Vörösmarty Mihály 1800. december 1. — 1855. november 19.
A MERENGŐHÖZ
Laurának
Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.
1843. február vége - március eleje
* * *
KESERŰ POHÁR
Bordal "Czilley s a Hunyadiak" szomorújátékból
Ha férfi lelkedet Egy hölgyre föltevéd, S az üdvösségedet Könnyelműn tépi szét; Hazug szemében hord mosolyt És átkozott könyűt, S míg az szivedbe vágyat olt, Ez égő sebet üt; Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha, mint tenlelkeden, Függél barátodon, És nála titkaid: Becsűlet és a hon, S ő sima orgyilkos kezét Befúrja szívedig, Míg végre sorsod árulás Által megdöntetik; Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha szent gondok között Fáradtál honodért, Vagy vészterhes csatán Ontottál érte vért, S az elcsábúltan megveti Hű buzgóságodat, S lesz aljas -, gyáva - és buták Kezében áldozat; Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég.
Ha fájó kebleden A gondok férge rág, S elhagytak hitlenűl Szerencse és világ, S az esdett hír, kéj s örömed Mind megmérgezve van, S remélni biztosabbakat Késő vagy hasztalan; Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; Eloszlik, mint a buborék, S marad, mint volt, a puszta lég.
S ha bánat és a bor Agyadban frígyre lép, S lassanként földerűl Az életpuszta kép, Gondolj merészet és nagyot, És tedd rá éltedet: Nincs veszve bármi sors alatt Ki el nem csüggedett. Gondold meg és igyál: Örökké a világ sem áll; De amig áll, és amig él, Ront vagy javít, de nem henyél.
1843. augusztus 26. előtt
* * *
HONSZERETET
Szeresd hazádat és ne mondd: A néma szeretet Szűz mint a lélek, melynek a Nyelv még nem véthetett.
Tégy érte mindent: éltedet, Ha kell, csekélybe vedd; De a hazát könnyelmüen Kockára ki ne tedd.
S nem csak dicsőké a haza; A munkás pór, szegény, Bár észrevétlen, dolgozik A hon derűletén.
Tűrj érte mindent ami bánt, Kínt, szégyent és halált; De el ne szenvedd, el ne tűrd Véred gyalázatát.
S ne csak veszélyben légy serény, A béke vészesebb, S melyet vág álmos népeken, Gyógyíthatlanb a seb.
Gondold meg, mennyit érsz: eszed, Szived, pénzed, karod, S fukar légy, alkván a honért, Ha azt feláldozod.
S midőn a legtöbb emberek Csüggednek várni jót Családjok -, társaik - s magokért, Ha sorsok csalfa volt;
Midőn nem méltatott erény És bűn, mely célt nem ér, Kifárad újra küzdeni A vágyott javakért;
Midőn a legbuzgóbb anya Remény - s munkátalan, S a veszni indult gyermekért Csak sóhajtása van;
Te még, oh honfi, ébren állj, Remélni, tenni hő, Míg a honból, kin lelked függ, Van egy darabka kő.
S midőn setét lesz a világ És minden tűz kiég, A honfiszívben fennmarad Egy élő szikra még.
S hol honfi húnyt, e szikra ég Fenn a sírhalmokon, Bal századoknak éjin át E lángban él a hon.
S kihűlt hamvából a dicső Göröghon újra kél, Felhozza régi hőseit E szikra fényinél.
E szikra a hon napja lesz, S hol fénye hőn ragyog, Az élet a hon kebelén Ujúlva feldobog.
És újra felvirúl a föld, Amerre a szem néz, És minden, aki rajta él, Munkára tettre kész.
S a nemzet isten képe lesz, Nemes, nagy és dicső, Hatalma, üdve és neve Az éggel mérkező.
Oh honfi, őrizd e tüzet S ne félj, ha vész borúl: E szikra fényt ad és hevet S ég olthatatlanúl.
1843. szeptember 1. előtt
* * *
MI BAJ?
Mi ok, hogy tégedet Kell féltenem, Mi kéne még neked, Én nemzetem?
Földed bort és buzát S aranyat ád, Mégis szegény fejed Szükséget lát.
Az arany kirepűl Fejed felett, Vad éhség néz veled Farkasszemet.
Kit egykor gyűlölél, Most kedvesed, Még a pityóka is Rajtad veszett.
És pénzed soha sincs, Csodálatos! Pedig még vized is Aranyat hoz.
Gondolkozál-e már, Mi adna pénzt? Tégy mint más nemzetek: Végy kölcsön - észt.
Szabadságod dicső, De magtalan; Üdv nem terem sötét Árnyékiban.
Törvényid száma nagy, Ki tartja meg? Betegség ez a sok Törvény neked.
És volna szép Dunád, De berekedt, Végén egy jó barát Hurkot vetett:
Széles határod is Görcsöt kapott Mindinkább befelé Vonogatod.
Mi lelt, beteg vagy-e, Mi kéne még, Mit adjon, hogy üdülj, A kegyes ég?
Rosz gazda vagy, szegény Jó nemzetem, Gazdálkodásodat Nem szeretem.
Kivánod ami nincs, S nem kapható, S mid van, kezed között Olvad mint hó.
Hol a hű szorgalom S szent indulat, Emelni s védeni Országodat?
Helyt adni másnak is A jog terén, S nem tűrni a jogot Bitor kezén?
De mindez még sebaj, Ha lelked van, Ha lelked csábokért Nincs áruban;
Ha lelked ébren áll Jó s rosz napon, Világol és hevít Munkáidon.
Ha ezt is eladod, Jó éjszakát, Nincs isten, aki le Tekintsen rád.
1847
* * *
JÓSLAT
Ki mondja meg, mit ád az ég? Harag, káromlás volt elég; Gyülöltünk mint kuruc, tatár, Bánkodtunk mint a puszta vár; Ügyünk azért Sikert nem ért. Pedig neked virulnod kell, o hon, Lelkünk kihalna hervadásodon.
Hát félre bú és gyűlölet! Vagy bár gyülöljünk szellemet, Azt, mely közöttünk lakozott, És eggyé lenni nem hagyott: E gyülölet A szeretet. Mert még neked virulnod kell, o hon, Túl és innen sok késő századon.
A gyülöletnél jobb a tett, Kezdjünk egy újabb életet. Legyen minden magyar utód Különb ember, mint apja volt. Ily áldozat Mindig szabad. Mert még neked virulnod kell, o hon, Vagy szégyen rögzik minden fiadon.
Mi tilt jobbakká válnotok? Ha eddig pazaroltatok, S idő, ész, pénz elszóratott Megvenni a gyalázatot: Elég az ok Javulnotok. Mert még neked virúlnod kell, o hon, Bár bűneink felhőznek arcodon.
A verseny nyilt, a nemzet él, Ha egy jobb tagja sem henyél, Jut ember és kéz, munka, vér; Mi volna az, mit el nem ér? S legyen dicsőbb, Ki tettre főbb. Mert még neked virulnod kell, o hon, Ragyogva hírben büszkén, szabadon.
Itt még e föld, mély sírjaiból Az elhúnyt ősök lelke szól. Munkát reá s szabad kezet: Dicső kert lesz a sír felett, Zöldelni fog Bérc és homok. Mert még neked virulnod kell, o hon, Miért volnál az éggel oly rokon?
Mit a müvészet, tudomány Csodásat, üdvöst hagy nyomán, Adjuk meg e hazának azt A hervadatlan szép tavaszt. Mult és jövő Igy egybe nő. Mert még neked virulnod kell, o hon, Fölül időn és minden sorsokon.
Vagy nincs erőnk? Az nem lehet: Ártunk egymásnak eleget. Lesz költő, szónok és vezér, És tudomány, mely eget ér; De tisztelet A gúny helyett! Mert még neked virulnod kell, o hon, A szellemek kincsével gazdagon.
Fut, fárad a sok idegen. Miért? hogy tápja meglegyen, S mi tőlük várjuk a csodát Fölékesítni e hazát? E jog nekünk Szent örökünk. És még neked virulnod kell, o hon, Vérünknek lángja ég oltárodon.
Kié e hon, ha nem miénk? Ha érte mindent megtevénk, Ha tiszta kézzel áldozánk, S lettünk, mi eddig nem valánk: Nincs hatalom, Mely visszanyom. És még neked virulnod kell, o hon, Mert isten, ember virraszt pártodon.
1847 eleje
* * *
A VÉN CIGÁNY
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.
1854. július-augusztus(?)
|