Payday Loans

Keresés

RENDHAGYÓ LEXIKON
Az emberi életminőség/boldogság
2010. augusztus 31. kedd, 08:35

Képtalálat a következőre: „RENDHAGYÓ LEXIKON”

SZENTI TIBOR - SZŰCS LÁSZLÓ

RENDHAGYÓ 
LEXIKON

Esszék
2004



KRISTÓ NAGY ISTVÁNNAK
ajánlom


2004.

TARTALOM








ELŐSZÓ

Ennek a könyvnek 62 szócikkét 2000. augusztus 31. és 2002. november 15. között írtam. Ezt követően történt a lektorálása és szerkesztése. Kristó Nagy István arra ösztönzött, hogy írjak még hozzá. 2003. szeptember és október hónapban bővítettem 70-re. Több olyan fogalmat, témát igyekeztem vizsgálni és magyarázni, amelyeket a legtöbb lexikonban hiába keresünk. (Alattvaló, Csönd, Lusta, Nyomor stb.) Másokat, a gyakran tárgyalt fogalmakat azért vettem sorra, hogy a róluk alkotott ismereteket összefoglaljam, és sajátságos szemléletemmel továbbfejlesszem. Igyekeztem valamennyit lehetőleg a megszokottól eltérő, más értékrendbe helyezni.

Ahhoz, hogy mondanivalómat pontosan és sokrétűen ki tudjam fejezni, új lexikon-műfajt próbáltam teremteni. Az olvasó ebben találkozik a lírai, szubjektív hangvételű, szépirodalmi megfogalmazással (Család, Fájdalom stb.), de természettudományos tényközléssel is; különösen az orvosi, mentális, biofizikai, illetve antropológiai, csillagászati, fizikai és asztrofizikai kérdésekben. A társadalomtudományokat szintén segítségül hívtam; így a történelmet, néprajzot, jelképmagyarázatot, szociográfiát, kulturális antropológiát, filozófiát és a hittudományt. Nem sorolom. A kötet tehát arra is kísérlet, hogyan lehet humán, illetve természettudományos témákat szakmailag hitelesen, olvasmányosan, többnyire irodalmi szinten megfogalmazni. A könyv végül kultúrtörténeti szemléletű "esszélexikonná" vált. Irodalmat és lábjegyzetet azért nem állítottam össze, mivel ezek a szócikkek teljes szövegének legalább fele terjedelmét tették volna ki, megbontva vele a kötet arányát.

Fölösleges kérdés, hogy ez a lexikon bővíthető-e? Természetesen. Akár több száz szócikkel, tucatnyi kötettel is. Nincs tökéletes és teljes lexikon, amelyben kielégítő terjedelemben mindent és pontosan megtalálhatunk. Egy embernek képtelenség valamennyi témát megírni, ami e világon van, és nincs! Inkább az okoz gondot, hogy mire e kötet megjelenik, már a megírása óta eltelt idő alatt született újabb ismeretek több megállapítását túlhaladják, de ezzel minden lexikonkészítőnek számolnia kell. Ahol lehetőségem volt, okulásul kemény társadalomkritikát alkalmaztam, görbe tükröt állítottam. Ezt nem az én összeférhetetlen, bíráskodó vagy lekezelő természetem sugallta, hanem az érintett tárgy és tapasztalataim diktálták. Nem politikai elkötelezettségem, hanem humánus polgári szemléletem.

A gyakorlott olvasónak föltűnhet, hogy egyes gondolatok, jelenségek több szócikkben is előfordulnak. Úgy vélekedhetnének, hogy ezeket érdemes lett volna kigyomlálni. Szándékosan maradtak benne olykor nem szó szerinti, hanem tartalmi ismétlődések, hiszen ez valamennyi lexikon műfaji sajátságaihoz hozzátartozik, de itt elsősorban nem erről van szó. Azt kívántam megmutatni, hogy az emberi kultúrában hogyan függnek össze a dolgok. Az azonosságok látszólag egymástól független, távolálló fogalmakban is búvópatakként föl-föltörnek. Éppen az az érdekes benne, hogy nem várt helyeken, körülmények között is ott vannak, megmutatják magukat, arról nem beszélve, hogy a hasonló fogalmak esetében úgyszintén.

Olvasva az esszéket, a másik ember ugyanarról másként vélekedhet, és ehhez szíve-joga! A gondolkodó ember mindig összeütközésbe kerül a társadalomnak mind a hivatalos, mind a tudálékos részével, ezért akár ne is fogjon tollat. Én a világról alkotott képet így láttam, éreztem és tudtam, ahogy megfogalmaztam. Ezért ez az esszékötet nemcsak rendhagyó, de eretnek lexikon is. Fejbólintó János, aki valamennyi szavával egyetért, kötözködik, aki elmarasztalja, de mindez engem közömbösen hagy! Írja meg és közölje a maga "ellenlexikonát".

Végül, de nem utolsó sorban le kell írnom, hogy ez a kötet, mint könyv hódmezővásárhelyi születésű, vagy egykor itt élt, itt tanult emberek alkotása. Az impresszumban szerepelt valamennyi név tulajdonosa ismert vásárhelyi illetőségű művész, író, tanár, kiváló szakember.


Hódmezővásárhely, 2002. augusztus 14. - 2003. szeptember 14.

Szenti Tibor



Képtalálat a következőre: „RENDHAGYÓ LEXIKON”


ALATTVALÓ

Alattvaló fejlődése bioszociális jellegű. Máig tartó pályáján évmilliókkal korábban indult el. Valahol a Hominidaek hordájában kezdődött, a csoportban betöltött hierarchikus szereppel. A vezér-, vagy alfahím volt az elöljáró. Őt követte a többi, neki behódoló, fiatalabb és gyöngébb hím, illetve nőstény. Ezek kénytelenek voltak vezérüknek engedelmeskedni, akaratukat neki alárendelni, eltűrni dühét és kénye-kedve szerinti kiszolgáltatottságukat. Ha nem engedelmeskedtek, jött a fenyítés, nemi erőszak, és a verekedés során szerzett, nem egyszer súlyos, életveszélyes sérülés. Ez a helyzet mit sem változott, csak "humanizálódott". A biológiai törvényeket, a természeti ösztönkésztetéseket az ember társadalmi fejlettsége, mint sziklát a burján, mind inkább benőtte, elfödte és sokrétűvé tette. A "humanizálódott" szó értelme mögött senki se gondoljon emberségesebb, finomabb, lágyabb bánásmódot, inkább az emberi fajra jellemző és rafináltabb módszereket.

Az alattvalónak koronként csak a szerepe, a helyzete és az értéke változott. Az ősközösségben a törzs vezére volt a meghatározó egyéniség, aki éppen úgy kihasználta a vele egy csoportba tartozókat, mint az alfahím a hordatagokat. A koncból ő részesedett először, és kiválogathatta a legjobb falatokat. (A parasztgazda, iparosmester a 20. sz. közepéig először szedett a tálból, mindenki más utána következhetett.) Bármikor nőt cserélhetett, vagy egyszerre több fölött is basáskodhatott. Megkövetelte, hogy parancsait teljesítsék és tiszteljék. A humanizálódás ott jelentkezett, hogy ehhez az egyeduralkodáshoz ideológiát, törvényeket, sőt rítusokat találtak ki, megalapozva ezzel az elöljáró, vezető helyét és korlátlan lehetőségeit.

A családi, illetve rokonszenv alapján létrejött kötelék nem tett jót az elöljáróság gyakorlásának. Egy idő után mindenki a vezér családtagjává, barátjává, cimborájává vált, és ezen ok miatt többet követelt magának, mint az egyszerű alattvaló. A helyzet odáig juthatott (volna), hogy a közösség már nem rendelkezett alávaló, mindenkit kiszolgáló alattvalóval, és ezen változtatni kellett. A törzsi villongások háborúkká, alattvaló- és értékszerző hadjáratokká szélesültek. A szomszéd közösségek elfogott, dologra alkalmas tagjait megbélyegezték, megcsonkították, megkötözték. Visszatérésüket a megszokott környezetükbe lehetetlenné tették, szigorúan őrizték és munkára fogták őket. A leigázott törzs többi tagját - öregeket, gyerekeket, betegeket -, akiket egy rituális lakoma során nem bírtak mind megenni, leöldösték. Ez a "humanizáció" hozta létre a rabszolgaságot, amely mind agyafúrtabb módszerekkel máig tartó folyamat.

Az alattvalók közül kiművelték a legkülönbözőbb föladatokra alkalmas szakembereket. Ahogy a társadalom mind inkább rétegződött és fejlődött, egyre több művelt főre volt szükség, aki alattvalóként kiszolgálja az uralkodó réteget. Kellett a jó vadász, szakács, írnok, katona, és természetesen az udvari bolond - a durva beszédével vidámságot keltő torz törpétől a kifinomult vezető lelkeket elbűvölő udvari dalnokig, "lánglelkű" költőig - akik elöljáróiknak alattvalóként minden igényét kiszolgálták. A jó alattvalóért régen sok pénzt fizettek, és áruként vették, csereberélték őket.

Ma ez a helyzet is megváltozott. Az alattvaló keservesen fizet azért, hogy valamelyik elöljáróhoz szegődhessék, bírja annak védelmét és jóindulatát. Akár egész ország, teljes népesség is így válik rabszolga helyett korszerű gyarmati áruvá. Beléphet például valamilyen nemzetközösségbe, unióba és ezért megszabják, mennyi munkával, pénzzel adózhat új helyzetének; mennyi földet művelhet saját területéből, mit és mennyit termelhet. Az alattvalókat létminimumra szorítják, hogy az elöljárók pozíciójukat megtartva, gazdaságukat gyarapíthassák.

Alattvalóvá háromféle módon válhat az ember: vagy beleszületik, vagy saját, illetve mások választása alapján lesz azzá. Az alattvaló nemzésekor éppen úgy oldják meg a gatyamadzagot, mint az elöljáró esetében. Születni mégsem egyforma eséllyel szoktak. Akit eleve elrendelt alattvalónak nevelnek, csak a jegyzékben szerepel, mint leendő szolga. Azzal senki sem törődik, hogy a szülők hogyan és miből nevelik föl. (Nem kell bokanovszkizálni, mint azokat a lényeket, akiktől Huxley: Szép új világ c. könyvében már magzati fejlődésük során megvonják az éltető oxigén egy részét, hiszen ezt a társadalmi elvonások során szegénységbe kényszerített szülők maguk elvégzik.) Jogai is csak papíron vannak, de pontosan meghatározott kötelességeit a hatalom számtalan elnyomó szerve rendre előírja, betartatja, sőt olyan föladatokkal is megtoldja, amelyeket addig nem jeleztek, nem kértek tőle. Munkaköri leírásában erre utal az utolsó, általános meghatározás, hogy "a fentebb fölsoroltakon kívül köteles még mindazt teljesíteni, amivel elöljárói megbízzák".

Annak a könnyebb a helyzete, aki eleve alattvalónak születik egy szolga családjában. Az is rangot képez, ha eldicsekedhet vele: "az én őseim már ettől és ettől a századtól kezdve ezt az elöljáró családot szolgálták, nagy megelégedésükre". Íme még kiváltságokat is kaptak: darabka földet, amelynek a megművelése az övék, termése a gazdáé volt; nyúzott kutya bőrére cifra betűkkel írt tanúsítványt hűségükről, és a többi alattvaló között kivívott beosztásukról. Ezekkel a megkülönböztetésekkel a büszke és rátarti alattvaló helyet szorított magának a létra egy magasabb fokán, akár az időjós levelibéka a befőttes üvegben.

Nemzedékek és nemzetségek kiváltságává vált az alattvalói szerepkör, amelyet olyan büszkén óvtak, mint az elöljárók a magukét. Nagyon is tisztában voltak azzal, hogy a két rang között áthidalhatatlan a szakadék és ezt a társadalom elfogadta. Természetesen nem is voltak olyan nagyra törő álmaik, hogy valamikor, majd egyszer valamelyik ük-ükunoka leszármazottjuk fölöttessé fejlődhet, és a létra fokán a legmagasabbra ülve, kijuthat az üveg tetejére, hogy onnan zsupsz..., nagyot ugorhasson a zárt kamra egy másik polcára. Azt azonban mindenki érzékelheti, hogy mennyivel különb az al-alattvalónál egy felettes alattvaló, aki a többiek által végrehajtott föladatok minőségét és mennyiségét ellenőrzi. Így az elöljáró család által kinevezett hajcsár is lehet. Nem baj, ha a többiek nem szeretik. Senkire sem kényszeríthető rá, hogy "szeresse felebarátját", de az elvárható, mi több, kötelességük, hogy tiszteljék és engedelmeskedjenek neki.

Akinek nem volt olyan szerencséje, hogy ősi alattvaló családba szülessen, ezt az áhított helyet ki is érdemelhette. Már gyerekkorában ott sündöröghetett a tanítója körül, aki megkegyelmezett neki és számtanból nem buktatta meg, mert kertjükből tőle kapta a legvastagabb uborkát. Amikor kivergődött a padok közül, a jó tanító beajánlhatta a helyi kis elöljáróhoz mindenesnek. Amolyan lóti-futi suhanc lehetett, akinek kötelessége volt hallgatni, vakot utánozni és némának maradni. Tudomást sem venni mindarról, ami a házban történik. Ilyen körülmények között sokat tanulhatott, és elmélyülhetett az alattvalói munkakör rejtelmeiben. Ha elérte a katonakort és jól viselte magát, előbb beajánlották a helységből elszármazott és éppen vakációzni hazatért tiszt úrnak, hogy vegye maga mellé csicskásnak. Micsoda karrier! A legjobb ajánlólevél lesz, ha leszerel, és egy hasonló jó családból származó alattvaló lánnyal életre szóló frigyre kíván lépni. Kellő tapasztalat, megbízhatóság, katonás fegyelem és precizitás. Ez az igazi férjnek való! Innen már csak egy ugrás, hogy a főalattvaló elhelyezze a Nagy Házban, ahol rajta kívül vagy félszáz hasonló fiatal lesi az elöljáró család kegyeit.

Mindez törekvő munkával jár és nem biztos, hogy mindenkor meghozza a maga várva várt eredményét. Mennyivel egyszerűbb, ha valakit alattvalónak kijelölnek. Nem kell vergődni, több helyen kilincselni, csúszni-mászni, és békalátószögből nézni az elöljárók cipőit. Vannak olyan kutyaszerencséjű alattvalók, akiknek farkcsóválva csak a kellő helyen kell megmutatniuk magukat, hogy a nyakörvet rögtön rájuk illesszék, és az eldobott csontot sebesen visszahozzák gazdájuknak. Ha az elöljáró érzékeli, hogy az alattvalónak jelölt jól idomítható, egyszerűen beveszi a többiek közé, pórázra fogva kijelöli helyét közöttük és már révbe is jutott.

A kellemetlenebb az, ha az alattvalónak készülő nem érzékeli, hogy mire jó, és amikor kijelölik, nem kívánja helyét betölteni. Ellenkezik, elszökik, haladékot kér, minden lehetőséget megragad, hogy kibújjon a kötelezettség alól. Az elöljárók ezt azonnal fölfedezik és föltámad bennük a vadászösztön. Nem azért találták meg a nyulat, hogy elveszítsék. Hasonló trófeák százai vannak már a gyűjteményben, de nehogy már az alattvaló döntsön abban, mivé válik! Meg kell leckéztetni. Előbb csak befogják, rábeszélik, meggyőzik, azután kinyitják a csapda ajtaját: íme, ők igazán megértők vele. Szabadon távozhat, ha úgy döntött, elvégre nem követett el bűntényt. Az ilyen alattvaló-jelölt azonnal föl is veszi a nyúlcipőt, és mire az elöljárók a helyes döntésére várva sandán leeresztett szemhéjukat fölemelik, már hűlt helye van.

Ekkor jönnek a jogi meggyőzések. Látták, amint valamelyik éjszaka hazasietve nem bírta dolgát tovább tartani, és az egyik elöljáró háza mögött könnyített magán. Nem perelik érte, ha elszegődik. Legközelebb már tolvajláson érik, brutális bántalmazáson, élet ellenes cselekedeten, felségáruláson. Minden tény azt bizonyítja, a társadalomra nézve veszélyes bűnöző, akit ki kell vonni az értékes emberek közül, ha életét azonnal meg nem jobbítja. Az egyetlen adható reverzális levél, ha belép szolgának.

Az alattvalónak van még egy utolsó kísérlete. Megugrik és a másik településen keres menedéket. Csakhogy az elöljárók utána nyúlnak. A pribékek véresre verve, összekötözve visszahozzák és fölteszik neki a kérdést, hogy belép az alattvalók közé, vagy fölakasztják? A szíves unszolás teljesítését tovább már nem halaszthatja. Lassan beletörődik sorsába. Belekerül a befőttes üvegbe, de nem felejtik el makacs múltját, és ha a létrán kapaszkodni kezd, mindig visszarúgják. Az lehet a vigasza, hogy ennél mélyebbre már úgy sem juthat.

Ne azt vizsgáljuk tovább, hogyan kerül valaki alattvaló sorba, inkább azt elemezzük, hogy ott miként tölti be szerepét? Két alaptípus különböztethető meg. Az első az ideális alattvaló, akire minden elöljáró áhítozik. Ő önként és dalolva dolgozik. Igyekszik minél hasznosabban és többet végezni; olyasmit is, ami nem lenne kötelessége. Személyiségét előbb-utóbb föladja és csak az elöljárók kedvét keresi. Nem mérlegel, hogy ők milyen értéket képviselnek, ez nem föladata, csak a teljes kiszolgálás legjobb minőségét igyekszik teljesíteni.

A följebbvaló az alattvaló agyát kés nélkül nyitja meg. A tudatot kimossa, a saját gondolatát átplántálja. Ez volt az első átültetés, mielőtt századok múlva a szervcsere biológiailag megvalósulhatott volna. Amikor egy ilyen beavatkozás után az alattvaló megszólal, mint szócsövet csak a torkát adja kölcsön, de a belőle kiáramló hang már a fölöttesétől ered.

Személyes értékei közé tartozik, hogy titoktartó. Elvétve, saját társaságában tesz ugyan halvány utalást arra, hogy az elöljáró Nagy Házában is adódnak különös dolgok, de ezeket sohasem szellőzteti ki. Ő nem áruló. Igyekszik a gyanút és a misztikumot fönntartani, de bizonyítékot nem szolgáltat. Ha megszorongatják érte, inkább véráldozatra is képes, mint elöljáróit föladni.

Megérteti, hogy fontos ember. Lám, zsebtelefonnal is ellátták, hogy vele bármikor kapcsolatot lehessen létesíteni. Pantallóján minden reggel élt vasaltat a feleségével, haját gondosan hátra fésüli, ingét álláig begombolja, hogy jó benyomást keltsen. Ha az elöljáró maga elé rendeli, a szóban forgó tárgyon kívül mindig van néhány korszakalkotó ötlete, amellyel bizonyítja rátermettségét, kreativitását és azt, hogy minden idegsejtjével az elöljáró boldogulását szolgálja, a nap valamennyi órájában. Ezért hamarosan meg is jutalmazzák. Az elöljáró egy-egy bilinget mindig hagy azon a tányéron, amelyről evett, hogy mosogatás előtt az alattvalónak ne csupán a hulladékot lehessen kinyalni. Az alattvaló él is e kitüntető figyelmességgel, ezért testének tömege hamarabb gyarapodik, mint a többieké. Tapasztalta, hogy a tekintélye annál nagyobb valakinek, minél nagyobb méretű széket tud fenekével beteríteni. Így jut el szolgálata végén odáig, hogy az elöljáró kinevezi intézőjének. Ettől kezdve al-alattvalók lesik az utasításait. Ez a csúcs, a befőttes flaska pereme, amelyből kikandikálhat, de ha a fejét is ki szeretné dugni, hová tartozására figyelmeztetésül rögtön rácsavarozzák az üveg fedelét.

Az alattvalók másik típusa alattomos. Tulajdonképpen önmagán kívül mindenkit utál, társait éppen úgy, mint az elöljárókat. Közömbös mindenkivel szemben. Nem érdekli, mi történik a kenyéradójával, pedig tőle függ. Szívesebben látná karón lógni, és a szeme sem rezdülne. Állandó lázas semmittevésben leledzik. Rendkívül ügyes. Ezt az alibi munkát úgy tudja tálalni, mintha értéket képezne. Még panaszkodik is a megfelelő helyen, ahol tudja, hogy szavait percek alatt továbbadják az elöljáróknak, bizonygatva, mennyi föladata van, de ezeket senkinek sem adná át, hogy könnyítsen helyzetén, mert valamennyit csak ő tudja ellátni. El is hiszik neki. Ezért semmivel sem kap kevesebb megbecsülést, mint az a hűséges alattvaló, aki belerokkan a munkába, de nem panaszkodik.

Azt is elnézik neki, ha enyves kezű. Istenem, mással is előfordult már, hogy abból a közös tálból cseresznyézett, amelybe korábban egy árva szemet sem helyezett. Csak a mértékre kell vigyázni, hogy minden finom falatot el ne egyen az elöljárók elől. Gyűjti a fontos híreket. A füle úgy nyúlik, hogy még az elöljáró nászágya alá, a serbliig is elér. Azután kiszínezve valamennyit kiszivárogtatja. Mindenki sejti, hogy a legintimebb ágytitkok és hivatalos információk is csak tőle eredhetnek, hiszen más nem kerülhetett olyan közeli kapcsolatba a titoknokokkal mint ő, de semmit sem lehet rábizonyítani. Ha megszorongatják, frázisait úgy tudja görgetni, hogy azok mindig tisztára mossák.

Egyébként mosdatlan szájú. Jót még senkire sem mondott, de ezt olyan csalafinta módon teszi, hogy nem lehet rá haragudni. Öltözéke lezser. Minden kellék meg van hozzá, ami pozíciójához elvárható; csak a gombok nem mindegyikét gombolta be, a nadrágja éle sem egyenes, keszkenője sárgul a használattól, de utóvégre ő is csak egy alattvaló, és nem olyan nagy baj, ha külsejében különbözik az elöljáróktól.

Midőn körülötte nagyon szorul a hurok, elérzékenyül. Bűnbánóan elöljárója elé veti magát és zsebkendőjével újabb zsírréteget ken annak cipőjére. Annyira sajnáltatja magát, hogy végül alig várják, vége szakadjon a jelenetnek. Már azt is bánják, hogy bűnét fölemlegették és lelkiismeret furdalást éreznek. Mindezt nem árulják el neki, de lehajolnak hozzá, fölemelik, figyelmeztetik: többé ez ne forduljon vele elő és, hogy kipihenje fáradalmait, eltávozást adnak neki. Az elöljáró felesége titokban még pénzt is dug a zsebébe, hogy a tengerparton kicsit korhelykedhessen.

Más nézőpont szerint még egyszer tekintsük át az alattvaló történelmi helyzetét. A Hominidaek korában a kicsit az anyja védte. Suhanc korában már köteles volt a rangsorban nálánál följebb állókat kurkászással szociális gondozásban részesíteni. Ezért időnként a hozzá közelállók őt is megkurkászták. Ez az idilli állapot az őskorban keményedett. A be nem hódoló alattvalót a barlangból kiüldözték és a vadonban előbb-utóbb életét vesztette, vagy rövid úton agyonütötték. Ez világos, egyértelmű bánásmód. A rebellis tudta, mi vár rá, ha nem vállalja alávaló sorsát.

Az ókorban az alattvaló helyzete elkülönült. A rabszolga urának testileg, lelkileg mindenben kiszolgálója lehetett. Ha érzelmileg közelebb jutott urához, élete végén fölszabadította, de szolga-szegénységében rákényszerült, hogy egykori följebbvalójának asztaláról a morzsákat leszedegesse. Amennyiben gladiátor volt, ritka szerencsével minden véres küzdelmet átélt, egy idő után vitézségét elismerték és Rómában fölszabadították. A szabadság rövid próbálgatása után, amikor rájött, hogy számára nincs továbbvezető út, csupán a csőcseléket szaporította, és ez a helyzet lassú pusztulásához vezetne, visszament az arénába "edzőként" tanítani. Itt, mint kegyelt, változatlanul egykori urainak gondoskodását élvezte.

A középkorban tovább bonyolódott társadalmi helyzete. Változatlanul lehetett teljesen kiszolgáltatott rabszolga, tányérnyaló, külső bedolgozó ura háztartásába. Jobb pozícióba jutva, már a kastélyban, udvarházban lakva élvezhette alattvalói helyzetét. Ezek a körülmények a feudalizmus végéig konzerválódtak.

Az újkor hozta a legváltozatosabb alattvalói beosztást: rangok, kitüntetések, állások, hatalmi pozíciók adományozásával, és büntetésként ezek bármelyikének megvonásával. Ma ritkábban húzzuk magunk elé főnökünket, hogy kurkászással bizonyítsuk hű alattvalói elkötelezettségünket, bár még ez is megesik, és leginkább önkéntesen fölajánlott szexuális szolgáltatásban, vagy behódolva eltűrt szexuális zaklatásban fejeződik ki.

Korunkban a följebbvaló egyre inkább személytelenné és elérhetetlenebbé válik, ezért az alattvalónak mind nagyobb gondot okoz, hogy kinek hajbókoljon ahhoz, hogy a békalétrán egy lépcsőfokkal följebb üljön. Itt van mindjárt tisztelt barátom, aki egy helyi nagy gyár vezérigazgatója. A munkahely kerítésén belül saját kakashangján kukorékol. Csakhogy a gyár nem az övé. Tulajdonosai külföldön vannak. Hozzájuk hiába fordul, hogy céget mentő ötletét megvalósítva magasabbra hágjon, mert fölöttük egy nemzetközi részvény dirigál, akik kiszolgáltatottak a termelési és kereskedelmi viszonyoknak, a keresletnek és kínálatnak, a gyors termelési reagáló képességnek, illetve a legfőbb hatalomnak: a pénznek, amely egyik napról a másikra, mint a színét változtató kristály hol értékesebb, hol gyöngébb lesz, vagy eltűnik, mint a kámfor. Mire a helyi vezérigazgató hangja eljut a konszern elnökéhez, addig az egész vezérkar lecserélődik, esetleg más földrészre teszi át székhelyét. Mikorra a vezérigazgató a beterjesztését megfogalmazza, a gyárát áttelepítették a szomszédos országba, ahol az alattvalók még kevesebb bérért dolgoznak. Azon kapja magát, hogy körülötte már nincsenek alattvalók, csak ő ül még a szemétdombján rikácsolva, de hangját elnyelik és visszaverik a kiüresedett üzemet körülzáró falak. A legszánandóbb alattvalóvá zsugorodott, akit előrehozott nyugdíjkegyben menesztenek.

Az alattvalót meg lehet alázni, emberi mivoltából kivetkőztetni, vagy kiváltságokkal ellátni. Akár tehet róla, akár önhibáján kívül jutott erre a sorsra, a társadalomban mégis új értékrendet képez, akár megvetjük vagy sajnáljuk érte. Az alattvaló akármilyen helyről jött, szolgálatai árán bármilyen nyakörvet szerzett magának, mint a kutyából, belőle sem lesz szalámi soha.



GYÁVA

Az ember fajilag kétségtelenül hozott magával agresszivitást, legalábbis hajlamos rá. Életében a családi, társadalmi ráhatás következtében, a szocializációja során dől el, hogy az erőszakossága kifejlődik-e vagy gátlás alá kerül. Ha valakitől elvesszük a kultúráját, néptudatát, identitását és hitét, többé nem fűti eszme az erkölcsös életért, ezért bármire, a legdurvább agresszióra is képes.

Megítélésem szerint kétféle gyáva ember létezik. Az egyik a méhen belüli fejlődése során genetikailag elveszti agresszív hajlamát. A nép erre mondja, hogy galambepéjű, holott jól tudjuk, a galamb meglehetősen erőszakos madár. A gyáva másik típusa születésekor nem hoz magával több erőszakos hajlamot, mint más, de neveltetése és az agresszív megnyilvánulásaiért elszenvedett büntetések, megvonások, hátrányos helyzetek megtanítják arra, hogy elnéző, beletörődő és együttműködő ember legyen. A környezete ezt igényli, ezért kifejlődhet benne a "nyuszi". A "gyáva nyúl" népi kifejezés legföljebb részben igaz. Etológusok bizonyították, hogy ez a rágcsáló párzás idején a vetélytársakkal mind a négy lábával kemény "ökölvívó mérkőzésekben" vesz részt. Kis termete, növényevő táplálkozási szokása miatt a természet a táplálékláncba beépítette, ezért a nálánál nagyobb ragadozók prédaállata. Ebből következik, hogy veszély esetén "gyávának" mutatkozva, "fölkösse a nyúlcipőt" és idejében kereket oldjon.

Az embernél is van hasonlóság az említett állatok viselkedéséhez, de a társadalom a magatartásukat sokkal jobban befolyásolja. A gyáva a sikeresebb, mert jobban megtűrik, mint az erőszakost. A forradalmárt általában kivégzik, bebörtönzik, őt és családját lehetetlenné teszik, kiszorítják az uralkodó rétegbeli boldogulók közül. Az alattomos, a gyáva besúgó tisztes fizetést kap, elnézik kisebb botlásait. Akár a nyúl esetében, ő szaporodik jobban. Azok a népek, amelyek gyakorta lázadnak, hősöket és mártírokat faragnak gyermekeik legjavából, kiirtódnak, lassanként eltűnnek a történelemből, mert mindig a patkány szaporodik jobban, és bár pusztítgatják, igyekeznek annyit meghagyni, amennyi szükséges a társadalmi egyensúly megtartásához. Ezért nem igaz az a közmondásunk sem, hogy "gyáva népnek nincs hazája". A gyáva szüntelen maga előtt tolja az őt védőt, aki rendre helyette veszik el, míg ő a háttérben marad, és a veszély elmúltával tovább éli megszokott életét. Egy biztos, bármiként is cselekszik, belőle sohasem válik oroszlán.

A gyáva mindig alattomos és árulásra alkalmas. Fölhasználható minden erkölcstelen dologra, elég megfélemlíteni. Szereti a törleszkedést, hízelkedést. "Macskatermészete van" - szokták rá mondani. Mindenkit képes kiszolgálni, aki agresszívabb nála. Az összeütközéseket kerüli, inkább meghunyászkodik. Ha hiába tér ki, rajta mégis erőszakot hajtanak végre, sebeit világfájdalommal nyalogatja, és szerencsétlennek érzi magát. Tele van alantas indulatokkal. Titokban kezét dörzsöli, ha a számára koncot vetők közül valaki pórul jár, miközben sajnálatában könnyeit törülgeti.

A gyáva emberrel nem érdemes packázni. Tudni kell, hol a mérték, ameddig üthető. Ha sarokba szorítják, patkányként harapni kezd. Beárul és tanúkat szerez. Támadójára még olyan cselekedeteket is rábizonyít, amelyeket nem követett el. A megtorlásban kíméletlen tud lenni, amíg kétes értékű hatalmat kap.

Az ilyen ember nemcsak lelkileg torz, de legtöbbször született vagy szerzett testi hibája következtében, tehát önhibáján kívül is személyiségtorzulást szenved. A gyávák között ritkán találni két méter magas, mázsa tömegű atlétát, aki már a puszta megjelenésével is tiszteletet, legalábbis kíméletet parancsol, annál többet láthatunk a gyönge, hibás alkatúak csoportjában. Ez nem "faji" kérdés, hanem természeti adottság - úgy mondják, hogy "a természet elhibázta" -, amely miatt az ilyen szerencsétleneket a diktatúrák kihasználják, ahelyett, hogy humánummal kezelnék őket.

A gyáva ritkán választ erőszakos társat. Madách szerint "ebnek is eb a párja". Esetünkben az a mondás sem igaz, hogy "az ellentétek vonzzák egymást". Más kérdés, a gyávának esetleg igénye lenne egy erős védelmezőre, de az erőszakos ember ritkán választ maga mellé ilyen barátot, hitvest, hacsak azért nem, hogy szadisztikus vágyait a gyáva állandó gyötrésével kiélje.

Ahogy az erőszakos egyéniség szélsőséges, a gyáva is a végletek másik részéhez tartozik. Valamiképpen mindegyikhez többet kell alkalmazkodni, keservesebb a velük való együttélés vagy kapcsolattartás, mint a kiegyensúlyozott személyiséggel. A gyáva nem válogat, alapjában mindenkit utál és irigyel vagy azért, mert agresszív, avagy a kiegyensúlyozottsága miatt.

A gyáva ösztönösen rejtőzik. Mindig nesztelenül jár, mintha mezítláb volna. Szereti a gumitalpú és vászoncipőket. Az ajtót véletlenül sem csapdossa. Igyekszik beleolvadni környezetébe, hogy észrevétlen maradjon, miközben sunyi módon mindent megfigyel, és magában elraktároz, hogy tapasztalatait adott pillanatban bárki ellen fölhasználhassa.

Különös ellentmondásként szereplési vágya is van. Imádna kitűnni, illetve valami olyan dolgot cselekedni, amely meghozná neki az áhított elismerést és kitüntetést. Utóbbiért akár a családját is föláldozná. Ez a magatartása azért alakult ki, mert a kiválóság társadalmi védelmet is nyújtana neki az agresszorokkal szemben. Nem ő lenne a célpont. Ugyanakkor a megméretés, a felelősség és a teljesítmény elérése nem tetszik neki. Szorgalma addig terjed, míg vele egyéniségét födheti.

Nárcisztikus tulajdonság is van benne. Szeret tükör előtt hosszan magával foglalkozni. Gondosan elrendezi haját, ruháját. Nemétől függetlenül örömmel használ élénk illatosítókat és különleges díszeket. Szeretne magával elégedett lenni, és ezt az örömet meg is szerzi. Ha piperézésén rajta kapják, roppant dühös, de ha a fölfedező nálánál erősebb egyéniség, igyekszik indulatát palástolni.

Lelki vonatkozásban a fájdalomküszöbe rendkívül változó. Hol túlérzékeny és sohasem tudhatja az ember, mikor sérti meg, ha ezt nem is mutatja ki, hol pedig semmit sem vesz magára. Lelkére pajzsot, testére páncélt növeszt, hogy bevehetetlen bástya legyen. Tűrőképessége mindkét szélsőséges irányban meghaladja a fejlett személyiség által elviselhetőt.

Soha sincs világos, tiszta fogalmazása. Jelképekben beszél, amely így is, úgy is érthető. Nehéz rábizonyítani, hogy szavaival kígyóként mérges nyálat lövellt, mert mondandóját nem pontosítja, csak érzékelteti. Amikor rákérdezünk, hogy "ez a célzás nekem szólt?", magában azt gondolja, hogy "ez már nem célzás volt, hanem találat", míg szavakkal azt közli, hogy "ne vedd magadra, csak általában említettem". Itt a témának és a vitának vége. Egyiket sincs értelme tovább folytatni, mert az ember úgy kaphat újabb nyilakat, hogy azokat tisztességes körülmények között nem tudja visszalőni, miközben a sebző gyáván megfutamodik.

Végül bele kell törődnünk, hogy a gyáva természet és személyiség hozzátartozik az emberhez. Tetszik, vagy sem, itt van velünk. Néha elviselhetetlenül nagy csoportosulásokban, máskor sajnálatot ébresztő magányban. Ha sokan vannak együtt, természetük átcsap a másik végletbe, erejük megnő és puszta jelenlétük is agresszív lehet.

 

RAB

Amikor csuklóján csattant a bilincs, még fogalma sem volt róla, hogy rab. Az egészet tévedésnek tartotta. Ő sohasem keveredett olyan ügybe, amiért vádolták. Egész életében feddhetetlen, tiszta erkölcsű volt. Már a kihallgatások és a későbbi tárgyalások során is elmondta, hogy félreértésről lehet szó. A lelkiismerete nem szólalt meg, nem lázadt ellene, és ez számára biztos jelzésnek tetszett.

Mindez süket fülekre talált. A föllebbezések után, a végső tárgyalást követően kimondták az ítéletet, és mint a kutyát, bilincsére erősített hosszú láncon elvezették. Zárt autóban, hosszú utazás után, rosszul megvilágított, keskeny folyósón kanyarogva megérkezett egy vasajtó elé. Akár a pokol szája, hirtelen kitárult előtte. A kísérője a kötelékét lekapcsolva belökte a cellába. Dörrent mögötte az ajtó és az addig pislogó lámpa is végleg kialudt. A feje fölött méternyire tenyérnyi ablakon vasrács, és a dróthálós tejüveg mögül szürkén tolult be a megszűrt fény, amelyből nem lehetett tudni, hogy a nappal természetes világa-e, vagy az odakint álló világítótestből ered.

A falak mentén körül vaságyakat látott. A sarokban fali csap, alatta eldugult szürke betonmedence, melyből a bűzös szennyvíz a repedésen keresztül jókora tócsában a koszos padlóra szivárgott. Mellette horpadt bádogvödör szolgálta az ürítkezést. Nyitott száját két hónappal korábbról származó napilap darabjával takarták le. A dátumozásból sejteni lehetett, hogy a börtönszobának azóta nem volt lakója.

A rab megvackolt az egyik ágyon és álomba merült. Hirtelen úgy zuhant rá a süket csönd, ahogy hegytetőről a völgyben ballagó utasra esik az ormótlan szikladarab. Amikor az átélt izgalmaktól elszenvedett idegi fáradságot kezdte kialudni, zavaros álomképek jelentek meg előtte. Száguldott felé a rabomobil, és képtelen volt elugrani előle. Hatalmas ütést érzett a mellkasán: a gépszörny keresztülhajtott rajta. Lapossá vált, akár egy papírszelet, amelyből sárkányt készítettek a gyerekek. Az eresztő zsinór nyergét rosszul szabták, mert több méter magasról körbe keringve mindig lezuhant és összetörte magát.

Hirtelen fölérzett. Tápászkodva fölült. Gyomra korgott az éhségtől és szomjas volt. A csaphoz ment és tenyerét alátartotta. A csurdogáló vízben gyorsan mozgó, piros kukacokat pillantott meg és undorodva kiloccsantotta. Visszahanyatlott. Figyelte az ajtót, mikor hozzák az ételt. Szeme előtt gőzölgő bogrács jelent meg, orrában érezte a marhapörkölt illatát és akkorát nyelt, hogy az ádámcsutkája keresztbe akadt a torkán.

Ki tudja, hány óra telt el, amíg az ajtón nyikorogva kinyílt a rés és belöktek rajta egy bögre hideg levest, amelyben - a szürke, habos zsírjába fagyva - használt fogpiszkáló és lerágott csirkecsont díszelgett. Hozzá sem nyúlt. Talán újabb fél nap is eltelhetett. Ismét kinyílt a kukucskáló. Amikor az őr meglátta, hogy a leves érintetlen, társának annyit dünnyögött, hogy van még az előzőből, ide nem kell újabb adag és bezárta a rést.

A fogoly ismét várt. Már teljesen kiszáradt a szája, és végtagjai remegtek az éhségtől. Kilökdöste a levesből a hulladékot, majd öklendezve megitta. Kintről zörgést hallott. Fölélénkült és kíváncsian figyelt, hozzák-e napi adagját? Az ajtó nyikorogva kinyílt, és belökték rajta a következő cellatársat. Az orrából láthatóan szivárgott a vér, és a piszkos szürke rabkabát elején jókora foltot hagyott. Kérdezni akarta, mi történt vele, de szóra nyitva száját, a fickó azonnal bedugta fülét, behunyta szemét, jelezve, hogy nem kíván beszédbe elegyedni.

Különös alak volt a jövevény. Behúzódott a másik sarokban lévő ágyra. A fal felé fordult, és moccanatlanul feküdt a következő napig, amikor a leselkedőn két bögre beszáradt és megrepedezett tetejű főzeléket taszítottak be nekik. A fickónak korábbi gyakorlata lehetett a börtönkoszt fogyasztásában, mert ujjával kipiszkálta a még mozgó csótányokat, és egy hajtásra kiszürcsölte a kotyvalékot. Társára most sem nézett. Ismét a fal felé fordult. Úgy viselkedett, mintha egyedül lenne.

A következő nap nyílt az ajtó és belökték harmadik társukat. Akkora darab, középkorú férfi volt, mint egy gólem. Dühöngve nekiesett az ablakrácsnak. Úgy rázta, mint kutya a lábtörlőt. Fölrúgta a büdös küblit, és tartalma összekeveredett a mosdóból szivárgó szennylével. Az orrfacsaró bűz mindent elárasztott, és beleitta magát ruhába, takaróba. Végigtapogatta az ágyakat. A másik két fogoly alól kirángatta a félig üres szalmazsákot. Megvizsgálta, jobbak-e, mint ami neki jutott, majd kicserélte a betegorrú fekvőhelyével. Ő nem szólt semmit. Közömbösen tűrte és ismét a fal felé fordult.

A bíróságok jól dolgoztak. Naponta újabb foglyok érkeztek. A zárkában valamennyi ágy lakóra talált, majd az újonnan jövőkkel megosztoztak és összeszorultak. Kettőnél több ember nem fért egy fekhelyen. A később érkezők a csupasz földön guggoltak. Már nem az volt a gond, hoznak-e ételt és milyen lesz, hanem az, végre sor kerül-e rájuk a mocskos vödrön kuporogni, jut-e víz a csöpögő csapból, és marad-e annyi levegő, hogy lélegzethez jussanak? A foglyok egész nap csoszogtak, káromkodtak, veszekedtek, lelökdösték egymást az ágyakról. Aki pillanatnyilag kis életteret akart magának szerezni, az öklével vagy szájával kiharcolta, de mire igazán birtokba vehette, a másik elfoglalta.

Menetrendszerűen megérkezett a hideg leves vagy a szikkadt főzelék. Ki lehetett számítani, mikor folyik ki a színültig megtelt kübli tartalma, a gólem mikor kezd el dühöngeni, és előle hányan kapaszkodnak föl a falra. Ez a menetrend rendszerességet vitt az életükbe. Az első rabban képzavar támadt. Olyan volt, mintha zsúfolt vonaton utaznának, ahol jár-kel a kalauz, az ülések között végigtolják a rozoga büfékocsit, amelyen semmi hasznos sincs; ami van, az is elérhetetlenül drága és pocsék. Időnként zökkenve megáll a szerelvény. Ki- és beszállnak, majd zakatolva, lökdösődve újra indul. Fütyülés, leállás, utas cserélődés, állomások sora a végtelenített vágányokon, amelyek elvesznek a távoli ködben és a semmiben érnek véget. Nem lehet tudni, az út elején, felén, végén jár-e a vonat, csak megy-megy lassan, mint a bolond óra, amelyiknek kinyúlt a rugója. Mindenki keresi, hogy beszabályozza, de senki sem találja.

Az első fogoly már nem álmodott rémeket. Egyáltalán nem is aludt úgy, ahogy polgári életében megszokta. Összegücsörödve, lába valamelyik társával egy ágyon összegubancolódva, elfojtott zokogás, bélgázok jól halható kiszabadulása, böfögés, sóhajtozás, káromkodás közepette szendergett. Mindig résen kellett lenni, hogy feje alól mikor lopják ki az összeragadt szőrcsomót, amelyet valaha rongyos, piszkos huzat párnává fogott össze. Néha fenékre verősdivel, máskor általános tetvészkedéssel múlatták az időt. Ez utóbbit találta a legjobbnak. Úgy érezte magát, mint majom a ketrecben, mikor párja maga elé vonja, és fején visszafelé borzolni kezdi szőrzetét, kiszedegetve minden mozgót és az élettelen serkét. Foglalkoztak vele. Valaki tépdeste a haját, húzkodta a szakállát, nyomkodta a szutyoktól elgennyedt szőrtüszőit. Talán kisgyerekkorában érezte magát így anyja ölében.

A napok végelláthatatlan és megszámlálhatatlan sora összeolvadt egy nagy, közös együttlétben, amikor - érzelmek nélkül - az indulatok, ösztönök és a legalapvetőbb életfunkciók kielégítése szerepelt napirenden. Megelégedést jelentett számára, ha a küblibe elsők között ürítkezhetett, vagy nem a földön, hanem valamelyik vaságy sarkán jutott neki hely. "Aki a kis örömöket nem értékeli, az a nagyot sem érdemli."

Már régen nem gondolt bíráira, sem a vádra. Helyzetével megnyugodott. Világossá vált, hogy időnként - amikor a folyósón végighúzzák az akasztófát, és a zárt udvaron döngve beleállítják a gödörbe - a börtön összes lakója összerezzen; de a kötélen nem ő kerül sorra, hiszen ezt korábban is megtehették volna. Pontosan nem emlékezett az ítéletre, de valószínűleg életfogytiglanis. Amíg mozogni tud és ver a szíve, itt lakhat. Központilag gondoskodnak róla. Időnként kap a moslékból annyit, amennyivel a következő időszakot átvegetálhatja. Mint a zárka első jövevényének, bizonyos tisztelet is kijárt neki, mert köztük rabként ő volt a legöregebb.

Nem csörgött hajnalban az óra, mint akkor, amikor még otthon aludt és dolgozni járt. Nem kellett a feleségének vagy az anyjának hazudozni, hogy miért jött haza ilyen későn; pedig nem is követett el rosszat: csak a sarki ivóban megünnepelték a munkatársuk névnapját. Nem tartott attól, hogy holnap milyen újabb nehéz, vagy megoldhatatlan föladatot kap. Lesz-e munkája, elszeretik-e a feleségét, intőt hoz-e a gyerek, be tudja-e fizetni a következő havi bankrészletet? Ha netalán odakint katasztrófa lenne, emberek maradnának födél és élelem nélkül, róluk akkor is gondoskodnak. A feszítő gondok régen mind a múltba vesztek. A kiszámíthatóság nyugalma lassanként úrrá lett rajta és megszokta változatlan, békés életét.

Fegyházruhát és rajta egyéni számot kapott, míg körülötte sokan még a foszladozó polgári gúnyájukat viselték. Most ébredt rá, hogy többé nem fogoly, hanem rendesen nyilvántartott, fegyveres védelem alatt álló, államilag elismert rab. Etetik, mosnak rá, gondoskodnak róla. Átérezte, ez az állapot fölér egy jó nyugdíjjal. Amikor a többiek nem látták, gyakran mosolyogva összedörzsölte kezét

 

 

ZSUGORI

A zsugori ember különös teremtménye Istennek. Nem szabad összetéveszteni az ésszerűen takarékossal. Kialakulása az emberré válás utáni történelmi korba, a vadászó, gyűjtögető időszakra vezethető vissza, amikor életmentő fontosságú volt, hogy a téli időszakra, a javak nehéz beszerzése miatt minél több élelmiszert tudjanak fölhalmozni. Különösen a jégkorszakban Európa mérsékelt égövi, illetve északi fekvésű vidékein csak az maradt életben, aki hangyaszorgalommal minél többet tudott güzülni és elraktározni. Az emberben erősen, tehát ösztöneitől támogatva, de már tudatosan kötődött a harácsolás szükségessége. Kultúrtörténelmünk során ez a magatartási forma kettévált. Az egyik gyűjtögetési szokás - ha az nem törvénytelen eszközökkel és öncélúan, hanem a köz javára történik - hasznossá vált. Ezekből alakultak ki a múzeumok, közgyűjtemények, a törzsi, nemzeti kincsek, amelyek nemzedékek során védelmet kaptak és öröklődtek. Egy nemzeti múzeum például adott térség népességének történelmi, művészeti ereklyéit, alkotásait, vele a társadalom szellemiségét őrzi.

A másik gyűjtögetési szokást a zsugori képviseli, aki túlzásba viszi a javak megkaparintását, fölhalmozását és védelmét. Benne ez a belső késztetés közvetlenül már nem létkérés. Számára a biztonságot jelentő gyűjtögetés, mint gyakran fáradságos vagy veszélyes munka másodrendű. Közülük legtöbben a megszerzett vagyonnal nem a hatalmukat kívánják gyarapítani, legföljebb ez is motiválja őket. Mindenféleképpen egyéni érdeket képvisel, ezért önző, hiszen minden olyan magatartás, amely az individuumon keresztül nem a közösség hasznát növeli, terméketlenné válik.

A zsugori ember agya "más csavarra jár", mint a reálisan gazdálkodóé. Ebből következik, hogy nemcsak magatartásában, de egyéniségében is eltér az átlagot jelentő többiektől. Ez az embertípus lehetőleg nem kockáztat. Nem ruház be, nem ad pénzt olyan vállalkozásra, amelynek a kimenetele nem látható, és a következménye nem mérhető föl. Szívtelen és könyörtelen, mert egy fillért sem ad kölcsön, netán ingyen kegyelemből ajándékozva, olyannak sem, akinek ez életmentő lenne. Tőkéjét még pénzintézetben sem helyezi el szívesen. Minden külső beavatkozástól retteg, amely elveheti, vagy devalválhatja vagyonát.

A zsugori mániákus ember, éppen ezért pszichológiai, súlyosabb esetben pszichiátriai eset. Személyiségének fejlődése megrekedt a személyes önzésnél. Számára nem létezik közösségi gondoskodás, ezért magának való. Legtöbbször nincsenek barátai, társai, hiszen még a családtagjaira is féltékeny. Őket a lehető legnagyobb mértékben hajszolja, kizsákmányolja és kihasználja. Az általuk megtermelt javakat arányos részben nem adja nekik, hanem ahhoz a családi vagyonhoz csapja, amely egyedül az ő kezében van, és minden téren rendelkezik fölötte. Ha gyermekei jobban keresnek, férje, felesége többet hoz haza, mint ő, ez erősen bosszantja.

A vagyongyűjtés tekintetében a zsugorinak két típusa van. Az egyik a magát és környezetét nem kímélő. Az ilyen ember értelmetlenül hajszolja önmagát, családját, az alkalmazásában álló embereket. Számára az órák és a napok összefolynak. Látomtól vakulásig dolgozik és dolgoztat. A 20. század közepéig a jómódú gazdák, iparosok és kereskedők között gyakran föltűntek ezek az alakok. Olyan ócska ruhákban jártak, akár a koldusok. A birtok, üzem, bolt fejlesztésére, beruházásokra, modernizációra nem költöttek. Elhanyagolt, gazdagyalázószerszámokkal dolgoztak. Ha valami végleg elromlott, helyette nem vettek másikat, nem siettek vele javító mesterhez, hanem igyekeztek maguk megbarkácsolni.

Ez a típus a kosztra is igénytelen. Aki nála evett, maradékot véletlenül sem hagyott, mert egy-egy etetéskor felét kapta annak, mint amennyit szervezete igényelt volna. Cselédeik, munkásaik, eladóik jó, ha egy évet kibírtak náluk, de gyakorinak számított, hogy jóval korábban elszökdöstek tőlük. Házastársát, gyerekeit agyondolgoztatta. A huszonévesek már hajlott hátúak voltak, soványak, elesettek, sajnálatra méltók. Legtöbb nem is házasodott meg, mert a gyönge legényt, vagy a gebe nőt senki sem választotta társának. Azt tudták, hogy hiába van a családnak nagy vagyona, abból a zsugori családfő egy körömaljányit sem oszt ki halála előtt.

Az ilyen parasztgazda elsősorban a földet gyűjtötte. Addigi történelmi tapasztalata az volt, hogy a földet sem az ellenség, sem a szomszéd, sem más irigy ember nem tudja elhordani. Nem számoltak azzal, hogy egyik napról a másikra a társadalmi rendszer gyökeres megváltozásával együtt járhat a tulajdonviszonyok teljes átformálódása is, amikor a föld gazdát cserél, és elvileg mindenki tulajdonosa lesz, de a nevén senkinek egy kapavágásnyi sem marad. Ezt még a józan észjárású emberek sem tudták elképzelni, mert ellene szólt minden addigi valóságos tapasztalatnak és az emberi természetnek. A gazdák számára olyan volt ez, mintha a levegőről a víz alá kellett volna bújni, és ott élni.

Természetesen nemcsak a gazdák, említett társadalmi csoportok között volt zsugori. Ezt az embertípust megtalálhatjuk a polgárok, de a felsőbb- és az uralkodó rétegek között is. Az ilyen ember megalomániája mind jobban elhatalmasodik. Semmi mással nem törődik, csak azzal, hogy az ő fukar természete érvényesüljön, és mindenki neki gyűjtsön.

A zsugori másik típusa az ügyeskedő. Ő rest munkával fáradozni. Világ életében kerülte a szerszám boldogabbik végét. Ugyanakkor minden piszkos munkát elvállalt, amellyel vagyonhoz juthatott, bármennyire is sértette ez a tisztességesen dolgozó és érvényesülő embereket. Köztük van a legtöbb politikus, tányér-, talp- és fenéknyaló. Nem tud olyan társadalmi rendszer létrejönni, amelyiket teljes erőbedobással ki ne szolgálna, csakhogy többet harácsolhasson, mint mások szorgos munkával. Mindig ott settenkedik a tűz körül. Első kézből szerzi híreit. Órával hamarabb tud a változásokra reagálni, mint mások, ezért könnyebben szerzi meg a javait. Ő a könnyen élő.

Imádja a kiskapukat, amelyeken gerinchagyottan, gilisztaként is átpréseli magát, csakhogy előnyhöz jusson. Az ilyen ember könyörtelen, szívtelen, mindenkit kihasználó, mindenkin keresztül gázoló, aki nálánál védtelenebb. A szleng "biciklis" típusnak nevezi, aki fölfelé hajol, lefelé tapos. Belőle lesz a legjobb besúgó, ezért minden diktatúra kegyeltje. Kiváló rekvirálónak bizonyult évszázadok során, mert a kárvallott embernek még a feje alól is kirángatta a kispárnát. Kíméletlenül elvitt mindent, amit a szeme meglátott. A jegyzékben azután nem mindent szerepeltetett. Vagyona gyarapítására igyekezett a zsebét megtömni, nehogy valami kínálkozó, apró körülményt is elmulasszon. Árveréseken, börzéken ott lebzsel, igyekszik befolyásolni a becsüsöket és a kikiáltókat. A dörzsöltebbek a tőzsdéken is informálódnak, de arra vigyáznak, hogy ne az ő pénzüket kockáztassák. Fülbe súgnak másoknak, és ha bejön a javaslatuk, azért busás hasznot követelnek.

Ez a típus mindig a társadalom fölszínén úszik, ha a toronyból kilódítják, akkor is talpra esik, mint a macska; amikor a főbejáraton kiröpítik, visszaóvakodik a hátsó kapun. Szemtelen, mint a piaci légy, és a saját anyját is eljárulná egy tál lencséért. Behízelgi, beverekszi magát minden fontosabb fórumon. Társadalmi pozíciókat gyűjt, és amíg az érdeke úgy diktálja, látszatbarátokat szerez, akiket abban a pillanatban elejt, ha számára már nem hajtanak hasznot.

Amikor jól megszedte magát, mint úr a bástyákkal védett végvárába, visszavonul birtokára. Jelentősen abban tér el a családját nyúzó zsugori típustól, hogy gyerekeit, házastársát finom előkelőként tartja és nevelteti. Nem keveredhetnek mindenféle koldussal, senkiházival, akik csak napi munkájuk béréből élnek. Nem felejti el, hogy valaha ő is közülük való volt, és undorodik a szegényszagtól. A szociális hálót nem szövi tovább, hanem tőle telhetően szétszaggatja, hogy a keletkezett lyukon az adakozás, legtöbb adózás kötelékéből kibújhasson. Utódai már az apjuk által szerzett vagyon, illetve kényszerű adófizetés révén, a javaik alapján örökölnek, és nem a saját érdemeikkel szereznek rangot, elismerést, kitüntetést. Neveltetésük eleve úgy történt, hogy beléjük oltották: ez jár nekik.

Vagyonukat csak a hatalomszerzésre használják föl, azzal a félős óvatossággal, hogy ebben a veszélyes küzdelemben egy petákot se veszítsenek, inkább tovább gyarapodjanak. Természetes, hogy ők a nélkül markolhatnak a közös tálból, hogy abba előbb bármit is tettek volna. Nem tudják, hogy apjuk ülepén valaha lyukas volt a nadrág. Ha valaki erre figyelmeztetné őket, ebben csak a rosszindulatú pletykát, mint a tényeket látnák.

A valódi veszély a társadalom és környezete esetében akkor jelentkezik, amikor vélt vagy valós szellemi értékeivel is fösvénnyé válik. Legtöbbje komi-tragikus, mert olyan gondolatát, találmányát igyekszik mindenki elől elrejteni, amely semmilyen értéket sem képez, vagy alig számottevő. Szellemi javait megbomlott értékítélete fölnagyítja, és nevetségesen dugdossa mások elől. Föltalálja a spanyolviaszt, amelyet előtte már jóval korábban ismertek és használtak. Ritkán előfordul, hogy ez az érték valóban hasznos, és fontos lenne megosztani, mert sokan hasznát vennék. De irigyen dugdossa, rejti, nehogy másnak jót cselekedjen, vagy örömet szerezzen. Lelkileg képtelen arra, hogy bármit is megosszon másokkal. Termékeit gyakran addig zsugorgatja, amíg azok elévülnek, az idő túlhaladottá teszi őket, vagy mások is föltalálják és jelentkeznek vele. Ilyenkor legföljebb csak a harc marad számára, hogy kié volt az elsőbbség.

A zsugori egyénisége a "fejlődés" fokozatait betartva, akkor alakul ki igazán, midőn az érzelmeivel is kezd kínosan takarékoskodni. Amikor a szeretetét mindenkitől kezdi megvonni, nehogy kiárusítsa magát. Őt lehet szeretni, bár azokban bizalmatlan, akik szeretettel közelednek felé, de tőle senki sem várhatja, hogy rokonszenvezzen vele. A lelki megnyilvánulások mindig gondot okoznak, és a bajban lévő sajnálatát eredményeznék. Neki erre nincs szüksége, sőt fél tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. A szánalom, a segítség a vagyon számára kimondottan veszélyforrást hordoz. A lelket meg kell keményíteni, és ha valaki nála bármilyen szeretettel, de kedveskedésért jelentkezik, el kell utasítani, mielőtt érzelme koldulásba nem csap át.

A zsugori jól érzi magát abban a világban, amelyet kialakított. Ez a lételeme, mint békának a mocsár. Hiába csókolja meg, akár a legszebb királykisasszony is, nem változik igazságos, szép királyfivá, mindig varangy marad. Ezt ő nem tudja. Értelmi képessége csak egy irányba nyitott, a vagyonszerzés és annak eszelős kuporgatása felé. Ezért bármilyen áldozatra képes, különösen, ha az nem sújtja. A legtöbb zsugori képes föláldozni mindenkit, aki körülötte él, valamiképpen a hatósugarába tartozik. Ha vagyonról van szó, nincs sem gyerek, sem szülő. Biológiai órájukat csak a javaik mozgatják. Ez életük rugója.

Egyről megfeledkeznek, haláluk után egy fillért, egy őszinte részvétet sem visznek magukkal a sírba. Mint a helység "nagy polgára", legfeljebb egy név lesz valamelyik lajstromban, lábjegyzet a futottak még listáján, de gyorsan elfelejtik. Hamarosan az sem lesz, aki átkot szórna rá.


Vége
(nincs, csak nem írtam tovább.)


http://mek.niif.hu/08500/08582/html/#2

Képtalálat a következőre: „SZENTI TIBOR”

 

Keresőkérdés: Szerző=SZENTI TIBOR (ékezetesen)

A találatok száma: 31

 

Hódmezővásárhely néprajza
http://mek.oszk.hu/14800/14838

Gulácsy Éva - Szenti Tibor: Empátia
http://mek.oszk.hu/08900/08968

Szenti Tibor: Állat vagy ember?
http://mek.oszk.hu/08900/08974

Szenti Tibor - Bicsérdy Gyula: Állatjelölések
http://mek.oszk.hu/09300/09366

Szenti Tibor: Betyártörténetek
Mondák és dalok

http://mek.oszk.hu/08500/08584

Képtalálat a következőre: „SZENTI TIBOR”

 

 

Szenti Tibor: Bibó Lajos vallomásai
http://mek.oszk.hu/08600/08636

Szenti Tibor: Egészségünkért!
Tanácsok lakosságunk testi és lelki egészségének megőrzéséhez

http://mek.oszk.hu/08900/08983

Szenti Tibor: Építőáldozatok nyomai Hódmezővásárhelyen ; Befalazott emlékek a hódmezővásárhelyi tanyák építményeiben
http://mek.oszk.hu/09000/09005

Szenti Tibor: Haiku
http://mek.oszk.hu/08400/08419

Szenti Tibor: A halál
http://mek.oszk.hu/08900/08975

Szenti Tibor - Kéri László: Harmónia
Elbeszélések, Kéri László festményeivel

http://mek.oszk.hu/15700/15759

Szenti Tibor: A hit
http://mek.oszk.hu/08900/08970

Szenti Tibor: Íme, az Ember!
http://mek.oszk.hu/12100/12117

Szenti Tibor: Istenhez közelítve
Esszék

http://mek.oszk.hu/08500/08576

Szenti Tibor: Jocó, szólnak a harangok!
Emlékezés Nagy Józsefre, a Magyar Televízió főoperatőrének vásárhelyi művészkorszakára

http://mek.oszk.hu/08800/08833

Szenti Tibor: Kalászkisasszony
Történetek a szerelemről

http://mek.oszk.hu/08500/08573

Szenti Tibor: Készülődés az elmúlásra
Tanácsok betegeknek, gondozóiknak, gyászolóknak

http://mek.oszk.hu/08900/08982

Szenti Tibor - Holler László: Két világ között
Irodalmi olvasmányaim

http://mek.oszk.hu/08600/08629

Szenti Tibor - Bicsérdy Gyula - Facsar Imre: Marhavész a XIX. század első felében
http://mek.oszk.hu/09300/09343

Szenti Tibor: Megkapaszkodás és elszakadás
http://mek.oszk.hu/08900/08976

Szenti Tibor: Önismeret
http://mek.oszk.hu/08900/08969

Szenti Tibor: Parasztvallomások
Gazdák emlékezése Hódmezővásárhelyről

http://mek.oszk.hu/08600/08696

Szenti Tibor: Paráznák
Dél-alföldi szexuális bűnpörök a feudalizmusból, 1723-1843

http://mek.oszk.hu/08400/08461

 

Képtalálat a következőre: „SZENTI TIBOR”

 

Szenti Tibor - Szűcs László: Rendhagyó lexikon
Esszék

http://mek.oszk.hu/08500/08582

Szenti Tibor: Szampó és Mirmidó
Elbeszélések

http://mek.oszk.hu/08500/08572

Szenti Tibor: A szeretet
http://mek.oszk.hu/08900/08971

Szenti Tibor: A tanya
Hagyományos és átalakuló paraszti élet a Hódmezővásárhely-kopáncsi tanyavilágban

http://mek.oszk.hu/08700/08709

Szenti Tibor: A tetejetlen fán
http://mek.oszk.hu/08800/08803

Szenti Tibor: Az út végén
Elbeszélések

http://mek.oszk.hu/16300/16394

Szenti Tibor: Vásárhelyi emlékeim
http://mek.oszk.hu/08500/08578

Szenti Tibor: Vér és pezsgő
Harctéri naplók, visszaemlékezések, frontversek, tábori és családi levelek az első világháborúból

http://mek.oszk.hu/08700/08715

Képtalálat a következőre: „SZENTI TIBOR”