Payday Loans

Keresés

A legújabb

Átvilágítás, igazolóbizottság 1945 után - Szabó Lőrinc
Az emberi életminőség/boldogság
2010. december 31. péntek, 08:40

hitler rotschild

Horányi Károly

Vád és emlékezet

Lezáratlan eljárások Szabó Lőrinc ügyében





1.



2006. november 9-én, főműsoridőben, a Magyar Televízió Kultúrház című adásában Szabó Lőrincről beszélgettek a meghívott vendégek abból az alkalomból, hogy nem sokkal korábban megjelent Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc „pere” című könyve. A szerző ebben a munkájában Szabó Lőrinc életrajzi megnyilatkozásait szembesítette kora és az utókor ítéletével, felhasználva az éveken át gyűjtött különféle írásos és szóbeli emlékezéseket, dokumentumokat. A műsorvezető, Rózsa Péter Ladányi Mihálynak egy bökversét idézte bevezetésként: „X úr a Mein Kampf-ot fordította csupán. / Dehogy fasiszta ő. Fordító veterán.” Majd konferálását így folytatta: „Ladányi groteszkje nagyon is életszerű. Csak most fordított előjellel fogunk beszélni erről a dologról. Volt egyszer egy Szabó Lőrinc nevű ember, akiről a kortársai és az utókor is nagyrészt azt tartotta, náciszimpatizáns, s Hitlert, legalábbis Németországot imádta. Van viszont Szabó Lőrinc, a költő, akit a kortársak és az utókor is az egyik legnagyobb európai lírikusnak ítélt. A két Szabó Lőrinc valójában egy. Csak éppen a fején a kollaboráns csuklya és a költői babérkoszorú egyszerre látható.”1 A Ladányi-vers citálása azt sugallta mégis, a „fordított előjelbe” tétel ellenére, hogy Szabó Lőrinc műfordítói munkásságával, áttételesen írói tevékenységével némiképp a nácizmus kiszolgálója volt, másrészt az a tény, hogy 1945 után is fordításirodalmunk és költészetünk jelentős alakja maradt (vagy inkább lett újból), az nemcsak kvalitásainak, hanem elvtelenségének, morális szempontból megkérdőjelezhető módon megkötött különbékéjének is köszönhető. (Egyébként a „fordított előjelbe” tételre vonatkozó mondat a műsor bevezetőjének a televízió honlapján elérhető leírt és nyomtatható változatából már hiányzik.) Lépten-nyomon tetten érhető az a nemcsak a sajtóban, hanem az irodalomtörténet-írásban, illetve az irodalmi közéletben is meglévő bulvárszemlélet, bulvárérzékenység, mely Dr. Jekyllnek látja-láttatja a költőt, akinek ott van az a másik énje, Mr. Hyde, és olyan nagy megtévedtekhez hasonlítja őt újra meg újra, mint Ezra Pound, Céline vagy Gottfried Benn, akikhez egyébként az égvilágon semmi köze. Mintha az életmű izgalmasabbá válnék azáltal, hogy az azt kibontó tehetség egyfajta etikátlan magatartással, súlyos emberi és ideológiai kudarccal létezett volna együtt.

Ha a Szabó Lőrincet illető vádakkal találkozunk, ritkán hallunk cikkekről, írásos dokumentumokról, mondjuk levelekről, olyan konkrétumokra támaszkodó visszaemlékezésekről, melyek híven tükrözték volna negatív jobboldali elfogultságát, náciszimpatizánsságát. Az említett televízióműsorban az egyik meghívott vendég, Kulcsár Szabó Ernő azt nyilatkozta, hogy – Kabdebó Lóránt könyvét és kutatásait kivéve – Szabó Lőrinc szerepét illetően leginkább csak vélemények vannak. 

1945-ben Szabó Lőrinccel szemben két alkalommal is indítottak igazolási eljárást. Az első eljárás megszakadt, de a fennmaradt határozattervezet szerint a bizottság azért ítélte volna félévi szilenciumra, mert a hitleri Németországról több olyan riportot írt, amelyek ha nem is politikai jellegűek, de a „hitleri rendszert kedvező színben tüntetik fel”, és hogy megmaradt továbbra is a munkahelyén, a Magyarország szerkesztőségénél, ahol egyébként olvasószerkesztői feladatokat látott el. A második eljárás során igazolták, de feddéssel, mivel „a Pesti Napló 1939. április 29-iki számában közzétett Hitler, a szónok című cikkről [azt] állapította meg a Bizottság, hogy Hitlert népszerűsíti, és hogy ez a népszerűsítés Szabó Lőrinc terhére számítandó, mert a témát ő választotta”.2 Ugyanakkor a – nem éppen Szabó Lőrinc számára kedvező légkörben zajló – második igazolási eljárás során megállapították, hogy „legalább 20 zsidó vallású író, tudós és költő érdekében önszántából, anélkül, hogy erre bárki is felkérte volna, sőt az érdekeltek nagy része által nem is tudottan lépéseket tett a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, és itt egyenesen erőszakosan lépett fel annak érdekében, hogy ezek, vagy minél többen, kormányzói kivételezésben részesüljenek”.3 

Az igazolási eljárások során a Vezér című vers átdolgozott változatban való közzététele, az 1938–39-es németországi tudósításai, az 1942-ben megrendezett weimari nemzetközi írótalálkozón való részvétele és a Magyarország szerkesztőségében 1944 végéig megőrzött munkahelye képezték a vádak alapját. Ha igazolták is, maga a tárgyalás, a per mindmáig, Szabó Lőrinc halála után több mint ötven évvel is tovább zajlik. Egy olyan miliőben is, ahol, mondjuk, egy költő szalonképességét vagy a rá való kegyeletteljes emlékezést nem zavarja meg például a Sztálin halála feletti könnyes meghatódásának vagy egy, a rákosista rendszert éltető versnek az egyébként korábban már nyilvánosságra hozott ténye. A vád, amit Szabó Lőrinc egykori baloldali barátai, írótársai, bizalmasai megfogalmaztak – nem a kortársak általában –, tovább él, mintegy tovább öröklődik, anélkül, hogy a tényeket, a kort vagy a költő fennmaradt megnyilatkozásait jobban megvizsgálnák. Pedig hozzáférhetőek Szabó Lőrinc egykori cikkei, levelezésének jelentős része megjelent különféle folyóiratokban és kötetbe gyűjtve is, s azokról a történelmi korszakokról, melyekhez pályája köthető, jó néhány részletes elemzés született. Igazolási tárgyalásainak jegyzőkönyvei, az erre készített védőbeszédei és az ezeken az eljárásokon felolvasott írásos tanúvallomások is, bőséges jegyzetanyaggal, több alkalommal napvilágot láttak.

Hogyan alakult ki ez a Szabó Lőrinc személyével szembeni ellenséges közvélekedés? Kabdebó Lóránt a Szabó Lőrinc pere című könyvében megfogalmazott összegzése szerint: „Amiért vizsgálják ügyét: egy Szabó Lőrinctől idegen háborús világban való részvétel vádja. Nyersen fogalmazva: a csalódott emberek számonkérését fogalmazzák, amiért a költő személyében hűtlen lett volna költészetének elveihez. Az indulatok hevében örültek is volna, ha találnak tárgyi bizonyítékot erre. De ilyen nincs, nem került elő. Illetőleg csak annyi, amennyi az igazolás mellé írott feddés jogi alapjául szolgálhatott: egyetlen a Hitlerről szóló újságcikk lelkesült hangja. Még a háború előttről.”4 Hiába vált nyilvánvalóvá és bizonyítottá, hogy a két németországi tudósítássorozat Gombaszögi Frida, Miklós Andor özvegye, Az Est-lapok tulajdonosa felkérésére született,5 hogy a Vezér-verset Hitlerre vonatkoztatni kétséges.6 A nyíltan vagy burkoltan megfogalmazott vádak tovább élnek, melyek egyébként még az igazolási eljárások során, egyfajta közhangulat nyomására és politikai kényszer hatására fogalmazódtak meg. A második, újságírói igazolás során a bizottság elnöke, Mihályfi Ernő pontosan tisztában lehetett azzal, hogy Szabó Lőrinc miként lett 1938-ban a Horthyt, 1939-ben pedig Telekit kísérő sajtódelegációnak a tagja, és hogy mennyiben tükröz lelkesültséget a Hitler, a szónok című újságcikk, hiszen annak volt egy, a 135 világtörténelmi perc a Kroll Operában címen megjelenő párdarabja, melyet mint Az Est-lapokhoz tartozó Magyarország akkori főszerkesztője, egyébként Szabó Lőrinc munkahelyi főnöke, ő maga közölt.7 Voltaképpen e cikkeket szóba sem lehetett volna hozni a tárgyalás során, mivel azok a háború kitörése előtt keletkeztek,8 és a miniszteri rendelet értelmében az igazolási eljárások a háború alatti közszereplésekre vonatkozhattak.9 

Ladányi Mihály Rózsa Péter által idézett „groteszkjéhez” hasonló megnyilatkozásokkal találkozunk irodalmárok részéről is. Gömöri György így értékelte Szabó Lőrincet a Kortárs 1999-es karácsonyi számában: „Szabó Lőrinc, mint naplójából kitűnik, magát apolitikus költőnek tartja, s alig érti, miért volt magatartása ellenszenves sokak szemében. Igaz, próbált egyet-mást tenni faji alapon üldözött barátai, írótársai (Kardos László, Zelk Zoltán) érdekében, viszont eléggé cinikusnak hangzik az a tanács, amit Sárközi Györgynek, a Válasz szerkesztőjének adott 1944-ben: »én a te helyedben öngyilkos lennék«. Tehát nem annyira mint költő, hanem mint ember s mint a keresztény-humanista európai hagyomány letéteményese bukott meg. Rajongását a német kultúráért továbbra is megtartotta, de ha a »váltás« nála azt jelentette, hogy többet fog fordítani oroszból, mint németből, ezt különösebben nem bánta – megkötötte újabb különbékéjét az új rendszerrel, az új Birodalommal.”10 Rába György Szabó Lőrincről szóló monográfiájában szintén sorra veszi Szabó Lőrinc „bűneit”, azokat, melyeket már az igazolási eljárások során is tárgyaltak, és végezetül megállapítja: „Két ember lakott benne – ha úgy tetszik, utána mondva keleti fordulattal, tízezer…”11 Hegedűs Géza Magyar írók arcképcsarnoka című népszerűsítő munkájában a költőről szólva az „erkölcsi alapot” hiányolja. (Ha egy internetes böngészőbe beütjük Szabó Lőrinc nevét, akkor az első tíz találat egyike biztosan Hegedűs Géza cikke; többek közt a nemzeti könyvtárunk által fenntartott Magyar Elektronikus Könyvtár honlapjáról is elérhető.) Ágoston Zoltán 1991-ben a Kabdebó Lóránt által összeállított és tanulmánnyal kísért, Bírákhoz és barátokhoz című kötetről írt kritikájában a költő antiszemitizmusát teszi szóvá, illetve a lehetséges erkölcs, avagy jogi érzék huzamosabb kikapcsolását a vészkorszak idején. Bibó István gondolatát idézte a költővel összefüggésben, miszerint „a »zsidókérdés« és annak megoldása a zsidók gazdasági hatalmának a felszámolásával vált azonos kérdéssé, s mint ilyen, úgy jelent meg, mint az ország első számú szociális kérdése”. De hogy milyen dokumentum – legyen az egy cikk vagy akár csak egy levél – tanúskodik arról, hogy a zsidókérdés mint első számú szociális kérdés bírt jelentősséggel Szabó Lőrinc számára, nem derül ki a cikkből. És a sort lehetne folytatni tovább.





2.



A vádakat tekintve változatlan erővel hatnak az emlékezések. Az emlékezetben megőrzött mondatok, gesztusok, szóbeszédek nemhogy elhalványulnának az időben, hanem olykor megerősödnek. Az emlékező sok esetben nem is lehetett tisztában azzal, hogy visszatekintése milyen jelentőséggel fog bírni, hogy a pontatlanság, az emlékezés folyamatának deformáló hatása, az összefüggésekből, a közegből kiragadott események milyen hatással lesznek majd az utókor ítéletalkotására. Mivel az érintett már nem reagálhat, a felidézett történésekben a bűn és az erkölcs határait az emlékezők maguk vonhatják meg, „a vagyok, aki vagyok” biztonságával mondhatják: én erre emlékezhetem, ezt láttam, ez történt meg velem. Minden személyes emlékezésnek megvan a maga varázsa, a személyesség révén talán nagyobb a hitele minden más dokumentumnál, mintha az emlékezés közönsége számára érintésnyi közelségbe kerülne az az esemény, az a személy, amire vagy akire a visszatekintés irányul. És a filológus számára sokszor a leginkább vágyott adalék; hiába érzi, tudja, kétes ajándék ez az eszköz vagy anyag arra nézvést, hogy az emléktöredékek közötti űrt kitöltse, egy-egy megnyilatkozás vagy történés indítékait felfedje.

Az emlékezés egyrészt megőrzi a benyomásokat, az élményeket, emellett éppen a megőrzés érdekében egyes alapelvek, vélt igazságok mentén átformálja azok képét. Ezzel együtt jár az is, hogy az emlékező nagyobb érzékenységgel fordul a jellemzőnek hitt momentum felé, s megfeledkezik arról, amit mellékesnek tart. A felidézés, a megidézés munkája harmóniában kell legyen az emberi alkattal, s a kifejezésben vagy az emlékezésben egyensúlynak kell megvalósulnia. Az emlékezés elválaszthatatlan a képzelettől és a kifejezéstől. Semmi sem jelenik meg úgy általa, ahogyan az egyébként közvetlenül adódna. Ugyanakkor az ember sokszor nem is arra törekszik, hogy teljes valóságában felidézze a múlt emlékképeit, hanem csak annyira, amennyiben ez szükséges a dolgok fölismeréséhez. Az emlékezés folyamata sokszor megszakad, amikor az ember úgy érzi, hogy azonosította azt, akire vagy amire emlékezik. De vajon azt idézi-e meg, akire vagy amire a visszatekintés elvben irányul, s öntudatlanul nem egy újból kifejeződni akaró érzést vagy egy feltételezést, egy meggyőződést érint, mely az illetővel valamiféle vonatkozásban létezik? – adódik sokszor a kérdés. 

Az antiszemitizmus vádjai részben Szabó Lőrinc élőszóban elhangzott nyilatkozataira, megjegyzéseire vonatkoznak, illetve magatartására, melyet visszaemlékezések őriztek meg. A leggyakrabban felbukkanó történet egy, a költőnek Sárközi Györggyel folytatott beszélgetése. Erre a közös barát, Illyés Gyula a következőképpen emlékezett vissza: „Mint annyi másért, Sárközi Györgyért is mindent elkövetett volna, hogy megmentse az üldözések idején. Mégis, amikor Gyuri azt mondta neki, fordulhat úgy, hogy számára az egyetlen út az öngyilkosság lesz, Lőrinc hosszas gondolkozás után s nyilván hosszú gyötrődés után így felelt: – Helyedben én is azt tenném.”12 Ugyanennek a beszélgetésnek a története felbukkan Illyés 1945-ös naplójegyzeteiben is május 15-i datálással, de Sárközi feleségére vonatkoztatva: „Márta azt nem bocsájtja meg, hogy neki is az öngyilkosságot ajánlotta. Elképzelem: épp csak azt felejtette hozzátenni nekik, hogy nietzschei magaslatról tanácsol ilyesmit.”13 

1945-ben több abszurd módon dehonesztáló szóbeszéd keringett Szabó Lőrincről. Ilyen volt például az is, ami az első igazolási tárgyaláson is elhangzott az ügyész, Bródy László részéről, hogy munkahelyén, a szerkesztőségben Hitler arcképét az íróasztalán tartotta. Persze a vád képviselője hiába hivatkozott több tanúra is, senki sem tett erről megjegyzést a vallomásában.14 Egy másik ilyen jellegű állítás pedig éppen Sárközi Mártától eredt, aki szerint a költő fiának, Lócinak ötödik születésnapján rendezett gyerekzsúron horogkeresztes szendvicseket szolgáltak volna fel.15 Még májusban, éppen az előbb idézett Illyés-naplóbejegyzés keletkezésének az idején, amikor az Andrássy úton véletlenül találkozott a költő Sárközi Mártával, egy órát beszélgettek, többek között szóba hozva a horogkeresztes szendvicsek ügyét. Akkor az elköszönönéskor Sárközi Márta megcsókolta a költőt.16 E feloldó gesztus ellenére a pletyka terjedt.17 Feltehetőleg Sárközivel vagy a feleségével, vagy egy mindkettejükkel folytatott beszélgetés állhat a mögött a kitétel mögött, amit a második igazolóbizottsági tárgyalás idején, 1945. szeptember 14-én a Népszavában megjelenő cikkben találunk: „Öngyilkosságot ajánlott saját zsidó barátainak…”

Hatvany Lajos egy nagyobb memoárra készülve levelezését rendezte, és eközben feljegyzéseket is készített egy-egy levélíró kapcsán. Így járt el Szabó Lőrinc esetében is, de ezt a hevenyészett emlékiratát18 levelezésének sajtó alá rendezői, Belia György, Rozsics István és Hatvany Lajosné mindkét kiadás alkalmával tapintatosan kihagyták a közlendő dokumentumok közül, így az nem jelent meg sem 1967-ben, sem 1985-ben. Hatvany emlékezésében szintén kísért a fenti történet: „Karinthy mondta nekem, 1935–36-ban, hogy Szabó Lőrinc kifejtette a fajvédő elveit – nemhogy író, de még újságíró sem lehet zsidóból. Mire Karinthy megkérdezte tőle, hogy – Mi lesz akkor a te legjobb barátodból, Sárköziből? – Már megmondtam neki, hogy a legjobb, amit tehet, ha főbe lövi magát…” Némileg kétségesnek kell tartanunk ennek a Karinthyval folytatott beszélgetésnek a valóságtartalmát. Ebben az időben Karinthy éppen hogy szimpatizált a Gömbös reformpolitikáját részben támogató Új Szellemi Fronttal, mely mozgalomnak mint a Magyarország segédszerkesztője (főszerkesztő-helyettese) Szabó Lőrinc is aktív részese volt.19 És ha nem is volt munkatársa, de nyilatkozott ennek a részben Szabó Lőrinc által szerkesztett lapnak. A Sárközi-eset meg nagy valószínűséggel később történt meg, már Karinthy halála után. Az emlékirat folytatása már egyértelműen Hatvany emlékezetének tendenciózusságáról árulkodik: „Ő dobta ki az Athenaeum-lapok redakciójából a nem fajtiszta munkatársakat – mire a laptulajdonos Gombaszögi Frida mégis Szabó Lőrinc mellett vallott, amikor a fölszabadulás után ellene indított eljárás során mentő tanúra volt szüksége.” A költő újságírói működésének akár csak felszínes ismerete, illetve Szabó Lőrinc igazolóbizottsági dokumentumainak fényében is az elmondottak képtelenségnek bizonyulnak. Szabó Lőrinc sohasem volt abban a helyzetben, hogy munkatársak alkalmazása felől döntsön, és éppen Gombaszögi Frida volt az, aki felkérte a költőt arra, hogy Horthy Miklós, majd gróf Teleki Pál németországi látogatása alkalmával a sajtódelegáció tagja legyen Az Est-lapok képviseletében. 1939 szeptemberétől pedig már nem volt tulajdonosa Gombaszögi Frida az „Athenaeum-lapok”-nak, vagyis Az Est-konszernnek, melyhez az Athenaeum könyvkiadó és nyomda is tartozott.

Hatvany ugyanez alkalommal, hogy az antiszemitizmus vádját nyomatékosítsa, visszaemlékezett egy másik olyan esetre is, ami még korábban, a húszas évek közepén, emigrációjának idején történt, amikor is Szabó Lőrinc ismételten meglátogatta Bécsben, a Hermes-villában: „Ez abban az időben volt, amikor a Világ, melynek redaktora, Purjesz Lajos meghalt, s a baloldali radikális lap, Feleky Géza szerkesztésében jobb felé hajlott el. Megbotránkozva tartom Szabó Lőrinc elé az újságot, amely egy interjút közöl Francia Kiss Mihály kecskeméti különítményessel, aki miután ellenforradalmi munkáját elvégezte, Pesten borüzletet nyitott. – Hát már itt tartunk, hogy a Világ munkatársa ilyen baráti hangon beszélget egy gyilkossal? Szabó szó nélkül átvette az újságot, melyből felolvassa nekem az interjú végsorait. Az volt bennük, hogy Francia Kiss, mihelyt Pesten berendezte a raktárát, hazamegy Kecskemétre aratni… – Miért olvasod fel – kérdem –, amit már olvastam? – Mert ha meg is ölt pár zsidót vagy kommunistát, mégiscsak jó magyar ember,20 aki hazamegy aratni.” A visszatekintés két momentuma arra enged következtetni, hogy Hatvany Lajos pontatlanul emlékezett erre az esetre, és ez némi kétséget támaszt a Szabó Lőrincnek tulajdonított szavak hitelessége iránt is. A Diószeghy Miklós által készített riport nem baráti jellegű – hacsak magát a beszélgetés tényét nem tartjuk barátinak –, azt mindvégig meglehetősen ironikus hangvétel jellemzi. A cikk pedig valójában még Purjesz főszerkesztősége idején keletkezett: a Világ 1924. július 20-i számában jelent meg.21 Azonban ezzel szemben egy merőben másfajta Szabó Lőrincet ábrázoló kép bontakozik ki Szegi Pál feleségének, Markos Erzsébetnek az emlékezéséből, aki 1928-ban, vagy négy évvel a Hatvanyval történt eset után ismerkedett meg a költővel. Elmesélte, hogy otthonuk abban az időben a baloldali, fiatal magyar irodalom, illetve az ifjú kommunisták találkozóhelye volt. Ha jellemző lett volna a költőre az a magatartás, mellyel állítólag Francia Kiss Mihályt védte, feltehetőleg nem tartozott volna abba a baráti körbe, melynek – az asszony visszatekintése szerint – tagja volt Gelléri Andor Endre, Ascher Oszkár, Lukács László, József Attila, Szántó Judit, Fazekas Anna, Kulcsár István, Szerb Antal és Zelk Zoltán. Szabó Lőrincnek Szegi Pállal, a közismerten baloldali irányultságú kritikussal, költővel való barátságát töretlennek tartotta. Markos Erzsébet részletesen felidézett egy esetet, mely szerint Szabó Lőrinc a férje közvetítésével a Vörös Segély számára adományozott.22 Könnyen adódik az a feltevés, hogy a Hatvany Lajos és Szabó Lőrinc közötti korábbi nézeteltérések Hatvany általi interpretációját már a költőről szóló különféle későbbi mendemondák befolyásolták. Szabó Lőrincnek pedig már nem adatott meg az esetleges félreértések tisztázásának a lehetősége.

Mikor Sós Endre Felvillanó arcképek című memoárkötete megjelent, benne egy Hatvany Lajost megidéző fejezettel, Kabdebó Lóránt levélben fordult az idős újságíróhoz, a Magyar Nemzet főmunkatársához, hogy a Hatvany–Szabó Lőrinc viszony és egyáltalán, a Szabó Lőrinccel kapcsolatos emlékei felől érdeklődjön. Sós 1965. június 8-i levelével válaszolt, melyben reagált a Hermes-villában elhangzottakra. Ő már teljesen másként értékelte a Hatvany által jobboldali elhajlással vádolt Felekyt, aki szerinte „a fehérterror és a prefasiszta idők legbátrabb magyar publicistája”. Soraival meglehetősen sötét és elnagyolt képet rajzolt a költőről, megemlítve a Sárközi-esetet is: „…kétségtelen, hogy erősen megfertőzte őt a hitlerizmus. Sehol sem akarok beszélni arról, hogy az 1930-as évek végén és az 1940-es évek elején a pogromszellemnek megfelelő nyilatkozatokat tett. Sárközi Györgytől, Szerb Antaltól és másoktól is sok borzalmas dolgot hallottam Szabó Lőrinc fasiszta mentalitásáról, Hitler-imádatáról. Sárközi György egyszer előttem is emlegetett olyasmit, hogy Szabó Lőrinc voltaképp számára sem ajánlott mást, mint öngyilkosságot. Nem ismerte el a magyarsághoz valóban mélyen ragaszkodó és »megkeresztelkedett« Sárközi György asszimilációját sem. – Szabó Lőrinc, akivel – ismétlem – gyakran beszélgettem az utcán, és akivel ilyenkor néha fél órát is elsétálgattam – 1944-ben már vissza sem köszönt a magamfajta zsidónak, akit lelke mélyén gázkamrába kívánt.”23 

Súlyos szavak ezek arról, akiről az igazolási tárgyalás során megállapították, hogy 1944-ben közreműködött zsidó származásúak mentesítésében. Sós Endre nem beszélt arról, hogy milyen nyilatkozatokra gondolt, és a levélből is az derül ki, hogy Szabó Lőrinc fasiszta mentalitásáról is elsősorban csak másodlagos információi lehettek. Nem szánta a nyilvánosságnak ezeket a megjegyzéseit, azokkal vitába szállni az utókornak talán nincs is joga, de mindenféleképpen adalékot nyújt a Szabó Lőrinc 1945 előtti társadalmi szerepléséről kialakított negatív kép genezisét illetően.

A Sárközi-esetet legmegértőbben Illyés kommentálta. Már idézett 1945. május 15-i naplójegyzetében ezt írta barátjáról: „Most érzem, hogy lelke mélyéig őszinte volt, s a maga álláspontján igaza is lehetett: teljesen apolitikusnak nevelte magát, milyen gyötrődéssel! Szenvedélyei ragadták el? Nem, szenvedélyes »tárgyilagossága«.” Jóval később, 1959-ben, a Magyar Rádió számára készült, Szabó Lőrincről szóló emlékezésében megjegyezte: „Gondolhatunk azok igazára, akik szerint ilyet nem szabad mondani, mert elviselhetetlen. A költők egyik föladata azonban épp az elviselhetetlen, a keservesen keserű dolgok kimondása és belénk plántálása, amint mondják, művészi alakban, azaz rímekbe burkolva, a prozódia elemeivel édesítve. Végzetük, ha burkolatlanul, mintegy magánhasználatra is kimondják. Ezt sem szűkebb, sem tágabb környezetük nem bírja szisszenés, jaj és – visszavágás nélkül.”24 Bizonyosan állítható, hogy Szabó Lőrincnek ez a sokat és sokféle formában idézett könyörtelen megjegyzése nem a költő antiszemitizmusából eredt, hanem Sárközi abszurd helyzetére utalt, melynek paradox voltát Szabó Lőrinc feloldhatatlannak találhatta magában az életben; az elvonatkoztatás légüres terében látszhatott Szabó Lőrinc számára helyénvalónak a megállapítás. A dolgok valamiféle könyörtelen távlatban való szemlélete, amit Illyés más alkalommal „nietzschei magaslatnak” nevezett, többször is emberileg tarthatatlan szituációkat teremtett a mindennapi életében. „Ez az igazi, magát gyötrő őszintesége okozta Szabó Lőrinc körül tán a legtöbb félreértést” – kezdte a Sárközi-eset felidézését Illyés. Tamás Gáspár Miklós az esettel kapcsolatban felhívta a figyelmet az Öreg barátaimhoz című versre, melyben ugyanaz a fajta őszinteség nyilatkozik meg, mint a Sárközivel folytatott beszélgetésben.25 Szabó Lőrincnek a költeményhez fűzött kommentárjából tudni, hogy ebben egy Magyar Elekkel folytatott vitájának alaphelyzetét örökítette meg: könyörtelenül megmondta idősebb kollégájának, felettesének (aki a Magyarország főszerkesztője volt a mű keletkezésének idején, 1932-ben) és atyai jóbarátjának, hogy az a fajta morális és politikai attitűd, amit képvisel, anakronisztikus, halálra van ítélve. A költemény végén éppen a realitás, pontosabban a „Van” tudomásulvételének részvéten túli, elkerülhetetlen szükségességéről szólt. Az „isteni mindig, ami Van” – jegyezte meg az utolsó versszakban, majd a költeményt személyes megnyilatkozással zárta: „Öreg barátaim, siratlak, / s veletek siratom magam.” Tamás Gáspár Miklós a vers alaphelyzetét így értékelte: „Ezért – ezért a személytelen, a személyességből kifelé küzdő (és én ezt a küzdelmet a nyugati civilizáció legnagyobb erényének tartom: nélküle nincs igény az igazságra!) őszinteségért – volt Szabó Lőrinc oly furcsán kíméletlen a harmincas években, ami aztán oly nagy bajba sodorta. Ahogy Magyar Eleknek és más liberálkonzervatív öreguraknak a tudtára adta, hogy idejük lejárt, úgy említette zsidó ismerőseinek, bár ő személy szerint sajnálja, de elkerülhetetlenül el kell pusztulniuk. Egy civilizációs mutáció kívánja így.”26 

Gyakran felbukkan Szabó Lőrincnél az öngyilkosság mint az életben adódó ellentmondás feloldhatatlanságára adott válasz, mint a mélypontban való megnyugvás negatív lehetősége. Lipták Gábor elmesélte Kabdebó Lórántnak Szabó Lőrincnek a feleségével folytatott egyik beszélgetését, melynek során helyeselte az asszony öngyilkossági szándékát.27 Hasonló esetre emlékezett Illyés is.28 Egy Majakovszkijról szóló esszéjében a szovjet költő öngyilkosságát éppen az ébredésnek, a kijózanodásnak, a megérésnek tulajdonította.29 Egyik költeményében magát az életet is az anyag öngyilkosságának képzetével magyarázta.30 Egy másik verse szerint a szerelem sem lehet más, mint saját lelkének az öngyilkossága.31 Közismert versében, a Semmiért Egészen-ben a szeretet áldozatának fokát jelölte az öngyilkosság felemlegetésével: „Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.” S ami „majdnem”-ként megmarad, annyit hagyott meg a vers a magánvaló élet számára. Életének majd minden szakaszában felemlegette az önkéntes halált: képzete ott kísért a Versek a havasról IV., Hegytetőn című versében. Az 1933-ban írott Megoldásban megvallotta: „öngyilkos gondolatokkal szurkál a kétségbeesés”. Az 1938-as Werthert fordítva és mindig című versében olvashatjuk: „És magamba: ott, bent, gyülekeznek, / egész sereg öngyilkos barát, / és mintha én volnék valamennyi, / úgy köröz a vérem rajtuk át, / saját vérem, kínom, napok, évek / emléke táplálja létüket…” 1949-ben a párálló hévízi tó éjszakai képébe is saját elmúlását vizionálta: „mit akar, mért vonz ez a monoton / s lázas-öngyilkos elragadtatás”. 1927. július 9-én ezt jegyezte fel önmagának: „E pillanatban nem is olyan idegen tőlem az öngyilkosság gondolata, mint eddig hittem. Valószínűleg nincs igazuk azoknak, akik pillanatnyi elmezavart emlegetnek az öngyilkosoknál. Ellenkezőleg: hűvösen és józanul lehet csak meglátni a teljes reménytelenséget.”32 E sorokban is érzékelhetni már a figyelem elvonatkoztatott távlatát, melyben egymásnak felel meg, vagy talán inkább egymásba ér a klinikai őszinteség és a vegytiszta logika. 1945-ben az igazolási eljárások idején és között vezetett Naplójában megállapította önmagáról: „S van bennem valami félelmes, valami ártalmas, majdnem öngyilkos ösztön: mialatt magyarázkodom, nem szeretek magyarázkodni.”33 (Ezt a mondatot később második védőbeszédében szóról szóra megismételte.34 ) Esetleges internálásával kapcsolatban megjegyezte: „Akkor – azt hiszem, olyan jogi következmények kísérik – nincs meg, nem lehet meg többé még a reménye sem semmi tisztázásnak, áthidalásnak, akkor a szakadék köztem és a jelen és a jövő közt olyan teljes, akkor a sérelem olyan végérvényes, hogy utána meg kell halnom, öngyilkosnak kell lennem az első alkalommal, amikor tehetem. Akkor megbecstelenítettek. – Utána halál vagy örök seb. Vagyis halál vagy halál.”35 Akkori helyzetét hasonlóképpen értékelhette, mint korábban Sárköziét. Majd májusban a Naplóba elkeseredetten ezt jegyezte fel: „Öngyilkosság. De előbb megsemmisíteni mindent! Ne maradjon nyomom se!”36 

Az Emberismeret című individuálpszichológiai folyóirat megalakulásának évében, 1935-ben a lap szerkesztősége egy tematikus számot jelentetett meg, melyben jelentős tudósok, írók, közéleti személyiségek nyilatkoztak az öngyilkosság kérdéséről. Szabó Lőrinc a következőket mondta: „Rettenetesen dermesztő az a szem, akár a végső menekvés jóságát látom mögötte, akár az elháríthatatlan erőszakot. Nem volna szabad »kacérkodni« vele. – De nem tudom elkerülni.”37 

Szabó Lőrincnek több barátjával is volt eltérő politikai felfogásból eredő kínos vitája, és ezek közül néhánynak súlyos következményei is lettek. Kodolányi Jánossal a németkérdés megítélésében voltak súlyos nézeteltérései. A közeli barát és szerkesztőségi kolléga éppen azt vetette a szemére, hogy kedvezően ítéli meg a németek helyzetét. 1941-ben a kettejük közötti vita végül is szakításhoz vezetett, s ha két év után ki is békültek, további kapcsolatuk magán viselte ennek a törésnek a nyomát. Az igazolótárgyalás idején is felemlegette Szabó Lőrinc Naplójában az egykori sérelmet: „Most már »jóban« vagyunk, Lillafüred óta; azonban nagy kár, hogy annak idején olyan esztelenül felrúgta hosszú időre a tizenhárom éves töretlen barátságot.”38 Feltehetőleg politikai-szellemi-morális ellentét magyarázza azt a tényt is, hogy Bernáth Aurél és felesége, Pártos Alice, illetve a Szabó házaspár között nem maradt fenn levél 1938 és 1946 között.39 Az asszonyról így emlékezett meg a költő: „Sokat vitáztunk; politikai és egyéb dolgokban nem értettünk mindig egyet, sőt össze is vesztünk néha.”40 Markos Erzsébet egy megjegyzése is arra utal, hogy Szabó Lőrinc társadalmi szerepe konfliktusokat szülhetett kettejük között: „Én nem akarok most arra emlékezni, ami nehéz és fájdalmas.”41 Ezeknek a vitáknak a természetéről csak sejtéseink lehetnek. Végkifejletükből azonban nem lehet egyenesen arra következtetni, hogy a költő valamiféle ideológiai azonosulása lehetett az ok. Szabó Lőrinc megnyilatkozásai arra utalnak, hogy éppen illúziótlansága, a mód, ahogyan a demokratikus intézményrendszereket, a liberális értékrendet, a szocialisztikus reformtörekvéseket szemlélte, és mechanikus társadalomszemlélete lehetett az említett, egyébként baloldali irányultságúnak mondható barátai számára irritáló. Ha úgy gondolta is, hogy a németek térségünkben mindig is meghatározó szerepet fognak játszani, az nem jelentette a német győzelem reményét. Azokban az években azonban sokak számára véleménye a bizalom jelének is látszhatott. A költő egykori álláspontjának, illetve a személyes vitáknak a megítélését elsősorban Szabó Lőrincnek a hitleri birodalomban tett hivatalos vagy félhivatalos útjai befolyásolták. Leginkább talán az keltett feltűnést, hogy 1942. október elején részt vett a német kezdeményezésre megalakított Europäische Schriftsteller-Vereinigung, azaz Európai Íróegyesülés által rendezett weimari Költői Napokon, illetve a szervezet ekkori programjain.42 Szabó Lőrinc kiutazásának fontos körülményei mindmáig feltáratlanok. Mindenesetre az a tény némileg árnyalhatná a weimari utazásról kialakított képet, hogy az Íróegyesülés rendezvényein való részvételre személyesen Ullein-Reviczky Antal kérte fel,43 az, aki mint miniszterelnöki és külügyminiszteri sajtófőnök úgy próbált eleget tenni a német kívánalmaknak, hogy közben az angolszász hatalmaknak is mindig jelezte a kényszert és a hozzájuk való közeledési szándékot,44 s aki 1943 őszétől, már mint stockholmi követ, tárgyalásokat folytatott a nyugati szövetségesekkel a magyar fegyverszünet megkötésének érdekében.45 Ez a weimari félhivatalos út jobban megmaradt némely kortársak emlékezetében, mint felszólalása a másfél hónappal később rendezett lillafüredi írótalálkozón, melyben súlyosan kritizálta a kormány irodalompolitikáját, s hitet tett az írói függetlenség mellett.46 Elhangzott előadásának szövegét a cenzúra nem engedte a Magyar Csillagban közölni. A szovjet és a német közállapotok iránti elismerését később védőbeszédében Moszkva és Berlin rokonságának a feltevésével magyarázta, azzal, hogy a hitleri rendszerben is a szociális kísérletet értékelte,47 és ezzel a tévedésével egyébként saját korában nem volt egyedül. Több alkalommal is megjegyezte, mindezzel együtt sem volt hitlerista, nem volt nemzetiszocialista, de közéleti szerepének említett momentumai hiteltelenné tették védekezését, mert abból sokak nem akartak kiolvasni mást, mint az ordas eszméknek való behódolást.

Az antiszemitizmus, a náciszimpatizánsság másik, nyilvánosan elhangzott vádja az egykori baráttól, Ascher Oszkártól eredt, aki 1964-ben jelentette meg emlékezéskötetét Minden versek titkai címmel. Ebben felidézte a költővel való utolsó beszélgetését, mely jóvátehetetlen sérelmet okozott számára. „Megrendítő esemény 1937 tavaszán: a Szabó Lőrinccel való szakítás volt! – A lelkes baloldali majdnem minden átmenet nélkül éppoly lelkes Hitler-bámulóvá s ezzel együtt fajgyűlölővé vált!” – kezdte a történetet.48 Ascher emlékezése több ponton homályos. Nem tett említést olyan személyes emlékekről, melyek megőrizték volna Szabó Lőrinc Hitlerről szóló ekkori nyilatkozatát; az ominózus Hitler, a szónok című tudósítás pedig csak két évvel később keletkezett. Mit jelenthet a „lelkes baloldali” jelző? Felvetődik még a kérdés, hogy nem Szabó Lőrincnek az Új Szellemi Front mellett Illyéssel, Németh Lászlóval, Kodolányival, Nagy Lajossal, Sárközi Györggyel, Pap Károllyal közösen, két évvel korábban tett nyilatkozatára emlékezik-e Ascher?49 Ez sok baloldali számára kellemetlen meglepetést okozott.50 A Front mozgalma részben támogatta a gömbösi reformtörekvéseket, ez a tény önmagában árulásnak minősült az akkori baloldali értelmiség szemében, függetlenül attól, hogy egyénenként liberális, szociáldemokrata vagy akár kommunista meggyőződésűek voltak-e. Szabó Lőrinc pedig korábban baloldali irányultságúnak számított a szellemi, irodalmi életben, amint erre emberi kapcsolatai és a visszatekintések is utalnak.

Ugyanakkor szimpatizált a sok szempontból az Új Szellemi Front mozgalma folytatásának mondható Márciusi Fronttal is, melyet nehéz lenne szélsőjobboldali elhajlással vádolni. Éppen „1937 tavaszán”, március 15-én ott volt a Nemzeti Múzeum lépcsőinél, ahol megalakult a Márciusi Front,51 és egy 1937. május 17-én kelt levele a mozgalomhoz való kötődésén túl éppen hogy antinácizmusáról is tanúskodik. Így jellemezte a tömörülést: „Milyen furcsa szövetkezések és ellenségeskedések kényszerednek ki az életben! A legszélső jobboldal általában keményen szemben áll ezzel a mi frontunkkal, a márciusival, amit én részben nem is csodálok. Igaz, hogy a mi nyimnyám programunk nagyon kevéssé van kirészletezve. Viszont hiába, a legérdekesebb, legtehetségesebb és legaktívabb írógyülekezet most itt van. Debrecenben is akart ez a csoport estélyt tartani, de a dolog elmaradt, úgy látszik, ott túl sok a nyilas a diákok közt.”52 

Ascher Oszkár a következőképpen mesélte el barátságuk megszakadásának történetét: „Akkor már hosszabb idő óta szavalni tanítottam Kisklárát (tizenkét éves volt), és ilyenkor mindig ott maradtam ebédre. Így, egyik ebéd közben mondottam el az akkor felkapott anekdotát: Andréka főkapitány, aki műkedvelő archeológus, egy nap a főkapitányságra érkezve nagy zsákot emeltet ki autójából. Hain Péter detektívfőnök megkérdi: »Mi ez, méltóságos uram?« – »Megtaláltam Árpád csontjait« – feleli a főkapitány. »Megnézhetném?« – kérdi Hain. – »Jó, de aztán hozd vissza!« Délfelé Hain beállít egy kis zacskó porral: »Tényleg Árpád csontjai.« »Hogy tudtad meg?« – »Bevallották« – mondja a detektívfőnök. Lőrinc felesége naivul ezt kérdezte: »Hát a rendőrségen vernek?!« – »Még ezt nem tudtad?« – mondtam nevetve. Erre Lőrinc – velem szemben ült – felugrott, vérvörösen: – »Tessék, így beszél a vendég!« – »Ide figyelj« – mondtam erre. – »Én nem vendég vagyok, hanem a tanításért kapok itt ebédet!« – »Nem így értettem: ebben az országban vagy vendég!« – ordította. Erre szó nélkül felálltam az asztaltól, és elmentem. Végtelen keserűség, szomorúság, düh és szégyen kavargott bennem. Elsőnek Polgár Lacinak – második énemnek – mondtam el a szörnyűséget. Laci, aki szintén baráti viszonyba került általam Lőrincékkel, másnap, megkérdezésem nélkül, a szerkesztőségben felkereste Lőrincet, magyarázat végett, s hogy ilyen barátság véget érhet-e egy ízléstelen megjegyzés miatt? Aztán lesújtva jött Laci elmondani, hogy járt: Lőrinc kijelentette, nem tréfált, nem a hirtelen haragból tette kijelentését, hanem meggyőződésből! Éppen akkoriban jelent meg Thomas Mann-nak egy nyilatkozata, amelyben azt mondta: »Művész, aki a kor nagy kérdéseire nem művészhez egyedül méltó választ ad – nemcsak ezután nem fog nagyot alkotni, de minden eddigi műve is porrá omlik majd szemeink előtt!« Ezt a cikket kivágtam, egy ív papírra ráragasztottam, s alája írtam: »Szabó Lőrincnek, tizenöt évi barátságunk megcsúfolójának, közös eszméink árulójának, soha-meg-nem-bocsátással. 1937 Nagypéntekjén.« S elküldtem ajánlva. – Pár nap múlva az Egyetem utcai Centrál kávéházban az egyik asztaltól tréfásan rám szólt: »Oszkár, gyere ide!« – elfordultam. Illyés Gyulával találkoztam, aki elmondta, hogy Lőrinc megbotránkozva mutatta neki a levelemet. Gyuszi sajnálkozott, hogy »komolyan veszem« Lőrincet. S még nem tudtam, hogy egy nagyszerű költő még mélyebbre is zuhanhat az embertelenségbe. Hat év múlva azt is megtudtam.”

Az igazságszolgáltatás korabeli áldatlan állapotait karikírozó vicc hatását fokozta a két szereplő emblematikus volta is. Hain Péter detektív-főfelügyelő és Andréka Károly rendőr-főtanácsos mindketten tevékenyen kivették a részüket az 1919 utáni megtorlásokból, és igencsak felelősek voltak a rendőrség antidemokratikus viszonyaiért. A történet kapcsán azonban több olyan kétely is megfogalmazódik az olvasóban, melyekre egzakt módon válaszolni ma már lehetetlen.

Valóban Andréka volt a szereplője a történetnek? Mert elmesélésének idejét megelőzően öt évvel, 1932-ben nyugdíjazták őt mint tényleges helyettes főkapitányt. Azonban Ascher „frissen felkapott anekdotaként” jellemzi a viccet, s egy ilyen humoros történetnek szereplője általában egy éppen abban az időben funkcionáló közéleti személyiség szokott lenni, vagyis nem látszik életszerűnek Andrékát öt évvel később ilyen összefüggésben megjeleníteni.

Vajon mi lehetett az a végső ok, ami miatt Szabó Lőrinc olyan nagyon felháborodott? A szövegből az olvasható ki, hogy a közállapotok, a belpolitikai helyzet megítélésének jogát vonta meg Aschertől, sőt éppen baloldali nézeteit tagadta meg a költő azáltal, hogy ezt a két embert voltaképpen védelmébe vette. Nem lehetséges-e az, hogy a költő félresiklott irányú érzékenységéről volt inkább szó? Hogy az „Árpád csontjai” Ascher általi felemlegetését a magyar múlt iránti érzéketlenségnek tulajdonította – egyébként helytelenül –, csak az akkori, úgynevezett pesti humort érezte ki barátja szavaiból, azt a cinikus kávéházi humort, melyet leginkább zsidó humornak is tartottak? Ez a humor hatotta át a kabarét, a színházat, a filmet, jelen volt a könyvkiadásban, abban a kulturális iparban, melyről Márai ezt írta: „Ez a »szellemi front« legalább úgy felelős azért, hogy a magyarság nagy tömegei, középosztályostul, műveletlenek, tehát erkölcsi felelősségre képtelenek maradtak, mint a dzsentrik, a nagybirtokosok és az általuk eltartott hivatalnokság.”53 

És nem lehetséges-e, hogy Szabó Lőrinc indulatos reakciója mögött ott kísért a népies és urbánus irányzat egyre kibékíthetetlenebbnek látszó ellentéte? Hiszen ekkor már úgy is emlegetik az emlékezésben is megidézett Centrál kávéházat – mely jó néhány szerkesztőség, különféle irodalmi csoportosulás otthona volt –, hogy „Központi Gyűlölde”.54 

Az ominózus levél fennmaradt Szabó Lőrinc hagyatékában. Annak tartalmára több évtized távlatából is – hozzávetőlegesen – jól emlékezett Ascher. A nyilatkozatot, mely egy a levélpapírra ragasztott újságkivágaton volt olvasható, abból az alkalomból tette Thomas Mann, hogy 1937. január 13-án Budapesten a Szép Szó meghívásának eleget téve felolvasóestet tartott. (Ezt az eseményt örökítette meg József Attila Thomas Mann üdvözlése című verse.) Az idézett rész eredetileg így hangzik: „Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ, s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember. El fog senyvedni, éspedig nemcsak azért, mert költői mivoltát és tehetségét veszíti el, és soha többé semmi valamirevaló alkotás nem telik ki tőle – hanem még hajdani műve is, melyet bűnének elkövetése előtt teremtett, s mely valaha jó volt, megszűnik jó lenni, hogy szemünk láttára váljék porrá. Példák lebegnek a szemem előtt.” A manni idézet kapcsán felvetődik a kései olvasóban az újabb kérdés: Szabó Lőrinctől nem tellett-e később valamirevaló alkotás? s ami valaha jó volt, az megszűnt-e jónak lenni? porrá vált-e? Egyébként az ajánlás eredeti formájában erősebb fogalmazású: „Szabó Lőrincnek, a szellem árulójának, tizennégy évi barátság gyáva megcsúfolójának, soha-meg-nem-bocsátással: Ascher Oszkár – 1937. III. 26. Nagypéntek.”

A barátság megszakadásával a két fél meghalt egymás számára. Ugyanakkor az egyik kísértette a másikat gondolatban, megjelenve a megfelelő vagy éppen egy várt vagy egy váratlan pillanatban, hogy folytassa kettejük lezárhatatlan perét. Egyiküknek sem volt ereje áthidalni a legnagyobb, konokul létező távolságot, a kegyelemnek, a szavak, a gesztusok lehetőségének hiányát. Szabó Lőrinc folytatta befejezhetetlen vitáját Ascher Oszkárral. 1945 áprilisában ezt jegyezte fel Naplójába: „Ascher! Az igazi az lenne azonban, ha most idejönne hozzám! – Borzasztó, amit barátok félreértése ártott nekem. Legalább annyira, mint amennyire az ellenségeim gonoszsága. Hallok dolgokat, melyeknél nem gondolhatom, hogy hazudni, ártani akar valaki, s az idézett kijelentés mégis egyszerűen nem igaz! Mi a magyarázat? Egy Kinizsi vagy egy krakéler egyszerűen megoldja a dolgot: agyonüti a másikat, vagy párbajjal és jegyzőkönyvvel rendezi. Én meg akarom érteni őket. Az eszem megáll. Nyilván nem hallották a mondat elejét vagy végét! Az összefüggést. Vagy már olyan telítettségűek voltak, hogy mást jelentett számukra minden szó, mint énnekem.”55 Folytatta belül a pereskedést később is, az Ellenfelek című versét írva, melyet eredetileg a Tücsökzenébe szánt, de végül is nem jelentette meg életében.56 Nem nevezi meg Aschert, de nagy valószínűséggel rá vagy rá is gondolt megírásakor. Soraival a régi magatartást elemezte: a bűnt leginkább az nem tudja megbocsátani, aki elkövette. „Gyűlöli, mert bűne vigasztalan…” És ahogyan se korábban, se később az egykori barát nem akarta megérteni őt, a költő ugyanúgy nem akarta megérteni a másik elmélyült vagy mélyülő elkeseredettségét, azt a közeget, összefüggést, meghatározottságot, melyből a feléje irányuló gyűlölet az erejét nyerte, melyből az táplálkozott. Mindketten megváltozhatatlannak vették azt, ami megtörtént, ami elhangzott, s nem akarták tudomásul venni, hogy minden történés, minden kimondott szó egyszersmind elkezdte önálló életét az időben, nélkülük. Talán ez az oka annak is, hogy a vers zárlata hamisra sikerült: megad a másiknak az igazságból valamit, ha többet nem, de „egy kicsit, mégis”, egy látszatnyit, és ez a „kicsi”, ez a kevés amennyire igazolhatja az ellenfelet a hétköznapok formális moráljának a szintjén, úgy menti fel őt, a költőt, az ártatlant, a legfeljebb tévedéseiben esendőt az egyetemesebb erkölcs síkján.





3.



A második igazolási eljárásának idején tovább folytatódtak a sajtótámadások Szabó Lőrinc személye ellen. Az első, az írói működését vizsgáló tárgyalást még maga Szabó Lőrinc kezdeményezte Fodor József útján.57 Az eljárás ítélet nélkül félbeszakadt. Az esetet az igazolási bizottság egyik résztvevője, Boross Elemér így kommentálta: „…ez a mindenfajta igazolást dezavuáló, felülről kilőtt golyó gellert kapva éppen azt találta fejbe, akit ki akart vonni a Canossa-járásból, magát a költőt.”58 Valóban, az írói igazolási eljárások megszüntetése a Nemzeti Parasztpárt és a Kommunista Párt megegyezésének volt köszönhető. Elsősorban Szabó Lőrinc védelme érdekében jött létre, Illyés Gyula kezdeményezésére.59 Igaza volt Borossnak, amikor azt nyilatkozta: „Így lett az, ami lett – és amit, ha sejtett volna, mellőzött volna az oktalan és elhirtelenkedett mentőakció – a költő igazolatlan maradt. Holott ha csak másnap még együtt van a társaság, az eredmény, a döntés – és nem ítélet – valami szilencium, amire akkor a kiégett, kifosztott, papírhiányos világban szilenciumok nélkül is kényszerülnek az írók, és a költő jóval előbb bekerül a nagy áramkörbe, mint így visszautalva őt oda, ahonnan szabadulni akart: a világ szájára.”60 Ez az első, írói igazolási eljárás Szabó Lőrinc újságírói tevékenységét is vizsgálta, és éppen újságírói-hírlapszerkesztői tevékenysége miatt marasztalta volna el a bizottság, a döntés értelmében pedig fél évig nem publikálhatott volna.61 Mivel az eljárás félbeszakadt, szeptemberben megkezdődött a Magyar Újságírók Szövetségének tárgyalássorozata. Szabó Lőrinc Canossa-járása folytatódott: az eljárást megelőző időszakban, de a tárgyalások idején is sorozatosan érték nyilvános támadások. Az a cikk, mely az első és a második tárgyalás között, szeptember 16-án jelent meg a Világ hasábjain Knut Hamsun és magyar társai címmel, különösen kétségbe ejtette. Szerzője Bodó Béla, aki kollégája volt egy ideig Az Est-lapoknál. Az írás és annak utóélete némileg érzékelteti az igazolási eljárások körülményeinek légkörét, azt a túlhevülő hangulatot, melyben az átélt borzalmak utáni kétségbeeséssel értelmezték a múltat. Az emlékezések egyben vádbeszédek is lettek.

Bodó cikke első felében Knut Hamsun kapcsán arról szólt, vajon miképpen vetődik fel az írói felelősség kérdése, és hogy mi előrébb való, a kisemberek sorsa vagy egy nagy alkotó személyes és morális tragédiája. Hamsun sorsa akkor előtérbe került. A róla szóló hírek bejárták a világot, többek közt az is, hogy a norvég írót hazája kiközösítette. Sorsa kiindulópontja lett néhány, az író vészkorszakbeli felelősségét körbejáró gondolatmenetnek. Korábban Kassák Lajos jelentetett meg egy Hamsun-cikket a megváltozott Új Idők háború utáni első számában,62 melyről Szabó Lőrinc is említést tett Naplójában, megjegyezve, hogy túl keveset tudni az esetéről az ítélkezéshez.63 Bodó elmarasztalt egyes amerikai lapokat, mivel azok Hamsun tettét azzal próbálják értelmezni, hogy aggkori elmegyöngeségben szenvedett az író, amikor a német gengszterizmust dicsőítette. Véleménye szerint ez nem lehet magyarázat a tettére, mert azt egyszerűen lehetetlen megmagyarázni. Aki megérteni próbálja Hamsun magatartását, az voltaképp nem tesz mást, mint hogy egy mérlegre teszi Hamsun jelentőségét meg sok tízezernyi kisembernek a szenvedését, az előbbi pedig nem lehet olyan értékes, mint az utóbbi, vagyis a mérlegelésnek nincs helye. „Én elfelejtettem a nevét és műveit…” – mondja a Nobel-díjas íróról, vagyis szemében Hamsun saját életművét szüntette meg a nácik melletti kiállásával.

Majd Hamsun sorsának magyar vonatkozású tanulságairól szólt, és rögtön rátért a meg nem nevezett költő múltbeli tevékenységének taglalására. Az irodalmi életben kicsit is tájékozottak rögtön ráismerhettek az anonim költőben Szabó Lőrincre. Felháborítónak tartotta, hogy a „kulisszák mögött zajlik a szerecsenmosdatás” annak érdekében, hogy a költő, akárcsak Knut Hamsun, nem beszámítható, vagyis nem felelős mindazokért a nyilatkozatokért, melyekben a náci rendszert és Hitlert dicsőítette. Hogy konkrétan kire vagy kikre célozhatott Bodó Béla, az nem következtethető ki a soraiból. Feltehetőleg az első írói igazolási tárgyaláson elhangzott tanúvallomásokra utalt. Illyés Gyula ez alkalommal – a jegyzőkönyv tanúsága szerint – azt nyilatkozta: „…Szabó Lőrincet nem szabad komolyan venni, ő olyan, mint egy gyerek, mint egy tizennégy éves kisgyerek, és ennek a gyereknek a csodálatával majszol bele minden csokoládéba, mert megkóstolja ezt a csokoládét és azt is. Így kóstolt bele a német csokoládéba is.”64 A védelem nevében megidézett Zilahy Lajos is többek között olyan motívumokra – gyerekkori traumákra és apakomplexusból eredő németimádatra – hivatkozott Szabó Lőrinc védelmében, melyek megkérdőjelezik a németek iránti odaadás komolyságát.65 

Ezt követően Bodó Béla felsorolta a költő bűneit, hogy mi mindenről kellene nem tudomást venni, ha visszafogadná Szabó Lőrincet az írótársadalom. „Felejtsük el, hogy a mélyen tisztelt költő kiutazott Berlinbe Hitlerhez, és tarsolyában egy cikksorozatnyi Hitler-apotheozist hozott magával” – folytatta. „Felejtsük el, hogy ezt a Hitlert az égig magasztaló, imádattól csöpögő cikksorozatot az akkor baloldalinak számító Pesti Naplóban azért kellett kiadni, mert a cikkek megjelenését a költő elintézte a budapesti német követség útján! Felejtsük el, hogy úgy a költő, mint a szóban forgó néhány írótársa minden jobboldali sajtómegmozdulásban részt vett, hogy nyilatkoztak nem jobbra, balra, hanem mindig szélsőjobbra! Hogy a költő – nevét és cikkeit egyelőre nem közlöm – milyen hévvel magyarázta többek közt e sorok írójának is, hogy »egyénileg bárhogy is sajnálom, de benneteket ki fogunk irtani«. Közlöm ezúttal, hogy a kiirtás majdnem sikerült is. És nem a költőn múlt, hogy nem sikerült. Ez azonban líra, magánügy. A költő ügye nem az!” Majd kérdéseket intézett a költőhöz: 1. Még mindig istennek tartja-e Hitlert? 2. A húszmillió ember gyilkosa, a náci rezsim még mindig a legtökéletesebb rezsim-e a számára? 3. Ki kell-e irtani a baloldali elemeket? És egy úgynevezett költői kérdéssel zárta le kérdéseinek a sorát, hogy mi nyitotta fel az igazságra a költő szemét. És a választ is megelőlegezte: „Talán csak nem az, hogy »akkor« mint Hitler-követő kereste az érvényesülést, míg most az opportunitás más utakat diktál?” Cikke zárlatában Bodó Béla megjegyezte, hogy amikor az egyszerű, iskolázatlan embereket felelősségre vonják nyilas párttagságuk miatt, akkor a költőt, aki felelős azért, hogy ezek a kisemberek megtévedtek, miért nem számoltatják el. „…a szóban forgó íróktól tanulták meg, hogy éljen Hitler, az isten, a dicsőséges és alkotása: a nácizmus!” – fejezte be Bodó Béla emlékezését és Szabó Lőrinccel szembeni vádbeszédét.

A Világ szeptember 16-i száma rögtön Szabó Lőrinc kezébe került. A cikk feletti kétségbeeséséről Naplója tudósít: „Reggel felmentem a Rózsadombra. Gyuszi mutatta a legrémesebb eddigi támadást, a Világ tegnapi cikkét Bodó Bélától, »Hitler: isten!« »Sajnállak egyénenkint, de ki fogunk irtani benneteket!« – Ilyesmiket ad a számba, s rám fogja, hogy a Hitler-istenítő cikkeket én kényszerítettem rá a német követség útján a Pesti Naplóra!! A valóság az, hogy én egyetlen német követet nem ismertem személyesen, s egész életem során még csak egyetlenegyszer sem láttam azt a nevezetes német sajtófőnököt – a neve se jut eszembe –, akit annyit emlegettek, mint az itteni német dolgok fő-fő irányítóját! – S mi az, hogy »isten«? Olyan vallásos ember vagyok én? Micsoda beugrás ez, vagy vicc, vagy nem tudom, mi? Talán olyasmi, mint amit Napóleon mondott Goethének, s amit Szántó Rudi annyiszor szeretett idézni: »A Végzet? Uram, tudja meg, hogy a Végzet: a politika!« Megáll az eszem!” A Naplóban nem olvashatunk arról, hogy másnap egy levelet írt barátjának, írótársának, Fodor Józsefnek, aki ekkor a Világ vezető publicistája is volt.



„Kedves Barátom!

De kár, hogy tegnap nem találtál itthon! Különben… akkortájban lehetett éppen, hogy a Világ cikke a kezembe került. Rettenetesen hatott rám. Mi ez? Mit akarnak? mi ez az érthetetlen valami? Milyen változatai jönnek még ennek a szabályszerű boszorkánypernek? mi torzul itt pokolivá? Hogy biztatja itt egymást a tévedés, torzulás, ősrégi félreértés, kitalálás?

A cikkírótok szeretett engem. Emlékszem rá. S arra is, hogy egyszer aztán, vagy hat-nyolc évvel ezelőtt, érdes, ellenséges lett velem szemben, tartózkodó, gyanakvó vagy még több. Később már nem láttam; néha hallottam róla.

S most ilyen metafizikával jön!

Nem szólok a lelki hatásról, amit rám tett. De a csodálkozással, hogy így fejezzem ki magamat, együtt nőtt bennem a vágy, a kíváncsiság, hogy megértsem az érthetetlen dolgot: azt, aminek mégiscsak kell lenni valahol az emlékeinek fenekén, mint mozgatónak, mint magyarázó indítéknak. Morálisan ugyanis épkézláb lélek ilyesmit nem mondhat, nem érezhet, nem ismételne meg. Mi történt itt? Ma reggel aztán a megoldással ébredtem. A teljes ködből elődereng valami. Leírom neked. Istenem, istenem, ez a fiú – mint fiúra emlékszem rá – így gondolt rám annyi éven át, így beszélt rólam, mindezt hitte: képzeld, mennyit ártott, árthatott »közhangulat« teremtésével, kialakításával! Irtózatos, mondom. Isten és én? Mi ez, képletes beszéd? Milyen határig? s milyen értelemben? Hitler mint isten? – Most figyelj ide, azt hiszem, tetten értem egy babona születését. Milyen groteszk szörnyűség.

Képzelj el egy meglehetős atheista-materialista hangulatot, engem is benne, s egy szerkesztőséget, ahol olyan epatírozó stílus járja, hogy pl. derék baráti polgárok éjszakai viziteinél egy fiatal szerkesztő nyugodtan felsétál az íróasztalok tetejére, és cigarettázva, minden átmenet nélkül, onnan folytatja vendégei előtt a fejtegetéseit: »…mikor azt a rántott gyermekagyvelőt ettük stb.« – ŕ la Baudelaire. S vedd hozzá, hogy ugyanott milliószor idézte az egyik szerkesztő Napóleon híres feleletét Goethének: »A Végzet, uram? A Végzet – a politika!«

S ezek után:

»Isten nincs. Hitler van. Hitler a politika. A politika a Végzet. Ergo: Hitler a Végzet.«

Érthető most már ez a vicces teológia? Ez a rémség? S kellett ehhez hívőnek lenni, olyan értelemben? S nem lett csakugyan végzete Hitler csaknem mindenkinek ezen a tájon?

De hogy lehetett másképp, úgy érteni valamit? S ezzel előállni! Az egész ügy dermesztő. Még magyarázatnak sem tudom elképzelni egyéb alapját.

A cikkekben nincs istenítés. És Sz. L. semmit nem »intézett« a német követségen a P. N. körül. Más körül sem, soha. Egyetlenegy német követet nem volt szerencséje megismerni! Még a nevezetes Excellenzet sem ismerte, aki a sajtóügyeket intézte, s akit minden újságíró ismert, zsidó és nemzsidó egyformán! S ugyanígy minden, a többi. Egymás vízióit növelték bizonyos urak, a rám-látásaikat, a rám-hallásaikat! S ha már ebbe a keretbe raktak – abba, amelynek eddig legszörnyűbb bizonyítéka a szombati cikk –, akkor már minden szavam és mozdulatom azt az értelmezést nyerte bennük, amely a kialakított képnek eleve megfelelt!

Bodó helyében én fognám a kalapomat és indulnék Sz. L.-hez: – Uram, bocsásson meg…

Ezt, valami effélét mondtam volna el neked, ha itthon találsz. Bár akkor meg csak bámultam magam elé a semmibe, csöndesen megőrülni kezdő lélekkel, mint már annyiszor, de máris arrafelé tapogatózva, amerre később, éjjel, alvás közben mászkálhatott az eszem.

Ellenfeleimnek tulajdonképpen örülniük kellene ebben a szörnyű világban – ha tudnák, hinnék a valóságot –, örülniük kellene, hogy van valaki, akit nem szükséges gyűlölniük, s az a valaki Sz. L.!

Isten veled. Hajnali beszélgetésnek átküldöm hozzád ezt a leírott negyedórát.

Ölellek.”66 



A fennmaradt jegyzőkönyv tanúsága szerint az újságírói igazolási eljárás szeptember 20-án megtartott második tárgyalásán már szóba került a Világ 16-i számában megjelent cikk, s a bizottság úgy döntött, hogy szerzőjét, Bodó Bélát megidézi mint tanút.67 Bodó meg is jelent a harmadik, szeptember 25-i tárgyaláson. A bizottság előtt elmondta: „annyit szenvedett és kínlódott az elmúlt rezsimben, hogy tudja, mi a szenvedés és kínlódás, gyűlöli az üldözést és az embervadászatot, nem szeretne abban részt venni, és ezért szeretné, ha a bizottság felmentené a tanúvallomási kötelezettség alól.”68 Mihályfi Ernő elnök nem adott helyt a kérésnek, szükségesnek tartotta az egykori kolléga meghallgatását.

A jegyzőkönyvben így maradt fenn Bodó Béla vallomása: „Szabó Lőrincet huszonöt esztendeje ismeri, és ebből – egypár év kivételével – úgy ismerte, mint a demokrácia komoly harcosát. Hosszú éjszakákon keresztül vitatkozott vele a kommunizmusról, a demokráciáról, meggyőződéses jó baloldali volt. Elkövetkezett egy óra, amikor mindenki úszott az árral, és feltételezi, hogy nem is meggyőződésből, talán nem is átgondoltan, talán azért, hogy érvényesüljön, talán azért úszott Szabó Lőrinc is annyira az árral, mint cikkében leírta. De itt is tud egy mentő körülményt, hogy amikor bekövetkezett a legrosszabb, akkor számos embert megmentett.” Bodó e szavait követően ismertették a szeptember 16-i cikket. A további történéseket a jegyzőkönyv pontosan rögzítette: 

„Tanú: A felolvasott cikkben írottakat generálisan Szabó Lőrincre is értette, részben rá is vonatkozik az, hogy istenítette Hitlert. Közben átnézte a Szabó Lőrinc által írott cikkeket, és megállapította, hogy azok a háború előtti keletűek. Pontosan nem emlékszik, hogy melyik cikk volt az, de megjelenésük idején feltűnést keltettek cikkei. A felelős szerkesztők abban az időben Mester Sándor és Földi Mihály voltak. »Kiutazott Hitlerhez, és tarsolyában egy csomó apotheózist hozott magával«, ez Szabó Lőrincre vonatkozott. »Elintézte a német követség útján, hogy a cikkek megjelenjenek.« Nagyon meg volt döbbenve, hogy ilyen cikk a Pesti Naplóban megjelenhet, mire Földi azt mondta, hogy meg kell hogy jelenjen, mert Szabó Lőrinc ezt illetékes helyen elintézte. Ezt Földi egy négyszemközti beszélgetés során mondotta.

Kérdésre kijelenti tanú, hogy nem tudja, hogy Szabó Lőrinc milyen viszonyban volt Földi Mihállyal. Felteheti azt is, hogy Földi maga is restellte ennek a cikknek a megjelenését, és ezért takarózott ezzel a kijelentéssel.69 

»Nyilatkoztak nem jobbra-balra, de mindig szélsőjobbra.« Ez Szabó Lőrincre vonatkozott. Ezek szóbeli nyilatkozatok voltak, de idézni nem tudja őket.

»Milyen hévvel magyarázta, hogy benneteket ki fogunk irtani.« Szabó Lőrinc ezt tanúra értelmezte. Lehet, hogy ez egy szarkasztikus megjegyzés volt. Ezt magánügynek tartotta, annyira, hogy ezután beszüntette Szabó Lőrinccel az érintkezést.

Megállapításait a tanú nem konkrét cikkre alapította, hanem valamennyi cikkre, amit átnézett. Az a véleménye, hogy botolhatott Szabó Lőrinc, de olyan lelkes harcosa lesz a demokráciának, amilyen botlása előtt.

A cikk olvasása óta öt-hat év telt el, nagyon sok szenvedésen ment át azóta, sok keserűség gyülemlett fel benne. Cikke megírásakor nem olvasta el újból Szabó Lőrinc megjelent írásait, hanem távlatból nézte a dolgokat, impresszió alapján írta a Világban megjelent cikkét.

Többek közt a Pesti Napló 1939. május 2-i számában megjelent Hitler, a szónok című cikkre is alapította azt a megállapítását, hogy istenítette Hitlert.

Farkas Ferenc kérdése: A Szabó Lőrinc ellen elterjedt hangulatot fogta-e össze a Világban megjelent cikkében, anélkül, hogy konkrétan gondolt volna valamire?

Tanú: Nem. Azt hiszi, hogy Szabó Lőrinc naivságból írta ezeket a cikkeket, mert a Magyarország szerkesztője akart lenni. Utóbb hallotta, hogy felkérés nélkül is nagyon sok embernek segített, és tanú szemében ezzel minden meg van bocsátva.

Hirmann József kérdése: Melyek azok a jobboldali sajtókörök, amelyekben Szabó Lőrinc mozgott?

Tanú erre nem emlékszik.

Szabó Lőrinc: Semmi opportunitás nem volt. Haszonszerzés, állásszerzés nem vezette. Wolff excellencet nem is ismerte.70 Amikor Gombaszögi Frida kérésére kiküldték, Földi Mihályt személyesen megkérte, hogy húzza meg a cikkeit, alkalmazza a szükséglethez, és ő a vezércikkek tónusához alkalmazta is. Földi és közte feszült volt a viszony, sokszor bántotta, sértette, megalázta, és lehetett benne az ingerültségnek bizonyos foka. Arra a kitételre, hogy »kiirtunk benneteket«, nem emlékszik, de ha ezt mondta volna, őszintén sajnálja, de ilyen kitételt semmi esetre sem a maga nevében használt.

Tanú megesketését nem kívánták, mellőzve.”71 

Nem tudható, hogy a köztük lévő viszony a későbbiekben miképpen alakult, és ezután egyáltalán találkozott-e Bodó Béla a költővel. Egy 1957-es levelében Bodó még kéziratot kért Szabó Lőrinctől az újonnan létrejött Esti Hírlap számára, de erre már nagy valószínűséggel a költő nem reagált. A megszólítás kedélyesen baráti: „Drága Lőrinckém…” A búcsúzó szavak: „Ölel a régi barátsággal: Béla”.72 Azonban ha tisztázódott is valami közöttük, a szeptember 16-i cikk megmaradt, állításainak cáfolata nem kapott szélesebb nyilvánosságot. A költő 1945-ös Naplójának utolsó bejegyzésében megemlítette: „a cikkíró Bodó Béla; visszavonult, nem vádolt, elsiette a cikkét, tévedett, rendes volt, utána kibékültünk.” Majd nem sokkal később a feljegyzések a következő mondattöredékkel érnek véget: „És most pihenni, felejteni, ébredni…”73 





4.



Az újságírói igazolásának első tárgyalása előtt két nappal, szeptember 10-én a költő leányának, Gáborjáni Klára színésznőnek meg kellett jelennie az Andrássy út 60-ban, egy napig tartották bent. Az államvédelmisek egy fasisztának minősített összeesküvést akartak leleplezni, erről faggatták. Amíg nem tért haza, a család nem tudott róla semmit. Szabó Lőrinc akkor is úgy érezhette, őmiatta büntetik meg a gyermekét. Korábban már a Színészek Igazolóbizottsága fegyelmi jellegű büntetéssel sújtotta Gáborjáni Klárát, ami a színészi munkától való három hónapi eltiltást jelentett. Az ávós kihallgatás híre elterjedt, Szabó Lőrinc a következőt jegyezte fel Naplójába: „Csak terjedjenek a rossz hírek, a szörnyű pechek is csak változzanak teherré, gyalázattá a kivédett rohamok is!”74 A sajtótámadások, az igazolási tárgyalások közepette azonban elkezdett írni; augusztus végétől folyamatosan születtek meg a Tücsökzene első darabjai.

Rába György szerint egy olyan sorsérzés jelenik meg a Tücsökzene verseiben, ami korábban idegen volt Szabó Lőrinc költői világában. Felülemelkedett saját életén, és rátalált „a megbékélés nézőpontjára”.75 Ez a megtalált pont segítette túl az igazolását kísérő megpróbáltatásokon. Némely kritikusai hiányolták a műből a személyes és a tragikus történelmi események rajzát vagy az ideológiai önkritikát,76 azonban ebből a nézőpontból értelmetlenné válik a számonkérés. A Tücsökzene Szabó Lőrinc korábbi meggyőződéseinek, véleményeinek, tapasztalatainak és költői útjainak egy magasabb szintézisét teremtette meg, Rába szavaival: „az időtlenben kiteljesedő személyiségre” ismerhetünk.

1945-tel kezdődően egy minden eddiginél erősebb és mindenki számára nyilvánvaló törésvonal jelent meg az időben – Thomas Mann szavaival: „egy bizonyos, életet és tudatot mélyen meghasító határ”77 –, hiszen Szabó Lőrinc és nemzedéktársai életét egy elképzelhetetlenül pusztítóbb és embertelenebb háború osztotta különböző szakaszokra. E „meghasító határnak” a természete, hogy mindent, ami a fordulat előtt történt, a visszavonhatatlanság, a végérvényesség látszatával ruház fel, ugyanakkor már-már időtlenné is tesz. A sors, a korábbi történetek jellege régmúlttá, egykorivá válik.78 Szabó Lőrinc nemzedéktársai közül sokan érezhették azt, hogy ami velük megtörtént, sorsuk egy része még életükben történelemmé válik, ezáltal pedig maguk is némiképp idegenné válnak saját múltjuk számára. A múltat elidegenítő mozzanat jelenik meg a Tücsökzene 81. versében: „Emlékezet! Anyám te s én fiad / egyek vagyunk mi, és nem emberek: / mások vagyunk, oly személytelenek.” Az egykor megtörtént dolgok érvényessége minden irányban kiterjed az időben, és ezáltal az idő némiképp megszűnik kiszámítható lenni. A múlt régmúlttá, majd hagyománnyá válik, melyben ugyanakkor megnyílik a lehetőség a múlt és a jövő felcserélésére, illetve egymásnak való megfeleltetésére. A múltbéli dolgok „egykor megtörténő” dolgokká válnak, vagyis jelentésük kettős lesz, egyszerre érvényesek a múltban és a jövőben, és ezáltal egy adott pillanatban egzisztenciális lehetőségként jelennek meg. Az egyén az emlékezéssel a megtörtént dolgok visszavonhatatlanságának tudata ellenére újra akarja élni a múltat, oly ösztönös mohósággal, hogy úgy tetszik, mintha éppen a múlt akarna feltámadni az érzésben. „…mintha maguk az évek, egykori / dolgok akarnák újra kezdeni / álmukat bennünk” – írta a költő a már idézett versében. Azonban az egyén kiszolgáltatottá válik a kialakuló kollektív emlékezetnek is, a megítélésben egy tőle már idegen múltbeli látszat, egy szerep is kizárólagosan realitássá válik, és fullasztó módon dermed meg rajta.

Az emlékezet célja lehet még az Énhez való viszony tisztázása is, vagyis megérteni, hogy mi volt a visszavonhatatlanság előtt, visszatérni a kimondott szó előtti hallgatáshoz, visszatérni a gondolathoz, az ábrándhoz, mely megelőzi a cselekedetet. A személyes életnek a korszakváltás, a „tudatot mélyen meghasító határ” előtti történései kimerevedhetnek úgy is az időben, mint a tárgyalások során. A vád és a védelem érveiben, a jogi fogalomrendszer celláiban láthatólag végérvényesen elgyengül vagy elhal mindaz, ami tegnap még az élet és a halál egynemű valósága között az álom, a szorongás, az önfeledtség, a rettegés, a vonzalom vagy az undor állapotaként létezett. Vannak eszmék, művek, társadalmi szerepek, és eltűnik mögülük az a valaki, aki mindezeket megtalálta, megalkotta vagy viselte. Szerette volna az emlékezet révén elhagyni, és újból visszanyerni azt az Ént, akivel egy kevéssel korábban még nem tudta érezni a közösséget. Nemcsak a „táj épül, omlik”, hanem az Én, annak „azonosságtudata” is. Egyrészt megszüntetni akarta az Ént, mivel emberi szerepében minden kétségessé vált, minden megkérdőjeleződött, az is, hogy miképpen létezik mint individuum: „hányszor szétrepülök / a semmibe, – merevül a szemem, / szívem lassúl, – és üres testemen / hogy zúg át oly istenek gyönyöre, / akiknek a Megszűnt Én a neve.” Amikor az Én tőle már elválik, s hiánya által kozmikussá növekedik, mégiscsak megtalálja önmagát: „úgy hagy el az Én, / úgy rohan, úgy nő az egeken át / és csak mikor már ő a burka, csak / akkor látod meg újra magadat…” – írta a 352. versben.

Az alapvető törekvés leginkább: visszatérni ahhoz az Énhez, mely önmagában se nem lírai, se nem romantikus, se nem racionális, se nem reménytelen, se nem reménykedő, visszatérni a személyiség előtti, a mintegy metafizikai Énhez. Ez az Én az eredendő tudás, „az örök vég és az örök kezdet” nem szűnő tapasztalata. Az emlékezésben – vagy pontosabban: az alkotó emlékezés révén – ezt kutatta: megnyitni a történések, a jelenségek, a köztes lelki állapotok mögötti csendet, vagy az annak megfelelő, örök tücsökzenét, mely pillanatokra érzékelhető volt már abban az 1945. augusztusi pasaréti nyáréjszakán hallható, szegényes, együgyű és monoton, örömöt és bánatot kifejező ciripelésben is.

A Tücsökzene idején készített kisebb-nagyobb feljegyzései között találni egy mondatot: „Csak átvitelek erdejéből lépünk ki, vagy pedig egy tükrökkel körülzárt palotából.”79 Ez egy Paul Valérytől származó gondolatnak a megfordítása, mely a Leonardo-esszében eredetileg így hangzik: „Csak egy erdőbe hatolunk, az átvitelek erdejébe; vagy pedig egy tükrökkel körülzárt palotába, melynek magányos lámpáját e tükrök a végtelenségig szaporítják.”80 Az idézett Szabó Lőrinc-mondat előtt a következő feljegyzésekkel találkozunk: „Mindennap feltámadok és változok.” Majd: „Legmélyebb gondolataimnak s életemnek nem lehet tanúja.” Az utóbbit szintén felfoghatjuk mint egy Valérynek szóló választ. A mondat, melyre jegyzetében reflektál, így szól: „Még »legmélyebb« gondolatunkat is ama legyőzhetetlen körülmények zárják magukba, melyek minden gondolatot »felszínessé« tesznek.” Feltehető, lélekben Valéryvel vitatkozott. Az ő kudarca nem az lesz, hogy végül az átvitelek erdejébe téved, hanem ellenkezőleg, onnan akar kijutni.





5.



A történetíró felelősségét érintő gondolatokkal találkozunk egy másik helyén annak a magyar nyelvű Valéry-kötetnek, melyet a költő a Tücsökzene első verseinek keletkezése idején forgathatott, és amelyben a Leonardo-esszé is olvasható. „Az irodalomtörténet, mint maga a történelem, más-másképpen aranyozott legendákból van egybeszőve. A legcsalókábbakat szükségképp a leghitelesebb tanúknak köszönhetjük. Mi téveszthet meg jobban bennünket, mint azoknak az igaz embereknek a tanúbizonysága, akik csak azt mondják el, amit láttak, úgy, ahogy mi is láttuk volna? – De mit ér az, amit látni lehet?” – teszi fel a kérdést Paul Valéry La Fontaine-ről szóló esszéjében. „Szellemünkkel is úgy van, mint testünkkel: azt, amit legfontosabbnak érez, titokkal burkolja be, önmaga előtt rejtegeti; épp azzal a mélységgel jelöli és védelmezi, ahova eleve helyezi. Ami fontos, fátyolozott; a tanúk s az okmányok elhomályosítják; a művek s a cselekedetek egyenesen azért vannak, hogy álarcot vonjanak rá.”81 Az emlékezők és emlékezések azonban teret követelnek maguknak úgy, hogy közben mellékessé válik az a kérdés, miképpen fontos az életrajz a művek vonatkozásában. Nem lehetséges-e, hogy amikor kutakodva szétválasztjuk az életet és az életművet, voltaképpen a kettőnek egy hamis egységét alkotjuk meg?

Létezik egy cinikus felfogás: Szabó Lőrinc náciszimpatizáns volt és antiszemita, de hát nem ezért szeretjük, ezért felesleges is életútjának kétes aspektusaival foglalkozni.82 Ugyanakkor ha szétválasztjuk is az életutat és a költői életművet, az egyik fényeit vagy árnyékát mégiscsak rávetíti a másikra. 

A Thomas Mann-i „életet és tudatot mélyen meghasító határon” túl sokan már csak akkor próbálták megérteni a másikat, ha valamilyen módon rákényszerültek az önmagukkal való szembesülésre. Ugyanakkor 1945-tel a jelen is ugyanolyan idegen lett többeknek, mint saját múltjuk. Függetlenül attól a szereptől, hogy üldözők vagy áldozatok lettek-e akkor, vagy melyik szerepben voltak korábban. Az élmények megdermedtek a szenvedésben, az emléktöredékek készen adódó, hamis összefüggésbe kerültek, látszatokat közvetítettek a vélemények. Ezért is kezdődhetett el újból és újból a „per”, és ott munkált az ítélkezés kényszere is. A kései utókor kötelessége azonban nem a mérlegelés, nem az ítélkezés, hanem a múltra való figyelem, mely akkor teljes, ha elfogulatlan. Ahogyan Simone Weil mondta: „Az igazság és igazságosság szelleme nem más, mint figyelem…”83 





Jegyzetek



1 A műsorról készült felvételt elvileg meg lehet tekinteni a Magyar Televízió honlapján: http://old.hirado.hu/nyomtatas.php?id=161269

2 Szabó Lőrinc két 1945-ös igazolási eljárásával kapcsolatban lásd Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc igazolási pere a Magyar Újságírók Szövetségében. Új Írás, 1991. márc. – Horányi Károly: Szabó Lőrinc első igazolási tárgyalásának jegyzőkönyve. Magyar Napló, 2007. okt. – Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz. Összeállította, a jegyzeteket és az utószót írta Kabdebó Lóránt. Bp., Magvető, 1990. – KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc „pere”. Bp., Argumentum, 2006. – Szabó Lőrinc: Vallomások – Naplók, beszélgetések, levelek. Összeállította, a jegyzeteket és az utószót írta Horányi Károly és KabdebóLóránt. Bp., Osiris, 2007. (Továbbiakban: Vallomások.) Az idézet az utóbbi kötet 517. oldalán.

3 Vallomások, 517.

4 Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”. Bp., Argumentum, 2006, 367. Kiemelések a szerzőtől.

5 Gombaszögi Fridának a második igazolási eljárás során tett tanúvallomását az 1945. szept. 12-én felvett jegyzőkönyv a következőképpen örökítette meg: „Miklós Andorné, Gombaszögi Frida, Akácfa u. 7., szül. Budapesten, 1890, özvegy. A törvényes figyelmeztetés után. – Szabó Lőrinc 1938–39-ben a lap megbízásából Németországban járt. Nem tudja, hogy akkor milyen esemény volt, de tudja azt, hogy akkor nemcsak a Magyarországtól, hanem minden laptól kiküldtek riportert, de kiküldtek minden más országból is. Tanúnak volt az az elgondolása, hogy ne száraz riport jelenjen meg, hanem küldjék ki Szabó Lőrincet, hogy egy költő szemével látott színes tudósítást adhasson a lap. Az elvétele [Sic! Feltehetőleg a Magyarország szerkesztőségében végzett olvasószerkesztői munka időszakos felfüggesztésére, e munkából való ideiglenes „elvételére” gondolhatott. – H. K.] körül Szabó Lőrincnek semmi szerepe nem volt. Szabó tanú szerint nem értett a politikához, nem is politizált. Suttogtak arról, hogy nyilas jelvényt hord, ezt meg is mondta neki, mire viccből megmutatta a kabátja hajtókáját, és onnan egy gombostűt húzott ki. Tanúról tudta Szabó Lőrinc, hogy zsidó származású, és úgy vele, mint férjével évtizedek óta a legjobb barátságban volt. Tudja azt, hogy másoknak is segítségére volt. 1944. március 19-én egész nap nem szólalt meg a telefonja, egy lélek sem kereste fel; 20-án Szabó Lőrinc volt az, aki felrohant és érdeklődött.” (Vallomások, 500.)

6 A Vezér c. verssel kapcsolatban az igazolási eljárások dokumentumainak közlésén túl lásd Szabó Lőrinc: Vers és valóság – Bizalmas adatok és megjegyzések. Bp., Osiris, 2002 – a továbbiakban: Vers és valóság –, 108., 134–135., 411., 417–418., 430. – Rába György: Szabó Lőrinc. Akadémiai K., 1972, 104–108. – Kabdebó Lóránt: Útkeresés és különbéke – Szabó Lőrinc 1929–1944. Szépirodalmi Kvk., 1974, 129–130. – Kabdebó Lóránt: Az összegezés ideje. Bp., 1980, Szépirodalmi Kvk., 50. – Nyerges András: Színrebontás– A költő és a „vezércsel”. Magyar Hírlap, 2000. ápr. 8. – Murányi Gábor: Szabó Lőrinc rossz mondatai – Prózai dolgok. HVG, 2000. ápr. 15. – Kabdebó Lóránt: Egy vers vágóasztala. In uő: Szabó Lőrinc „pere”. Bp., Argumentum, 2006, 69–89. – Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója, első védőbeszéde és igazolási tárgyalásainak jegyzőkönyvei; utolsó közlésük: Vallomások, 470–471., 480–481., 484.

7 Mihályfi Ernőt 1936 áprilisában nevezték ki a Magyarország főszerkesztőjévé, és 1939. nov. 17-ig jegyezte a lapot. Az eljárás abszurditását jelzi, hogy Mihályfi, a Magyar Újságírók Szövetsége Igazolóbizottságának az elnöke, akkor még nem is volt igazolva. Az ő igazolására csak 1946. ápr. 23-án került sor. Mihályfi Ernő igazolási papírját pedig az igazolóbizottság akkor még funkcionáló elnöke, MihályfiErnő írta alá. Lásd MTAKK Ms 6263/132.

8 1938. aug. 22. és 28. között Horthy Miklós és Imrédy Béla, 1939. ápr. 28. és máj. 24. között Teleki Pál sajtókíséretének volt a tagja. A tudósítások ezekben az időszakokban keletkeztek.

9 A szovjet megszállás után az igazolási bizottságok megalakulásával, az igazolási eljárások megindulásával kialakult az előélet politikai szempontból való vizsgálatának rendszere Magyarországon. Az igazolóbizottságok felállítását 1945. jan. 4-én az Ideiglenes Kormány 15/1945. M. E. sz. rendelete írta elő. Feladatuk kezdetben az állami, majd később a magánalkalmazottak háború alatti magatartásának politikai szempontból történő felülvizsgálata volt. Az 1.080 és 1.146/1945. (illetve később az ezt kiegészítő 3.140/1945.) ME. sz. rendelettel a szabad pályán dolgozó értelmiségieket (állatorvos, mérnök, orvos, gyógyszerész, hírlapíró, ügyvéd, színész stb.) is igazoltatták. Az igazolások köre kiterjedt az írókra is. Lásd Magyar Közlöny 1945. I. 4., V. 2., V. 4., V. 8., VII. 1., IX. 26., 1946. I. 23., IV. 3., 1948. IV. 1. – A m. állam szervei. Bp., 1985. I. 258.

10 Gömöri György: Újrakezdés a második világháború utáni magyar költészetben. Kortárs, 1999/12. 76–86. Interneten: http://www.kortarsonline.hu/9912/gomori.htm

11 Rába György: Szabó Lőrinc. Bp., Akadémiai K., 1972, 166.

12 Illyés Gyula: Szabó Lőrinc. Róla magáról. In uő: Iránytűvel. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1975, 2. k. 230.

13 Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1986, 363.

14 Vallomások, 480–481.

15 Vallomások, 386–388. Szabó Lőrinc fia 1934-ben töltötte be az ötödik évét.

16 Vallomások, 326–327.

17 Vallomások, 386–387. E helyen olvasható Szabó Lőrinc erre vonatkozó egyik megjegyzése: „Ha antiszemitizmusból csinálta volna, márpedig sehogy sem csinálta, valaki azokat a rajzokat: miért barátkozott akkor zsidókkal, miért hívott meg nagyrészt zsidókat arra a baráti zsúrra.” (Kiemelés az eredetiben.) Lásd még az 1945-ös Napló más részeit is: Vallomások, 435., 450.

18 Hatvany Lajos hagyatéka, MTAKK Ms 391/19. Az emlékiratot teljes terjedelmében közölte KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 286–287.

19 Amikor a Magyarország 1935 áprilisában megjelentette az Új Szellemi Front mozgalmát valamilyen formában támogató cikkeket, akkor a szerkesztőség számolt Karinthy Frigyes hozzászólásával is. Lásd Zilahy Lajos 1935. ápr. 26-i, Szabó Lőrinchez írott levelét. Közölte KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 106.

20 A kéziratban a „magyar ember” kitétel előtt áthúzott szó: „paraszt”.

21 A Hatvany Lajos-féle emlékezésről lásd Kabdebó Lóránt: Egy eszmélet története – Szabó Lőrinc 1945-ös Naplója. In uő: Szabó Lőrinc „pere”, 286. – Hatvany már 1927. máj. 16-án egy Szabó Lőrincnek írott levelében kitért a Francia Kiss Mihály-ügyre. Erre a levélre a költő 1927. jún. 1-jén válaszolt. A kettejük vitájáról többek közt a következőket jegyezte meg: „A dolog úgy áll, hogy erről az úrról [Francia Kiss Mihályról] egy kollegájával kapcsolatban esett szó köztünk, bizonyos Szamuelyvel kapcsolatban, aki nekem elvileg-nem-antipatikus alkalomkor és célokért rendezett vérfürdőket, ugyanolyan meggyőződéssel, mint az orgoványiak. Én azonban azt láttam vagy véltem látni, hogy Bécs jobban víz alá nyomja F. K. M.-et, mint Sz. T. urat, erkölcsileg is másképp nézi…” A teljes levelet idézi Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 432–435.

22 Markos Erzsébet, grafikus, 1945-ben már kommunista párttag. Lásd Szegi Pálné Markos Erzsébet: Emlékezés Szabó Lőrincre. [Készült a Magyar Rádió számára.] 1959. MTAKK Ms 4697/26.

23 A levél teljes szövegét közölte Kabdebó Lóránt: Szabó Lőrinc „pere”, 287–288.

24 Illyés Gyula: Szabó Lőrinc. Róla magáról. In uő: Iránytűvel. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1975, 2. köt. 230. KabdebóLóránt idézett kötetében közölte azt a humoreszket, melyet TabiLászló írt Illyés emlékezésének első folyóiratbeli közlésének alkalmával: „[…] a maga helyében én is felkötném magamat. – Csakugyan? – Szavamra mondom. A maga helyében. Sohase kötném fel magamat az én helyemben, de a maga helyében miért ne? Mért sír? – Mert azt reméltem, hogy megvigasztal. Hogy azt mondja, »fel a fejjel, ember! Ne csüggedjék!« Ezt vártam magától. – Mert nem olvasta az Új Írás szeptemberi számában koszorús költőnk megemlékezését Szabó Lőrincről. – Nem is tudtam, hogy Szabó Lőrinc is meg akarta ölni magát egyszer. – Dehogyis akarta. Ő is csak tanácsolta Sárközi Györgynek, amikor az annak idején, 1944-ben azon kesergett, hogy nem lát más kiutat, mint az öngyilkosságot. – Hogy adhat egy költő ilyen tanácsot? – Maga reménytelenül civil. Csak egy költő adhat ilyen tanácsot! »Mert a költők egyik föladata – írja nagy hírű költőnk – épp az elviselhetetlen, a keservesen keserű dolgok kimondása és belénk plántálása…« – És maga ezt megszívlelte? – Hát persze. – De maga nem költő! Maga fogtechnikus! – Én fogtechnikus és költő vagyok, ha tudni akarja. Fogtechnikus vagyok, ha arról van szó, hogy én éljek, ellenben költő vagyok, ha arról van szó, hogy maga felkösse-e magát vagy sem. […]” Tabi László: Ketten beszélnek. Ludas Matyi, 1964. szept. 17. Lásd még Szabó Lőrinc „pere”, 376. 

25 Tamás Gáspár Miklós: A rendszerváltás zimankója. (Szabó Lőrinc: Bírákhoz és barátokhoz, Vers és valóság.) Inuő: Másvilág. Új Mandátum, 1994, 251.

26 Uo.

27 Szabó Lőrinc „pere”, 289.

28 Illyés Gyula: Naplójegyzetek 1929–1945. Bp., Szépirodalmi Kvk., 363.

29 Szabó Lőrinc: Emlékezések és publicisztikai írások. Szerk. Kemény Aranka. Bp., Osiris, 2003 (továbbiakban: Emlékezések), 313–314.

30 Lásd a Materializmus c. verset.

31 Kötetben meg nem jelent verse, a Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina által szerkesztett gyűjteményes kiadásban [Lélekben: – egye meg a fene…] címmel.

32 Vallomások, 97.

33 Uo. 268. 1945. áprilisi bejegyzés.

34 Uo. 492.

35 Uo. 280. 1945. áprilisi bejegyzés.

36 Uo. 325. 1945. májusi bejegyzés.

37 Élet és halál. In Vallomások, 385–386.

38 Vallomások, 341. A „Lillafüred óta” kitétel a propagandaminiszter, Antal István kezdeményezésére létrejött, 1942. nov. 21. és 23. között lezajló írótalálkozóra vonatkozik, melyen Szabó Lőrinc a korabeli hivatalossággal szemben kritikusan felszólalt.

39 Lásd „A megélt költemény” – Szabó Lőrinc levelezése Bernáth Auréllal és családjával. Összeáll., a jegyzeteket és az előszót írta Horányi Károly. Miskolc, Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhely, 2003. [Szabó Lőrinc Füzetek 4.]

40 Lásd a Kisörsi nádas c. verssel kapcsolatos emlékezéseket: Vers és valóság, 178.

41 Szegi Pálné Markos Erzsébet emlékezése, MTAKK Ms 4697/26.

42 Az Europäische Schriftsteller-Vereinigung működéséről és Szabó Lőrinc ellenzékinek mondható magatartásáról lásd Frank-Rutger Hausmann: Dichte, Dichter, tage nicht – Die Europäische Schriftsteller-Vereinigung in Weimar 1941–1948. Frankfurt am Main, Vittorio Klostermann Verlag, 2004. Lásd még: KabdebóLóránt: Szabó Lőrinc „pere”. – Weimari beszámoló: Feljegyzés Zilahi-Sebess Jenő min. titkár úrnak. In Vallomások, 204–210.; 726–727.

43 Szabó Lőrinc első védőbeszédében a következőképpen idézte fel Ullein-Reviczky kérést indoklószavait: „Magyarországnak, nemzetközi megállapodásai értelmében, jelen kell lennie az Europäische Schriftsteller Vereinigungmásodik évi gyűlésezésén, nem akar meg nem felelő vagy éppen nyilas »írót« küldeni, utazzam ki én, nézzem meg, mi készül ott, s referáljak.” (Vallomások, 461.)

44 Lásd Buzinkay Géza: Kis magyar sajtótörténet. Bp., Haza és Haladás Alapítvány, 1993.

45 Lásd Ullein-Reviczky Antal: Német háború – orosz béke – Magyarország drámája. Bp., Európa, 1993. Szegedy-MaszákAladár: Amikor az ember ősszel visszanéz… Bp., Európa–História, 1996. Bokor Péter: Ullein-ReviczkyAntal és a „kiugrási” politika. Magyar Hírlap, 1993. 104. sz. 

46 Lásd Szabó Lőrinc: Lillafüredi találkozó. In Emlékezések, 675–679. Először 1989-ben jelent meg nyomtatásban: Harminchat év – Szabó Lőrinc és felesége levelezése. I. Sajtó alá rendezte Kabdebó Lóránt. Bp., Magvető, 1989. 681–686.

47 Lásd első védőbeszédét, melyet az írói igazoláson mondott el 1945. máj. 9-én: Vallomások, 458–459.; és második védőbeszédét, melyet a szept. 12-én kezdődő második igazolási eljárásra készített: Vallomások, 488–489.

48 Lásd Ascher Oszkár: Minden versek titkai. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1964, 194–196.

49 Szabó Lőrinc: „Jobb” és „Bal” és a reformok. Magyarország, 1935. ápr. 26. Kötetben: Emlékezések, 374–376.

50 Lásd Vas István: Nehéz szerelem – Mért vijjog a saskeselyű? Bp., 1984, Szépirodalmi Kvk., II. köt., 262–263.

51 Lásd Gál Istvánnak a költővel készült interjúját: A költő átéli a kort, és bekapcsolódik a valóságba – Egy óra Szabó Lőrinccel. Új Szellem, I. évf. 1937. 9. sz. jún. 15. 3–4. Kötetben: Vallomások, 133.

52 Szabó Lőrinc Trettina Jenőhöz írott, 1937. máj. 17-i levele. MTAKK Ms 2287/63.

53 Márai Sándor: A teljes Napló 1943–1944. Bp., Helikon, 2006, 278.

54 Lásd Szabó Zoltán: A „Központi Gyűlölde” (1941. március 2.). In uő: Szellemi honvédelem. Bp., Héttorony Kvk., 1994, 311–315.

55 Vallomások, 279.

56 A Kabdebó Lóránt és Lengyel Tóth Krisztina által szerkesztett gyűjteményes kiadásban A költő által kötetbe nem rendezett versek című részben.

57 Lásd az első igazolási tárgyalás jegyzőkönyvét: Vallomások, 480. Lásd még Boross Elemér visszatekintését: Velük voltam. Bp., Szépirodalmi Kvk., 1969, 427.

58 Boross: i. m., 429.

59 Illyés – naplójának tanúsága szerint – tiltakozásul kilátásba helyezte a Parasztpárt vezetőségi tagságáról való lemondást. Lásd Naplójegyzetek, 359. Cikket szándékozott írni az írói igazolások ellen, és végül a kommunista vezetőkkel megállapodott abban, hogy nem jelenteti meg az írást, ugyanakkor a kommunisták kezdeményezni fogják az írói igazolási eljárások megszűntetését. Lásd Kabdebó Lóránt interjúját Illyés Gyulával: A háborúnak vége lett. 158–160. Lásd még Illyés május 9-re datált naplóbejegyzését: Naplójegyzetek, 361. A megegyezést megelőző tárgyalásokon felmerült még Németh László, Tamási Áron, Kodolányi János és Féja Géza neve is.

60 Boross: i. m., 431–432.

61 Lásd az írói igazolás tervezetét. Ebből idézve: „Szabó Lőrinc hírlapírói működését áttekintve megállapította a bizottság, hogy az író 1939-ben a hitleri Németországról több olyan riportot írt, amelyek ha nem is politikai jellegűek, de a hitleri rendszert kedvező színben tüntetik fel. Az, hogy ezeket a riportokat az író parancsra írta, enyhíti ugyan a vétket, de menteni nem menti. Vétkes Szabó Lőrinc abban is, hogy 1944. március 19-e után egészen a Pest [valójában a Magyarország c. lap – H. K.] megszüntetéséig lapjánál helyén maradt. Az, hogy nem írt, hanem csak másodlagos technikai munkát végzett [vagyis olvasószerkesztő volt], szintén nem fogadható el végleges mentségnek. Ezek a tények pedig, ha nem is a háborús bűnösség megállapítását, de feltétlenül komolyabb büntetést vonnak maguk után. […] Szabó Lőrincet mindennemű múltbeli vétkéért a nyilvánosságtól fél évig tartó eltiltásra ítélte. Az ítéletet a bizottság hivatalból közli a Magyar Újságírók Szövetségével, azzal, hogy Szabó Lőrinc esetében a bizottság döntéséhez csatlakozni szíveskedjék, mint ahogyan az írói igazolóbizottság is minden esetben figyelembe veszi a hírlapírói igazolóbizottság döntését, ha olyan író igazolásáról van szó, aki elsősorban újságírónak tekinthető.” Vallomások, 485–486.

62 Kassák Lajos: Emlékezés Knut Hamsunra. Új Idők, 1945. aug. 4. A glossza zárása: „sorsa példa lehet mindazoknak az íróknak számára, akiket, megfeledkezve nagyszerű hivatásukról, bekötött szemmel kerget a hínárba saját mértéktelen gőgjük és kielégíthetetlen hiúságuk.”

63 Vallomások, 419.

64 Vallomások, 482.

65 Uo.

66 A gépírásos levél másodpéldánya Szabó Lőrinc iratai közt. Petőfi Irodalmi Múzeum, Szabó Lőrinc-hagyaték, letét.

67 Lásd a második igazolási eljárás második tárgyalásának jegyzőkönyvét. Vallomások, 503.

68 A második igazolási eljárás harmadik tárgyalásának jegyzőkönyvéből. Vallomások, 511.

69 Szabó Lőrinc a Vers és valóság egyik emlékezésében úgy nyilatkozott, hogy Földi Mihállyal rossz viszonyban volt, kapcsolatuk akkor normalizálódott, amikor már nem voltak kollégák. Lásd 104.

70 Gustav Wolf erdélyi szász származású volt, az első világháborút még mint az osztrák–magyar hadsereg tisztje szolgálta végig, és a budapesti német főkonzulátuson viselt állása révén lett német tisztviselő. 1940-től követségi tanácsos a budapesti német képviseletnél. A „Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal” kitüntetés birtokosa 1938-tól. Lásd róla Szegedy-Maszák Aladár: Amikor az ember ősszel visszanéz… Bp., Európa–História, 1996, I. köt. 180–186.

71 Bodó Béla meghallgatásával kapcsolatosan lásd Vallomások, 511–512.

72 A levél teljes szövege: „Szabó Lőrinc mesternek – Budapest, – II., Volkmann u. 8. – Budapest, 1957. március 8. – Drága Lőrinckém! – Most megpróbálok telefonálni, de ettől teljesen függetlenül, viszont annál mázsásabb nyomatékkal arra szeretnélek megkérni, hogy mérlegelve régi barátságunkat, és azt, hogy az Esti Hírlap számára szeretnék Tőled valamit, arra kérlek, hogy egy szép, zsongó, daloló verset küldjél ennek a lapnak, amelynek olvasói kitörő örömmel és szívből fogadják versedet. Ölel a régi barátsággal: Béla (Bodó Béla)”. Az Esti Hírlap fejléces levélpapírján. MTAKK Ms 2278/157.

73 Vallomások, 456. Kiemelés az eredeti gépiratban.

74 Uo. 450.

75 Rába György: Szabó Lőrinc, 150–151.

76 Zelk Zoltán: A reménytelenség költője. Tovább, 1947. júl. 25. – Szigeti József: Magyar líra 1947-ben. Fórum, 1947. okt.

77 Thomas Mann: Varázshegy. Ford. Szőllősy Klára. I. k., 6.

78 Lásd Horányi Károly: Eredet és jelkép – Kodolányi János és kortársai. Argumentum, 143–144. A megjelölt rész az interneten: Horányi Károly: Párhuzamos mitológiák – http://www.szabolorinc.hu/

79 MTAKK Ms 4654/707. Kötetben: Vallomások, 542.

80 Paul Valéry: Bevezetés Leonardo da Vinci módszerébe. In uő: Változatok. Ford. StrémGéza. Bp., é. n., Révai, 185. Feltehetőleg ezt a kötetet forgatta a Tücsökzene keletkezésének idején.

81 Paul Valéry: La Fontaine, Adonis. In uő: Változatok, 68–69.

82 Kabdebó Lóránt egy meg nem nevezett irodalomtörténész-kollégát idézett: Szabó Lőrinc „pere”, 13.

83 Simone Weil: Kegyelem és nehézkedés. Ford. Pilinszky János. Bp., Vigilia, 1994, 50.