ARANY JÁNOS:
RÁCHEL
"Akkor Herodes... elküldvén szolgáit, levágata minden gyermekeket, kik valának Betlehemben... Ráchel, siratván fiait, nem akart vigasztalást bevenni, mivelhogy az ő fiai nem volnának..."
(Mát. II. 16, 18.)
A lámpa csügged, az éjfél setét, Virrasztja Ráchel két szép kisdedét; Arcára halvány mécs világa süt, Viharzó búja már lecsöndesült. Mint a derékban megtörött virágszál Alácsüggeszti fonnyadt szirmait: Dús fürtözetje dult képén alászáll, S beárnyékozza kettős fiait. Ül ágya szélin és az ágyban ott Szelíden nyugszik a két kis halott; Meghülve, de nem merevedve meg, - Téjarcaikon lágy mosoly lebeg; És a kicsiny száj félig nyitva, mint Ösztönszerűleg az emlőre nyilt. Három egész nap, három lázas éj Mult el, mióta nincsen éte, álma, Midőn a zsarnok Heródeszi kéj Szép csecsemőit keresé halálra.
Oh, a rémséges éjtszaka! Midőn a kisded álmai fölött Poroszlók kardja villoga És százakat és ezreket leölt, Midőn kétségbe'sett anyák, Keresve menedék tanyát, Dobogó kebelen Vitték a gyönge magzatot, Kit az anyai félelem A fájásig szorongatott: Vitték, hogy a vad szolga ösvenyét - Elébe futván - rövidítenék! Midőn Rámába hallatott Sirás, kiáltás, jajgatás, Lőn keserű könnyhullatás - Mikép jósoltatott!
Azóta Ráchel búja fenn viraszt, Kizárva minden részvétet, vigaszt. Magához senkit nem bocsáta: Mint vészmadár elem-csatába, Merült be tenger bánatába. Hiába kérte martalékait A sír, megnyitva éhes ajkait: A sírral ő dacolva pörbe szállt, Kétségb'esése kétlé a halált. Mignem kizajlott szenvedély után Nyugodtság tünt fel az ábrázatán, Olyan mélabús, kietlen nyugalom, Minő romok felett vagyon.
Most csendes a bú, mint ha éji vész Multán a hold fájdalmasan kinéz. Értelme néha felhős még ugyan, Hanem felhője már villámtalan; És lelke tűrni tud, habár föleszmélt, Elbírja az emlékezet keresztjét.
Olykor, ha lassú merengésiben Elméje, mint fáradt madár, pihen - Olykor lehajtja melle bimbait, Csiklándva mintegy alvó fiait; De visszaretten és sohajt nagyot, Emlője érzi a halálfagyot; Könnyhullatásban szívfájdalma könnyül, Bánatja szózatos panaszban enyhül.
(1851)
RÁCHEL SIRALMA
Puha fejér ágyam hullámos redőin Mily szépen alusztok, én szép csecsemőim: Édes-é az álom...? Unszoló emlőmet elfogadni késtek; Balgatag reménnyel várom ébredéstek - De hiába várom.
Ah! hiszen nem fogtok ébredni, - tudom már, - A ti nyúgovástok több a nyúgalomnál, Tudok mindent - jaj - jaj! Nevető szememre nem nevettek vissza, Gőgicsélő szómra nem rebegtek vissza Csókra késztő ajkkal.
Halva vagytok, halva. Ime, itt a mély seb: Mintha nem lett volna elegendő kisebb Ajtó a halálnak! Mintha gyenge csírát egy ujj nem letörne - Mintha kis galambfi nem meg volna ölve Kit sziven nyomának!
Oh, hadd csókolom meg e vérző sebajkat, Mely, égre kiált bár; iszonyúan hallgat, - Oh, hadd mossa könnyem! Kiálts fel, te nyilt seb, bosszuért az égre, Hogy kegyetlen szerződ meglakoljon végre, Lakoljon meg szörnyen!
Mi haszna! mi haszna: nincs már nekem fiam! - Folyna bár miattok bosszuló vérfolyam; Föl nem ébrednének: Azt a kis patakot, mely a szivet hajtja, Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja Óceánja vérnek.
Iszonyú Heródesz! ha már eltökéléd Ártatlanra fenni pallosodnak élét, Miért bíztad másra? Szomjazó szemekkel mért nem jövél magad? Talán kőszivedből enyhe forrás fakad, Irgalom forrása.
Oh, ha láttad volna... oh, fiaim, lelkem! - Lerogyék előtte, sírva térdepeltem A vad pribék előtt; Kértem hogy ne bántsa, mondtam, ne ölje meg, Mert enyéim e szép ártatlan kisdedek: Hiába kértem őt! -
Sirt a vad poroszló, szemei könnyeztek; Azt hivém nem bántja, azért áll oly veszteg; Feledém, hogy szolga: Ha te könnyezél ott, keményszivű király, Egy fiait féltő anya fájdalminál - Meg nem ölted volna.
Bethlehem leányi, kik anyák voltatok, Ne irígyeljétek e kettős bánatot, Ne irígyeljétek: Ha nem volt oly büszke jogotok remélni Mint Ráchelnek, ím a bánat is felényi Részben jut tinéktek.
Temetés lesz holnap. Jertek el, oh jertek! Látogassuk együtt a temetőkertet; Nem irtózom többé; Fektessük le halvány gyermekimet szépen - Kik alusznak immár az Úrnak kezében, Fiaitok közzé.
Íme, a szép tavasz kiesett az évből, Egy nemzedék holt ki az emberiségből, Nyugszik temetőben; Serdül Bethlehemnek, felnő számos ifja: De egynek se lészen születése napja E két esztendőben.
Hah, de mily panasz, hogy e kor méhe meddő! Íme, látok, látok... megnyílt a jövendő Távolban, közelben: Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája, Megszületett, érzem, Júdának királya Kicsiny Bethlehemben!
Zsarnoki féltésed vérengzése volt ez: De tudd meg, de tudd meg, vérszopó Heródesz, Hogy ő nines elveszve! Napjaid számítvák, megifjult az idő, És, kitől rettegsz, nem féli fegyverid ő, Az Ige, az eszme!
(1851)
________________________
Krétai festő A betlehemi gyermekgyilkosság 17. század tempera és arany, fa 37 x 28 cm Ltsz. 55.586
A két esztendősnél fiatalabb betlehemi gyermekek legyilkolását a trónját féltő júdeai király, Heródes rendelte el, miután meghallotta Jézus, a "zsidók királya" születésének hírét. Az Úr angyala azonban időben figyelmeztette Józsefet, hogy családját vigye Egyiptomba, így az újszülött megmenekült. A történetet Máté evangélista írja le (Máté 2, 13-18). Heródes embereinek brutális tette a régi művészet gyakori témájává vált. A krétai festő képén a jelenet meredeken emelkedő sziklás tájban, épületek és arany háttér előtt játszódik. Az élénk színek és a mozgalmas kompozíció az irgalmat nem ismerő katonák és a menekülő vagy kétségbeesetten ellenszegülő anyák közötti küzdelmet hangsúlyozza. Az egymásnak feszülő alakok között a földet a lemészárolt csecsemők élettelen teste borítja, az előtérben fájdalomtól megtört anya siratja halott gyermekét. http://www.keresztenymuzeum.hu/collections.php?mode=work&wid=200&page=0&vt=
|