Payday Loans

Keresés

Katarzis helyett szerecsenmosdatás? PDF Nyomtatás E-mail

UNGVÁRY KRISZTIÁN
Mozgástér és kényszerpályák

L. évfolyam 5. szám, 2006. február 3.
Élet és Irodalom


Ecsetvonások egy egyházfő életrajzához



Az egyházak a pártállami diktatúra fontos célpontjainak számítottak. Ezen belül is kiemelt szerep jutott a katolikus egyháznak, amelyről a kommunista hatalom azt feltételezte, hogy Vatikánból irányított, tervszerű bomlasztó tevékenységet végez. A titkosrendőrség mellett az Állami Egyházügyi Hivatal nyíltan foglalkozott a papok megfigyelésével és terrorizálásával. Esperesi rangtól felfelé minden papot folyamatos "munkakapcsolatra" köteleztek az ÁEH illetékeseivel.

A külső elhárítás is nagy erőket vetett be a papság megtörésére; az 1970-es évekre a Magyar Katolikus Püspöki Kar jelentős része lojális személyekből, ügynökökből állt. 1977-ben az "egyházi reakció elleni vonalon" 421 hálózati személyt foglalkoztattak, túlnyomó többségük papi személy volt. Ez a létszám az összes felekezetet és szektát átfogta, miközben csak a katolikus papság létszáma több ezer fős volt, nyilvánvaló tehát, hogy a papság jelentős része nem volt ügynök. Annál érdekesebb, hogy azon kevesek, akik ügynökök lettek, hogyan viselkedtek ebben a helyzetben.

Az ügynökök száma a rendszerváltásig nem sokat változott, és egykori állambiztonságiak szerint az egyházi elhárítás a III/III. "sikerágazatának" bizonyult. A megtörési folyamatról nagyon keveset tudunk. Nyilvánosságra került, hogy a II. vatikáni zsinatra kiutazó delegációk tagjainak többsége beszervezett ügynök volt, de sokkal kevésbé ismert, hogy ők valójában mit csináltak. A továbbiakban a "Tanár" fedőnevű személy sorsán keresztül mutatok be néhányat azokból a lehetőségekből és kényszerpályákból, amelyekkel egy pap szembesült. "Tanár" 6-os kartonját sajnos nem sikerült fellelnem, de életrajzi adatai teljes mértékben egybeesnek Paskai Lászlóéval. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található M-37075 számú, "Tanár" fedőnevű hálózati személy jelentéseit tartalmazó munkadosszié első kötete eredeti tartalomjegyzéke szerint sértetlen és manipulálatlan.

*

"Tanár" 1927-ben született, 1946-ban a kapisztránusi ferences rendben első fogadalmat tett, 1951-től Gyöngyösön, majd Szegeden járt Hittudományi Főiskolára, illetve Akadémiára. Tanulmányai után is egy ideig Szegeden maradt, és 1965-ben került fel Budapestre spirituálisnak a Központi Szemináriumba.

Ekkor kezdődött "Tanár" megkörnyékezése. A Központi Szeminárium "rázós" helynek számított, hiszen 1959-ben egy teljes évfolyamot kirúgtak, mivel nem voltak hajlandóak elmenni békegyűlésre. A hatvanas évek első felében egymást követték a papok elleni megtorló intézkedések, sokan kaptak súlyos börtönbüntetést. Ez tehát a háttere az első, a "Tanárral" 1965. november 13-án folytatott, tartalmában semmitmondó beszélgetésnek. Tartótisztje, Keresztury György százados partnerét "ügynökjelöltnek" minősíti. A dosszié tanulsága szerint Keresztury kb. havonta találkozott "Tanárral", aki azonban mesterien szerelte le közeledési kísérleteit. Sőt, esetenként kifejezetten karakánnak mutatkozott, mint azt az 1966. június 9-i, Keresztury által gépelt jelentés is bizonyítja. "Hosszasan vitatkoztunk azon a kérésemen, hogy a szeminaristákkal kapcsolatos észrevételeit írásban rögzítse, ezt nem tartotta lehetségesnek. Így abban állapodtunk meg, hogy a következő alkalomra az írásban elkészített észrevételeit személytelenül készíti el." "Tanár" kifejezetten jóindulatú jelentéseket adott, mindenkiről csak olyat mondott, ami állambiztonsági szempontból az illetőre nézve előnyös információt jelentett. 1966. október 20-án például így számolt be Keresztury századosnak a július 21-e és augusztus 29-e közti nyugati útjáról: "A magyarok közül találkoztam Varga Lászlóval Brüszszelben. Felkerestem a lakásán, rövid ideig beszélgettünk. Érdeklődött régi ismerősei iránt, de főleg mintegy igazolni akarta, miért is hagyta el az országot. Írásai ismerősek, amelyben jobboldali beállítottsága jut kifejezésre. De egymásközti beszélgetésben erről nem szólt, inkább a kinti életének a nehézségeiről beszélt, s ebben egyéni beállítottsága szerint benne volt az emigrációs összefogás céltalansága. De azért észrevehető volt a tisztelet is azokkal szemben, akik a helyükön maradtak és otthon dolgoznak." "[A leuweni magyar kollégium igazgatójának, Muzslay Istvánnak - U. K.] beállítottsága meglepett. Higgadt tárgyilagos volt a szocialista országok életének a kiértékelésében. A jobboldali törekvésekről teljesen elítélően nyilatkozott (Mindszenty, Visinszkij). Marxot és tanítását igen becsüli. [...] Magyaros kifejezéssel így is jellemezhetném: "jobban mondja a szöveget, mint mi idehaza, de ezt nyugaton és meggyőződésből". [...] említette, hogy jó célt szolgálna, ha magyarok is tanulhatnának a leuweni egyetemen. Évekkel ezelőtt volt egy ilyen próbálkozása civil hallgatókkal. Ez a próbálkozás kudarccal végződött, mert a megérkezett három növendék még a repülőtéren menedékjogot kért. Amikor velem beszélt, ezt a kérdést papokkal szemben tette fel. Véleményem szerint higgadt és tárgyilagos gondolkodásúakkal lehetne próbát tenni." Minden jelentés alján szerepelnek a tartótiszt értékelő sorai is.1 A tartótiszteknek ugyanúgy kellett értékelniük ügynökeik munkáját, mint az újságíró-iskolában egy házi dolgozatot. Keresztury a következőket vetette papírra:

"Megjegyzés: Jelöltünk leuweni utazásáról Muzslay emigráns jezsuitával folytatott tárgyalásairól számol be. Muzslay vonalvezetése a korábbiaknak megfelelő. Operatív szempontból felhasználható lenne a Muzslay által felvetett lelkigyakorlat tartásának vagy kinti munkára magyar pap kiküldésének lehetősége. Ilyen irányú javaslat már más hálózati személytől is érkezett hozzánk.

Utasítás: Egészítse ki a kiutazása során szerzett tapasztalatait, írja le kinti tanulmányaival kapcsolatos elgondolásait."

Minden jel szerint Keresztury nem sokat tudott meg "Tanártól", mert majdnem egy évvel később, egy, a leuweni kiutazást tárgyaló jelentés alkalmával is csak ennyit tudott megjegyzésként papírra vetni: "A jelentésből megállapítható, hogy jelöltünk elsősorban hazai filozófiai tanári kinevezését szeretné elérni, és csak másodsorban vágyik kinti tanulmányok folytatására, melyhez nekünk fűződik több érdekünk.

Javaslat: filozófiai tanári kinevezését szorgalmazzuk, azonban fenntartjuk a kiutazás biztosításának lehetőségét is. Ilyen értelemben továbbra is fenntartjuk Muzslay Istvánnak jelöltünk és közte meglévő kapcsolatát. A további feladatokkal kapcsolatban a tanári szék betöltése után döntünk."

*

Keresztury minden bizonnyal azért kívánta "Tanárt" kiutazásokkal foglalkoztatni, mert az "ellenséges objektumnak" minősülő nyugat-európai egyházi központok (pl. a jelentésekben említett leuweni jezsuita kollégium) ellenőrzésére nem volt más emberük. Ennek köszönhetően "Tanár" ismét Leuwenbe utazhatott. Felkészítésére 1967. június 16-án került sor, "Tanárnak" elő kellett terjesztenie pontos útitervét és programját. A tartótiszt itt már nem tudta véka alá rejteni elégedetlenségét: "Megjegyzés: Jelöltünk igen nagyvonalúan tájékoztat kinti kiutazásának legfontosabb pontjairól." A szöveg mellett Keresztury felettesének Tóth Imre őrnagynak (?) kézírása látható: "Az ügynök valóban "nagyvonalú", amikor utazását vázolja. Ez így elfogadhatatlan. Félő, hogy az utazás, ill. a részére megszabott feladatok végrehajtásában is igen felületes lesz. Felkészítése során ezt messzemenően figyelembe kell venni."

"Tanár" a következő utasítást kapta: "Kiutazása alkalmával tisztázza Muzslayval az évközbeni lelkigyakorlat tartásának lehetőségeit. Tájékozódjon intézetének létszámáról, ambícióinak komolyságáról, főbb feladatairól. A leuwenben lévő magyarok közül, ha arra lehetősége van, szerezzen ismerősöket. Tudja meg, hogy ezekről a magyarokról Muzslaynak milyen véleménye van.

Kössön ismeretséget a leuweni vagy párizsi teológia filozófia tanáraival. Törekedjen arra, hogy esetleg évközben tartandó teológiai kongresszuson részt vehessen, ahol a filozófiai kutatásával kapcsolatos kérdéseket tárgyalják."

Az útról "Tanár" 1967. július 22-én számolt be Kereszturynak, aki a következőket vetette papírra:

"Ügynökjelöltünk utazása az elmúlt évinél jobban sikerült, szélesebb körben tudott kapcsolatokat teremteni. Ismeretei azonban számunkra sok új elemet nem tartalmaz [sic!]. Jelentése elsősorban azzal a céllal használható fel, hogy jelöltünket fokozatosabban kapcsoljuk [sic!], kompromittáljuk szerveink felé."

A kompromittálás "Tanár" ellenállása miatt nem haladt előre. Erről 1968. március 13-án Keresztury jelentéséből értesülünk: "Jelöltünk kérésünkre sorolta fel azokat a szeminaristákat, akik szerinte egy későbbi időben alkalmasok arra, hogy tanulmányuk folytatása céljából nyugati országokba kiküldetésre kerüljenek.

Rövid jellemzésüket - bár szóban elmondta - leírni azért nem akarta, mert azt spirituális funkciójával nem tartja összeférhetőnek. A nevekből megállapítható az is, hogy kínosan kerüli azokat, akik gyanúsíthatóak azzal, hogy velünk valamilyen vonatkozásban kapcsolatban vannak, annak ellenére, hogy francia nyelvtudásuk megvan, pl. Turay Alfréd esetében. Álláspontja azt igazolja, hogy a jelölt nevelésével sokat kell foglalkozni."

*

Keresztury panaszkodásai ebben az időszakban állandósultak. Az 1968-as nyári kiutazási program ismertetése kapcsán jelentésében is megörökítette, hogy "jelöltünk (...) anyagában továbbra is fellelhető az óvatoskodás, hogy minél kevesebb névről és konkrétumról kelljen beszélnie". Esetenként az is előfordult, hogy "Tanár" nem jelentett olyan dolgokat, amelyekről az állambiztonságiak más forrásból tudomást szereztek, mint pl. amikor 1968 októberében Kovács Jenő jezsuita szerzetesnek titokban küldeményt hozott nyugatról.

Ezek a jelentések mindig több példányban készültek. Az egyik mindig "Tanár" munkadossziéjába került, a 2. és 3. példányt vagy a III/I-4 osztály (hírszerzés Vatikán és Izrael ellen) vagy általában "Mezei et." vagy "Barát et." kapta, akik feltehetően a III/III. munkatársai voltak.

"Tanár" beszervezése rendkívül elhúzódott. Négy évvel megkörnyékezése után még mindig nem jutottak el odáig, hogy konspirált lakásra vigyék, vagy ügynöki kartont állítsanak ki róla. Az időközben őrnaggyá előlépett tartótisztje, Keresztury 1969. március elsejei találkozó után jegyezte fel először némi elégedettséggel, hogy "a jelölt első ízben ad személyre vonatkozóan szemléletesebb jelentést". A helyzet azonban nem javult észrevehetően, mert a tartótiszti megjegyzések visszatérő eleme, hogy "teljesen személytelen", "névtelen" jellegűek "Tanár" beszámolói, aki ebben az évben végre megkaphatta tanári kinevezését a Hittudományi Akadémiára, ahol korábban csak megbízott előadó volt.

Esetenként "Tanár" kifejezetten fellazító stílusú javaslatokat tett arra vonatkozóan, hogy miért kell egyházi személyek nyugati kapcsolatait támogatni. Ne feledjük, ebben az időben a címzett szája ízéhez kellett igazítani minden effajta beadványt. "Tanár" szerint a magyar meghívottak jelenléte "azt emeli ki és azt dokumentálja, hogy Európa nem Nyugat-Európa, hanem Európába beletartozik Kelet is, a szocialista országok is. Közös európai feladatok vannak, és a közös európai feladatokban - még egyházi téren is - szükség van arra, hogy a szocialista országok résztvevői is ott legyenek. Ez tudja egyedül biztosítani azt, hogy ne emigránsok kérkedjenek a hazai színekkel."

1970-ben "Tanár" még mindig csak jelölt, de a találkozók helyszíne (a Gellért cukrászda vagy a Gundel) ekkor már fel van tüntetve a jelentéseken. "Tanár" óvatlanabb lett, mert egyre több személyes információt közölt a beszélgetések során. Esetenként írásos anyagot is átadott, de abban mindig csak utazásaival kapcsolatos alapinformációk szerepeltek. Az

első olyan elszólása, amelyről tudnia kellett, hogy másnak komoly kárt okoz, 1971. március 17-én történt. "A budapesti pasaréti ferences rendház belső életében zavaró körülményt alkot, hogy az ottani lelkész tett olyan kijelentést mások előtt, hogy neki jelentést kell tennie az Állami Egyházügyi Hivatalnak, ill. jelentést tesz a belügyi szerveknek. Ezt a jelentést nem vették komolyan, de érthetően ellenszenvet vált ki, ill. nagyon önkénytelenül is félelmet, bizonytalanságot. Viszont az már jobban zavaró tényező, hogy az illető tett olyan kijelentést, hogy A. B.2 nem kerülhet oda.

Megjegyzés: Kijelentései visszatetszést szülnek és még a lojális személyek körében is ellenszenvet vált ki [sic!]. Az ellenséges elemek pedig ilyen körülmények között szimpátiát kapnak."

Nem tudjuk, mi történt a jelentés hatására. "Tanár" kockáztatta, hogy a plébános büntetést fog kapni azért, mert a papok előtt dekonspirálta magát. Legalább ennyire súlyos, hogy azt is kockáztatta, hogy a templomba új, még nem dekonspirálódott ügynököt helyeznek, ami teljesen logikus lépés lett volna az állambiztonságiak szempontjából, tekintettel arra, hogy első ügynökük nem végzi a feladatot. "Tanár" mindenesetre egyszerre két árulást is elkövetett. Az egyházát védő ügynök elárulása sem kis bűn, de lehet, hogy ez csak elszólás volt "Tanár" részéről, aki a súlyos árulást azzal követte el, hogy A. B. atya elhelyezéséhez hajlandó volt igénybe venni az állambiztonságiak segítségét.

*

"Tanár" 1972 márciusában új tartót kap, Bozsik László őrnagy személyében. Jelentései a püspöki kinevezésekről, a pannonhalmi főapát választásáról szólnak, rendkívül visszafogott stílusban. A többéves tartótiszti "nevelőmunka" nála nagyon lassan éreztette hatását. 1972. április 14-i jelentésében érhető tetten némi elmozdulás, ugyanis elmarasztalta Monsberger apátot, aki a pannonhalmi főapát választását állambiztonsági szempontból "nem készítette elő, csakúgy, mint a ferenceseknél, ahol az első jelöltet az Állami Egyházügyi Hivatal nem fogadta el". 1972. június 16-i jelentését már mint "ügynök" adja le. Az állambiztonsági szervek szabályai szerint "ügynöki" minősítést csak azok kaphattak, akik pressziós alapon, valamilyen zsarolással lettek beszervezve. Erre való utalás nincs a munkadossziéban, a beszervezési dossziét, amelybe minden ilyen jellegű anyag bekerült, egyelőre nem sikerült fellelnünk.

November 21-én találjuk tőle az első kézzel írt jelentést - korábban a tartótiszt gépelte le a találkozók beszélgetéseit, vagy úti jelentések esetében "Tanár" adott le írógépes, aláírás nélküli szövegeket. 1973. július 27-én már "tmb", azaz "titkos megbízott" minősítést kap, ami elvileg azt jelenti, hogy "elvi alapon", nem kényszer hatására, hanem világnézeti meggyőződésből hajlandó az állambiztonsági szervekkel való együttműködésre. A BM 1973-as hálózati munka felülvizsgálatáról készül jelentés szerint "éppen a számszerűség teljesítése érdekében előfordult, hogy a beszervezési javaslatokban a jelölt lehetőségei vagy tulajdonságai (esetenként mindkettő) "lakkozást" kaptak, nem feleltek meg a realitásnak". "Tanár" esetében ekkor még egyértelmű, hogy tmb-vé történt minősítése az előbb említett lakkozás eredménye. Az átminősítés eredménye az volt, hogy "Tanárral" ettől kezdve nem cukrászdákban, hanem a "Palotás" fedőnevű konspirált lakásban találkoztak. Jelentéseinek hangneme azonban nem változott. Ha adott is a szervet érdeklő információt, az személytelen és ezért veszélytelen volt, mint pl. az a híre, hogy "a Hittudományi Akadémián többektől hallotta, hogy Mindszenty leváltását követő éjjel a Vatikán falát összefirkálták Mindszentyt éltető szövegekkel". Nincs jele annak, hogy "Tanár" 1973-as rektori kinevezésében bármi szerepe lett volna annak, hogy ő az állambiztonság titkos munkatársa.

Utolsó ismert jelentését 1974. május 3-án adta Mindszenty felmentéséről és a Szent Tamás kongresszusról. Az utolsó érdemi szöveg tartótisztjétől származik: "Értékelő jelentés: III/III-1-b "Tanár" fedőnevű tmb. - élőhálózat - M-58685. sz. dossziéjának I. kötetében szereplő adatok a nemzetközi rk. Egyházi vonatkozásában operatív szempontból értékesek. Megsemmisítését 10 évig nem javasoljuk. Budapest, 1977. március 22."

*

Paskai karrierje töretlenül haladt tovább. 1978-ban püspökké szentelték, 1982-ben érsek, 1986-tól a Magyar Katolikus Püspöki Kar elnöke, 1987-től prímás, 1988-tól pedig bíboros. Nyilvános tevékenysége viszont ellentéte "Tanár" visszafogottságának. Püspökként az ÁEH és az állambiztonság meghosszabbított karjaként nyomta el a kisközösségi mozgalmat. Mindszenty kapcsán még 1987-ben is azt volt képes nyilatkozni a Wochenpresse című lapnak, hogy Rákosi "a megegyezést kereste", és hogy Mindszenty "makacsságával" tönkretette egyházát. Cinikus módon később is azt nyilatkozta, hogy nem tartja szükségesnek Mindszenty rehabilitálását, mert az egyházban "természetes a szenvedés vállalása" (tévéinterjú, 1989. május 14.). Mindezt akkor mondta, amikor Nagy Imre és mártírtársainak rehabilitálása és ünnepélyes újratemetése már eldöntött tény volt. Egyetlen eset sem ismert, amikor kiállt volna az állameskü megtagadásáért felfüggesztett papok vagy a katonai szolgálatot megtagadó hívők mellett. Túlzott és feltűnő lojalitására jellemző, hogy 1989 szeptemberében ő bizonyult a püspöki karból a leggyávábbnak, és egyedüliként szavazott a pártállammal kollaboráns papokat tömörítő "békepapi mozgalom" fenntartása mellett. Ez annál is furcsább, mert Szendi József veszprémi püspök 1989 májusában nyílt levélben kérte, hogy szüntesse meg ezt az intézményt, amelyet valójában az MSZMP, illetve az általa irányított Hazafias Népfront finanszírozott. Miközben a szomszédos országok békepapjait 1989-ben papi állásukból leváltották, Magyarországon mindenki helyén maradhatott. 1989. április 30-án fő elnyomójának, az egyházat tönkretevő egykori villamoskalauz Miklós Imre államtitkárnak az Állami Egyházügyi Hivatal megszüntetése alkalmával képes volt a következőket írni: "Igen tisztelt Államtitkár, Elnök Úr! Váratlanul ért a hír, hogy saját kérésére megválik eddigi munkakörétől. A magam részéről abban bíztam, hogy együttműködésünk még éveken keresztül tartós marad.

A mostani, sok új problémával megterhelt, de a megújulás és a kibontakozás felé haladó időszakban megfontolt, sok tapasztalattal rendelkező, nyugodt és a következményekkel reálisan számoló vezető egyéniségekre van szükség. Államtitkár Úrban ilyen személyt ismertem meg. Ezért őszintén sajnálom, hogy az eddigi harmonikus, eredményes munkakapcsolatunk megszakad.

Kötelességemnek tartom, hogy kifejezzem köszönetemet mindazért, amit működése idején a katolikus egyházért tett. Sokszor megtapasztaltam jóindulatát, segítőkészségét, amellyel előmozdította egyházunk életének a kibontakozását. De azt is tudom, hogy sokszor kiállt a katolikus egyház érdekében, nem egyszer kockázatokat is vállalva. A vezető munkát végző sokszor tapasztal indokolatlan kritikát, félreértést. Én mindig a reális szemléletre törekedtem. Ehhez a reális szemlélethez tartozik annak az észrevétele is, amely nem a nagy nyilvánosság előtt, hanem a csendes, sokszor nagyon is fáradságos és másoktól nem érzékelt munka keretében történt.

Amikor most a hivatalos munkakapcsolat megszűnik, nem mulaszthatom el ennek a csendes munkának a kiemelését, értékelését és megköszönését. Egyben kifejezem köszönetemet személyem iránt tanúsított jóindulatáért, munkám eredményességének a segítéséért.

A magam részéről megbecsüléssel gondolok végzett munkájára, személyére. Kérem, őrizzen meg jó emlékei közt. Ugyanakkor biztosítom, hogy én is jó emlékezettel gondolok Államtitkár Úrra. Örülnék, ha személyes kapcsolatunk továbbra is megmaradna.

Ígérem, hogy a magam módján és meggyőződésem szerint, továbbra is megemlékezem Államtitkár Úrról: Isten áldását kérem életére, kívánok jó egészséget és sok örömet kedves Családja körében.

Kedves Feleségével együtt sok szeretettel köszöntöm.

Fogadja Államtitkár, Elnök Úr őszinte nagyrabecsülésem és megkülönböztetett tiszteletem kifejezését.

Paskai László bíboros, prímás, esztergomi érsek"

*

Vajon mi vehette rá Paskait ennek a levélnek megírására? Nem tudta még 1989-ben sem, hogy a pártállam a történelem szemétdombjára kerül? Mi történhetett vele 1975 és 1989 között, hogy a belügyeseket kijátszó személyből a kádárizmus kiszolgálójává vált? Az érintett nem nyilatkozik, bár pápát választani elment. Paradox módon az 1975-ig tartó ügynöki tevékenységének dokumentumait nem kellene szégyellnie: ami abból kiderül, az inkább mellette szól, hiszen jelentései szinte minden esetben semmitmondó dolgokat tartalmaznak. Még nyilvánvalóbb ez, ha összevetjük jelentéseinek stílusát Szepesi György vagy Szabó István szövegeivel. Lehet, hogy "Tanár" jelentéseinek további kötetei is ilyen jellegűek? Nem tudhatjuk, a Paskai-dosszié folytatását vagy Nemzetbiztonsági Hivatal kezeli, vagy megsemmisítették. Előbb-utóbb azonban minden kiderül. A jelentések sok példányban készültek, az objektumdossziék többsége fennmaradt. Bár a szocialista Tóth András és a fideszes Kövér László mindent elkövet az NBH-nál őrzött ügynökdossziék napvilágra kerülése ellen, és az illetékesek a legsemmitmondóbb aktákat is 2028-ig vagy 2058-ig titkosítják,3 az információk mégis folyamatosan szivárognak. Nem járna mindenki jobban, ha egyszer tiszta vizet öntenénk a pohárba?

"Tanár" ügynökdossziéja azonban más tanulságokkal is szolgál. Még a legszorongatottabb ügynök is rendelkezett némi mozgástérrel. Nem az az igazi kérdés, hogy a pártállami diktatúrában ki írt alá a beszervezési dokumentumot, hanem az, hogy mit csinált ez után. Paskainak mint hálózati személynek a története - legalábbis az eddig megismerhető jelentések alapján - arra bizonyíték, hogy különösebb lealjasodás nélkül is lehetett valaki hálózati személy. Szembeállítva azokkal az ügynökökkel, akiknek jelentéseiben tetten érhető az állambiztonsággal történő azonosulás, ilyesmi Paskai jelentései esetében nem állítható. Útijelentései sem voltak rosszindulatúak. Paskai Spann Gáborral, Szabó Istvánnal és másokkal ellentétben hosszú ideig meg tudta oldani, hogy ne adjon tippeket, ne áztasson el másokat. Lassan engedett csak fel, de még tíz év után sem adta át magát teljesen a szerveknek. Hozzá kell tennünk: sok pap, mint például Endrey Mihály és Udvary József püspökök Paskainál jóval bátrabbak voltak, és még ennyit sem vállaltak, sőt adott esetben még az Állami Egyházügyi Hivatallal sem voltak hajlandóak együttműködni. Az ügynökök között is akadtak, akik jobban ellenálltak: a "Péteri"4 fedőnevű, Győr-Sopron megyében foglalkoztatott "informátort" 1968-ban igen hamar kizárták a hálózatból. Tartótisztje, Frigyik Jenő alezredes szerint: ""Péterivel" vitám volt azért, mert nem volt hajlandó megnevezni a hírforrásokat. "Péterivel" kifejtette, hogy ő azt vállalta, hogy államellenes tevékenységről gátlás nélkül beszámol, a fenti fecsegéseket viszont nem tartja államellenesnek, így nem akarja megnevezni a fecsegőket. A kérdés bagatell voltának megmagyarázása sem járt eredménnyel, ugyanis "Péterivel" kitartott álláspontja mellett.

Véleményem szerint "Péterivel" fenti magatartása nem igen egyeztethető össze egy informátor követelményeivel, ezért javaslom, hogy egy későbbi találkozón tegyük fel a kérdést, vagy hajlandó minden gátlás nélkül támogatni munkánkat, vagy nyilvánosságra hozzuk a vele kapcsolatos kompromittáló jellegű adatainkat." A jelentés szélére kézzel ráírták: "Azt jobban át kell gondolni." Nem tudjuk, pontosan mi történt, de tény, hogy "Péterit" hamarosan kizárták a hálózatból. Azért, mert nem volt hajlandó az árulás minimumára sem, amit Paskai viszont elkövetett. Nem igaz tehát az, hogy Paskai ügynöki tevékenységéért teljesen felmenthető, mert akkor azokat vesszük semmibe, akik a gonosz megkísértésének nála jobban ellen tudtak állni. Azokat, akik az egyház hősei és vértanúi.

*

Ebből viszont az is következik, hogy az iratok nyilvánosságra kerülésének nem csak vesztesei lennének. Sok ügynökként megbélyegzett személyről kiderülhetne, hogy a kényszerpályán belül is találtak mozgásteret és meg tudták őrizni méltóságukat és emberi integritásukat. A jelenlegi hallgatással a Magyar Katolikus Püspöki Kar a Kádár-rendszert konzerválja. Minden egyes személy, aki titokban hordozza magában ügynöki múltját, 15 évvel a rendszerváltás után is a diktatúra rabja. A jelenlegi ügynökbotrányok valójában a felszabadulásról, a megszabadulásról és a megbocsátás lehetőségéről szólnak. Ezt a lehetőséget rabolják el maguktól és híveiktől azok a lelkipásztorok, akik a Kádár-rendszer bűneit magukkal viszik a sírba, ahelyett, hogy megszabadulnának tőle.

Ugyanakkor az a félelmetes tapasztalat is adódik, hogy még azokban is, akik vonakodva engedelmeskedtek ügynökként, idővel kialakulhatott valamiféle lojalitás ahhoz az államhatalomhoz, amely valójában megalázta őket. A nemtelen szerep kényszerű vállalása sokakban nem növelte, hanem csökkentette a belső ellenállást. A titkosszolgálatok művelői az emberi léleknek erre az esendőségére számítottak. A legnagyobb aljasságuk ez volt. Ennek a felismerésnek a megerősödése a közvéleményben az ügynökjelentések nyilvánosságra hozatalának az értelme.

1 A szöveg nyelvi pontatlanságait javítottam, néhány különösen jellegzetes esetet [sic!] beszúrással jelöltem.

2 Az eredeti iratban családnév szerepel, itt ezt anonimizált formában közlöm.

3 Erről a kutatók minden olyan alkalommal meggyőződhetnek, amikor a 2003 folyamán átadott aktákat tanulmányozzák, amelyekre az NBH illetékesei 1998-ban még évtizedes titkosító pecsétet nyomtak indokolatlanul. Az ügyészségnek ki kellene vizsgálnia, hogy ezekben az esetekben nem követték-e el a hivatali visszaélés vétségét.

4 Sajnos polgári nevét nem sikerült megállapítanom.


_______________________________________________

fr. Kálmán Peregrin - Nyílt levél Ungváry Krisztiánhoz
képmás, szo, 2006-03-04 09:13

Kedves Krisztián!

Paskai László bíboros úrról szóló írásod megjelenése (Ecsetvonások..., ÉS, 2006/5.) alkalmat adott arra, hogy megismerkedjünk, és hosszasan elemezzük azt a képet, amelyet Esztergom nyugalmazott érsekérõl alkottál. Köszönöm, hogy meghallgattál, és késznek mutatkoztál a kontúrok értékelésre, meglátásaim mérlegelésére, remélem, ezeket a sorokat is úgy fogadod majd, mint a múlt jobb megismerésének segítõit.

Munkád erényének tartom, hogy olvasni tudsz az ún. jelentések sorai között, vagyis megragadod és kiemeled Paskai László próbálkozását, amit annak érdekében tett, hogy senkinek se ártson.

Az általad megrajzolt kép fogyatékossága akkor tűnik elém, amikor a konkrét eseményeket kezded tárgyalni, ott ugyanis nyilvánvalóan látszik, hogy nem ismer(het)ed kellõ közelségbõl a körülményeket, vagy ezek értelmezésében olyan forrás áll rendelkezésedre (Havasy Gyula: A magyar katolikusok szenvedései 1944-1989), amelynek adatai, megállapításai napjainkra már szinte teljes mértékben idejétmúlttá váltak.

Rendtársam, Zatykó László az általad felvonultatott pasaréti történet rendházi "hermeneutikáját" már leírta (Újabb ecsetvonások, ÉS, 2006/7.). Ennek kapcsán én csupán arra utalnék, hogy Paskai László, a ferences generális által megbízott vizitátor rendtartományunkban épp akkor törte meg a békepapi vezetés hatalmát, amikor szerinted elõször bűnbe esett. Ekkor harcolta ki az ÁEH illetékeseinél, hogy ne õk állítsák össze a provinciálissá választható személyek és tanácsosainak listáját, hanem a rendtagok szabadon jelölhessenek bárkit elöljárójuknak. Paskai bíboros ekkor érte el, hogy a helyezéseket ne az ÁEH végezze, diplomáciája nyomán pedig egy olyan vezetõ került a rendtartomány élére, aki késõbb minden kulcspozícióba a rend fiatal generációjának tagjait juttatta (pl. Barsi Balázs, Hegedűs Kolos, Reisz Pál, Zatykó László). Ezek alapján - ellentétben a te következtetéseddel - rendünk ma Paskai bíborost inkább tekinti megmentõjének, mint árulójának!

Paskai László érsek kisközösségekhez való viszonyáról már többen pozitívan nyilatkoztak (pl. Tomka Ferenc, Zatykó László). Ettõl függetlenül is helytelennek, inkább hangulati elemnek tartom, hogy a Lékai László vezette püspöki kar vitatható viszonyulását kizárólag az õ számlájára írod. Paskai Lászlónak a Kádár-rendszer idején nagy erénye volt, hogy a nyilvánosság elõtt soha sem képviselt más véleményt, mint a Vatikán vagy a püspöki kar, és ezzel nem juttatta püspöktársait abba a helyzetbe, hogy két fronton kelljen harcolniuk: az ÁEH-ban és az egyházban. Ugyanígy tett Belon Gellért, a több mint húsz éven át vidéki plébániákon működõ, kinevezett, de felszentelésében megakadályozott püspök is, akit ezért nehéz lenne az ÁEH meghosszabbított kezének tartani.

A Bulányi-ügy kapcsán fontosnak tartom megemlíteni, hogy Lukács György például arra buzdította Miklós Imrét, karolja fel ezt a mozgalmat mint a jövõ egyházát, és akkor kihasználhatja õket a hivatalos egyház ellen. Ez a felkarolás nem történt meg, a Bokor-problémát azonban az állami szervek jól kihasználták a püspöki kar ellenében.

Paskai bíborost kérdõre vonod Mindszenty József politikájára vonatkozó megállapításai miatt. A német újságnak adott interjú szerintem sem volt szerencsés lépés, de azt sem feledhetjük, hogy a mártír fõpap gondolkodásmódját még katolikus kortársai is megkérdõjelezték (pl. Barankovics István), nem tagadva, hogy személyisége és püspöki működése tartást adott a nemzetnek.

Paskai László Miklós Imréhez fűzõdõ viszonyának körülményeit ugyancsak érdemes részletesebben elemezni, egyben ezzel is reflektálva Aczél Endre írásának (Levél Paskai-ügyben, ÉS, 2006/7.) e kérdéskörre vonatkozó megállapításaira. Azt gondolom, ezt azért tehetem meg, mert élete utolsó két évében - interjúkészítés céljából - Szabó Csaba egyháztörténésszel együtt gyakorta látogattam az ÁEH egykori elnökét.

Miklós Imre villamoskalauz múltja életpályája szempontjából egyáltalán nem lényegtelen elem, ugyanis az 1951-ben alakuló ÁEH elsõ elnöke, Kossa István ugyancsak "fütyülõs" kalauz volt egykoron. A DISZ-bõl 51-ben elbocsátott késõbbi államtitkárt e korábbi kapcsolata segítette a hivatal munkatársai közé. És hogy kezdõdött a munka? Miklós - saját elmondása szerint - szabadkozott a hívó szóra: - Azt sem tudom, mi az az egyházpolitika! Mire Kossa: Nem baj, b... meg, majd megcsináljuk! Megcsinálták! És ha megnézzük az ÁEH 1971 elõtti vezetõit - miként erre Szabó Csaba egyháztörténész a Heti Válaszban már utalt -, azok többnyire ejtõernyõs, valóban munkás-paraszt emberek voltak, a hivatal tagjai között pedig olyan személyeket találunk, mint az ávós múlttal rendelkezõ, egyházi vonalon dolgozó Komlós János vagy a Mindszentyt vallató Ipper Pál.

Miklós Imre 1951-ben megkezdett egyházpolitikai karrierje is az ötvenes években futott fel, és épp 1957-ben lett elnökhelyettessé, de az sem tagadható, hogy működése elsõ éveiben azzal vádolták, nem segíti kellõképpen a békepapi mozgalom baloldalibb beállítottságú tagjait és a püspökségek állami felügyelõit.

Ugyanakkor Miklós Imrét nem kell szentté avatnunk! Kommunista volt, a rendszer embere, a kor politikai döntéseinek végrehajtója egészen az utolsó idõkig. Egyszerűen egy szalonképessé vált politikus, aki ideológiai és érdekbarátságban állt a békepapokkal, illetve rendelkezett egy olyan kifinomult modorral, amivel tárgyalópartnereit képes volt megnyerni bizonyos ügyeknek, és ugyanezzel a kifinomultsággal õ is megnyerhetõ volt bizonyos kérések teljesítésére. Ezt a viszonyt mint a közeledés egyetlen lehetõségét mindkét félnek érdekében állt fenntartani, de éppen ezért támadták mindegyiküket a saját táborukon belülrõl.

Miklós Imre abban különbözött munkatársaitól, hogy az egyházpolitikának - bármennyire is diktatórikus volt - próbált emberibb arcot adni: mosolygással, anyagi kérdések rendezésével vagy egy-egy olyan ügy elintézésével, amelynek engedélyezése a többi szocialista országban elképzelhetetlen volt. Paskai bíboros kárpátaljai látogatásának kijevi megakadályozását is például az ÁEH elnöke hatástalanította, ezzel Esztergom érseke volt az elsõ, lelkipásztori látogatást végzõ püspök a Szovjetunió területén!

Az emberibb arcú kommunizmusnak ezt a kettõsségét jól illusztrálják a következõ sorok: "...Annak idején, a számomra nem egészen könnyű látogatások alkalmával Budapesten, többször találkoztam Önnel, és ismételten azt szerettem volna tudni, hogy mit is gondol ön a szívében. A nagy változás 1989/90-ben alapjában megváltoztatta élte folyását. Remélem, hogy evvel külsõleg és belsõleg valahogy egyenesbe került. Ön emberileg számomra mindig szimpatikus volt, és tudom, hogy velem szemben ön a saját módján, mindig lojális magatartást tanúsított. Ezért - egy egész más idõben és szituációban - õszinte hálát mondok &oum
l;nnek. Mint püspök és pap egész szívbõl Isten áldását kívánom további életútjára" - König bíborostól származik ez a levélrészlet, amit Bécsben írt, 1996. október 19-én, hat-hét évvel a rendszerváltás után!

Nem feledhetjük azt sem, hogy Miklós Imre munkatársai - például az egyházpolitika irányítást utána átvevõ Sarkadi Nagy Barna vagy Bugár Péter - az elõzõ rendszer összeomlása idején sokkal ellenségesebben viselkedtek az egyházakkal, mint a valamelyest konszolidálódott elnök. A nyugalomba vonuló államtitkár személye nagyobb biztonságot jelentett abban az idõben, mint helyetteseié!

A cikkbõl nagyon hiányolom annak ismertetését, hogy a dosszié összeállítója Paskai László életrajzában többször is téved - Szegeden nem tanult teológiát, 1946-50 között volt Gyöngyösön, és nem 1951-tõl (akkor már egy éve elhurcolták a szerzeteseket!), 1950-52-ben a Központi Szeminárium növendéke. Elöljárói működése kapcsán kiemeled a bíboros pozitív arculatát, de nem beszélsz kellõ világossággal arról, hogy erre a beszámolóra valamennyi szemináriumi nevelõ kötelezve volt.

Nem tartom jónak azt sem, ahogy írásodat a sajtó tálalta, és az idõzítést sem, mert ezzel e súlyos történelmi probléma - akaratlanul is - szenzációvá alacsonyodott. A szenzáció pedig a hangulatra épít, amelynek a társadalomra való negatív hatása sokkal nagyobb a történész tárgyilagosságánál, miként ezt az összeállítást beharangozó, ismertetõ médiumhírek címszavai is igazolják. Ebben elõrelátóbbnak kellett volna lenned!

Az ügynökkérdésben és sok más múltbeli dologban valóban elvárható lenne az õszinteség, ennek azonban - azoknál, akik nem önszántukból, hanem hivataluknál fogva kénytelenek voltak együttműködni az állammal - éppen az a legnagyobb akadálya, hogy nem akarnak egy újabb politikai hangulatkeltés áldozatai lenni, úgy, mint akkor! Vajon az ügynökkérdés kitálalása elõtt nem kellene inkább a tartótisztekre és a jelentésekbõl élõkre irányítani a figyelmet, õk csendben lapulhatnak a (kormány)hivatalok rejtekében?

Akik közelebbrõl ismerik a bíborost, tudják róla, a méltánytalanságra soha sem válaszol méltánytalansággal, õ csendesen nagyvonalú, talán ezért hallgat most is. Nem állt bosszút a békepapokon, és nem "büntette" velük a kisebb plébániákat sem, de amikor tehette, helyzetbe hozta az üldözötteket (pl. elsõ rendszerváltozás utáni helynöke a börtönviselt Nagy Imre lett, Lénárd Ödönnek pedig a püspökök közül talán egyedül õ adott ajánlást a múlt feltárását végzõ munkájához), és igyekezett sok új arcot mozgástérhez juttatni. Paskai László bíborosnak voltak - bizonyára vannak is - hibái, olyan megnyilatkozásai, tettei, amelyek az elmúlt negyven év nyomát, óvatosságát viselik magukon, hisz életének legjelentõsebb részét ebben a korban élte, papként, püspökként a kommunizmus ideje alatt szocializálódott. Ez talán az õ számára lehetett a legnagyobb teher, abban a napról napra változó világban, amelyben a magyar egyházat vezette. Ezt soha sem tagadta, és intézkedései tökéletességét sem állította.

Miközben a múlt feltárásával foglalkozunk, mi sem feledkezhetünk el a jelenben viselt felelõsségünkrõl: kirõl, mit és mennyire körültekintõen nyilatkozunk, írunk. Az állítólagos ügynöknevek megismerésénél sokkal fontosabb, hogy a szükséges információk hiányában másokról ne fessünk olyan képet, ami a tényeken túl befeketíti õket.

Üdvözlettel,

fr. Kálmán Peregrin

ferences szerzetes, a Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár munkatársa

Esztergom, 2006. február 17.

________________________________________________________________

Zatykó László
Újabb ecsetvonások

L. évfolyam 7. szám, 2006. február 17. 
Élet és Irodalom



Ungváry Krisztián a figyelemre méltó tanulmányának azt az alcímet adta, hogy Ecsetvonások egy egyházfő életrajzához (Mozgástér és kényszerpályák, ÉS, 2006/5.). Tanulmánya hasonlít egy olyan kifestőkönyvhöz, melynek némely rajza még színezésre vár, illetve az arc ismeretében néhol átszínezésre. 

Magam is meglepődtem azon, hogy bennem éppen azok az ecsetvonások ébresztettek pozitív gondolatokat, melyek a legsötétebbre, néhol egészen feketére sikeredtek. Mint például az 1971. március 17-én, a budapesti ferences rendházban történtekről írt jelentés értelmezése, amelyet Ungváry Krisztián úgy vezet be, hogy "tudnia kellett, hogy komoly kárt okoz", s amelynek kommentálásában a szerző az árulás szót többször is említi, úgyis mint "az árulás minimuma", "árulást követett el", a "súlyos árulást azzal követte el".

Emlékeztetőül a jelentés szövege: "A budapesti pasaréti ferences rendház belső életében zavaró körülményt alkot, hogy az ottani lelkész tett olyan kijelentést mások előtt, hogy neki jelentést kell tennie az Állami Egyházügyi Hivatalnak, ill. jelentést tesz a belügyi szerveknek. Ezt a jelentést nem vették komolyan, de érthetően ellenszenvet vált ki, ill. nagyon önkénytelenül is félelmet, bizonytalanságot. Viszont az már jobban zavaró tényező, hogy az illető tett olyan kijelentést, hogy A. B. nem kerülhet oda. Megjegyzés: Kijelentései viszszatetszést szülnek és még a lojális személyek körében is ellenszenvet vált ki (sic!). Az ellenséges elemek pedig ilyen körülmények között szimpátiát kapnak."

Mi is történt a pasaréti ferences rendházban? Volt egy lelkész, a templomigazgató, aki nem volt rosszindulatú, de nyakig vagy még mélyebben benne volt a papi békemozgalomban, nyíltan az "állam emberének" vallotta magát, feladatának tekintette, hogy a hitélet-színvonalat a "létminimum" alatt tartsa. Amolyan "pártállami kiskirályként" sakkban tartotta az egész házat. 1971-ben hosszan elnyúló, kemény tél volt. A lelkész elrendelte, hogy a nagy hidegre való tekintettel a vasárnapi miséken ne legyen prédikáció. Ez a rendelkezése hatalmas felzúdulást váltott ki a rendház fiatalabb tagjaiban. Ez idő tájt a pasaréti ferences rendház stúdiumház is volt. Benne működött a Ferences Teológiai Főiskola. Egy magiszter irányította a fiatalokat, akik vagy a teológián tanultak, vagy már felszentelt papként, különböző egyetemek tanár szakjaira jártak. A liturgikus konstitúció ekkor már nyolc éve megszületett. Ez a konstitúció kimondta, hogy a prédikáció a közösségben bemutatott miséken nem hagyható el, mert az "magának a liturgiának szerves része". Egy lelkész nem hozhat olyan rendelkezést, amely ellentmond az egyetemes egyház rendelkezésének. Ezért a magiszter és a hozzá beosztott fiatal atyák kijelentették, hogy a lelkész utasítását nem hajtják végre, és a miserendet tartalmazó könyvben, a lelkész írásban megfogalmazott parancsát a magiszter áthúzta, és aláírta, hogy érvénytelen. A lelkész elrohant a tartományfőnökhöz, és - hogy, hogy nem - rávette, hogy az "engedetleneket" a legsúlyosabb egyházi büntetéssel sújtsa. A tartományfőnök ezt sajnos meg is tette. A magisztert és a fiatal atyákat eltiltotta a misézéstől (szuszpendálta). Vasárnap a lelkész azzal hangoskodott, hogy állami hatalmánál fogva a magisztert elhelyezteti. Nekünk fiataloknak igazában nem volt világos, hogy mit is jelent ez az állami hatalom. Tudtunk arról, hogy vannak papok, akik besúgók, jelentéseket írogatnak. Arról azonban nem volt tudomásunk, hogy a lelkész közéjük tartozik-e, vagy sem. Úgy gondoltuk, hogy nekünk nincs vesztenivalónk, a magisztert meg kell menteni, az egyházi büntetéssel sújtott társainkat meg kell védeni, el kell érni, hogy a tartományfőnök vonja vissza a súlyos és jogtalanul kiszabott büntetést. Hazardírozásba kezdtünk. Azt állítottuk teljes határozottsággal, hogy tudomásunk van arról, hogy az X. atya (a lelkész) besúgó jelentéseket ír, és hogy ugyanakkor a belügyi szervek sem ezeket a jelentéseket, sem X. atyát nem veszik komolyan, nagy senkinek tartják, gúny, nevetség és megvetés tárgya még a belügyieknél is. Az államnál semmiféle befolyása sincs, ezért hagyjon föl az üres fenyegetőzésekkel. A taktika bevált, a lelkész - dicséretére legyen mondva - összeomlott, részletesen feltárta ügynök volta indítékait és tartalmát. A megtámadott magiszter jó barátságban volt Paskai Lászlóval, több éven át együtt tanultak a gyöngyösi ferences teológián és később a Hittudományi Akadémián. Paskai László azzal sietett a megtámadott és elhelyezéssel megfenyegetett magiszter és az egyházi büntetéssel sújtott fiatalok segítségére, hogy föltárta jelentésében a "támadó", az állammal fenyegető lelkész dekonspirációját. Nem "az egyházát védő ügynök elárulásáról" (Ungváry Krisztián) van szó, sem pedig arról, hogy neki akart volna ártani (amúgy a lelkész még jó évtizedig a helyén maradt), hanem a jelentésével Paskai a megtámadottakat, a súlyos veszélyhelyzetbe kerülteket akarta védeni. Ez sikerült is, a magiszter kitöltötte szolgálati idejét, a tartományfőnök pedig rövid időn belül feloldotta az egyházi büntetést. Paskainak ezt az akcióját semmiképpen nem nevezném árulásnak. 

Azt írja Ungváry Krisztián, hogy "püspökként az ÁEH és az állambiztonság meghosszabbított karjaként nyomta el a kisközösségi mozgalmat". Ezt a kérdést mára már az ezzel foglalkozó tetemes szakirodalom árnyaltabban látja. Itt az ecsetvonás túl feketére sikerült. Bennem ugyanakkor ez a mondat az 1982-es hajósi ifjúsági búcsú szép emlékét eleveníti föl. Évek óta Hajóson jöttek össze az ifjúsági búcsúba a különböző lelkiségi mozgalmak, kisközösségek tagjai, ideértve a Bokor közösséget is (Bulányi). Az 1981-es búcsún azonban az történt, hogy az egyik fiatal pap a "kollaboráló" püspökök ellen lázított, melynek nyomán "forró helyzet" alakult ki, és 1982-re az ÁEH betiltotta a búcsú megtartását. Akkor Paskai László kalocsai koadjutor érsek volt, Hajós az ő egyházmegyéjéhez tartozott. Mindenképpen szerette volna, hogy a kisközösségek hajósi találkozója, az ifjúsági búcsú ne maradjon el, több száz fiatalról volt szó. Ez idő tájt én voltam a pasaréti ferences kispapok magisztere. Paskai érsek kérésére vállaltuk, hogy közreműködünk a búcsú, a csoportos programok vezetésében, és "garantáljuk" annak békés, derűs, barátságos, imádságos és szabad légkörét. Az ÁEH e garancia ismeretében, Paskai László kérésére engedélyezte az ifjúsági búcsú megtartását. Paskai érsek a búcsúhoz mindössze annyi "használati utasítást" adott, hogy a beszélgetéseken hangozhasson el minden vélemény, úgy, hogy amennyiben a katolikus tanítással ellentétes gondolatok hangzanak el, erre mindig legyen reagálás. Emlékezetem szerint nem volt szükség "reagálásra". A találkozót fórum zárta, Paskai érsek válaszolt a fiatalok ott feltett kérdéseire. Az érsek feloldódott a fiatalok körében, az ún. rázós kérdések sem ütötték ki nyugalmából. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy a különböző kisközösségekből (szép számmal voltak Bulányi páter mozgalmából) verbuválódott fiatalok találkozója vidám és békés légkörben fejeződött be. 

Azt olvasom a tanulmányban, hogy "miközben a szomszédos országok békepapjait 1989-ben papi állásukból leváltották, Magyarországon mindenki a helyén maradt". A Paskai vezette egyházmegyében úgy maradt mindenki a helyén, ahogy Mihail Gorbacsov még mindig a Szovjetunió elnöke... Paskai László esztergomi prímási beiktatásán valóban minden tisztségviselőt biztosított arról, hogy a helyén marad, és megerősít tisztségében. Csakhogy időközben a prímási székhelyét áthelyezte Esztergomból Budapestre, és Esztergomban hagyta a "békés" öregeket, Budapesten pedig egyrészt tehetséges fiatal papokat választott munkatársaivá (titkár, irodaigazgató stb.), másrészt az egyes szakterületek (hitoktatás, lelkipásztorkodás, iskolaügy stb.) helynökeivé (vezetőivé) az "illegalitásban", a kisközösségi mozgalmakban edződött papokat nevezte ki. A "nagy ceremóniás", de lelkipásztori súllyal nem rendelkező helyeken valóban meghagyta a békemozgalom volt korifeusait, de a nagyobb hatókörű plébániákra új, energikus embereket helyezett. Lehet, hogy jellemző volt Paskai bíboros úrra a túlzott óvatosság, kimértség, megnyilatkozásaiban a hivatalosság merevsége, ez talán a negyven év "vigyázzállás" következménye is. Hajóson, a fiatalok között láttam feloldódni, és főképpen Kárpátalján, ahol papír nélkül, szívének mélységeit szabadon engedve tudott szárnyalni, akár ha templomot szentelt, akár ha gumicsizmában az árvíz sújtotta vidékeket látogatta. Hogy ma Kárpátalján élő-eleven hitélet van, hogy megalakult a munkácsi püspökség magyar püspökkel az élen, az kétségtelen az ő szívós kezdeményezésének és okos diplomáciájának köszönhető. Egyszer láttam megriadva a bíborost, amikor az újdonsült kárpátaljai püspököt, Majnek Antalt, fél órával a pápai fogadás előtt még egy szakadt ferences csuhában látta. Az atyai figyelmeztetésnek, hogy "ugye nem így fog megjelenni a Szentatya előtt", lett foganatja, a botrány elmaradt, a kárpátaljai püspök illő ornátusban köszöntötte a pápát. 

Egyszer láttam az érseket, "a kádárizmus kiszolgálóját" (U. K.) - ez azért erős - igen eltökéltnek, akkor, amikor 1987-ben az ÁEH követelte, hogy néhány, katonaságból leszerelt kispapját és egy ferences növendéket államellenes összeesküvés bűntette miatt 24 órán belül küldjenek el a szemináriumból, illetve a rendházból. Természetesen semmiféle összeesküvés nem történt, mindössze annyi, hogy ezek a kispapok nem álltak kötélnek a politikai tiszt beépítési kísérletének, megtagadták, hogy jelentést írjanak. A hoppon maradt politikai tiszt bosszúból kreálta a vádat, a követeléssel együtt. Az eset, a politikai tiszt szempontjából rosszul volt időzítve, mert ekkor sereglettek a külföldi főpapok, a ferences generális, újságírók hada a prímási beiktatásra. Paskai László kilátásba helyezte, ha nem áll el az ÁEH a követelésétől, ki fog tálalni. A "glasznoszty" réme hatott. Elálltak követelésüktől, sőt a katonaságnál le is tagadták, hogy valaha is vádolták volna a fiatalokat az államellenes összeesküvéssel, a reggeli torna elsunnyogásán kívül más vétket ők soha nem is írtak a fiatalok számlájára. A Mindszenty-kérdésben én is úgy látom, hogy Paskai hibázott, de nem abban, amit Ungváry Krisztián leír, hanem abban, hogy a vallásos közvélemény sürgető nyomására, 1989-ben Németh Miklós miniszterelnöktől kérte Mindszenty rehabilitálását. Ugyanis a prímás érseknek nem az a dolga, hogy kérelmezze a miniszterelnöktől a rehabilitálást, hanem, hogy indítsa meg a szentté avatási procedúrát - ezt meg is tette. A miniszterelnök feladata, kutya kötelessége, hogy megindítsa a rehabilitációs eljárást. Ha nem tette volna, ezzel nem Mindszenty lett volna kisebb, hanem az új adminisztráció lett volna hiteltelenebb. 

Remélem a portré hozzászólásommal valamivel színesebb, hitelesebb lett.

Zatykó László
a pasaréti ferences rendház 
jelenlegi házfőnöke

______________________________

Tillmann J. A. Ferenc
A szerecsenmosogatás mélységei

L. évfolyam 9. szám, 2006. március 3. 
Élet és Irodalom


És más moráliák a magyar kat.(arzishiányos) egyház(ak)ban



Carissime Frater Zatykó!

Írásában (Újabb ecsetvonások, ÉS, 2006/7. - a szerk.) Ön ugyan "újabb ecsetvonásokkal" árnyalja Paskai püspök úr portréját, s ezt hason szellemben nyilván folytatni lehetne. (Puritán ember volt, nem akarta, hogy sofőr szolgálja; Mercedesét szerette saját maga vezetni etc.) Alapvető jellemzőjéről, s az általa legfőképpen reprezentált problémáról azonban szót sem szól. Ugyanis nem az az igazi kérdés, hogy P. püspök minő emberi gesztusokat tett, s még csak nem is csak az, hogy milyen jelentéseket és leveleket írt (vagy nem írt), hanem az, hogy hogyan is lett egy ilyen formátumú férfiúból (illetve a hozzá hasonló szellemű és jellemű kvalitásokból) bíboros/püspök, illetve egyházi vezető? S még inkább persze az, hogy a "béke" e kiválasztott papjai által máig regnált egyház(ak)ra és környezetü(n)kre nézve ennek milyen következményei vannak?

Ön láthatólag úgy véli, hogy méltán, vagyis kiemelkedő képességek, személyes alkalmasság stb. folytán. Ámde hallhattuk-e tőle a Szent Szellem magas hőfokáról tanúskodó szavakat; élet és halál kérdéseiben eligazító tanításokat? Láthattuk-e követendő magatartásának példáit vagy megvilágító gesztusait? Vagyis bármi olyat, ami alkalmas vezetővé tette volna? És mind e helyett mit tapasztalhattunk? Nemde semmitmondó általánosságokat, a közhelyek "evangéliumát", a veretes igékbe csomagolt semmitmondást; az átható langyosság hangját. És tapasztalhattuk a(z alázat leplébe öltöztetett) szolgalelkűség, gyávaság és megalkuvás eseteit. 

Vagy tényleg úgy véli, hogy e püspök magas hivatalához méltón működött, és kellőképpen figyelmezte az idők jeleit? Akkor mivel magyarázható például Ungváry írásában publikált, az átkos rendszer nyilvánvaló kimúlása környékén kelt, kenetes levele "tartótisztjéhez", az Állami Egyházüldöző Hivatal vezetőjéhez? Tényleg tudta, hogy hány óra van (úgy történelmi, mint eszkatológikus mérték szerint)? Nem volt kicsinyt sem eltévedve ebben a téridőben?

Érdemei sorában végül azt említi, hogy kezdeményezte Mindszenty szentté avatásának procedúráját. Kétségkívül korszakos kezdeményezés, nem kevésbé hallatlan horderejű kérdés ügyében! Vagy esetleg úgy véli, hogy vezetői posztra való kiválasztása az isteni kegyelem hatékony működésének köszönhető? Nemde sokkal inkább másféle kiválasztás működött esetében; az a fajta, amiről Bibó beszél? ("A fordított kiválasztás az egész közösség vezető rétegét kicserélte. S logikusan vezetett vezető rétegünk erkölcsi és értelmi lezülléséhez." [Bibó István: Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem]) 

(A fej, a hal és a hatás) A kontraszelekció "kegyelmének" hatása azonban nem pusztán egyházi "vezető rétegünk erkölcsi és értelmi lezülléséhez" vezetett, hanem messzemenő következményekkel járt. Úgy az egyház(ak)ra, mint a környező világra nézve. A konzekvenciák közül csak néhányat említve: 

- Szellemtelenség: Számosan - a tiszteletre méltó kivételektől eltekintve - rendre úgy nyilvánulnak meg, mintha a hit - Isten önközlésére hagyatkozás - nem az értelmet felülhaladó lenne, hanem értelem alatti, a magasabb mentális tevékenységét szükségképpen nélkülöző elmeműködés volna. (S ennél fogva ab ovo kompatibilis lenne mindennemű "hagyományos" korlátoltsággal.) 

Az egyházi vezetők nagy része láthatólag nem bírja a szellemek megkülönböztetésének (hivatásához amúgy elengedhetetlen) képességét. Nemcsak jó és rossz, élő és holt (eleven és avult), de még az igaz és hamis hétköznapi megjelenésmódjait sem képes megkülönböztetni. Ékes példája ennek a MKPK újévi levele, mely az Örömhír szellemének nyilvánvaló hiányán túl (apokaliptika, remény [azaz hit] nélkül) leginkább a nemzeti mitológia toposzaiban ("Balsors") való elmélyültségről, valamint az alpári ("polgári") napilap szellemének inspirációjáról tanúskodott.

- Múltrévület: Julien Green, francia-amerikai író szerint "a katolikusok olyan mértékben megszokták vallásukat, hogy már azon se nyugtalankodnak, igaz-e vagy hamis, és ők hisznek-e benne, vagy sem." 1924 - e megállapítás elhangzása - óta talán csak annyi változott, hogy a jelenség "felekezetfüggetlenné" vált. A "történelmi" egyházak - fogadott nevükhöz híven - nem a jelenben, a remény jövőjének élnek. De nem is az eredet forrásvidéke felé fordulnak, hanem a (közel)múlt kiüresedett formáit és felületeit kultiválják. "Az a vallás - mondja Henri Boulad jezsuita -, amelyik görcsösen csak a múltjába zárkózik, történelemellenes, lélekellenes. Végső soron vallásellenes." (Egyházfórum 1999/3-4.) Az Egyiptomban elő szerzetes megállapításának messzemenő érvényességét nem csak a (magyar) kereszténység mutatja; az iszlám esetében mostanság elég kifejletten mutatkozik meg, mire is vezet a múltra irányuló regresszió. 

- Pogányság: A hitben való bizonytalanság, a képzettség hiányosságai, a jelen kultúrájában való mély tanácstalanság, továbbá a hivatás-, illetve identitáseszmény közti feszültség papok sokaságát a manicheus, gnosztikus paganizmus hívévé teszi. Az ilyen szimplifikáló, a világot kettéhasító hiszem-világok jól harmonizálnak a hagyományos nemzeti pogánysággal. (A nacionalizmus híve is csak "nemzeti" és "nemzetellenes" ellentétpárban képes érzékelni embertársai sokféleségét és a világ komplexitását). Így aztán a nevében is egyetemes (katholikus) keresztény egyház templomai is mind gyakrabban a helyi "nemzetisten" kultuszhelyévé válnak. (Mind több helyen éneklik samanisztikus révületbe dermedve Himnuszát, sőt újabban az ún. Székely himnuszra is rákaptak.)

- Szeretetlenség: Mindez nem pusztán a szellemtelenség szeretetét jelenti, hanem a szeretetlenség szellemének szolgálatával jár együtt. Hol hallgatólagosan, hol fennszóval; indulatok és viszály szítását akár "szentbeszéd" alkalmából, a (másik, másféle) gyűlöletére buzdító "igehirdetések" formájában. Ezért aztán a magyar kereszténység nagyon sok templomában nem Krisztus evangéliumát hirdetik, hanem valamiféle nemzeti-manicheus dzsihádra buzdítanak.

(A mocsár mint minta) Az elmélyült önismeret, önreflexió, a belátás, a megvallás és a megtisztulás hiánya, mi több intézményes hárítása (és nem ritkán hivalkodó elutasítása) akár még az egyház(ak) belső problémája is lehetne, ha vezető hivatalviselőinek példája nem állna követendő mintaként ország-világ előtt. 

Az egykor legfőbb erkölcsi instanciának számító egyházi vezetők magatartásukkal felmentést adnak mindazoknak, akik a közélet számtalan területén ténykedve szintén elmulasztották mindezek megtételét, a tettek megvallását, a konzekvenciái levonását: a kalap vételét. A besározódott, tisztátalan testületeket reprezentáló, ám morálbajnoki színekben és az igazság birtokosainak szerepében tetszelgő egyházférfiak legitimálják az elkenésnek, a maszatolásnak azt a gyakorlatát, ami a mai magyar közélet legfőbb karakterisztikuma.

Ezt mutatja az a sajátos összhang is, ami az Ön írása és a mellette megjelent másik cikk - szerzője Aczél Endre, a korabeli TV Híradó vezetője - között mutatkozik. (Levél Paskai-ügyben, ÉS, 2006/7. - a szerk.) Önök, bár ellentétes irányból kiindulva, láthatólag egyet akarnak. Ám a szerecsenmosdatás hiábavaló. De nem is a szerecsen az érdekes, hanem a mosogatás, a langyosság ajnározása; az, ahogy a dolgok elintézést nyertek, a trágya el lett terítve, szét lett hintve, s egyaránt borít mindeneket. Tisztulás, bűnvallás, katarzis nincs; viszont van - a tiszteletre méltó kivételektől megint csak eltekintve - nemzeti tapétával keretezett melldöngetés, csendes falazás, meg átható üresség. Igazi Örömhír helyett pedig fizetett hirdetés ("Krisztust hirdetjük mindenkinek"). 

Valójában ki is hirdettetik? Mi is történik? És kinek és miről is szól mindez? 

Körülbelül ez itt a kérdés.

Ég Önnel!

Tillmann J. A. Ferenc

_________________________________

Ungváry Krisztián
Rés vagy erős bástya?

L. évfolyam 9. szám, 2006. március 3. 
Élet és Irodalom


A magyar katolikus egyház és a Kádár-rendszer



A Paskai Lászlóról írt cikkem [Ecsetvonások..., ÉS, 2006/5. - a szerk.] alapján kialakuló vitában többen szóvá tették, hogy igazságtalan vagyok a bíboroshoz, hiszen ő csak a Vatikán álláspontját képviselte minden vitás kérdésben. Megengedem, ez igaz lehet, amennyiben csak a Kádár-rendszer lojális kiszolgálásáról van szó, hiszen az 1964-es vatikáni megállapodás csakugyan rendelkezett arról, hogy az egyház elismeri az állam jogát az egyházi vezetők kiválasztására és kinevezésére. Azt azonban senki sem írta elő Paskainak, hogy Rákosi bölcsességét méltassa Mindszentyvel szemben, mint ahogyan azt sem követelte tőle a Vatikán, hogy megtagadja a fegyveres szolgálatot megtagadókat, vagy hogy fenntartsa a békepapi intézményt. 1987-ben az Állami Egyházügyi Hivatal ezt írta a róla készült jellemzésben: "Társadalmi és politikai viszonyainkhoz lojális, hazánk és népünk iránt elkötelezett, sokoldalúan művelt, magasszintű teológiai felkészültséggel rendelkező egyházi vezető. Az elmúlt évtizedben a püspöki kar tagjaként, majd elnökeként jelentős érdemeket szerzett az állam és a katolikus egyház közötti jó viszony elmélyítésében, továbbfejlesztésében. A különböző nemzetközi fórumokon, a Vatikánnal fenntartott kapcsolatok során következetesen, színvonalasan és eredményesen képviseli a Magyar Katolikus Püspöki Karnak a szocialista állammal való együttműködésre törekvő politikai irányvonalát."

Felmerül a kérdés, hogyan interpretáljuk a szöveget: igazak-e a benne foglaltak, vagy Paskai átverte az ÁEH vezetését, túljárt az eszükön, mint ahogy kritikusaim állítják? Utóbbi csak akkor derülhetne ki, ha az érintett nyilatkozna, ugyanis erre utaló jelekből egyelőre kevesebb van, mint a kollaborálás bizonyítékaiból.

Ami a békepapok rendszerváltás utáni háttérbe szorítását és az üldözött papok helyzetbe hozását illeti, a kép nem egyértelmű. A pozitív példáknál jellemzőbb Szabó Géza esete, aki bár hírhedt békepap volt, mégis a Szent Jobb őre és a Bazilika plébánosa lehetett mind a mai napig. Ákos Géza, alias "György" békepap és ügynök létére 1998-ig a Szent István Társulat igazgatója maradt. Folytathatjuk a sort az 1971-ben "az ellenforradalom alatt tanúsított magatartásukért kitüntetett papok" névsorával, és még sok más személlyel. Az ő egyházárulásukról soha nem írt a katolikus sajtó, és ami nagyobb gond, nem nyilatkoztak az érintettek sem. Pedig nekik a hívek meg szeretnének bocsátani, de ezt ők elzárkózásukkal lehetetlenné teszik. Ezzel szemben a bebörtönzöttek nagy része nemhogy helyzetbe nem jutott, hanem továbbra is marginális pozícióban maradt. Lénárd Ödön, akinek Paskai egyedül engedélyezte a kutatást, egyetlenegy cikket sem írhatott erről az Új Emberben. A Recsken raboskodott és megtörhetetlen hitű Tabódy István is csak Bicskén lehetett plébános, annak ellenére, hogy az Antall-kormány vezérőrnagyi kinevezéssel ismerte el helytállását.

Sajátos, hogy Miklós Imre az "emberibb arcú kommunizmus" (sic!) képviselőjeként jelenhet meg. Nemcsak azért, mert egy alapvetően embertelen rendszert enyhébb formájában is problematikus emberibbnek nevezni. Aczél Endre [Levél Paskai-ügyben, ÉS, 2006/7. - a szerk.] és Kálmán Peregrin [Nyílt levél Ungváry Krisztiánhoz, ÉS, 2006/8. - a szerk.] minden jel szerint nem ismeri a rendszer lényegét. Miklós Imre a "mézesmadzag és korbács" taktikának mestere volt, de nem véletlen, hogy erről interjúiban hallgatott. Bizonyára joviális arcot mutatott a papokkal közvetlenül folytatott tárgyalásai alatt, miközben a belügy szigorúan titkos állományú ezredeseként hivatalból részt vett az összes egyházzal kapcsolatos vezetői értekezleten. Hetente együtt vacsorázott a BM tiszti klubban Harangozó Szilveszterrel, és pontos tudomása volt arról, hogy az állambiztonság kit épített be ügynöknek, kinek a szexuális viszonyát hogyan és mivel dokumentálta. Valószínű, hogy ezekről az intézkedésekről nemcsak tudomással bírt, hanem javaslataival irányította is őket. Ugyanígy tudhatta, hogy a papok közül kiket ért "megmagyarázhatatlan" és hirtelen halál, mint pl. Szekeres Mária hitoktatót 1977-ben vagy Brenner János zsidai káplánt az 1950-es évek legvégén. Lehet, hogy Paskaival szemben kellemes társalgónak és atyai barátnak bizonyult, a papok nagy része mégis gyomorgörcsöt kapott már nevének hallatától is.

16 évvel a Kádár-rendszer kimúlása után fel kell tenni a kérdést: mennyire segített a katolikus püspöki kar abban, hogy a diktatúrának vége lett? Vagy másképp: mennyiben járult hozzá annak fenntartásához? Ha erről az állambiztonsági forrásokat faggatjuk, szomorú eredményre jutunk. Bogye János vezérőrnagy, hírszerző csoportfőnök a Vatikán elleni munkát értékelő miniszterhelyettesi értekezleten 1988 nyarán csak a kisközösségeket, a szektákat és néhány börtönviselt "reakciós" plébánost tartott veszélyesnek, a püspöki karról azonban dicsérőleg, teljes nyugodtsággal nyilatkozott. Úgy ítélte meg, hogy "hazánkban az állam és az egyház közötti viszony évtizedek óta konszolidált. (...) Belpolitikai és gazdasági helyzetünk bonyolultabbá válásával [sic!] ennek a jó kapcsolatnak a jelentősége tovább nő, felértékelődik. (...) Egyházpolitikánk (...) az egyik legszilárdabb pontja szövetségi politikánknak. (...) A jelek szerint az elkövetkezendő időszakban megnőhet az egyházaknak a feszültségoldó jelentősége is. A magyar egyházpolitikai modell mindeddig sikeresen járult hozzá belpolitikai stabilitásunkhoz, sőt, nemzetközi elismertségre és tekintélyre tett szert." Vagyis Bogye nem kevesebbet állított, mint hogy a Kádár-rendszer szilárdságát részben épp a felső egyházi vezetés lojális magatartásának köszönheti. Ellenállni persze nem kötelező. Azonban az sem elfogadható, hogy az évtizedes kommunizmussal lojális szimbiózisban eltöltött idő után az egyházi felső vezetés utólag magát kizárólag mint a diktatúra áldozatát állítja be, miközben a tettesi szerepről hallani sem akar.

Kritikusaim felvetették, hogy nem veszem figyelembe azt a korszellemet, amelyben Paskai és társai működtek. Valójában azonban épp a Magyar Katolikus Püspöki Kar volt az, amely nem hallotta meg az idők szavát, és még akkor is a kádárista vonalhoz volt lojális, amikor az már a párton belül is kisebbségbe szorult. Az MSZMP-ben már reformkörök működtek, Nagy Imre újratemetése már meg is történt, de a püspöki kar-

ban még ekkor is történtek beszervezések. "Lawrence" fedőnevű ügynököt 1989. június 30-án, "Földvári Pált" 1988. november 28-án szervezték be. Míg más öntudatos papok ekkor már csak az ajtóra mutattak, ha az Állami Egyházügyi Hivatal vagy a belügy képviselői keresték őket, a püspökök nem így tettek. A magyar egyház túlzott lojalitása még a romániai, csehszlovákiai és keletnémet katolikus egyházi vezetőknek is feltűnt, nem is beszélve a lengyel püspökökről, akik elé elnyomóik a magyarokat állították "pozitív példának". Magam is jól emlékszem arra, hogy miközben a kolozsvári főtemplomban 1988-ban, a legvadabb diktatúra idején azt hirdették a szószékről, hogy "ne hazudjatok", addig a magyar püspöki kar felszabadulási körleveleket írogatott.

Kálmán Peregrin joggal veti fel, hogy nem az ügynökökről, hanem tartótisztjeikről kellene inkább beszélni. Sajnos ezt épp az érintett püspökök akadályozzák meg a leginkább. Ők ma is védik elnyomóikat. Kiss-Rigó Lászlónak évek óta módja lett volna leleplezni beszervezőjét és tartóját, Péter-Bartha Gábor hadnagyot, aki jelenleg is a Nemzetbiztonsági Kabinetben szolgál. Miért nem csinál botrányt abból, hogy ma is azok gondoskodnak a nemzetbiztonságról, mint a diktatúra idején? Ugyanígy tehetett volna a jelenleg élő püspökök és érsekek közül Szendi József is Horváth Attila őrnaggyal, Gyulay Endre Takács Gábor főhadnaggyal, Seregély István és Mayer Mihály Ács Péter alezredessel (a sor folytatható). Csak ők számolhatnak be azokról az aljas eszközökről, amelyeket elnyomóik velük szemben alkalmaztak. Csak ők leplezhetik le azokat, akik jelenleg is vezető szerepet visznek a magyar gazdaságban és politikában. Tartótisztjeiket azonban ma is védik. Mayer püspök úr pontosan tudhatta, hogy vannak róla iratok a levéltárban, mert 2001-ben kikérte saját anyagát. Mivel 6-os kartonján kívül mást nem kapott, melléje egy nyilatkozatot is csatolhatott, amely szerint a belügyesek látogatását csak püspöki kinevezésével kapcsolatos érdeklődésnek vette, és nem vállalt "semmilyen tájékoztatást." Miért nem mondta ezt eddig el a nyilvánosság előtt? Miért vallotta be Gyulay Endre a sorok között csak néhány hete, hogy "valamit aláírt, de már semmire nem emlékszik", amikor erre már 16 éve módja lett volna? Miért nem mondja el, hogyan, hol és milyen körülmények között találkozott Takács főhadnaggyal? Miért nem tudhatjuk meg, hogy kik voltak azok a püspökök, akik még a formális együttműködést sem vállalták az állambiztonsággal?

Minden látszat ellenére a Kádár-rendszer még nem szűnt meg. Sokan ma is magukban hordozzák a diktatúra terhét, és engedelmeskednek azoknak a szabályoknak, amelyeket akkor rájuk kényszerítettek. A diktatúra rabságából azzal szabadulhatnának fel, ha elmondanák történetüket, bevallanák a múltat. Nincs mitől félniük. Látványos példák sorozata mutatja, hogy a társadalom meg akar bocsátani.

Sajnos a Magyar Katolikus Püspöki Kar minderről hallani sem akar. Az Új Emberben az ügynökügyről készített interjút legfelső helyről letiltották. A tárgyban Erdő Péterhez írott levelem válasz nélkül maradt. Pedig én csak segíteni szeretnék. Előbb-utóbb úgyis minden kiderül. Miért nem mondják el az érintettek maguk? Feltételezett "csendes nagyvonalúságuk", amely állítólag hallgatásra készteti őket, a kádárizmussal szemben tanúsított nagyvonalúság.

Ungváry Krisztián



____________________________________________

LAST_UPDATED2