EÖTVÖS JÓZSEF

VALLOMÁSOK ÉS GONDOLATOK

ÖSSZEGYŰJTÖTTE

ÉS SZERKESZTETTE

BÉNYEI MIKLÓS

ÉVEK

1831-1871

1831-1833

1

Könyvhöz hasonló az ember;

nagyobb része csak kötését nézi,

nem érthetve tartalmát,

vagy legfeljebb csak címjét olvassa, s ítél,

mert az egész felette hosszú s unalmasnak látszik.

De ha éppen olyanra talál,

mely a mélyebb érzelem ösméretlen betűivel íratott,

vagy kacagva veti félre a firkálást,

vagy bámulva visszateszi fiókjába,

s többé nem foglalatoskodik vele.

2

E földön számtalan virág találkozik,

de csak érzékeny gyermek találja fel.

3

Éltünk terén lenge fellegek,

melyeket elhajt előttünk a szellő,

inkább gyönyörködtetnek

sokszor a legáldottabb aratásnál,

melyet izzadva kerestünk.

4

Boldog az,

kinek egén a szerelem napja ragyoga mindég.

Világos utakon indul ő,

s ha végre - mint e föld láthatárja megett -

napja lement, pirosra festi egét s hajnalra inti,

ha nyugalom után vágyódik.

5

A ton hullámjain

könnyen lejt át a szív az ájtatossághoz.

6

Az egész földet

elborítja sugárival a nap,

de csak az boldog, ki érzi melegét;

a polkör szerencsétlen lakosa

önnyomorúságát látja hideg fényében.

Így van az istenség ideájával is:

lenyom a hit, ha nem boldogít.

7

Mennél inkább

töltse be szerelemmel szívét az ember,

hogy belé gyűlölség ne is férhessen;

mert hol ez egyszer helyt fogott,

amannak örökre vége van.

Filozofálni kezd az ember,

s mert gyűlölésének annyi okot talál,

szerelmét mint oktalant elveti.

8

Bámulva nézünk fel

a hajdankor elomlott építményire,

s elfelejtjük, hogy

termékenyebb a sík, melyet mi lakunk, s hogy

szerény építményeit romba dőlve nem látandja senki,

mert az egész emberiségé e föld,

s ez nem enged düledékeknek helyt birtokán.

Mint koroknak sírkövei állnak a kopasz tetőkön,

s intenek, hogy

mit emberek alkottak, elveszend,

s csak az marad,

mit törvényként szívünkbe teremtett az istenség.

9

Monarchák

sokszor csak fókuszok,

melyek a számtalan udvariak

gondolatjait s akaratjait vetik vissza

térdre boruló népeikre.

10

Legérzékenyebb sebje e földnek

egy nyitott sír,

mely jobb ember hamvaira vár.

11

Muzsikához hasonló az ember;

a közellevő örül,

mert gyengédebb hangjait,

mert az egészt értheti,

ki távol áll,

csak dobhangot, csak trombita-harsányt hall.

12

Virágokat nyújt a szerelem,

barátság - ha jó ember barátunk - gyümölcsöket.

13

Szívem belsejét

hazaszeretet tölti el

és

barátság, a szerelem

csak külsején függ,

könnyű színes virágporként,

melyet minden gyenge zephir,

habár egészen el nem hordja is, legalább változtatja.

14

Felette sokat vesztenek

a tisztán szubjektivus emberek;

ahelyett, hogy

magok által vezettetnének az univerzumhoz,

a kozmikus behatások őket csak önmagokra vezetik vissza.

Ifjú embernél tűrhetőbb még,

mert nagyobb belseje, világosabb;

de ha a belső nagy fény kisugárzott,

ha sírt is lát már a halál mellett,

nem egyedül emelkedést az ért férfi,

akkor csak az objektivitás

és a nagy külső behatások tarthatják őt fel.

15

Az ember,

bármily csekély legyen is,

olyannyira szereti

önmagát fő figurának nézni az élet képében,

minden egyebet pedig csak mellék dolognak,

mely miatta alkotódott.

16

Nagy emberek lelkében

oly ritka s csekély az öröm, mint bérceken a fa;

terméketlen sziklaként állnak a földön ők,

rajtok elveszté hatalmokat[!] az idő,

véle elveszté a tavasz is;

öröklő létek, de örömtelen.

17

A szerelem magva

csak fájdalom-átszántott szívben tenyészik.

18

Ifjú költők

szárnyaikkal majdnem úgy bánnak,

mint bajszaikkal;

mihelyest egypár pehelyt sejdítenek,

nagynak vélik, kipödrik s örvendve mutogatják.

19

Sok nagy férfi olyan,

mint a tűzcsillag;

csak annak, ki feltekint, világít,

a földön csúszó csak füstöt lát.

20

A haza azon kis világ,

mely mindenkit a nagy földhöz csatol,

s melyet mindenki megfoghat.

21

Fáradva ment fel Jean Paul

a tudományok legmagasabb bérceire,

de csak hogy ott egypár havasi rózsát szakíthasson.

22

Meleg az aggkor, mint az ifjú;

csak a férfi hidegebb, mert érzi önerejét.

23

Csatáknál,

melyeket királyok vínak,

azt kérdezzük, mennyi ember halt meg,

mert minden emberélet a pernél többet ér.

De ha nagy nemzetek

szent ügyekért, szabadságokért harcolnak,

a haldokló is csak azt kérdi,

kié a diadal,

mert micsoda a kis emberélet,

a nagy nemzetélet s szabadsághoz képest?

24

Minden öröm,

melyet csak külső behatások

s nem érzeményünk szerez,

hidegen hagyja szívünket,

s sokszor ismételve fagyborítékot von reá.

25

Minden emberélet

valódi története

csak igen rövid időszakasz;

a többi mind vagy előkészület,

vagy következés.

26

Nem jajdul senki,

ha a folyó jégborítéka megindul,

bármily robajjal is,

hisz csak a boríték törődik,

a folyó megszabadul.

De könnyezik mindenki,

ha a szabad ember lelke

fagyos emberborítékátul megszabadul.

27

Ki ez életet csak állásnak nézi,

melyen emelkedése templomát építi,

bátran látja az, ha lerogy alatta az állás,

nagy építményén bátran lábalhat.

28

Le kell esni

a gyümölcsnek ingadó ágáról,

hogy nyugodhassék.

Így hull az ember az élet viruló tövéről,

s rothadás sorsa mindkettőnek.

29

Rózsához hasonló a férfi szerelem,

csak elemében,

a szabadságban élhet;

ha arról leszakítjuk,

a rózsa elhervad, s tüskéi maradnak.

30

Kis árok váltja

az élet zajától a nyugalmat,

fájdalomtól az örömöt,

de ha átléptük,

árvízként jön a tapasztalás,

mély üreggé mossa a borozdát,

s visszamenni hasztalan iparkodunk.

31

Egy könny képe földünknek:

gömbölyű, mint ő,

fényes, mint ő,

s keserű,

habár gyönyör facsarta is.

32

Hóvirágok,

melyeket az őszi szellő csókol ablakunkra:

ezek e föld örömei,

egy meleg szerelem-lehelet örökre elolvasztja.

33

E világ oly nagy,

mégis

mindég oly kis körökben

forgolódnak az emberek.

34

Szívem

egy teli bole puntsch,

meleg fellegek emelkednek belőle,

és ha a valamivel hidegebb fejbe jönnek,

cseppekké válnak,

s gyengéden folynak le arcaimon.

35

Sok férfiszív

oly rózsabokorhoz hasonló,

mely holnapi virágokat hajt,

bár nem oly szép s illatosokat,

mint az egyszer virágzó centifolia,

mindég van virágok,

s mindég új,

s ez boldogítja.

36

Itt Bécsben

szívem az egyetlen

kis darab hazai föld,

melyet ismerek,

ezért szeretek mindent

kétszeres meleggel,

mi benne lakik.

37

Tiszta fehér

az ember lelke,

midőn az életbe lép,

de emberek írják be neveket,

és feketévé vál az egész lélek

csupa emberemlékezetből.

38

Az embernek

legfőbb boldogsága az,

hogy elébb él,

és éltéről csak később gondolkozik,

mert ezáltal szeretőbbekké válnak gondolatjai.

Ha az ellenkező volna,

s átgondolt életet élnénk,

tűrhetetlen jeges és szerelemtelen volna az.

39

Boldog az,

ki biztos földön nyugszik,

s meleg keblében tartja szerető kedveseit;

nem közönséges élte,

mert hisz szeret,

boldog a jó ember.

De szebb partok intnek a költőnek,

égő vágyát nem mérsékelheti,

elhagy mindent, mi ezelőtt kedves vala neki,

s lelkesedve merül a mély tengerbe,

mely vágyaitól váltja őt;

küszködik a hullámokkal,

s fáradva jut csak némelykor a távol levő honba;

lerogy,

s boldog,

ha gyermekségéből egy rózsát bír,

melyet haldokló kebléhez nyomhat.

40

Kemény,

hideg gyémánt a férfi,

ösméretlenül fekszik homályban.

Az első sugár - asszony - hat most rá,

tündöklően sugárzanak belőle az örök hét színek,

és csudálkozva látja mindenki ragyogását,

és mégis, idegen világ,

mely szívét hatá át,

mely úgy ragyog.

41

Több van az életben,

mint amit költés valamikor nyújthatna.

42

Tajtékpipához

hasonló az ember:

ha új, szép mindenik,

de jusson csak ügyetlen dohányos kezébe,

ki benne felette nagy tüzet gerjeszt, s átég.

43

Egy projekttal járok régen már,

de projekt művészek

- mióta oly számtalan él -

annyira megvettetnek, hogy

közönségesen gazembereknek tartatnak,

és azért hallgatok.

Tudniillik,

minden atya

egy nagy regnicolaris kasszába adja pénzét,

mihent meghal,

melyből a gyermekek

csak érdem által nyerhessék vissza;

így korcs nem lesz a haza. –

Mégis tűzkő fiú vagyok én projektemmel.

De a kasszánál perceptor kell,

az érdemnek bíró;

uram Istenem,

ezeknek lesznek csúnya leányai,

ezek fér[j]t kívánnak,

a vőlegénység lesz a legfőbb érdem,

a perceptoroktól, bíróktól s csúf leányaiktól

megy ki a gonoszság;

rövid idő múlva rosszabb minden, mi volt.

Ó, akasztófára való projektom,

ha Isten új perceptorokat nem teremt.

44

A történetek nagy könyvében

vérrel van rajzolva sok kép,

melyet büszkén néz az ember,

mert magasságát látja e rajzban.

De most,

hol mind a számtalan vérrel

egy nagy nemzet sírja van festve csak,

most el kellene veszni fájdalmában

minden jobb emberszívnek,

ha e sír felett nem látná a géniuszt,

ki borostyánt hint a hantra,

s feltámadásról zeng dalt a holtaknak.

Légy nyugodt ember,

eljön a feltámadás nagy napja,

s szabad lesz minden nép, ki szabadságért sóhajt.

45

Jaj annak,

ki a még szunnyadó népet

felébreszti boldog álmaiból,

ki tettre vezeti.

Népnek önmagának kell felkelnie, hogy

szabad legyen.

Jaj annak,

ki a gyermek népnek borostyánt mutat és pálmát,

hol boldog volt még kis virágjaival.

46

Az embereknek

legnagyobb gyengesége az, hogy

hatalmokat szüntelen nagyítani kívánják,

ebből ered annyi baj,

ezért foly annyi vér a politikus világban.

47

Kötelességérzetből

szentek támadnak.

Nagy férfiak hírvágyásból,

s hősök pillanati meghatás-[?] és elragadtatásból.

48

Az legfőbb boldogtalansága

az emberi nemnek, hogy

a nép joga s a nép boldogsága

oly annyiszor ellenkezők.

49

Nékem

nem kedvesebb semmi,

mintha

az óraütésben hallom az idő lefolyását.

Az óra, mint egy vélem élő barát,

ki gyengéd leheleti

- a perpendiculum mozgási - által

minden örömömet ezer kis részre osztja,

mely azért mindenik nagy öröm marad;

és mutatja, ha komor vagyok,

mely hamar múl fájdalmam.

50

Sokkal nehezebb két,

már jelenlevő részből egyet választani,

mint egészen újat kezdeni,

mert a kezdésnél csak szívünk,

a választásnál okok határoznak el.

51

Vannak

oly boldogtalan emberek,

kik csak akkor használhatnak, ha ők alkotók.

52

Csak

vagy semmit sem gondolni,

vagy magából gondolkozni kifelé

teszi boldoggá az embert.

53

Minden gyönyört

lelkiképpen foghatunk fel,

ez az ember nagy elsősége.

54

Az életet élhetjük,

csak nem folytathatjuk.

55

Az embereknek nagy része

csak egynéhány embert tanul,

mintegy könyv nélkül,

s azokhoz alkalmaztat minden többit.

Nyíltan fekszenek a természet kellemei,

és csak szörnyek rejtőznek.

Másképp van az emberrel:

nyíltan fekszik a gonosz,

és a szív legmélyebb rejtekében lakik a jó. –

Ez oka, hogy

féltudósok

oly igen rossznak tartják az emberi nemet.

56

Nincs

oly szegény

ember e földön,

kinek nem volna valamije,

mivel a hazának áldozhat.

57

Közönséges

hibája az embernek:

kilépni köréből

s mindég a távollévőben,

az idegenben keresni a magasságot.

58

Számtalan jó emberek,

kik egy célért munkálkodnak,

távol maradnak örökké egymástól,

mert különbféle utakon indultak.

59

Az észnek kicsi e föld,

határtalant keresnek gondolatjai;

szívünknek nagy felette,

mert mindent benne nem szerethetünk.

60

Egyszerű

az ember végsóhajtása,

mint a melódia végtonja,

s nem tudja senki,

öröm vagy fájdalom dala volt-e az élet.

61

Az életet mindenki

maga képzete szerént formálja,

azért szereti mindenki oly igen.

62

Jókor kell

a gyermeket arra tanítani, hogy

religióról gondolkozzon;

akkor,

mikor gondolatjai még érzemények,

csak így fogja megtartani hitét.

63

Vannak nemes lelkek,

kik csak ön-tökéletességeket reménylik;

ezeknél a remény jövő boldogságnak teremtője.

64

Fehér fátyolhoz hasonlóan

fekszik az élet az újonnan született előtt;

reményeit, örömit, fájdalmit szövi belé,

míg végre sötét lesz,

és mint sírtakaró, fedi a holtat.

65

Vannak emberek,

kik többet tudnak beszélni, mintsem értenek –

ilyek a franciák.

66

Terjedtebb,

de mindég veresebb lesz a rózsakehely;

így van az emberszívvel is.

67

Gyémánthoz

hasonló az emberszív,

nemcsak becsére,

hanem arra nézve is, hogy

legmagasabb temperatúrákban elenyészik.

68

Szegény ember!

magas bércekre mész,

az élet gyönyörjeit elhagyod,

s ha fáradva felértél,

mennyivel vagy közelebb a csillagokhoz ott?

69

Nincs

veszedelmesebb tunyaság,

mint az, mely munkálkodik.

70

Az élet nagy pillanatjai

észrevehetlenül közelítenek,

s csak akkor vesszük észre, ha elmúltak már.

71

Borhoz

hasonló az élet,

ki már émelygésig itta,

az kedveli leginkább.

72

Népeket

teóriák szerént nem alkothatunk,

de a népben fekszik a kormányzás teóriája.

73

Régi alkotmányok

az idő és szokás által tiszteletesek,

új konstitúció

csak öntökéletessége által állhat,

ezért oly veszedelmes alkotmányt változtatni. Népek is

inkább engedelmeskednek

ősei rossz szokásainak, mint az új jónak.

74

A lombatlan tölgy

éppen úgy van kitéve

az idő viszontagainak,

mint az ifjú fa,

csakhogy nincsenek többé

virágjai vagy gyümölcsei,

melyeket veszthetne,

nincs lombja többé,

mely által a szélvész

csapásai ellen panaszolkodhatna.

Így van az emberrel is;

az ifjút szánjuk,

mert látjuk, mint veszti élte örömeit,

az aggnak nincs többé, mit veszthetne.

Az ifjú sóhajtozva zengi panaszait,

az agg keservének többé szót nem talál.

Boldog a szenvedő ifjú is, csak az agg szánandó.

75

Vannak

nagy emberek,

kik inkább szeretve, mint csudálva

mennek át a jövendőre.

Ilyen Haydn,

nagy fához hasonló,

mely büszke látvány annak,

ki messze terjedett ágait nézi,

és minden gyermeknek

egy virágot is nyújt egyszersmind.

76

Csak

az élet

kis örömei és fájdalmi

teszik jóvá az embert.

77

Minden ember

éltében legalább egyszer boldog,

midőn tudniillik először kesereghet.

Nagyobb-, magasabbnak érzi magát az ifjú,

midőn először boldogtalannak nevezheti magát.

Édesebb

elmúlt fájdalmakra

s veszélyekre visszagondolni,

mint bármely gyönyöröket érzeni.

Valamint a rózsaibolyán

helytelenül[!] foly le minden könny,

úgy a csekély vagy gyermekembernél is,

de ha felnyílik a kehely,

akkor harmattal telt mindég a virágszív.

Nem nőtt boldogtalansága, csak szíve tágult.

78

Magasságot keres az ifjú,

a férfi csak boldogságot,

mert amaz úgyis boldog,

ez pedig belátta már,

mily csekély e föld legnagyobb magassága is.

79

Kit a kék ég

csak nefelejcseire int,

az boldogabb annál,

ki virágjai mellett mennyekről ábrándozik.

Mert az első világos jelenben él,

a másik eltakart jövőben,

mit ez csak remél,

azt a másik bírja már.

80

Szüntelen fájdalom

örömérzésre alkalmatlanná teszi az embert,

mert ki gyönyört nem remél, azt nem találja;

éppen ellenkezők szüntelen szerencse következései.

81

Ó, boldog

az első ifjúság,

gyermekálmunk nyugszik rajtunk még,

és félhunyt szemünknek

oly közel tetszik földünkhöz az ég.

Évek lejtnek el felettünk,

szemeink felnyílnak,

de csak azért, hogy

lássuk, mely távol van mennyünk.

82

Kevesebb ész

kell a kételkedésre,

mint a hitre.

Kételkedés azon emberek része,

kik hinni nem elég jók,

s tagadni nem elég erősek.

83

Venus csillaga

csak reggel s estve világít,

nappal eltűnik.

Úgy van a szerelemmel is.

84

Európa aequilibriumát

számtalanon abban keresték, hogy

minden szuverén annyi alattvalónak parancsoljon,

mint szomszédja.

Korunk mutatta meg, hogy

az aequilibrium abban áll, hogy

egy fejdelem oly keveset parancsolhasson,

mint szomszédja.

85

Egyes emberek patrióták,

de népek kozmopoliták legyenek,

és boldog lesz a világ.

86

E földön minden ember boldog lehet.

Nem a dolog,

csak az, miként látja,

teszi szerencséssé az embert.

Ablakainkon felfagyott hófúvatok

rózsavirányoknak tetszenek,

ha rózsaszínű szemüvegen nézzük;

de hol találni ily üvegeket? –

Ez a nagy kérdés.

87

Az életben

több a teória a valóságnál,

s azért boldog,

ki amazt nem keresi,

s víg életalapokat formál magának.

88

Férfi

a kozmikus behatásokat

teljes erejekben érzi,

őt az objektivus világ formálja,

és mint e földön, úgy szívében is

öröm s fájdalomérzemények vegyülnek.

Az ifjú gondolatjainak

csak impulzust ád a külvilág,

magából fejlődik ki,

életkört önmagának alkot,

és éppen az első behatások

határozzák el egész ifjúságát.

89

A mi szabadságunk

pálmához hasonló,

mely csak azért virít,

mert szűk üvegházban tartatik.

Ha egyszer majd kihozzuk rejtekéből,

ha éghajlatunk durva behatásainak kitesszük,

a gyenge mi hamar hervadni fog.

90

Kis öröm

az embert inkább boldogítja,

mint bármily nagy szerencse;

valamint a kis viola bármily nagy fánál kedvesebb,

mert összeszedhetjük, s mert szívünkhöz fér.

91

Képekben szólunk,

mert minden világosabbnak,

érthetőbbnek tetszik,

mint az, miről éppen szólunk.

92

Materialista

s transzcendentális

teóriáji bebizonyítására

egyszerűen apellál az ember természetére,

de ez magyar törvényhez hasonló,

s mindenik azt mutatja meg, amit akar.

93

A tenger homályos,

mert önkeblében ápolt plánták színét mutatja;

a folyó tiszta, mert csak tüköre az égnek.

Így van a magokból kifejlett

s a külső behatások által kormányzott emberekkel is;

amazok homályosak, de mélyek,

ezek tetszőbbek, de felületesek.

94

Fiúk az exclamatio-jelek

a famíliák konstrukciójában.

95

Örökké távolvannak

egymástól az emberek;

a fákhoz hasonlók,

melyek bármely magasan nyúljanak is fel,

magányosan állnak s örömtelenül.

Akkor jön fel a szerelem napja,

árnyékot vet minden fa,

az árnyékok egymást érik,

csak a szerelem által egyesül az ember.

És mi a szerelem? –

mint egy lenge árnyék,

mely egy pillanatban elenyészik.

96

Mily kevés egy ember,

s mily sok már kettő is!

97

Szalay levél

Vannak gyenge, alávaló emberek,

kik észt és szívet megkülönböztetik,

sőt ellenkezésbe hozzák;

szegények, kik nem tudják, hogy

a jóság nem negatívus, hanem pozitívus,

kik az eget az univerzumtól elszakítják,

azt gondolván, hogy

e föld a nagy minden.

Az emberi ész csekély, mint e föld,

a jóság magas éghez hasonló,

ebben lehet az ember Istené.

98

Szalay levél

A szív nem jobbul semmi által inkább,

mint közlés és érzetei kimondása által.

99

Viruló térként

terül el az élet előttünk,

egy kis pázsitpad határán,

mely nyugalomra int.

Vígan táncolva fut a gyermek e téren át,

s ijedve néz a kis halomra,

mert fél a nyugalomtól,

mely gyermekjátékit megszünteti;

de csak fáradjon el, majd önként odamegy,

s örül, ha több commotiót nem parancsol

a mindenható nevelő.

100

Szalay levél

S mi a halál?

Folytatott élet;

csakhogy az előbb meleg barát (élet) hideg lesz,

s hogy az önalkotott kötelékeket erős kézzel elszakítja.

101

Szalay levél

Az ember mindég

inkább él a múltban és jövendőben,

mint a jelenben;

nagy hiba - így szól a sok okos úr -,

de csak ez teszi boldoggá.

A jelenlét tüneményei néha oly közönségesek,

oly kisdedek s érdektelenek, hogy

alig tűrhetnék unalmokat,

ha nem volnának egy szebb múlt emlényei

s remények egyszersmind.

102

Anyám

Komor érzelem tölt el,

midőn egy házba,

hol egykor kedveseink laktanak,

belépvén,

az emberi élet üres rámáit látjuk,

s a helyeket, hol egykor boldogok valánk,

csak boldogságunk ereklyéinek nézhetjük már.

Az elmúlt,

nem a jövendő örömökre int ilyenkor

fájdalomhoz hajlandó szívünk;

valamint kedves sírhantokon

csak halálról szól, s nem feltámadásról.

103

Néném

Ó, szegény emberek!

mely irigyelhető

és egyszersmind mely szánandó sorsotok.

Gyémánthoz hasonlítanak szíveitek,

s mint ő, csak önporral köszörülhetők,

azért sújt számtalan csapás,

míg végre szívetek mindég inkább eltör,

s ezer fájó érzelemtől ingatva

tiszta s ragyogóvá lesz

- sikált testek hidegek maradnak -

és eljegül.

Akkor a gyémánt betétetik

az istenség királyalmájába - a földbe -,

s nem látva fekszik a véghetetlen kincstárban;

de ha a tuba hangzik majd,

akkor halhatatlan kezébe veszi a mindenható

e kis golyót is,

és minden gyémántból képe tündöklik vissza,

eleven szívekké lesznek,

és egy örökségen által dobognak hatalmas Atyjok elébe.

104

És mi

más az élet

hosszú éjszakánál!

Boldog, ki átalhatja;

szánandók az ébren maradtak:

vagy gyötrő unalom sorsok,

vagy boldogtalan ábrándoktól kínoztatva

hosszú álom egyetlen vágyok;

de eljön végre az is,

és hisz legédesebben alszanak a fáradtak.

105

Minden ember

azon legyen, hogy

minden pillanatban valamiről gondoljon,

mert csak sejdítés teszi boldogtalanná,

és ezt a gondolat elhajtja.

Így minden átgondolt fájdalom kisebb lesz,

valamint minden öröm nagyobb,

mert a gondolat mindent kis részekre oszt fel,

s mert

a keserv

csak nagysága és a gyönyör csak tartása által nagyul.

106

Eck[stein]

Ó, ti számtalan boldogtalan emberek!

Számtalan keserv nyomja szíveteket,

míg ez végre csak gyengén s észrevehetetlenül dobog;

setét felleges napok vagytok ti,

s mégis tisztaságra alkotva;

belső mennyetek, e föld fellegesített így el,

és most neheztel rád [rátok].

De reméljetek, boldogtalanok!

Végre mint tiszta könny fog leharmatolni ködötök,

és ha a végső cseppek még szemetek kékiben függnek,

majd akkor feltűn ismét napotok,

s közöttetek s e föld között

békeszivárványt von,

és te boldog leszel.

107

Eck[stein]

A nagyhoz

nem szokhatik az ember,

azért hatja meg őt oly mélyen,

azért érzi ily pillanatokban isteniségét

s emberiségét egyszerre,

mert kisebbnek magát soha nem érzi a nagy mindenben,

mint éppen ily pillanatokban,

s mert mégis a legmagasabb s -nagyobb is,

mint gyenge echo hangzik vissza mellyiben.

108

Eck[stein]

Schiller vala egyetlen ideálom,

és többre van szüksége minden embernek;

e föld képe nála csak

ragyogó napfényből s rettentő viharokból áll,

gyönyörködtetnek képei,

de nem jobbulunk általok,

mert csak az igazság vezet nagyra s magasra,

és mert soha szubjektivusabbak nem vagyunk,

mint midőn kedvelt költőnket olvassuk.

Goethe igaz, azért vezetett engem is az igazsághoz;

hajnal terjed el képein,

az alig kelő nap

csak e föld legmagasabb bérceit fényesíti sugárjaival,

minden más tisztán, de nem ragyogva áll előttünk,

és ez éles világosítása kis földünknek.

Nála a légen csak könnyű fellegek lejtenek át,

s előttünk hagyja egyesülni,

és nem vezeti készen elénkbe.

Nem álmodik,

de boldog álmakba ringat, mert nyugalmat ád.

Schiller az emberi természet, mely Istenhez emelkedett,

Goethe az isteni, mely földünkre szállt.

Schiller boldog sejdítésekkel tölti el szívünket.

Goethe csak azt mutatja,

mit valóban bírunk, de általa szeretjük.

109

Eck[stein]

Költő mindenekelőtt azon legyen, hogy

önmagát fixírozza,

másképp művei

őszi hálókhoz hasonlóan

lengnek át az elvirágzó téren,

magokban semmit,

s legfeljebb csak azt mutatják, hogy

még egynéhány kellemes napot várhatunk.

110

A római nagyság,

mely csudálatra ragad el,

egyesekben volt,

s hibái az egészben,

azért veszett el.

111

Embernek

hosszú vagy igen rövid

ideig kell élni, hogy

egy nagy gyönyört találhasson.

112

Ó,

mért kell

a boldogsághoz

mindég két ember:

egy boldogító s egy boldogított.

Az utolsó talán még ritkább az elsőnél,

mert kevesebb van jószívű,

mint nagylelkű ember e világon.

113

Az emberszív

több fájdalmat tűrhet, mint örömöt,

valamint a rózsa viharokban épen áll,

s napsugárjai alatt hervad.

114

Schiller képzetekben,

Goethe a valóban nagy;

amaz ábrándjaink, ez a való költője;

azért van annak annyival több tisztelője, mint ennek,

mert könnyebb új, nem ösmert érzeményeket gerjeszteni,

mint annak, mit közönségesen lát,

új, szebb oldalát mutatni.

115

Emberek aranyozott gombokhoz hasonlók,

mind hamis,

csakhogy egy nagyobb, más kisebb,

ez az egész különbség;

ezt mondá egykor barátom,

kit hideg halom fed most.

Éltem, s nem felejthetém szavait.

116

Századunk ösmeretei

nagyobb részint allongeperruque-hez hasonlók,

tízszerte nagyobb titusnál,

de egy haj sem termett ott, hol most látjuk.

Jó ideára jöttem:

allonge konstitucionális,

titus abszolutus kormánynak képei.

Ott csupa öltözködés miatt élni alig van időnk,

mindég extremitásokkal vesződünk,

és azért számtalanszor vész el a fő dolog,

az ember belsője tudniillik

- mert egyesre nézve

mi más az alkotmány formája külső, mellékes dolognál -,

de az haszna az allonge-oknak, hogy

először nyakunkat védik,

másodszor,

mintegy természetes tiszteletből,

senki hozzányúlni nem mer.

A titus könnyű s kellemes viselet,

de jóllehet benne a diplomatikus tetvek

kevesebb territóriumot találnak,

mégis inkább gyötörnek,

mert itt fejünköt,

ott csak egy darab kutyabőrt harapnak;

azonkívül szinte híják a titusok ráncogatásra az idegent.

Azonban jól kell emlékezni arról, hogy

mert számtalan

inkább szereti a hajráncolást gondolkozásnál,

és mert módi soha egyszerre közönséges nem lehet,

minden propaganda vétkes,

a parókákra nézve tudniillik.

117

Szívünk idővel elhidegül,

mindég inkább, midőn forró még;

akkor gondolatjaink s képzetink

mint könnyű fellegek lejtenek rajta át,

később könnyekké válnak,

végre hideg, kemény kristályokká,

melyek szívünköt nehezen terhelik.

118