Payday Loans

Keresés

A legújabb

Molnár Vilmos: A falvédőn
Az emberi életminőség/boldogság
2011. január 04. kedd, 14:55

hazi aldas

A falvédőn

Nagyanyám kavart még egyet a lábosban rotyogó matérián, majd elhadarta szokásos mondókáját, amely nélkül, tudott dolog volt, nem lehetett befejezettnek nyilvánítani a főzés műveletét. Olyanszerűen hangzott, mint egy ráolvasás, ami által – és csakis ezáltal – az étel elnyeri végső állagát, kívánt zamatát. Megtelik éltető fluidumokkal. 

Ahogy főtt, úgy főtt,
az idő rátőt,
együnk. 

Úgy adta ezt hozzá, mint valami saját gyártmányú ételízesítőt, mint a még hiányzó utolsó csipet privát fűszert. Ha kihagyja, ízetlen lett volna az étel. A fluidumok is elmaradtak volna.

Nagyanyám házában becsülete volt az efféle mondókáknak. Falvédőre hímezve több is lógott belőlük a konyhában. Textusok a textílián. Bár némelyikük hímzése elég csáléra sikeredett, ők azért fennsőbbségesen trónoltak a falakon. Primér irodalmi élményt nyújtottak a már hét éves pályakezdő fiatalembernek. Hímzett irodalom. Biztos útmutatással szolgáltak az élet sűrűjében eltévedőnek, tuti tippeket adtak a boldogság becserkészéséhez és elejtéséhez. Hímzett filozófia. Nagylelkűen eltakarták a kétes eredetű foltokat a falon. Hímzett meszeléspótlék.

A falvédők ábrái és feliratai vagy piros fonallal voltak kivarrva, vagy zölddel. Esetleg pirossal kombinált zölddel. Más szín nem fordult elő, mintha a világot csak zöldben vagy pirosban lenne ajánlatos szemlélni. Lehet, csak így ajánlatos szemlélni. 

A konyhában tébláboló hét éves pályakezdő fiatalember egy ilyen falvédő feliratán elmerengve vélte megtalálni a nyitját, hogyan lehet egyről kettőre, sőt szentháromságra jutni, ha gondolkodásunk konzekvens. Pedig még nem is ismerte e csúnya szót. A merengésre késztető falvédőn a háziáldás állt: 

Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen. 

Volt benne minden: megingathatatlanul szilárd logikai váz, jókora adag transzcendencia, lelki és fizikai szükségletekkel való törődés. Örökérvényű megoldás az ember problémáira. Kívánhat-e többet valaki az imbolygó betűktől, kusza soroktól?

Időközben a vacsora feltálaltatott, nagyapám és a pályakezdő asztalhoz szólíttattak. Más esetben lehetett mondani „mindjárt”-ot, hivatkozni a megkezdett foglalatosság befejezésére, kérni haladékot. Ha étkezésről volt szó, akkor nem. Mint mikor püspök érkezik egy kolostorba: a legutolsó kelekótya barátnak is tüstént hagynia kell a lelki tökéletesedést vagy egyéb matatást, s kipucoválva előállni.

Nagyanyám, szokása szerint, az első falat után megkérdezte:
– Na milyen?

Nagyapám, szokása szerint, sietség nélkül megrágta és lenyelte a falatot, majd röviden biccentett:

– Olyan, amilyennek lennie kell.

Ez volt a helyes válasz. Csak semmi túlzó tetszésnyilvánítás. Még kételyt ébresztene a vélemény őszinteségét illetően. A szuperlatívusz különben is veszélyes jószág. Dagályosságra csábít, alkalomról alkalomra illik egyre újabbal, merészebbel rukkolni elő, s hová lyukadnánk ki akkor végül? Főleg pedig azért volt helyes válasz, mert nagyanyám úgyis ezt várta. Úgy szeretett kérdezni, hogy biztos legyen benne, mi lesz a felelet.

A vacsora elköltetett. Éhes személyek magukhoz vették az állagot, a zamatot, a fluidumokat – mindenestől az egész matériát. Rendben, csendben, ahogy kell. Az étel tiszteletreméltó vendégként volt jelen az asztalnál. Nincs helye illetlenkedésnek, amikor a vendéget eszik. Az asztal fölé kiakasztott falvédő fenyegető felirata már annyira megszokottá vált, hogy senki sem gondolt rá: 

Ha válogatsz az ételbe,
repül a tál a fejedbe. 

Válogatásnak még a gondolata sem merülhetett fel nagyanyám asztalánál. A falvédő a vászonra hímzett hatalmas tál gombóc miatt kerülhetett az asztal fölé, nem pedig mint étkezések idejére javallott meditációs téma. Bár az ilyen rendhagyó ragozású mondat alkalmasabb megmozgatni a gondolatokat, mint egy kifogástalan, szokványos nyelvtani építmény. Nagyanyám falvédői nem voltak szokványosak. Ábráikat tekintve különösen nem. A pályakezdő kedvence az volt, amelyiken szerepelt az ősállat. A felirata is a bohémebbek közé tartozott: 

De szép lenne a nagy erdő, 
ha lány volna a kerülő. 

Csakugyan, tényleg. A pályakezdő sokszor elgondolkozott ezen a jámbor vagy kevésbé jámbor óhajon. Ahogy nagyobb lett, egyre jobban érteni vélte. Szóbanforgó falvédőn egy erdőben andalgó lánykának kellett volna megjelennie, mellette őzike. Nem az jelent meg. A rajzmintával lehetett baj, vagy az azt kivarró kéz remegett szüntelen. Hogy a lányból banya lett, hagyján; az őzike volt az, amelyik annyira felzaklatóan furcsára sikeredett. Hasas volt, mint egy disznó, a pofája meg elfolyt egy irányba, vagyis megnyúlt, szóval elmecseredett. A farka is vastag volt, s alig akart véget érni. Dinoszauruszhoz hasonlított, valami rémesebb fajtához. Ő volt a pályakezdő kedvence. 

Évek múltán a pályakezdő hallott egy-két olyan szöveget, amelyet szívesen viszontlátott volna falvédőn. Csakis a már megszokott remegő kéz által kivarrott ábrák kíséretében. Egy csintalanabb természetű nagybácsinak különösképp erőssége volt efféle szövegek idézgetése, egész gyűjteménnyel rendelkezett belőlük. Ha „erdőkerülő kislány” témában ennyire izgalmas ábra jöhetett létre, milyen gondolatébresztő képet eredményezhetett volna a gyűjtemény azon darabja, hogy:  

Inkább csókos marakodás,
mintsem bókos szarakodás. 

A pályakezdőnek nem adatott meg, hogy falvédőre hímezve olvassa e sorokat. Gusztálva a hozzátartozó ábrát is, természetesen. Beteljesületlen remények, megvalósulatlan álmok. De a fantázia elindul.
Vacsora és lefekvés között mindig van valamennyi holt idő. Amikor már véget értek a napi tennivalók, de a takarót még nem illik ráhúzni a fülre. A test már letehető valahova, de még nem eltehető holnapra. Valamivel ezt az időt is el kell ütni.

Nagyapám meg a hét éves pályakezdő fiatalember, csak úgy, férfiak között, leültek kártyázni egy sort. Verni a blattot, megmatatni az ördög bibliáját. Nagyanyám rosszalló pillantásai mellett. Szükséglete ez időnként a férfiembernek, mit lehessen tenni? Kell a kis hétköznapi izgalom. A felspannolt idegek harca. Az őrült tét csábítása. Erre a célra még ősszel félretétetett számos jóféle besztercei szilva magja. Kapitális magokról van szó, bárkit tűzbe hoznának. Árgus tekintetek mellett elosztattak a szilvamagok. Feszült figyelem közepette kiosztattak a kártyalapok. Lássuk, miből élünk! 

Tévé a háznál nincs, több tucat agylágyító tévécsatorna úgy még kevésbé. Halkan szól a rádió, alapzajnak jó. Nagyanyám rosszallóan motyog valamit maga elé, ez is rendben. A nem kifejezett tiltás – beleegyezés.

Amúgy alkalmatos dolog a motyogás. Pusztán hangszín, hangerősség, és pittyogó hangok gyorsasága által sok minden elmondható úgy, hogy a másik fél mégse tudjon beléakaszkodni semmibe. Ha úgy adódna, visszavonni sem kell semmit.

Külön szokott motyogni nagyanyám, külön nagyapám. Türelmesen megvárták, míg befejezi a másik. Illendőbb is így, jobban is adja ki magát. Motyogni úgy lehet jól, ha egyszerre csak egy motyog. Nagyanyám hosszabban, sorozatokat motyogott, neki mindig több mondanivalója akadt. Szerette minden oldalról pontra tenni a dolgokat. Nagyapám csak olykor-olykor mottyantott párat, úgylehet, visszafogta magát vagy tömörített. Végül eljutott oda, hogy többnyire már csak nagy, lelógó bajusza mozgott, de a pályakezdő hiába pislogott rá biztatóan, hang nem jött ki alóla. Kérdés: a szája mozgott-e? Netán csak a bajsza? A pályakezdő, különböző alkalmakat kihasználva, sokszor, sok szögből próbált belesni szóbanforgó bajusz alá – mindvégig sikertelenül. Ásításkor is gondosan eléje tétetett a kéz.

Közben a kártyacsata nem szünetelt. Ádáz viadalt vívtak a felek. Csak amúgy kavargott a piros, a tök, a zöld, a makk. Néha sokat ígérően csoportosultak. Néha nyugtalanítóan elrendeződtek. Mohó kezek kaptak utánuk. Értő szemek gusztálták becsüket. Piros és zöld: mintha a falvédőről másztak volna le. Tök és makk: gyanúsak. Ilyen szín nincs is, falvédőt még nem varrtak ki velük. Ász, király, felső, alsó – ilyent sem látni fali textíliákon. Érthető, ha nagyanyám nem nézte jó szemmel, ami szeme előtt folyt. Ami szeme előtt dúlt.

Pedig megreformált módja zajlott a zsugának. Olyan átmenetféle a huszonegyes, a hatvanhatos, a ferbli meg a máriás között. Megspékelve rendhagyó szabályokkal, egyéni újításokkal. Családi közös találmány, még azokból az időkből, amikor a hét éves pályakezdő még négy éves pályakezdő volt. Odafigyeléssel felfejlesztett termék, gonddal kiérlelt holmi. Exkluzív dolog. Nem valami Monte Carlóban szokásos mismás. Hamisítatlan háztáji gyártmány. Ártatlan passzió mindazonáltal. De ha úgy adódott: dúlt. 

Kint a hideg őszi eső pásztákban csapkodta az ablakot, odabent a sparherd viszont megnyugtatóan duruzsolt. Nagyanyám néha visszaduruzsolt neki. A tűznek is jólesik, ha időnként megbiztatják. Nehéz volt eldönteni nagyanyámról, mikor csak duruzsol, mikor meg zsörtölődik. Közbe-közbe meg kellett dorgálnia a szút is a fában, a pókot a falon, az egeret a lyukban. Nem bírtak volna magukkal különben. Könnyen elszemtelenedik a gyülevész népség. De a lelketlenség, ez az ősi, arctalan ellenség is jól távol tartható a helytől, búgó, bizalmas, halk hangokkal.  

Nem volt baj, hogy hideg eső esik, nem számított, hogy jön az éj. Ha megveszekedettek a viszonyok odakint – kellemes a helyzet odabent. Minél inkább – annál inkább. Barátságos a kopott fásláda, az ósdi kredenc, a nyikorgó zöld hokedli. Talán épp mert kopott, mert ósdi, mert nyikorgó. Jóindulatúan dorombol a sparherd, nyájasan néz le az ősállat a falvédőről. A takarékos hatvanas villanykörte, amelyik egy fehér porcelántányérszerűség alól lóg alá, mintha mágikus sárga buborékba, oltalmazó borostyángömbbe zárná a konyhaasztal körül ülőket. A konyha. Mindig is egy megbízható hely. A többi helyiség azért még egyenként megfontolásra szorul. A pályakezdő ezt tudta jól.

Nagyapám keményen nézte a lapjait, s rágta a bajuszát. A pályakezdőnek csillogtak a szemei, s öntudatlanul kidugta a nyelvét. Valakinek jó lapjárása volt, valaki nemsokára tarolni készült. Valaki akkor azt hitte, neki áll a világ. Feszült pillanat volt, mégis meghitt, talán túlságosan az. Mintha varrótű-öltésnyi ideig mindnyájan egy falvédőre hímezve léteztek volna, amelynek a felirata mára végleg elveszett.

A pályakezdő részéről a feszültség hatalmas ásításba torkollott. Elfojtotta volna, de már elkésett vele. Jól tudta, mi jön – s jött is. Nagyanyám résen állt már rég. Csak ennyi kellett, csak erre várt:

– Hallom, hívod az ágyvetőket! Jó lesz eltenni magunkat holnapra. Egykettőre elrakni azt a haszontalanságot!

Azzal dérrel-durral elrobogott ágyat vetni. Már odaát járt a szobában, de nem múlasztotta el még visszaszólni nagyapámnak:

– Magának is több esze lehetne vénségére! Nem hagyja aludni azt a szegény gyermeket!

Mondhatnám: nagyanyám szeretetreméltó, békés lény volt. Inkább mégis úgy mondanám: nagyanyám szeretetreméltó, békétlen lény volt.

A pályakezdőben futó ötletként még felmerült a könyörgés, a megkérlelés gondolata, de nyomban el is vetette. Tudta: itt nincs, nem lehet, és tényleg nem is volt apelláta.

De az est még tartogatott valamit. A bajuszmozgatáson és motyogáson túl nagyapám ezúttal beszédet is kívánt intézni. Csak ő tudta, kihez. Az örök hallgatagokból is előbújik néha a nagy szónok. Nagyanyám már becsukta maga mögött a szobaajtót, s a kártyalapok is össze voltak szedve szépen pakliba, amikor szólásra vetemedett:

– Fingott Fábián, vége a bálnak – mondta nagyapám.

Halkan mondta, mintegy magának, meggyőző volt. Lehetett rágódni rajta, akár egy ki tudja honnét előkerült, régi, kopott falvédő feliratán. 



Molnár Vilmos


______________


Rádiós regénytár
Molnár Vilmos: A falvédőn. Elmondja: Trill Zsolt. Zenei szerkesztő: Bögös Henriette. Szerkesztő: Nagy Rita. Dramaturg-rendező: Kiss Csaba (1-5.)

http://www.katolikusradio.hu/?m_id=4&m_op=viewmusor&id=241142