Payday Loans

Keresés

Beszélő évek PDF Nyomtatás E-mail

geroandras

Egy gyümölcsöző, szimptomatikus kísérlet - A Beszélő Évek sorozat
Laczó Ferenc, 2006, január 4


"Történelmi távlatból, ahogy mindent szemlélni fogunk életünk hátralevő részében, mert valami véget ért amiről nem hittük hogy véget fog."

I. Bevezetés

Egy elképzelt, ideálisabb világban a múlt teljes körű megőrzése, feldolgozása, megértése és bemutatása nemcsak a történészek vágya, hanem kitűzött és elérhető célja is lehetne. Adott körülményeink azonban annak belátása kényszerítenek, hogy akárcsak az egyéni, a történelmi emlékezet sem irányul a teljességre, eleve szelektív. Az egyéni, akárcsak a közös múltunk bennünk élő képét az emlékezés és felejtés komplex összjátéka alakítja ki. Öntudatunk révén életünk és társadalmunk szemlélete eleve kettős hatásra alakul ki, élményeink és mások, valamint saját értelmezéseink formálják. A modern kori diktatúrák sajátossága, hogy az emberek meglévő történelmi tudatát nem tartják elégségesnek. Történelmi legitimációjuk megteremtésének céljából szükségét érzik erős befolyásolásának és manipulálásának. A történelmi emlékeket tudatosan és nagyfokúan szelektálják, egy zárt történelmi nézetrendszert építenek e szelekció alapján, és végül, de nem utolsó sorban, a múlt általuk előállított "csontvázának" ismeretét és elfogadását általánosan elvárják. Ilyen rendszerben a történelem mindig elsőrangú politikai kérdés, a történészek véleményszabadságának játéktere pedig következésképpen szűkre szabott.

A kommunista rendszerek saját létüket világtörténelmileg láttatták indokoltnak, így számukra állandó (ön)kényszer volt a történelmi legitimációs alap kialakítása és fenntartása.[1] A Kádár-rendszer sem tekinthető kivételnek, még ha a kádárista történelmi önlegitimáció bizonyos fokig sajátosnak nevezhető. Az 1956-os forradalom után a speciális, irányított emlékezés és értelmezés mellett a ködösítés, a homályban hagyás, az előirányzott felejtés a "szokásosnál" szükségesebbnek tűnt a hatalom birtokosai szempontjából.[2] Ez az uralkodó személyes szintjén is fennállt, ugyanis a magyar XX. században nehéz lenne még egy olyan politikust találni kinek befolyása mellett elhallgatnivalója is annyi volt, mint éppen Kádárnak. Érdemes röviden összevetni Magyarországot Romániával, ahol offenzív történelempolitika jellemezte a 1970-es, 80-as éveket, a helyes történelmi alaptézisek pontokba voltak szedve, a történelemszemlélet alakításának szándéka agresszivitással párosult. Míg az 1956-os forradalom okainak hivatalos megjelölése még Magyarországon is megtörtént, a puhább diktatúra közegében végbement részleges professzionális pluralizálódás mellett alapvetően defenzívebbé vált a történelempolitika.[3]

Nem túlzás állítani, hogy a kommunista múlttal, illetve a múlt kommunista vonatkozásaival kapcsolatban a tabusítás dominált. Ez vonatkozott például a 1919-es Tanácsköztársaságra is, de, mint közismert, Nagy Imre árulásának és a kommunista rendszer sikeres "purifikációjának" hangoztatása is kevésbé tűnt járható útnak, mint Nagy Imre és a korábbi "purifikációs" utak elhallgatása, elfelejtetése. Jellemző adalék, hogy a kihagyásos emlékezet hivatalossá emelésének korában a hivatalosan elkerülendőnek tartott témák szolgáltattak folyamatosan muníciót az ellenzékieknek. Hogy mindössze a legnyilvánvalóbbra utaljunk, ilyen volt az 1956-os forradalom és következményei, valamint (némileg más értelemben, elsősorban nem a kommunista múlttal kapcsolatos kérdésként) Trianon és következményei, azaz főként a magyar kisebbségek megléte és helyzete. Összességében azonban elmondható, hogy bár alacsonyabb a nyílt ideológiai befolyásolás mértéke a kádári korban, és eltértek az alkalmazott módszerek (azaz kialakulhatott részleges pluralizálódás), a puhább diktatúra defenzív történelempolitikája is egyértelműen diktatórikus volt. Ahogy Esterházy Péter elegánsan megfogalmazta, lehetett ugyan "majdnem mindenről ... beszélni, ... éppen arról nem, amely a "majdnem" oka: a diktatúráról magáról."[4]

Ilyen helyzetben az utólagos rekonstrukció komoly kihívás, emberpróbáló feladat. Az 1987-es évről írt kritikus hangvételű esszéjében Balassa Péter kulcsfontosságú gondolatokat fogalmaz meg ebben a tekintetben az 1989 utáni korról. Gondolatait úgy is felfoghatjuk, mint a Beszélő Évek sorozat hátterét megvilágítókat.[5] Balassa azt írja, hogy a közös lelkiismeret-vizsgálat elmaradt és "soha az életben nem lehetséges tisztázni igen fontos ügyeket, titkos történeteket, az országot minimális erkölcsi konszenzus alapján újjáépítő módon." A baj "frusztrált egyének és csoportok kölcsönösen agresszív kommunikációja, amelynek felerősödésével valami egzisztenciális fenyegetettség és hisztérikus önvédelem lépett fel. [] már senki nem tudja, [] hogy a nyilvánosságra hozatal, a tényfeltárás nem azonos az akasztással és a leszámolással." Több mint egy évtizeddel a kommunista diktatúra bukása után a korszak értelmezésével és értékelésével kapcsolatos vitákban a konszenzusteremtés igényével fellépni továbbra is komoly nehézségekbe ütközik, és a korszak képének politikai relevanciája továbbra is motivált manipulációkhoz vezet, egyoldalú előadásokban manifesztálódik.[6] Sarkítva (de talán nem igaztalanul) fogalmazva azt állíthatjuk, hogy az 1989-es esztendő óta eltelt időszakban a "múlt maradványainak eltüntetése" (ismét) elsőbbséget élvezett a korszak emlékezetének fenntartásával szemben. A történelmivé vált korszakkal kapcsolatos ismeretek (főként a fiatalabb generációk körében) aggodalomra okot adóan hiányosak. Megbízható tanulmányok sora jelent meg,[7] viszont az újabban kialakított tudásanyag ismertsége rendkívül korlátozott. A történészek szabadsága kétségtelenül ugrásszerűen megnőtt, és a szakma értékes teljesítményekkel büszkélkedhet, azonban ez sajnálatos módon nem kapcsolódott egy komoly társadalmi igényhez, egy szélesebb körű önreflexiós folyamathoz.

Elkerülhetetlenül minden társadalmi szereplő bizonyos pozícióból beszéli el saját történetét, és ez a személyes nézőpont jelentősen befolyásolja azt, hogy miként ítéli meg az általánosabban kérdéseket. Ami a Kádár-korszak utólagos elemzésében komoly problémát okoz mind a mai napig, hogy a személyes pozicionálás erősen meghatározza az általános véleményalkotást. Jellemző az önreflexivitás hiánya és általános gyakorlat a személyes pozíció elhallgatása. Sőt, gyakori a kádári kor utólag kitalált nézőpontból, 89 után kreált pozícióból való megítélése.[8] Az általánosabb szintű, történelmi elemzés szempontjából mindez azért okoz rendkívüli nehézségeket, mert ezek a személyes (akár hiteles, akár hiteltelen) történetek alig egyeznek, ráadásul az egyeztetésre való akarat is hiányzik. Így általánosabb következtetésekig sem lehet eljutni és képtelenség tágabb konszenzust teremteni.

A Beszélő havilap 1997 és 2000 között személyes hitelességre törekvő, ennek értékét komolyan vevő írásokat jelentetett meg. Értelmiségiek, többségükben közismert szerzők írnak, ha nem is feltétlenül ideológiamentesen, de mindenesetre a korszak sokszínűségét és komplexitását nem elhallgatni kívánó módon a Kádár-korszakról a folyóirat oldalain. A Beszélő Évek sorozat elsősorban értelmiségi szempontból vizsgálja a korszakot. Értelmiségiek írnak önmagukról és egymásról, egymásnak és nem csak önmaguknak.

A kommunizmus éveinek során az értelmiségi szférában lezajló folyamatok jelenlegi feldolgozottsága szintén hiányos. A legjelentősebb tanulmányok közé tartoznak Kalmár Melinda, Standeisky Éva és Révész Sándor művei.[9] A Kádár-korszak értelmiségi szféráját összefoglalóan és elemzően bemutató, a sokféle, bonyolult és ellentmondásos történetet rendezetten felvezető és történelmileg értelmező művek még váratnak magukra. A korszak kulturális politikai gyakorlatának, egész komplex dinamikájának megértéséhez rendelkezni kéne más szereplők és csoportokról szóló Révészéhez hasonlóan igényes monográfiákkal. Jelentős kezdőprobléma a csoportok identifikálása egy olyan rendszerben, amely tiltotta a független megszerveződést, és platformok kialakulását is akadályozta. A csoportok megnevezései sem adottak, határaik elmosódottak. A különböző csoportok közötti átfedések rendszere bonyolult volt, és a csoportközi kapcsolatok is amorf módra szerveződtek és változtak. Hipotézisünk a legjelentősebb tendenciával kapcsolatban lehet az, hogy volt egy nem lineáris, részleges és fokozatos folyamata az értelmiségi önemancipációnak, kritikai pozíciók felvevésének, függetlenedésnek a rendszertől és ideológiai követelményeitől. Ez jelenleg nem több, mint hipotézis. Ez még akkor is áll, ha kimutatható, hogy a hivatalos marxizmushoz való viszonyítási kényszer fokozatosan ellényegtelenült.[10] További sorsdöntő intellektuális folyamatok megfelelő dokumentálása már jóval nehezebb.

Hasonlóan megoldatlan a kulturális élet modellezésének módja. A politikai kontroll mértéke, a cenzúra mibenléte, az értelmiségi kooperáció és kollaboráció mennyisége és minősége mind-mind olyan témák, amelyek kapcsolatban ismereteink sporadikusak, képeink vázlatosak.[11] Az egynemű, abszolút hatalmat képzelő totalitárius modell alkalmazása legalább annyit torzít, mint amennyit megmagyaráz. A kulturális életben a hatalmi pozíciók viszonylagosak voltak, és folyamatos, többoldalú egyezkedésekre került sor. Privát meggyőzéseknek és meggyőződéseknek, valamint az öncenzúrának komoly szerepe volt a kulturális életben, hiszen egy bizonytalan, definiálatlan környezetben az emberi percepciók jelentősége megnő az egyezkedések során. Döntő tényezővé válhat az, hogy ki hogyan látja a hatalmi viszonyokat, hogyan ítéli meg saját mozgásterét, korlátjait. Haraszti Miklós klasszikus tanulmánya bemutatja, hogy az öncenzúra szerepét botorság lebecsülni és nem ajánlatos a hatalom birtokosait és az értelmiségieket különválasztani, a hatalom forrásait pusztán külsődlegesnek tételezni - ezáltal legfeljebb hamis mártírokat gyártunk, továbbá értelmiségi apológiákat szentesítünk. Polemikusan fogalmazva, a kommunista rendszerek tanulmányozásaikor túlzott a támaszkodás az olyan alapelképzelésekre, mint a totalitarizmus, melyet eredetileg Arendt fogalmazott meg több, mint fél évszázada. Némi egyszerűsítést megkockáztatva, Arendt sémája alapvetően a (propaganda által sugallt, és célként, de nem valóságként létező) homogenitásra épül, és egyik központi fogalma az analitikus szempontból nehezen használható tömegtársadalom. Ehelyett érdemes lenne egy differenciáltabb, szofisztikáltabb hatalomelméletet alkalmazni, amilyen például Foucault-é. Nála a hatalom fogalmának újraértelmezésével van dolgunk, és ő a fogalom alkalmazását nem szűkíti le rezsimekre, hanem komolyan veszi „mindennapi“ működését és jelentőségét.

II. A Beszélő Évek kulcsai

A közelmúlttal való elemző foglalkozás (viszonylagos sikertelenségének) e kontextusában jelent meg a Beszélő kísérleti publicisztikái, alternatív történetírásai, a Beszélő Évek sorozata 1997 és 1999 között.[12] Révész Sándor szerkesztősége mellett a liberális, független Beszélő-körhöz tartozó (vagy legalábbis kapcsolódó) egyének közös próbálkozásáról van szó, amely arra irányul, hogy az előző, Kádár-korszak (1956/7-1988/9)[13]történelmileg, kultúrtörténetileg releváns aspektusait dokumentálják.[14] Minden egyes megjelenő szám egy év bemutatására tesz kísérletet (kronologikusan haladva), kulturális és intellektuális kérdésekkel a középpontban. Igényes eseménynaptárak mellett hosszabb "évcikkeket" olvashatunk, melyeket gyakran olyan szerzők jegyeznek, akiknek különös (résztvevői) rálátásuk van az általuk tárgyalt év meghatározó fejleményeire (Litván írt 1957-ről, Heller 1968-ról, Konrád 1974-ről, stb.). [15]Az évcikkek írói nagymértékben meghatározhatták feladatukat, szabadon dönthették el, mennyit foglalkoznak személyes, szubjektív ügyekkel, és mennyit írnak általánosabb kérdésekről, közölnek "objektivista meglátásokat" - szigorúan személyes, értelmiségi létükről nyilatkoznak vagy "ezermesterségüket" próbálják fitogtatni. E kezdeményezés szinkronban van a nyugati történetírás közelmúltbeli fejleményével, az élettörténetek újfajta hasznosításával. Azonban a Beszélő Évek sorozat esetében nem tisztázott, hogy hol húzódik a határ az elemző tudós és az oral history alany között. Vehetjük úgy, hogy szerzőink az utóbbi kategóriába tartoznak, habár valószínűbb, hogy ők viszont az előbbibe sorolnák magukat. Jóindulatúan fogalmazva: a két módot sikerült kombinálni, még ha a kettő arányai jelentősen el is térnek esetenként. Több szerző esetében a személyes aspektusok dominálnak (Konrád, Vajda, Kozák, Jancsó), mások a (konvencionális értelemben) történelmivel foglalkoznak. Nem túl meglepő módon ezt tették a történészek (lásd Szabó, Klaniczay és Gerő cikkét). Máskülönben ez csak olyan esetben fordult elő, amikor a szerző olyan évről írt, amikor még túl fiatal volt (Tyekvicska esete ilyen). A fő évcikkeken túl színházi, filmművészeti és irodalmi kulcsműveket mutatnak be rövidebb cikkek, valamint további irományok foglalkoznak különböző jelentős (lokális és globális relevanciájú) fejleményekkel.

A Beszélő Évek egyedien értékes forrás, ha többet akarunk megtudni arról, hogy jelentős kritikai értelmiségiek, akik nagy számban "disszidensek" voltak [, és akik (később és kisebb számban) "ellenzékiek" lettek], hogyan szemlélték a rendszert és élték át ezen éveket "benne," hogyan viszonyultak a kulturális és egyéb fejleményekhez, hogyan éreztek, miket cselekedtek. A vállalkozás több szempontból is gyümölcsözőnek bizonyult, annak ellenére is, hogy a végeredményben kialakuló kép se nem átfogó, se nem koherens, a bemutatott történetek nem állnak össze egy történetté. A Beszélő Évek lapjait olvasva a kulturális, politikai, társadalmi és gazdasági fejleményeket ugyan csak részben lehet rekonstruálni, ennél lényegesebb, hogy a Beszélő Évek keretébenalkalom nyílt újszerű, kísérleti jelleggel foglalkozni a múlttal. Keretet adott a vállalkozás emlékfoszlányok megvizsgálásának, sőt, némi játéknak is a múlttal. Kétségtelenül e cikkek közül is többet jellemez az erős összefüggés a személyes nézőpont és az általános értékelés között (lásd többek között Eörsi cikkét). A kádári korról szóló történeteknek e oly jellemző aspektusa ezúttal sem lett kiküszöbölve egy magasabbrendű pártatlanság révén. Másrészt azonban érvelhetünk úgy is, hogy a Beszélő Évek szerzői önelemzésekkel és szokatlan személyes nyíltsággal a "hamis, félrevezető általánosítások" közlésének esélyét csökkentették.

Feltűnő, hogy míg a cél közéletileg is értékelhető írások megjelentetése, jó néhányan kijelentik, hogy tőlük csak személyes prózát lehet (el)várni, és ezzel összhangban hanyagolják a politikai szféra tárgyalását és kizárólag a "szabadság(uk) kis köreiről" írnak. A sokat emlegetett depolitizáltság így beigazolódik, ha némileg új értelmet is nyer e szerzők esetében. Leginkább a "nagypolitika" iránti undor és megvetés következményének tűnik, a viszonylag tudatos magánéleti cselekvéssel párhuzamos lemondásnak "a többről." Pszichológiailag ez motiválhatta az ún. antipolitikus disszidens aktivitást, a politika el- és megkerülésének gyakorlatát. Ha össze is forrott (, mint oly sok más esetben) a kivonulás és a ("politikai", "általános") megváltás programja, az előbbi volt a domináns komponens a magyar disszidensek esetében. Mellesleg az utóbbi is leginkább a politikai önmegváltás formájában jelent meg, nem (keresetlen) népboldogítási vágyként. A Beszélő Évek cikkeiben furcsa egyensúly áll fenn sokan mások (esetenként a "többség") apolitikusságának gyakori lamentálása és többek visszatérő apolitikus önjellemzése (sőt, alkalmanként önidentifikációja) között. A kultúra szférájának abszolutizálása a nyomorúság időleges enyhülésének eszközévé válik, de érződik, hogy pusztán felszíni beavatkozás volt ez a "gyógymód."

Ketten explicite reflektálnak kultúra és politika kérdésére. György Péter megfontolásai elsődlegesen kulturálisak, és szerinte a kulturális kérdéseket ildomos nem átpolitizálni, ugyanis "valós" kulturális folyamatok, kulturális fejlődés csak a hatalomtól függetlenül zajolhatnak. Szilágyi az egyetlen, aki fejtegetésbe kezd a helyes politikai hozzáállást és magatartást illetően, egy tudatos, alternatív álláspontot fogalmaz meg. A két oldalban (hatalomban és értelmiségben) gondolkodó séma internalizációja csak rossz választásokhoz vezethet, szimbiózishoz ("lepaktáláshoz") vagy konfrontációhoz ("marginalizációhoz"), állítja. A két oldal ilyen módon való feltételezése közkeletű volt a kommunizmus idején, és retrospektíve azóta is. Szilágyi szerint maga e szembenállás feltételezése is része volt a nyomorúságnak. Váratlan, fantáziadús megoldásokat kellett volna keresni, "harmadik utakat" találni. A Szilágyi által lamentált (hamis) oppozíció elméletének fenntartása, beállítása, mint a "múlt valósága" azóta is központi eleme az értelmiségi önmentegetéseknek, önheroizálásoknak. Ez a hozzáállás a Beszélő Évek sorozatból sem hiányzik. Ironikus, hogy az értelmiségi tehetetlenség elmélete az értelmiségi ellenzékiség elméletévé nemesedett, "hamisodott." Pszichologizálva: némelyeknél a frusztráló érzésből kiindulva, hogy szinte semmi lényegeset nem tudtunk/lehetett tenni, eljutunk oda, hogy mi bizony mindent jól csináltunk, sőt, még többek is jól csináltunk volna, ehhez csak a hatalmi berendezkedésnek kellett volna megfelelőbbnek lennie.

Nemcsak kísérleti és gyümölcsöző a Beszélő Évek sorozat, hanem szimptomatikus is, a kilencvenes évek történelmi magyarázatait, közhelyeit sokszor átvevő és ismereteink hiányosságaira, gondolkozásunk kifinomultságának mérsékeltségére fényt vető. A szerzők reflexióját olvasva kitapintható, hogy nem rendelkezünk elfogadott kánonnal, nincsen határozott narratívája a korszaknak, és több komoly jelentőséggel bíró témában alig rendelkezünk megbízható ismeretekkel. Történészekre alig találunk utalásokat. Úgy tűnik, a kilencvenes évek vége felé nem volt arra szükség, hogy korábbi (közismert) interpretációkat nyíltan kétségbe vonjanak, konkretizálva a szerzőket és érveiket - ha talán nem is érdektelenek, szerzőink számára nem tűnnek relevánsnak a történettudomány eddigi eredményei.

A diskurzusuk meglehetősen lazán rendezett. Leginkább visszatérő témákkal és toposzokkal, egy bizonyos (valamennyire tisztázott, részben zavaros) beszédmóddal van dolgunk, amit néhány kulcsszó, központi jelentőségű fogalom gyakori használata és tárgyalása tesz egyértelművé. A kulcsszavak legfontosabbjai közé tartozik a "konszolidáció" (és az ehhez kapcsolódó gulyáskommunizmus és legvidámabb barakk kifejezések),[16] a "keményvonalas"/"dogmatikus," az "apolitikus(ság)," a "felejtés,"[17]a "disszidens(ség)," az (értelmiségi) "immoralitás" és az "amoralitás," az "árulás,"[18]és a "(hatalom) paranoia(ja)."[19]Központi témák továbbá a rezsim szerepe az emberek eletében és a kultúrában,[20]a hivatalos kultúra hamissága és hiteltelensége (és a szavak irrelevanciája, jelentések összezavarodása, elértéktelenedése),[21]a korszak periodizációja, a keményvonalosok és reformerek küzdelme, a groteszk (de/és vicces) momentumok,[22] az ember politikai, társadalmi és társasági pozíciójának bizonytalansága,[23] és a magaskultúra hanyatlása, az iránta mutatott érdeklődés csökkenése - alkalmanként a korai Kádár-éra kulturális szempontból már-már idilli korként való bemutatásával.[24]E központi szavak nagyrészt meghatározzák az irályok irányát, a vitatémákat. A szerzők személyes pozícióját is valószínűsíteni lehet abból, ahogy e fogalmakat értelmezik, vagy adott esetben elutasítják (például kijelentve, hogy a "konszolidáció" nem volt konszolidáció).

Ebből egy meglehetősen zavaros narratíva áll össze, amelynek fontos eleme a pozitív kibontakozás, az emelkedés tagadása, vitatkozva ezáltal a modernizációs, "reformkommunista-modern-európai-szociáldemokrata" történettel, mely ezt hangsúlyozza, sőt, már-már sulykolja ("Kádár népének" nagyobb megelégedésére). Továbbra is megoldatlan kérdés, hogy egy politikailag ilyennyire szörnyű és elitélendő század esetén a társadalmi modernizáció kétségtelen vívmányai milyen súllyal essenek a latba. Konkrétabban fogalmazva: mennyiben mentesítheti a kádárizmust a közben lezajló modernizáció? Ez a kádárizmus által következett be, tőle függetlenül, vagy esetleg éppen hogy a kádárizmus ellenére? A szerzők többnyire elkerülik a valamihez képest jó/rossz logikáját, melyet oly gyakran alkalmaznak a kádári kor mentegetésére.

Hiába tűnik a kádári korszak egy viszonylag békés, szerencsésen-szerencsétlenül eseménytelen időszaknak a Beszélő Évek lapjain is, megfogalmazódnak súlyos érvek is ellene. Az antipátia fő oka látszólag az, hogy ez a rendszer konszolidáltan is kultúraellenesen működött, zavaróan pitiáner volt és igazi értékektől mentes maradt. Ez a kultúra hanyatlásának általános elmélete lehetne nüánszoltabb. Nem ártana figyelembe venni a kultúra szerkezetváltozását. A magas modern értelmiségi kultúra hanyatlásának tézise elfogadható, de nyilvánvalóan lépett valami a helyébe, ami nem kevésbé kultúra, legfeljebb máshogyan az. Bizonyos esetekben elkerülhetetlen az érzés, hogy egy nagyon koherens generációs diskurzusról van szó: az idősebbek a fiatalabbaktól a kulturáltságot, mint olyant vitatják el.

A fokozatos "liberalizáció" tagadása, mint a Kádár-korszak el nem fogadásának megbízható jele az 1989-90-es végkifejlet magyarázatát teszi rendkívül nehézzé. Hiába lenne bizonyos szempontból szerencsésebb a rendszerváltást kivívott győzelemként beállítani. Hitelesen csak mint váratlanul megtörténtet, kapottat lehet bemutatni, amelyben a "másik oldal" is részt vett. A rendszer inherens fejlődését kevésre taksálva, vagy egyáltalán nem is vizsgálva, a liberális alapvetésű, szilárdan diktatúraellenes kiindulópontból ellentmondásos történelemszemléletre jut az ember. Leginkább egy hatalomátmentés-elmélet tűnik hihetőnek 1989-90-nel kapcsolatban. Ennek hangoztatása viszont ellentmondana a rendszerváltás utáni kor alapvető értékei elfogadásának és éltetésének liberális gyakorlatával. Így a "kádáriból demokratikusba emelkedő nemzet" elbeszélésének döntő érvévé az kell, hogy váljon, hogy az 1990 utáni rendszert akarja a társadalom, még ha ennek a vágyának nem is mutatta sok jelét 1990 előtt - miközben a valóságban éppen még akkor akarta a más rendszert, és most nem mutatja túl sok jelét e vágyának.

III. Témák, Kérdések és Problémák

A Kádár-korszakról szóló narratívák bemutatása és értelmezésükre való törekvés szétfeszítené dolgozatom kereteit, így további fejtegetésemet három témára, az alrendszerekkel, a periodizációval és az oldalakkal (szembenálló felekkel) kapcsolatban megfogalmazott gondolatokra korlátozom. Emellett megjegyzéseket teszek a Beszélő Évek általam problematikusabb talált aspektusairól, és felsorolom mely eddig kevéssé megismert kérdések foglalkoztatják erősen a szerzőket, melyeket érdemes lenne az őket megillető módon tárgyalni a jövőben.

A kommunista rendszert alapvetően monolitként elképzelő felfogás sem zárja ki az értékes meglátásokig való eljutást, de e modell nem tud pontos magyarázatokkal szolgálni a társadalmi alrendszerekkel kapcsolatban. A korral foglalkozó általános művek előszeretettel osztják fel a kádári kort nagyobb periódusokra, és magyarázzák az összes alrendszerbeli fejleményt általános elképzelésük alapján, azaz olyan teljes körű elmozdulásokat feltételeznek, mint "liberalizáció" vagy a "visszarendeződés." Az implicite (vagy bizonyos esetekben explicite) feltételezés az, hogy ha pl. a központi kontroll mértéke csökkent a gazdaságban, akkor ezzel egyidejűleg az írók szabadságának is növekednie kellett. A Beszélő Évek egyik nagy érdeme, hogy egyértelműen bemutatja az alrendszerek eltérő dinamikáját. Szakértők (és nem "pusztán" történészek) sorait olvasva filmekről, színházról, irodalomról, stb., kiderül, hogy a tétek igenis jelentősen különböztek (sőt, teljesen mások is lehettek) és a fejlődési irányok is eltértek, egyidejű fejlemények nem mutattak szükségszerűen ("a monolit rendszer törvényei szerint") egyazon "irányba." Eleve az alrendszereken belül is nagyon jelentős átrendeződések mentek végbe (pl. a kultúrán belül az szépirodalom szerepének csökkenése), és ennek megfelelően az alrendszerek egymáshoz való viszonya is értelemszerűen változott valamennyire (pl. a szépirodalom politikai súlya csökkent).

Közhelyszerű a Kádár-korszak politikai kontesztációját két oldal (a balos dogmatikusok és a revizionista reformerek) küzdelmeként ábrázolni, és a Beszélő Évek szerzői többnyire elfogadjak e két oldal megkülönböztetését. Alapvetően a konvencionális történet bontakozik ki: a dogmatikusok voltak hatalmon a kora hatvanas évekig, 1962-ben a dogmatizmus a revizionizmusnál nagyobb veszélynek lett nyilvánítva, ami az ellenkezőjébe fordult vissza 1972-ben, és a gazdasági reformfolyamatot is leállították egy évvel később. Ez a "kétoldalban" váló gondolkozás nem egyezik a valós pozíciók sokaságával, egyszerűsítésnek hat. Mégis vonzó a két oldalban való "primitív gondolkozás," amit az is mutat, hogy amikor a partról van szó, többnyire két csoport különböztetődik meg, amikor viszont a disszidensek és a rendszerhűek/pártosok a téma, akkor az utóbbiakat hajlamosabb az ember egységesnek feltételezni. Ennek radikális változata a "kommunisták" és az "ártatlanok" hermetikus elkülönítése, ami sajátságos jobboldali specifikum a jelenkori Magyarországon. Nem tagadva elnyomók és elnyomottak létét, ilyen hazugon tiszta megkülönböztetéssel a Beszélő Évek szerzői nem állnak elő. Alkalmanként éppen a választóvonal bonyolultságának bizonyítása történik. A szerzők a konvencionális egyszerűsítéseknek ellentmondó adalékokkal szolgálnak. Litván például kijelenti hogy neki "éppen a pártkiadó egyes munkatársai mertek és tudtak a legtöbbet segíteni."[25] Haraszti "a világ legtürelmesebben kezelt szamizdatját" említi meg, melyet a "pártkiadó gondozott" és a "funkci-fiak" elemeltek otthonról, hogy az egyetemen körbejárjon "a hatvanas évek újbaloldali és liberális csúcsirodalmának" kiváló válogatása.[26]Röviden összefoglalva, a pártbeli két oldal harcának elméletét többé-kevésbé reálisnak tartják a Beszélő Évek szerzői, az ország kettészakadásának vádoló-apologetikus elméletét államra és társadalomra („kommunistákra” és „népre”/ „társadalomra”/ „nemzetre”) viszont elutasítják.

A klisé szerint a kádárista centrum kétfrontos küzdelmet folytatott, néha "balra," néha "jobbra" sodródva, de mindig erősíteni próbálva saját centrumát. A kilencvenes években bizonyos hatalmi csoportok a reformkommunisták örököseinek tartották magukat, és előszeretettel próbálták Kádárt is reformistaként lefesteni. Radó ellentmond ennek a percepciónak, azt állítva, hogy Kádár "alapjában véve utálta a gazdaság reformját."[27] Szabó Miklós ír a legrészletesebben a kádáristákról és a keményebb diktatúra táboráról, vezetőik neveivel is illusztrálva a szembenálló feleket (Nyers, Fock, Fehér, Aczél, Vályi és Péter János az egyik, Kállai, Nemes, Pullai, Gáspár a másik oldalon). Habár nem helyezi el Kádárt egyik csoportban sem, a kádárista kifejezés használata és a Kádár-vezetés "hruscsovista utóvédharcára" tett megjegyzése egyértelműsíti álláspontját: Szabó szerint Kádárt nem lehet keményvonalasnak tekinteni ebben az időszakban.[28]

A problematikus pontokhoz érve, a formátummal kapcsolatos meglátásaim a következők: az egyes évekről való írás pontos emlékezésre sarkall, hiszen külön erőfeszítés szükségeltetik az év felidézéséhez, kutatásához, de e sajátos formátum alkalmazásának vannak hátulütői is. Több szerző, mivel írása egy évre van leszűkítve, érveket hoz fel miért is volt különösen fontos az ő éve, vagy kisebbíteni próbálja az akkori történések jelentőségét ("olyan év volt pont, mint a többi, vagy olyan se"), többnyire személyes indokokból adódóan. A Beszélő Évek lapjain sok év hosszú folyamatok kezdőéveként (vagy, ritkábban, záróéveként) jelenik meg. A formátumból az is következett, hogy hosszabb távú folyamatokról, folytonosságokról és változásokról kevés szó esik. Egyedül Gerő András döntött úgy, hogy inkább egy periódusról és egy nagyszabású társadalmi folyamatról értekezik, de az ő (elméletileg 1984-ről szóló) cikke kivételes. Továbbá problematikus és zavarja a szövegek értését, hogy a szerzők előszeretettel életük tágabb kontextusában értelmezik a bemutatott eseményeket, esetenként anélkül, hogy erről közelebbi információhoz juthatnánk. Habár személyes, nyílt és őszinte írásművek megszületése volt a cél, több írást a bennfentesség aurája lengi körül. Ami nem lenne akkora baj, ha a bennfentességhez szükséges információ elérhető lenne. Valójában azonban még pl. a demokratikus ellenzékkel kapcsolatos alapvető témákban is sok a publikálatlan információ, és ezáltal a fiatal érdeklődő leginkább legendákból táplálhatja kíváncsiságát. Feltűnő az is, hogy többek írása némileg titokzatos, és az általuk vallott általánosabb véleményt, politikai és kulturális értékítéleteket (magáról a kádári korról is) inkább csak kikövetkeztetni lehet konkrét megjegyzésekből, nincsenek nyíltan és közérthetően megfogalmazva.

Az "utcai politizálás" esetei ritkák, de azért előfordulnak például politikailag motivált visszavetítések. Abban a két értelmiségi táborban mely a kilencvenes években heves küzdelmet folytatott voltak szép számmal olyanok, akik (nagyrészt tévesen) "beleértelmezték" ezt a megosztottságot a kádári korba. Mindkét oldal próbálkozott a másik oldal kompromittálásával a kommunizmus alatti privilegizáltságának bizonyításával. A Beszélő Évek lapjain is megjelenik ez a polemikus hang, melyek ilyen hangulati közegben néha nehéz elkülöníteni a tiszta szándékú igazságfeltárástól. Ungváry és Litván is utal a "nagy népiekkel" szembeni preferenciális eljárásokra 1956 után, ami még a történelmi "objektivitás," a semleges tényközlés keretein belül marad. Balassa és Kőszeg már súlyos vádakkal illeti a népieket a nyolcvanas évekről (1985-ről és 1987-ről) írott cikkeikben, ami szintén lehet jogos, de kérdés hogy ezeket a dolgokat már akkor is így látták-e, vagy ezek csak későbbi fejlemények tükrében látszanak ilyen tisztán. Kijelentéseik igazságtartalmának megítélésénél értelmesebbnek tartom megjegyezni a következőt: ahogy a két tábor önmagát és a másik tábort elképzelte oly jelentősen eltért egymástól (az alapvető megnevezések is radikálisan különböztek), hogy egyidejűleg igazságot tenni valószínűleg már csak akkor lehet majd, mikor jóval nagyobb távlatból leszünk képesek szemlélni a nyolcvanas-kilencvenes éveket. Sajnálatos módon a Beszélő Évek sem könnyen jellemezhető efelé tett kezdőlépésként. Néhány szerzőre ugyanis kifejezetten jellemző, hogy már elsősorban a kilencvenes éveket és a jelenkori megosztottságokat észben tartva ír ezekről az előző korszakbeli kérdésekről, a későbbi mély megosztottságot feltételezve, és kialakulásáért a másik oldal kezdettől fogva folytatott "aknamunkáját" téve elsősorban felelőssé (a hatalmon lévő egyének megosztásra törekvő politikája mellett).

Említésre méltó, hogy milyen ritkák a Magyarországon túli világra való utalások, melyek leggyakrabban a Szovjetunióra korlátozódnak. Heller, Heiszler és Dalos cikkei, melyek érdemben foglalkoznak (az egyébként hibásan) nemzetközi(nek nevezett) fejleményekkel, kivételesek. Itt a rálátás és az érdeklődés hiánya egyaránt felvethető, valamint az is nyilvánvaló hogy a jelenlegi olvasóközönség számára is pusztán a dolgok magyar kontextusa tűnik igazán relevánsnak.

A Beszélő Évek sorozat fontos eredményeinek egyike, hogy kirajzolódik, melyek azok az ügyek, melyeket szerzőink lényegbevágónak tartanak, de melyekkel kapcsolatban nincsenek megbízható tanulmányaink, ismereteink. A rezsimmel kapcsolatban perdöntő hogy a két oldal hatalmának forrása honnan eredt és mekkora volt (belső bázis, külső támogatás, stb.), és kik (eleve mennyien) tartoztak a "kádárista centrumhoz." Továbbra is homályos, hogy a szovjet befolyás miként és mennyire döntően működött, valamint az is, hogy milyen szerepet játszott a társadalom a politikai döntésekben, hogyan lett beszámítva az általa kifejtett nyomás. Az erős agrárlobbi (egy kádárista sajátosság) keletkezését és történetét is közelebbről illene vizsgálni. A szerzők megelégszenek annak konstatálásával, hogy "az erőviszonyok megváltoztak," és nem kísérlik meg megvilágítani ennek okait. Mint már utaltam rá, a magaskultúra térvesztésével kapcsolatos lamentálás többször megjelenik, de az ezért felelős mechanizmusok bemutatása szinte teljességgel hiányzik.[29] Hevesen vitatott és kevéssé ismert az ún. zsidókérdés és az antiszemitizmus története a kommunista időszakban. Kozák és Ludassy is utal "potenciálisan antiszemita" diszkriminációra. Kőszeg a "nácipártiak" és a "bolsevikpártiak" közötti végeérhetetlen és feloldhatatlan ellentétről panaszkodik. A leglényegesebb kérdések az ún. zsidókérdés jelentőségére (a társadalmi nyilvánosságot és a magánszférát fontos megkülönböztetni), valamint az antiszemitizmus szerepére vonatkoznak a rendszer ideológiájában és gyakorlatában. Az utóbbi időben komoly tanulmányokban is extrém kijelentések jelentek meg a zsidókérdés modern magyar kultúrabeli jelentőségével kapcsolatban,[30] miközben az antiszemita beállítottság és cselekedetek, akárcsak az antiszemitizmus elítélése továbbra is gyakoriak, és többnyire igencsak meddő vitákhoz vezetnek. A posztkommunista periódus ebből a szempontból is "elszabadult" atmoszférájában a kommunista korszakkal kapcsolatos, indulatmentes tisztázások igencsak elkelnének.

Összességében a Beszélő Évek vállalkozás eredménye egy többszólamú mű lett, a közös reflexió igényének dokumentuma, semmi esetre sem egy hivatalos, koherens történet kialakításáé. A szerzők egy liberális minimum alapján (és sokszor "baloldali kritikus" nézőpontból), ítélték el a diktatórikus elveket és gyakorlatot, melyek jellemezték a kádári kort, de a múlt felidézése és a róla való megemlékezés legalább olyan fontos volt számukra, mint megítélése és jelentésének tisztázása.[31] Ebben az értelemben a vállalkozás abból indult ki, hogy túl korai lenne a viták konszenzusos alapon való lezárásában reménykedni, az "alapozást" kell előbb elvégezni. Információkat, adatokat gyűjteni, véleményeket, nézőpontokat elérhetővé tenni és ütköztetni, hogy megértésre tarthassunk igényt, és általánosabb egyetértésben reménykedhessünk. A tárgyalt hiányosságok, megoldatlan problémák és megválaszolatlan kérdések mellett is elmondható, hogy a résztvevők megtették hozzájárulásukat e sikeres alapozáshoz.

[1] Hadd utaljak itt a közismert viccre arról, hogy mit a legnehezebb előrelátni egy kommunista rendszerben.

[2] György Péter Néma Hagyomány című tanulmánya az 1956-os forradalom utáni amnéziát állítja elemzésének középpontjába, a történelmi tudat gyengülését, súlyos hiányosságait rója fel.

[3] A professzionális pluralizálódást olyan történészek közti viták is elősegítettek, mint a Molnár Erik nevével összekapcsolt nemzettel kapcsolatos vita, amely a nézeteltérések feloldhatatlanságát mutatta. A vita nyitányát Molnár provokatív tézisei jelentették, melyek szerint a nemzet fogalmát a történészek helytelenül alkalmazzák a legkülönbözőbb korokra. Ezzel frontálisan támadta a korábbi felszabadítási narratívát, melynek lényege szerint a magyar függetlenségi harcok progresszívek voltak (azaz többek között nemcsak az "urak," hanem a "nép" érdekeit is képviselték). Molnár dogmatikusan osztályharcos szemlélete szerint ez helytelen nézet, és a nacionalizmust táplálja Magyarországon.

[4]Esterházy Péter, Ki-ki.

[5] Annak ellenére is, hogy Balassa több konszenzuálisan elfogadott ponttal kapcsolatban eltérő véleményének ad hangot.

[6] Két, alapvetően eltérő történelmi narratíva élvez jelentős támogatottságot, egy apologetikusan önkritikus ("reformkommunista-modern-európai-szociáldemokrata") és egy nacionalista, ami nyilvánvalóan nem függetleníthető a politikai erőviszonyoktól. Beágyazodottságukra magyarázatként megemlítendő, hogy mindkettő egyezik társadalmunk jelentős részének (család)történetével. Mindkettőt mesternarratívának tarthatjuk, hiszen egészében próbálják a magyar történelmi fejlődést bemutatni (az egyik ezt főként modernizációs, a másik nemzeti alapon teszi - habár véleményem szerint egyiknek sem sikerül megelégedésre alapot szolgáltató módon beillesztenie a kommunista korszakot egy általánosabb magyar történelmi narratívába) és magyarázni (az egyik leginkább Magyarország alig változó relatív pozíciójára, a másik alig változó leglényegesebb céljaira utal). Ráadásul eléggé immúnisaknak tűnnek, egymást is kevéssé befolyásolják. E kettő mesternarratíva közötti polarizáció történetírói szempontból meglehetősen kétes értékű.

[7] A teljesség igénye nélkül hadd említsem meg az 56-os Intézet jó minőségű köteteit, az általuk kiadott életrajzokat [Nagy Imre, Losonczy, Maléter, és a nemrég (máshol) megjelent Huszár-féle Kádár biográfiát], valamint Valuch Tibor remek társadalomtörténetét. Ugyanakkor az összefoglaló jellegű műveknek nem sikerült újszerű elméleti alapon megközelíteni a lezárult korszakot. Változatlanul a politikát helyezik előtérbe, a párttal kapcsolatban a leíró jelleg dominál. Ezen a téren nem túlzás az 1980-as és 1990-es évek szemlélete közötti komoly mértékű folytonosságról beszélni.

[8] Ilyennek utólag kitalált nézőpontnak tekinthető a jobboldali ("polgári", "nemzetieskedő") kommunistaellenesség jelentős része.

[9] Kalmár és Standeisky is a kádári kor kialakulásának történetével foglalkozik legbehatóbban. Kalmár Ennivaló és Hozomány című írása elsősorban a kommunista ideológia kádári reformulációjának folyamatát mutatja be. Meglepő állítása, hogy a kádári, magasabb tűrésküszöbű kultúrpolitika megszületése az 1956 utáni represszióval egyidejű volt. Jól dokumentálja, hogy ennek a jelentős fordulatnak az előkészítése megelőzte a kora hatvanas éveket, az amnesztia-rendelet évét, amit a kádárizmus kezdetének szokás tekinteni. Standeisky ugyanezen évekkel (1956-63) foglalkozik, és neves írók és az ország irányítóinak viszonyát elemzően mutatja be publikációiban. Mindkettőjük érdeklődési köre relatíve szűk, az eliten belüli eseményekkel, folyamatokkal foglalkoznak, elsősorban befolyásos értelmiségiekről, valamint jelentős hatalmú politikusokról írnak.

Kalmár Melinda érveit a kádárizmus korai megszületéséről nem igazolják az ezekre az évekre emlékezők szavai. Hegedűs általános terrorról és tisztogatásról beszél. Ungváry szerint 1959-ben "az irodalmi életben mai szemmel nézve hajmeresztő dolgok zajlottak" és "elkezdődött a filmvásznon is a történelmi agymosás." Tyekvicska cikke úgy fogalmaz, hogy "1957 és 1962 között az állami-politikai vezetés különös alapossággal söpört ki minden oda nem való személyt az által fontosnak vélt tisztségekből." Eörsi szerint ekkoriban "a magyar költészet és publicisztika rendkívüli erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy elérje eddigi mélypontját," és szerinte 1961 volt az év, amikor "először vetődött fel, zavart és meghasonlást okozva, a gulyáskommunizmus és a legvidámabb barakk víziója." Meglehet, Kalmár könyvének pontosan azért van különleges történészi értéke, mert olyan dokumentumokat talált és értelmezett, melyek által eljuthatott bizonyos (történelmileg helyes) következtetésekig a rezsimmel kapcsolatban, amelyekre a "mezei" kortársak nem voltak (lehettek) képesek. Ugyanakkor nem ildomos elfelejteni, hogy még ha igaz is, hogy a kádáristák tervezték is a rendszer adaptációját közvetlenül 1956 után, ekkoriban még egyáltalán nem volt biztosan kezükben a hatalom. Ha el is fogadjuk, hogy Kádár ekkor már nem volt dogmatikus ("balos"), akkor is nyilvánvaló, hogy támaszkodott a keményvonalasokra, és hogy a kádáristák csaknem állandóan és közvetlenül fenyegetve voltak általuk a hatvanas évek elejéig. A kádárista konszolidáció előtt a (potenciális) kádáristák vezetők pozíciója nem volt biztosítva.

A hatvanas évektől kezdődő kádárista-aczélista kultúrpolitikával, de a kulturális élettel általában is foglalkozó művek közül kiemelkedik Révész Sándor Aczél és Korunk című, részletgazdag műve. Ennek az igényes tanulmánynak fontos értéke, hogy a kádárista-aczélista politika gyakorlatával foglalkozik, és nem ideológiai előfeltevésekből indul ki. Révész úgy szolgál új információkkal több vitakérdésben, hogy nem riad vissza az ellentmondásos részletek bemutatásától. Elsődleges célja az elgondolkodtatás, nem a kételyek "leküzdése." Centrista álláspontot foglal el, nem célja mentegetni vagy démonizálni Aczélt. Törekvése a kiegyensúlyozott ítéletalkotásra dicséretes, habár alkalmanként túlzottan is tudatosan egyenlő mértékben prezentál érveket és ellenérveket. Következtetései így "kódolt" bizonytalanságot tükröznek: könyve szerint Aczél a rendszer megreformálásának és konzerválásának egyidejűleg volt "élharcosa." Igaz, hogy Aczél ellentmondásos tevékenysége esetében mindkét célért való tevékenységre lehet példákat felhozni, viszont pontosan ezért a helyes arányok megtalálása az igazán fontos. Révész "fifty-fiftyje" eleve elrendeltnek tűnik, ugyanis a könyv alapkoncepciójában bennfoglaltatik ennek a tisztességes gondolkozás módjaként való felfogása, és demonstrálásának szándéka. Ez az "kiegyenlítősdi" nem igazán meggyőző. Akik úgy gondolták, hogy a reformok is csak a rendszer konzerválását szolgálták, nem kell, hogy álláspontjukat megváltoztassák. György Péter álláspontja nem tűnik hiteltelenebbnek, mely szerint a kulturális politikus (György általánosságban beszél, nem Aczélról konkrétan) megnyilvánulásának alapvetően két fajtája volt, a fenyegetőzés, valamint annak bejelentése, hogy "egyszerűen az élére állt valaminek, amit amúgy már nem akadályozhatott meg." (György Péter, 1982)

[10] Lásd pl. A Marx a negyedik évtizedben szamizdat gyűjteményt, melyben jelentős szerzők vallottak a marxizmushoz fűződő személyes viszonyukról az 1970-es évek végén. Míg a hatvanas évek végéig a rendszer marxista kritikája volt a legjelentősebb ellenzéki opció (a rendszer "hazai pályáján" való kellemetlenkedés), húsz évvel később már más eszközökkel tűnt leginkább támadhatónak a rezsim (a liberalizmus és nacionalizmus pályáján, "idegenben" lett két vállra fektetve).

[11] Bozóki András, Politikai pluralizmus Magyaroszágon, 47-49.

[12] A Beszélő 2000-es kiadásai a 1990-es évekről jelentettek meg hasonló írásokat.

[13] A kommunista uralom évtizedeinek két szakaszra bontása általánosan elfogadott. Ugyanakkor komolyan vitatható mennyi volt a folytonosságok és a változás szerepe, és a változások jelentőségének hangsúlyozása ellentmondásos (ennek extrém formulációjával állt elő Berend T. Iván Terelőúton című munkájában). Sokat mondó tény, hogy az évezred végén több kimutatás szerint az évszázad legrosszabb évtizedének az ötvenes évek minősül, míg a hatvanas és a hetvenes évek a legjobbakként vannak elkönyvelve. A sztálinizmus és kádárizmus összevetése nem gyakori témája a szerzőknek. Balassa ír erről, hogy elmondhassa eltérő véleményét, érveljen a kádárizmus különös destruktivitásának tézise mellett. Az általánosan elfogadott nézettel nem egyező adalékkal szolgál Murányi, aki személyi kontinuitásról beszél, valamint Hegedűs B., aki a sztálinista formák és sajtóstruktúra visszaállításáról ír 1958 kapcsán. Ezen megjegyzések fényében is (sőt, éppen azért, mert csak ezeket kell megfogalmazni) azt lehet mondani, hogy a "jelentős eltérés" az általánosan elfogadott feltevés.

[14] Nehéz egy közös jelzővel utalni olyan szerzőkre, mint Iványi, Szabó, Litván, Eörsi, Haraszti, Konrád és Heller. A szociál-liberális meggyőződése, valamint a marxista háttere többeknek közismert tény. A Beszélő Évek lapjain is többször megtalálható ennek deklarálása. Szilágyi, Eörsi, Radó és Dalos ezt direkte jelentik ki magukról, Heller és Haraszti pedig indirekte. Egyedül Ludassy határolódik el a marxizmustól egyértelműen (és meglehetősen megvető hangnemben).

[15] Az évcikkek szerzői: 1957 - Litván, 1958 - Hegedűs B., 1959 - Ungváry, 1960 - Kecskeméti, 1961 - Eörsi, 1962 - Tyekvicska, 1963 - Kozák, 1964 - Murányi, 1965 - Jancsó, 1966 - Nyerges, 1967 - Pető, 1968 - Heller, 1969 - Haraszti, 1970 - Radó, 1971 - Farkas, 1972 - Szabó Miklós, 1973 - Ludassy, 1974 - Konrád, 1975 - Iványi, 1976 - Dalos, 1977 - Heiszler, 1978 - Farkasházy, 1979 - Szilágyi Ákos, 1980 - Klaniczay, 1981 - Kovács Ákos, 1982 - György, 1983 - Barna Imre, 1984 - Gerő András, 1985 - Kőszeg, 1986 - Vajda, 1987 - Balassa, 1988 - Kende. Az 1989-es különleges szám volt, több hosszabb írásművel. Kis János írta a "vezércikket."

[16] Eörsi ezt egyértelműen negatívan értékeli. Egyedül Radó sorolja fel a korszak fontosabb eredményeit. Némiképp meglepő, hogy ketten is szükségesnek érezték megjegyezni, hogy a konszolidáció és a kádárista integráció nem jelentettek politikai szabadságjogokat (Hegedűs B. és Szilágyi).

[17] Lásd György, Kozák és Eörsi cikkét.

[18] Lásd Litván, Ludassy, György és Balassa cikkét.

[19] Lásd Konrád és Szilágyi cikkét.

[20] Polarizált vélemények jelennek meg: Konrád szerint (1974-ben) minden a rezsim körül forgott, Kozák és Klaniczay ellenben azt fogalmazzák meg mennyire irreleváns volt számukra a rezsim.

[21] Heller Korcsulán érezte először, hogy arra figyelt mit mondanak, és nem arra ki mondja.

[22] A Barna által idézet megjegyzést, mely szerint "a kommunizmus igenis kultúrát teremt: lám, az NDK-ban is milyen vicckultúra fejlődött ki&Na, szóval, ez vicc volt, aztán meg már mégsem," (Barna Imre, 1983) többek humoros-groteszk anekdotázásával lehet alátámasztani. Személyes kedvenceim közé tartozik a Fradi-szurkolók 1963-as rigmusa, Kádár beszédének cenzúrázása 1964-ban, azokban az időkben, amikor privát megjegyzést tett, hogy "soha többé nem fog csókolózni a szovjet vezetőkkel," a kulturális funkci ügybuzgóságának bemutatása, aminek szellemében a Hamletre is rábizonyítaná, hogy fércmű, ha szükségeltetik (Jancsó idézi, Jancsó Miklós, 1965), és a hatvanas évekbeli engedély, hogy esős időt prognosztizáljanak május elsejére (Farkas Zoltán, 1971).

[23] Nyerges fogalmazza meg ezt legradikálisabban (és humorosan is egyben).

[24]Kecskeméti szerint "hihetetlen" és "fantasztikus" volt. Továbbá azt is állítja, hogy ő ahhoz az utolsó generációhoz tartozik, akik még mesterektől tanultak. Murányinak és Nyergesnek is vannak hasonló megjegyzései a magaskultúra minőségével és népszerűségével kapcsolatban.

[25] Litván György, 1957.

[26] Haraszti Miklós, 1969.

[27] Radó Dezső, 1970.

[28] Szabó Miklós, 1972.

[29] Klaniczay állítása szerint 1980 körül "egy-egy kritikus résztvevővel" szemináriumokat szerveztek (Rév Istvánnal kettesben) azóta is feldolgozatlan témákról. Céljuk a hatvanas-hetvenes évek magyarországi tudományos életének elemzése volt, vitáinak "ideológiai rendszerét, apologetikus funkcióit, sajátosan behatárolt mozgásterületét" kívánták feldolgozni. Elfogadható állítása szerint ezt a munkát azóta sem végezte el senki.

[30] Lásd pl. Gyurgyák nagyszabású tanulmányának bevezetőjében tett megjegyzést. Jelentőséggel bír az is, hogy Gyurgyák milyen szűkszavúan és vázlatosan tárgyalja a kommunista korszak fejleményeit.

[31]Némiképp meglepőnek (és elhibázottnak is) érzem, hogy az első kötet alcíme A Kádár-korszak története lett. A Kádár-korszak történetei, vagy esetleg a Kádár-korszak története és emlékezete szerencsésebb választás lett volna.


forrás: http://www.szv.hu/cikkek/egy-gyumolcsozo-szimptomatikus-kiserlet