Összeesküvés-elméletek és antiszemitizmus
Political Capital
2010. december 16. csütörtök

A Közép-európai Egyetemen 2010. december 15-én tartott, az antiszemitizmusról és antiszemita összeesküvés-elméletekről szóló konferencia a téma legjelentősebb hazai szakértőit felvonultatva, több megközelítésből kereste a választ arra a kérdésre, mi magyarázza az antiszemita előítéletek és összeesküvés-elméletek “időtlenségét” egyrészről, növekvő aktualitását másrészről.

A 2008-tól kezdődő pénzügyi, majd gazdasági világválság új életet lehelt a nyugati kultúrkörben eleve mélyen gyökerező, de időnként halványuló antiszemita összeesküvés-elméletekbe. A közvélemény egy része a negatív események hátterében ismerős bűnbakot keresett és talált. A válság nyomán elharapózott a régi sztereotípiákra építő klasszikus politikai antiszemitizmus, és felélénkült a nyíltan vagy kódoltan antiszemita diskurzus. Széles körben elterjedt a teória, mely szerint a válság egyedüli haszonélvezői maguk a zsidók voltak. Mindez olyan országokban is megfigyelhető (például Olaszország és Spanyolország), ahol a zsidók számaránya rendkívül alacsony, és egyes kutatások Magyarországon is inkább a zsidóellenesség növekedését mutatták ki az utóbbi években.


Szabados Krisztián, a Political Capital ügyvezető igazgatója bevezetőjében elmondta, hogy a konferencia sajnálatos aktualitását az adja, hogy az antiszemita összeesküvés-elméletek napjainkban mintha reneszánszukat élnék, és (főleg Európa keleti felén) a jobboldali radikális mozgalmak nemcsak artikulálják, de erősítik is ezeket a teóriákat. A Political Capital, mely évek óta kutatja és figyelemmel kíséri a szélsőséges politikai tendenciákat. Az intézet 2007-ben az elsők között hívta fel a közvélemény figyelmét a Magyar Gárda cigányellenességében rejlő hosszú távú kockázatokra, és 2008-ban és 2009-ben a Magyar Antirasszista Alapítvány felkérésére Látlelet címmel tanulmányt készített a jobboldali radikalizmus hazai helyzetéről. A soviniszta, tekintélyelvű jobboldali ideológiák iránti társadalmi keresletet mérő, 2010-ben publikált DEREX-index azt mutatja, hogy 2002 óta folyamatosan nő a társadalmi igény Magyarországon a radikális eszmék iránt, azaz a Jobbik előretörése nem magyarázható csupán a párt politikájának hatékonyságával, és az sem mondható hogy a Jobbik csak a válság „terméke” lenne. A problémák gyökerét mélyebb társadalmi okokban is kell keresni: „igény, az továbbra is van rá”.


Krekó Péter, a Political Capital kutatási igazgatója, az ELTE tanársegédje egy 2009-ben végzett, (Mediánnal közös) kutatást idézve arról beszélt: a magyar lakosság többsége hisz abban, hogy életünket a színfalak mögött titkos csoportok rejtett tervek mentén formálják. A válaszadók 51 százaléka egyetért például azzal az állítással, mely szerint „Titkos folyamatok határozzák meg a gazdasági folyamatokat és szabályozzák az árakat”, illetve 50 százalékuk azzal, hogy „a válság során a nagyhatalmú pénzügyi körök összefogtak, hogy romba döntsék Magyarország gazdaságát, elősegítve az ország gyarmatosítását”. Nemzetközi kutatások arra utalnak azonban, hogy az összeesküvés-elméletekre való fogékonyság közel sem magyar sajátosság. A konspirációs teóriák vonzereje abban rejlik, hogy váratlan, sokkoló, megmagyarázhatatlan eseményekre adnak lélektanilag kényelmes magyarázatot, felelősként megnevezve az „ismerős ellenségeket”. Mivel a magyar közvélemény mind a politikai intézményekkel, mind a sajtóval, mind a pénzügyi szervezetekkel szemben bizalmatlan (ld. az 1. és a 2. ábrát), könnyen szárba szökkennek azok az elméletek, melyek arról szólnak, hogy a politikusok és a gazdasági szereplők összeesküdnek a „nép” ellen, és a sajtó pedig, amely a hatalmasok kezében van, nem tárja fel ezen összefüggéseket. A hazai politikai szereplők közül a Jobbik él ezzel az eszközzel, melynek retorikájában az utóbbi időben mintha (a párt népszerűsége-emelkedését eredményező romaellenesség rovására is) felerősödött volna a politikai antiszemitizmus. A Jobbik kényszerhelyzetben van a választások óta, így a régi-új ellenség, a zsidók kijelölésével, és az antiszemitizmusra építő mozgósítási kísérletekkel egyszerre próbálja orvosolni csökkenő támogatottságát és eltakarni súlyos belső konfliktusait, illetve szándékosan provokatív kijelentéseivel újraéleszteni a párt iránt az utóbbi időben alábbhagyott érdeklődést. Ennek sikere kérdéses: a MIÉP korábbi példája legalábbis arra utal, hogy önmagában az antiszemitizmusra építve nem lehet sikeres és erős pártot „működtetni”.


Papp László Tamás újságíró a A Cion Bölcseinek Jegyzőkönyvére, mint „a paranoia Szent Gráljára” hivatkozott. A könyv nemzetközi összeesküvés-elméleti bestseller, ami valószínűleg jóval nagyobb hatást gyakorolt a befogadókra, mint bármi egyéb a műfajban. Konspirációfóbiások generációi nőttek föl rajta. Az I. világháború után a paranoia globális sikertörténetévé vált. Nincs talán még egy olyan legújabb kori könyv, ami ekkora politikai kasszasiker lett volna. Azért lett ekkora sláger, mivel a leghatásosabban képezte le az összeesküvés-elméleti gondolatstruktúrákat. Így azon paranoiások számára is teóriagyártási sablont jelentett, akik nem voltak antiszemiták, sőt zsidóbarátként nyilvánultak meg, vagy zsidókérdésben teljesen közömbösek voltak. Horribile dictu: gyakran a filoszemita vagy zsidó/izraeli összeesküvés-elméletek logikai forráskódja, szerkezeti váza is a Jegyzőkönyvek öntudatlan, akaratlan másolata. A Jegyzőkönyvek esetén nem antiszemita-filoszemita, hanem paranoia-józanész a döntő törésvonal. Hirdetőinek oroszlánrésze nem is a valódi-hamis ellentétpárban szemléli az iratot. A Jegyzőkönyvek eredetével a vélt Aranykort elsikkasztó zsidó fantomokat hajszoló antiszemita stratégák többsége komolyan soha nem foglalkozott, csupán alibiből kívánták bizonyítani a „dokumentum” hitelességét. Uralkodó álláspontjuk az volt: nem az eredete számít, hanem a tartalma. Lehet, hogy hamisítvány volt, de igazzá tette a világtörténelem.

Standeisky Éva történész, az 1956-os Intézet munkatársa szerint a mindennapi és a hatalomhoz köthető antiszemitizmus egyaránt jelen volt a Kádár-érában. A kádári hatalom azonban ódzkodott attól, hogy nyilvánosan politikai fegyverként vesse be a zsidóellenes érzelmeket, s ebben eltért a szocialista tábor más országaiban megfigyelhető korabeli antiszemitizmustól. A különbség legfőbb magyarázata – 1956. A honi kommunista párton belüli antiszemita funkcionáriusokat a Moszkvában tapasztalt antiszemita megnyilvánulások bátorították a hazai kódolt zsidóellenes fellépésekre. Elsősorban ők lovagolták meg Magyarországon az 1967-es és az 1973-as anticionista hullámot.

Karsai László történész, a Szegedi Tudományegyetem professzora a magyar holokauszttagadó „történészekkel” – a kuruc.info hírportálon folytatott – vitájáról számolt be előadásában, arra a kérdésre kereste a választ: miért próbálják egyesek tagadni, hogy a nácik és cinkosaik a második világháború idején közel hat millió zsidót meggyilkoltak, elpusztítottak? A válaszának lényege, hogy a holokauszttagadókat nem a valóság megismerése, csak antiszemitizmusuk hajtja, és példák sorával igazolta, hogy rossz “történészek” is, akik nem ismerik a nácizmus, a II. világháború és a holokauszt történetét, történészi szempontból érvelésük hiányos és bizonyított tények jelentős részét figyelmen kívül hagyja. Tapasztalatai szerint a holokauszt létét tagadók lelkes rajongói a náci Németországnak és hasonló antiszemita érvekkel támasztják alá a „holokausztipar-összeesküvés” elméletét (a nemzetközi zsidóság csak kitalálta vagy felnagyította a holokausztot, hogy céljait ezek után könnyebben megvalósíthassa), mint amelyek valóban a zsidók kiirtásához vezetettek a negyvenes években: a zsidók nemzetközi befolyása és hatalma jelentős és fenyegető, tudatformáló erejük szinte korlátlan.

ovács András szociológus, a Közép-Európai Egyetem Professzora empirikus adatokon keresztül mutatta be az antiszemita összeesküvés-elméletek magyarországi elterjedtségét. Az elmúlt másfél évtizedben végzett felmérései szerint a lakosság tizenöt százaléka tekinthető szélsőséges antiszemitának. Ezek a szélsőséges antiszemiták többnyire hisznek a világot behálózó zsidó összeesküvésben. A férfiak, a budapestiek, a magasabban képzett és a felső jövedelmi kategóriába tartozó csoportok körében erősebb az antiszemita összeesküvés-elméletekben való hit az átlagosnál. Úgy látszik tehát, hogy ezek a nézetek meglehetősen gyakoriak a társadalmi elit egyik csoportjában. Ez a jelenség, amely már 2006-ban megjelent, megmagyarázza az antiszemitizmus érezhető politizálódását a következő években. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az antiszemitizmus rendszerint akkor válik politikailag is sikeres ideológiává, ha színre lép egy olyan mértékadó társadalmi csoport, amely az amúgy is meglévő zsidóellenes előítéletek “világmagyarázattá” képes szervezni, és „megoldást” is kínál a világ bajaira: a “zsidóhatalom” megtörését. A kutatások adatai szerint az antiszemita összeesküvés-elméletek iránti nyitottság erősen összefügg a xenofóbiával és a normavesztéssel, ugyanakkor gyenge a kapcsolata a vallásossággal. Ez azt jelzi, hogy elsősorban a társadalom orientációt vesztett csoportjai hajlamosak különféle problémáikat és nehézségeiket egy összetartó idegen csoport ellenük irányuló cselekedeteivel magyarázni. A zsidó világ-összeesküvésbe való hit azonban nem jár feltétlenül együtt az egyes zsidókra irányuló személyes gyűlölettel. A zsidóknak túlzott politikai befolyást tulajdonító „politikai antiszemiták” számára az antiszemitizmusnak csoportfunkciója van. Az antiszemita összeesküvés-elmélet a csoport identitásának megerősítésében tölt be fontos funkciót, és sokszor a kollektív fenyegetettség-érzésre való reakcióként jelenik meg és erősödik fel – például választási kampányok időszakában.

Dezső András újságíró, a hvg.hu szerkesztője előadásában arról beszélt, hogy a különféle összeesküvés-elméletek és hoaxok, azaz előre kitervelt hazugságon alapuló történetek milyen kihívások elé állítják a médiamunkásokat. Míg évtizedekkel ezelőtt az összeesküvés-elméletek, a hoaxok sokszor csak mikroközösségekben tudtak kialakulni és terjedni, s ezáltal lassabban is terjedtek, az internet korában megjelenésük globálissá vált, terjedésük pedig gyorsabb lett, mindeközben a felgyorsult hírversenyben egyre nehezebbé válik az információk ellenőrzése. Azáltal, hogy a sajtó tájékoztatási monopóliuma megszűnt és közlés joga és lehetősége most már lényegében mindenkié, egy-egy “jó sztorival”, izgalmas összeesküvés-elmélettel, jól kitervelt hoax-szal a széles nyilvánosság is bárki számára elérhetővé vált. Ráadásul nemcsak a kommunikációs tér lett ily módon hozzáférhető, de az új technológiák révén az átverések, a különféle összeesküvés-elméletekhez szükséges álbizonyítékok gyártása is egyre könnyebb. Ami a “másik oldalt” illeti, újságíróknak sokkal óvatosabban kell(ene) bánni a történelmi témájú sztorikkal (például ügynökügyek, holokausztot érintő történetek), ezen információk “leellenőrzésére” a legtöbb esetben nem alkalmasak a klasszikus újságírói eszközök, ez a történészek dolga lenne. A sajtó felelőssége a nyilvánvaló összeesküvés-elméletek terjesztésében is óriási, mert – ahogy a rémhírek esetében–- az összeesküvés-elméletekre is igaz, hogy a lapok, tévék, rádiók cáfolatai nemhogy megállítanák azokat, inkább elősegítik azok terjedését.


Kovács Mónika pszichológus, az ELTE docense előadásában a múlttal való szembenézés, a holokausztra való emlékezés dilemmáiról beszélt. A holokauszt áldozataira való emlékezés először is morális kötelesség az áldozatokkal szemben, másrészt önmagán túl is fontos lehet, hiszen tudatosítja a diákokban az emberi jogok, a másik elfogadásának, a holokauszt ellenében meghatározható demokratikus értékeknek a fontosságát. Ugyanakkor tisztában kell lennünk azzal, hogy a bűntudat felébredése nem mindig az áldozatok iránti szimpátiát növeli. A kollektív emlékezet mindig elfogult a saját csoporttal és hajlamos szemet hunyni annak bűnei felett, ebben az esetben nem is kell bűntudattal számolnunk. A bűntudatnak ily módon való elkövetése azonban az áldozatok magára hagyását jelentené, ha ez morális okokból vállalhatatlan, akkor kerül sor a múlttal való szembenézésre. Német kutatók például családok múltról való elbeszéléseit elemezve a harmadik generációt úgy jellemezték, mint azokat, akik rengeteget tudnak a náci Németországról és a holokausztról, ugyanakkor ezt a tudást egyáltalán nem kapcsolják össze saját nagyszüleik történeteivel, őket gyakran hősökként és ellenállókként írják le, gyakran még azokban az esetekben is, ha a nagyszülők nyíltan beszélnek saját korántsem hősies szerepükről.

2006-ban felvett reprezentatív közvélemény-kutatásban a múltról alkotott vélekedéseket és az azok hátterében meghúzódó társadalmi attitűdöket igyekeztek feltárni. A holokauszt emlékezettel kapcsolatos vélemények három típusát különítették el, a holokauszt-tagadókat, a holokauszt múlt lezárását és az emlékezést szorgalmazókat. A holokauszt tagadóknak nincs bűntudatuk, de felismerik a holokauszt tagadás kódként alkalmazható antiszemita attitűdjük kifejezésére. Valójában nem a holokausztot tagadják, hanem annak morális következményeit. A múlt lezárását szorgalmazók esetében nagyon erős a saját csoporttal való azonosulás – a nacionalizmus – és ezért a holokauszt múlt fenyegetést jelent számukra. Ők azok, akik inkább a jövővel, mint a múlttal szeretnének foglalkozni vagy más csoportokra – például a megszállókra – hárítanák a felelősséget. Azok, akik a múlttal való szembenézést szorgalmazzák gyengébben azonosulnak a saját csoporttal, tehát valószínűleg kevésbé fenyegető számukra a múlttal való szembenézés. Ők – szemben az előbbi két csoporttal – elutasítják az antiszemitizmust, és a múlthoz való viszonyukat is ez határozza meg. Míg a holokauszt tagadók esetében az antiszemitizmus az oka a múlthoz való viszonynak, addig a múlt lezárását szorgalmazók esetében következménye is lehet a holokauszt múlttal való szembenézés elutasításának.



Karády Viktor társadalomtörténész, a Közép-Európai Egyetem Professzora a nemzetállam-építés és antiszemitizmus kapcsolatáról beszélt előadásában: elmondta, hogy a nemzetállam-építésének kezdetén a XVII. században a zsidók többségében kirekesztve éltek Európában. Ennek elsősorban vallási okai voltak (antijudaizmus), de társadalmi szinten is potenciális ellenséget láttak bennük, így csak bizonyos – a keresztények számára jórészt tiltott – szakmákban engedték őket érvényesülni. A felvilágosodás során több szempontból is fontos kérdéssé vált a zsidóság helyzete és esetleges integrációja, hiszen az egységességre való törekvés időszakában pont a különbözőséget képviselték. Az ellentmondás feloldására egészen más megoldások születtek Európa egyes részein: míg nyugat-európában a zsidók emancipációja sikeres volt a 19 század második felében, addig kontinens keleti részén már változó eredménnyel ment végbe a folyamat: a balkánon az integráció többnyire békés és eredményes volt, de például Oroszországban és Romániában megmaradt a zsidók kirekesztettsége. A magyar példa sajátos volt, hiszen itt a nemzetállamot alapító közösség kisebbségben volt az ország területén belül, így a hazai zsidóságra szövetségesként tekintettek az ellenséges kisebbségekkel szemben.


Novák Attila történész, a Szombat szerkesztője előadásában elmondta: Shlomo Sand, az izraeli posztmodern történetírás egyik legújabb képviselője meglepő fogadtatásban részesült, amikor „The Invention of the Jewish People” című könyvét megjelentette, 2008-ban, héberül. Azóta a könyvet számos más nyelvre is lefordították. Nem pusztán az a kérdés, hogy történeti szempontból mi vitatható Sand művében, de az is vizsgálandó, hogy mi okozta a relatív sikerességet és óriási ázsióját a szélsőjobboldalon, ahol is többen a hírhedt holokauszt-relativizálókhoz-és tagadókhoz hasonlították, mégpedig pozitíve a művét. Sand abból a politikai tézisből indul ki, hogy Izraelnek minden állampolgára államának kell lennie, nem csak a zsidókénak. A zsidó nép múltját az általa csak „cionistáknak” nevezett történészek és politikusok azért „alkották meg”, hogy a zsidóság különleges kötelékeit az időben visszafelé is kiterjesszék a Szentföldre s ezzel területi-jogi igényt formáljanak rá s az államból kizárják a nem zsidókat, muszlim és keresztény arabokat, másvallású nyugatiakat. Az átlagemberek nem tudják megítélni egy tudományosnak tünő, ám a média által felkapott szenzációhajhász könyv valós értékeit, hiszen a nemzetközi tudományos-és médiapiacon jól hangzó ajánlók és maga az izraeli zsidó szerző léte azt a látszatot alakítják ki, hogy aki e könyvet olvassa, magával az eddig elnyomott Igazsággal találkozik. A könyv biztosan nem nevezhető antiszemitának, ugyanakkor tudományosnak tűnő (azaz áltudományos) muníciót szolgáltat azok számára, akik a világ egyik égető történelmi-politikai konfliktusa megoldását az egyik aktor (jelen esetben Izrael) felszámolásával képzelik el. A múlt megszüntetésének szándéka ugyanis biztosan a jövő elpusztításához vezet.