Payday Loans

Keresés

A legújabb

Kemény Zsigmond eszméi
Boldog-boldogtalan emberek életminősége
2010. augusztus 15. vasárnap, 20:31

Képtalálat a következőre: „kemény zsigmond művei”

KEMÉNY ZSIGMOND

ESZMÉK SZALAYNAK
"MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE"
CÍMŰ MUNKÁJA FÖLÖTT

Képtalálat a következőre: „szalay magyarország története”

Képtalálat a következőre: „szalay lászló magyarország története”
1

Nincs szándékom sem bírálatot, sem úgynevezett ismertetést írni.

Azon utat követem, melyet az angol és francia irodalomban azok, kik a nevezetes művekről esszéket, kísérleteket, igénytelen nézeteket tesznek közzé.

Önként értetik, hogy a középszerű munkákról nevetséges volna ily módon elmélkedni, s aki egy szerzőt esszék által mutat be, elismeri a magas helyet, melyet az elfoglal, s megvallja, hogy róla bírálatot nem merne írni.

Ki ne ismerné Szalayt mint publicistát, mint a hasonlító jogtanban elsőrangú tekintélyt, mint számos külföldi nagy szónoknak és államférfiúnak művészi jellemzőjét?

A közelebbi idők hamar szaggatták a babérokat le, melyeket érinteni nem lett volna szabad. A politikai szenvedélyek kora önhitt és feledékeny. Gyorsan viseltetnek a kitűnők is el anélkül, hogy mások által pótoltatnának, s az emlékezésre a kegyelet ösztöne mellett még bizonyos szerénység is kell, mellyel ritkán bír azon kor, mely sok változásokat látott, és ritkán bírnak oly egyének, kik ha semmit nem is alkothatának, legalább szétbontani s megdönteni tudtak. De e tény dacára Szalay sem a pártok heves tusája közt, bár önálló egyén és merész vitatkozó volt, nem veszté tekintélyét, sem pedig későbbi hosszas visszavonulása után nem panaszkodhatik feledtetésről. Jele, hogy törekvéseiben a becsszomjnak semmi szerepe nem volt, s hogy talentuma súlyával s igénytelenségével egyaránt imponált.

Előttem fekvő munkáját is a hivatás és szerénység versenyezve emelik.

A helyet, melyet általa irodalmunkban elfoglalni kíván, következőleg mutatja föl: "Könyvet akartam adni azon ifjú nemzedék kezébe, mely most készül az atyai ház küszöbén át a nyilvános élet pályájára lépni, s mely lelkesedést óvatossággal, erőt önmérséklettel, hazaszeretetet hazaismerettel, bizalmat a nemzet jövendőjéhez a nemzet múltjának bölcs számbavételével párosítson, ha a benne vetett reményeknek, ha az ország szükségeinek meg akar felelni.

Ifjú barátaim körébe léptem gondolatban, és feltüntettem előttök az ősöket, kiknek vitézsége a hazát szerzette, kiknek bölcsessége a hazát megtartotta, kiknek hibái a hazát veszedelembe ejtették...

Előadásomban egyszerű kívántam lenni; ezen egyszerűséget a tárgy méltósága is rám parancsolta. Olykor-olykor a tanulóktól oktatóikhoz fordultam, s innen van, hogy a szokottaktól egyben-másban eltérő nézeteimet a jegyzetekben okadatolva fejtegettem, hogy a forrásokról örömest számot adtam; innen van az is, hogy majd a történetíróval, majd a történetvizsgálóval találkozik az olvasó. Magára vessen, ha csalódik, ki a történeti kutatások pólyáiból kibontakozott, s az események művészeti simasággal lefolyó eleven tükörét várta tőlem. Nem hiszem, hogy már megérkezett volna az idő, mely ez eszménynek megfelelő művel gazdagíthassa irodalmunkat; az anyag, melyből készül, részben még az aknákban van, hová minduntalan le kell szállanunk, hogy szükségeinket fedezhessük, s itt is, mint egyébben, míg a munkafelosztás elve nem vétethetik teljes alkalmazásba, a dolgozó felváltva kézműves és művész tartozik lenni."

Ezen kevés, de tartalomdús szavakkal szigorúan ki van jelelve a szempont, melyet a bírálóknak Szalay munkája irányában elfoglalniok kell.

Sok mű nem felel meg a célnak, melyért létet nyert; míg viszont, bár kivételesen, állanak olyak is elő, melyek fölülhaladták a célt, de egyszersmind betöltötték. Többek, minővé készítettek, s mégis egészen azok.

Szalayt e dicséret megilleti.

Magyarország története, melyet ő ifjúság számára írt kézikönyvnek nevez, nemcsak azon érdemmel bír, hogy megelőzőinél, Budai, Péczely és Horváth Mihály igen jeles munkáinál, e nemben sokkal tökéletesebb, hanem ama fényes előny is sajátja, miszerint olvasása által az élemedett kornak annyi élvezetet nyújt, mennyit a fiatalnak, s a tiszta, átlátszó rendezéssel a műértőt, a tények kiválasztásával és megbírálásával a szakembert, politikai higgadt szellemével a státusférfiút és tömött, szabályos, emelkedett irályával mindazt, ki nemes, ki mívelt ízlésű, meglepi és magához vonja.

Szalay, ha a jegyzeteiben idézett forrásokon végigtekintünk, nem fölötte sok ismeretlen anyagot használt, s helyzeténél fogva a rejtett elemeknek halmazonkinti kiaknázása lehetetlen is volt. Ez önként érthető. De ellenben az kétségtelen, hogy az adatok körüli lelkiismeretes hűség megtartásával keze közt a történészet világosabb, határozottabb alakot nyert; az eszmék folyamának útját szemünk előtt látjuk elvonulni, hatva és változtatva; a kor szelleme körülünk van, s légkörét érezzük oly adatok fölött is, melyek eddig semmit nem magyaráztak meg, semmit nem képviseltek. Ez a nagy talentum bélyege, mely azáltal vív bámító eredményeket ki, hogy finom tapintattal bír az egyes jelenetek tömbezése körül, s a tényeket, melyeknek féme a gyakorlatlan szem előtt - mint a rozsdától lepett kincs - eltakarva van, megbecsleni tudja. Sok kutató historikus, a kőművesként, a földrétegek és omladék-por közől kiásott kődarabokban csak köveket lát, míg a művész azokon építészeti stílt födöz föl, s egy meghajlásból vagy szögletből egész boltívet állít össze, oly arányokkal, mint az egykor létezett. A történészetben nemcsak az adatok mennyiségétől függ isméreteink mennyisége.



2

Szalay anélkül, hogy művének széparányúságát ezáltal elrontaná, kiváló előszeretettel tárgyalja a magyar nemzet egykori jogviszonyainak fejlődését.

Mások haditörténeteinkre vetették a súlypontot, s a csaták leírása közt feledék a belérdekeknek, az eszméknek, az állami és társadalmi fogalmaknak küzdéseit. Janus temploma miatt nem emlékeztek a Capitoliumra.

Kevesen voltak, kik hazánkat európai helyzetében, külpolitikájának folytonos alakulásaiban s azon kölcsönös hatás- és ellenhatásban igyekeztek volna föltüntetni, melynél fogva megszakadás nélkül lehetne szemlélni egyfelől a külirányoknak és tényeknek belviszonyainkra munkálását, másfelől a tőlünk kapott lendületeknek európai jelentékenységét.

Alig történt kísérlet kereskedelmünk, iparunk, házi életünk, szellemi mozgalmaink s irodalmi haladásaink történetét beszőni ama nagyobb vagy legalább eklatánsabb események rajzába, melyek kiválólag históriaiaknak szoktak neveztetni.

Arra pedig még hosszas ideig kell várnunk, hogy valaki hazánk múltját bejövetelünktől kezdve a legújabb korig egész egyetemességében s minden ágazatokkal együtt előállítsa.

Mennyi búvárlat, mennyi anyag kiaknázása szükséges evégre? Mit mindent nem kell még összeállítani, rendezni, megbírálni?

Aztán az egyes időszakok oly történészeire volna úttörőül szükség, minő nálunk, Teleki grófon kívül, egy sincs.

Szalay munkájának középszerű terjedelménél fogva sem tűzhette törekvésül a még elérhetlen célt.

S nem róhatjuk hibául föl, hogy valamint szándékosan mellőzte irodalmi állapotaink s tudományos míveltségünk rajzát, szintúgy komoly megfontolás után jónak tartá a szokottnál nagyobb tért nyitni törvényeink és intézményeink történetének.

Ő jogviszonyaink fejlődését megszakítás nélkül kíséri, följegyezve a jelentékenyebb változásokat s magyarázva, ahol kell.

Itt figyelme a legfontosabbak mellett a másodrendűekre is kiterjed, melyek nem annyira közvetlen hatásaiknál fogva jellemzők, mint azon benyomásért, melyet reánk gyakorolnak, finom árnyalatokban mutatván ki a kor szelídülését, a személy és birtok körüli eszmék tisztulását s a társadalomnak haladásait a míveltség és humanizmus felé.

Szemünk előtt látjuk közjogunk képződéseit azon időtől fogva, midőn a magyarok álladalmi életének formája a monarchiai betetőzést még nem ismerte - mert eleinte a hét törzsöket csak szövetség kötötte egymáshoz közös hadi fővezérrel Árpád véréből, de nem közös fejedelemmel - egészen Szent Istvánig, midőn a mérséklett egyeduralom európai minták szerint lőn megalapítva, s alkotmányunknak első ékkövei tétettek le. Találkoztak ugyan, kik könnyelműen Istvánban korlátlan monarchát akartak látni, de ezek véleménye oly csekély súlyú, mint azoké, kik István kormányrendszerében a Werbőczi-féle közjog megalakult formáit nyomozgaták. E két szembetett nézet pártolói feledék, hogy az álladalmi élet nem szokott sem szabadsággal kezdődni, sem szolgasággal. A jelen európai álladalmak közől mindenik, legyen bár most despotia vagy demokrácia, a középkor századaiban, midőn kezdetét vette, valamint azzal nem bírt, mit politikai szabadságnak hívunk, miután az egyéni erők tusáját még nem válthatta fel a jogok súlyegyene, úgy korlátlan önkénnyel intézkedő fejedelmeket sem ismert, mivel az egyéni erők még nem koptattattak el, még nem nyűgöztettek le. Szent István törvényeiben is - melyeket e nagy király mindig mások tanácsának meghallgatása után s mindig másoknak megegyezésével adott ki - nincs az állami hatalmak megosztása formulázva; de nincs a kényuralom elve is fölállítva, s annál kevésbé az intézmények öszvege által az életbe bevezetve.

Amily avatottan magyarázza és állítja elő Szalay közjogunk első emlékeit, oly biztosan vezet tovább. Látjuk, hogy az Árpádok korszakában a birodalmi ügyeken kívül a közigazgatásiak is feles számmal a királyi tanácsban intéztettek el, s eszerint a nemzetnek közvetlen befolyása nélkül; de ezen tanács kizárólagossága ellensúlyoztatott a törvénynapok által, melyek a király elnöklete alatt, rendesen Székesfehérvárott, néha az ország egyéb részeiben is tartattak, s melyek szabad ég alatt az összes nemesség egybesereglésével történvén, ellenőrizet alá fogták s a szükséghez képest felelősség alá vonhatták ama tanácsot, és mintegy a törvényhozás népi elemét képezték. Ezen két momentumból fejlődött ki a magyar országgyűlés, sőt a magyar kétkamara-rendszer is, s ezen két momentum versenye és küzdelme egymással e kor közjogi életének egyik alapvonása. Természetes, hogy némely nagyravágyó vagy túlerélyes királyon kívül a székesfehérvári törvénynapok főellenei a hivatalviselők és azon garázda oligarchák voltak, kik befolyásukat a nemesi rend jogainak és a korona tekintélyének csorbításával terjesztették. I. és IV. Béla igyekeztek demokratikus irányban némi képviseleti alapra fektetni e gyűléseket, de sikertelenül. III. Béla ellenszenvet tanúsított irántok, amennyiben a rend ügyét féltette olykori rakoncátlanságaiktól; azonban az Árpád-ház minden királyainál többet tettek a gőgös országnagyok a székesfehérvári törvénynapok elviseltetésére és divatból kimentére. Midőn végre II. Endre kormányrendszere visszaélései és ájultsága által egyiránt készült meglábolhatlan örvénybe dönteni a nemzetet, a klérus a nemesi renddel egyesülve kicsikarták az aranybullát, melyre századokon át minden nehéz kérdésben hivatkoztak az utódok, de amely sajátlag még inkább az oligarchia, mint a korona jogbirtoklásai miatt látszik létesültnek. Ezt tanúsítja, hogy első és második pontja egyenesen az országnagyok ellen van irányozva, mert amaz a királyi tanácsot ellenőrző törvénynapoknak évenkénti tartását állítja vissza, imez pedig a királyt és utódait kötelezi, hogy a nemeseket a hatalmasok kedveért ne nyomják többé el. A II. Endre által eredeti alakjokban fölelevenített székesfehérvári napok csak huzamos hullámzások között, melyeknek árja gyakran elnyeléssel fenyegette a közügyet, s csak többszörös visszahanyatlások után alakíttaték át képviseleti alapon nyugvó országgyűléssé. Szalay ezen küzdelmeket, a törvényhozó hatalom kiformálódásának minden mozzanatait, hűn kíséri a hatvani gyűlésig, melyben a nemesség a hatalmas oligarchián rövid győzedelmet nyert, és soraiból nagy szónokját, Werbőczit, ki e kitüntetést erőtetve fogadta el, nádorrá emelte, hogy néhány hónappal utóbb az országnagyoktól ismét leveretve, ismét megaláztatva, ne csak meghunyászkodjék, de bűnbánatjelül a halál elől szökéssel menekült Werbőczi házának lerontására ajánlja magát. Mi - közbevetőleg szólva - II. Lajosnak azon figyelmeztetésére maradt el, hogy Werbőczi házában csupán írások és borhordók találhatók. Az országnagyok gyors diadala, melynek gyümölcsét a mohácsi vész élvezni nem engedte, leginkább Mária királynénak köszönhető, ki a "kalandosok egyesületének" lelke volt, ki szertelen erélyével a marakodó főurakat összpontosítani tudta, s ki Ártándy Pál által a nemesi rendet izgatni és megvesztegetni, ámítani és igazságtalan bosszúra gerjeszteni művészi ügyességgel törekvék.



3

Kétségkívül nagy és szenvedélyes volt - mint Szalay jellemző előadásából láthatjuk - a királyi hatalom és a nagyurak közti harc.

E küzdés az Árpád-ház korában is nevezetes momentuma történészetünknek; de később még döntőbb eredményekben mutatkozott, s a mohácsi vérnapokig változó szerencsével s majdnem szakadatlanul folyt.

S valóban ezt nálunk oly különös körülmények segítették elő, melyek másutt mind az ország eldarabolását, mind a trón erejének teljes megsemmisülését okozhatták volna.

A főbbeket legyen szabad említenem.

Az Árpád-ház alatt az uralkodó nagybátyja vagy testvére az ország harmadrészét szokta királyi hatalommal kormányozni. Osztozás történt az egység eszméjének fönntartása mellett, de minden biztosíték nélkül arra nézve, hogy ellenkezője ne történhessék meg. Az ily harmados hercegnek természetes helyzeténél fogva az oligarchia élén kellett állani, s ha becsszomja volt, bírni kellett vággyal magát teljesen függetlenné tenni. Más államokban a királyi vérű alattvalók, a miénkhez hasonló esetben, tudták megörökíteni hatalmokat. De Magyarországból szakadt-e el egy talpalatnyi föld is ezen okért? S ha nem: annak tulajdonítsuk-e, hogy a mi harmados hercegeink lojális és szerény egyének voltak? Az ellenkezőjére több kiáltó példáink vannak. El kell ismernünk, miként tán a legfőbb ok oligarcháink dicséretére szolgál, kik hatalomszomjok mellett is mértéket tudtak tartani mind vágyaikban, mint hűtlenségeikben. A királyi jogokat szerették megkeskenyíteni, a hercegeket, mihelyt érdekök kívánta, hajlandók voltak pártütés árán is a magyar trónra emelni; de annak nyoma nincs, hogy őket a harmadrésznek a koronátóli elszakítására tömegesen segítették volna, még akkor is, midőn e cél kivitelére Konstantinápolyból vagy nyugotról erélyesen támogatták vala.

Felső arisztokráciánk hatalmát szertelenül nevelte a királyválasztási jog is.

A középkorban nemigen létezett szabatos öröködési rend a szó szorosabb értelmében, s midőn ilyesminek megállapítására okleveles kísérletet látunk, mint például Csehországban, hol némi szeniorátus állapíttatott meg, bizonyosak lehetünk, hogy a törvényszegés nem maradhatott el. Örökösödési királyság a nemzet választási jogának minden közbenjövetele nélkül annyira ellenkezett a középkor népeinek összes fogalmaival, hogy még később századokon is, midőn egynémelyiknél az egyenes ágon s az elsőszülöttség jogán történendő királyörökösödés végképp megállapíttatott, olyan formák szövettek a koronázási szertartásba, melyek választási színt viselnek magokon. Ilyes, például, az egyház által a néphez irányzott kérdés, mielőtt az új király fejére tétetett a korona: akarjátok-e ezt királyotokul? Örökösödésre oltott választás, azaz választó királyság, de amely bizonyos családhoz legyen kötve, melynek tagjai kirekesztőleg a királyság jeleltjei: ez volt a középkorban a vezéreszme.

Nálunk sem vala másképp.

E részben egyenlő vonalon állunk Európa többi nagyobb államaival.

De mégis tettleg mutatkozik a választás kérdésében egypár oly különbség nálunk, mely az arisztokrácia hatalmának különösen kedvezett.

Úgy látszik, hogy az Árpád-ház korában végre is homályosabb fogalma volt nemzetünknek aziránt, vajon a megürült trónra a kimúlt király testvére vagy fia következzék-e, mint ugyanazon századok alatt a többi Európának.

Továbbá a külföldön a későbbi időkben egy- vagy másnemű oklevelek kezdették többnyire szabályozni a következési rendet, míg nálunk ez csak a szokások és fogalmak ereiben nyert támaszt.

Végre a sors akará, hogy az Árpád-ház fiágának kihalásával rövid ideig tartó dinasztiák váltsák föl egymást, hamar nyújtva alkalmat királyválasztásokra.

Mekkora játékköre nyílt az említett körülmények által a magyar nagyúri rendnek! S ne feledjük, hogy voltak éppen az új dinasztiák alatt egyének, kik más ország királyai is levén, uralkodási éveik nevezetes részét külföldön tölték, s voltak olyak, kik a künnlakás mellett egyszersmind gyermekkorúak valának, és kettős oknál fogva ejték hazánk kormányzását oligarcháink kezébe.

S kérdem: vajon ennyi fölváltólag kedvező viszony s ennyi befolyást szerző tények összehatása sok európai országban nem rendítette volna-e végképp meg a királyi hatalmat, mint másrészről azon momentumok, midőn az erélyes fejedelmeknek sikerült a felső arisztokráciát megalázni, nem vezettek-e az említett századok alatt mindenütt korlátlan egyeduralomra?

S nálunk mi történt?

A vegyesházakbóli királyok alatt kétszer szárnyalta a trón hatalma állandóan túl a felső arisztokrácia befolyását. Mindkétszer az erélyen kívül, mellyel a kormányt vezették, bámulatos hadidicsőség varázsa egyesült az uralkodóban; s mégis Nagy Lajos, bár nem sok országgyűlést hirdetett, tisztelé az alkotmányos jogokat, és Corvin, bár a nagyurakat szigorú pórázon tartá, törvényei által hatékonyan járult az alkotmány kifejtéséhez és megszilárdításához.

S viszont az Árpád-ház után a mohácsi vészig kétszer volt a befolyás zenitjén az oligarchia.

Először Albert halálától kezdve, Corvin megválasztásáig; másodszor Corvin halálától a mohácsi napokig.

Az első időszakban a vakító hadi hírnév mellett elég erőszakoskodás fordult elő; a másodikban az arisztokrácia több tagjait a jogbitorlásokon kívül még szennyes bűnök is terhelik. De bár oligarcháink az uralkodóból mindkétszer bábot, kinek önakaratja nincs, szerettek csinálni, azonban az uralkodás jogait egyszer sem szorították oly keskeny korlátok közé, melyek közt királynak lenni ne lehetett volna. Nem akartak oly krízist előidézni, mely aztán egészen más alkotmányos formákban lelje megoldását. Gyöngédtelenek voltak néha a személy iránt, ki fölöttök állott, s mégis óvakodók azon elvek körül, melyek lehetségessé tették, hogy magasan fölöttük állhasson az, ki a királyi hatalmat nemcsak bírni, de gyakorolni is tudja.

Az alkotmányos lét e százados küzdésben, mely a korona és a nagyurak közt változó szerencsével folyt, soha felfüggesztve vagy megszüntetve nem volt.

Tekintsük most - Szalayt kísérve - ugyanezen kérdés másik oldalát.



4

1222-től fogva, midőn az aranybulla keletkezett, a mohácsi vészig, azaz 1526-ig, Európában mindenütt, hol korlátolt egyeduralommal találkozunk, a főpapok és a főurak össze nem mérhető túlsúllyal bírtak a többi rendek felett.

Hogy újkori kifejezéssel éljek: a felsőház volt szerepvivő, az alsóház pedig igen szerény befolyással bírt.

A világi erők közől egyedül az oligarchiai vala hatályos ellenőre a koronának.

De helyzete természetéből folyt, hogy valamint nyírbálni szerette a királyi jogokat, szintúgy elnyomta vagy kifejlődni sem engedte az alsóbb nemességét és a városokét.

Nálunk sem vethetjük e szempontot el, ha alkotmányos fejlődésünk szellemét az említett három században vizsgáljuk.

Kétségtelen, miként az aranybulla dacára, oligarcháink nyomták a nemeseket, nemcsak egyénileg, de rendileg is.

Azonban, mint fennebb láttuk, a székesfehérvári törvénynapokból lassankint azon eleme a törvényhozásnak, melyet alsó táblának neveztünk, úgy fejlődött ki, hogy a nemesi rend tekintélye megalapíttaték.

A felsőház volt hatalmasb, de az alsóház sohasem győzethetett egészen le.

Sőt védje, segítője mindig az oligarchák egy párttöredéke volt.

A nemesi rend, Szilágyitól vezéreltetve, a főarisztokrácia dacára Corvint emelte trónra.

A nemesi rend Zápolyára támaszkodva, főként a tolnai (1518) gyűléstől kezdve, gyakran fogadtatta az ellenkező felsőházzal saját indítványait el.

Néha a Budán tanácskozó oligarchákat magához kényszeríté lejönni a Rákos-mezőre vagy messzibb helyekre. Megbüntetett zászlósurakat, s az igazgató-választmányba, mely előbb a gyermekkorú II. Lajos nevében s később mint miniszteri tanács kormányzott, időnkint több-több tagot rendelt saját felekezetéből.

Igaz, hogy ezen eredmények nagy része forrongási szimptómákkal bírt, s a felzaklatott pártszenvedélyek közt inkább kicsikartatott, mint kieszközölteték; de mégis tagadhatlannak marad, hogy a nemesi és városi rend törvényhozási befolyása az oligarchia fénykorában is folytonos terjedésben vala. S midőn látjuk, hogy a középidő vége felé az alsóbb rendek mindenütt Európában a felső osztályok megtörése végett a királyokkal szövetkezének, nálunk pedig hasonló frigy nem létesült, kénytelenek vagyunk elismerni, miként a mi felső arisztokráciánk a nemességgel és a városi renddel folytatott pártcsatáiban óvatosabb és önmérséklőbb lehetett, mint korának többi nagyurai.

Szándékosan szőttem fennebbi soraimba a városi rendet, hogy annak alkotmányos helyzetére is tekintetet vethessek.

"A polgárság - így szól Szalay - még Nagy Lajos által országrenddé emeltetését mutatja azon körülmény, hogy a Hedviget ausztriai Vilmosnak eljegyző oklevél kilenc város által is, névszerint: Székesfehérvár, Buda, Visegrád, Pozsony, Soprony, Nagyszombat, Trencsén, Kassa és Zágráb, fogadásaikkal megerősíttetett." Mert "a Hanza s a rajnai szövetség által Németországban megérleltetett városi ügy, azon szolidaritásnál fogva, melyben hazánk már e tájban az érdekek szempontjából Nyugat-Európával állott vala, nálunk is szükségképp erősebb alapot nyert; de hogy városaink Zsigmond alatt bonyodalmak nélkül váltak az országgyűlés kiegészítő részévé, hogy minden súrlódás az arisztokráciával szerencsésen kikerültetett, az annyiban Lajos műve volt, mennyiben rendszabályai által, melyek a város kebelében s városi birtokra nézve a nemest egyazon vonalra állították a polgárokkal, a városok jogosultságát, úgyszólván, valamennyi érzékekkel felfoghatóvá tette."

Egyébiránt a városok autonómiája és országgyűlési befolyása az 1405. országgyűlésen rendeztetett, minden osztálynak bámulatos közremunkálásával. A király a kihirdetett diéta egyik főteendőjévé tűzte a városi kérdést. Evégre az egyházi és világi urakon s mindenik megyéből négy-négy nemesen kívül, a nagyobb s kisebb kir. városok is meghívattak, követek küldésére. Különösen két nagyszerű határozat hozatott. Mindenik királyi város ti. saját polgári és büntető hatósággal ruháztaték föl. Továbbá a lakosok, polgárok s más rendbeliek egyiránt, minden különbség nélkül viseljék a közterheket, s a kötelesség alól senkit semmiféle szabadíték ne menthessen föl.

A kivívott eredmény a k. városok megszilárdított országjogiságával együtt oly nagy volt, hogy Zsigmond a hozott végzésekhez az összes nemesség s a nép hozzájárulását kívánta, mielőtt általa megerősíttetnének. A törvénycikkelyek felolvasása és tárgyalása végett mindenik megyében gyűlés tartatott, s a budai káptalannak ránk maradt jelentéséből tudjuk, Pest és Pilis megye mint nyilatkozott e tárgyban. "A király írott parancsánál fogva - így szólanak az érdemes káptalanbeliek - Gara Miklós, Magyarország nádora, ápril 26-ra Pest és Pilis megye öszves nemességének és más rangú, méltóságú, állapotú és jelességű lakosainak közgyűlést hirdetett, tanácskozót a király által küldött törvény tartalma felett. A törvény felolvastatott, cikkelyről cikkelyre, komolyan megvitattatott, s az öszves nemesség és más állapotú s méltóságú egyének, egyháziak és világiak, nemesek és nemtelenek a törvény formáját és tartalmát egyhangúlag s minden ellenmondás nélkül elfogadták, kinyilatkoztatván, hogy ezen cikkelyek az ország dicsőségére, a közjó és lakosok hasznára alkottattak." Mint Pest megye, úgy nyilatkoztak a többi megyék is.

Mennyivel szűkebbkeblű volt későbbi korunk, mely szokásai és visszaélései által tényleg megsemmisíté a városok országjogiságát. S mennyivel nehezebb lett volna felvilágosultnak állított éveinkben is hasonló fontosságú kérdéseket tömegek tanácskozása alá bocsátani, nem is említve, miként ily merész népre-hivatkozás által, például, a múlt évtizedben a megyék oly anarchikus jogokat követeltek volna magoknak, melyek mellett előbb-utóbb mind a kormányzás, mind a törvényhozás lealacsonyult volna!! De akkor a hallatlan bátorságú tény megkísértetett anélkül, hogy később jogkövetelésekre ürügyül használtaték vala. S mi mindamellett büszkék volnánk-e bölcsességünkre, kivált ha őseink belátásáról van szó: mi, kik ha erélyesek akartunk lenni, mérséklettel nem bírtunk; s ha mérséklettek kívántunk maradni, csakhamar közönyösökké váltunk jogaink és érdekeink iránt?

Azonban hadd térjek tárgyamra vissza.

Valamint fönnebb kivilágult, hogy egyes garázdaságai mellett is felső arisztokráciánk a királyi hatalmat nem akarta törvények által megsemmisíteni, s viszont királyaink sem törekedtek korlátlan egyeduralomra; szintúgy mostani összeállításomból látni, miként bár az alsóbb osztályok irányában néha elnyomó volt felső arisztokráciánk, egészben mégis elég országlati tapintattal bírt nemcsak a nemesi rend országjogiságát fönntartani, de a városi rendnek is - a királyokkal és a nemességgel egyesülten - nagy hatalomkört nyitni.

Továbbá kétségtelen, hogy alkotmányunk azon korszak alatt, melyet Szalay festett, nemcsak azért volt kitűnő, mert fönt és alant senki által - mint másutt volt szokásban - meg nem támadtatott, hanem azért is, mert szabadelvűségben akármelyik akkori monarchia institúcióival büszkén versenyezhet.

Végre, ha a belügyek józan kezelésével együtt vesszük fontolóra azon külpolitikai nehézségeket is, melyeket atyáinknak elhárítani vagy legyőzni kellett, meg kell vallanunk, miként a legkorlátoltabb felfogások közé tartozik őseink hadidicsőségét szünetlen magasztalni s ugyanakkor státusférfiúi bölcsességöknek említéséről megfeledkezni.



5

Szalay, ki oly jól tudja históriánk átalános menetét festeni, ért az egyénítéshez is.

Néha egy-egy tekintélyes férfi vagy nő jelleme néhány ügyes vonással kidomborodik, sőt keze által határozott alakot nyer.

A kor, melyet leír, távolsága miatt, kevéssé alkalmas ugyan e célra, de mindamellett nyújt használható anyagot.

Igaz, hogy régi századainkban inkább kísérhetjük az eseményeket, mint az azokra befolyó egyéneket, s világosabban láthatjuk az irányokat, mint a férfiakat, kik képviselték.

Ahol a történet megszakíthatlanul és tisztán foly is, gyakran minden kútfők összeállításából sem sikerül biztos fogalmat szerezni magunknak, hogy vajon minő volt királyaink, nagy hadvezéreink vagy országláraink jelleme. S annál kevésbé ismerhetjük azok külsőjét, szokásait, sajátságait, míveltségét, életkorát és családviszonyait.

A XV. századig kevés emlékíróink s egykorú krónistáink vannak.

Aztán nem sok magyar és történetrajzolónk tudott oly kedvesen fecsegni, mint Cserei, s oly pontossággal ereszkedni apró részletek előadásába, mint Szalárdi.

Feledésbe mentek a jellemek, s a puszta tények maradtak fönn.

Én legalább azt hiszem, hogy az Árpád-ház alatti királyaink közől tán senkit sem lehetne a historikusnak kielégítőleg egyéníteni.

Többnyire csak pregnáns tulajdonaik emléke szállott hozzánk le: vallásosságuk, kicsapongási hajlamuk, leventeségök, ravaszságuk, világtalan szemök, púpos hátuk, óriás termetök, sat.

Fogalmunk van rólok, mint országlárokról vagy hadvezérekről, s uralkodó erényeiket és bűneiket feljegyezve találjuk; de ha magunk elibe tűzzük individualizálni őket, az vagy nem sikerül, vagy be kell vallanunk, hogy az alakítás kedveért a történész adatait a költő képzelmeivel vegyítettük, s bár lélektanilag hű, azonban tényleg hamisított képet adánk.

Még Szent Lászlóra, Kálmánra, jeruzsálemi Andrásra és IV. Bélára nézve is, kik leginkább látszanak markírozva, úgy hiszem, elfogadható ezen állításom. De már az anjoui háztól kezdve gyakran lehet a történetileg hűn egyéníteni, s nemcsak királyok s királynőket, hanem magasabb helyzetű vagy kirívó tulajdonú alattvalókat is.

A XVI. s XVII. században pedig e feladatot a plasztikai észerővel bíró történészek néha könnyűnek is fogják találni.

Szalay munkájának fele azon korszakot rajzolja, melyben már az egyénítés sikerülhet; azonban ő inkább kézikönyvet akarván adni, tervénél fogva csak ritkán ereszkedhetett oly részletekre, melyek aránytalanságot okozhattak volna. S ezt helyesen tevé. De mégis találunk egyénítéseket is, melyek művészileg szépek és történelmileg hűk.

Célomhoz közvetlenül nem tartozik Szent István jellemzése, mert ez inkább csak politikai. Azonban lehetetlen elhallgatnom, miként Szalay első királyunkat, a szentet és nagyot, mint státusférfiút oly hatalmas ecsettel s oly eredeti - de hű - felfogással festi, hogy őt majdnem Szent István politikai jelleme megalapítójának lehetne mondani.

Az Anjouk korától kezdve a mohácsi vészig, hogy másokat mellőzzek, Erzsébet és Mária a nők közől, a férfiak sorából pedig Zsigmond király és Hunyadi János s meg a Cillei grófok, s amennyiben hazánk történetére lényegesen hat Friedrich római császár és az osztrák Eyzinger, annyira érdekes egyéniségek, hogy a szellemdús histórikusnak jellemzésökre akaratja ellen is ragadtatnia kell. Ezekről Szalay munkájában szétszórtan vagy összefogva igen helyes egyénítési vonások fordulnak elő.

De megvallom, engem leginkább érdekelt a Nagy Lajos és Corvin király egyénítésére vonatkozókat keresni Szalayban fel, s úgy találtam, hogy Mátyás, a híres hadvezér és országlár, kinek a béke és háborúban elkövetett tettei gyönyörűen előadvák, aránylag kevésbé van egyénítve, mint Nagy Lajos. Az utóbbik jelleméből a kisebb vonásokat is átfonva látjuk az események szövetén. A trónra jutásakor, Forliban, Aversa termében, Canossa ostroma alatt, a Silaro partján, mindenütt találkozunk Lajossal, mint egyénnel, s mindenütt jellemének külön sajátságai merülnek fel. S a befejezésben mily szépen emlékezik Szalay nagy királyunkról, szünetlenül tekintélyekre hivatkozva. "Lajos - így szól - mint ember és mint fejedelem, egyiránt tiszta jellemmel bírt. E tekintetben sem mérkőzhetett vele senki korának fejdelmei közől. A bosszú, melyet a huszonkét éves ifjú testvérének halálaért Aversában vett, életének legsötétebb pontja; de ő hitte, s talán oka volt hinnie, hogy durazzói Károly, habár nem állott közvetlen viszonyban Endre meggyilkolásával, mégis öszves eljárása által, s nem akaratlanul, előidézte, megfogantatta a bűnt. S mindemellett a későbbi években egész súlyával nehezedett szívére a bosszú művének emléke. Ekkor durazzói Károly testvérének fiát magához hozatta, udvaránál neveltette, Dalmáciát, melyet szintúgy szerzeményének nézhetett, mint hajdan Kálmán, s melyet szeretett, mint saját művünket szoktuk szeretni, gondjaira bízta, s midőn már-már oka volt attól tartani, hogy házassága gyermektelen fog maradni, a nápolyi Anjouk közől őt szemelte ki utódául... Országlása hosszú áldás volt a szép magyar föld felett. Bonfini, Mátyás udvarában, több kedves regét hallott felőle: mint öltözködött álruhába, mint járta be a falvakat s mint lépett a szegények kunyhóiba, hogy a köztisztviselők s kivált az adószedők eljárásáról hitelesen értesüljön, hogy a panaszok őt annak nyomába vezessék, mit a hízelkedés s a gazság örömest takargatott volna előtte. Olykor-olykor történt, hogy a királynak egyik vagy másik tettét is bonckése alá fogta a tölgyfa asztalnál a gazda, s alkalom adatott Lajosnak ... önmagát is, hol s mikor kellett, megjobbítania...

Ő nemcsak az urak, hanem a pórok javát is szívén viselte - e szavakat Mátyástól hallhatá Bonfini... Szeretetreméltóbb, kedélyesebb férfiú nálánál sem előbb, sem utóbb nem viselte a magyar koronát. Már Bonfini ... megjegyzette: hogy a magyar s a francia szellem fényes tulajdonai benne örvendetes egésszé vegyültek. És küküllői Jánosnál illetődéssel olvassuk, hogy életének végszaka egy dicső nyári nap alkonyához hasonlított, melynek búcsúfénye minden érdességet elsimít, eloszlat. Látván, így szól a nagy királyhoz közel állott férfiú, hogy birodalma szép virulásnak indul, hegyeken és berkekben nem a vadakat kereste, mint ifjabb éveiben, hanem a magábanszállónak szemlélődését, s e hajlamához, midőn távol lehetett az emberek zajától, mindvégig hű maradt."

Mennyi kincs van e sorokban a regény- és drámaírók számára letéve!

Szalay Ulászló és II. Lajos korából már kisebb egyéniségeket is kezd jellemezni. A hetvenkedő és megaláztatása után tányérnyaló Ujlaki gróf, a fösvény és aggódó pécsi püspök, ki folytonosan félti gabonáját és hordóit szomszédjától, az erőszakos Ujlakitól, Perényi, a köszvényes nádor, a szónokló Werbőczi s más középszerű befolyásúak is néhány sor által fölismerhetőn vannak jellemezve.

Kár, hogy Lajos nejét, Máriát, ki a kormánypártnak leghatékonyabb egyénisége volt, csak futólag említi. Azonban ezen rendkívüli némbernek fényesebb pályája a mohácsi vész utánra esik. Jászay, ki történészeti irodalmunk alig pótolható veszteségére hunyt oly korán el, a mohácsi vérnapokon kezdődő rajzában Máriát, szertelen tevékenysége miatt, mindig előtéren láttatja, s méltán; mert Ferdinánd királysága ezen nő ügyessége nélkül sokkal több akadályokra lelt volna. Később Mária Németalföldnek nagyhírű régensnőjévé lőn. 1556-ban testvérét, V. Károlyt, a Szent-Juste-i kolostorig kíséré, Spanyolországban telepedett meg, recollectiót és magányt keresve. De vérmérséke az elmélkedés- és tétlenségre nem volt alkalmas. Csakhamar ismét a magas politikába látjuk vegyülni, s a spanyol kormányzás - mint nyíltan be lőn vallva - csupán azért nem merte tanácsát gyakran kikérni, mert különben nagy talentumánál és hihetetlen erélyénél fogva az ügyek vezényletét okvetlenül kezébe ragadta volna.

Jellemét Stirling Vilmos - V. Károly kolostori életének histórikusa - így festi le: "Mária, az özvegy magyar királyné ekkor - 1556-ban - 52 éves volt. Férje a törökök ellen harcolva Mohácsnál esett el. Mária, e veszteség miatt vigasztalhatlanul, megesküvék, hogy örökre özvegy maradand, s tett fogadása alól soha feloldatni nem vágyék. De ezen női átengedés dacára, még a férfinők ama korszakában is, kitűnt rettenthetlen szelleme és vas testalkata által. Lengyel ősanyjának, a pörölyöklű Cymburgisnak testi erejével egyesíté testvérének, V. Károlynak szilárd akaratát s fontolgató jellemét. Kedvelte a vadászatot és sólyomeregetést, mint burgundi Mária, s művészi lovaglásán nagyatyjának, Maximiliánnak daliás szíve is elragadtatott volna. Nemcsak biztosan tudta a szarvast elejteni, de föltűrt karral és kivont késsel úgy metszette el annak gégéjét, s hasítá hasát fel, mint a leggyakorlottabb királyi vadász. Ascham Roger - ki őt látta, midőn tíz napig szüntelen nyeregben ülve, kísérőinél sokkal előbb vágtatott Spaaba - ezt jegyezte róla naplójába: Valódi férfinő, ki legjobban akkor érzi magát, ha a nyeregbe szökellhet, s egész éjen át szélvészként vágtathat... A császár ezen amazon szilárd kezére bízta a nyugtalan Németalföld kormányát, s ő húsz zivataros éven át nagy erővel s tűrhető sikerrel igazgatott; most Dánia és Franciaország tervét hiúsítva meg, majd pedig az anabaptisták s luteránok fölkeléseit nyomva el, s amennyire ily körülmények engedék, szünetlenül a had eszközeivel segítve az idegen földeken küzdő császári táborokat. Végső haditette volt, midőn Metz ostroma alatt portyázó csapatokkal a francia Picardiába rontott, hol oly bátran és óvatosan vezérlé rablósergecskéjét, hogy II. Hendrik kénytelen volt a megtámadt tartomány segélyére sietni."

Megbocsátanak olvasóim gyakori kitéréseimért. Hiszen én Szalay nevezetes műve felől csak esszéket ígértem adni, s így tervemnél fogva nem valék szorosan értelmezett kritikára kötelezve.

1853

 

Képtalálat a következőre: „szalay magyarország története”