Payday Loans

Keresés

Heiszler Vilmos 1977 PDF Nyomtatás E-mail

Heiszler Vilmos
1977


Egy rendhagyó ünnepség


Április elején ünnepségre készülôdtek az Új Magyar Központi Levéltár vezetôi és dolgozói az intézmény kutatótermében. Az elôkészületek még nem utaltak formabontásra: a székek katonás rendben álltak az obligát vörös drapériával fedett asztallal szemben, ahogy az a felszabadulás - ezúttal huszonkettedik - évfordulójához illett. Külsô szemlélô az ünnepi mûsor elôadóinak személyében sem talált volna semmi kivetnivalót, hiszen a levéltár szakszervezeti titkára és egyik ifjú tudományos munkatársa vállalta az ünnepi elôadó nem túl népszerû szerepét. A levéltári viszonyokat jobban ismerôk már sejthették, hogy nem szabványos megemlékezés következhet, hiszen a szakszervezet titkára a megelôzô évben akkoriban teljesen szokatlanul sikeres konspiráció eredményeképpen valóban alulról jövô kezdeményezéssel megválasztott pártonkívüli P(etô). I(ván). volt, s elôadótársa, a nemrég végzett jogász S(ándor). T(ibor). sem számított a vonalasok közé.

Az elôadott mûsor mindenkit megdöbbentett: egy kollázstechnikával összeállított anyagot hallhattunk Lukács György, Bertolt Brecht, Rosa Luxemburg, Kádár János, Lenin, Örkény István, Ladányi Mihály (és mások, akikre már nem emlékszem) írásaiból. A szövegek szocializmus és demokrácia viszonyrendszerérôl szóltak, a kor légköréhez képest meglehetôsen nyíltan és kritikusan. A leghatásosabb talán Örkény egypercese volt, melyben az országgyûlési képviselô összekeveri a fürdôszobában, illetve a parlamentben elmondandó szövegét, de ez senkinek nem tûnik fel.

Az összeállítás hatását hûen tükrözô csendet a levéltár nemrég kinevezett fôigazgatója, a bölcsészkari tudszoc tanszékrôl érkezett K(orom). M(ihály). törte meg, aki a tudományos szocializmus professzorához illô elvi tisztánlátással leplezte le a kollázs ideológiai visszásságait, nemes egyszerûséggel "trockista-fischerista-garaudysta" mûsornak minôsítve azt. Nem vagyok benne biztos, hogy valamennyi jelenlévô olyan magas ideológiai szinten állt, mint a minôsítô fôigazgató, a történettudományok akadémiai doktora, s pontosan tudta volna, mi a csuda is az a fischerizmus vagy a garaudyzmus (a boldog tudatlanok számára: Ernst Fischer az osztrák, Roger Garaudy a francia KP ügyeletes revizionista elhajlója volt akkoriban) - a trockizmus vádját már jobban el tudták helyezni magukban azok, akik átélték pl. a Rajk-pert, vagy hallottak arról.

Trockij, Garaudy és Fischer levéltári szálláscsinálói közül S(ándor). T(ibor). kollégánk hamar elkerült, az intézmény éber vezetôje nem újította meg júniusban lejáró munkaszerzôdését. P(etô). I(ván). már keményebb dió volt: kinevezett levéltáros, akit ráadásul szakszervezeti tisztségviselôként különleges munkajogi védelem illetett meg. Maradt is a helyén, sôt a két protagonista közül a fôigazgató távozott elôbb a kemény ideológiai és munkajogi harcok színterévé vált intézménybôl. Így végzôdött tehát egy formabontó, az akkori körülmények között igen merész hangokat megpendítô politikai akció, mutatva a puhuló kádári diktatúra ellentmondásos reakcióit.

Modern chartisták

1977 Kelet-Európa számára legfontosabb eseménye minden bizonnyal a Charta '77 kibocsátása volt. Most, a századvégrôl visszatekintve minôsíthetjük akár a "vég kezdeteként", a kommunizmus bukásának elsô jelzéseként is. Akkoriban azonban egészen másként láttuk a helyzetet: a szovjet világhatalom s vele a szovjet típusú társadalmi berendezkedés (a kor tudszocos bikkfanyelvével: a "fejlett szocialista társadalom", vagy jó NDK-s zsargonnal: a reálisan létezô szocializmus) állásai megingathatatlannak, sôt expanzióra képesnek látszottak. Hiszen a 70-es évek közepe a kommunizmus külpolitikai sikereinek sorát hozta: a vietnami kommunisták Indokína egészének meghódításával fejezték be harmincéves háborújukat; Afrikában Kuba hathatós segítségével a volt portugál gyarmatok sora került a szovjet érdekszférába, s Afrika északkeleti kiszögellésének mindkét állama, Szomália és a nemrég a "haladás útjára lépett" Etiópia is a Szovjetunió szövetségét kereste, a szomszédos Dél-Jemennel együtt; Közép-Amerikában a közeli gyôzelem reményében nyomultak elôre a nicaraguai sandinista gerillák. S bár a gazdaság frontjáról érkezô gyôzelmi jelentéseket senki sem vette készpénznek Kelet-Európában, az NDK sportbeli sikerei pl. tagadhatatlanul emelték a reálisan létezô szocialista rendszerek tekintélyét.

Ha volt a szocializmus sivárságát, reménytelenségét, kilátástalanságát töményen tartalmazó társadalmi közeg, a csehszlovákiai szocializmusé kétségtelenül az volt. A '68-at követô kommunista konszolidáció igyekezett az önálló kezdeményezés csíráját is kiirtani a csehszlovák társadalomból, a kíméletlen tisztogatások eredményeképpen a reformra hajlamos értelmiséget teljesen marginalizálták, a tömegeket pedig igyekeztek nyugalomban tartani a szocializmusban elérhetô jóléti plafonnal (panellakás, kis telek, rajta faházzal, Skoda, olcsó sör, knédli, savanyúkáposzta és disznóhús). A kommunista ideológiai szûkelvûség párosulva a viszonylag magas szintû csehszlovákiai mûszaki hagyományokkal s fûszerezve a cseh tömegek együgyû közömbösséget mutató Sÿvejki magatartási szokásaival egy hasÿeki groteszkséggel lágyított kafkai-orwelli vízió realizálása felé mutatott.

Ebben a közegben bocsátotta ki cseh értelmiségiek egy csoportja 242 aláírással a Charta '77 néven ismertté vált dokumentumot. Ebben a polgári jogok és az emberi méltóság megsértésének csehszlovákiai gyakorlatát és az általános jogbizonytalanságot panaszolták fel az 1975-ös helsinki európai biztonsági és együttmûködési konferencia nyilatkozatában foglalt elvekre hivatkozva, melyek szerint az aláíró államok támogatják és bátorítják a polgári, politikai, gazdasági, szociális, kulturális és egyéb jogok és szabadságok hatékony gyakorlását. Hangsúlyozták, hogy nem politikai és gazdasági reformokra törekvô ellenzékként, hanem a hatalommal konstruktív dialógust folytatni akaró polgári kezdeményezésként határozzák meg magukat.

A külsô szemlélô számára valóban "égbôl pottyantak" társaságának tûnhetett az a csapat, amelynek megjelenése a magas erkölcsi szintrôl kiinduló, politikán kívüli, pontosabban politika elôtti (vö. Konrád antipolitikájával!) szózat meghirdetésével villámcsapásként érte a husáki konszolidáció borult egébôl a kommunista rendszer barátait, de bízvást állíthatjuk, hogy ellenzôit is. Valóban minden elôzmény nélkül pattant ki Havelék agyából a Charta?

A kérdés természetesen ezúttal is szónoki: természetesen a Charta sem minden elôzmény nélkül született. Mintha Elvis Presley elhalálozásának évéhez, 1977-hez kívántak volna alkalmazkodni, egy - mai kifejezéssel élve - alternatív rockot játszó zenekar körüli botrány és bírósági tárgyalás kapcsán kristályosodott ki a dokumentumot kiadó csoportosulás. Persze a "Plastic People of Universe" elôadásainak akadályozása, betiltása, majd az együttes tagjainak bíróság elé állítása még 1976-ban történt. Az együttes által játszott zenérôl nem sokat tudunk (Havel visszaemlékezésében "nonkonformista zenének" titulálja), de ismerve a kelet-európai beat- és rockegyüttesek körüli hercehurcákat, feltehetôleg elsôsorban szövegeik irritálták az ifjúság szocialista szellemû nevelésén ôrködô funkcionáriusokat. Bár jelen esetben már valószínûleg az együttes neve is provokációszámba ment - képzeljük el mondjuk a kladnói járási agitprop titkár artikulációs nehézségeit az együttes nevének kimondása közben egy üzemi szabad pártnapon. (Lásd még: impirilizmus, szocalizmus, ejropunió.)

Mindenesetre a Plastic People együttes üldöztetése és az az ellen való tiltakozás hozta össze a bírósági folyosón a hosszú hajú fiatalokat, filozófusokat, írókat, zenészeket, kritikusokat, reformkommunistákat - a Charta, hasonlóan más kelet-európai ellenzéki mozgalmakhoz, lényegében a bírósági tárgyalásokon kovácsolódott ki (mint ahogy nálunk a Haraszti-pernek volt annak idején ilyen katalizátorszerepe). Volt abban valami egyszerre megmosolyogtató és felemelô, hogy Patocka professzor félretette a fenomenológiát, hogy fiatal rockzenészekkel foglalkozzon. A prágai disszidensek elzárt kis csoportja kapcsolatot talált a szélesebb néprétegekhez, s ami nagyon fontos volt: a fiatalsághoz, a jövô nemzedékéhez.

Ezek voltak tehát a Charta létrejöttének elôzményei, sôt mondhatnánk, feltételei. A dokumentum kibocsátóinak hangsúlyozott apolitikussága, dialógusra való törekvése nem hatotta meg a husáki rendszer ideológiai, agitációs és rendvédelmi közegeit. Mai szemmel azt is mondhatjuk, hogy valami igazságuk volt, hiszen a chartisták között ott volt már az 1989-es bársonyos forradalom vezéralakja, Havel is. De ott voltak a múlt hôsei is, mint a '68-as reformkommunista Jirÿí Hájek és Frantisÿek Kriegel s a cseh kultúra olyan kiválóságai, mint a késôbbi Nobel-díjas költô, Jaroslav Seifert, az esszéíró Václav Cÿerny, a szociológus Rudolf Battek. Támadóik igazán tudták, hogy az olyan kategóriák, mint a türelem, párbeszéd, polgári és emberi jogok, jogbiztonság - megvalósulásuk esetén a kommunista rendszer végét jelentik.

Husák közegei tehát úgy cselekedtek, ahogy a rendszer logikája diktálta: gyalázkodtak, rágalmaztak, megfélemlítettek, letartóztattak. A Rudé Pravo válasza a dialógus javaslatára: a Charta új idegenlégió a hidegháború szolgálatában, a Charta kibocsátói politikai és társadalmi roncsok, a saját népükhöz vezetô valamennyi hidat felégetô emberek. Az acsarkodó bértollnokok után akcióba lépett a rendôri elnyomó apparátus is: Hájeket és Kriegelt azonnal letartóztatták, s az író Vaculíkot és Havelt hosszadalmas nappali kihallgatásokra idézték be, kijátszva a letartóztatás idôhatárait. Bevetették az idegháború ocsmány és kicsinyes eszközeit is: az aláírókat elbocsátották munkahelyükrôl, tanácsi bérlakásukból renoválás ürügyén jóval rosszabba költöztették ôket, bevonták autóengedélyüket (pl. a sárhányón talált rozsdafolt miatt).

Megjelentek a feszült helyzetben mindig elôvett régi kommunista propagandafogások: a dolgozói kollektívák elítélô táviratai s a felháborodott olvasói levelek a lapok közönségrovatában. Egy Prága melletti édesipari vállalat dolgozói még több kiváló minôségû csokoládé gyártásával kívántak méltó választ adni az imperialista ügynökök áskálódására, a Rudé Právóban közölt olvasói levél pedig az orwelli-hasÿeki világ gyöngyszemét, a magát hülyének tettetô sÿvejki agyafúrtság nagyszerû dokumentumát állítja elénk: "Én ugyanúgy gondolkodom a Charta '77-rôl, mint minden tisztességes és ôszinte ember ebben az országban."

S a Charta kelet-európai aktualitását mutatta az a tény, hogy hamarosan más országokban is hasonló akciók indultak. Így Budapesten már január 9-én szolidaritási nyilatkozat született, melyben magyar értelmiségiek üdvözölték a prágai kezdeményezést, elindítva ezzel a politikai ellenzék hosszú menetelését. Lengyelországban már komolyabb politikai téren folyt a kommunizmus elleni harc, Romániából viszont egyéni szolidaritási nyilatkozat érkezett Paul Goma írótól. A charta fogalma a középkori angol jogalkotás és az újkori munkásmozgalom után Kelet-Európában is polgárjogot nyert, fôleg az általános emberi, politikai és szabadságjogok kivívása vagy megvédése körüli mozgalmakban.

Az eurokommunista kísértés

A 70-es évek vége felé egy Marx-parafrázis keringett a kelet-európai változást remélô körökben: "Kísértet járja be a kommunizmust, Európa kísértete." Még a 80-as évek konzervatív-liberális fordulata elôtt voltunk, még virult a konvergenciaelmélet, vagyis egy szociális elemekkel lágyított piacgazdaság és egy demokratikus elemekkel fellazított és gazdasági racionalitással feljavított tervgazdaság közeledésének, sôt esetleg szintézisének (ma már tudjuk:) utópiája. Volt ennek az utópiának a realitás szférájában létezô elôfutára, az Olasz Kommunista Párt, amely intellektuálisan karizmatikus (ez ritkán jön össze!) fôtitkárának, Enrico Berlinguernek a vezetése alatt a Kreml Nyugat-Európa felé kinyújtott csápjából az európai politikai kultúra játékszabályait elfogadó s autonómiájára ügyelô politikai erôvé változott (bár a gyanakvóbbak úgy vélték, hogy csak taktikai váltásról van szó: csápból csábbá változásról). Az OKP erôs parlamenti és talán még erôsebb helyi közigazgatási pozícióira támaszkodva az olasz belpolitika megkerülhetetlen tényezôjévé vált, s nemzeti és demokratikus pozícióinak erôsödésével gyarapodott nemzeti és demokratikus felelôsségtudata is. Rájöttek, hogy már inkább függenek az olasz választók millióitól, mint a Kreml rubeljeitôl, s ez kellemesebb és veszélytelenebb függés. Abban az idôben úgy látszott, hogy több nyugati kommunista párt is követheti az OKP-t a következetes demokratizálódás útján, fôleg a mediterrán térségben (franciák, spanyolok).

S megvoltak a demokratizálódó szocializmus kelet-európai perspektívái is: ott volt a magyar '56 és a cseh '68, melyek vereségük ellenére is hordozták az alternatív szocializmus lehetôségeit, s ott volt az a Jugoszlávia, mely a titói diktatúra markáns vonásai ellenére egy élhetô szocializmus és a nemzetek összebékítésének megvalósíthatóságát prezentálta. Úgy látszott, hogy a marxi indíttatású szocializmus irreverzíbilis folyamatokat indított el, melyeket szabályozni és szelídíteni lehet, de felszámolni, pláne visszafordítani nem (még utópikus szinten sem!).

Ezért valós szellemi izgalommal figyelték Kelet-Európában, mit mond Berlinguer vagy Napolitano, mit a spanyol Carrillo, s még a jóval kevésbé vonzó Marchais-ra is jutott némi figyelem. S minél dühödtebben reagált Moszkva az eurokommunista kijelentésekre, annál megbízhatóbbnak, hitelesebbnek tûntek azok. Végül a moszkvai vezetést leginkább Carrillo hozta ki a sodrából a '77 tavaszán publikált Eurokommunizmus és állam címû könyvével, mely bestseller lett a fennálló rend baloldali alternatíváját szomjazó nyugati értelmiség soraiban. (Carrillo ideái Budapesten nem igazán hathattak, hacsak nem számolunk a Spanyol Kommunista Párt valószínûleg egyetlen budapesti tagjával, régész barátunkkal, J. A. C.-C.-vel, aki spanyol polgárháborús emigráns szülei jóvoltából került Magyarországra, s fizette innen a havi tagdíjat a banki átutalás akkor még meglehetôsen nehézkes gépezetét legyûrve.) Carrillo demokráciát és pluralizmust ígért a szocializmus megvalósításának útján, s ezt nem kívánta a moszkvai vezetés a nagy októberi szocialista forradalom 60. évfordulóján rendezett ünnepségen az elôadói szószékrôl hallani, ezért a spanyol kommunista vezér nem jutott fel a Kreml-béli pulpitusra. Berlinguer beszélhetett, holott ô sem szórakoztatta mással Brezsnyevéket, mint spanyol kollégája tette volna: hitet tett az új szocialista társadalom mellett, mely garantálja valamennyi személyes és kollektív, polgári és vallási szabadságot, s állást foglalt a többpártrendszer, a szociális, kulturális és szellemi életben érvényesülô pluralizmus mellett (ez utóbbi kategóriával tovább súlyosbítva a kelet-európai pártfunkcionáriusok artikulációs nehézségeit). Hogy végül is miért mondhatta el Berlinguer azt, amit Carrillo nem, annak oka valószínûleg a két párt súlyában, tekintélyében keresendô: Moszkvában úgy vélték, könnyebb az éppen újjászervezôdô, az alakuló spanyol demokráciában helyét keresô pártot megrendszabályozni, mint a hatalmas OKP-t.

De kritizálták balról a fennálló rendszert Keleten is: az NDK-ban egy volt gazdasági középkáder, Rolf Bahro tárta fel a német baloldali értelmiség számára oly kedves szuperortodox marxizmus fogalomkészletét használva a reálisan létezô szocializmus anatómiáját. A feltáró munkát a keletnémet hatóságok a szokásos módon honorálták: letartóztatás, majd kitoloncolás a szövetségi köztársaságba, boldogítsa csak azokat a kommunista alternatívájával.

A terror évadja


De nemcsak Bahro érkezése sújtotta Németország még így is boldogabb felét: a szélsôbalos terrorszervezet, a Rote Armee Fraktion (RAF) egyre brutálisabb akciókkal próbálta elérni börtönben ülô vezetôi szabadon bocsátását. Az erôszak eszkalációja következett be: szeptemberben elrabolták Hans-Martin Schleyert, a német munkaadói szövetség elnökét. Az SS-múlttal is rendelkezô Schleyer elrablása, majd meggyilkolása egyszerre volt pressziós eszköz és szimbolikus aktus: személyében a náci korszakkal összefonódó monopoltôkére akartak csapást mérni, s jelezni, hogy az állammonopolista kapitalizmus rendszere (ahogy a német szélsôbal titulálta elôszeretettel a nálunk szociális piacgazdaság elnevezés alatt népszerûvé vált nyugatnémet modellt) nem sebezhetetlen a forradalmi aktivitással szemben. A szociáldemokrata-liberális koalíció nehéz helyzetbe került. A jobboldal egyre hisztérikusabban követelte a rendteremtést, akár a szabadságjogok korlátozása árán is. Schmidt, a népszerû szociáldemokrata kancellár azonban megôrizte a Hanza-városi polgár hidegvérét, s szilárd maradt: nem engedte a rengeteg szenvedéssel és munkával megváltott demokratikus rendszer csorbítását, s úgy vélte: célzott, csakis a terroristákra mért csapásokkal eredményesebben harcolhat ellenük, mint az egész társadalomra szétterülô korlátozásokkal. Igazsága hamar bebizonyosodott.

Az október 18-án a szomáliai fôváros, Mogadishu repülôterén végrehajtott túszszabadító akció mintha a schmidti stratégia illusztrációja lett volna: hosszas idôhúzó tárgyalások után (melyeket briliáns ügyességgel vezetett a biztonsági ügyekkel megbízott államminiszter, Wischnewski, akit közel-keleti sikerei után kezdtek tréfásan Ben Wischnek nevezni) egy hajszálpontosan kivitelezett akcióval a különleges német határôralakulatnak, a híres GS-9-nek sikerült úgy kiszabadítani a Mallorcáról eltérített Lufthansa-gépben fogva tartott túszokat, hogy a rohamnak csak három palesztin terrorista esett áldozatul. Az akció következtében meghaltak száma sajnos ezzel nem ért véget: a stammheimi börtönben fogva tartott három RAF-vezetô - akiknek kiszabadítása volt a repülôgép-eltérítôk fô célja - értesülve a túszejtés meghiúsulásáról, öngyilkosságot követett el.

A mogadishui sikernek nemzetközi háttere is volt: a szomáliai hatóságok ezúttal készségesen együttmûködtek a német és brit kommandós alakulatokkal. Oka ennek az volt, hogy az országot addig szocialista irányba kormányzó diktátor, Siad Barré elérkezettnek látta az idôt a szomáliak lakta ogadeni területek elszakítására a szintén a "haladó erôk" táborát gyarapító Etiópiától. A kényelmetlen helyzetbe került szovjet vezetés elôbb közvetíteni próbált két szövetségese között, majd választásra kényszerülve Etiópia mellett döntött. A döntés következtében a vereségre álló etióp hadsereg mellett ismét akcióba lépett Afrikában a kubai expedíciós haderô, mely korábban Angolában döntötte el a harcokat a szovjetbarát erôk javára. Ez most sem történt másképpen: a kubaiak megvédték Etiópia integritását, s megmentették Mengisztu elnök szocialista rendszerét.

Angolából pedig a volt katangai csendôrök (akik még az 1960/61-es kongói válság idején lettek ismertek) törtek be az ekkor már Shabának nevezett zaire-i tartományba. Bár többen kételyeiket fejezték ki, hogy a derék katangai csendôrök 16 éves emigráció után is fennmaradhattak harcképes alakulatként, Mobutu zaire-i elnök fô protektora, Franciaország nem akarta kivárni a bizonyítást, s marokkói alakulatok odaszállításával vetett véget a veszélyes nosztalgiaakciónak. Mindezek azt mutatták, hogy Fekete-Afrikában a gyarmati rendszer felszámolása után létrejött új államok rendszere egyre kevésbé mûködôképes, s a térség egyre inkább kívülrôl irányított erôk összecsapásainak színterévé válik.

A mogadishui túszmentés sikere komoly hatást gyakorolt a kelet-európai országok közvéleményére: a nyugati polgári demokrácia rendszere ekkorra már bizonyította, hogy gazdasági és szociális téren jóval többet tud nyújtani, mint kommunista konkurensei. Most a polgári demokrácia ellenfeleinek egy újabb érvét sikerült ártalmatlanná tenni: bebizonyosodott, hogy a polgári demokrácia hatékonyan s ártatlan emberek életének vagy szabadságjogainak feláldozása nélkül is képes hatékonyan úrrá lenni a terrorizmuson. Eddig a jobb- és baloldali diktatúrák propagandagépezete meglehetôs eredményességgel harsoghatta, hogy a szabadságjogok korlátozása nélkül nem lehet hatékonyan fellépni a bûnözés és a terrorizmus ellen. Mogadishuban a polgári demokrácia a világ egészére ható gyôzelmet aratott, bizonyítva, hogy szabadság és rend nem ellenségei, hanem szövetségesei egymásnak.

Bukott nôk

Nem, nem a szexuális forradalom, hanem politikai fordulatok áldozatairól lesz most szó: Csiang Csingrôl (vagy Qiang Jingrôl, ahogy az újabb kínai litterációs norma elôírja - én ezért alig találtam meg az újabb kézikönyvekben), Jovanka Brozról és Indira Gandhiról.

Csiang Csing, az elôzô évben elhunyt Mao elnök özvegye a "négyek bandája" tagjaként lett igazán ismert. Ki tudja a banda további három tagjának a nevét? Fogadni mernék, hogy senki, elmondom inkább én: Jao Ven-jüan, Vang Hung-ven és Csang Csun-csiao. Talán érdemes a kínai sajtó által nevükhöz ragasztott állandó jelzôket felidézni: Csiang Csinget renegátnak bélyegezték, Csang Csun-csiao Kuomintang-ügynöknek minôsült, míg Jao Veng-jüan az osztályidegen, Vang Hung-ven pedig az újburzsoá elem minôsítést kapta ebben a furcsa újrakeresztelôsdiben. (Tapasztalt sinológusok messzemenô következtetéseket tudnak levonni az ilyen elnevezésekbôl.) Világhírnévre közülük csak a nagy kormányos özvegye, az egykori színésznô, Csiang Csing jutott, aki a vádak szerint Mao halála után bûntársai segítségével magához akarta ragadni a hatalmat. Ezért 1976/77 fordulóján Kínában polgárháborús állapotok uralkodtak, míg az új pártelnök, Hua Kuo-feng a hadseregre támaszkodva stabilizálni tudta hatalmát. A jelek szerint a "sanghaji négyek" (ahogy másképpen nevezték ôket) fôleg a vörösgárdistákra akartak támaszkodni, s a kulturális forradalom valamilyen folytatásában gondolkodtak - a pártapparátusnak és fôleg a hadseregnek pedig már elege volt a permanens forradalom okozta felfordulásból. Ezért is távolították el a hatalomból a négyeket, késôbb pedig pert is indítottak ellenük, ahol fôleg Csiang Csing tûnt ki karakán viselkedésével. A szélsôbalos irányzatok vereségét a legbiztosabban a nagy túlélô, Teng Hsziao-ping újbóli megjelenése jelezte a hatalom csúcsain.

Jovanka Broz 1977-ben még nem volt özvegy. Vele azért kezdett foglalkozni a világsajtó, mert még férje, a jugoszláv diktátor, Joszip Broz Tito életében lépte túl az elnökfeleség protokolláris szerepének határait, s a találgatások szerint az agg elnök gyengülését kihasználva komolyan beleszólt a személyi kérdésekbe, rokonai és földijei, a likai szerbek (mi már a Krajina lakosaiként ismertük meg ôket 1991 után) karrierjét egyengetve. Márpedig 1977-ben Tito még szigorúan az egyes délszláv nemzetek befolyását kiegyensúlyozó jugoszlavizmus szellemében alakította a föderáció vezetését. Jovanka Budiszavljevics, a szép likai partizánlány a háború vége felé került Tito környezetébe (ez is egy párhuzam Csiang Csinggel), de csak 1952-re fejlôdött a kapcsolatuk házassággá. A jugoszláv elnökné a monarchikus pompa iránti elôszeretetével tûnt ki, koreográfiája az angol udvari etikett s egy Lehár-operett (leginkább éppen a Víg özvegy) külsôségeit egyesítette. Legtöbben Jovanka hatásának tudják be, hogy Tito volt az elsô kommunista államfô, aki szmokingot húzott, a fehér díszegyenruha iránti elôszeretetével pedig a posztjugoszláv idôkre is érvényes szokást teremtett. 1977 júniusa után az elnökné hirtelen eltûnt a nyilvánosság elôl, s az elsô hír a külföldi sajtóban éppen a moszkvai Pravda hasábjain jelent meg, melyben Branko Mikulics boszniai pártelnök (akkor még ilyen is volt) cáfolta, hogy Jovanka Broz háziôrizetben lenne. A közlemény természetesen azonnal felkeltette a világ gyanúját, hasonlatosan a viccbeli szép Kovácsné rossz erkölcseit cáfoló hirdetéshez. Megindultak a találgatások, melyek az egyszerû fogyókúrától az örökösödési ambíciókig terjedtek, alapot teremtve a "balkáni Csiang Csing"-típusú párhuzamok felállításához. Ez persze túlzás volt, Jovanka Broz politikai szerepe s annak visszaszorítása megmaradt a jugoszláv hatalmi szerkezetet is bizánci örökségként jellemzô szûkkörû, "udvari" intrikák szintjén.

S végül, de egyáltalán nem utolsósorban egy igazi nô-politikus, akit 1977-ben komoly vereség ért: Indira Gandhi. Ô is dinasztikus úton került az indiai politika élvonalába, de nem mint feleség vagy özvegy, hanem mint leánygyermek, a független India állami életét megszervezô nagy miniszterelnök, Dzsavaharlal Nehru leánya. Apja halála után nem sokkal megszerezte pártja, a Nemzeti Kongresszus vezetését, s ezzel a kormányfôi posztot is. A szeparatista, valamint szélsôséges vallási mozgalmak ellen India egységéért vívott harcában a rendkívüli állapot kihirdetéséig s ezzel az alkotmányos alapjogok felfüggesztéséig is elment, ami elôzmény nélküli volt a westminsteri modellt talán egyedül adaptálni képes egykori brit gyarmat történetében. Az éles kül- és belföldi kritikák hatására 1977 márciusára választásokat írt ki, amelyet ellenfelei koalíciója nyert meg. Így a dinasztikus álmokat dédelgetô nagyasszony, aki idôsebb fiát, Szandzsajt szemelte ki utódjául, távozott a hatalomból (persze nem véglegesen). A saját hatalmi ambíciói szemszögébôl hibásnak minôsíthetô döntését a szabad választások kiírására és lebonyolítására Gandhi asszony történelmi érdemeként értékelhetjük, ezzel biztosította ugyanis, hogy az európai típusú parlamentarizmus egy harmadik világbeli országban - szinte példátlan módon - minden zavar és nehézség ellenére tovább mûködjön. Indira tehát végül is nem is bukott olyan nagyot.

Záróhang

Ilyen volt hát a világ 1977-ben, amikor a prágai kezdeményezés mintájára néhány magyar értelmiségi is megkezdte a polgárjogi mozgalmat országában. Akkor ez meglehetôsen reménytelennek, néhány mindenre elszánt fantaszta heroikus, de vajmi kevés sikerrel kecsegtetô választásának tûnt. A kommunizmus bukásáról még csak álmodni sem mert senki, legmesszebb menô célként a szocialista rendszerek belsô reformját tûzhette ki bárki. Ebbe a koordinátarendszerbe simult bele a polgárjogi mozgalmak taktikája is: a fennálló nemzetközi egyezmények és a belsô jogszabályok (törvények) következetes betartását kezdték számon kérni a hatalomtól. Hasznos s a kommunista hatalombirtoklókat módfelett idegesítô taktika volt ez, hiszen a rendszer alapelve az önkény, az írott normák felrúgása volt, s ebben zavarhatta meg ôket az okvetetlenkedôk kis csapata. Nem törôdtek Kafka intelmével, aki régiója alapszabályaként fogalmazta meg, hogy a hatalom nem tûr meg maga fölött semmilyen törvényi ellenôrzést, hiszen önmagát tartja a legfôbb törvénynek. Kafka világát cáfolni, Orwellét elkerülni - ez lehetett a polgárjogi mozgalmat elindító kis csapat legfôbb célja. 1998-ban hihetjük, hogy sikerült nekik, s velük és általuk térségünk társadalmainak is.

1977


január Párizsba emigrál Kemény István szociológus.

jan. 1. Hatályba lép a szocialista országokba érvényes "piros" útlevél.

jan. 7. Prágában nyilvánosságra kerül az emberi jogokkal foglalkozó Charta '77, aláírói közül többet letartóztatnak.

jan. 9. Harmincnégy magyar értelmiségi Pavel Kohuthoz, a Charta '77 egyik szóvivôjéhez írt levelében szolidaritásáról biztosítja a mozgalmat. A késôbbi demokratikus ellenzéknek ez az elsô szervezett politikai akciója.

jan. 10. Központi élelmiszerár-emelés. A konzervek és fagyasztott áru árát 25 százalékkal, a kávéét 30 százalékkal emelik.

jan. 14. A Csepeli Vas- és Fémmûvek szocialista munkabrigádja versenyre hívja fel az ország valamennyi dolgozóját az októberi forradalom 60. évfordulójára.

jan. 17. Ferencsik János karnagy 70. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság babérkoszorúval ékesített zászlórendjét kapja.

jan. 18. Újabb jelentôs kölcsönt vesz fel a Magyar Nemzeti Bank. Nyugat-európai bankok 150 millió dollárt utalnak át Magyarországnak.

febr. 7. Budapesten felavatják a Semmelweis Orvostudományi Egyetem 24 emeletes épületét.

febr. 11. Megnyílik Budapesten az Ady-emlékmúzeum.

febr. 16. Új rádióadót avatnak fel Solton, amely a Kossuth rádió adásait sugározza.

március Találkoznak a népi írók és a formálódó demokratikus ellenzék tagjai, hogy egy - az "ellenkultúrát" támogató - alternatív segélyszervezet létrehozásáról tárgyaljanak. Rövidesen Kenedi János, Csoóri Sándor közremûködésével, kiadja a Profil címû, több mint 800 oldalas gyûjteményes szamizdatkötetet.

márc. 3. A líbiai népi kongresszus kikiáltja a "szocialista arab népi köztársaságot".

márc. 4. A székesfehérvári Ikarus-gyárban elkészül a százezredik autóbusz.

Romániában földrengés pusztít, 1500 halottat követel.

márc. 28. Népszínház név alatt összevonják az Állami Déryné Színházat és a Huszonötödik Színházat.

március 21-29. "Szövetség-77" fedônéven nagyszabású hadgyakorlat zajlik Magyarországon.

április 13-14. Az MSZMP Központi Bizottsága új, hosszú távú lakásépítési programról határoz.

április 14. VI. Pál pápa fogadja a magyar katolikus püspöki kar tagjait.

máj. 4-6. Az Akadémia közgyûlése Szentágothai Jánost választja az MTA elnökévé. Szentágothai az elsô párton kívüli elnök.

június Genfben Luka László pszichiáter kezdeményezésére megalakul a Dies Academicus Hungaricus Geneviensis. Vitát rendeznek az 1956-os forradalom tanulságairól és a magyar belpolitikai helyzetrôl. Elôadást tart Szabó Zoltán, Reszler Andor, Kende Péter, Molnár Miklós, Töttösy Ernô és Konrád György.

jún. 1. Bevezetik a magánkereskedôi igazolványt, amit szakképesítéshez kötnek.

jún. 2. Kádár Jánosnak átadják a Nemzetközi Lenin-békedíjat.

jún. 3. Az USA és Kuba között megállapodás jön létre, hogy 16 évi szünet után újra felveszik a diplomáciai kapcsolatot.

jún. 4. Kovács Margit szobrász-keramikus halála.

jún. 9. Kádár Jánost a Vatikánban fogadja VI. Pál pápa. A Szentszék közbenjárására hamarosan kiszabadulnak az utolsó bebörtönzött papok is.

jún. 15-16. Kádár és Ceausescu Debrecenben és Nagyváradon folytatnak tárgyalásokat. Közleményben rögzítik a nemzetiségek "híd-szerepét", konkrét eredményeket azonban nem sikerül elérni a magyar kisebbség ügyében. Fokozódik a népi írók és a nemzeti szellemû gondolkodók elégedetlensége.

júl. 4-7. Kádár János vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség tárgyal az NSZK-ban.

júl. 22. Mao Ce-tung özvegyét és sanghaji híveit kizárják a pártból. Teng Hsziao-pinget, az 1976-ban leváltott helyettes pártvezetôt és kormányfôt rehabilitálják.

aug. 4. Ernst Bloch német filozófus halála.

aug. 11. Az USA és Panama megállapodik abban, hogy 2000-ben Panama átveszi a Panama-csatornát.

aug. 16. Elvis Presley amerikai énekes halála.

aug. 17. Budapesten a Népligetben átadják a Planetáriumot.

aug. 18. Déry Tibor költô, író halála.

aug. 25. Kós Károly romániai magyar építész, grafikus, író halála.

szept. 1. Az USA és Kuba 16 évi szünet után újra felveszi a diplomáciai kapcsolatokat.

szept. 5. Kölnben a Vörös Brigádok elrabolja Hans-Martin Schleyert, a Német Munkaadók Szövetségének elnökét.

szept. 14-16. Budapesten aláírják a bôs-nagymarosi vízlépcsôrendszer megépítésérôl szóló csehszlovák-

magyar kormányközi egyezményt.

szept. 16. Maria Callas görög-olasz énekesnô halála.

szept. 22-24. Kádár János Jugoszláviában Titóval tárgyal.

szept. 30. Letartóztatják a július közepén Franciaországban eltûnt Klaus Croissant ügyvédet, aki a Baader-Meinhof-csoport védôje volt.

okt. 9. Az 1976. évi Nobel-békedíjat utólag két észak-írországi aszszonynak - Beety Williamsnek és Mairead Corrigannek - ítélik oda.

okt. 18. Nyugatnémet határôr-alakulat Mogadishuban megrohamozza a 13-án eltérített repülôgépet, és kiszabadítja a túszokat.

Stuttgartban Andreas Baader, Gudrun Ensslin és Jan-Carl Raspe bebörtönzött terroristák öngyilkosságot követnek el.

okt. 20. Az MSZMP Központi Bizottsága a reformpolitikához való óvatos visszatérésrôl határoz.

okt. 21. Budapesten megnyílik az Osztrák Kulturális Intézet.

Az ôsz folyamán Kornis Mihály író kezdeményezésére megszületik a magyar szamizdat egyik legelsô terméke, a Napló. A kézrôl kézre adott, kollektív naplóba mintegy száz szerzô jegyezte be legfontosabb mondandóját. Itt publikál a késôbbi demokratikus ellenzék számos tagja.

nov. 2. A Fekete-tengerben Törökországnál felfedezik a világ legnagyobb urántelepét.

nov. 3. Moszkvában a nagy októberi szocialista forradalom 60. évfordulóját ünneplik.

nov. 4. Az ENSZ fegyverszállítási embargót rendel el a Dél-afrikai Köztársaság ellen. Ez az elsô kötelezô szankció egy tagállam ellen.

nov. 16. Magyarországon tárgyal a Fiat-konszern elnöke, Giovanni Agnelli.

december Haraszti Miklós és Rév István Varsóba utaznak, ahol Jan Litinskivel és Adam Michnikkel tárgyalnak. Ezzel megtörténik a kapcsolatfelvétel a magyar és a lengyel ellenzéki mozgalom között.

dec. 7. Lillafüreden megnyitják a Palotaszállót.

dec. 9. Elkészül a Körösök vízlépcsôrendszere, miután átadják ennek utolsó tagját, a körösladányi duzzasztómûvet.

dec. 25. Charlie Chaplin színész, rendezô halála.

Az év folyamán felmérik a magyarországi védett mûemlékeket. 8304 védett épület közül 1865 mûemlék, 5323 mûemlékjellegû, 1116 városképi jelentôségû.

1977-78 fordulóján Kenedi János és Radnóti Sándor vitája a szamizdat Napló hasábjain az ellenzék(iség)rôl, ezzel összefüggésben az '56-os értelmiség Kádár-rendszerbeli szerepérôl; közvetve a forradalom újraértelmezésérôl.

Összeállította: Beck Tibor és Germuska Pál.

LAST_UPDATED2