Payday Loans

Keresés

F. M. Dosztojevszkij: A ZSIDÓKÉRDÉS PDF Nyomtatás E-mail
ZSIDÓ SORS ÉS LÉLEK

F. M. Dosztojevszkij:

A ZSIDÓKÉRDÉS





Előszó.





Oh, kérném csak azt ne gondolják, hogy én itt tényleg a «zsidókérdést» kívánom felvetni! Ezt a címet csupán tréfából választottam. Egy olyan nagyjelentőségű probléma, aminő a zsidók helyzete Oroszországban és aminő másrészről Oroszország helyzete, mely fiai közé három millió zsidót számíthat, — egy ily probléma megoldása túlhaladja erőmet. Azonban lehet erről egyéni véleményem és ehhez járul még az is, hogy sok zsidó váratlanul érdeklődni kezdett véleményem iránt. Egy idő óta leveleket írnak nekem, melyekben komolyan, keserűen és elszomorodva szemrehányást tesznek, hogy én megtámadtam őket, hogy gyűlölöm a zsidót, még pedig nem csupán «fogyatkozásai» miatt, «nem csupán mint kizsákmányolót», hanem éppenséggel mint «zsidót», mint népet, valahogy ebben az értelemben: «Judás eladta Krisztust». Ezt írják nekem a művelt zsidók, vagyis olyanok, kik mindenkor annak a megértetésén fáradoztak, hogy műveltségüknél fogva már rég nem részeseik nemzetük előítéleteinek, a vallásos szokásokat sem tartják meg, miként a többi, egyszerű zsidó, mert mindezt műveltségükhöz méltatlannak hiszik. «És természetesen istenben sem hiszünk már». írják nekem. Ehhez csak azt kívánom egyelőre megjegyezni, hogy bűnt követnek el ezek a «magasabbrendű izraeliták», kik különben nemzetükért síkra szállnak, midőn negyven évszázada élő Jehovájukat elfelejtik és megrágalmazzák. Ez nemcsak a nemzeti érzés szempontjából bűn, hanem egyéb, mélyebb okoknál fogva is. Nem különös, hogy a zsidót Isten nélkül el sem lehet képzelni? Ám ez a théma már az egész nagy kérdéshez tartozik, ezért egyelőre el kell tekintenünk tőle. Leginkább egy dolgon csodálkozom: honnan és hogyan van az, hogy engem a zsidó-nép, a zsidó-nemzet ellenségének, sőt zsidófalónak tartanak? A zsidóban a kizsákmányolót, valamint egyes hibáit elítélni részint maguk ezek az urak is megengedik, azonban,.. azonban csak elméletben: a valóságban nehéz érzékenyebb és kicsinyesebb embert találni, minő a művelt izraelita, nehéz valakit találni, ki mint «zsidó» könnyebben erezné magát zsidóságában megbántva. De mikor és mi által adtam tanújelét a zsidónép elleni gyűlöletemnek? Minthogy ilyesmit soha nem éreztem, mit mindazok a zsidók, kikkel hosszabb-rövidebb ideig érintkeztem, jól tudnak, — még mielőtt a tulajdonképpeni zsidókérdésre térnék, — az ilyen vádakat egyszer és mindenkorra visszautasítom, nehogy később vissza kelljen térnem erre. Tán azért vádolnak meg zsidógyűlölettel, mert «izraelita» helyett «zsidót» mondok? Először is sohasem hittem, hogy ez a név sértő lehet, másodszor pedig, ahogy visszaemlékszem, mindig csak egy bizonyos eszméhez való viszonyában használtam: «zsidóság, elzsidósodás», stb. Mindenkor egy bizonyos fogalomról, egy bizonyos irányzatról, valamely kor jellemzéséről volt szó. Erről a viszonylatról lehet vitatkozni, lehet ellenkező álláspontot képviselni, de nem lehet a szót szándékos sértésnek tekinteni.

Leszek bátor egy igen művelt izraelita szép levelét kivonatosan leközölni, minthogy rendkívül érdekelt engem: az egyik karakterisztikus vádat tartalmazza, melyet ellenem a «zsidónép gyűlölete» címén szokás emelni.

«...csak egy valamit nem tudok semmiképp megmagyarázni: az ön zsidógyűlöletét, mely a «Naplók» minden oldalán megnyilvánul.

Azt szeretném tudni, hogy miért csupán a zsidókat támadja és nem általában a kizsákmányolókat? Épp úgy megvetem nemzetem előítéleteit, miként ön — sokat szenvedtem miatta — de sohasem fogom elismerni, hogy mások lelkiismeretlen kiszipolyozása népem vérbeli tulajdonsága lenne.

Ön csakugyan nem volna képes megérteni minden társadalmi élet alaptörvényét: hogy valamely állam minden polgára, ha kötelességüket teljesítik, minden jogból és előnyből, amit az állam nyújt, részt kell hogy kapjon és hogy a törvény megsértőiről és a társadalom káros elemeiről egy és ugyanazon törvénynek kell rendelkeznie?... Miért kell valamennyi izraelita jogait korlátozni és miért kell róluk külön büntetőtörvényeknek intézkedni? Mennyivel jobb a külföldiek — hisz a zsidók mégis csak orosz alattvalók — a németek, angolok és görögök kizsákmányolása, mint a zsidóké? Miért lennének jobbak az orosz igazhitű gabonauzsorások, vérszopók, szélhámosok, pálinkakereskedők, hamis alapon perlekedők, akik most nagy számmal találhatók Oroszországban, mint a hasonló foglalkozású zsidók, kiknek tevékenysége mégiscsak korlátok közé van szorítva? Miért lennének azok jobbak, mint a zsidók?»

Ezután összehasonlít ismert hírhedt zsidókat hasonló hírhedtségű oroszokkal, természetesen olyanokkal, kik semmivel sem maradnak a zsidók mögött. Mit bizonyít azonban ez? Mi nem vagyunk büszkék rájuk, nem említjük őket mint utánzásra méltó példákat; ellenkezőleg, mindnyájan tudjuk, hogy úgy ezek, mint azok méltatlanok a megbecsülésünkre.

«Ezrével adhatnék fel Önnek ily kérdéseket. Eközben Ön, mikor «zsidók»-ról beszél, e fogalom alatt a három milliónyi oroszországi zsidó egész koldusszegény tömegét érti, kik közül legalább kétmilliókilencszázezer a legkétségbeesettebb küzdelmet folytatja nyomorult existenciájáért és mégis nemcsak a többi népnél, hanem magánál az istenített orosz népnél is tisztább erkölcsiségben él. Továbbá ugyanezen fogalom alatt érti Ön azokat a nagy számban levő izraelitákat, kik nagyobb műveltséget szereztek, kik az állami élet minden terén helyt álltak, mint például...»

Itt ismét több név következik, melyeket nyilvánosságra hozni nem érzem magam feljogosítva, minthogy Goldstein kivételével némelyiknek kellemetlen lehet ha zsidószármazásuk köztudomásúvá válik.

«…és Goldstein, ki a szláv eszméért Szerbiában hősi halált halt és mind a többiek, kik a társadalom és az emberiség jóléte érdekében munkálkodnak? Az Ön zsidógyűlölete még Disraelire is kiterjed, ki valószínűleg maga sem tudja, hogy spanyol izraelitáktól származik, s ki az angol konzervatív politikát természetesen nem a «zsidó» szempontjából irányítja…» (?)

«Sajnos, Ön nem ismeri a mi népünknek sem az életét, sem a szellemét, sem pedig negyven évszázados történetét. Sajnos, mondom én, mert Ön mindenesetre őszinte, feltétlenül becsületes ember, s mégis öntudatlanul megmérhetetlen károkat okoz egy koldusszegény népnek. A gazdag zsidók azonban, kik szalonjaikban a világ hatalmasait fogadják, nem félnek sem a sajtótól, sem a kizsákmányoltak tehetetlen dühétől. De elég már ebből a thémából! Nehezen tudnám Önt meggyőzni, — azonban nagyon szeretném, ha ön meggyőzne engem.»

Ez a kivonat elég lesz. Mielőtt azonban valamit is mondanék védelmemre — mert ily vádakat nem tűrhetek el szó nélkül — még csak a támadás elkeseredettségére és az érzékenység fokára kívánok rámutatni. Először is a megjelent «Napló» füzeteiben egyetlen oly mondat sem volt a zsidók ellen, mely ily elkeseredett támadást jogossá tenne. Másodszor pedig önkénytelenül is feltűnik, hogy a levél tisztelt írója midőn az orosz népről beszél, nem tudja érzelmeit mérsékelni és a szegény orosz népről kissé nagyon is lekicsinylően tárgyal. Ez a gyűlölet mindenesetre nyilvánvalóvá teszi, hogy miképp vélekednek a zsidók az oroszokról. A levél írója tényleg művelt és tehetséges ember — csak nem hiszem, hogy teljesen előítélet nélküli lenne — mily érzelmeket várjunk a tudatlan, műveletlen zsidóktól? Ezt nem vádképpen mondom: ezek az érzelmek egész természetesek. Csak rá kívánok mutatni arra, hogy talán nem csupán mi oroszok vagyunk hibásak abban, ha nem tudunk összeolvadni, hanem mindkét részen vannak okok, melyek az összeolvadást kizárják — és még mindig kérdés marad az, hogy melyik oldalon van több ok?

De most néhány szót kívánok mondani igazolásomra és általában meg akarom világítani a problémához való viszonyomat; természetesen a megoldás túlhaladja erőmet, de talán mégis módomban lesz valamit kifejtenem.







Pro et contra.





Negyven évszázados múlttal bíró népnek, mint a minő a zsidó, régi történetét megismerni talán nagyon nehéz munka — én nem tudom. Egyet azonban biztosan tudok, azt ugyanis, hogy sehol a világon nincs még egy nép, mely annyit panaszkodnék sorsára, mely oly szakadatlanul — minden lépésnél és minden szónál — megaláztatása, szenvedései, martírsága miatt jajongana, miként a zsidók. Igazán azt hihetne az ember, hogy nem ők uralkodnak Európában. Ha — mondjuk — csupán a tőzsdén uralkodnak, úgy az mégis azt jelenti, hogy a politikát, az állam belső ügyeit, az államok erkölcsét irányítják. Bár a derék Goldstein a szláv eszméért halt meg, ez a «szláv» eszme már régen a szlávok és nem a törökök érdeke szerint valósult volna meg, ha a zsidóeszme nem lenne oly erős az egész világon. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy Lord Beaconsfield maga is elfeledte spanyolzsidó származását — ó, bizonyára nem feledte el! — de hogy az angol «konzervatív» politikát az utolsó években részint a zsidók szempontjából irányította, azt hiszem, ez nem lehet, többé kétséges.

Ám tegyük fel, hogy mindaz, mit eddig a zsidókról mondottam, még nem tartalmaz súlyos kifogásokat — sőt ezt magam is beismerem. Mindazonáltal nem tudom szó nélkül elhinni a zsidók jajongását, hogy őket oly rettenetesen megaláznák, kínoznák és megvernék. Véleményem szerint az orosz paraszt és általában az alacsonyabb orosz néposztályok sokkal nagyobb terheket cipelnek, mint a zsidók. Egy másik levélben ugyanaz az úr, kinek első leveléből előbb egyetmást leközöltem, a következőket írja:

«…Mindenekelőtt feltétlenül szükséges, hogy mi izraeliták az összes polgárjogokban részesüljünk (gondolja csak meg, hogy most a legfontosabb jog: a tartózkodási hely szabad megválasztása is meg van tagadva tőlünk, ami az izraeliták egész tömegére sokszor a legborzasztóbb következményekkel jár) polgárjogokban, miket az összeg többi idegen nép is élvez és csak ezután kívánják tőlünk, hogy úgy az állammal, mint az államalkotó néppel szemben teljesítsük kötelességünket...»

Most .csupán azt kívánom Öntől is, uram, gondoljon arra, mit ugyanezen levél második oldalán ír, hogy ön «a nehéz munkát végző orosz népet sokszorta jobban sajnálja, és szereti, mint az izraelitát» — mivel egy izraelita már nagyon is sokat mondott — gondoljon arra, kérem, hogy akkor, midőn az izraelitáknak csupán az a jog nem volt megadva, hogy tartózkodási helyüket szabadon választhassák, huszonhárom millió «nehéz munkát végző orosz nép» jobbágyságban sínylődött, ami, úgy hiszem, mégis csak több szenvedést jelent. És az izraeliták talán sajnálták őket? Nem hiszem: nyugati és déli Oroszországban részletes választ adnak majd Önnek. Akkoriban épp úgy kiáltoztak a zsidók jogokért, melyek az orosz népnek sem adattak meg, kiáltoztak és panaszkodtak, hogy ők mártírok és csak ha több jogot kapnak, lehet kívánni tőlük, hogy «úgy az állammal, mint az államalkotó néppel szemben teljesítsék kötelességüket». És ekkor jött a megváltó és felszabadította az orosz parasztot és — ki volt az első, ki mintegy áldozatára rárohant? — ki használta ki gyöngéit és hibáit a saját hasznára? — ki hálózta be őt azonnal az örök aranyhálóval, ki ült abban a pillanatban, mikor lehetett, a régi urak helyébe, csupán azzal a különbséggel, hogy a földbirtokosok, ha kizsákmányolták is a parasztot, mégis figyelemmel voltak arra, — miattam akár önzésből — hogy a parasztok munkaerejét teljesen ki ne merítsék? — Ám mit bánja a zsidó az orosz erők kimerülését? Ha megszerezte, amit kívánt, úgy tovább vándorol. Tudom jól, hogy a zsidók, ha olvasni fogják ezeket a sorokat, azonnal felkiáltanak, hogy ez nem igaz, hogy ez csupán rágalom, hogy én hazudok, hogy én csupán azért adok hitelt ily fecsegéseknek, mert nem ismerem «negyven évszázados történelmüket», ezeknek az ártatlan angyaloknak a történetét, kik összehasonlíthatlanul erkölcsösebbek, nem csupán a többi népnél, hanem még az általam istenített orosz népnél is», — citálva a hozzám intézett levélből, lásd fent. Hát jó, legyenek ők ezerszer erkölcsösebbek, mint a föld összes népei, az oroszról nem is szólva, én azonban nem rég olvastam az «Európai Futár» márciusi számában, hogy Amerika déli államaiban a zsidók a felszabadított négerekre vetették magukat és egész másként bánnak velük, mint egykor az ültetvényesek. Természetesen ismét ismert módszerükkel, az «arany háló»-vai dolgoznak, — s emellett oly kitűnően tudják a kizsákmányolt nép tudatlanságát és bűneit a maguk javára kihasználni. Amidőn ezt olvastam, azonnal eszembe jutott, hogy én erre a hírre már öt év előtt vártam. «A négereket most már felszabadították az ültetvényesek hatalma alól, de miként maradhatnának a jövőben is szabadok, hisz a zsidók, kik oly sokan vannak az egész világon, bizonyára rávetik magukat a fiatal áldozati bárányra». Ezt gondoltam öt évvel ezelőtt és biztosítom önöket, azóta pár többször kérdeztem magamban: «Mint lehetséges, hogy mit sem hallani az amerikai zsidókról, hogy a négerekről mit sem közölnek az újságok? Hisz ezek a rabszolgák, valóságos kincset jelentenek a zsidóknak és ők ne nyúltak volna a kincshez?» Nos, hát szerencsére nem feledkeztek még róla. És tíz nap előtt olvastam a «Novoje Wremjá»-ban (Új Idők) egy kownói tudósítást, mely rendkívül jellemző: «A zsidók» — így szól a tudósítás — «jóformán az egész litván népet tönkre tették az égetett pálinkával és csupán a papoknak sikerült szegényeket, a végső veszedelemtől megmenteni, egyrészt a pokol kínjainak ecsetelésével, másrészt mértékletességi egyesületek alakításával.» A művelt tudósító szégyenkezik ugyan népe miatt, melyik még hisz a papoknak és hisz a pokolban és ezért megjegyzi, hogy a papok után a gazdagok is összegyűltek országos bankok alapítása céljából — hogy kiragadják a népet a zsidó uzsorások karmaiból — és országos vásárok szervezése végett, hol a «szegény, nehéz munkát végző paraszt» legszükségesebb dolgait mérsékelt áron bevásárolhassa és ne azon az áron, melyet a zsidó szab meg. Csupán azt idézem itt, amit magam olvastam, de előre tudom, hogy a következő pillanatban mit fognak felém kiáltani: «Mindez nem bizonyít semmit és csupán azért van így, mert az izraeliták maguk is szegények és elnyomottak»; mindez csupán a «létért való küzdelem» — mit csupán egy bornírt újságolvasó nem képes felismerni — és az izraeliták, mihelyt nem oly szegények, hanem ellenkezőleg gazdagok volnának, azonnal emberszerető oldalukról mutatkoznának meg, még pedig oly mértékben, hogy az egész világ bámulatba esne. Ám először is ezek a, négerek és litvánok még szegényebbek, mint a zsidók, kik az utolsó garasukat is elszedik, s mégis visszaborzadnak a kereskedelemnek azon módjától — kérem, olvassák el a hírlapi tudósítást — amelyben a zsidók úgy bele vannak bolondulva. Másodszor pedig nem nehéz emberségesnek és erkölcsösnek lenni, ha jól vagyunk lakva és meleg szobában ülünk; de mihelyt sor kerül a «létért való küzdelem»-re, úgy «ne kerülj közel a zsidóhoz»! Az ón véleményem szerint nem ez az út, melyen a «valódi angyalok» haladnak. És harmadszor: az «Európai Futár» és az «Új Idők» két tudósítását én magam sem tartom főbenjáró és véglegesen döntő tényeknek. Ha valaki hozzá akarna fogni e világnap történelmének megírásához, úgy azonnal akadna százezer ilyen és még fontosabb tény, úgy hogy kettővel több vagy kevesebb mit sem jelentene. Ám mind ebben csupán egy feltűnő van: ha valakinek vitában vagy bármily más oknál fogva adatokra van szüksége a zsidókat illetőleg, úgy ne a könyvtárakba menjen, ne kutasson régi könyvek után, mely mellette fekszik, aztán keresgéljen a második vagy harmadik oldalon: föltétlenül talál valamit, ami őt érdekli, föltétlenül a legjellemzőbbet és föltétlenül mindig egy és ugyanazt — vagyis mindig ugyanazokat a hőstetteket! Igazat fognak nekem adni: ez mégis csak jelent valamit, ez mégis csak valami határozottat mutat, még akkor is, ha tökéletesen járatlanok vagyunk a negyven évszázados történelemben?! Természetesen erre azt fogják válaszolni, hogy mindezeket elvakítja a gyűlölet és ezért hazudnak. Persze igen könnyen lehetséges, hogy valamennyien, az elsőtől az utolsóig, hazudnak, ám ekkor azonnal egy más kérdés jelentkezik: ha valamennyien, az elsőtől az utolsóig, oly gyűlölettel vannak eltelve, hogy hazugságra is képesek, úgy a gyűlöletnek is kell hogy oka, alapja legyen és valamily jelentőséggel kell hogy bírjon ez az általános gyűlölet is, mert «mégis csak jelent valamit ez a szó: valamennyien!», miként egykor Belinski mondotta.

«A tartózkodási hely szabad megválasztása!» Vajon a vagyontalan oroszok teljesen szabadon választhatják meg tartózkodási helyüket? Nem szenved még ma is az orosz paraszt a régi, a jobbágyság idejéből fennmaradt nem kívánatos korlátozások miatt, melyek a tartózkodási hely megválasztásának szabadságára vonatkoznak, úgy hogy a kormány is már rég foglalkozik ezzel? És ami a zsidókat illeti, bárki meggyőződhetik róla, hogy az utolsó húsz évben e tekintetben jogaik megnövekedtek. Legalább is ma már oly oroszországi kormányzóságokban is találkozunk velük, hol azelőtt sohasem láthattuk őket. De a zsidók mindig gyűlöletről és üldöztetésről panaszkodnak. Ha nem is ismerem a zsidó életmódot, egyet mégis biztosan tudok és bárkivel szemben bizonyítani is kész vagyok: hogy a mi egyszerű oroszunkban egy apriorikus, korlátolt, vallási gyűlölet, a «Júdás elárulta Krisztust» értelmében, nem található fel. Ha olykor talán részegektől vagy gyerekektől halljuk is, az egész nép, ismétlem, mégis bármiféle előre elhatározott gyűlölet nélkül tekint a zsidóra. Ötven éven keresztül szereztem erről személyes tapasztalatokat. Együtt éltem a néppel a kaszárnyában, együtt aludtam vele a pricsen. Volt ott néhány zsidó is: senki sem vetette meg, senki sem közösítette ki vagy üldözte őket. Ha imádkoztak — és a zsidók mindig nagy lármával imádkoznak és különös ruhákat vesznek fel ekkor magukra — úgy ezt sem találták különösnek, nem zavarták őket, nem mulattak rajtuk, mit különben épp az ilyen, véleményünk szerint «műveletlen» néptől, aminő az orosz, elvárhattunk volna. Ellenkezőleg, midőn a zsidókat imádkozni látták, így szólták: «Ilyen a hitük, így imádkoznak» és nyugodtan, méltányossággal eltelve mentek el mellettük. És ugyanezek a zsidók az oroszokkal szemben idegenékként viselkedtek, nem akartak velük együtt étkezni és szinte lenézték őket; és mind ez hol történt? — a szibériai börtönökben! — Általában mindenütt megmutatták, hogy utálják és gyűlölik az orosz, a «bennszülött» népet. Ugyanez történik a katonai laktanyákban és mindenütt egész Oroszországban. Érdeklődjenek csak, hogy a kaszárnyákban a zsidót mint «zsidót», vallása, erkölcsei miatt megsértették-e? Biztosíthatom Önöket: úgy a kaszárnyában mint általában az életben az egyszerű orosz csupán azt látja és érti, hogy a zsidó nem akar vele együtt enni, megveti és kerüli, ahol csak tudja, ezt maguk a zsidók is beismerik. Nos és? — Ahelyett hogy az ily viselkedés miatt megsértődnék, az egyszerű paraszt nyugodtan és értelmesen így beszél: «Azért teszi ezt, mert ilyen a vallása», — vagyis nem azért, mintha gonosz lenne. És miután ezt a mélyebb okot felismerte, teljes szívéből megbocsát neki. Azonban olykor azt kérdeztem magamban: mi lenne, ha Oroszországban 3 millió orosz és viszont 80 millió zsidó élne, mivé változtatnák ez esetben az utóbbiak az oroszokat és hogyan bánnának velük? Megadnák neki csak megközelítőleg is ugyanazokat a jogokat? Megengednék nekik, hogy úgy imádkozzanak, ahogy akarnak? Nem alacsonyítanák le őket egyszerűen rabszolgáikká? Vagy ami még rosszabb: nem nyúznák le teljesen a bőrüket? Nem pusztítanák ki, nem semmisítenek meg őket épp úgy, miként régi történetükben más népekkel megcsinálták? Nem, én biztosíthatom Önöket, az orosz népben nincs előítéletes gyűlölet a zsidók iránt. Él ugyan velük szemben némi ellenszenv, különösen bizonyos vidékeken és talán ott nagyon is erősen. Ez úgy látszik nem szüntethető meg, azonban ez az ellenszenv egyáltalán nem vallási- vagy fajgyűlöletből fakad, hanem bizonyos tényekből, amiben azonban nem az orosz nép a hibás, hanem maguk a zsidók.







Állam az államban. Negyven évszázados lét.





A zsidók azzal vádolnak minket, hogy gyűlöljük őket, még pedig előítéletből. Minthogy ép az előítéletről szolunk, előbb meg akarom kérdezni: vajon a zsidónak az orosszal szemben kevesebb előítéleté van, vagy talán nincs neki még több előítélete? Kaptam leveleket zsidóktól, még pedig nem egyszerű, hanem művelt zsidóktól — és milyen sok gyűlölet van a levelekben az «autochton nép» iránt. A legfeltűnőbb azonban, hogy ők maguk sem veszik észre, mily gyűlölködve írnak. Egy nép, mely negyven évszázada él a földön, tehát mintegy a történelmi időszámítás kezdete óta és amellett még oly szilárd és elpusztíthatatlan összefüggésben, egy nép, mely oly gyakran vesztette el hazáját, politikai függetlenségét, sőt talán hitét is, — és mégis mindig újra egyesültek, a régi eszmékben újjászülettek, törvényeiket és .majdnem hogy hitüket újból megteremtették, — nem, egy ily szívós nép, egy ily szokatlanul erős, energikus, az egész világon páratlan nép nem élhetett anélkül, hogy állam legyen az államban (status in statu). És ez az állam az évezredes üldöztetések alatt mindenütt fennmaradt. De, midőn a «status in statu»-ról beszélek, nem akarok ezzel valamiféle vádat emelni a zsidók ellen, azonban: miben áll ez a «status in statu», miben áll örök változatlan eszméje és mi ennek az eszmének a lényege? Ily nagy jelentőségű kérdéseket egy rövid tanulmány keretében nem lehet megfejteni és amellett egy más oknál fogva lehetetlen is: még nem érkezett el a végérvényes ítélet ideje, dacára az elmúlt negyven évszázadnak; még nem hangzott el az utolsó szó, mit az emberiség mondhat érről a hatalmas népről. De anélkül, hogy a dolgok lényegébe hatolnátok, megadhatjuk ennek a «status in statu»-nak néhány, ha csak külső ismertetőjelét is. Ezek az ismertetőjelek: a vallásos dogmáig fokozott elkülönülés és elzárkózás mindattól, mi nem zsidó, képtelenek más népbe beolvadni, a hit, hogy az egész világon csak egyetlen igaz nép van — a zsidók — és a meggyőződés, hogy a többi létező néppel szemben úgy kell viselkedni, mintha azok nem is lennének. «Válj külön ezektől a népektől és alkosd, meg a magad közösségét és tudd meg, hogy ettől kezdve egyedül vagy Isteneddel. A többieket megsemmisítem vagy rabszolgáiddá teszem, vagy kizsákmányolod őket. Higyj az egész világ fölötti győzelmedben, hidd, hogy mindenki a te alattvalód lesz. Minden idegen néptől óvakodj és ne közlekedj velük. És bár országodat és politikai személyiségedet is elvesztenéd, bár a föld összes népei közt szét lennél szórva — mindegy — higyj. örökre mindabban, mit megígértem neked, hidd, hogy ez mindig így lesz, — közben azonban élj, gyűlölj és kizsákmányolj és — várj, várj, várj...» Ez ennek a «status in statu»-nak quintessenciája. És ezen felül természetesen vannak még belső és titkos törvények, melyek ezt az eszmét életben tartják.

Önök, művelt izraelita uraim és ellenfeleim, azt mondják, hogy ez ostobaság és: «...Ha van is egy status in statu, — azaz, magától értetődőleg, volt valamikor, aminek ma már legfeljebb halovány nyomai találhatók fel, úgy kizárólag a mindenkori, de különösen a középkori üldöztetések idézték azt elő; tehát ez a status in statu kizárólag az önfenntartás ösztönéből keletkezett. Ha ma is létezik, különösen Oroszországban, ennek csupán az az oka, hogy az izraelita még nem élvezheti ugyanazokat a jogokat, mint az orosz.» Én azonban azt hiszem, hogy ha egyenlő jogaik is lennének, a zsidók semmi esetre nem mondanának le a «status in statu»-ról. a «status in statu»-t csupán az üldözések és az önfenntartási ösztön .termékének tulajdonítani, véleményem szerint, nem lehetséges. Az önfenntartáshoz szükséges ellenálló erő soha és semmilyen körülmények között sem lehetett volna negyven évszázadra elegendő. Még a legnagyobb és leghatalmasabb kultúrák sem tudták magukat felényi ideig is fenntartani, politikai erejüket és népi formájukat pedig még hamarább vesztették el. Itt nem az önfenntartás a legfőbb ok, hanem egy eszme, mely magával ragad, mely irányít és éltet, valami mindenható és örök, amiről végső ítéletet mondani, az emberiség még nem képes. Hogy ebben az eszmében a vallásos elem a túlnyomó, nem lehet kétséges. Hiszen világos, hogy a Gondviselő az egykori öreg Jehova nevében ideáljával és ígéretével továbbra is azon van, hogy népét határozott céljához vezérelje. Ismétlem, teljesen lehetetlen elképzelni egy istentelén zsidót óh, én a művelt atheista zsidókban sem hiszek: a lényük mind egyforma és — Isten tudja — mi vár még a világra a zsidó intelligencia részéről! Mint gyermek sokszor hallottam a legendát, hogy a zsidók még ma is várják, csüggedetlenül a Messiást, mindnyájan várják, hatalmasok úgy, mint kicsinyek, a legtanultabb filozófus csak úgy, mint a kabalisztikus rabbi; hogy mindnyájan hiszik, hogy a Messiás újból összegyűjti őket Jeruzsálemben és kardjával minden népet lábaik elé kényszerít; hogy épp ez okból a zsidók — vagy legalább is túlnyomó nagy részük — minden más fölött csupán egyetlen munkát részesít előnyben: az arannyal és mindazzal való kereskedelmet, mi gyorsan pénzzé tehető — és mindez, úgy mondják, csupán azért, hogy akkor, midőn a Messiás megérkezik, ne legyen új hazájuk, s ne legyenek lekötve idegen országbeli birtokhoz, hanem minden vagyonukat aranyban és értéktárgyakban magukkal vihessék.



«Ha felkel és szétragyog a hajnalpír sugára

Elvisszük Palesztinába

Istenünk régi templomába

Mind a kincset, mi a miénk:

Drágaságot, aranyat, ezüstöt.»



Ezt úgy hallottam, mint legendát, de szilárdul meg vagyok győződve, hogy ez a hit feltétlenül él, talán az egyénben nem tudatosan, ám a zsidóság egész tömegében egy instinktiv, legyőzhetetlen ösztön alakjában. De hogy egy ilyen hit életben maradhasson, természetesen kívánatos, hogy a «status in statu» a leghatározottabban megóvja saját létét. És ezért marad fenn. Vagyis nem csupán az üldözések eredménye — úgy múltban, mint a jelenben — a «status in statu», hanem —: az eszméé…

Ha a zsidóknak csakugyan van egy ily különös belső, szigorú törvényük, mely őket különálló egységbe tömöríti, úgy még gondolkozni lehet azon a kérdésen, hogy vajon megadjuk-e nekik a saját népünkkel való teljes egyenjogúságot. Természetesen mindazt, mit az emberiesség és igazságosság megkövetel, azt meg kell tennünk a zsidók érdekében. Ám ha teljes felkészültségükkel és sajátságaikkal, nemzeti és vallási, különállásukkal, szabályaik és elveik védelmében, melyek olyannyira ellentétesek az alapelvekkel, melyek szerint az európai világ mostanáig fejlődött, — ha a zsidók még az autochton néppel való teljes egyenjogúságot is kívánják: ha ezt megadnók nekik, nem kaptak volna máris többet, mint az autochton nép, valamit, ami az utóbbiak fölé helyezné őket? Természetesen erre a többi oroszországi idegen népre fognak hivatkozni: «Ezeket többé-kevésbé egyenjogúsították, ám minden idegen nép között nekünk izraelitáknak van a legkevesebb jogunk, csupán csak azért, mert mi zsidók, így mondják, minden idegen népnél kártékonyabbak vagyunk. De miért kártékonyak épp az izraeliták? Ha van is némely rossz tulajdonsága a mi népünknek, úgy az csak azért van, mert maga az orosz nép is hozzájárul e tulajdonságok kifejlődéséhez, még pedig saját tudatlanságával, műveletlenségével, önállótlanságával, alacsony gazdasági fejlettségével. Hisz maga az orosz nép kíván közvetítőt, gyámot üzleti ügyeiben, maga hívja őt, önként adja el neki magát! Nézzétek, hogyan van Európában: ott a népeknek szilárd, önálló akaratuk, erős nemzeti fejlődésük van és van érzékük a munkához, melyhez rég hozzászoktak — ott nem félnek az izraelitáknak ugyanoly jogokat adni, mint a saját népüknek! Hallottunk talán már arról a kárról, mit az ottani izraeliták status in statu-ja idézett elő?»

Ez mindenképp erős ellenérvnek látszik, csak az nem foglaltatik benne, hogy a zsidóknak épp ott megy jól a dolguk, hol a nép még tudatlan, szolga vagy gazdaságilag nem eléggé fejlett, — tehát hogy nekik ott előnyös élni? Ahelyett, hogy befolyásuk felhasználásával a műveltség színvonalát emelnék, tudást terjesztenének, az autochton nép gazdasági képességeit kifejlesztenék, miként azt a többi idegen nép teszi, ehelyett mindenütt, ahol letelepedtek, még jobban lealacsonyították és elrontották a népet, az emberiség ott még görnyedtebb lett, a műveltség színvonala még mélyebbre süllyedt, még borzalmasabban terjedt a reménytelen és embertelen nyomor és ezzel együtt a kétségbeesés. Kérdezzék csak meg a határszéli autochton népeket, mit csinál a zsidó és mit csinált oly sok évszázadon keresztül! Egyforma lesz a válasz mindenütt: «Embertelenséget… Évszázadokon keresztül csupán az a vágy fűtötte, hogy izzadtságunkból és vérünkből jól lakjon.»

Határvidékeinken a zsidók tevékenysége csupán abból állott, hogy az autochton lakosságot, a körülményeknek bámulatra méltó kihasználásával, menthetetlenül függő viszonyba hozták. Ó, ily esetekben mindenkor tudtak lehetőséget találni, hogy jogokat szerezzenek. Mindenkor értettek ahhoz, hogy barátságban legyenek azokkal, kiktől a nép függ; legalább ebben a vonatkozásban ne panaszkodjanak arról, hogy a törzsnéphez viszonyítva kevés joguk van. Már nagyon is sok joguk van — az államalkotó nép felett! Hogy mi lett az évszázadok folyamán az orosz népből ott hol a zsidók letelepedtek, erről határvidékeink története tesz tanúságot. Nevezzenek meg kérem valamely más idegen népet, melyet e tekintetben össze lehetne hasonlítani a zsidókkal. Nem fognak egyet sem találni. Ily értelemben a zsidók Oroszország többi idegen népeihez viszonyítva, megőrzik teljes eredetiségüket, aminek oka ismét az ő «status in statu»-jukban keresendő, melynek lényegét épp az a mindenkivel szemben, ki nem zsidó, megnyilvánuló kegyetlenség és épp az a lekicsinylés alkotják, mellyel minden népet, minden fajt és minden emberi lényt, mi nem zsidó, illetnek. És minő elégtétel rejlik abban az állításban, hogy Nyugateurópa népei nem hagyták magukat legyőzni és így az orosz nép maga a hibás abban, .ha a zsidó szolgájává teszi? Mert a határvidékek orosz népe gyöngébbnek bizonyult az európai népeknél, — borzalmas évszázadokon keresztül tartó politikai elnyomatása következtében, — egyedül ezért most már végleg engedjük a kizsákmányolás által tönkretenni, ahelyett, hogy segítenénk rajtuk?

Ha Önök Európára, pl. Franciaországra hivatkoznak, úgy ott ez a «status in statu» oly ártalmatlan volt, amilyennek kezdetben mutatkozott. A kereszténység és a keresztény eszme ott természetesen nem a zsidók hibájából bukott meg, hanem saját hibájából, ám nem kevésbé lehet a zsidók nagy európai győzelmére mutatni, mely sok addigi eszmét nyomott el a saját eszméjével. Ó, természetesen az ember mindenkor istenítette a materializmust és mindenkor hajlott arra, hogy a szabadságot csupán maguknak «minden erővel összegyűjtött és minden észközzel megtartott pénzzel» való biztosítottságában találják. De ezek a törekvések ily nyíltan még sohasem váltak magasabb elvekké, mint a tizenkilencedik században. «Mindenki magáért és csupán önmagáért és minden emberi közösség is csak önmagáért» — ez a mai emberek többségének erkölcsi elve és pedig nem csupán a gonosz, de a dolgozó embereké is, kik nem ölnek és nem lopnak. És az alacsony néposztályok iránti érzéketlenség, a testvériesség bukása, a szegények kihasználása a gazdagok által,— ó, természetesen ez már előbb is, mindenkor megvolt, de — de nem emelték fel az igazság és világnézet magaslatára, hanem a kereszténység harcolt ellene! Most azonban, ellenkezőleg, erénnyé magasztosítják! Így tehát feltételezhetjük, hogy nem maradt hatás nélkül az, hogy a zsidók uralkodnak a börzén, nem ok nélkül ők a hitelezők és nem ok nélkül — ismétlem — ők az egész nemzetközi politika irányítói.

És az eredmény: közeledik az ő birodalmuk, az ő korlátlan birodalmuk. Megkezdődik az eszmék győzelme, melyek előtt az emberszeretet érzése, az igazság szomjúhozása, a keresztény és nemzeti érzések, sőt még az európai nemzetek faji büszkesége is meghajolnak. A materializmus győzedelmeskedik, a személyes, materiális biztosítás utáni vak, mohó vágy, a pénz személyes harácsolásának sóvárgása és — a cél szentesíti az eszközöket — mindezt magasabb célnak, ésszerűnek, szabadságnak ismerték el, a megváltás keresztény eszméje helyébe tették, mely egyedül alkalmas az emberek legközvetlenebb, morális és testvéries egyesítésére.

Talán nevetve fogják erre azt válaszolni, hogy mindezt semmi esetre sem a zsidók idézték elő. Természetesen nem csupán a zsidók. Ám, ha a zsidók épp attól az időtől kezdve, midőn ezek az új alapelvek győzedelmeskedtek, jutottak hatalomhoz és kezdtek terjeszkedni, még pedig oly mértékben, hogy alapelveiket erkölcsi törvénnyé emelték, így azt mondhatjuk, hogy a zsidóságnak nagy befolyása volt mindezek előidézésére. Ellenfeleim arra szoktak hivatkozni, hogy a zsidók épp ellenkezőleg: szegények és pedig mindenütt, de különösen Oroszországban; hogy a néptörzs csak igen kis része gazdag, a bankárok és a tőzsdék királyai, a többieknek kilenctized része azonban szószerint koldus, akik egy darab száraz kenyérért marakodnak és jutalékot ajánlanak fel, ha egy kopekát kereshetnek. Igen, ez igaz, de mit jelent ez? Nem épp azt mutatja, hogy magában a zsidók munkájában, a kizsákmányolásukban van valami helytelen, valami erkölcstelen, valami természetellenes, mi önmagában hordozza büntetését? A zsidó közvetítéseken keres, mások munkájával kereskedik. A tőke: felhalmozott munka; a zsidó idegen munkából gyűjti tőkéjét! De mindez mit sem változtatott meg mostanáig: a gazdag zsidók ezért szereznék mind több és több hatalmat az emberiség fölött és egyre jobban buzgolkodnak, hogy a világot arcuk és lelkük mására alakítsák át. Ha a zsidók e tulajdonságairól beszél valaki, úgy mindig azt mondják, hogy közöttük is akadnak derék emberek. Uramisten! Hát erről volt mostan szó? Hisz én itt nem jó vagy rossz emberekről beszélek! És talán a gazdag zsidók között nem akadnak jó emberek? Vajon az, elhunyt James Rotschild rossz ember volt? Én csupán általánosságban beszélek a zsidóságról és a zsidó eszméről, amely magához ragadja az egész világot, a «balul sikerült» kereszténység helyébe lépvén.







Nos, hát éljen a testvériség!





De mit is beszélek tulajdonképpen és mily célból? Vagy talán tényleg zsidógyűlölő vagyok? Igaz lenne, mit egy kétségkívül művelt és nemes fiatal izraelita hölgy ír nekem — valóban ellensége lennék, mint ő mondja, a «szerencsétlen» népnek, amelyet én «minden alkalommal rettenetesen megtámadok?» «Nagyon is nyilvánvaló», írja nekem, «hogy Ön megveti a zsidó népet, mely semmi másra nem gondol, miként Ön mondja, mint saját magára.» — Nem, ezt a nyilvánvalóságot tagadom és visszautasítom. Ellenkezőleg, én épp azt mondom és írom, hogy «mindazt, mit a humanitás és igazság megkíván, mindazt, mit Krisztus és az emberiesség parancsai megkívánnak tőlünk, meg kell tennünk a zsidók érdekében.» Ezt egyszer már leírtam és most csak hozzáfűzöm: eltekintve minden meggondolástól, mit én közöltem, azon az állásponton vagyok, hogy az orosz határvidékeken a zsidóink jogait a legteljesebben ki kell építeni és, ha csak lehetséges, teljesen egyenlő jogokat kell kapniok az autochton népességgel, — mellesleg szólván, talán már több joguk is van, vagy helyesebben, több lehetőségük van, hogy uralkodjanak felettük, mint magának az autochton népnek. Itt természetesen megint valami más jut az eszembe: mi lenne, ha a falusi elöljáróságok, melyek parasztjainkat oly sok rossztól óvták meg, bármely okból pusztulásra jutnának, — mi lenne, ha ezek a felszabadult parasztokat, kik oly tapasztalatlanok és oly kevéssé tudnak a kísértésnek ellentállni és akiket eddig épp a falusi elöljáróság gyámolított, elárasztanák a zsidók, — mi lenne akkor? Akkor egyszerűen megsemmisülnének, abban a pillanatban mindent elveszítenének: minden vagyonuk, minden erejük már másnap a zsidók kezeibe menne át és akkor elkövetkeznék egy korszak, melyet nem csupán a jobbágyság idejével lehetne összehasonlítani, hanem a tatár-uralommal is.

De eltekintve mindattól, mi az eszembe jut és mit valaha is leírtam, a legteljesebb jogegyenlőséget kívánom, mert így parancsolá Krisztus. Ám minek írtam tele oly sok oldalt, mit akartam én mindezzel mondani, ha íme most önmagámmal jövök ellentmondásba? Épp azt akartam mondani, hogy nem mondok ellent magamnak, hogy orosz részről mi akadályát sem látom a zsidó jogok kiterjesztésének. De azt állítom, hogy ennek épp a zsidók részéről van akadálya; és ha mindmáig nem egyenjogúsították őket, úgy ebben az orosz kevésbé hibás, mint maga a zsidó. Mert miként az egyszerű zsidó az orosszal nem kíván együtt enni, sem vele érintkezni, s ez nemcsak hogy nem haragszik miatta, hanem azonnal megérti és megbocsátja, — «azért teszi csupán, mert ilyen a vallása» — épp úgy látjuk, hogy az intelligens, művelt zsidók igen gyakran épp oly mértéktelen és becsmérlő előítéleteket táplálnak velünk, oroszokkal szemben. Ó, figyeljenek csak, miként lármáznak, hogy ők szeretik az oroszokat! Egyik közülök pláne azt írja nekem: sok gondot okoz neki, hogy az orosz nép «nem vallásos és részére a kereszténysége semmit sem jelent!» Ez már sok is egy kicsit egy zsidó részéről és csupán az a kérdés merül fel: mit ért ez a nagyon művelt izraelita kereszténység alatt? Mi oroszok a zsidó jellem tulajdonságai közül legnehezebben ezt az önteltséget és nagyzást viseljük el. Ki képtelen hát a másikat megérteni: az orosz, vagy a zsidó? Én inkább az oroszt látom igazolva: az orosz legalább nem érez vallásos gyűlöletét a zsidó iránt — határozottan nem!

Ámde a többi előítélet, — ugyan kinek van több? Íme kiáltoznák a zsidók, hogy oly sok évszázadon át üldözték és elnyomták őket, még ma sincs másképp és ezt legalább is figyelembe kellene venni akkor, midőn az orosz ítéletet mond a zsidó jellemről. Helyes, mi figyelembe is vesszük amit azonnal bizonyíthatunk: az orosz nép intelligens rétegeiben nem egyszer akadtak férfiak, kik a zsidók jogaiért síkra szállottak. Mit tesznek azonban a zsidók? Figyelembe veszik talán azt a sok évszázados elnyomatást és üldöztetést, mit az orosz nép elszenvedett, midőn ellene vádaskodnak? Lehet azt állítani, hogy a mi népünk kevesebb bajban és nyomorúságban részesült, mint a zsidók bárhol és bármikor? És lehet-e azt állítani, hogy nem a zsidó volt az, ki nem egyszer csatlakozott az orosz nép elnyomóihoz, ki a jobbágyság idején az orosz parasztot megvásárolta és így közvetlen parancsolójává lett? Ez csak igaz, ez történelem, tagadhatatlan tény! De sohasem hallottuk még azt, hogy a zsidó nép bűnbánatot érezne emiatt; mindig csak az orosz parasztra panaszkodik, hogy az nem eléggé szereti őt.

Egykor majd teljes anyagi és szellemi egység fog uralkodni az emberek között és a jogok között nem lesz többé különbség! Ezért kérem mindenekelőtt a tisztelt izraelita — ellenfeleket és levelezőimet, hogy velünk oroszokkal szemben talán mégis elnézőbbek és igazságosabbak legyenek. Ha a zsidók gőgje, az orosz fajjal szemben mutatott örökös «gáncsoskodó ellenszenve» csupán élőítélet, csupán történelmi kinövés» és nem rejtőzik mögötte törvényeiknek vagy lényüknek valamely sokkal mélyebb titka, — úgy mindaz annál hamarább meg fog szűnni és egy szívvel-lélekkel fogunk őszinte testvériségben egyesülni, hogy kölcsönösen segítsük egymást és hogy nagy eszményeinket — földünket, államunkat, hazánkat szolgáljuk! A kölcsönös vádaskodások lassanként meg fognak szűnni és a vádak kihasználása, mi a dolgok megértését megakadályozza, el fog múlni. Az orosz népért kezeskedhetünk: ó, a legőszintébb barátsággal fog a zsidókhoz közeledni, a valláskülönbség dacára és még sem hagyja majd figyelmen kívül e különbség történelmi tényét. Mindazonáltal a teljes testvériség — mindkettőjük testvérisége kívánatos. Ha csak valami kis testvéri érzésről tennének tanúságot a zsidók, hogy az oroszokat bátorítsák! Én tudom, hogy a zsidók között már ma is vannak sokan, kik a félreértések megszüntetését kívánják és valóban rendkívül emberszeretők — az igazságot nem akarom elhallgatni. De hogy ezek a hasznos és emberszerető férfiak el ne kedvetlenedjenek és hogy az ügy kezdetét megkönnyítsük, a zsidó nép jogainak legteljesebb kiterjesztését kívánom, legalább is annyira, amennyire lehetséges: amennyire a zsidó nép tanúságot tesz azon képességerői, hogy tud élni ezekkel a jogokkal, anélkül, hogy az autochton lakosság szenvedne miatta. Csupán egy kérdéses: sokra mennek-e majd ezek a derék és jó izraeliták és mennyiben lesznek képesek vallásban és vérben idegen emberekkel igazi testvéri egyesülésre?







Az egyetemes ember sírbatétele.





— — — De most még egy levelet kívánok ismertetni, mely nem névtelenül érkezett, hanem egy ismerős hölgy, L. kisasszony, fiatal zsidónő küldötte, kivel Péterváron ismerkedtem meg. Különösképpen egyetlen egyszer sem beszéltünk a «zsidókérdés»-ről, jóllehet igen komoly és vallásos zsidónőnek látszott. Amint látom, levele vonatkozásban áll a ma írt s a zsidókról szóló fejezettel. Talán sok is lenne már ugyanabból a thémából, de itt valami másról van szó: a levél a kérdésnek egy másik oldalát matatja be, talán az ellenkezőt és ezenfelül egyenesen rámutat a probléma megoldására. Remélem, L. kisasszony meg fog bocsájtani, hogy itt szó szerint leközlöm levelének azt a részét, mely az M.-i doktor Lindenburg temetéséről szól. A temetés friss benyomása alatt oly őszinte és igazságukban oly megható szavakat talált. Még egyszer hangsúlyozni kívánom, hogy ezt egy zsidónő írta, hogy ezek az érzések egy zsidónő érzései…

«A gyászinduló mélységes hatása alatt írok Önnek. A 84 éves Lindeoburg doktort ma temették el. Minthogy protestáns volt, előbb a lutheránus templomba vitték és csak azután a temetőbe; ilyen gyászt, ily szívből jövő szavakat, ily forró könnyeket még egy sírnál sem tapasztaltam... A legnagyobb szegénységben halt meg, úgy, hogy először azt sem tudták, miből temessék el.

58 éven át praktizált M.-ben. És mily sok jót tett ezalatt az idő alatt Ha Ön tudná, Fedor Michailowits, hogy milyen ember volt! Doktor és nőorvos volt; a neve itt örökké fog élni, már legendák keletkeztek róla. A szegények mind «atyám»-nak szólították, szerették és istenítették, de csak halálakor értették meg teljesen, hogy kit vesztettek el benne. Midőn még a ravatalon feküdt (a templomban), mind, de mind elmentek oda, hogy megsirassák és lábait megcsókolhassák; különösen a szegény zsidónők, kiken oly sokszor segített, siratták és imádkoztak érte, hogy egyenesen a mennyországba jusson. Ma eljött hozzánk a mi egykori szolgálónk (ki borzasztó szegénységben él) és elmondotta, hogy legutolsó gyermeke születésekor, látva, hogy a házban egyetlen kopek sincs, a doktor 30 kopeket adott, hogy levest főzhessen és ettől kezdve naponkint meglátogatta s minden nap 20 kopeket adott neki; és midőn már gyógyulóban volt, két fajdkakast küldött. Másízben egy nagyon szegény gyermekágyas nőnél (ezek mindig hozzá fordultak) levette az ingét és fejkendőjét (fejét mindig kendőbe csavarta) és mindkettőből pólyákat tépett. Arról is mesélnek nálunk, hogyan gyógyított meg egy szegény zsidó favágót és annak egész családját. Minden nap kétszer is elment hozzájuk és miután mindnyájukat meggyógyította, megkérdezte a favágót: «Hogyan fogod a fáradságomat megfizetni?» A favágó állítólag azt felelte, hogy semmije sincs, csupán egyetlen kecskéje, de azt azonnal el fogja adni. Meg is tette, 4 rubelt kapott érte, mit elvitt a doktornak. A doktor erre haza küldte őt és 16 rubelt adott a szolgájának, hogy vásároljon egy tehenet. Egy óra múlva egy tehenet vittek a favágóhoz és azt mondották, hogy az orvos egészségtelennek találta a kecsketejet.

Egész életén át jót tett. Időnkint 30—40 rubelt is adott a szegényeknek. Ezért temették el most úgy, mint egy szentet. Valamennyi zsidó bezárta a boltját és a koporsót kísérték. A mi temetéseinken rendszerint kis fiúk zsoltárokat énekelnek, ám megtiltották, hogy más vallásúak temetésénél énekeljenek. A doktor temetésénél azonban a fiúk az egész úton a koporsó előtt mentek és hangosan énekelték a zsoltárokat. Valamennyi zsinagógában imádkoztak lelki üdvéért és éppúgy minden templomban szólott a harang a temetés ideje alatt. A katonai zenekar gyászindulókat játszott, a zsidó zenészek pedig felkeresték az elhunyt fiát, hogy engedélyt kérjenek, hogy a temetés ideje alatt játszhassanak, mit ők kitüntetésnek fognak venni. A szegény izraeliták mind hoztak 5 vagy 10 kopeket, hogy koszorút vegyenek azon, a gazdag izraeliták pedig sokat adtak s hatalmas, pompás koszorút küldtek, melynek friss virágait fekete fehér szalag kötötte át, melyen arany betűkkel voltak legfőbb érdemei megörökítve, mint pl. a kórház alapítása és hasonlóak. Nem tudtam mindent kibetűzni és különben sem lehet felsorolni az érdemeit.

A sírjánál a pap és a rabbinus beszéltek és mindketten megsiratták őt. Ő azonban ott feküdt öreg, kopott ruhájában, régi, kendőbe betakart fejjel, — ó, az a kedves fej. Úgy tetszett, mintha aludna.»







A kivételes eset.





Ez kivételes eset, fogják mondani. Nos, úgy hát megint az én hibám, fia egy kivételes esetben az egész probléma megoldásának kezdetét látom…

M. város a kelet nagy kormányzásági városa, hol is igen sok zsidó, német, természetesen oroszok, lengyelek és litvánok laknak és mindezek a nemzetiségek szerették az öreget, mintha csak az ő nemzetiségükhöz tartozott volna. Azonban a doktor protestáns volt és német, — éppen német: az a mód, ahogy a tehenet oda ajándékozta a szegény zsidónak, igazi német szellemesség volt. Először megijeszti őt: «Hogyan fogod a fáradságomat megfizetni?» És a szegény fickó természetesen zúgolódás nélkül ment kecskéjét eladni, hogy «jóltevőjének» fizethessen, bizonyára még sajnálkozott is.,, hogy a kecske nem ért többet, mint 4 rubelt. De mi 4 rubel mindazért a jótettért, mit a szegény doktor vele és családjával szemben tanúsított? És mily megelégedetten mosolyoghatott magában az öreg doktor, midőn a tehenet a zsidóhoz vitték. «Na, most az egyszer megmutatom neki a mi német szellemességünket», mondotta magában és vidám volt az egész éjszakán át, melyet egy szegény gyermekágyas nő mellett töltött. Ha festő volnék, bizonyára festenék egy ilyen zsánerű képet, éjszaka egy borzalmasan nyomorult kunyhóban. A művészetben mindenek felett szeretem a naturalizmust, ám a mi naturalistáink nagy részénél hiányzik a kép «erkölcsi alapja», miként egy nagy költő és kiváló művész. Semiradski képéről szóló kritikájában mondotta. Ez a zsáner-képnek ajánlott téma, azt hiszem, ilyen erkölcsi alap lehetne. És mily nagyszerű sujet a művész részére! Először a zsidó kunyhó ideálisan, lehetetlenül mocskos szegénysége. Még humort is lehet bele vinni. Hiszen a humor a mély érzés éleselméjűsége —, ez a meghatározás nagyon tetszik nekem. Finom érzéssel és értelemmel sokat hozhatna ki a művész a szegény, kunyhó ócska berendezéséből. És csodaszép lenne a megvilágítás: a ferde asztalon egy darabka égő faggyúgyertya és az egyetlen ablakon, a jégvirágokon keresztül, bevilágítana a reggeli szürkület. Az asszony hajnalban szült és az öreg doktor most az újszülöttel fáradozik. Nincs a házban egyetlen pólya, egyetlen vászondarab, — van olyan szegénység is, uraim, biztosíthatom Önöket, mely tiszta realizmus, olyan realizmus, mely már a fantasztikummal határos! És íme az öreg már levetette kopott kabátját, majd ingét is, melyet most pólyákra hasogat széjjel. Az arca komoly, gondterhes. Az újszülött kis zsidó-kölyök ott ficánkol előtte az ágyon és a keresztény karjaiba veszi a zsidócskát és begöngyölíti az ingbe, melyet saját testéről vett le. Itt van a zsidókérdés igazi megoldása, uraim! A nyolcvanéves doktor meztelen és hidegtől remegő teste a kép előterében állhat. Sokat lehet a doktor és a fiatal anya arckifejezéséből is kihozni: az anya az újszülöttre néz és csodálkozik azon, amit a doktor cselekszik vele. «Ez a szegény, kicsiny zsidó egykor felnő és talán majd ő is leveti az ingét, hogy egy kereszténynek adja, ha visszaemlékszik születése történetére», — gondolja magában naiv és nemes hittel az öreg. Meg fog ez történni valaha? Valószínűleg nem, de nincs kizárva, hogy megtörténik. A legjobb, amit tehetünk: higyjük, hogy ez megtörténhet és meg is fog történni. De a doktornak joga van hinni ebben, mert vele már meg is történt: «Ha én megtettem, úgy más is meg fogja tenni; jobb volnék én, mint a többiek?» — így szól magában... Nos, ennek a képnek, úgy hiszem, már lenne «erkölcsi alapja.»

Egy kivételes eset! Két évvel ezelőtt Dél-Oroszországból — elfelejtettem melyik városból — egy orvosról kaptam hírt, ki egy forró nap reggelén a fürdőből ment sietve hazafelé, hogy megkávézzon és ezért nem akart egy vízbefúlton élesztési kísérleteket alkalmazni, bár a néptömeg kérte őt erre. Azt hiszem, el is ítélték emiatt. Ám ez talán művelt ember volt, az új eszmék híve, progresszív férfiú, ki csupán «az ész jogán» követelt új törvényeket és egyenjogúságot és az «egyes esettel» nem törődött. Talán azt gondolta, hogy az egyes eset inkább árthat minthogy a döntést késlelteti és hogy az egyes eseteket illetőleg «minél rosszabb, annál jobb». Ez az «egyetemes ember», — ahogy én a másik típust, az öreg doktor típusát kívánom nevezni, — bár csak egymaga volt, sírjánál az egész várost egyesítette. Az orosz asszonyok és a szegény zsidónők együtt csókolták a lábait, együtt tolongtak a koporsójához és együtt sírtak. Ötvennyolc évi szolgálata az emberiségnek, ötvennyolc évi fáradhatatlan szeretet legalább egyszer egyesített mindenkit egy koporsónál, egyenlő lelkességgel és közös fájdalommal. Az egész város elkísérte őt, minden templom harangja megszólalt és minden nyelven mondottak érette imádságot. A nyílt sírnál a lelkész és a rabbi beszéltek, mindegyik a maga nyelvén, a maga módján, ám azonos érzelmekkel. Ebben a pillanatban megszűnt a «zsidó-kérdés». A lelkész és a rabbi minden keresztény és zsidó szemeláttára közös szeretetben egyesült a sírnál. Mit tesz az, hogy a temetőből hazatérve ismét feleleveníti mindenki régi előítéleteit? Az esőcsepp kivájja a követ: az «egyetemes ember» legyőzi a világot, midőn egyesíti azt. Minden egyes «kivételes esettel» jobban és jobban elhalványulnak az előítéletek és végül teljesen eltűnnek. «Az öregről legendák fognak szólnia, írja L. kisasszony, ki szintén zsidó. Ám a legenda az első lépés a megoldás felé, a legenda élő megemlékezés és szakadatlan figyelmeztetés a «világ legyőzőire», akiké a föld. Ha azonban egyszer meggyökeresedett az a hit, hogy ők tényleg győzők és hogy «övék a földnek országa», úgy már szinte ki is békültek mindennel. Mindez rendkívül egyszerű, csak egy látszik nehéznek: sajátmagunkat meggyőzni, hogy minden nagy számot egyes esetek alkotnak. Ha ezek az egyes esetek nem volnának, úgy minden szertehullna. Ezek az egyesek adják a gondolatot, adják a hitet, adják az élő példát és ezzel együtt a bizonyítékot. Semmi okunk sincs addig várni, míg mindenki, vagy legalább nagyon sokan oly jókká válnak, mint aminők ők: csak néhányan legyenek s megváltják a világot, olyan erősek és hatalmasak. Ha azonban ez így van — miért ne reméljünk?