Payday Loans

Keresés

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN PDF Nyomtatás E-mail

Deák Ágnes

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
http://www.szazadveg.hu/kiado/szveg/deak39.pdf


Tóvölgyi Titusz a Bach-korszakról írott ironikus „siralmas histó-
riájá”-ban 1868-ban így idézi fel az államrendőrség titkos alkalma-
zottait: „Ha igazságosak akarunk lenni, bármennyire becsmé-
reljük is a Bach-korszakot, be kell vallanunk, hogy birt az jeles 
intézményekkel és becsületes emberekkel is. Jeles intézményeinek so-
rába tartozott a »spitzlik rendje« – s derék józangondolkozásu emberei 
közé tartoztak a spitzlik. Ezek voltak aztán az emberek! Láttuk őket 
kezdetben mint rongyos, kóczos, piszkos lumpokat, s később az intéz-
mény áldásos keze ugy kivasalta őket, hogy gavallérokká lettek.
E rend nemcsak férfi, de női tagokkal is dicsekedett, s élén előkelő
tisztességes polgárok álltak, jóhirü gazdag emberek, kik értettek a pénz-
keresés módjához, s egy kis gazemberséget nem tartottak hatodhét or-
szágraszólódolognak,megfértaz azősajátbőrükbenugy,hogy embernek 
kellett lenni annak, ki valami kiálló részét észrevette.”
1
Nem véletlen, 
hogy az 1850-es évek „krónikája” megemlékezett a besúgókról, hiszen 
akkoriban az ország lakossága úgy érezte, titkosrendőrök hada lesi szava-
it és lépteit a köztereken, az otthonokban egyaránt. Hentaller Lajos pub-
licista, a közjogi ellenzék ismert híve 1894-ben úgy nyilatkozott, hogy 
az 1850-es években Pest lakosságának egynegyede állt a titkosrendőrség 
szolgálatában,
2
és véleményét bizonyára sokan osztották.
Deák Ágnes
A besúgók és a közvélemény 
az 1860-as években*
* Az államrendőrség működésére vonatkozó kutatásaimat a következő szervezetek 
támogatásatettelehetővé:FondszurFörderungwissenschaftlicherForschungen(Bécs),Lisa 
Meitnerösztöndíja,Osztrák–MagyarAkcióprogramAlapítvány,OrszágosTudományosKu-
tatási Alap (OTKA T 26354), Magyar Ösztöndíjtanács, Habsburg kori Kutatások Intézete. 
1
Tóvölgyi Titusz 1868. Tóvölgyi (Schaffner) Titusz (?–1918) hírlapíró, utolsó évei-
ben a miniszterelnökségi sajtóosztály tagja volt. 
2
Hentaller Lajos 1894, 30.Page 2

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
4
De vajon miközben a közvélemény a mindennapokban állandóan 
jelenlévőnek érezte a besúgók éber tekintetét, mennyire voltak hite-
les információi azok személyéről, s általában véve az államrendőrség 
működéséről? Az 1850-es évekből nagyon kevés forrás áll rendelkezé-
sünkre e kérdés tisztázásához, hiszen éppen a szigorú államrendőrségi 
felügyelettől való félelem folytán a kor embere óvakodott legbelsőbb 
érzelmeit s politikailag veszélyesnek minősülő gondolatait megörö-
kíteni, így aztán az utókor történészének is nehéz a dolga. Az 1860-
as évek némileg enyhült légkörében azonban már gyengültek a féle-
lem beidegződései, sőt az 1860–1861-es rövid alkotmányos korszak 
az állampolgárok többsége számára bizonyossá tette, hogy az önma-
gát egyébként is provizórikusnak tekintő és hirdető új politikai kur-
zus csak rövid ideig tarthatja fenn magát, s ez önmagában is erodálta 
a korábban már-már mindenhatónak hitt államrendőrség tekintélyét. 
Éppen ennek köszönhetően már jóval pontosabb képet alkothatunk ar-
ról, hogy ebben az évtizedben a közvélemény hogyan próbált és tudott 
elszámolni és leszámolni az 1850–60-as évtized gyűlölt intézményével 
és annak ágenseivel, ahogy arról is, hogy a politika erői, kormányzó 
elitek és ellenzékek milyen szerepet játszottak ebben.
Az úgynevezett Bach-korszak végét 1859 augusztusában Alexander 
von Bach belügy- és Johann Franz Kempen von Fichtenstamm báró 
rendőrminiszter leváltása indította el, de az alapvető politikai változá-
sokra 1861. október 20-ig kellett várni. Az ezután következő egy év 
gyors politikai eseményeket és fordulatokat hozott, a rendőrségi szer-
vezetben azonban – s még inkább igaz ez az államrendőrség működé-
sére – a birodalmi központban nem sok változás történt, csupán any-
nyi, hogy 1861 őszén a birodalmi tanács határozatot hozott a levéltitok 
védelméről.
3
Magyarországon viszont már 1860 nyarán szervezeti át-
alakulások indultak meg, megszűntették a szegedi, nagykanizsai és 
a komáromi rendőrbiztosságokat. Az októberi diploma a rendőrségi 
hatásköröket két részre osztotta. A helyi rendőrségi ügyek, például 
a közrend és vagyonbiztonság fenntartása, útlevél ügyek, vendéglők, 
kocsmák felügyelete stb. az újjászervezett községi irányítótestületek 
hatáskörébe kerültek, míg a „magasabb vagy államrendőrség” felada-
tait – köztük például az egyesületek, a sajtó, a színház felügyelet, az 
3
Hogy a magyarországi közvélemény a berendezkedő provizórium viszonyai köze-
pette milyen szkepszissel szemlélte a törvény születését, jól jelzi a Pesti Napló kom-
mentárja: „Reméljük azonban, hogy a szóban álló törvénynek nem az lesz a következ-
ménye, hogy azontul ügyesebben járandanak el, hanem az, hogy e tárgyban jövőben 
épen nem »járnak el«…” Pest, november 20. 1861. „......” szignóval. Pesti Napló, 12. 
évfolyam 268–3534. szám 1861. november 21.Page 3

5
FIGYELŐK
idegenrendészet teendőit is – továbbra is a hét rendőr-igazgatóság (Pest, 
Sopron, Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Nagyszeben, Temesvár) látta el. 
Októberben személycsere történt a magyarországi rendőri szervezet 
legfontosabb posztján is, hiszen Joseph Protmann pest-budai rendőr-
igazgatót Joseph Worafka váltotta fel, aki azonban azt megelőzően is az 
igazgatóság alkalmazottja volt. 
Az októberi diploma kibocsátása után a magyarországi régi-új kor-
mányzati szervek vezetését átvevő úgynevezett ókonzervatívok – min-
denekelőtt Vay Miklós báró magyar kancellár és Mailáth György gróf tár-
nokmester – célja a különálló rendőrségi szervezet teljes megszüntetése 
volt Magyarországon. A rendfenntartást a községek, városok, megyék 
hatáskörébe kívánták teljes egészében utalni, lehetőleg még az ország-
gyűlés 1861. áprilisi megnyitása előtt. A helytartótanács s a kancellária 
több ízben is javaslatot tett erre Karl von Mecséry báró rendőrminisz-
ternek.
4
A konzervatívok erőfeszítései ellenére Mecséry egyáltalán nem 
tartotta alkalmasnak az időpontot a magyarországi rendőri szervezet 
megszüntetésére, illetve alapvető átalakítására, s így az államrendőrségi 
információszerzés mechanizmusai is tovább működtek. 
„Szagloncok” és „fülelők”
Az országban a közhangulat a megbukott rendszer elleni közutálat je-
gyében érthetően fordult az állami rendőrség intézményének egésze el-
len, melyet – mivel annak hatásköre 1848 előtt egyébként sem terjedt 
ki Magyarországra – illegitim, csak átmenetileg fennálló intézmény-
nek tekintettek. Ezt vallották többé-kevésbé nyíltan az újjászerveződő 
városi, megyei hatóságok tisztviselői is. 
A megelőző évek politikai nyomása után mindenekelőtt a nagy meg-
könnyebbülés volt jellemző, s ezzel együtt a „kibeszélés” szükségle-
te. A publicisztikákban ezekben az években formálódott ki az 1850-es 
évekről az a kép, amely azután bevésődött az utókor tudatába, a passzív 
ellenállás mítoszának kialakulása is a nemzeti mozgalom újjászervező-
4
Mailáth György jelentésfogalmazványa Vay Miklósnak, Buda, 1860. november 26. 
Magyar Országos Levéltár (MOL) D 191 Magyar királyi helytartótanács, elnökségi ira-
tok, 794. IV.1862; Vay Miklós leirata Mailáth Györgyhöz, Bécs, 1861. április 3. MOL D 
191 214. d. 794.IV.1862; Mailáth György jelentése Vay Miklóshoz, Buda, 1861. április 
10. MOL D 185. Magyar királyi udvari kancellária, elnöki iratok 1861: 397. és uo. D 
191 794. IV.1862; Vay levélfogalmazványa Mecséryhez, Bécs, 1861. április 12. MOL D 
185 1861: 397.Page 4

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
6
désének ezen időszakára nyúlik vissza. A Bach-rendszer sötét éveire 
visszaemlékezve a zsandár, a finánc, a policáj és az „idegen” Bach-
huszár mellett a spicli volt a kortársak számára a leginkább jellemző 
figura. Ennek jegyében a „zsandáros és policzájos időkről”
5
bőségesen 
közöltek spiclitörténeteket is, immáron a sötét és a mulatságos sajátos 
vegyületével jellemezve a hátuk mögött tudott éveket: a rettegett rend-
őrség balfogásai és velük a „titkos fülelők” anekdotikus motívummá, 
illetve figurává (is) váltak, ahogy a mindenhol, még a legrejtettebb zu-
gokban is besúgókat sejtő óvatoskodók is. „Reszketi ur – írja a Bolond 
Miska 1860 végén –, mielőtt kinyitja a száját, előbb jobbra néz, nem 
látja-e Lesi urat, aztán balra tekint, valjon nincs-e közel Sutyi ur, végre 
hátrafordul, hogy nem sompolygott-e utána Kullogi ur, mikor aztán 
eképen jól körülnézett, s nem látja sem Lesi, sem Sutyi, sem Kullogi 
urakat, akkor füléhez hajol és szólni készül; de meggondolva, hogy 
hátha magad is oly hivatalt viselsz, minővel senki sem dicsekedik, 
megsimogatja az állát (Reszketi ur nem növeszt szakált) és azt mondja: 
»ejnye beh szép idő van« (notabene csak ugy omlik a zápor), »bizony 
jól esik sétálni, a ki nincs bezárva!«”
6
Jókai Mór az Üstökösben már 
október végén megkezdi „Titkos denuncziácziók. A policzájnak titok-
ban besúgja Kakas Márton” című sorozatát.
7
Decemberben feltűnik a 
hirdetés a Bolond Miska hasábjain: „Leszállitott ár!!! Alólirottak rög-
töni továbbköltözés miatt önkénytes végeladást rendeznek s legjobban 
fölszerelt fülraktárukat a t. c. közönség figyelmébe ajánlják... »Már a
falaknak is vannak fülei«, hallottuk még csak néhány hét előtt, s igy 
cikkeinket, mint a falakat különösen ékesitő tárgyakat is ajánlhatjuk. 
Spitz Lipót & Co.”
8
Az első virágkorukat élő vicclapok és az évtizedben 
végig igen népszerű anekdotagyűjtemények sorozatosan közölnek spic-
li-írásokat, melyekben a besúgó szinte mindig tudatlan, nevetséges és 
jelentéktelen információk továbbítója, inkább cirkuszi bohóchoz, mint 
veszélyes ellenséghez hasonlít. Egy példa „egy pesti dilettáns spicli” 
leveléből: „A posta directio épületén ujra diszlik az aranyos sas; órá-
5
Historiai adomák. Üstökös, 10. kötet 2. szám 13. 1861. szeptember 14. 
6
„Okos Péter Bolond Miskának I.” Bolond Miska, 1. évfolyam 27. szám 106. 1860. 
december 2. Egy korai példaként lásd még: „Korcsmai diplomaták”. Üstökös, 1. kötet 
7. szám 106. 1859. február 12. 62.
7
Példaként idézzük fel a sorozat X. darabját: „Valami Gólya nevezetű rejtélyes uta-
zó minden útlevél nélkül kijár Olaszországba, s onnét vissza. Tudva levő dolog, hogy az 
ősapja már Attila idejében Aquiléja ostrománál titkos tudósitójuk volt a hunnusoknak. 
A határon fel kellene tartóztatni és megvizitálni.” Üstökös, 7. kötet 11. szám 1860. 
november 10.
8
Nem csoda, hogy a lap e példányára felfigyelt a rendőr-minisztérium is, megtalálhat-
juk azt az államrendőrség irattárában is: HHStA, Informationsbüro, BM 6744/1860.Page 5

7
FIGYELŐK
kig állok ott, s nézem az átmenöket. Oh ha voltaképen megirhatnám, 
mennyi mindenfélét kiolvastam az itteni rakoncátlankodó ifjak arcvo-
násából. Soknak a szájmozgását is megvigyáztam, s állithatom, hogy 
nem egynek jutott eszébe a pemzli meg a kulimász”; „a szinháztéri 
kioszkban megvesztegettem egy kellnert: éjjel kikapartuk a földet a 
legnagyobb oleander edényből s belebujtam hallgatózni: mintha meg-
szagolta volna ezt az itt lebselő néhány exkövet, mert ez óta az egy 
lélek sem jár oda. A költség megint nyakamon marad?”
9
A történetek 
szerint ráadásul a spiclik kiléte sem maradhatott titokban a lakosság 
előtt, már csak ezért se lehettek nagy ártalmukra.
10
A megnevezésük is 
igen változatos ebben az irodalmi műfajban, a spicli, kém, denunciator 
mellett szó esik itt „szaglonc”-ról
11
, „szószállító-ról, aki „a fülével ke-
resi a kenyerét”,
12
„titkos fülelők”-ről,
13
„kéznél lévő tanu, tisztelet-
beli följegyző”-ről, „napi dijjal”.
14
A köznyelvben minden bizonnyal 
leginkább spiclinek nevezték őket. Létezett továbbá a „konfidens”
megjelölés is, de ezt csakis a hivatalos rendőri iratok használták „mun-
katársaik” megjelölésére.
A vicclapok kedélyes életképein a kor embere bizonyára jól szórako-
zott, 1860–1861-ben mégis inkább az elkeseredett és felháborodott in-
dulatok domináltak a letűnt kor ágenseivel szemben, s a hivatalos rend-
őri szervek mellett, talán még nagyobb dühvel, a feltételezett besúgók 
felé fordult a közvélemény figyelme. Elszórt híradások fennmaradtak
a besúgónak tekintett egyének fizikai bántalmazásáról is,
15
de minde-
9
Egy pesti dilettans-spitzli leveleiből. II–III. „Kotró Lőrinc” aláírással. Bolond Miska,
2. évfolyam 37. szám 146–147. 1861. szeptember 15. Egy másik példa ugyanebből a 
lapból: „Egy elszökött civilizátor itt felejtett kalucsnija talpába bevarrt titkos utasitás 
hű másolata”. Bolond Miska, 2. évfolyam 23. szám 90. 1861. június 9. De idézhetjük 
az Üstökös „Ominosus dolgok. Denunciatió a bécsi politzia számára” című cikkét is. 
Üstökös, 8. kötet 12. szám 95. 1861. március 23. 
10
Vö. például: „Tinaut=tinó”. In A Bach-korszak adomákban. 138–139. 1859-ben a 
bécsi rendőrminiszter a magyar főurak forradalmi szimpátiái kitudása végett „valami 
Tinaut nevü franczia embert” küld Pestre, de még érkezése előtt tudtak róla, és sehol 
nem fogadták, még a Nemzeti Kaszinóba sem engedték be. Ez a példa is mutatja, hogy 
az efféle történetek az évtized későbbi éveiben sem tűnnek el, ilyen jellegű írásokkal 
– persze elsősorban 1867. február után – végig találkozhatunk.
11
Egy „spitzli”, a ki „két kulacsos.” Üstökös, 18. kötet 35. szám 278. 1867. augusztus 31.
12
A Bach-korszak adomákban. 166.
13
Tigriskörmök. Ludas Matyi, 1. évfolyam 5. szám 278. 1867. május 5. 35.
14
A Bach-korszak adomákban. 193.
15
Rottenbiller főpolgármesternél például Bubelay István szabólegény panaszt tett 
Kunszt Ferenc, a Zrínyihez címzett „sörház” kimérője ellen, mondván, egy decemberi 
késő este nem engedte be a sörházba, „kémnek csúfolta s lábbal nehányszor megrúgta, 
mire ő a jelen volt vendégek által hajánál fogva hurcoltatott és fokossal megveretett”. 
Kunszt szerint viszont a részeg ismeretlen egy császári és királyi rendőrtiszt társa-Page 6

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
8
nekelőtt a lelkesen terjesztett spiclilisták kora volt ez. A vádaskodások 
nem maradtak meg a hát mögötti pusmogásnál. Schwäger Károly Lajos, 
klopódiai hites jegyző (Temes vármegye) például azzal a kéréssel for-
dult a rendőr-minisztériumhoz, hogy igazolják, „ő rendőrségi kém soha 
sem volt, s ily irányzatú feljelentéseket soha sem tett légyen”, mivel 
a megyei tisztújítás alkalmával ezzel vádolták.
16
Voltak, akik a nyil-
vánosság elé állva kívánták védeni magukat. Gergye János kisgörbői 
földbirtokos például a Vasárnapi Újságban jelentetett meg nyilvános 
felszólítást, miszerint bárki álljon elő, ha bizonyítani tudja a róla ter-
jesztett hírt, hogy „egy szabad gondolkozásu hazánkfiát” elfogattatott
volna, s pénzdíjat vett fel ezért.
17
Egy-egy esetben, ha tisztviselőt ért a 
hamis vád, felmerült az az igény is, hogy a hamis feljelentőt törvény elé 
állítsák, de persze hiába.
18
A felhevült indulatok sodrában nem hiányoztak a figyelmeztető han-
gok sem. Az újságíró Tóth Kálmán például a Bolond Miska hasábjain 
1860 végén így írt: „Napjaink legcsunyább eseménye az, hogy most min-
den embert gyanusitanak. Valami dologtalan fickók spicli-listát csinál-
tak, a min ott áll akárhány ismert, derék, becsületes ember neve. Az olcsó 
hazafiság gondolta e ki ezt, mely mások gyanusitásával akar emelkedni,
vagy a politikai blazirtság, melynek inger kell? Annyi bizonyos, hogy 
igen kis emberek lehetnek azok, a kiknél a puszta hazafiság is érdem,
mert az legalább előttem oly természetes kellék, mint a hallás, látás, 
ságában akart fenyegetőzve a már zárófélben lévő sörházba bemenni, s amennyiben 
a megvert egyén azonos ezen ismeretlennel, akkor „azt kell feltennem, hogy a nép 
figyelmessé tétetett az említett egyén kétértelmű szavai s kihívó magaviselete által.”
De tagadta, hogy ő kémnek nevezte volna. Rottenbiller Lipót jelentése a főtárnokmes-
terhez, Pest, 1861. január 8. MOL D 191 284. IV.a. 1861.
16
Mecséry rendőrminiszter értesítette erről Vay Miklóst, s bár leszögezte, hogy a 
minisztérium nem érzi hivatva magát efféle igazolásokat kiadni, nem mulasztotta el 
odavetni, hogy Schwäger teljesen ismeretlen személy számára. Vay a helytartótaná-
csot utasította a kérvény visszajuttatására ezen megjegyzéssel együtt. Mecséry átirata 
Vayhoz, Bécs, 1861. április 19., Vay utasításfogalmazványa Mailáth Györgyhoz, Bécs, 
1861. április 20. MOL D 185 1861: 423. Vö. Szabad 1967, 197. Szabad még egy esetet 
említ: Olay István ügyvéd Bihar megye bizottmányától kérte annak igazolását, hogy 
nem ő árulta el annak idején Szacsvay Imre tartózkodási helyét. Uo. 197.
17
Nyilt tér című rovat, Vasárnapi Ujság, 8. évfolyam 8. szám 96. 1861. február 24. 
18
Tarnóczy Kázmér Bars megye főispánja 1861. június elején, majd augusztus elején 
is kérte a tárnokmestertől, hogy nevezzék meg a Kaldrovics János szentkereszti alszol-
gabíró elleni, fegyveres sereg szervezését panaszló hamis feljelentés szerzőjét. Mint írja, 
a hamis vádlók elleni 1567: IX., 1604: XVIII., 1723: LXIII. törvénycikkeknek kellene 
érvényt szerezni. Az aktán 1861. december 5-i dátummal a rendelkezés: „Tudomásul 
vétetvén, az irattárba teendő.” Tarnóczy Kázmér levele a tárnokmesterhez, Pest, 1861. 
aug. 5. MOL D 185 1861: 890.Page 7

9
FIGYELŐK
szaglás, a mivel nem lehet senkinek dicsekedni, a ki meg nem birja, az 
nyomorék; valamint az is bizonyos, hogy mikor nem volt annyi sajtó-
szabadságunk mint most s a cifrábbnál cifrább hireket nem az ujságból 
olvastuk, hanem vacsora mellett sugdostuk el egymásnak, akkor nem 
értünk rá senkit gyanusitani.”
19
A figyelmeztetés persze nem sokat hasz-
nált. A közvélemény kiéhezett volt a „titkos” információkra. 
Besúgólisták és terjesztőik 
A Ludas Matyi című, a szélsőbal politikai irányvonalát követő vicc-
lap 1869-ben az államrendőrség felállításának hírét kommentálva ajánl 
„nehány kipróbált és szakképes individiumot, kik már az absolutismus 
és provisorium alatt is mint titkos kémek (spitzlik) szolgálták a hazát”. 
20 fő nevét közlik évi fizetés megjelölésével, gondosan ügyelve arra,
hogy felismerhetők legyenek a kissé eltorzított nevek mögött rejtett 
személyek, például: „Gróf Fesletics Leó” (Gróf Festetics Leó, 1852. má-
jus és 1854. december között a Magyar Nemzeti Színház intendánsa), 
„Szeisz Elek” (Thaisz Elek, Pest város főkapitánya 1848, 1861, 1865–
1884), „Omerling foteltartó” (Emmerling Károly szállodatulajdonos), 
„Hirnyögi János” (Török János konzervatív hírlapíró), „Lebegő Tercsi” 
(Luft Rézi nyilvánosház-tulajdonos). S jelzik, ezeken kívül ajánlhatná-
nak „még vagy negyven darab apróbb kötnivalót”.
20
Nyilvánvalóan a 
közönség soraiban már jól ismert és terjesztett bővebb spiclinévsor pa-
ródiájával van dolgunk –- abból az állítólagos legnagyobb évi fizetéssel
rendelkezőket szemezgették ki a lapszerkesztők.
A 77 nevet tartalmazó lista keletkezése
21
az évtized elejére nyúlik 
vissza. Worafka rendőrigazgató 1860. november 25-én értesíti Mecséry 
rendőrminisztert arról, hogy bár még nem történt atrocitás rendőrin-
tézmények ellen, de erre fel kell készülni, s hajtóvadászat indult az 
ügynökök ellen. Hírek szerint – írja – Magyarországból és Erdélyből 13 
ezer [!] nevet tartalmazó lista terjed országszerte, s egy nyomtatott lista 
is kering azon személyek nevével, akik Pest–Budán 1849-ben hódoló-
nyilatkozatot írtak alá Haynau részére. Azt is tudni véli, hogy egy „a 
jelen viszonyok között mértékadó személyiség” kifejezetten kijelen-
tette, hogy az új hatóságok megalakulása után a rendőrség összes aktá-
19
Gyanusitások (Elgorombáskodja: Bolond Miska). Bolond Miska, 1. évfolyam 30. 
szám 1860. december 23.
20
Ludas Matyi, 3. évfolyam 14. szám 110. 1869. április 11. A listára Buzinkay Géza 
hívta fel először a figyelmet. Buzinkay 1977.Page 8

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
10
ját rekvirálják, alaposan átvizsgálják, hogy mindazok nevét megtudják, 
akik az országnak és híveinek kárt okoztak.
22
Az 1860 végén hivatal-
ba lépő Pest városi ideiglenes főpolgármestert, Rottenbiller Lipótot is 
aggasztotta a besúgó listák terjedése, december 14-én tette közzé hir-
detményét: „A városban pár nap óta aláírás nélküli levelek küldöztet-
nek részint hozzám, részint egyes magánosokhoz, melyekben minden 
osztálybeli polgárok nemcsak gyanusíttatnak, hanem különféle fenye-
getődzésekkel nyugalmuktól is megfosztatnak. Hír szerint pedig oly 
névlajstromok keringenek, melyeken a gyanusítottak pellengére állít-
tatnak ki. Ha ezen aljas gyanusítgatás tovább harapódzik, maholnap 
tőle a legbecsületesebb hazafi sem lehetend biztos. ... Nyilt sisakkal
lépjenek tehát föl a vádlók s tények és bizonylatok alapján. Ellenben az 
álarcos gyanusítgatók s koholt rágalmak terjesztői egyiránt legyenek a 
közmegvetés tárgyai.”
23
A listák keletkezéséről és terjesztéséről azonban egy jóval színesebb 
forrás is megemlékezik. A művét Viola név alatt megjelentető memo-
áríró, aki az évtized fordulóján minden bizonnyal egyetemi hallgató-
ként élte át a fővárosban e mozgalmas napokat, visszaemlékezéseiben 
további érdekes részleteket ismertet. Viola „az állitólagos titkos rend-
őröknek közkézenforgó névlajstromá”-nak – ahogy a Haynau előtt hó-
dolók listájának terjesztését is – az 1860-ban alakult a Pesti Kaszinó, 
későbbi nevén a Nemzeti Kör tagjaihoz köti: „Itt, a Nemzeti Körben 
colportálták az absolut korszak titkos rendőreinek névsorát, mely azon-
ban, némelyek lelkiismeretlensége folytán, ártatlanokat is sújtott.”
24
A Pesti Kaszinó – a hamarosan megváltozott elnevezés szerint Nemzeti 
Kör – megalakulását a később a szélsőbalhoz tartozó politikus, publicis-
ta Szilágyi Virgil kezdeményezte még az októberi diploma kibocsátása 
előtt, első elnöke Kemény Zsigmond báró volt. 1862-ben már 1129 főt 
számlált tagjainak névsora. Az 1861. őszi tagnévsor azt mutatja, hogy a 
Kör az országgyűlésre odasereglett politikus elit – megtaláljuk köztük 
a feliratiak és határozati pártiak prominenseit egyaránt, például Deák 
21
A lista egyik változatáról lásd: Kiss 1977; Buzinkay 1977; Katona 1977. A listáról 
és annak változatairól lásd: Deák 2006.
22
Worafka jelentése a rendőrminiszterhez, Pest, 1860. november 25. Österreichisches 
Staatsarchiv (ÖStA), Haus-, Hof- und Staatsarchiv, (HHStA), Außenministerium, Infor-
mationsbüro, BM Akten 7274/1860.
23
Közli: Wildner 1939, 23. Hogy Rottenbiller neve ezeken az első listákon szerepelt-e, 
nem tudjuk, de a legkésőbb 1867-ben végleges alakot öltött listára már ő is felkerült.
24
Visszaemlékezések 1878, 66, 111–112. Szinnyei 1914, 1237–1238. A szerzőt Viola 
(Veigelstock) Miksa hírlapíróval azonosítja; az OSZK katalógusa és Szabad György idé-
zett munkája szerint a szerző Vezerle Gyula. A kör 1861. őszi tagnévsorában minden-
esetre szerepel Vezerle Gyula, Vezerle János és Vezerle Zsigmond.Page 9

11
FIGYELŐK
Ferencet, Csengery Antalt, Eötvös Józsefet, illetve Almásy Pált, Nyáry 
Pált, Jókai Mórt, de olyan konzervatív személyiségeket is, mint Lonkay 
Antal, Vida Károly vagy a Ludas Matyi közleményében kompromittált 
Török János –, tekintélyes városi polgárok (például: Medecz József ke-
reskedő, Rottenbiller Lipót polgármester, Thaisz Elek kapitány), illetve 
írók-művészek (Vas Gereben, Pákh Albert szerepel a választmányban) és 
egyetemisták szervezete volt. Az alapszabály szerint minden hónap első 
csütörtök délutánján tartottak közgyűléseket, de a kör termei könyvtár-
ral, hírlapokkal, tekeasztalokkal és étteremmel minden nap a tagok ren-
delkezésére állt.
25
Valóban ideális terep lehetett az efféle listák terjeszté-
sére, megvitatására, kiegészítésére és továbbadására 1860–1861 politikai 
tekintetben igencsak felhevült légkörében. 
Mecséry Mailáth tárnokmestert, a helytartótanács elnökét szemé-
lyesen is felszólította a listák elleni erőteljes fellépésre. Mint írja, „a 
[leveléhez mellékelt listán szereplők] többsége tekintélyes polgár, akik 
soha semmiféle kapcsolatban nem álltak a rendőrséggel, néhányan rá-
adásul olyan személyek, akiket a régebbi rendszer alatt veszedelmes 
személyeknek minősítettek, s maguk is megfigyelés alatt álltak. Bár-
mennyire is képtelen az a gondolat, hogy ilyen jelentős számú személy 
állt a rendőrség rendelkezésére, egy részük ráadásul mérhetetlenül 
eltúlzott, évi 6000 Ft-os fizetéssel, mégis általában az jellemző, hogy
hitelt adnak ennek a proskripciós listának. Szóbeszéd tárgya, s a leg-
szélesebb körökben aggodalmat és félelmet kelt, amihez hozzájárulnak 
azok az eddig még megalapozatlan híresztelések, melyek szerint egyes, 
a listákra felvett személyeket már állítólag bántalmazták is.” Fel kell 
lépni az efféle rosszindulatú, „légből kapott kitalációk” ellen – folytat-
ja.
26
A Mecséry által közölt listán 39 fő neve szerepelt, egy részükkel 
találkozunk a később kanonizálódott, 77 fő nevét tartalmazó listán is, 
egy részük aztán lekerült róla. A 39 fő között szerepelt hét kávézó-
tulajdonos, illetve bérlő, két szállodatulajdonos, két szállodaszolga, 
egy vendéglős, kilenc ügyvéd, hat kereskedő – valamennyien a város 
közismert lakosai. Láttuk, a miniszter határozottan kijelentette, hogy 
nem hiteles a lista, de ez önmagában nem perdöntő bizonyíték, mivel 
ha találkozott is volna azon számára ismerős nevekkel, semmiképpen 
sem fedte volna ezt fel Mailáth előtt. A lista azt mindenesetre igen jól 
mutatja, hogy a közvélemény milyen foglalkozást űzők körében vélte 
leginkább feltalálni a rendőrségi informátorokat.
25
A Nemzeti Kör évkönyve 1860/1-re. Pest, 1862; Magyarország különböző egyletei. 
Statistikai Közlemények, 4. kötet 1. füzet 1862, 268. 
26
Mecséry rendőrminiszter leirata Mailáth Györgyhöz, Bécs, 1860. december 19. 
MOL D 191 8071. IV.a. 1860. Említi: Szabad 1967, 214.Page 10

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
12
Viola szerint a lajstrom közkézen forgott, „százféle változatban a leg-
jobb hazafiak lettek ily módon névtelenül gyanúsítva”. Elmeséli, hogy
Vas Gereben éppen a volt titkos rendőrök elleni vad kifakadása közepette 
hogyan „kékült, zöldült dühében”, amikor megmutattak neki egy olyan 
listát, amelyen ő is szerepelt, s közben a többiek jót kacagtak rajta.
27
Sorai azt jelzik, a kor embere – Mecséry aggodalmai ellenére – nem te-
kintette ezeket a listákat teljes mértékig hihetőknek. Nyilván mindenki 
rokon- és ellenszenvei alapján döntött arról, kinek a besúgó voltának ad 
hitelt, s kiének nem. 
Nemcsak Vas Gereben tiltakozott (az ő neve azonban a lista/ák álta-
lunk ismert egyetlen fennmaradt változatán sem szerepel), szintén 
Viola írja le, hogy az „agg” Emmerling Károly, az István főherceghez 
címzett szálloda tulajdonosa Deák Ferencre és Eötvös Józsefre hivat-
kozott, bizonyítandó, hogy ő nem volt titkos rendőrkém.
28
Ez azonban 
mit sem használt, az 1860 végén, 1861 folyamán terjengő besúgónév-
sorok a provizórium éveiben „gazdagodtak”, bővültek, s aztán egy vál-
tozat, úgy tűnik, kanonizálódott, s az utókorra az hagyományozódott. 
A bekerültek főképp állami tisztségviselők voltak, az 1861–1867 közöt-
ti helytartótanács 21 világi tanácsosa közül nyolc szerepelt a listán, a 
hétszemélyes tábla bírái közül pedig négyen, a királyi tanács egy bírája, 
s persze rendőrségi alkalmazottak, mindenekelőtt az érintett korszak 
két Pest városi kapitánya, a már említett Thaisz Elek és Bizenti Frigyes 
(1861–1865). A feltűnően nagy számú városi és kormányhivatalnok 
jelenléte a névsorban önmagában kételyeket ébreszthet a lista hite-
lességét illetően, hiszen ők éppen pozíciójukból adódóan a kormány 
elkötelezettjeiként nemigen lehettek alkalmasak titkolt vélemények 
kifürkészésére. Igaz, találkozunk olyan meglepő nevekkel is a névsor-
ban, mint például Rottenbiller Lipóté, aki a provizórium beköszöntével 
leköszönt főpolgármesteri posztjáról, s csak 1865 folyamán tért vissza 
hivatalába.
A listát a provizórium éveiben az ellenzékkel szimpatizálók terjesz-
tették és egészítgették, valódi és vélt információik alapján, mindenek-
előtt egyes kormányhivatalnokok hitelének megkérdőjelezése és a pro-
vizórium kormányzata gyengítése céljából. Viola idézett sorai nemcsak 
a felmerült kételyekre derítenek fényt, hanem arra is, hogy a szerző 
mindennek ellenére emlékeinek papírra vetésekor is legalább részben 
hitelesnek tekintette a listákat.
27
Visszaemlékezések. 1878, 66.Page 11

13
FIGYELŐK
Besúgólisták és hivatalos adatok
De vajon kinek higgyünk? A rendőrminiszternek, aki bizonygatta, a 
megvádoltak teljesen ártatlanok, soha semmiféle kapcsolatban sem áll-
tak a rendőrséggel; vagy inkább a magabiztos közvéleménynek, amely 
bár egyes személyek lehetséges ártatlanságának lehetőségét elismerte, 
lelkesen és rendületlenül hitt az „apokrif” besúgólisták létjogosultsá-
gában és terjesztette azokat. 
A kortársak visszaemlékezésein bizonyos ambivalencia vonult végig: 
az államrendőrség veszélyes, alattomos és kiismerhetetlen „hydra”-
ként jelenik meg, miközben ágensei, a spiclik – ahogy azt a vicclapok 
példáján is láttuk – nevetséges, ártalmatlan teremtmény képében áll-
nak előttünk, akik ügyetlenségükkel, túlbuzgóságukkal és butaságuk-
kal maguk leplezik le magukat. S ez utóbbi feltételezés nem is volt 
teljesen megalapozatlan, a hivatalos iratokban is találkozhatunk olyan 
bejegyzésekkel, amikor a rendőrigazgató informátora elbocsátását az-
zal indokolja, hogy az kompromittálta magát, kapcsolatai a rendőrség-
gel közismertté váltak, ezért nem használható már. Ez főképp akkor 
következhetett be, ha az informátor szóbeli jelentéseket tett valami-
lyen rendszerességgel, s gyakori fizikai jelenléte a rendőrség székhe-
lyén szemet szúrhatott. Példaként említhetjük Josef Lichtensteint, aki 
pozsonyi literátorként lépett a hivatásos rendőrügynökök sorába 1852-
ben, de már 1854 tavaszán azt jelentik róla, hogy „Lichtenstein, ahogy 
a legtöbb itteni rendőrügynök, a pozsonyi közvélemény előtt általá-
nosan ismert, mivel mindennap legalább egyszer megjelenik a rendőr-
igazgatóságon.”
29
Ráadásul az ügynökök egy része nem is volt különösebben titkoló-
zó. A fennmaradt aktákból jó néhány eset megismerhető, amikor egy-
egy ügynököt azért bocsátanak el, mivel kisebb-nagyobb körben saját 
maga dicsekedett el informátori voltával és bennfentes kapcsolataival. 
Esetenként persze nemcsak hiúsága motiválta, hanem „Schweiggeld” 
kizsarolásával igyekezett jövedelmét szaporítani. Ráadásul egyes csa-
lók egyenesen arra specializálták tevékenységüket, hogy rendőrspic-
28
Visszaemlékezések. 1878, 113.
29
Gosztonyi őrnagy jelentése Kempenhez, Pozsony, 1854. március 24. ÖStA Allge-
meines Verwaltungsarchiv, Oberste Polizeibehörde, Präs. I. 1079/1854. Maga Lichten-
stein is tisztában volt rendőrségi alkalmazásának köztudomású voltával, ő azonban 
a lelepleződést azzal magyarázta, hogy Podolsky rendőrigazgató utasítására alkal-
manként részt vett a városban tartózkodó idegenekről készült lista összeállításában. 
Ez azonban nem volt jellemző, inkább a fordítottja, azaz hogy – Kempen tiltása el-
lenére – rendőrségi alkalmazottakat küldtek ki esetenként titkos információszerzési 
feladatokkal. Lichtensteinről részletesen lásd: Deák 1998, 354–360.Page 12

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
14
linek adják ki magukat, s azzal igyekezzenek pénzt zsarolni ki áldo-
zataiktól, illetve pénzügyi támogatást kicsalni a helyi közigazgatási 
hatóságoktól. Kempen rendőrminiszter 1855 nyarán egyenesen arra 
szólítja fel a tartományok kormányzóit, illetve helytartóit, hogy a ma-
gukat a rendőrminisztérium titkos ügynökeinek nevező személyeket 
szigorúan és azonnal felelősségre vonják, s erre beosztott hatóságaikat 
is utasítsák.
30
A rendőrségi hivatalos források tehát megerősítik azt, hogy a köz-
vélemény jó néhány esetben valóban ismerhette és ismerte szemmel 
tartóit, illetve a csalók esetében biztosan hihette, hogy ismeri.
A szubjektív tapasztalatok és benyomások azonban nyilvánvalóan 
csak kiindulópontot jelenthettek. A „bizonyosságot” a hivatalos, tit-
kos információk „közkinccsé” válása, azaz kiszivárgása adhatta. Hogy 
ekkoriban is létezett a kiszivárgás, kiszivárogtatás jelensége, bizonyít-
ja Worafka egy 1861. májusi jelentése, mely szerint Pesten, nyilvános 
helyeken cirkulál a „politikailag kompromittáltakról” készült korábbi 
hivatalos jegyzék, nem tudni, milyen csatornán keresztül került nyilvá-
nosságra az egykori helytartóság iratai közül.
31
A hatvanas évek végére 
kanonizálódott „apokrif” spiclilista néhány variánsának már a címe 
(„A’ Bécsi Cs. K. titkos rendörségnek 861ik év elött ’s utánna Buda-pes-
ten tartózkodó fizetéses kémek (:Spitzlik:) névsorának eredeti fö köny-
vi kivonata”
32
) is arra hivatkozott, hogy a névsor hivatalos rendőrségi 
forrásból ered, így magától értetődően hiteles. De mennyire számolha-
tunk hivatalos kimutatások kiszivárgásával e tekintetben? Egyáltalán 
léteztek-e hivatalos, rendőrségi belső nyilvántartások az informátorok-
ról, s ha igen, mi történt azokkal az októberi diploma nyomán lezajlott 
rendszerváltozás hónapjaiban, heteiben?
A rendőri hatóságok már 1860 novemberében megkezdték az elmúlt 
évek nyomainak eltűntetését. Mint láttuk, már a diploma kiadása után 
alig néhány héttel olyan információk érkeztek Bécsbe, hogy a kormány 
ellenségei arra készülnek, hogy megszerezzék a rendőrügynökök lis-
táját, hogy bosszút állhassanak. Ennek megakadályozására Mecséry 
rendőrminiszter elrendelte a következő iratok azonnali, feltűnésmen-
tes, lehetőleg személyes összegyűjtését s Bécsbe szállítását:
30
Kempen levélfogalmazványa a tartományi kormányzókhoz és helytartókhoz, Bécs, 
1855. július 27. HHStA, Informationsbüro, BM 3256/1855.
31
Worafka jelentése Mecséryhez, Pest, 1861. május 4. HHStA, Informationsbüro, BM 
1/1861.
32
Nógrád megyei Levéltár, Balassagyarmati Fióklevéltár, Nagy Iván hagyatéka, VIII. 
7d.24d.74. Köszönöm Szilágyi Mártonnak, hogy erre a változatra felhívta a figyelmemet.Page 13

15
FIGYELŐK
1. Az ügynökök felvételével és elbocsátásával kapcsolatos hivatali 
levelezést, a Bécsbe küldött ügynöklistákat; 
2. az elnöki és az elnöki titkos iratok között található számlákat tit-
kos kifizetésekről, s minden olyan jelentés másolatát, mely ügy-
nöki tevékenységet, annak díjazását érinti; 
3. saját kezűleg írt ügynöki jelentéseket, illetve azok másolatát, kü-
lönösen akkor, ha annak tartalmából lehet következtetni az ügy-
nök személyére, vagy ha az aláírással el van látva; 
4. minden hivatali levelezést, melyben valamelyik ügynököt megne-
vezték.
33
Worafka már idézett, november 25-i jelentésében reagál az utasítás-
ra, s kifejti: ügynöklistát sohasem vezettek, a minisztérium utasítására 
egyetlenegyszer került sor efféle összeállítására. Az elnöki és az elnöki 
titkos akták között ügynöki átvételi elismervények nem találhatók, 
mivel az ügynökök által bemutatott számlákat egy-egy bizalmas misz-
szió végzése után ellenőrizték, de azonnal meg is semmisítették, az 
összegeket a negyedévi elszámolásban jelezték felsőbb helyre. Az ügy-
nöki leveleket és jelentéseket, miután a fontosabbakról másolatot ké-
szítettek, időről időre megsemmisítették. Az egyes aktákban viszont 
szerepelnek szép számmal olyan másolatok ügynökjelentésekről, me-
lyekből lehet következtetni az ügynök személyére. A rendelkezésre 
álló idő azonban nem elég az akták egyenkénti átvizsgálására. Ráadásul 
– különösen az elnöki titkos iratok között – számos olyan akta találha-
tó, mely egyes magánszemélyekről nagyon értékes információkat tar-
talmaz, még hozzá olyan személyektől, akik „a rendőrigazgatósággal 
semmiféle hivatali kapcsolatban nem álltak, csak egyes hivatalno-
kokkal voltak baráti viszonyban, s azoknak az előfordult nyomozások 
alkalmával szívességből segítettek”. Ezek „a leglojálisabb alattvalók-
hoz tartoznak, nem fizetségért, hanem a jó ügy érdekében teljesítettek
szolgálatot a rendőrségnek”, őket különösen meg kellene óvni a lelep-
leződéstől, hiszen ők minden körülmények között kénytelenek Pesten 
maradni, és „a néppel együtt élni”. A legtanácsosabb lenne – folytat-
ja – egyenként átvizsgálni az iratokat, de erre nincs idő, ráadásul ilyen 
nagyszámú akta kivétele teljesen használhatatlanná tenné az iratnyil-
vántartást. Mindezek alapján azt javasolja, hogy a rendőrigazgatóságok 
teljes elnöki titkos iratanyagát, az iktatókönyvek kivételével, deponál-
ják Bécsbe. Szükség esetén ugyanezt kell tenni majd gyorsan az elnöki 
iratokkal is – bár ezt inkább csak mint halvány eshetőséget említi, hi-
33
Miniszteri utasításfogalmazvány az öt rendőrigazgatóhoz, Bécs, 1860. november 
19. („saját kezűleg felnyitandó”) HHStA, Informationsbüro, BM 7274/1860.Page 14

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
16
szen eddig még nem történt incidens.
34
A miniszter egyetértett a javas-
lattal, s valamennyi rendőrigazgatót utasította az elnöki titkos iratok 
Bécsbe történő elszállítására.
35
De nemcsak a rendőri hatóságok gyűjttettek be bizalmas aktákat, 
hanem Mailáth tárnokmester is. Még november 20-án jelezte Vay 
Miklósnak, hogy a megyehatóságoknál és a szolgabírói hivatalokban 
előfordulnak „fontos vagy titkosabb természetű ügyek”, nyomozások 
magasabb rangú személyek után, akik „legközelebb hivatva leendnek 
a megyék kormányzatában részt venni”. Mint írja, a „netán fölmerül-
hető személyeskedések kikerülése végett” intézkedni kellene. Ez al-
kalommal még csak azt javasolja, hogy az efféle elnöki iratokat a fő-
ispánok kizárólagos rendelkezésére bízzák, de öt nappal később már 
kezdeményezi Vaynál, hogy azokat a helytartótanács elnökségéhez 
rendeljék még az új főispánok székfoglalói előtt, „nehogy azok itt-ott 
a múlt korszak rovására kíméletlenül kizsákmányoltassanak”. Ha túl 
nagy mennyiségről van szó, célszerű lenne – teszi hozzá – a „cseké-
lyebb fontosságúak megsemmisítése által segíteni” ezen.
36
A begyűjtött 
iratokat azután – a későbbi helytartó, Pálffy Mór gróf tanúbizonysá-
ga szerint – átvizsgálás után legnagyobb részben megsemmisítették.
37
Mailáth igyekezetét tehát egyáltalán nem valami leleplezési szándék 
motiválta – ahogy a rendőri alkalmazottak gyanakodva feltételezték az 
új politikai kurzus prominenseiről –, ellenkezőleg! Csak ő egy szinttel 
lejjebb, a megyei vezetők köre elől igyekezett eltüntetni a rendőrségi 
működés nyomait. Ha a kölcsönös bizalmatlanság nem akadályozza 
meg, az újjáalakuló magyar kormányzati szervek és a rendőri hatósá-
gok együttesen is felügyelhették volna a nyomok eltűntetését.
Mindezek alapján láthatjuk, hogy helyi szinten nem vezettek rend-
szeres, naprakész nyilvántartást a helyi rendőrigazgatóságok az alkal-
mazott informátorokról, kész listák tehát nem álltak rendelkezésre. 
Efféle nyilvántartás még kevesebb valószínűséggel született 1860 őszét 
követően, mivel az ügynökök utáni hajsza természetes módon a ko-
rábbinál sokkal nagyobb óvatosságra késztette mind az ügynököket 
magukat, mind pedig alkalmazóikat. A rendkívüli viszonyok közepet-
te Mecséry rendőrminiszter is sokkal rugalmasabb volt, mint elődje, s 
nem ragaszkodott az írásos kimutatásokhoz és jelentésekhez. Worafka a 
következőképpen jellemzi a helyzetet főnökének 1861 nyarán: „Mivel 
továbbá a páni félelem, hogy az emberek rendőrügynöknek ne tartsák, 
34
Worafka jelentése a rendőrminiszterhez, Pest, 1860. november 25. HHStA, Infor-
mationsbüro, BM 7274/1860.
35
A rendőrminiszter utasításfogalmazványa Worafkához, Bécs, 1860. december 13. 
HHStA, Informationsbüro, BM 7274/1860.Page 15

17
FIGYELŐK
továbbra is él [az emberekben], s a magyarok nemzeti karaktere az ef-
féle szolgálatot mindig is mint bűnt és hazaárulást bélyegzi meg, csak 
kettős feltétel mellett lehetséges néhány ügyes ügynök szerzése, még-
pedig az egyik az, hogy biztosítani kell őket a kompromittálódás min-
den veszélye ellen, s nagyon jól meg kell őket fizetni, továbbá olyan
helyzetbe hozni, hogy szabadon mozoghassanak, ahol csak szükséges.” 
Ennek alapján három fő konfidensét havi fizetésük alapján csak „300
Ft”-osnak, „200 Ft”-osnak és „120 Ft”-osnak nevezi, mivel azok ra-
gaszkodnak hozzá, hogy soha semmilyen formában meg ne nevezze 
őket. Hozzáteszi, hogy a „200 Ft”-os nem hajlandó egyetlen tollvonást 
sem tenni, ezért a honorárium átvételét igazoló bizonylatot is Worafka 
kénytelen helyette kézjegyével ellátni.
38
Végül Bécsben Worafka szóban 
fedte fel főnökei előtt fő konfidenseinek kilétét, s azok azonosítása az
írásban fennmaradt legtitkosabb hivatalos aktákból is, a leggondosabb 
kutatás után is minden bizonnyal csak közvetett adatok útján lesz ki-
deríthető – amennyiben nem szerepelnek azok az időközben már lelep-
leződött személyek – például Asbóth Lajos, Gelich Richárd, Szekulits 
István vagy Wargha István
39
– között. A megnehezedett körülmények 
ellenére azonban tovább folyt az informátori tevékenység, s nem is 
eredmény nélkül. Az 1861. április–augusztus között ülésező országgyű-
lés időszakában – legalábbis augusztusban – például a határozati párti 
bizalmas konferenciákról igen jól értesült összefoglalók maradtak fenn 
az államrendőrség iratanyagában, melyeket azután a rendőrminiszter 
továbbított a magyarországi kormányzati szerveknek, személy szerint 
a Vay Miklóst időközben felváltó Forgách Antal gróf kancellárnak.
40
Mindezek mellett az eddigiekből az is világossá válhatott, hogy a 
rendőrségi bizalmas kapcsolatoknak igen bonyolult – formáját és inten-
36
Mailáth jelentése Vay Miklóshoz, Buda, 1860. november 20., november 25., Vay 
egyetértő válaszlevelének fogalmazványa, Bécs, 1860. november 24. MOL D 185 
1860:328. 
37
Pálffy Mór levélfogalmazványa Mérey Károly Somogy megyei főispánhoz, Buda, 
1862. augusztus MOL D 191 14 587.IV.a.1862.
38
Worafka jelentése Mecséry rendőrminiszterhez, Pest, 1861. július 25. HHStA, 
Informationsbüro, BM 59/1861.
39
Asbóth Lajos (1803–1882) honvéd tábornok; Gelich Richárd (1821–1899) katona-
tiszt, 1848–1849-ben a honvéd hadsereg táborkari tisztje, 1855–1857-ben a brit had-
sereg idegenlégiójának őrnagya, 1867 után osztálytanácsos a magyar hadügyminiszté-
riumban; Szekulits István volt honvéd ezredes, az 1860-as években az első magyar 
általános biztosítótársaság tisztviselője; Wargha István (1808–1876) a reformkori óvo-
dai mozgalom ismert személyisége, 1848–1849-ben a király személye körüli miniszté-
rium alkalmazottja, 1867 után Nagyvárad főjegyzője, a községi iskolák főgondnoka. 
40
Mecséry átirata Forgách Antalhoz, Bécs, 1861. augusztus 9., augusztus 29. MOL D 
185 1861: 895., 1861: 938.Page 16

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
18
zitását tekintve igen sokszínű – szövedékével van dolgunk, nem egyet-
len titkos informátori hálózat rekonstruálásának feladata várt volna a 
közvéleményre.
Léteztek ugyanis a rendőrminisztériummal közvetlen levelezői kap-
csolatban álló személyek, akik egy bécsi fedőcímre küldték tudósítása-
ikat, s fizetésüket is onnan kapták. Az 1867 táján született összeírások
több főt is nyilván tartottak Magyarországról,
41
ezt megelőző időpont-
ból azonban nem maradt fenn róluk a bécsi iratanyagban sem összesí-
tett áttekintés. Ezeken a listákon azonban nem szerepel egyetlen olyan 
személy sem, akit a szóban forgó spiclilista besúgással gyanúsított.
Ezen kívül léteztek a helyi rendőrigazgatók által irányított informá-
tori hálózatok, melyekről csak 1852-től állnak rendelkezésünkre meg-
bízható adatok. Mindaddig ugyanis, míg a rendőri ügyek vezetése a 
belügyminisztériumhoz, személy szerint Alexander Bach felügye-
letéhez tartozott, nem került sor központi összeírásra. A rendőrbiz-
tosságok, igazgatóságok, a tartományi helytartóságok, a katonai és a 
csendőri hatóságok a belügyminisztériumtól és egymástól függetlenül 
is alkalmazhattak titkos informátorokat. Amikor 1852 nyarán meg-
kezdte működését az újonnan létrehozott önálló rendőrminisztérium 
(Oberste Polizeibehörde), Kempen rendőrminiszter rendelte el, hogy 
a rendőrigazgatók, valamint a tartományi helytartók és kormányzók 
is küldjenek kimutatást a rendőri pénzalapból fizetett ügynökökről.
Ebből az évből azonban a Magyarországról feltételezhetően szintén ka-
pott kimutatás hiányzik az akták közül – pedig valószínűleg ez az a 
Worafka által említett egyetlen alkalom, amikor központi utasításra 
listába szedték ügynökeik nevét –, így csak 1853-tól ismerjük a Bécsbe 
küldött adatokat.
42
1852 után ugyanis a rendőrigazgatóknak folyamato-
san kellett jelenteni egy-egy ügynök felvételét, illetve elbocsátását, de 
tudomásunk szerint többé nem került sor egyesített lista összeállításá-
ra.
43
A fennmaradt aktákból Magyarországról összesen 168 fő (Erdélyt 
és a Szerb Vajdaság és Temesi Bánságot is beleszámítva) ismerhető meg 
ezen informátorok közül az 1849–1861 tavasza közötti időszakból.
Azonban ez a nyilvántartás is csak részlegesnek tekinthető, hiszen 
Kempen maga is csak a fizetett ügynökök személyének bejelentését
és alkalmazásuk engedélyeztetését rendelte el. A rendőrigazgatóknak, 
41
Vö. Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvéd ezredes visszaemlékezé-
sei és jelentései. Lásd Steier 1924, 706–707, 726; Bajzik 1979.
42
Az 1853-as kimutatást az egész Osztrák Császárságra vonatkozóan elemzi: Siemann 
2001, 25–33. Tanulmánya azonban speciális magyarországi adatokra nem tér ki.
43
A magyarországi besúgóhálózatról és a készült informátori kimutatásokról lásd 
részletesebben: Deák 2001. Page 17

19
FIGYELŐK
illetve alkalmazottaiknak időnként – bizalmi alapon, díjazás nélkül – 
információkat szállítók megnevezését ő sem kívánta, ahogy a rendőr-
igazgatók sem szívesen fedték volna fel informátoraikat. A legtöbb eset-
ben egyébként is szavukat adták arra, hogy kilétüket feletteseikkel sem 
közlik. Emellett egyes ügynökök saját ügynöki „alhálózatot” működ-
tettek, amelynek tagjai közvetlenül nem álltak kapcsolatban a rendőri 
hatóságokkal, ezért a kimutatásokban sem szerepelhetnek. Voltak to-
vábbá olyan foglalkozások, amelyek űzőit – pincéreket, vendéglősöket, 
nyilvánosház fenntartóit, szobalányokat – a rendőri hatóságok termé-
szetesen adódó informátoroknak tekintettek, s alkalmanként el is vár-
ták együttműködésüket, de állandóan foglalkoztatott ügynökként nem 
tartották őket számon, s nem is szerepeltették a kimutatásokban. 
Ha a rendőrigazgatók által jelentett adatok alapján készült adatbá-
zissal összevetjük a „kanonizált”, „apokrif” spiclinévsort, az azon sze-
replő 77 személy közül csupán két fő nevével találkozunk. Adolf Dobr-
zanskyt az „apokrif” listán mint 1860-as évekbeli helytartótanácsost 
említik, de 1853-ban mint a kassai rendőrigazgató levelezője tűnt fel a 
hivatalos jelentésekben, aki beregszászi lakóhelyéről országos törvény-
széki tisztviselőként fizetés nélkül küldött információkat.
44
Mellette 
még egy személyt azonosíthatunk, aki 1860 őszén lépett a rendőrség 
„zsoldjába”. Worafka rendőrigazgató október 28-án jelenti egy új konfi-
dens felvételét. A 27 éves ifj. Kürthy János apja pedellus volt az egye-
temen, ő maga harmadéves joghallgató. „Johann Farkas” néven havi 
50 Ft-ért szállított jelentéseket.
45
A Mecséry rendőrigazgató által Mai-
láthnak küldött 1860. év végi „apokrif” besúgónévsorban azonban még 
sem Kürthy, sem Dobrzansky nem szerepelt. 
Persze nemcsak a hivatalos kimutatásokból, hanem – ahogy arra 
Worafka is rámutatott – egy-egy fennmaradt ügy aktáiból is kiderülhet 
alkalmanként az informátor személye. Ugyancsak az 1849–1861 tava-
sza közötti időszakból Magyarországról 145 fő (Erdélyt és a Vajdaságot 
is beleszámítva) nevét ismerjük, akik egy-egy ügy kapcsán, illetve egy-
egy megőrzött beadványuk nyomán valamilyen vonatkozásban feltűn-
nek az államrendőrség bécsi iratanyagában – azonban nem feltétlenül 
informátori minőségben. Itt valamivel több egyezést találunk a pesti 
lakosság között terjesztett spiclilistával, de itt is az a helyzet, hogy 
egyikük sem szerepel még az 1860 végén rögzített névsoron, csak a 
későbbi változatokon.
44
Marx kassai rendőrigazgató jelentése Kempenhez, Kassa, 1853. május 27. HHStA, 
Informationsbüro, BM 436/1850.
45
Worafka pesti rendőrigazgató jelentése Mecséryhez, Pest, 1860. október 28. HHStA, 
Informationsbüro, BM 26/1860.Page 18

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
20
Felbukkan Török János, az 1860–1868 között megjelenő konzervatív 
napilap, a Pesti Hírnök szerkesztőjének neve, aki 1856 februárjában 2500 
gulden szubvenció vételét nyugtázza, s közben kijelenti, hogy „lojális, 
nyílt politikai alapelveitől vezérelve, ahogy eddig is, a jövőben is a di-
nasztikus, törvényes irányt fogja követni az általa szerkesztett újságban 
[a Magyar Sajtóban], minden a vezető hatóságoktól hozzá érkező jeladást 
pontosan figyelembe fog venni, hogy az újság teljes egészében az uralkodó
kormányzati alapelvek értelmében és szellemében hasson a publikum-
ra”.
46
Nem meglepő azonban ez, hiszen a hivatalos és a támogatott lapok 
–ahogypéldáulatámogatottszínházakeseténistörtént–szubvenciójáta 
titkos rendőri alapból fizették. Másfelől pedig közismertek voltak Török
közeli kormánykapcsolatai. Évekig szerkesztette az 1850-es években a 
kormányzat hivatalos magyarországi lapját, a Budapesti Hírlapot, s egy 
évtizeddel később a Pesti Hírnök is a provizórium politikai kurzusának 
támogatójaként lépett fel. Formális besúgói tevékenységről azonban az ő 
esetében minden valószínűséggel nem beszélhetünk.
Ignaz Marczigali pesti polgár, szabómester egy 1853. nyári bead-
ványban ajánlkozik a pesti rendőrigazgatónak ügynöki szolgálatokra, 
s pénzügyi segélyt kér, miközben korábbi ilyen irányú szolgálataira is 
hivatkozik. Kempen további információkat kért róla, de a segélyezés-
ről hallani sem akart. A bécsi aktákban a továbbiakban nem fordul elő 
Marczigali neve,
47
ennek ellenére valószínűsíthető, hogy Protmann vé-
gül alkalmazta bizalmi szolgálatokra.
Az informátori tevékenység leginkább Szekrényessy András esetében 
dokumentálható, aki 1854-től a pesti országos főtörvényszék tanácso-
sa, majd 1860 nyarától alelnöke volt. 1850-ben a rablások megelőzésé-
re létrehozott, úgynevezett különleges vizsgálati osztály vezetője volt 
Karl von Geringer báró, császári polgári biztos felügyelete alatt, s ebbe-
li minőségében maga is informátorokat alkalmazott és jutalmazott.
48
Magának Szekrényessynek a jelentései 1860 elejétől kezdve maradtak 
fenn a bécsi államrendőrségi iratanyagban, ő tehát valóban informátori 
tevékenységet végzett, jóllehet minden bizonnyal nem pénzbeli fize-
tésért, hanem hivatali előmenetelének előmozdítása végett, nevét a 
46
Török János elismervénye, Bécs, 1856. február 7. AVA, Oberste Polizeibehörde, 
Departement-Registratur A/2 Karton 41 Presse Quitungen.
47
Kempen levélfogalmazványa Protmann pesti rendőrigazgatóhoz, Bécs, 1853. június 
18. HHStA, Informationsbüro, BM 12/1853.
48
Szekrényessy András és Berényi György jelentése Geringerhez, Pest, 1851. febru-
ár 6. MOL D 51 K.k. Statthalterei für Ungarn, elnöki iratok 1851: 345. Néhány jelentés 
Szekrényessy ügynökeitől: uo. 1850: 2087. Szekrényessy besúgó tevékenységére nézve lásd 
még: Tábori 1921, 260–264. Egy kiváló magyar kém című fejezet. Szekrényessy azonban 
már 1844-től szerepel az ügynöki elszámolásokban. Pajkossy Gábor szíves közlése.Page 19

21
FIGYELŐK
későbbi kimutatásokban sem szerepeltették. Megjegyzendő, hogy Szek-
rényessy 1860–1861-ben a rendőrminisztériummal egyidejűleg Vay kan-
cellárnak is küldözgette a Pest megyei és városi politikai eseményekről 
szóló bizalmas tudósításait.
49
Ez utóbbi adat rávilágít arra is, hogy a rendőrségi informátori hálózat 
mellett, azzal párhuzamosan más szervek továbbra is rendelkeztek bi-
zalmi emberekkel: mindenekelőtt a katonai parancsnokságok, a csend-
őri egységek vezetői és a közigazgatási szervek, azaz az 1850-es évek-
ben a helytartóság és személy szerint Albrecht főherceg magyarországi 
katonai és polgári kormányzó, majd az 1860-as években a helytartóta-
nács elnöksége és személy szerint Pálffy Mór gróf helytartó. Ezekről az 
informátorokról azonban meglehetősen keveset tudunk, egy-egy fenn-
maradt aktából vetül valamennyi fény működésükre.
Végül, de nem utolsósorban arra is ki kell térnünk, hogy mi lehet a 
közvélemény által hihetetlenül magasra becsült és a hivatalos kimuta-
tások szerinti rendkívül alacsony ügynöklétszám közötti ellentmondás 
magyarázata. Talán az alkalmi, nevesített vagy anonim feljelentők ará-
nya magas lehetett. Ők nem voltak a szó szoros értelmében vett rend-
őrségi titkos ügynökök, hiszen egyetlen rendőri szervvel sem álltak 
intézményesített kapcsolatban. De a magánbosszú eszközeként, avagy 
politikai félelemből, egyéni haszonszerzés reményéből, s ki tudja még 
milyen motívumokból jelentettek egy-egy elkapott meggondolatlan 
kijelentést, szomszédjukban rejtegetett magyar trikolort, és így tovább. 
Ez megmagyarázhatja azt is, hogy miképp érezhette úgy a kor embere, 
hogy a falnak is füle van, miközben a rendőrigazgatók – legalábbis poli-
tikai ügyekben – állandóan a megbízható ügynökök hiányán siránkoz-
tak. Nem egyedi magyarországi jelenséggel van itt dolgunk, az elmúlt 
években a történeti kutatások előterében az államrendőrségi intéz-
mény múltját – mindenekelőtt persze a náci Németország Gestapója és 
a Szovjetunió NKVD-je tevékenységét – illetően Európában és Észak-
Amerikában egyaránt a denunciáció, azaz az önkéntes feljelentés áll, 
némileg háttérbe szorítva a rendőrség „hivatásos” ügynöki apparátu-
sának vizsgálatát.
50
A közvélemény számára persze nem olyan fontos 
különbség az, hogy valaki fizetett vagy nem fizetett, de beszervezett
informátorként szolgáltatott-e terhelő információkat polgártársairól, 
alkalmanként teljesített-e bizalmi szolgálatokat valamely rendőrhiva-
talnoknak, avagy egy-egy félrelépésként adott-e fel valakit a rendőr-
49
Szekrényessy András két levele Vay Miklóshoz, Pest, 1861. január 1., febr. 11. MOL 
D 185 1861: 15., 1861: 194.
50
A nemzetközi irodalomra vonatkozóan néhány példa: Czechowski–Hassoun 1992; 
Practices of Denunciation …; Jerouschek–Marßolek–Röckelein 1997. Page 20

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
22
ségen. A jóvátétel és igazságtétel igénye velük szemben ugyanolyan 
erővel jelentkezhetett. 
Egységes hivatalos besúgólista és -nyilvántartás mindenesetre soha 
nem létezett, efféle dokumentum nem segíthetett a közvéleménynek 
eligazodni a gyanúk és gyanúsítások szövevényében. A közvélemény kö-
zött terjesztett listán – mint láttuk – valóban szerepeltek olyan szemé-
lyek, akiknek összeköttetései a politikai rendőrséggel a fennmaradt hi-
vatali iratok fényében biztosra vehetők. De az ő esetükben jó részt olyan 
személyekről volt szó, akik a közvélemény előtti megnyilvánulásaikban 
is a bécsi kormányzat szimpatizánsaiként léptek fel, s ez elmondható a 
listán szereplők jó részéről, ha nem is mindenkiről. Ez persze nem zárja 
ki, de nem is valószínűsíti titkos informátori alkalmazásukat. A nyilván-
tartásokból, aktákból leginkább csak pozitív megerősítést nyerhetünk 
– de láttuk, csak nagyon kevés érintett név esetében –, az egyértelmű 
kizárás, felmentés azok segítségével nemigen lehetséges. 
Egy ilyen érdekes adat lehet Bártl János vendéglős, az Angol Királynő 
szálló működtetőjének szerepeltetése az „apokrif” besúgónévsorban. 
Felvétele nem látszik meglepőnek, tudva, hogy a hotelnek olyan pro-
minens állandó vendégei is voltak, mint Deák Ferenc vagy Kemény 
Zsigmond báró. Másfelől az sem perdöntő, hogy a szálló valamikori 
szakácsa, majd 1897-től működtetője úgy nyilatkozott, e szállóba nem 
tudott beférkőzni a titkosrendőrség.
51
Az viszont már tény, hogy 1855 
tavaszán Protmann rendőrigazgatónak felsőbb utasítás ellenére sem si-
került megbízható ügynököt beépítenie Deák közvetlen környezetébe, 
ami – legalábbis erre az időpontra vonatkozóan – cáfolja Bártl informá-
torságát.
52
Azokban az esetekben persze, amikor egy-egy személynek 
valamely jól ismert szervezkedés elárulását írták a rovására a lista ösz-
szeállítói és terjesztői, körültekintő történeti kutatásokkal meg lehet 
állapítani, a konkrét vád megalapozott volt-e vagy sem. A szóban forgó 
lista négy ilyen esetet tartalmaz,
53
a fennmaradt iratok nem erősítik 
meg a vádolt személyek érintettségét a szóban forgó ügyekben.
54
Amikor azonban nem kapunk fogódzókat, mi alapján történt a besú-
gólistára való felvétel, nehezebb a dolgunk, hisz a fentebb már részlete-
sen ismertetett körülmények miatt nehéz definitív „felmentő” ítéleteket
51
Palkovics é.n. 98. Vö. Gundel–Harmath 1982, 73–74.
52
MOL D 44 K.k. Militär- und Civil-Gouvernement für Ungarn, Polizei Section, tit-
kos iratok 1854: 3873. Vö.: Deák 2004, 43.
53
Bayer Károly Pilvax kávéházi marquert Jubál Károly és Sárközi Soma denunciálásá-
val, Bayer Károly városi írnokot Jámbor Endre denunciálásával, Nemcsits asztalosmes-
tert Noszlopi Gáspár beárulásával vádolták. Gyulai Gaál Endre volt császári és királyi 
biztos rovására 185 ember beárulását írták. 
54
Vö. Lukács 1955, 78, 113, 332–335.Page 21

23
FIGYELŐK
hozni. Épp ez adja a besúgólisták mozgósító erejét, és ez teszi azokat ha-
tékony fegyverré, hiszen egyértelmű nemleges bizonyíték utólag is csak 
ritkán szolgáltatható a 19. századi rendőrségi nyilvántartások alapján. 
A spiclilista és a dualizmus politikai ellenzéke
A Ludas Matyi példáján már láttuk, a politikai küzdelmek hogyan já-
rultak hozzá a besúgólista terjesztéséhez, hitelesként való kanonizálá-
sához. Nem volt ez másképp a következő évtizedekben sem.
Thallóczy Lajos, a közös pénzügyminisztérium későbbi osztályfőnö-
ke 1887 októberében másolta be naplójába e besúgólista német nyelvű 
változatát.
55
Feljegyzése szerint azt Frohner János szállodatulajdonostól 
kapta 1887-ben Bécsben mint „egy érdekes adalékot”, mely lajstrom 
„ugyan nem hivatalos, de hiteles azért”. Thallóczy akkor láthatóan 
nem kételkedett a lista hitelességét illetően. A margóra tett – nyilván-
valóan a lista lemásolása után jóval később született – megjegyzésében 
azonban a listát már „csak conturejaiban hiteles”-nek minősíti. S ezt 
követő kommentárja rávilágít arra is, hogy a dualizmus politikai el-
lenzéke ezekben az évtizedekben is politikai fegyverként használta azt 
egy-egy személlyel szemben: „Ezt a különben csak conturejaiban hi-
teles jegyzéket Csávolszky [Lajos] is beírta, ki Simonyi Ernőtől kapta. 
Ezt olvasván Lukács Gyula fenyegette vele Fabínyit [Fabinyi Teofilt],
kinek nyugodt percze nem volt azóta. A véderővitában adott selejtes 
válasza s ez a körűlmény voltak bukásának közvetlen indító okai.”
56
A lista tehát évtizedekkel később is terjedt és terjeszttetett, és a szín-
falak mögött politikusi pályafutások meghatározó tényezője volt és le-
hetett. Fabinyi mellett utalhatunk a már említett Thaisz Elekre, aki 
az 1860-as években az emigrációval kapcsolatot tartó szervezkedők bi-
55
Országos Széchényi Könyvtár, Kézirattár, Quart. Hung. 2459. Thallóczy Lajos 
naplófeljegyzései, 1. kötet ff. 80–82. Thallóczy Lajos (1854–1916) 1877-től egyetemi 
magántanár, majd Országos Levéltári fogalmazó, 1884-től kormánytanácsos, a közös 
pénzügyminisztérium levéltárának igazgatója, 1908-tól közös pénzügyminisztériumi 
osztályfőnök. 
56
Csávolszky Lajos (1841–1909) 1867-től balközép párti újságíró, 1875-től a Függet-
lenségi és 48-as Párt képviselője; Simonyi Ernő (1821–1882) 1849–1868 között emig-
ráns, 1869-től a szélsőbal, majd a Függetlenségi és 48-as párt képviselője; Lukáts Gyula 
(1851–?) 1876-tól az Egyetértés című lap munkatársa, 1884-től a Függetlenségi és 48-as 
párt képviselője; Fabinyi Teofil (1822–1908) 1850-ben Pest megyei törvényszéki bíró,
1854-től országos főtörvényszéki bíró, 1860-ban legfőbb ítélőszéki bíró, majd egy évvel 
később a hétszemélyes tábla bírája. 1886–1889 között igazságügy-miniszter. Fabinyi a Page 22

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
24
zalmi embere volt, s akiről 1865 utáni rendőrkapitányi tevékenysége 
miatt igen negatív képet őrzött a korabeli közvélemény és az utókor 
egyaránt. Róla Hentaller Lajos a következőket írta már idézett munká-
jában: „Pesten a lakosság negyedrésze a rendőrség szolgálatában állott. 
A kávéházi pinczértől s az utczai bérszolgától kezdve, egész a későbbi 
hires Thaisz Elek főkapitányig mindenki boldog volt, ha árulkodha-
tott.”
57
Hentaller vélhetőleg szintén ezen lista valamelyik variánsából 
szerezhette információját, konkrét bizonyítékok azonban mindeddig 
nem kerültek elő. Mindazonáltal az is igaz, hogy az „apokrif” besú-
gó lista hosszú utóélete ellenére olyan személyiségek, mint például 
Rottenbiller Lipót esetében a róluk a közvéleményben kialakult képre 
nem nyomta rá tartósan bélyegét az e listán való szereplés. 
Nem véletlen azután az sem, hogy évtizedek múltán mikor látott 
nyomtatásban is napvilágot a lista. A Magyarország című ellenzéki lap 
közölte azt 1905 őszén a Fejérváry-kormány ellenében szervezett megyei 
ellenállási mozgalom kellős közepén, nem mulasztva el a téma aktua-
lizálását sem: „Ki tudja ujabb félszázad mulva [kiemelés az eredetiben] 
nem kerül-e nyilvánosságra a most megfizetett magyarok névjegyzéke
is, a megfizetett vérdijakkal.” A közölt lista címe: „A bécsi cs. k. titkos
Policziához tartozó Buda és Pest városokban a mai napig (1860.) müködő 
ugynevezett Spiczlik névsora és ezeknek évenkint járó fizetésük ezüst
pénzben”.
58
Nyilvánvaló a politikai szándék a nyilvánosságra hozatal-
ban, ugyanakkor feltűnő, hogy éppen Fabinyi Teofil esetében igen tapin-
tatosan járt el a lap a kormánypárti politikussal szemben, mivel csak az 
F. T. szignót szerepeltette a megnevezés helyett. 
Ráadásul a névsor megjelenése után néhány nappal a listán szereplő 
Mihályi Gábor helytartótanácsos unokája, ifj. dr. Mihályi Péter óvást je-
lentetett meg a lap hasábjain, bizonyítva, hogy nagyapja börtönből való 
1852-es szabadulása után egészen 1861-ig, helytartó-tanácsosi kineve-
zéséig nem járt Pesten, Máramarosban lakott, következésképpen nem 
is lehetett a pesti rendőrség besúgója. A lap szerkesztőségét sikerült 
meggyőznie Mihályi „ártatlanságáról”, mint írták: az unoka által „sze-
mélyesen előterjesztett okmányokból magunk is meggyőződtünk, hogy 
véderőtörvény vitájában 1889. március 5-én szólalt fel a kormány álláspontjának védel-
mében azt bizonygatva, hogy a vezényleti nyelv meghatározása a Pragmatica Sanctióban 
vállalt kötelezettségek alapján a legfőbb hadurat illeti. Lukáts ebben az időszakban leg-
inkább február 15-i interpellációjával hívta fel magára a figyelmet, melyben a megelőző
napi egyetemista tüntetés rendőri szétverése miatt a budapesti rendőrkapitány leváltását 
követelte, eredménytelenül. Képviselőházi napló (1887)1889, 211–217, 267.
57
Hentaller 1894, 30.
58
Egy régi feljegyzés. Magyarország, 12. évfolyam 285. szám 1905. november 21. 4–5. 
E cikkre Buzinkay Géza hívta fel a figyelmet Magyar Nemzetbeli írásában.Page 23

25
FIGYELŐK
Mihályi Gábor mindig jó hazafi volt”.
59
Ezzel persze maguk is retiráltak, 
bár nem tértek ki a lista általános hitelességének kérdésére. Talán az sem 
véletlen, hogy amikor Várady Gábor, az 1860-as évek politikai csatározá-
sainak ismert személyisége, az 1861-es határozati párt, illetve 1865-től a 
balközép egyik vezető személyisége visszaemlékezéseit az 1890-es évek-
ben papírra vetette, oly meleg hangon emlékezett meg Mihályi Gábor 
1850-es évekbeli máramarosi szerepéről és tevékenységéről.
60
Ezen tények fényében egyértelmű, hogy 1867 után szintén az akko-
ri közjogi ellenzék egyes csoportjai – mindenekelőtt a szélsőbal, majd 
a Függetlenségi és 48-as párt hívei – tartották életben a listát, s nem 
engedték a feledés homályába merülni, mivel az alkalmasnak látszott 
a kormányzati tábor egyes személyiségeinek kompromittálása útján a 
kormányzat politikai presztizsének gyöngítésére. A listán szereplők 
közül ugyanis csupán egyetlen személy, Halász Géza (eredetileg orvos, 
1881 és 1884 között Pest megye ráckevei kerületének Függetlenségi és 
48-as párti képviselője) tűnt fel a közjogi ellenzék soraiban.
* * *
A hajsza a besúgók után, azonosításuk és pellengérre állításuk igénye 
az 1860-as években, úgy tűnik, egyaránt táplálkozott a közvélemény 
spontán nyomásából, az igazságtevés indulatából, illetve tudatos poli-
tikai manőverekből. Amíg volt tétje a kérdésnek, s a feltételezhető be-
súgók aktívak lehettek, feltehetőleg a spontán elemek hatottak erőseb-
ben. 1867 után ezzel szemben a besúgói listá(k) terjesztése már inkább 
– de nem kizárólag – tudatos ellenzéki politikai akció eredménye.
Hangsúlyoznunk kell az „ellenzéki” jelző jelentőségét. A tárgyalt 
évtized igen gazdag a politikai kurzusváltozásokban (1860 ősze, 1861 
ősze, 1865 nyara, 1867 tavasza), de a hatalomra kerülő régi-új politi-
kai elitek reakciói a besúgók terhes örökségével, s tegyük hozzá, aktív 
tevékenységükkel kapcsolatban is nagyon hasonló. Igen tanulságos, 
ahogy az októberi diploma utáni rendszerváltás ókonzervatív elitje – a 
birodalmi vezető politikusokhoz hasonlóan – érdekeltnek érzi magát a 
múlt nyomainak eltűntetésében, s a közvélemény tőlük egyáltalán nem 
kap segítséget a múlt feltárásához. Az 1867. tavaszi, radikalitásában az 
addigiakat felülmúló újabb politikai fordulat utáni időszak „besúgó-po-
litikájáról” még nagyon keveset tudunk, hiszen történeti kutatások jó-
formán még egyáltalán nem folytak e téren. Annyi azonban megállapít-
59
Budapest, november 25. Magyarország, 12. évfolyam 290. szám 1905. november 
26. 7–8.
60
Várady 1894. I, 158–159.Page 24

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
26
ható – s igaz ez a balközép kormányra jutása utáni periódusra is –, hogy 
a politikai színpad előterében nincs semmi jele a feltárás és rámutatás 
igényének, s ami még érdekesebb, mintha a közvéleményt sem fog-
lalkoztatta volna már oly élénken e kérdés. Nem tudjuk, a dualizmus 
szélsőbaloldali ellenzéke hatalmi pozícióba kerülve hozzájárult volna-e 
a múlt kompromittált szereplőinek nyilvánosság elé citálásához – az 
1906–1909 közötti rövid időszakban mindenesetre nem történtek lát-
ványos „leleplezések” –, de úgy tűnik, a 19. század kormányzati pozí-
cióba jutott politikai elitjei inkább a fátyolvetés, mint a szembenézés 
politikáját választották. A mindenkori politikai ellenzék vallotta csak 
magáénak a rámutatás és a társadalmi megbélyegzés igényét.
Az ellenzéki erők oldaláról érvényesülő politikai célzat jelenléte ön-
magában a leleplezés gesztusában nem zárja ki azt, hogy általa hiteles in-
formációkat kapjon a közvélemény. Az itt tárgyalt „apokrif” spiclilista 
azonban azt bizonyítja, hogy a történeti kutatások – bár némely ponto-
kon megerősítik a közvélemény által kimondott verdiktet – mindenek-
előtt súlyos aggályokat ébresztenek az efféle korabeli listák „hitelessé-
gét”, talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, valóságtartalmát illetően. 
1860–1861-ben a rendőrség elég sikeresen konspirált, s eltűntette a be-
súgóhálózat működtetéséről árulkodó legfontosabb iratokat, melyek az-
tán soha nem kerültek vissza a magyar kormányzati szervekhez. Még 
a hatalomra került konzervatívok aktív közreműködésével sem biztos, 
hogy sikerült volna megbízható, pontos információkhoz jutni. Efféle se-
gítség hiányában pedig a közvélemény – úgy tűnik – sokkal inkább arra 
volt képes, hogy a kormány népszerűtlen, joviális támogatóit a „besú-
gó” bélyeggel kompromittálja – s azzal gyengítse a kormányzat amúgy 
is gyenge lábakon álló legitimációját –, minthogy titkolt kollaboránsait 
tömegesen felfedje. S ne feledjük, a korszak olyan nagy „árulói”, mint 
az 1849-ben Kossuth utasítására elrejtett magyar korona helyét feltá-
ró Wargha István vagy az 1860-as években az Almásy Pál – Nedeczky 
István vezette szervezkedésben résztvevő s társait eláruló Asbóth Lajos, 
egykori honvéd ezredes az érintett szűk kör gyanakvása ellenére a köz-
vélemény megbecsült tagjai lehettek, s pályájuk szégyenfoltjaira csak 
az utókor s mindenekelőtt a történeti kutatások derítettek fényt.
61
Ez a 
tény pedig erősen relativizálja még a kisebb vagy akár nagyobb részben 
hiteles „apokrif” besúgólisták jelentőségét is. 
61
Kivételként azonban meg kell említenünk Bíró Mihályt, aki az 1851–1852-es erdélyi 
szervezkedés árulója volt. Tette – bár igyekezett elszántan titkolni és tagadni – már az 
1860-as évtizedtől kortársai számára is ismert volt. Vö. Berzeviczy Albert 1922, 294–295.Page 25

27
FIGYELŐK
Irodalom
A Bach-korszak adomákban. 1869. Összegyüjté egy Bach-huszár. Pest. 
Bajzik László 1979. Az „Asbóth-féle” konfidens lista és más abszolutizmus kori besú-
gók. Magyar Nemzet, 35. évfolyam 278. szám 1979. november 28. 
Berzeviczy Albert 1922. Az absolutismus kora Magyarországon. 1. köt. Budapest, 
Franklin Társulat.
Buzinkay Géza 1977. Történelem villanófényben. Magyar Nemzet, 33. évfolyam 65. 
szám 1977. március 18.
Czechowski, Nicole – Hassoun, Jacques 1992. La délation: Un archaisme, une tech-
nique. Paris
Deák Ágnes 1998. Két pályakép a rendőrbesúgók világából. Holmi, 10. évfolyam 3. 
szám 354–360.
Deák Ágnes 2001. Államrendőrség és besúgórendszer az Osztrák Császárságban a neo-
abszolutizmus időszakában (1849–1859). In Császár és király. Történelmi utazás: 
Ausztria és Magyarország 1526–1918. Kiállítási katalógus, Bécs, Collegium Hunga-
ricum, 77–80.
Deák Ágnes 2004. Deák Ferenc és a passzív ellenállás. In A szabadságharc leverésétől 
a kiegyezésig. Deák Ferenc emlékezete. A Göcseji Múzeum konferenciái a Deák-
évben. Zalaegerszeg, Göcseji Múzeum.
Deák Ágnes 2006. Besúgólisták a neoabszolutizmus korából. Aetas, 21. évfolyam 4. 
szám (előkészületben)
Gundel Imre – Harmath Judit 1982. A vendéglátás emlékei. Budapest.
Hentaller Lajos 1894. A balavásári szüret. Történeti rajz a kötélkorból. Budapest. 
Jerouschek, Günter – Marßolek, Inge – Röckelein, Hedwig 1997. Denunziation. Histo-
rische, juristische und psychologische Aspekte. Forum Psychohistorie. 7. kötet 
Tübingen, Diskord. 
Katona Tamás 1977. Történelem villanófényben. Magyar Nemzet, 33. évfolyam 89. 
szám 1977. április 17.
Képviselőházi napló, 1889. Az 1887. évi szeptember hó 26-ára hirdetett országgyűlés 
képviselőházának naplója. 9. kötet Budapest.
Kiss Károly 1977. Történelem villanófényben. Magyar Nemzet, 33. évfolyam 55. szám 
1977. március 6.
Lukács Lajos 1955. Magyar függetlenségi és alkotmányos mozgalmak (1849–1867). 
Budapest. 
Magyarország különböző egyletei. 1862. In Hunfalvy Pál (szerk.): Statistikai Közlemé-
nyek, 4. köt. 1. füzet, Pest. 
A Nemzeti Kör évkönyve 1860/1-re. 1862. Pest, Emich Gusztáv.
[Palkovics Ede] é.n. A kiegyezés szülőháza. Deák Ferencz emlékének szentelve. Budapest.
Practices of Denunciation in Modern European History, 1789–1989. (1996) The Journal 
of Modern History, 68. évfolyam 4. szám
Siemann, Wolfram 2001. Kémek a szabadságharc ellen. Államrendőrségi elnyomás 
az 1848–49-es forradalom után a Habsburg Monarchiában. In Cséve Anna (szerk.): 
A forradalom után. Vereség vagy győzelem. Budapest, 25–33.Page 26

A BESÚGÓK ÉS A KÖZVÉLEMÉNY AZ 1860-AS ÉVEKBEN
28
Steier Lajos (szerk.) 1924. Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és honvédezre-
des visszaemlékezései és jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és a tót moz-
galomról. Budapest, Magyar Történelmi Társulat. 
Szabad György 1967. Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Budapest, 
Akadémiai Kiadó.
Szinnyei József 1914. Magyar írók élete és munkái. 14. kötet Budapest, Hornyánszky 
Viktor.
Tábori Kornél 1921. Titkosrendőrség és kamarilla. Akták-adatok a bécsi titkos udvari 
és rendőrségi levéltárból. Bevezetőjét írta: Marczali Henrik. Budapest. 
Tóvölgyi Titusz 1868. Bach korszak. Siralmas historia. Pest. 
Várady Gábor 1894. Hulló levelek. 1–2. füzet. Máramarossziget, Máramarosi Részvény-
nyomda.
Visszaemlékezések 1878. Korrajz az 1860-61-iki időszakról. Irta Viola. Vácz, Serédy Géza
Wildner Ödön 1939. Buda és Pest közigazgatásának története az 1849–1865. évi ab-
szolutizmus és provizórium alatt. 2. kötet Statisztikai Közlemények, 88. kötet 1. 
szám

LAST_UPDATED2