Payday Loans

Keresés

Kardos László: Szeta PDF Nyomtatás E-mail

 

Kardos László
Szeta


Szép, tiszta és suta történet. Helyenként humoros, néha kicsit szomorú. Mindent egybevetve: bájos. Tucatnyi ágrólszakadt szervezetet alapít, hogy segítse a szegényeket, pénzt, ruhát, iskolaszert, gyerekjátékot, könyvet gyûjtsön nekik, elrendezze ügyeiket a hivatali útvesztôkben, ingyen ügyvédet kerítsen, ha arra van szükség. Egyszerû, szokványos karitás, szabad polgári társadalmakban mindennapos jelenség.

De a história ideje és helye 1979, Magyarország. Szervezetet alapítani tilos, mert a hatalom paranoiás, és nem engedi. Szegények pedig nincsenek, mert létük a hatalom ideológiájával összeegyeztethetetlen. "A Magyarországon állomásozó szegények nem magyarok" - írta késôbb Petri György.

A társadalom túlnyomó többsége belesüppedt a kádári korszak langyos öröklétébe, él, túlél, ki, ahogy tud. Az akkori norma szerinti komoly, józan, megállapodott emberek szemében a Szeta-alapítók marginális figurák, flúgosok, balekok, sikertelenek. Le voltunk sajnálva.

Közösségünknek karizmatikus vezetôi voltak: Kemény István és Solt Ottilia. A Szetát Solt Ottilia találta ki, de a történet Kemény Istvánnal kezdôdik. A Szeta-alapítók többsége a szociológus Kemény tanítványa volt, akik részt vettek az általa irányított szegény- és cigányvizsgálatokban 1969-72-ben.

Persze minden elôzménynek van elôzménye. Néhány évtizedig nem volt szociológia, be volt tiltva, burzsoá áltudománynak minôsült, amelynek mûvelése fölösleges és veszélyes. Való igaz, hogy a szociológia mindig magában hordozza a társadalomkritikát vagy legalábbis annak lehetôségét. Az ötvenes években egyszerûen eltörölték.

A hatvanas években komplikáltabb utat választottak: hatalmi szóval életre hívták, létesítettek egy darab szociológiai intézményt, és vezetôjévé kinevezték Rákosi Mátyás utolsó miniszterelnökét, Hegedûs Andrást. Ezután már nem volt megállás. Hiába az óvatos hatalmi manôverezés, a szellemet már kiengedték a palackból. Reformok és ellenreformok sodrában sorra alakultak a szociológia mûhelyei, ahol a rendszer apologétái és ügyeskedô karrieristák mellett a szociológia igazi mûvelôi is megjelentek. Mindenekelôtt Kemény István, akinek vizsgálatai nyomán a társadalom szerkezete és az azt formáló társadalmi folyamatok tisztán, világosan kirajzolódtak. Szelleme a legtermészetesebb módon összekapcsolta a tudományos igényességet és a valóság apró rezdüléseire is érzékeny emberi figyelmet. Amit írt és mondott, üdítôen hiteles volt, mentes az ideológiai maszatolástól, a megalkuvó mellébeszéléstôl.

Amikor nyilvánvalóvá váltak a társadalomkutatás veszélyei, a hatalomnak valahogy reagálnia kellett. Visszaút nem volt, betiltani már nem lehetett. Érdekes korszak következett. Egyfajta dömpingtaktikára tértek át, hogy mennyire tudatosan, azt ma is nehéz megmondani. Mindenesetre megszaporodtak a kutatóhelyek és a kutatók. Ki mennyire alkalmazkodott, annyira számíthatott elismerésre, karrierre vagy sodródhatott a margóra. Divatba jött az üzem- és szervezetszociológia. Minisztériumok, fôhatóságok, nagyvállalatok állásokat kínáltak, röpködtek az inputok és outputok, és például Kolosi Tamás - már akkor is a legjobban öltözött magyar szociológus (amúgy hiába, mert a csajok Keményt és Szelényit imádták) - ilyeneket tudott írni: "…a társadalmi szerkezet fejlôdésében olyan erôs, egymást keresztezô hatások érvényesültek, hogy a jelenlegi egyenlôtlenségi rendszert alapvetôen sokdimenziós meghatározottság és státus-inkonzisztenciák jellemzik." Ez jól hangzott, és vitán felül tudományos érvényû megállapítás volt. Abszurd és alig felfogható, hogy ezen a nyelven már el lehetett mondani, hogy a társadalomnak vannak tartósan leszakadó csoportjai, és elemezni lehetett az objektív relatív depriváció fogalmát (Ferge Zsuzsa, P. Townsend nyomán), de amikor Kemény István egy akadémiai elôadásában egyszerûen azt mondta, Magyarországon élnek szegények, mi, társadalomkutatók nézzük meg, kik ôk, hogyan és mibôl élnek, és hogyan tudnánk segíteni rajtuk, nos, ez az állásába került, és kutatási lehetôségek híján emigrációba kényszerült. Persze azért nagyon is érthetô ez a szómágia. A ténylegesen létezô, látható, hallható és szagolható szegényekrôl ne essék szó, ne vegyünk róluk tudomást, a szegénység jelensége - ha egyáltalán - árnyalt és kritikai éltôl mentes szalonképes kifejezésekkel említtessék, és megszelídített formájában (hátrányos és többszörösen hátrányos helyzetûek stb.) se legyen a társadalmi közbeszéd tárgya.

Iványi Gábor levele, amit a szamizdatként terjesztett Naplóban tett közzé, a Szeta másfajta szellemiségét képviselte: "…a szegénységnek nincs faja, neme, vallása, ideológiai meggyôzôdése és - sajnos - anyagi bázisa sem. Hogy az egyenlôtlenségért kit terhel a felelôsség, arról hosszasan és szellemesen vitatkozhatnánk… Nem eszmecserét javasolunk tehát elsôsorban, hanem cselekvésre akarunk buzdítani."

Amúgy a szociológusdömping azzal a következménnyel is járt, hogy a köznép egy idô után megutálta ôket. Megutáltatták velük egy évtized alatt. Tanácstitkárok és vállalati üzemvezetôk fel lettek világosítva, hogyan viszonyuljanak a falvakban, üzemekben többkilós magnójukkal felbukkanó gyanús figurákhoz. Nem rúghatod ki, mert engedélyük van a kutatásra (tényleg, pecsétes papírokkal mászkáltunk), de nem kell ôket komolyan venni, és ha kellemetlenkednek, ha bármi rendellenest tapasztalsz, csak szóljál nekünk, majd mi helyre tesszük ôket.

Kezdetben nyitottan, bár kissé zavartan fogadtak a legtöbb helyen. Mert hivatalosféle, az látszik, papírja is van, ez a kimondhatatlan neve is olyan, mint a szocializmus (lett is belôlünk cucilógus), mégis emberi hangon beszél, olyan rendesebb fajta. A nyolcvanas évek közepén már elborongtunk Lengyel Gabival, hogy a bizalmatlanság lett uralkodó, és haszontalan naplopók lettünk kabarétréfák és párttitkári eligazítások kitartó sulykolása nyomán.

Kemény még befejezhette a kutatásokat idôszaki szerzôdésekkel, de a kutatást lezáró tanulmányokat már gondosan páncélszekrénybe zárták, nem hozták nyilvánosságra. Munkatársai néha munkához, kutatási lehetôséghez jutottak ("a törvény mindig fölfeslik valahol"), hónapról hónapra kellett szolidáris és jóindulatú kollégáktól megbízásokat kérni. Az is elôfordult, hogy álnéven dolgoztunk, az is, hogy a vizsgálatnak volt álneve, azaz a hivatalos cím és a kutatás valódi tárgya nem fedték egymást. Ezért mondom, hogy 1979-ben tucatnyi ágrólszakadt alapította a Szetát. Volt köztünk, aki már nem kapott állást (Solt Ottilia, Nagy András, Lengyel Gabi), voltak, akik nem konfliktusok nélkül, de kutatóintézetben maradhattak, volt saját egyházából kiebrudalt lelkész (Iványi Gábor), szakmailag mindenképp a margón voltunk.

És nyakunkon a rendôrség. Nem úgy kell elképzelni, hogy ez mindennapos gondunk lett volna. Tudtuk, hogy figyelnek, de nem tudtuk, hogy személy szerint kik. És olyan nagyon nem is akartuk tudni. Nem akartunk energiát fordítani arra, hogy kiderítsük a besúgók, rendôrségi hírvivôk kilétét. Miért jó az nekünk, ha eluralkodik köztünk a gyanakvás, miért legyünk partnerek egy olyan játszmában, amit nem mi találtunk ki. Persze voltak konspirációra hajlamosabbak köztünk, és olyanok, akik idegenkedtek ettôl. És persze voltak helyzetek, amikor nem lehetett nem tudomást venni a rendôrség irántunk tanúsított érdeklôdésérôl. Akkoriban már az is feltûnést keltett, ha idegenek jelentek meg egy faluban. Nemcsak az unatkozó, kapu elôtt üldögélô nénikék, hanem a helyi hatalmasságok számára is. A községi rendôrök rendszeresen igazoltattak, tüzetesen vizsgálták "megbízólevél" feliratú papírjainkat, bekísértek beszélgetésre az ôrszobára, majd fejcsóválva elengedtek. Havas Gábor például egy egész éjszakát töltött egy baranyai falu fogdájában, mert a helyi rendôr egyszerûen gyanús idegennek minôsítette. A Szeta-alapító nyolcak pedig rendôri figyelmeztetést kaptak, és pénzbüntetést fizettek illegális szervezkedésért.

A manapság elôkerülô III/III-as iratokban is nyomát leljük ezeknek az akcióknak, megfigyeléseknek. Két jelentés is szól arról, hogy Solt Ottilia, Havas Gábor és Kôszeg Ferenc Ózdon "szociológiai" felmérést végeztek. Az idézôjel rendôrségi minôsítés. Az elsô jelentés záradéka szerint a városi hatóságok "akadályozó, korlátozó intézkedéseket tesznek, folyamatosan koordinálva a BM III/III. Csoportfônökséggel". A második jelentés az utasítás végrehajtásáról szól, szerzôje egy ezredes, címzettje a miniszterhelyettes elvtárs, tehát ezen a szinten döntöttek arról, hogy valami módon közbe kell avatkozni. A jelentés megállapítja, hogy "nevezettek ózdi tevékenységéhez az engedélyt Havas Gábor hivatalos megbízása biztosította, a Mûvelôdéskutató Intézet megbízása alapján Havas a felelôse az >>Elcigányosodó kistelepülések<< címû kutatási témakörnek, és jogában áll a munkába bárkit bevonni". A legalitás tehát sajnálatosan megállapítást nyert, de ha egyszer beindul az "intézkedélyesség", a szerveket ez nem tántorítja el, igaz, maguk is csak félsikerrôl számolnak be: "Nevezettek ózdi útjáról a BM III/III. Csoportfônökség leutazásukat követôen értesült. Miután nem volt lehetôségük annak megakadályozására, megszervezték - a megyei állambiztonsági szervvel közösen - hálózati ellenôrzésüket. Mozgásukat, tevékenységüket, kapcsolatépítési törekvéseiket befolyásolni tudták." Hogy ez magyarul és ténylegesen mit jelent - ki tudja. Talán elfordították az útjelzô táblákat, mûcigányokat küldtek az útjukba, vagy csupán fontoskodtak létüket igazolandó.

Az én helyzetem kezdettôl különös volt. Nemcsak hogy állásban voltam, de ráadásul a Munkaügyi Minisztérium Szociálpolitikai Fôosztályán dolgoztam. Ezt a részleget 1972-ben hozták létre, az új gazdasági mechanizmus egyik reformlépéseként, arra készülve, hogy a piacibbá váló körülmények között erôsödni fog az állami szociális tevékenység. Addig a szociálpolitika intézményesen nem létezett az államapparátusban, akkor hirtelen felbukkant, és azt is tervbe vették, hogy az lesz a majdani szociális vagy népjóléti minisztérium magja. De mire a nehézkes állami szervezet létrehozta a fôosztályt, az új gazdasági mechanizmus megbukott vezetôivel együtt, Nyers Rezsôt, Fock Jenôt, Fehér Lajost leváltották, Biszku Béla és emberei kerültek elôtérbe. A szociálpolitikai fôosztály maradt, és valódi funkció nélkül vegetált még tíz évig. Az egész Keménnyel is megbeszélt elképzelés, hogy én erre a helyre bekerülve nyomon követem, netán befolyásolom is a szociálpolitikai reformokat, értelmét vesztette. Nem voltak szociálpolitikai reformok. És nem lett sem népjóléti, sem szociális minisztérium.

A lázas hivatali semmittevés leginkább zagyva nyelvû koncepciók gyártásában és értekezletekben merült ki. Kézenfekvô volt, hogy a mindenkori hivatalokba özönlô beadványoknak én legyek az ügyintézôje, mert ezt az "alja munkát" a törekvô hivatalnok nem szereti, én viszont az adott körülmények között ezt találtam a leghasznosabb idôtöltésnek. A helyi szociális ügyintézôknek, tanácsi vezetôknek írott leveleimben a "kérem, szíveskedjen megvizsgálni annak lehetôségét, hogy…" formulával segélyek, támogatások, társadalombiztosítási ellátások százait juttattam a kérelmezôknek, kihasználva a minisztériumi pecsét mérsékelten mágikus erejét. Nem volt alkotó tevékenység, gondos mérlegelést sem kívánt, úgy voltam vele, hogy aki segélykérô levelet ír, az bizonyára szükséget szenved.

A Szeta megalakulásával ügyfélköröm kibôvült. A Szeta-aktivisták számolatlanul hozták-küldték a kérelmeket elsôsorban szociológiai munkájuk helyszínérôl. Késôbb már az ország legkülönbözôbb településeirôl érkeztek a segítséget kérô levelek. Az elôttem heverô pénzes postautalványokon Kunhegyes, Tiszakécske, Merencsény, Lucfalva, Gyôrtelek, Horka, Nógrádmegyer, Alsózsolca, a szegedi börtön, Nyírlugas, Szatmárcseke, Tata, Turistvándi, Tiszaberek, Ercsi, Nyírcsaholy, Budapest szerepel többek között címzésként, a feladó pedig váltakozva a Szeta, valamelyik Szeta-aktivista, egy idô után pedig álnevek, amikor kiderült, hogy néhány támogatottat zaklattak, mert kapcsolatban állt a Szetával.

Szabolcs-Szatmár megyébôl többnyire Iványi Gábor hozta az ügyfeleket, Uszkáról Matolay Magdolna, Nógrádmegyerrôl Lengyel Gabi. A híres-hírhedt angyalföldi szegénytelepre, a Tripoliszba Solt Ottilia vitt ki, én többnyire ide jártam, és az ercsi cigánytelepre, Savanyúrétre, ahol Havas Gáborral voltunk állandó látogatók. Én naponta annyi idôt töltöttem a hivatalban, amennyit muszáj volt, aztán fogtam a Hitachimat, szép nagy darab volt, nem interjús magnó, hanem rádiós, de minôségi példány - és mentem interjúzni valamelyik terepre, ami lehetett a Tripolisz is, de a SOTE-kollégium is, attól függôen, hogy a munkám éppen hova szólított. Ha szegénytelepen jártam, a következô napokra gyakran magam írtam a beadványokat magamnak, szépen elbíráltam ôket, vagy vittem az illetékeshez (például a méltányossági gyes-kérelmeket), és kollegiális alapon elintézôdött a dolog. Mivel az ügyek egy részében a minisztérium küldte az értesítést (máskor a helyi tanács vagy a társadalombiztosítás), az ügyfelek írogatni kezdtek a minisztériumba, mégpedig annak nevére, aki eredetileg felkereste ôket. Volt is kalamajka, amikor Iványi Gábor lelkész elvtársnak címezve érkezett levél. De akkor már tudtak szetás tevékenységemrôl. Egy párttag kollégám elmesélte, hogy ôket bizalmasan felvilágosították, hogy mivel is foglalkozom tulajdonképpen. Az illetékesek úgy döntöttek, hogy egyelôre nem alkalmaznak retorziót, legyek csak szem elôtt, így legalább tudják, mit csinálok, és így is figyelhetik a Szetát. Kolléganôm egyre kelletlenebbül fogadta a tucatszámra hordott méltányossági gyes-kérelmeket, végül megkért, ne zaklassam ôt ezekkel.

Amúgy sokba került nekem, hogy ilyen abszurd módon ragaszkodtak hozzám. Én ugyanis a hivatali jótékonykodás helyett szívesebben választottam volna a fôállású szociológiai munkát. Ezt viszont nem engedélyezték. Két alkalommal egyeztem meg egy-egy kutatóhely vezetôjével alkalmazásomról. Mikor már elintézettnek tûnt a dolog, mindkétszer telefont kaptam tôlük, hogy találkozzunk valahol. Ragaszkodtak a nem hivatali helyszínhez. Egy angyalföldi kocsmában és egy kopott presszóban rebegték el, hogy ôk ugyan nagyon szívesen dolgoznának velem, személy szerint nagyra becsülnek, de munkahelyük személyzetise a szokásos és formális kontroll során a BM-tôl azt az információt kapta, hogy az illetô ellenzéki, nem alkalmazható.

Ami a szegények leveleit illeti, bizony azok formailag nem voltak tökéletesek. De jellemzô Solt Ottilia és a Szeta ismertségére, hogy a legképtelenebb címzésûek is eljutottak hozzá, így például akadt Soltész Offéliának írott levél is, amelyet éppúgy megkapott, mint a Solt Attilának vagy Olliciának szólót, mivel a Szeta szó szerepelt rajta. A ma is meglévô több száz levélbôl egy tanulságos könyv lenne összeválogatható. Egyszerre derûs és lehangoló olvasmány, és persze nagyon tanulságos. A nyomorba hajló szegénység reménytelenül ismétlôdô változatai betegséggel, alkoholizmussal, pénznélküliséggel, deprimáló tárgyi világgal. És a könyörgés kultúrája, az íráshoz nem szokottak nekiveselkedése, elképesztô nyelvi lelemények és esetlenségek kimeríthetetlen tárháza ez a levélhalmaz.

A Szeta szociológusai leggyakrabban szegény- és cigánytelepeken fordultak meg, de nem csak ott. Változatosak voltak társadalomkutató munkánk színhelyei, fôvárosi és vidéki nagyvállalatoknál, helyi tanácsoknál, falusi iskolákban és egyetemeken, mezôgazdasági téeszeknél, a legkülönbözôbb társadalmi helyzetû emberekkel interjúztunk. A szetások tehát nem zárt világban éltek, nem voltunk mániákusak, és a társadalom peremén járva nem kényszerképzeltük, hogy az maga a társadalom. Ilyesféle szellemi eltévelyedést nemcsak a hatalom tulajdonított nekünk, hanem az értelmiség egy része is, amely a maga számára próbálta racionalizálni, hogy miért nem közösködik velünk, miért tart tôlünk távolságot.

A mondottakból talán érzékelhetô, hogy a Szeta megalakulása szervesen következett abból a szociológiai munkából, amit Keménnyel elkezdtünk, és emigrálása után nélküle, de közösségként tovább létezve folytattunk.

Az elsô megbeszélés 1979 novemberében volt Solt Ottilia lakásán. Ô maga két személyhez kapcsolta késôbbi visszaemlékezésében az ötlet megszületését. Egy tripoliszi asszonyhoz és Iványi Gáborhoz. Az elôbbi egy szomszédja problémájával kereste meg ôt, hosszú betegség után táppénzt már nem kapott, rokkantnyugdíjat még nem, a családnak nem volt megélhetése. Erre a tipikus helyzetre kereste Ottilia a megoldást, amikor felötlött benne, hogy az alkalmi segítségnyújtást rendszeressé kellene tenni, és valamilyen szervezeti keretet kellene adni ennek a dolognak. Iványi Gábor már említett levele, amelyben beszámolt arról, hogy a Pestkörnyéki Metodista Egyházközség fiataljai elhatározták a szegények megsegítését, tovább érlelték az elhatározást.

Egy rövid egyoldalas vázlat Ottilia hagyatékából felidézi a novemberi megbeszélés témáit, az ott felvetôdô kérdéseket, megfontolásokat. Szó esik a demonstratív funkcióról, a hivatalos szociálpolitika elleni tiltakozásról, arról a remélt hatásról is, hogy kitartó nyomás révén változhat az állami szociálpolitika gyakorlata. Néhány megjegyzés, félmondat ebbôl a feljegyzésbôl: "akármilyen kevés pénz is már tiszta haszon" - "a szegénységgel kapcsolatos téveszmék eloszlatása" - "a rétegek közelítése, a társadalmi érzékenység növelése" - összegezve: "egy új szociálpolitika lehetôségeinek és feladatainak felvázolása".

Szó volt természetesen a mûködés módjáról, a szervezeti formákról is. Dornbach Lojzi elmondta Ottiliának, hogy jogi értelemben alapítvány Magyarországon nem létezik, a szocialista polgári jog eltörölte és a "kötelezettségvállalás közérdekû célra" elnevezésû jogi förmedvényt léptette helyére, aminek lényege, hogy az alapítványszerû mûködést a tevékenységi kör szerinti illetékes minisztérium engedélyezi és felügyeli. Ilyen feltétellel megkísérelni is fölösleges volt a Szeta politikai és jogi legalizálását. Egy ilyen engedélykéréssel annyit értünk volna el, hogy elôre betiltották volna a szervezetet. Felmerült, hogy az elôre látható támadásokat a hatalom azok politikai jellegét leplezve valami köztörvényes síkra tereli, csalás, sikkasztás, adakozók megtévesztése stb. Ellenôrzô bizottság létrehozását terveztük, ahol az adományozók névsorát letétbe helyezzük.

Ez a novemberi megbeszélés tekinthetô a Szeta alakuló ülésének, és a munka elég gyorsan megkezdôdött, hiszen a "SZE Könyv T" feliratú iskolai füzetben (90 fillér) az elsô dátum 1979. december 5. Az elsô alkalom, amikor összejöttünk, hogy döntsünk az összegyûjtött pénz szétosztásáról.

A "Felhívás Szegények Támogatására" csak a következô év tavaszán íródott, közzétettük a Naplóban, sokszorosítottuk, és több száz példányban jutott el barátokhoz, ismerôsökhöz, de terjedt más csatornákon is, és rövid idô alatt ismert lett értelmiségi körökben.

Az említett elsô alkalommal 8940 forint volt a befolyt adomány a kézzel írott jegyzôkönyv szerint, amely tételesen tartalmazta, hogy ki mennyit gyûjtött, és melyik család mennyit kap, és azt is, hogy a szóban forgó szegény család melyikünk kapcsolata. A jegyzôkönyv alján két aláírás, majd "ellenôrizte: Iványi Gábor". 6900 forint került szétosztásra, a maradék 2040-rôl a következô, januári ülésen döntöttünk. Ahogy a felhívásban is közzétettük: "megbeszéléseinket minden hónap harmadik keddjén tartjuk Lengyel Gabriellánál". Címe pedig olvasható volt a felhívást aláíró másik hét személyével együtt, merthogy nyolcan - Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András - jegyezték a felhívást címmel, telefonnal, ami merôben szokatlan eljárás volt, és jelezte, hogy a Szeta nyilvánosan és minden értelemben nyitottan kíván mûködni.

Gabi lakásán változó létszámban, általában harmincan-negyvenen jöttünk össze, gyakran voltak alkalmi látogatóink vagy olyanok, akik néhány hétig, hónapig vettek részt a munkában. A megbeszélések többórásak voltak. Elôször összesítettük, hogy ki mennyi pénzt gyûjtött, majd következett, esetenként több fordulóban a pénzosztás és mindennek írásos rögzítése. A természetbeni támogatások egy részérôl is ekkor döntöttünk, illetve a különbözô technikai kérdések megbeszélésére került sor, azaz ki hol gyûjtött és tárol ruhákat, könyveket, játékokat stb., ki hogyan szállítja, csomagolja és postázza. Szervezeti és tárgyi infrastruktúra nélkül persze mindez elég sok energiát igényelt. Az említett füzet elsôsorban a pénzt gyûjtôk nevét tartalmazta, és csak ritkán azokét, akik a gyûjtôknek fizettek. A már említett aktív Szeta-tagok mellett befizetôként vagy gyûjtôként megtalálható itt Malina János, Csalog Zsolt, Ambrus Péter, Csákó Mihály, Nagy Jenô, Gyôri Péter, Göndör György, Petri György, Krokovay Zsolt, Zsille Zoltán, Kocsis Zoltán, Somogyi Gyôzô, Sulyok Miklós, Kertész Ákos, Magyar Bálint, Bereményi Géza, Vajda Zsuzsa, Szalai Pál, Wessely Anna, Réger Zita, Göncz Árpád, Csongor Anna, Eörsi István, Kôszeg Ferenc, írók, mûvészek, a demokratikus ellenzék ismert tagjai, de névtelenek is, egyrészt nem ismertek, másrészt név nélkül adakozók, akik az ügyet támogatták, de azt nem akarták, hogy nevükkel egy szervezkedés kapcsán a hatóság találkozzon. Persze a névtelen adakozásnak más motívuma is lehetett.

A pénzért, egyéb adományért, ügyvédi segítségért személyesen megkeresettek reakciója igen változatos volt. Csodálkozás, idegenkedés, zavarodottság a képtelennek tûnô ötletet hallva, ellenséges elutasítás, mérsékelt szimpátia, teljes azonosulás az üggyel - mindegyikre akadt példa. Engem személy szerint a racionális érveken alapuló elhárítás bosszantott, mert csak a gyávaság és kényelmesség leplezését láttam benne. Ilyen volt a valóban csekély összegre történô hivatkozás, aminek a képtelensége könnyen belátható, hiszen ezen az alapon minden segítségnyújtás hiábavalósága kimutatható. A "hálót adj, ne halat" örökzöld baromsága a mindenkori gazdagok és jólétben élôk intellektuális kibúvója a szolidaritás gesztusai alól. Annyi bizonyos, hogy kitartást és szívósságot igényelt a szetázás, a minden látványosságot nélkülözô hétköznapi munka is, és az a törekvésünk, hogy a társadalmi érdeklôdést felkeltsük és ébren tartsuk. Ez utóbbi jegyében több mûvészeti akció kapcsolódott a Szeta történetéhez. Kocsis Zoltán hangversenyét Malina János zenetörténeti elôadásával párosítva 1980 szeptemberében a rendôrség megakadályozta, a tervezett helyszín környékét megszállták, a bejáratot lezárták, és a szép számban összegyûlt tömeget hazaküldték. A jótékonysági koncert elmaradt.

Szûkebb körben ugyan, de sor kerülhetett Eörsi István, Dalos György és Konrád György felolvasóestjeire. Az alkalmankénti 6-10 ezer forint bevétel a Szeta kasszáját gyarapította. A legnagyobb hatású mûvészeti rendezvény kétségtelenül a képzômûvészeti aukció volt '80 decemberében. Hosszas alkudozás után kerülhetett rá sor. Nagy András még egykori egyetemi társát, a pártközpontos Bereczky Lórándot is felkereste, és egyezkedtek az aukció megrendezésének feltételeirôl. Kb. 100 mûvész 200 kiállítási tárgya szerepelt a katalógusban. Barcsay Jenô, Bálint Endre, Balla Margit, Egyed László, Galántay György, Gyarmathy Tihamér, Keserû Ilona, Kô Pál, Lugossy László, Maurer Dóra, Melocco Miklós, Nádler István, Somogyi Gyôzô, Szemadán György, Váli Dezsô nevét említem kiragadott példaként.

A bevétel is jelentôs összegnek számított akkoriban. Az összegyûlt 150 ezer forintról egy bizottság döntött, és végül egy szegény család számára sikerült házat venni ebbôl Nógrád megyében.

Több szempontból is nyûgösebb volt az irodalmi antológia megjelentetése, amelynek eredetileg tervezett címe Pilinszky János nyomán A mélypont ünnepélye lett volna. A szervezés 1981-ben kezdôdött. Az írókat, költôket egyenként más-más Szeta-aktivista kereste meg, és kérte fel, hogy jótékony céllal ajánlják fel egy-egy mûvüket. Irodalmi és grafikai gyûjtemény volt a tervezett kiadvány, és a grafikusok készséggel adtak egy-egy lapot a kötethez. Kôszeg Ferenc felkérô levelet írt, amely postán is eljutott a felkért személyekhez. Egy tisztán irodalmi antológia látszólag politikai szempontból is teljesen ártalmatlan ügy, de a cenzúra idôszakában merész tervnek számított, és ezt igazolta az írók, költôk reagálása is. Ahogy Kôszeg Ferenc bevezetôje utalt rá, nem az egyértelmû elutasítás volt a jellemzô, hanem a töprengés, a mérlegelés. Ô maga például Illyés Gyulával próbálkozott, a jelen lévô Kodolányi Gyula támogatta az ötletet, Illyés Gyuláné Flóra ellenezte, az író kitérô választ adott, végül nem szerepelt a kötetben. Mándy Iván sem, aki késôbb egy bájos novellában megírta a történetet a Szeta nevének említése nélkül. Hogy ôt felkereste egy fiatal lány ez ügyben, és ô mennyire feszengett. Az írás hangvétele ironikus a mozgalmi típusú akcióval szemben, önironikus saját maga habozását illetôen, és egyértelmû beismeréssel zárul: egyszerûen gyáva voltam.

Nem szerepeltek az újholdasok. Nemes Nagy Ágnesék harmincévi tiltás után jelenhettek meg ezen a néven, volt mit kockáztatniuk. Csoóri Sándor és Csurka István talán akkor is épp egy folyóirat indítása ügyében tárgyaltak a hatalommal, de nekik elvi fenntartásaik is voltak, a hazai szegénység problémáját - ha az egyáltalán létezik - alárendelték az erdélyi magyarság számukra sokkal fontosabb kérdésének. A helyzetet nehezítette, hogy a hatalom tudott a készülô antológiáról, és megtette a maga lépéseit. Egyrészt kétszer le is csaptak, és elkoboztak kéziratokat, illetve a második alkalommal már az antológia teljes szedését is. Mivel így listájuk volt a lehetséges szerzôkrôl, igyekeztek azokat lebeszélni, behívatták, alig burkoltan fenyegették ôket, és azt is elôadták, hogy a Szeta félrevezeti ôket, nem jótékonysági kötetrôl van szó, hanem politikai propagandáról. Néhányan ennek hatására visszavonták írásukat. Az antológia eredetileg is alacsonyra tervezett 300-as példányszáma végül alig 100-ra apadt, és kb. 50 szerzô szerepelt benne, többek között Konrád György, Mészöly Miklós, Gyurkovics Tibor, Jékely Zoltán, Hervay Gizella, Kiss Benedek, Karinthy Ferenc stb. Bemutatására 1983 februárjában került sor, a címe pedig Feketében lett. Példányai ma már alig fellelhetôk, egy részük rendôrségi raktárban porosodhat.

A Szeta történetét talán majd megírja valaki, részletesen tárgyalva a most csak felvillantott mozzanatokat vagy az itt nem is említett történéseket, például a lengyel gyerekek nyaraltatását. Amúgy többen párhuzamot láttak a lengyel Szolidaritás és a Szeta akciói között, Adam Michnik például a Szetáról értesülve azt mondotta, "nálunk is így kezdôdött".

A történetek, mint tudjuk, más-más fordulatot vettek. A Szolidaritás hatalmas, birodalmat rengetô mozgalommá vált, a Szeta szerényebb léptékû példázata a polgári tisztességnek. Soha senki nem gondolta, hogy egy ilyen szervezôdéssel a szegénység felszámolható vagy akárcsak jelentôsen csökkenthetô. Ma úgy tudjuk, hogy amíg világ a világ, vannak és lesznek szegények (és persze gazdagok), de az is valószínû, hogy mindig vannak és lesznek, akik szólnak és tesznek a szegénység ellen, akár a hatalommal és az uralkodó társadalmi közérzettel is szembefordulva, ami által, így utólag, a pátosz kétes szelleme lengi körül ezt a valójában kedélyes történetet.


Észrevételeit, megjegyzéseit, kérjük, küldje el postafiókunkba: Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.


C3 Alapítvány c3.hu/scripta/