Payday Loans

Keresés

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: OSVÁT ERNŐ
Az emberi életminőség/boldogság
2010. április 07. szerda, 06:54

Képtalálat a következőre: „osvát ernő aforizmái”

Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: OSVÁT ERNŐ


Képtalálat a következőre: „osvát ernő aforizmái”

Tisztelt hallgatóim,

nagyon ideges vagyok ahhoz, hogy szellemét idézzem. Különben se következett el még a szellemidézés ideje. Idézni valamit csak akkor lehet, ha az már nincs. Az az erő, azonban, amely belőle áramlott, még mindig itt van, hat és munkál. Körülöttünk feszül, egyre táguló, delejes körökben. Íróasztalunk mögött áll. Áthúzunk egy mondatot s észre se vesszük, hogy ő törültette velünk. Odakap kezünkhöz. Tervezgetünk valamit, amiről azt reméljük, hogy talán neki is tetszeni fog, ha sikerül. Döbbenetes ez a változatlanság. Csodálatos a szellemnek a testtől való függetlensége. Cyrus perzsa király, amikor haldoklott, ágyához intette fiait, azt mondván nekik, hogy szelleme, melyet szerettek és becsültek, láthatatlan volt addig, amíg élt, láthatatlan lesz azután is, hogy majd nem él, ennélfogva halála után sem szelleme folytonosságán, sem az ő szeretetükön és becsülésükön nem eshetik csorba. Körülbelül mi is ezt érezzük. Hiányzik barátunk, oktatónk. Fáj, hogy nem találkozhatunk vele itt-ott, és végzetes órákban nem fordulhatunk hozzá, de szelleme ma is betölti hivatását s a halhatatlanságnak az a szerény, de igaz része az övé, hogy mi, akik szerettük és becsültük szellemét, mindaddig magunkban hordozzuk, amíg meg nem semmisülünk.

Másrészt életéről, földi másáról se tudnék világosan vallani, mert nem látom világosan. A feledés még nem végezte el jótékony, rendező munkáját. Halottjaink egy idő multán képzeletünkben is elpihennek, a nyugalom örökkévaló lárváját öltik magukra. Vannak halottjaink, akik mindig egy ablakból hajolnak ki, akik mindig egy hintaágyon ringanak, akik mindig egy vánkosra könyökölnek. Miután végkép eltüntek közülünk, az a sok-sok millió, váltakozó kép, mely a filmszalagok kockáihoz hasonlóan pörgött, hirtelen megállt s a képzelet, mely kívülről többé nem kapott tápot, a gazdag gyüjteményből - látszólag önkényesen, valójában azonban belső kényszernek, lelki törvényszerűségnek engedelmeskedve - kiválasztott egy képet a sok közül s ezt jelképes erőre emelte, bebalzsamozta, hogy megóvja a romlástól. Az ilyen kép élesebb, mint a többi. Sokszor a valóságnál is élesebb, de meredtebb. Ilyenkor az élet mozgását az emlékekben is a halál dermedete váltja föl. Felőle nincsen ilyen véglegezett képem, alakját még nem csavartam be a múmiák pólyájába. Izgatott képeim vannak róla, mozgó képeim. Még mindig úgy mozog, oly megfoghatatlanul-tünékenyen, mintha élne.

Nem mintázhatom ki tehát nyugodtan, nem-reszkető kézzel mint türelmes éremvésők, kik egy arcélt bronzba, ezüstbe örökítenek. Beérem a krónikás föladatával. Elmesélem életének egy kis töredékét, utolsó napját, utolsó napjának néhány óráját, mely babonás fénnyel lobog bennem s megvilágítja számomra egész pályáját. Az, amit ezen a küszöbön cselekszünk, mindig megrázó. Valami köd van rajta és csillám, mely az ismeretlen tartományba vezető ajtó résén szüremlik ki. Nincs teremtmény, bármily jelentéktelen is, aki ne válnék jelentőssé végső perceiben. Mennyivel inkább áll ez erre a szilárd, dicső szellemre, aki kis tetteiben is nagy volt. Természetesen csak az író eszközeivel élhetek, aki valakit önmagán keresztül lát meg s ennek életét összekeveri tulajdon életével. Közös gyarlóságunkból folyik ez. Más úton-módon nem közelíthetjük meg egymást. Egymás által, egymásban élünk. Krónikámban folyton szerepelni fog az elbeszélő is, aki voltakép a maga életének néhány óráját mondja el, melyben az ő életének utolsó órái tükröződnek. Ez a följegyzés szükségszerűen zavaros lesz. Csak a gondolat lehet tiszta. Az érzés, ha mégoly «tiszta» is, mindig zavaros.





Hétfő volt, hűvös, őszi nap, de még nem hideg, felhős, esőre hajló de egy kis bújkáló verőfénnyel is. Alig próbálom részletezni ezt a napot, máris elakadok. Csodálkozom, milyen kevés mozzanatára emlékszem. Nyilván olyan nap volt, - legalább az eleje meg a dereka -, akár a többi, melyen fölkelünk, teszünk-veszünk, aztán, hogy leéltük, belevetjük abba a szemeteskosárba, melybe multunk kerül. Arra azonban határozottan emlékszem, - mert ezen később rendkívül megdöbbentem -, hogy este hosszú sétára indultam s miután úgy kilenc felé hazatértem, nem mingyárt öltöttem magamra háziköntösömet, amint szoktam, hanem felöltözködve, utcai ruhámban sokáig le-föl járkáltam a szobákban, terv és kedv nélkül, ki tudja, min tűnődve. Őrá nem gondoltam. Semmiesetre se tudatosan. Eszembe juthatott, hogy meg kellene látogatnom. Előzőleg majd egy hétig vidéken tartózkodtam. Később értesültem, hogy egyik barátom körülbelül ebben az időben, míg én így le-föl járkáltam, főlhívta őt telefonon s közölte vele, hogy szeretnék kimenni hozzá, mire azt válaszolta, hogy látogassam meg másnap, holnap. Ezek a látogatások eleinte természetes vágyunkból fakadtak, de aztán fájó kötelességgé lettek. Egyetlen leánya haldoklott. Mindenki tudta, hogy menthetetlen s az apa leginkább. Vígasztalni őt már rég nem lehetett. Érdeklődni se lehetett a beteg állapota felől. Figyelmességünk abban merült ki, hogy hallgattunk arról, amire gondoltunk. Ez félszeggé tett bennünket. Ő fáradt szeméremmel, nehogy nagyon kitessék a magára kényszerített élénkség, beszédtárgyakat keresett. Gyötrelmesek voltak ezek a látogatások. Engem annyira levertek, hogy utánuk napokig munkaképtelenné váltam.

Utoljára két héttel ezelőtt jártam nála, egy este. Amikor beléptem hozzá, dolgozószobájában állt, egyedül, fekete télikabátban, hálóingben, fehér vitarlavászon-nadrágban s kezét a télikabát zsebébe dugta. Fázott. Hideg volt itt, ha fűtöttek is, mert állandóan szellőztettek, friss levegő kellett a tüdőbetegnek. Milyen szürke, kopár volt ez a dolgozószoba. Ékességét, a könyvtárat, melyet egy életen át gyüjtött, azután adta el mikor leányát egy tátrai szanatóriumba küldette s most a polcokon a kicsorbult sorokban csak pár kötet lézengett. Folyóiratok, újságok dombjai púposodtak a földön, egymásra döntve s kéziratok apró hegyláncai, holmi rendezett rendetlenségben. Ágya a fal mellett, a díványon, a piros paplannal meg a gyűrt, összemarcangolt párnákkal mindig vetve volt, mint álmatlanoké, akik sohase tudnak aludni. Lenn a padlón, a szoba közepén állt a telefon. Költözködések előtt látni ilyesmit, mikor már semmivel se törődnek.

Ahogy megpillantott, ellágyult a tekintete. Leültetett, szivarral kínált. Halovány arcán kétnapos szakáll tüskéi ezüstlöttek. Szemében az álmatlanság köde. Időt se hagyva, hogy egészsége felől érdeklődjem, mert legfölebb erről lehetett volna szó, szívemnek szögezte a kérdést, hogy mit dolgozom? Ez a kérdés szeretetből eredt, de a szenvedés oly csillagközi régióiból jött, hogy amíg hozzám érkezett, elvesztette melegségét s én tétova udvariassággal csak hebegtem valamit. Erre a társalgást általános síkba terelte. Vauvenargue-ról kezdett beszélni, akiről tudta, hogy mennyire szeretem s Bossuet-ról. Ő is bámulta az ízlés és arány e mesterét, aki a hétköznapit észrevétlenül emeli a fönségesbe. Bossuet volt utolsó olvasmánya s Balzac. Egymásután olvasta el Balzac regényeit, nemcsak a nagyokat, hanem minden írását, a kúszákat és torzakat is, melyekben nincs az az ízlés és arány, melyet imént dícsért. Kérdeztem, nem bántja-e néha Balzac hosszadalmas, avult bölcselkedése, utólagos, lélektani magyarázkodása. Azt mondta, hogy minden író, még a legnagyobb is, sok vegyest, sok szemetet, termel. Ha valami rossz, azt leghelyesebb úgy hagyni. Balzac se törődött ezzel s okosan cselekedett. Az egész számít. Azok, akik munkáiknak eredendő hibáit el akarnák tüntetni, oly céltalanul fáradoznának, mint akik egy halott körmeit csiszolgatják. Különben is csak ritkán születik remekmű, véletlenül, véletlenek boldog találkozásából s akkor minden tündérien összejátszik, hogy ez létrejöhessen, még a napsugár is, mely kellő szögben vetül oda az író papírjára. Szellemesen beszélt, mint gyakran, de mint mindig röviden, szinte szavak nélkül, szemének, szemüvegének villanásával. Akkor kopogtak az ajtón.

Egy látogatásom alkalmával se maradt el ez a kopogás. A beteg hívatta, aki az ebédlő által elválasztott harmadik szobában feküdt. Orvosságot kért tőle, vagy csak látni akarta, megsímogattatni vele a homlokát, vagy elmesélni bohó, furcsa ötletét, mert szellemének gúnyoros éberségét az utolsókig megőrizte.

Ő a kopogásra fölállt. Mélyet lélekzett s szemét ijesztően kimeresztette. Mint katona, aki parancsot kap, úgy sietett kifelé, elszántan, de gépiesen is, hiszen ezt az utat innen addig az ágyig sokszor megtette, kéretve s kéretlenül is, éjszaka, mikor fölkeltették, hajnalban, mikor riadtan talpraugrott s napközben is, jaj, százszor meg százszor: mégis most szilaj fölajzottság mutatkozott egész lényén, aggodalom, melyet hiába rejtegetett, várakozás, remény is, bizony remény is, hogy ebben a pillanatban esetleg minden jóra fordulhat. Bármennyire ismerte a helyzetet, a lázmérő minden ingadozása izgatta még s egy tizedfoknyi hősülyedés fölemelte, egy tizedfoknyi hőemelkedés lesujtotta. A kétségbeesés gazdálkodó öncsalása ez. Amikor már nem változtathatja meg a változatlant, legalább fölparcellázza, egy kis vadászterületet hasít magának rajta, melyen csökkentett módon még átélheti az élet fordulatait, az örömet és fájdalmat.

Amint magamra maradtam, fölkeltem. Azon töprengtem, amiről mi, barátjai gyakran beszélgettünk, hogy valamelyikünknek valami formában, tapintatosan, határozottan lépést kellene tenni, elő kellene hozakodnunk azzal, amit sejtettünk. Nem, nem is sejtettük, hanem tudtuk, biztosan tudtuk, hogy lánya elveszését nem fogja túlélni s mihelyt ennek a szegény betegnek megáll a fáradt szíve, ő is megállítja a szívét, erőszakosan. Feléségének öngyilkossága után hetekig tusakodott bezárt szobájában. De úrrá lett fájdalmán, mert szüksége volt még rá egy halálos betegnek. Ekkor eltiporhatatlan életerejét, konoksággal határos szívósságát, mellyel hajdan mostoha körülmények közt virágzó irodalmi életet teremtett, minden keménységét, akaratát arra használta föl, hogy segítsen annak, akin segítenie kellett, valamint egykor nekünk segített. Mindig a kötelesség rabja volt, a nagy kötelesség rabja. Szigorát, mellyel boldogabb időkben másokat is megajándékozott, pusztán maga számára tartogatta, a maga fegyelmezésére, fékezésére. Ezt a tragikus szerepet akarta még eljátszani és csak a végszót várta.

Honnan sejtettük mi ezt, honnan tudtuk oly biztosan? Mióta a beteg átesett egy reménytelen műtéten, az ő zárkózottsága szinte tudományosan tökéletes volt mindenkivel szemben. Minden beavatkozást visszautasított. Érzelmi megnyilvánulásait ridegen elpalástolta. Egyetlen egyszer látták sírni, amikor leányának tüdővészben elhúnyt barátnőjét temették. Mégis megannyi jel vallott arra, amitől mi féltünk.

Valaki, aki egyszer váratlanul nyitott be hozzá, a karosszékében ülve találta s fejét a mennyezet felé emelve, hangosan hahotázott, amíg a zörgésre föl nem rezzent s arcára rá nem szorította szokott maszkját. Napokig tartó autodafén égette el írásait, melyeket nem akart idegen kezekbe tudni. Volt egy finom, francia pisztolya, hatlövetű, kakastalan, folytacélból, kékesfekete csillámlású, melyet 1913-ban kapott ajándékba s azóta jobb-alsó mellényzsebében hordozott. Ezt utóbb éjszaka zsebkendőjével leterítve az asztalra tette, mint a rab, aki nyugodt, ha legalább közelében érezheti börtöne kulcsát. Amikor feketéjét hozták, fölfigyelt, maga vette át a findzsát, nem tűrte, hogy motozzanak az asztalon.

Nekem is van néhány tapasztalatom. A kávéházban kezembe nyomott egy nyílt levelezőlapot. Saját írásomra ismertem. Pár soros, jelentéktelen közlés volt hozzá. Rég megfeledkeztem róla. Nem értettem. Kurtán annyit mondott, hogy ez az enyém, tartsam meg magamnak. Máskor tréfás ünnepiességgel fölszólított, hogy sürgősen fejezzem be «összes műveim»-et, amennyiben azt óhajtanám, hogy ő olvassa, mert nem hajlandó sokáig várni. Mindez betegségére is vonatkozhatott, de nem erre vonatkozott.

Aztán jelleme is megváltozott. Olykor féktelenül vidám volt, kacagott, mint egy gyermek. Terveket szövögetett utazásokra s egyébre is. Ezeket a terveit aprólékosan kidolgozta, át is élte. Amikor már semmi kilátás se volt irodalmi vállalkozások megvalósítására, összehívatott néhányunkat, tárgyalt, érvelt, szervezett, éjszakákon át lelkesített bennünket. Megfoghatatlannak tetszett, hogy ily kitünő ítélőképesség és emberismeret ennyire tévedhet. Helyeselt egy ötletet. De annak ellenkezőjét még inkább helyeselte. Szakadatlanul ellentmondásba került önmagával. Ezen hetykélkedve nevetett. Természetesen csak játszott a tervével, mivelünk s önmagával. De amikor még mindig sugalmazó lelkesedesén fölgyulladtunk, ő a szívarját szívogatva némán nézte ezt a társaságot, talán a régi indulás szép napjaira gondolva, talán arra, hogy azután is ilyen lesz az élet folytonossága, melyet ő most egy tréfával, kísérleti úton teremtett elő s mintegy érdektelenül, messziről szemléli, már onnan, ahova készül. Engem ezek a baljós tárgyalások döbbentettek meg leginkább.

Mindezt szóvá kellett volna tennünk. Egymást vádoltuk, hogy a kellő pillanatban mindig visszatorpanunk. De hogy lehetett megközelíteni ezt a megközelíthetetlen szenvedést, hogy lehetett megvilágítani ezt az égő lámpást, ezt a fényforrást? Remegtünk, hogy otrombák leszünk vagy nevetségesek. Apámnak is akartam elmondani néhány igen fontos és kényes dolgot, de mindig halogattam, nem mertem előállni vele, aztán már későn volt. Most elhatároztam, hogy teljesítem megbizatásom s valahogy az egyszerűség lefegyverező eszközeivel közelébe férkőzöm. Meg is találtam a módját. Türelmetlenül vártam, hogy nyíljon az ajtó s kirukkolhassak vele.

Amikor visszatért, látta, hogy a szoba közepén állok. Rám pillantott. Föltétlenül tudom, hogy ekkor kitalálta gondolatmenetemet s szándékomat. Zavarba jöttem. Ezen ő megindult. Hálásan fogadta a fájdalom e burkolt formáját. Részvétet érzett irántam, hogy részvétet érzek iránta. De ez a részvét, mely majdnem könnyes volt, holmi öngúnnyá alakalt át, majd fitymáló szánalommá, mely megszégyenített s amint azelőtt is gyakran tapasztaltam, arcának érzelmes, mozgalmas játékát átmenet nélkül követte a közöny. Mintha mise történt volna ott künn és itt benn, folytatta félbeszakított mondatát Balzacról. Az írásnak ez az ismerője, aki talán legtöbbet tudott mesterségünk titkairól, annyira szórakoztatott, hogy elterelte riadt gondolataimat. Egyszerű dolgokat mondott, melyeket hosszú tapasztalat. nyugtalanul forrongó elme érlelt meg, oly egyszerű dolgokat, hogy aki hallja s nem föltétlenül járatos, meg se érti, annyira magától értetődőnek tartja. Jól esett hallgatni őt, hallani visszatérő, értékmérő szavát, mellyel a vásár egy-egy divatos portékáját jelezte: «olcsó». Egy óráig időztem itt. Még egy szivart el kellett szívnom. Lassanként cihelődtem. Kezet fogott, szemembe nézett. Kikisért az ajtóig. Ott mind a két kezével szorította meg a kezem. Ekkor láttam utoljára. Bizonyára ebben a pillanatban is arra gondoltam, hogy most látom utoljára. De már régóta minden látogatásomról azt képzeltem, hogy az utolsó s így ez a látogatás se gyakorolt rám mélyebb hatást, mint a többi, csak visszatekintve innen vált ennyire jelentőssé, miután bebizonyosodott, hogy csakugyan ez volt az utolsó.

Azon a napon, melynek történetét kezdtem elbeszélni, de az időrendet megbolygatva visszakalandoztam a multba, mert a történések sohase külsők, mindig belsők azok s fonaluk nem a tények, hanem lelkünk valósága: szóval azon a napon, hétfőn, 1929 október 28-án, kilenc órakor s később, tíz órakor is, amikor még mindig le-föl járkáltam a szobákban, nem foglalkoztam én sem ezzel, se más ilyen emlékeimmel. De semmihez se bírtam kezdeni. Még egy óráig jártam-keltem. Tizenegykor csörömpölt a telefon. Zokogó baráti hang jelentette, hogy a leány, a mártír leány meghalt. Régóta el voltunk készülve erre, halálhíre egy hónappal ezelőtt már el is terjedt, de ez a hír most a döbbenet ünnepélyességében mégis roppant hihetetlennek tetszett. Alig ocsudtam, a hang azt jelentette, hogy ő is meghalt, szívenlőtte magát, a leánya halottaságyánál, már nem él. Ez a hír a gyors páni rémületével máskép hatott rám. Alig nyílalt végig idegeimen, máris réginek, nagyon réginek éreztem, eljövendő századok messzeségből láttam életének, halálának zárt egészét s inkább azon csodálkoztam, hogy közöttünk járt s kortársunk volt. Minthogy útrakészen álltam, kocsiba ültem s a kórházba hajtattam.

A bérautó belerohant az éjszakába, nem is kellett tülkölnie, alig találkozott járművekkel. A kihalt utcákon egy-két hazatérő ballagott. Egynegyed tizenkettő volt. Ifjúságunk tündöklő éjszakája valaha ebben az időben kezdődött, ívlámpákkal, kávéházakkal, pálmakertekkel, füstfelhőkkel, tükrökkel, kócos leányokkal, merész ifjakkal, kik kemény homlokukkal vívták a jövendőt. Mennyire sívár volt mellette a jelennek ez a fakó díszlete, mely mögött elszegényedett, igénytelen emberek alusszák az igazak álmát. Azok a világvárosi rügyek, melyeket huszonöt ével ezelőtt pattanni láttunk, lefagytak.

A kocsi kényszerű fogságában gondolatokkal hűtöttem még meg nem szokott fájdalmamat s monológokat mondottam. Ki volt ő? Ha valamit elvesztünk, csak egy tárgyat, egy zsebórát is, először az jut eszünkbe, hogy mennyit ért? Szavakat kerestem, hogy jellemezzem majd azoknak, akik nem ismerték. «A jellemzés: túlzás» - mondta ő. Túlzás minden jellemzés, hamisítás, általánosítás. Mindnyájan egyszerre ilyenek vagyunk meg olyanok is, vagyis bonyolultabbak, összetettebbek, semhogy a szavak megérttethetnék. Ha valaki hős, gyávaságát pótolta túl s ha valaki gyáva, a hősiessége ellen védekezett, kissé túlságos sikerrel. A hallgatag nagyon is beszélni akart volna s a fecsegő a tulajdon csöndjét kiabálja túl. Egyoldalúság, hogy valakit jellemeznek. Végeredményben a legfínomabb jellemfestő is oly dúrva eszközökkel dolgozik, mint a szobapiktor. Ellentétek bujkálnak bennünk, állandó kölcsönhatásban, át-átalakulva.

Őbenne is ellentétek lakoztak. Kemény volt? Puha volt. Komor volt? Derüs volt. Értelmi volt? Érzelmi volt, ábrándos, mint egy diák, gavalléros, mint egy lovag. Közvetlen volt? Nagyon közvetlen, de senkise kedvelte nála inkább a barátság kedves szertartásosságát s a komolyság meghitt, férfias ceremóniáját.

Mindenesetre «beállították» őt is, mint mindenkit s ekkor szükségszerűleg tévedtek. Akit «valamivé tesznek», azt meghamisítják. Egy adoma kerengett róla. A fiatal irónak megjelent a könyve, nem bírta elérni, hogy ő elolvassa, erre cselhez folyamodott, lemásolta a nyomtatott szöveget a kezeírásával, átnyujtotta neki, mint kéziratot és ő erre tényleg elolvasta. Hogy ez az élclapi beállítás «jellemző» rá, az tagadhatatlan, de csak annyira, mint amennyire minden jellemzés «jellemző». Valóban az írást tartotta legtöbbre a földön, mint az élet tömény-kivonatát, illat-párlatát. Ebből azonban azt következtetni, hogy valaha hátat fordított egy ragyogó délutánnak holmi kézirat kedvéért, oktondiság. Minden kéziratban az életet kereste. Ezer mérföldnyire állott ő a kákabélű esztétától és a csörgő papiros-embertől.

Mi, akik közelében lehettünk, azért szerettük társaságát, mert általa emberibbek, elnézőbbek, igazságosabbak lettünk másokkal szemben s magunk iránt a legnagyobb követelményeket igyekeztük támasztani. Erkölcsileg nevelt mindenkit. Az igazságról azt írta, hogy «Isten kicsinyessége», - majd bűnbánóan visszaszíva megállapítását: - hogy «isteni kicsinyesség». Kételkedett ebben is, ráébredt viszonylagos voltára, de azért sohase tett le erről az isteni kicsinyességről. Személyéből olyan varázs áradt, mint a görög gondolkodókéból, a peripatheticusokéből, akik példálózva, sétálgatva tanítottak az agorán. Nagy kritikus volt, kétségtelen, de csak azért lehetett nagy kritikus, mert több volt annál. Régi hitem, hogy valaki csak azon a téren alkothat maradandót, mely színvonalán, tehetségén, rangján alul van, csakis ott érheti el, szárnyalhatja túl önmagát, amit más szóval úgy fejezhetnék ki, hogy például Shakespeare azért volt «a világ legnagyobb drámaírója», mert születésénél, képességeinél fogva több volt, mint «a világ legnagyobb drámaírója».

Képtalálat a következőre: „osvát ernő aforizmái”



Az ő kritikája elsősorban az élet szolgálatában állott. Nem hiszem, hogy élt valaha is ilyen életszerű kritikus. Minden volt számára a kézirat, melyet bírált, akkor nem számított se ő, aki olvasta, se az az író, aki írta, csak az érték. Emellett lázasan izgatta az az ember, aki írta, sőt tulajdonképpen csak ez izgatta, ennek az embernek az élete. Érthetetlennek látszik ez, de kérem, értsenek meg. Előzőleg, utólag, vagy közben egy lélekbúvár érdeklődésével tanulmányozta ezt az embert, hogy ne csak kézirataiban olvasson, hanem szívében, veséjében is. Minden foglalkoztatta, ami rá vonatkozott, hónaposszobája, keresete, cigarettája, kalapjának alakja, nyakkendőjének színe, kötése, csatja, egészen a kicsinyességig. Olyan kapcsolatban állt az összes írókkal, a legtávolabbiakkal is, akikkel sohasem érintkezett, mint más a családja tagjaival, a legközelebbiekkel. Éjszaka, mikor hazafelé kísértem, megállt, mert észrevett egy öreg írót, aki hazafelé totyogott s mindaddig várt, egy idegen élet lehetőségéről ábrándozva, míg ez a szegény tollforgató el nem tűnt szeme elől. Lélekszerelem volt ez, lélekszerelem. A kávéházba bejött egy ifjú társunk, kopaszra nyírt fejjel. Ez meglepte, nyugtalanította, szinte szenvedélyesen vizsgálgatta a nullásgéppel letarolt, csillogó koponyát s talán azt hitte, hogy eddig nem látta helyes fényben ennek a koponyának a tulajdonosát, csak most értette meg igazán. Bizonyosra veszem, hogy ezentúl más szemmel olvassa verseit. Nem volt az a kritikus, aki úgynevezett tárgyilagosságát fiókban őrzi bezárva. Engedte, hogy hasson rá az élet, hogy keresztül-kasul befolyásolja, akár a költő, aki a valóság csip-csup jelenségeiből meríti ihletét, a kisszerűből a nagyszerűt. Ítéletei a legteljesebb személytelenség és a legteljesebb személyesség szerencsés vegyülete, elfogulatlanság és elfogultság, irodalom és élet, elmélet és gyakorlat, ige és tett együtt, eszme, vérrel összeragasztva s ezért oly helytállóak, jövőbemutatóak. Kritikusi nagysága abban rejlik, hogy titokzatos módon, melynek kulcsa egyéniségében lelhető, mindig helyes mértékkel forrasztja az ellentétes elemeket eleven ötvözetté. Alkotó ítéletei voltak.

Kazinczy-hoz mérték sokan s ezeknek igazuk is volt. Kürtös apostolisága külsőleg hasonlít az irodalmi ébresztőékhöz, akik katonákat toboroznak, kuriákból vagy a mellékutcákból s egy közös cél érdekében rohamra indulnak velük. Ő azonban nem minden «istenfi»-t szeretett, mint az a széphalmi remete, aki «föl-fölsikongott a gyönyörűségtől», mikor egy bájdús verselményt olvasott. Haragudni is tudott ő az istenfikre, sőt néha az istenekre is. Más igényesebb korban a föltétlen érték eszményével állott elő, általános emberi csúcsok felé feszítette vitorlánkat, melyet az idők során idegen, kártékony szempontok is béklyóztak. Ha egy élet tartalmát jelszavakban is ki lehetne fejezni, azt mondhatnám, hogy egy irodalmi «tengerre magyar»-t kiáltott el. Azt óhajtotta, hogy mi, akik itt élünk, bebörtönözve szentséges nyelvünkbe, lélekben legyünk a szabad vizek hajósai, emelkedettségben egyivásúak az emberiséggel. Az, hogy pompás értékeink, melyek a multban nőttek, nem terebélyesedhettek ki úgy, hogy meg is hódítsák a világot, mint Csehov, vagy Ibsen, nemcsak elszigeteltségünknek tulajdonítható, hanem a kemény irodalmi nevelés hiányának.

Ennek érdekében vesszőzte is az írókat, el is nyomta őket. Kinek volt hozzá több joga, mint neki, aki korán meggyilkolta magában az írót, mert nem tudott olyan kéziratot átnyujtani, melyet ő «közölhető»-nek tartott volna s némaságra kárhoztatta a kritikust is, mert munkája «nem ütötte meg» az ő könyörtelenül magas, tiszta mértékét? Néhány tanulmány, bírálat maradt utána, meg pár maroknyi aforizma, mely életművéhez viszonyítva törpe, de óriás-magaslat műveltségünkben. Kegyetlenség volna túlozni nekünk, kik az ő kritikai szigorában növekedtünk. Ennek tudatában állítom, hogy ha a franciák évszázadok óta Montaigne pár mondatából élnek s szüntelen visszatérnek hozzá, nekünk is vissza kell majd térnünk a gondolkodásnak ezekhez az ékszertartóihoz, az önismeret és önbírálat e remekeihez. Nem csoda azonban, hogy betűben, sorban «csak» ennyit alkotott. Számára az írás az elérhetetlen tökély volt. Sohase bírt belenyugodni abba, hogy minden írás többé-kevésbé szemfényvesztés. Lélek-rezzenéseinek pontos tükörmását akarta volna látni maga előtt. Egy izben vele együtt kellett megfogalmaznunk egy pársoros jelentést. Napokig tartott, míg elkészültünk vele. Amit le írtunk, megsemmisítette egy leheletével. Mondataink széthulltak, mint a kártyavárak. Kiderült, hogy minden szavunk fölösleges, vagy nem meglepő, vagy nem eléggé egyszerű, vagy nem eléggé magvas. Beláttuk, hogy igaza van, de amíg elgyötörve meredtünk a papírra, titokban üdvözöltük a felületességet s hozsannáztunk az ürességnek is. Az ő cikázó gondolatai és érzései egymással viaskodva születtek meg, miután előzőleg egymást rontva vagy fölfokozva kiállották a próbát és ellenpróbát s nem is mérhető kis idő alatt végigkeringtek különböző kémcsöveken, keresztülrohantak bogozhatatlanul összenőtt-font átváltók, vezetékek, villamos huzalok egész telepén, érhálózatán s csillagrendszerén. Stílusán a tömörség görcsös csomókba futott, mint homlokon az ómega-ránc. Másokra nem ezt az embertelenül szigorú mértéket alkalmazta, de ehhez hasonlót, melyet lehetőség szerint meg kellett közeíteniök.

Épp ezért harcos viszonyban volt minden íróval. Nem is akadt olyan, akinek ne osztott volna sebet. Ezek esetleg elhagyták, de többnyire felkeresték, hogy kezelje sebüket, akár gyógyító gyolccsal, akár hasonszenvi módon, újabb sebbel. Fölfödözöttjeiért semmiféle áldozatot nem sokalt, veszekedett és verekedett érettük, megvetve idejét és érdekeit is. Sokszor hirtelen magukra is hagyta őket, látszólag nem törődött velük, lehet azért, hogy megérjenek a szélben és fényben. Közöny volt ez? Közöny volt, az a közöny; mely a természet bölcsessége. Amikor hírül vittem neki, hogy egy kiváló író, akit mindig nagyratartott, letette a tollat s nem szándékszik többé írni, vállat vont. Nem dajkált ő senkit. Csak apró-cseprő dolgokban buzdított. A nagy döntő dolgokban senkit se buzdított, mert tudta, hogy ez úgyis hiábavaló. Személytelenül tekintett ránk, mint a természet.

Ha tehát akarom, az ojtogató Kazinczyhoz egyáltalán nem hasonlított, hanem pont az ellenkezője volt. Inkább a gyomláló Gyulai Pállal rokon s szemehatára szélességét, tragikus öngyilkos-sorsát tekintve Péterfy Jenővel, aki «inkább lett volna toboz egy pinián Itáliában, mint középiskolai tanár Budapesten». Senkihez se hasonló azonban szellemének korlátlansága. A legtöbb kritikusnak, a kiválóaknak is van egy vagy több korlátjuk, mely nem engedi, hogy ellentétes művészi irányokat, eszmeáramlatokat megértsenek, bár sokszor épp ez a korlát, - sőt korlátoltság - segíti őket ahhoz, hogy a maguk területén gyökeresen egyénit teremtsenek. Őneki nem volt más korlátja, csak az a tökély, melyet eszményül tűzött maga elé. Ennek keretén belül mindent megértett, mégpedig nemcsak hűs méltánylással, hanem lelkes átéléssel. Egyformán szerette a népiest s a szalon-fínomságot, a régit és újat, a keresetlenséget s a vele járó nyerseséget, de a rokokó és a barokk művészi keresettségét is, a lírát és szónokiasságot, a mélységet, mely termékenyen zavaros s a könnyedséget, mely sejttetően áttetsző. Magába fogadta irodalmi életünk csaknem minden megnyilvánulását.

Másutt a nagy nyugati országokban a kritika széttagolódik s a különböző vezérek egymással hadakozva képviselik az igazság egy-egy részét és együtt az egészet. Nálunk egyelőre csak egyetemes kritikus képzelhető el. Ilyen volt ő. Nemcsak «modern». Gyűlölte ezt a szót, mint mindent, ami tartalmatlan. Egyébként ha azt mondják, hogy klasszikus, azt felelhetem, hogy romantikus is. Ha azt mondják, hogy hajthatatlan, azt felelhetem, hogy hajlékony, bámulatosan rugalmas. Ha azt mondják, hogy a népek fölött lebegően emberi vagy európai, elismerem, hogy így van, de azt felelhetem, hogy ezen a földtájon, ahol annyi nép és hajlam elegyül, épp az ellentéteket összeolvasztó erejénél fogva a legmiénkebb, a legmagyarabb kritikus. Ellentétek csodája volt, ember.

Így szavalgattam magamnak, talán hangosan is, mikor autóm a Rókus-kórház elé gördült. Leugrottam s bementem az ódon kórházba, melynek falán még a pesti árvíz emléktáblája látszik s hosszu, kongó folyosói a párizsi történelmi ispotályokra emlékeztetnek. Az ügyeletes szobában nevét már bevezették a naplóba, az adatokkal. «Önlövés.» Az 1434-es számú rendőr jelentette, az Aréna-útról. 23 óra 12 perckor hozta ide a mentőkocsi s 23 óra 25 perckor halt meg. A kórházban még tizenhárom percig élt. Ezen a napon ő volt az egyetlen öngyilkos.

Kértem az alorvost, hogy engedjen föl hozzá engem s barátaimat, kik még előbb érkeztek ide. «Ennek már nincs semmi értelme» - mondta. Belül igazat adtam neki. Úgy zarándokolunk el kedveseink holttestéhez, mint kárvallottak arra a helyre, ahol elvesztettek valamit, noha tudják, hogy azt ott már úgyse találják meg. De nem ezt közöltem vele. Azt mondtam, hogy «kiváncsi vagyok». Ezen megütődött. Gondolkozott kicsit, majd fölkísértetett bennünket az udvaron át abba az elsőemeleti szobába, ahol már többször jártam.

Magas, bádog tolóágyon feküdt, lószőrpokróccal takarva. Oldalt villanykörte égett. Miután a szolga meggyújtotta a mennyezetlámpást, föltakarta övig. Szíve táján rózsaszín tapasszal volt beragasztva a seb. Nyitott szeme a régi tekintettel nézett, de nem ránk, hanem oldalt, az üvegszemek mozdulatlanságával. Mi is mozdulatlanul álltunk. Nekem az a magyarázhatatlan érzésem támadt, hogy ő, aki csak pár perce vált eggyé az élettelen világgal s annyi mindent tudott itt, most, hogy mindezt egyszerre elfelejtette, még többet tud, olyasmit, ami fölér minden tudással. Majd arra gondoltam, hogy mi mindenre emlékezett azelőtt, hány verssorra, hány mondatra, melyeket évtizedekkel ezelőtt olvasott, hány író munkájára, melyet egyetlen hallásra megjegyzett, nagy egészében és kis részleteiben, lüktető láva-anyagában és nyers vázában, árnyalatában és központozásában, akár zongoraművész egy roppant partiturát. Most kialudt ez az emlékezet, az eleven emlékezet, mely hűségünk, virrasztó lelkiismeretünk volt. Ő volt ebben a feledékeny országban az emlékezet. Úgy rémlett, hogy az amnesia sötétsége borul ránk.

Minthogy itt már semmit se tehettünk, elmentünk lakására, hogy ott talán tehetünk valamit. Ez volt a legelhagyottabb lakás ezen az éjszakán. Tárva-nyitva találtuk ajtaját is. Az öngyilkos anya és az öngyilkos apa egyetlen leánya feküdt itt, akinek az volt a földi küldetése, hogy nyolc és fél évig sorvadjon az ágyban s végül csak feketén, almaboron, morfiumon, cigarettán éljen és huszonötéves korában úgy távozzék innen, hogy porhüvelye kilókban alig nyomjon többet, mint éveinek száma. Egyedül állottam előtte. Lázak tündére, szenvedések összerogyott táncosnője. Én, aki csak a földi dolgok titokzatosságában hiszek, azt éreztem, hogy nem viselkedhetem úgy, mintha egyedül volnék. Beszélni kezdtem hozzá. Poharak, tányérkák a zsúfolt asztalon, három findzsa fekete, érintetlenül, két csésze megvörösödött tea, kanalak, porok, orvosságok. Amint léptem, lábam alatt ropogtak az oltópalackocskák üveghegyei, melyeket letördelnek, minekelőtte tűvel fölszívnák a tartalmukat.

Közvetlenül az ágya előtt vérfolt piroslott, az apja vére. Benn a dolgozószobában ugyanekkora folt feketedett, egy tintafolt, az apja tintája. Kiontott vér, kiöntött tinta, vér és tinta, e két «különös nedű», mely nekünk, íróknak egy. Mindössze ezt a két nyomot hagyta itt hátra ő.

Az előszobában ujságírók várakoztak, tiszteletteljesen, mélyen leverve mintha családtagok volnának. A háziak elmesélték a történteket.

Egész nap a leánya ágyánál tartózkodott. Reggel a leány barátnőjét, hű ápolónőjét is elküldötte a hivatalba, nehogy otthonléte gyanus legyen. Csak ő maradt mellette. Későn délután dolgozószobájában az íróasztalnál utolsó levelét írta, mely rendelkezéseit tartalmazza. A többi levelet már hónapokkal ezelőtt lepecsételte, azt a szürke borítékot is, melyben elefántcsont-papírvágókését küldette el nekem, a kezdőbetűivel. Ő, akinek mozdulatai oly kimértek voltak, akkor izgatottan írhatott. Fölborította az üvegtányért, melyen tintatartója állott. Rámeredt erre az értéktelen üvegholmira, sopánkodva kérdezte környezetét, vajjon csakugyan összetört-e? Amikor megbizonyosodott felőle, sóhajtozni kezdett, mintha valami jóvátehetetlen kár esett volna, majd leborult az asztalra, a két karjára s percekig úgy maradt. Ez volt egyetlen kitörése. Amint folytatta a levélírást, tintatartóját is fellökte s a tinta lecsorgott a padlóra.

Nyolc órakor a beteget, akit közben másik ágyba fektettek, mert vízpárnája folyt, maga vitte át a rendes ágyába, karjára ölelve. Nyugodtan megvacsorázott, mint egyébkor. Ezen a cselekedetén mérhetjük, milyen kétségbeesés kövesült belé. Megette a lágytojást. Vajaskenyerén, melyet a tálcán hagyott, még látszott fogainak félkaréja. Átment a betegszobába. Többé nem is hagyta el.

Halottfehéren, elcsigázottan szorongatta egymásra két tenyerét. Folyton ezt suttogta: «Jaj, kislányom». A beteg rohamot kapott, fuldokolni kezdett, kihajolt az ágyból. Miután az orvos szív-zsongítót adott neki, annyira jobban lett, hogy tréfálózott is, mosolyogva kérdezte apjától, megijedt-e nagyon? Tizenegykor következett a második roham. Ekkor a leány így szólt: «Imádkozzunk». Kezeit összetéve gyermekkori imáját kezdte: «Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem.» Itt abbahagyta s ezt mondta: «Félek, apa». Ő ezt felelte, csöndesen: «Ne félj». A haldokló folytatta, ő pedig leányával mondta az imát, melyről tudta, hogy az ő halotti imája is. «De a tiéd nyitva, atyám, amíg alszom, vigyázz reám.» Közben bíztatta, mindig hangosabban, erélyesebben, csaknem kiabálva: «ne félj, ne félj», a hátraszegett fejével, a zuzmarásan lobogó hajával, a keményen pillantó szemével, mint mikor haragudott s roppant erélyes volt: «ne félj». A leány bólintott: «Már nem félek. Csak te is imádkozz.» Háromszor egymásután mondták el ezt az imát, együtt. Akkor ő az orvosra nézett. «Adj neki még egy injekciót.» A haldokló a fejét rázta. «Már nem kell. Jól érzem magam.» Megint imádkozott. Anyja arcképére tekintett: «Anyához megyek.» Most az apa bíztatta: «Imádkozzunk.» Egyre erősebben hallatszott szavának rettenetesen harsány, éles staccato-ja: «ne félj, ne félj», valami önkívületes meggyőződéssel, mintha arról biztosítaná, hogy az élet és halál semmiségének valahol értelme és föloldása lehet. Még egyszer belefogtak az imába. A leány hangja elhalt, csak még az apáé hallatszott. Aztán az se hallatszott.

Patakzó szemmel lépett az orvos az ebédlőbe, intett s a rokonokért sietett. A környezet bénultan állt. Ő nagy léptekkel a halottas ágytól az ablakig sétált, majd vissza, gyorsabban. Hirtelen magára zárta az ajtót. A leány barátnője azt hitte, hogy egyedül akar maradni, tisztelte az apa fájdalmát. De rosszat sejtve a fürdőszobához vezető ajtóhoz rohant. Mire odaért, az is bezárult, kemény kattanással. A következő pillanatban azt hallotta, hogy benn kíméletlenül csattogtatva engedik le a görredőnyt. Fölkapta a telefonkagylót, de mire letette, eldördült a pisztoly.

Valami zuhant, egy feldőlő szék s utána még valami. Erős kiabálás; zúgó nyögés, szavak lármája. Egyik mondatát, az utolsót tisztán hallották: «Kislányom, utánad akartam menni». Ennek az értelmén tünődtünk. Vajjon azt képzelte-e; hogy már nem él s a halál partjáról szólt át az életbe, végzett bizonyosságnak tekintve, hogy már nem is él, vagy az élet partjáról szólt az eltávozott után, abban a hitben, hogy utána akart menni, de terve kudarcot vallott? Mind a kettőt jelentheti ez. De az utóbbi föltevés valószínűbb. Az öngyilkosok, akik fölépülnek, mesélik, hogy tettük elkövetése után az az érzésük, mintha nem sikerült volna. Végtelennek látszik az a pár pillanat, míg az öntudat el nem borul. Köröttük a valóság képei, egy függöny, egy asztal, a pisztoly, melyet elvetettek, a puskapor-szag, a meleg, maszatos vér hitvány naturalizmusa a maga ijedelmes rendkívüliségében is élet, az élet megannyi jele, melytől az akarat egyszerre vágyódott volna elszakadni. A fölhevült képzelet gyorsabbnak vélte a halált, ünnepibbnek, elfelejtve, hogy ezt megelőzi a meghalás, mely még az élet egyik része. Ő is azt hihette, hogy a golyó nem talált s életben marad.


Mire a mentők megérkeztek, a szobában teljes csönd volt. Föltörték az ajtót, a rendőr jelenlétében. Ott feküdt a földön, hanyattbukva, halott leánya ágya előtt, nyitott, véres inggel. Öntudatát elvesztette. De még élt. Érverése működött. Gyöngén lélekzett. A mentők hordágyra tették s elszállították oda, ahonnan mi ideérkeztünk.

Édesanyja arcképe alá ezen a napon is friss virágot tűzött, két őszirózsát. Utolsó kívánsága az volt, hogy a koporsóban helyezzék feje alá az ismeretlen tartalmú s előre elkészített csomagot, melyben levelek lehettek, írások, apró tárgyak, az élet szent bálványkái, fétisei. Mennyire nem ismerték áhítatos lelkét. «A szeretetnek nincs ellentéte» - irta. - «Hogy az lehessen, ahhoz minden jelentéktelen.» A szeretethez mérve minden semmi.

Künn, az utcán, a liget sötét fái előtt még mindig meg nem békélt lélekkel vitatkoztunk, kutatni próbáltuk tettének okát. Eszünkbe jutott egyik mondása: «Ha minden mindennek a függvénye, akkor az indokolásoknak semmi értelmük, mind hiányosak, fölöslegesek». Egy dolognak végtelen sok oka van s nem egy, minden az oka, ami eddig a földön történt s ezeknek láncszemeit nem bogozhatjuk föl. Az ő tettének is végtelen sok láthatatlan oka lehetett, de néhány látható oka is. Egyik valamelyik az, hogy körötte a világ megváltozott. A szellem és lélek hét kövér esztendeje után, melyben munkálkodott, a szellemtelenség és lelketlenség hét sovány esztendeje következett el, összezsugorodott arányokkal, kucorgó igényekkel, csonka szabadsággal. Ami azelőtt kendőzve járkált, az üzletesség nyiltan vigyorgott az ő birodalmában s akik azelőtt az éj leple alatt félve surrantak be a befolyásos, pénzes műkedvelők, fényes nappal terpeszkedtek el s birtokba vettek mindent. A szajhálkodó közvélemény egy könyv sikerét azon mérte, hogy írója hány dollárt keresett vele. Idegen világ volt ez. Ő nem hagyta el őrhelyét. De tiltakozni ennyi barbárság ellen, egy öt világrészre kiterjedő általános agylágyulás ellen már méltatlanság lett volna. Aztán nem csak tiltakozásának lehetőségét vették el tőle, hanem igazságait is. Az alkotó kritikustól, aki diadalra visz egy nemzedéket s egy irányt, a csőcselék lassanként eltulajdonítja véleményeit is s fitymálva kérdezi, hogy mi lehet azon új és mi lehet abban érték, melyet ő is elfogad. Munkáját lehetetlenség volt folytatnia. Ha politikus lett volna, azt írják, hogy a változott körülmények folytán «impossibilis» lett. Ha fejedelem lett volna, talán hadihajóra rakják s a butaság és műveletlenség kettős, megbízható fedezete mellett elszállítják egy puszta szigetre, hogy senkinek se árthasson. De mert se politikus, se fejedelem nem volt, nem igen törődtek vele. Itt hagyták nekünk. Sokszor emlegette tréfásan és komolyan, hogy most igazán szabad az író, miután nincs se közönsége, se tekintélye, se kenyere, most kell megmutatnia, hogy legalább hite van. Ameddig bírta, bíztatta is a haldokló szellemet, a haldokló tisztességet, a haldokló költészetet, melyet nem kevésbé szeretett, mint azt a másik haldoklót, aki vér volt a véréből, hogy ne féljen, ha össze is roskad, ha meg is hal, mert számára is van túlvilág egy elképzelt utókor mennyországa, ahol majdan fölismerik tiszta és igaz arcát.

Hajnalodott, mire hazaértem. Akkor egyszerre láttam őt, azt a képet, mely majd talán élesül emlékezetemben s belerögződik örökre. Láttam őt azon az estén, mikor huszonötéves működése alkalmából ünnepeltük, már szenvedő alakját s ezüstfejét, egy étteremben, körötte sok-sok íróval, patkóalakú asztal körül, amint beszél, poharát a sárga borral magasra emelve, de nem hivatalos nagyságokat köszöntve, csak ennyit mondva a szófukar emberek egyszerűségével: «Éljen a magyar irodalom». Amikor ezt a képet láttam s ezt a szózatot hallottam a multból, először eredt meg könnyem a lidérces éjszaka után. E szavak mögött egy élet munkája van, egy ember, aki sohase hazudott. Ezekkel a szavakkal búcsúzom emlékétől. Nem kiálthatom, mint királyok halála után, hogy «meghalt a király, éljen a király». Nincs utódja. Századok mulhatnak, míg hozzá fogható akad. Csak szavait ismétlem. «Éljen a magyar irodalom.»



[+] Elmondta az író a Nyugat Osvát-emlékünnepén.


Képtalálat a következőre: „osvát ernő aforizmái”