Baranyi Ferenc:
Az ébrenlét a bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát, 
ilyenkor vallanak a némák, 
és a süketek dobhártyája 
beleremeg az éjszakába. 
Nem könnyű a magunkba-nézés, 
ítélőszékhez önidézés, 
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól, 
ha ilyen éjszakán elalszol! 

Az ébrenlét a bátorság itt: 
lehurrogni lelked, ha ámít, 
rágondolni, amire nem mersz, 
akármilyen nehéz, keserves, 
büntetni magad röstellt könnyel, 
társ-nélküli, szegetlen csönddel, 
nézni, midőn a képre fény száll, 
amit az éj tükre elédtár. 

Ó én tudom: a gyöngeségem 
legláthatóbb a tükör-éjben, 
s én látom legjobban, hisz éjjel 
magam vagyok rossz számizével. 
Nincs kínzóbb a felismerésnél: 
hazugnak látni, mit beszéltél, 
mondandónak, mit elhallgattál, 
adandónak, amit nem adtál. 

Magam vagyok magam fegyence, 
bíráim legkegyetlenebbje, 
s még az lehet csak, akin látszik, 
hogy éjszakákat áttusázik, 
aki velem éber az éjben: 
legyen bírám s ha kell, pribékem, 
de megítélni hogy merészel, 
aki nyugodtan alszik éjjel?! 

Legyen a bírám talpig ember, 
magát-vizsgáló becsülettel, 
s ítéljen el, egyazon szinten, 
mint embert ember, istent isten, 
mint ön-legyőző ön-legyőzőt, 
miként legyőzöttet legyőzött, 
de sárga törpék tű-sisakban 
ne mocorogjanak alattam. 

Ha számonkérő éjben alszol: 
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól! 
Bár nehéz a magunkba-nézés, 
ítélőszékhez önidézés, 
de áldozzunk ennyit magunknak, 
kiéjszakázott igazunknak, 
s azoknak, akik tisztelettel 
úgy neveznek minket, hogy ember.