: így a 107-es jegyzetfüzet 98. lapján, ahol Mendelssohn "angolságáról" beszél77, valamint - két évvel késõbb, 1931 szeptemberében - a 111-es jegyzetfüzet 195. lapján. "Mendelssohn zenéje" - írja itt - "ahol tökéletes, zenei arabeszkekbõl áll. Ezért nála a szigorúság minden hiányát kellemetlennek érezzük."78 Ezek a megjegyzések azonban, közvetve, éppen Mendelssohn zsidóságára vonatkoznak. Hiszen a Wittgenstein által olyannyira nagyrabecsült Weininger is "a zsidó és az angol közti hasonlóságról, amelyet Wagner óta gyakran kiemeltek" beszé79; és Wagner is azt írja, "A zsidóság a zenében" címû tanulmányában, hogy õt magát Mendelssohn zenéje csak olyankor tudta lebilincselni, "ha többé vagy kevésbé csak szórakozásra vágyó fantáziánk elé a kaleidoszkóp szín- és formaingereire emlékeztetõ legfinomabb, legsimább és legmívesebb figurák elõadása, egymásutánja és egybeindázása tárult - olyankor azonban soha, amikor ezek a figurák mélyebb és jellegzetesebb emberi szív-érzések alakját voltak hivatva fölvenni"80 -, mely szándék Mendelssohnnál tudniillik "szétfolyó, fantasztikus árnyékképekhez"81 vezetett.

Wittgenstein utóbb említett, Mendelssohnról szóló megjegyzésére egyébként, a 111-es jegyzetfüzetben, ez a megjegyzés következik : "A zsidót a nyugati civilizációban mindig olyan mértékkel mérik, amely nem illik rá. Hogy a görög gondolkodók sem nyugati értelemben filozófusok, sem nyugati értelemben tudósok nem voltak, hogy az olimpiai játékok résztvevõi nem sportolók voltak, s egyetlen nyugati rekeszbe sem illenek, sokak elõtt világos. De így van a zsidókkal is. És amennyiben nyelvünk szavai mint természetszerû mérték mûködnek, mindig igazságtalanok vagyunk velük. Hol túlbecsüljük, hol alábecsüljük õket. Helyesen teszi Spengler, hogy Weiningert nem a nyugati filozófusok [gondolkodók] közé sorolja."82 Az a gondolat, hogy a zsidót nem nyugati, hanem keleti mértékkel kellene mérni, a német eszmetörténetben már jóideje szokásos korrekciós, illetve kiegészítõ motívuma volt a totális emancipáció és asszimiláció (például lessingi) követelésének. Ezt a gondolatot a maga korában többek között a dialektus-költõ és népi író J. P. Hebel - Wittgenstein egyik kedvenc szerzõje - is képviselte. Az a "jellegzetes arculat" - írja Hebel "A zsidók" c. tanulmányában - "melyet ama ország éghajlata, melyben a Bibliát írták, gyermekeire rányom"83, az évszázadok során korántsem illant el. A zsidók "hazájuk szelleméhez" tökéletesen hûek maradtak, s így - véli Hebel - "szilárdabb jellemük és több erejük" van, mint a Nyugat népeinek.84 Hogy Hebel nemcsak ama fölfogás képviselõjeként, mely szerint "életünk tetemes része kellemes vagy kellemetlen tévelygés a szavak között, s legtöbb harcunk ... szóharc"85, hanem éppenséggel a zsidóságról alkotott nézeteivel is számot tarthatott Wittgenstein érdeklõdésére, nyilvánvalónak látszik.

Ami mármost az itt elemzett megjegyzésben foglalt Spengler-utalást illeti, az nyilvánvalóan a Nyugat alkonyának ama helyére vonatkozik, ahol Spengler három, az utóbbi évszázadokban föllépett zsidó szentrõl - "akiket ilyenként csak akkor ismerünk föl, ha képesek vagyunk nyugati gondolkodási formáinktól megszabadulni"86 - beszél, közöttük Otto Weiningerrõl, "akinek erkölcsi dualizmusa tisztán mágikus fölfogás, s akinek a jó és rossz közötti mágikusan átélt lélekharcban bekövetkezett halála a késõi vallásosság egyik legfelemelõbb pillanata. Valami hasonlót az oroszok át tudnak élni, az antik vagy a fausti ember azonban képtelen erre."87 A "zsidó szent" fogalma egyébként Weiningernél magánál is elõfordul, negatív értelemben: "A zsidóban, csaknem úgy, mint a nõben, jó és gonosz még nincsenek egymástól differenciálva; bár nincsen zsidó gyilkos, de nincs zsidó szent sem"88, de Wittgensteinnál is: "A zsidó »zseni« csak szent. A legnagyobb zsidó gondolkodó csak tehetség. (Én például.)"89 Ezek a mondatok vezetik be Wittgenstein egy különlegesen tanulságos megjegyzését, melyben a maga pusztán reproduktív" gondolkodásáról - és a "zsidó reproduktivitás"-ról általában - beszél, és olyan gondolkodókat sorol föl, akik õt úgymond befolyásolták. Ezt a fölsorolást korábban már idéztük.90

Wittgenstein érdeklõdése a zsidó szellem problémája, a zsidó sajátosságok iránt nyilvánvalóan személyes forrásból fakadt. S itt nem is csupán származásának túlnyomórészt zsidó voltára kell gondolnunk, mint még inkább arra a körülményre, hogy Wittgenstein a maga személyiségében, láthatólag, olyan vonásokat vélt, kelletlenül, fölfedezni, melyek az irodalomban - így Weininger Nem és jellemében is, ebben a "férfiról" és "nõrõl" mint ideáltípusokról szóló "elvi tanulmányban" - éppen mint zsidó (s egyszersmind nõi) jellemvonások kerültek, ismételten, tárgyalásra. Azt, hogy a zsidó mivolt problémája milyen jelentõséggel bírt Wittgenstein számára, jól szemlélteti az az álom, melyrõl 1929. december 1-én számol be jegyzetfüzetében. "Különös álom. Ma reggel ezt álmodtam: egy képeslapban Vertsagt fényképét látom: õ a nap hõse, akirõl gyakran esik szó. A kép autójában ülve ábrázolja. Szégyenletes tetteirõl beszélnek; Hänsel áll mellettem, és még valaki, aki Kurt bátyámra hasonlít. Ez azt mondja, hogy Vertsag zsidó, de valamilyen gazdag skót lord nevelte föl, most munkásvezér. A nevét nem változtatta meg. Az ott nem szokás. Újság számomra, hogy Vertsagt, akinek nevét az elsõ szótagot hangsúlyozva ejtem ki, zsidó, és rájövök, hogy hiszen õt egyszerûen Verzagtnak hívják. Nem tûnik föl nekem, hogy »ts«-sel van írva, amit a többinél egy kicsit kövérebb betûkkel látok nyomtatva. Arra gondolok: hát minden disznóság mögött zsidónak kell rejlenie? Most én és Hänsel egy ház teraszán vagyok, hasonlít a hochreiti nagy lakóházra, és az utcán automobiljában Vertsag jön, gonosz arca van, kissé vöröses szõke haja és ilyen bajusza (nincs zsidó kinézete). Hátrafelé tüzel gépfegyverébõl egy biciklistára, aki mögötte halad és a fájdalomtól meggörnyed és Vertsag kegyetlenül, sok lövéssel halálra lövi. Vertsag elhalad, és most egy fiatal leány jön, szegénynek néz ki, szintén kerékpáron, és õ is fogadja a tovább autózó Vertsag lövéseit. És amint ezek a lövések mellbe találják, bugyborékoló hang hallatszik, mint amikor egy nagyon kevés vizet tartalmazó kannát teszünk a lángra. Sajnáltam a leányt és arra gondoltam: csak Ausztriában történhet meg, hogy ez a leány nem talál segítõkész együttérzésre, és hogy az emberek végignézik, hogy hogyan szenved és ölik meg. Én sem merek neki segíteni, mert félek Vertsagt lövéseitõl. Közeledek hozzá, de fedezéket keresek egy deszkakerítés mögött. Azután felébredek. Hozzá kell tennem, hogy a Hänsellel folytatott beszélgetésben, elõször a másik jelenlétében, de azután is, hogy eltávozott, szégyenlem magam és nem akarom megmondani, hogy hiszen én is zsidóktól származom, vagy hogy Vertsag esete az én esetem is. Fölébredés után rájövök, hogy hiszen a verzagt szót nem »ts«-sel írják, különös módon azonban azt hiszem, hogy »Pf«-fel írják: »pferzagt«. Az álmot mindjárt ébredésem után följegyeztem. A tájat, mely álmomban mondjuk a hochreiti kápolna mögött lévõ tájnak felel meg (a Windhag felé esõ oldal), álmomban mint meredek erdõs lejtõt képzelem el, a völgyben lévõ utat pedig úgy, mint ahogyan egy másik álmomban láttam. A Gloggnitzból Schlagl felé vezetõ útra hasonlít. Ahogy a szegény lányt sajnálom, elmosódottan egy öregasszonyt látok, aki ugyancsak sajnálkozik, de nem veszi magához és nem segít neki. A hochreiti lakóház képe sem éles, az utcáé azonban, s ami rajta történik, nagyonis. Van egy olyan érzésem, hogy a név, ahogyan álmomban kimondom - »Vértsagt« - magyar. A név valahogyan gonosz, rosszindulatú hangzású, és nagyon férfias."91

Az álombeli nevet Wittgenstein fölváltva "Vertsagt"-nak és "Vertsag"-nak írja, de "Verzagt"-nak is, és mindjárt "verzagt"-nak (csüggedt) értelmezi - csüggedt, bizonytalan, például munkájában. A "Vér" szó magyarul ténylegesen jelentéssel bír; s véres álommal van dolgunk, nem kétséges, a "Vért-sagt" alak azonban csak elterelni látszik Wittgenstein figyelmét a nyilvánvaló megfejtésrõl: õ (aki persze nem versagt - nem jegyese senkinek) fél, hogy emberként és filozófusként csõdöt mond (versagt), hogy neki mint zsidónak nem adatik meg (ist versagt), hogy tisztességes és mély mûvet alkosson. - Csaknem egy év telik el ezen álom után, mielõtt Wittgenstein a zsidóság témáját följegyzéseiben ismét érinti. Idõközben döntõ elméleti haladást tett, befejezte könyve kéziratát, mely könyv - a Philosophische Bemerkungen - , jóllehet szerzõje zsidó (vagy éppen ezáltal), "az európai civilizáció áramához"92 nem hasonul. Azon elõszó-fogalmazvány, amelybõl az imént idézett fordulat származik, 1930. november 6-án kelt. Egy nappal korábban Wittgenstein két passzust írt füzetébe Renan Histoire du Peuple d'Israël címû könyvérõl.93 Az elsõ passzus sok tekintetben annyira emlékeztet Wittgenstein Frazer-kommentárjaira, hogy nem is válik nyomban világossá: jóllehet itt Wittgenstein a primitív emberekrõl és primitív népekrõl beszél, voltaképpen a régi zsidó néprõl van szó, és ha Wittgenstein egyszerûen a primitív népekrõl és szokásokról kívánt volna tájékozódni, úgy nyilván nem Renant választotta volna szakirodalomnak. A zsidóság iránti szubjektív színezetû érdeklõdés lehetett itt, sokkal inkább, a mozgató rugó, amint ez a második passzusból világosan ki is derül: "Amikor Renan a szemita fajok bon sens précoce-járól [koraérett józan ész] beszél (olyan gondolat ez, mely már régóta foglalkoztat), úgy ez nem más, mint a költõietlen, a közvetlenül a konkrétra irányuló. Az, ami filozófiámat jellemzi." Ez a második passzus azonban a kéziratban közvetlenül az elsõhöz csatlakozik. - Ha mármost Wittgenstein Renan szemléletmódját sok tekintetben bírálta is, azt a perspektívát, melybe a szerzõ a zsidóproblémát mint olyat állította, bizonyára érdekesnek kellett találnia. Renan, elõszavában, "a kereszténység megalapítóit" "a próféták közvetlen utódjainak" nevezi,94 és arra az ellentétre utal, mely egyfelõl "a görögök liberális racionalizmusa", másfelõl pedig a kereszténység között áll fönn : "a kereszténység mindenesetre kiirthatatlan nyomot hagy maga után, és a liberalizmus nem fog egyedül uralkodni a világon."95 "A zsidóság és kereszténység története" - folytatja azután - "tizennyolc századon keresztül örömöt árasztott, és még félig legyõzve is a görög racionalizmus által, csodálatos, erkölcsöket javító erõvel bír. A Biblia, különbözõ változataiban, mindenek ellenére a nagy könyv marad, az emberiség vigasztalója. Nem lehetetlen, hogy a világ, elfáradva a liberalizmus ismételt csõdbejelentéseitõl, még egyszer zsidó-keresztény lesz..."96 A Renanhoz fûzött megjegyzésekre következnek mármost, mint már jeleztük, a jegyzetfüzetbe a következõ két napon, november 6-án és 7-én bejegyzett elõszó-fogalmazványok,97 melyekben Wittgenstein elhatárolja magát a nyugati "civilizációtól" - s november 8-án írta azután az elõszó ama jól ismert változatát, mely a Philosophische Bemerkungennal került kinyomtatásra. "Ez a könyv" - így kezdõdik az elõszó - "olyanok számára íródott, akik szellemével rokonszenveznek. Ez a szellem más, mint az európai és amerikai civilizáció nagy áramának mindnyájunkat körülvevõ szelleme. Ez" - ti. az európai-amerikai civilizációs szellem - "a haladásban nyilvánul meg, egyre nagyobb és bonyolultabb struktúrák építésében, ama másik" - ti. a wittgensteini mû szelleme - "abban a törekvésben, hogy minden, bárminemû struktúrát világossá és átláthatóvá tegyünk." Ezeken a naplóoldalakon, mint látjuk, Wittgenstein gondolatai a zsidó szellemrõl egyfelõl és megjegyzései kultúráról és civilizációról másfelõl, azaz legközvetlenebbül konzervatív megjegyzései: egészen szorosan összefüggenek egymással.

1930. december 12-én megint egyszer említésre kerül, jóllehet csak közvetve, a zsidóság problémája. Wittgenstein Lessing Die Erziehung des Menschengeschlechtsjébõl idéz.98 - Lessing ezen írása a költõ ugyanazon alkotói periódusához tartozik, mint a Bölcs Náthán, melyben a kereszténység és a zsidóság közötti kapcsolatot, mint ismeretes, egészen lényegesnek, szorosnak és természetesnek ábrázolja. Magától értetõdik, hogy Wittgenstein ezt az utóbbi mûvet is ismerte. "Tegnap" - írta Engelmann-nak 1920. október 10-én - "a Bölcs Náthánt olvastam; csodálatosnak tartom. Az a benyomásom, hogy Ön nem szereti?" A Náthán egy jellegzetes helye így hangzik: "Barát: Náthán! Náthán! te keresztény vagy! - Istenemre mondom, te keresztény vagy! - Nincsen nálad jobb keresztény! -Náthán: Jól van így! Mert ami engem szemedben kereszténnyé tesz, az téged számomra zsidóvá!" - Lessing, amint ez közismert, egészen különleges jelentõséggel bírt a német zsidóság számára. S amint a Náthánban, az Erziehungbanis jelen van a zsidóság és kereszténység közötti organikus kapcsolat gondolata : mint az emberiség két egymásra következõ tankönyvét ábrázolja itt Lessing az Ó- és Újszövetséget. A régi zsidó népet ugyanakkor "nyers"-nek, az "elvont" gondolkodásban "ügyetlennek" írja le. S a Wittgenstein által idézett sorok természetesen éppen az Ószövetségre vonatkoznak.

Wittgenstein ama megjegyzését, mely szerint a zsidókat a nyugati civilizációban mindig idegen mértékkel mérik,99 fentebb már idéztük. Erre a megjegyzésre, a 111-es jegyzetfüzetben, hosszabb fejtegetés következik Engelmann Orpheus címû darabjáról,100 mely fejtegetés azonban, Wittgenstein gondolkodásában, ugyancsak nem független a zsidóság problémájától. Ez világossá válik, ha a vonatkozó följegyzés elsõ fogalmazványát tekintjük, a 153a számú jegyzetfüzetbõl. Ott az Engelmann darabjáról szóló fejtegetésre egy Brucknerral és Brahms-szal kapcsolatos utalás következik, utána azonban a következõ megjegyzés: "Azt hiszem, hogy létezhetne ma olyan színház, melyben álarcokban játszanának. A figurák itt stilizált embertípusok volnának. Kraus írásaiban ez világosan látható. Az õ darabjait álarcokban lehetne vagy kellene eljátszani. Ez persze a vonatkozó mûvek bizonyos elvontságának felel meg. És az álarcos színház, véleményem szerint, egyáltalán a spiritualisztikus jellem kifejezõdése. Igen könnyen lehet, hogy csak zsidók vonzódnának ilyen színházhoz."101 Közvetlenül erre a helyre következik még egy mondat Engelmann Orpheusáról, majd a megjegyzés : "A kimondhatatlan (az, ami számomra titokzatosnak látszik, és én képtelen vagyok kimondani) adja talán azt a hátteret, amely elõtt annak, amit ki tudtam mondani, jelentõsége lesz."102 Aligha kételkedhetünk tehát abban, hogy a zsidó mibenlét motívuma Wittgenstein gondolatvilágában, különösen 1930 körül, figyelemre méltó szerepet játszik, s olyan motívumokkal fonódik össze - így a józan ész vagy akár a kimondhatatlan motívumával - , amelyek Wittgenstein késõi munkásságában meghatározó szerepet játszanak. A zsidó történelemre, hagyományra, a "zsidó jellemre" vagy "zsidó szellemre" vonatkozó átfogó vagy koherens felfogással Wittgenstein mindazonáltal nem rendelkezett. Utalásai, általában, különösebb érvényességi igény nélküli impresszionisztikus formulák, mint például : "A zsidó: sivár táj, melynek vékony kõzetrétege alatt azonban a szelleminek tüzes-folyékony tömege helyezkedik el."103 Tévedés volna Wittgenstein késõi munkásságában valamiféle hagyományosan zsidónak tekinthetõ gon- dolati irány egyértelmû megtestesülését látnunk; Wittgenstein érdeklõdése a zsidóság iránt ugyanakkor korántsem pusztán pszichikai-életrajzi tény, mely úgymond megérteni segít ama kapcsolatokat, melyek késõi munkássága és a német újkonzervativizmus között fönnállnak. Ha ugyanis ezt a munkásságot vallástipológiai szemszögbõl tekintjük, megállapíthatjuk, hogy nem egyszerûen erõteljes katolikus vonásokat mutat - mint az újkonzervativizmus általában - , hanem éppenséggel olyan vonásokat, amelyek - ha a szokásos tipológiákból indulunk ki - a katolikus és a zsidó gondolkodást egyaránt jellemzik, a protestánstól - különösen a lutheránustól - viszont idegenek. Módszertanilag talán nem helytelen ezen a ponton a Süddeutsche Monatshefte már idézett különszámához visszatérnünk. "Jóllehet a zsidó vallást dogmatikailag mély szakadék választja el a katolikustól, s még inkább a protestánstól, a két elõbbi között, mégis, vannak érintkezési pontok" - írta itt, "Katolicizmus és zsidóság" címû dolgozatában, a katolikus Carl Maria Kaufmann.104 A zsidó vallás alapvonásait, ugyanitt, Leo Baeck ábrázolta.A zsidó vallás, írta Baeck, "a parancsolat és a tett vallása... A szó - a hitvallás, a hit kinyilvánítása egyáltalán - kisebb súllyal esik itt latba, mint a tett." Istenrõl beszélni "csak kísérlet arra, hogy a kimondhatatlant kimondhatóvá tegyük. Mindennek végsõ hiábavalóságát a zsidó vallásban olyannyira átérezték, hogy az örök Istent jelölõ õsi szót hallgatásba burkolták. Az ember számára, aki idelenn útját keresi, a hitvallás csak az isteni parancsot teljesítõ tett lehet." A zsidó vallás "a tett vallása", és "mindenütt, ahol a zsidó közösség megõrizte õsi életformáit", ott fölleljük azt a sokféle, a részleteket is szabályozó szokást és gyakorlatot, melyrõl az, aki kívülrõl tekinti, szükségképpen úgy gondolja, hogy eltakarja és elnyomja a vallást, az azonban, aki benne él, a vallásosságot fenntartó és a mindennapokat megszentelõ elemnek tapasztalja."105 Gondoljuk viszont meg, hogy a puszta hitet, mint ismeretes, a katolikus tanítás sem tartja elégségesnek, s hogy ezen tanítás szerint az üdv, ennek megfelelõen, nem a hittõl, hanem annak tettekben való igazolódásától függ; mely állásponttal szemben a protestáns, jelesül a lutheránus fölfogás szerint jó munkákként (bona opera) csak az ismerhetõ el, ami - mint mondani szokták - az eleven hitbõl mint annak gyümölcse folyik. A konzervatív beállítottság itt magától értetõdõen a protestantizmus ellen foglal állást. ,Amennyiben a protestantizmus a hitet abszolutizálja" - írja Grillparzer fölfogásáról Seitter - "elválasztja azt gyökereitõl, az egész ember akarásától és cselekvésétõl. Grillparzer azt mondja, hogy a protestantizmus »a kereszténységet mint vallást alapjaiban és visszavonhatatlanul szétrombolta«. A »protestantizmus önrombolásának elvérõl« beszél, »tartás nélküli voltáról«. A katolicizmust »az egyedül következetes keresztény felekezetnek« mondja."106 A lutheránus apától származó, ám katolikus hitben nevelkedett Wittgenstein, új filozófiájában, szinte azt mutatja meg, hogy a protestáns, kivált a lutheránus fölfogásnak egyáltalában tévesnek kell lennie: hiszen szándékokról, intenciókról, akarásról és vélekedésrõl egyáltalán csak tettek, szokások és gyakorlatok kontextusában beszélhetünk értelmesen.


JEGYZETEK



63. S. M. Bolkosky, The Distorted Image. German Jewish Perceptions of Germans and Germany,1918-1935. New York: Elsevier, 1975. 49. o.

64. Ernst Jünger, "Über Nationalismus und Judenfrage". Süddeutsche Monatshefte 27 (1930. szept.), 842. sk. o.

65. Richard Wagner, Gesammelte Schriften und Dichtungen in zehn Bünden. Sajtó alá rendezte W. Golther. Berlin: Deutsches Verlagshaus Bong & Co., é. n., V. köt., 85. o.

66. Uo., 70. sk. o.

67. Otto Weininger, Geschlecht und Charakter. Eine prinzipielle Untersuchung. 25., változatlan szövegû kiadás, Wien: Braumüller, 1923. 380. és 375. o.

68. Hugo Bettauer, Die Stadt ohne Juden. Ein Roman von Übermorgen. Wien: R. Löwit, 1924. 9. o.

69. Gershom Scholem tanulmánya a Nahum Goldmann és mások által írt Deutsche und Juden c. kötetben, edition suhrkamp 196. Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1967. 27. sk. o.

70. G. L. Mosse, Germans and Jews. The Right, the Left, and the Search for a "Third Force" in Pre-Nazi Germany. London: 1971. 81. sk. o.

71. Bolkosky, i. m., 11. sk. o.

72. Oswald Spengler, Der Untergang des Abendlandes. München: C. H. Beck'sche Verlagsbuchhandlung, 1919. II. köt. 398. o.

73. Uo., I. köt., 45. sk. o.

74. Vermischte Bemerkungen, 12. o.

75. MS 107:72.

76. MS 107:120, vö. Vermischte Bemerkungen 13. o.

77. Ld. Vermischte Bemerkungen 13. o.

78. Uo., 37. o.

79. Weininger, i. m. 372. o.

80. Wagner, id. hely, 79. sk. o.

81. Uo., 81. o.

82. MS 111:195sk., vö. Vermischte Bemerkungen 37. sk. o.

83. J. P. Hebel, Werke. Karlsruhe: 1847. III. köt., 207. o.

84. Uo., 214. o.

85. Idézi Martin Heidegger, Hebel der Hausfreund, Pfullingen: Neske, 1977, 18. o.

86. Spengler, i. m. II. köt. 395. o.

87. Uo., 396. o.

88. Weininger, i. m. 362. o.

89. MS 154:16, vö. Vermischte Bemerkungen 43. o.

90. Ld. II. fejezet, 3-as jegyzet.

91. MS 107:219-222. - Az álomban szereplõ Ludwig Hänsellel Wittgenstein még az olasz hadifogságban kötött életre szóló barátságot. A puritán római katolikus Hünsel elõbb tanítóként, majd bécsi gimnáziumi tanárként mindenekelõtt fiúnövendékeinek szexuális tisztaságát viselte a szívén, s Die Jugend und die leibliche Liebe: Sexual-pädagogische Betrachtungen c. könyvecskéjében (Innsbruck: 1938) a maszturbáció és a homoszexualitás ellen prédikált.

92. MS 109:206, vö. Vermischte Bemerkungen 21. o.

93. MS 109:200-202.

94. Ernest Renan, Histoire du Peuple d'Israël. 7. kiad., Paris: 1887. 1. köt., III. o.

95. Uo., IV. o.

96. Uo., VI. sk. o.

97. Vermischte Bemerkungen, 20-24. o.

98. MS 110:5, vö. Vermischte Bemerkungen 24. o.

99. MS 111:195 sk., vö. Vermischte Bemerkungen 37. sk. o.

100. MS 111:196-200.

101. MS 153a:129, vö. Vermischte Bemerkungen 31. o.

102. MS 153a:130, vö. Vermischte Bemerkungen 38. o.

103. MS 153a:161.

104. Carl Maria Kaufmann, "Katholizismus und Judentum". Süddeutsche Monatshefte 27 (1930. szept.), 835. o.

105. Leo Baeck, "Die jüdische Religion in der Gegenwart". Süddeutsche Monatshefte 27 (1930. szept.), 831. sk. o.

106. Walter Seitter, Franz Grillparzers Philosophie. München: 1968. 175. o.

JOBB TIPOGRÁFIÁVA - KURZIVÁLÁSOKKAL:

http://nyitottegyetem.phil-inst.hu/filtort/ktar/nyiri_w/nyiri_w_konz-zsid_abbr.htm