Payday Loans

Keresés

Az emberi életminőség/boldogság
Képtalálat a következőre: „ezeregyéjszaka meséi”

Képtalálat a következőre: „egressy gábor színész”

Képtalálat a következőre: „szózat kotta”









Élet-minőség teszt: Létrontás – szabad ötletek jegyzéke 1. PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2017. november 21. kedd, 10:29

Képtalálat a következőre: „konrad lorenz könyvei”

Eugéniusz testamentuma XXI.

Bölcs/balga, boldog-boldogtalan

Oly korban oly rosszul élő ember ABC

Pokoljáró állatorvosi lovak esetleírása

Képtalálat a következőre: „konrad lorenz könyvei”

Élet-minőség teszt:

Létrontás – szabad ötletek jegyzéke 1.

 

Tanulj meg

fiacskám komédiázni

Szegény, szegény
Apró legény
Ma este munkába állsz.
Mókázz, nevess,
Hogy pénzt keress!
Ha kell, a fejedre állsz!
Most még tiéd
Mező s a rét,
Most még van játékszered.
De este már
A munka vár,
Kezdődik az életed.

Tanulj meg fiacskám komédiázni!
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell!
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni!
Magaddal törődj csak, más senkivel!
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek!
Ne higgy az eskünek! Ne higgy soha!
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden, minden csak komédia!

Nem voltam én
Mindig szegény,
Jó anyám gonddal nevelt.
Ágyam fölött
Ő őrködött
S altatódalt énekelt.
Múlt az idő
És jött a nő,
S én hittem neki bután.
Cirkuszban volt,
Ott lovagolt,
És én mentem a cirkusz után.

Tanulj meg fiacskám komédiázni!
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell!
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni!
Magaddal törődj csak, más senkivel!
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek!
Ne higgy az eskünek! Ne higgy soha!
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden, minden csak komédia!

Ő volt a fény
Éltem egén,
Miként egy oltári szent.
De jött egy más
Komédiás
S ő már a másikkal ment.
Jókedvű volt,
Rád nem gondolt.
Jó anyád cserben hagyott.
De jó apád
Vigyázz reád,
Ő lesz az őrangyalod.

Tanulj meg fiacskám komédiázni!
Tanulj meg kacagni, sírni, ha kell!
Tanulj a rosszhoz is jó képet vágni!
Magaddal törődj csak, más senkivel!
Ne higgy a barátnak, hű szeretőnek!
Ne higgy az eskünek! Ne higgy soha!
Tanulj meg fiacskám komédiázni,
Mert minden, minden komédia!

https://www.youtube.com/watch?v=_pk8zYJA43M

 

*

  1. Beszürkült nyárspolgári „életed” különcködéssel színezed
  2. Sok időt spórolsz: kutyafuttában táplálkozol és ürítesz
  3. Ha lassabban mennél/ennél, tovább érnél/élnél
  4. Másnap reggelre elfelejted „szent meggyőződésed”
  5. A legtöbb esetben azt sem tudod: fiú- vagy-e vagy lány
  6. Leginkább a partra vetett hal simogatásában buzgólkodsz
  7. Az a jobb, ha te köpsz, te súgsz be, nem ő, a rosszabb…!?  
  8. Nem látod a fától az erdőt – elveszel a részletekben
  9. Szirupban minden beveszel, még a lassan ölő mérget is
  10. Zokon veszed, ha ragályos kór miatt elkülönítenek: karantén
  11. Magánügy? Hisz még a rosszkedv és az ásítás is fertőző…
  12. Mindig eltalálod a szarva között a tőgyit
  13. Nem tudott ezt meg azt Mehemed, fel is rúgták a tehenek
  14. Mindent megszoksz, majd meg már késő menekülni
  15. Engeded magad megvesztegetni, s elrothadsz: esz a rozsda
  16. Öngyilkossági fenyegetőzéssel zsarolva válsz nevetségessé
  17. Aki ki akar menteni, még őt is lehúzod a víz alá
  18. A vétkesek között cinkos némaságú vagy
  19. A vak vezeti a világtalant – bele a szakadékba
  20. Nem a bűnt, de a bűnöst gyűlölöd – amivel magad ölöd
  21. Mérgelődő – másik hibái, vétkei miatt magad bünteted
  22. A mamahotel lakó mama kedvence: infantilizálódó
  23. Igazolatlanul és tartósan hiányzol az Életből
  24. Nosztalgiázó, vagy fantaszta – aki soha nincs jelen
  25. Holnap majd korán kel, aranyat lel – majd holnap…
  26. Állandóan kimerült: többet erővel, mint ésszel
  27. Vagy szürke-fekete mindened, vagy rikító csiricsáré
  28. Senki se vár, s nem ölel át, ha este hazaérsz
  29. Más anyanyelvű az élettársad, konyhaangolon érintkeztek
  30. Legfeljebb a zanzából „ismered” a Bűn és bűnhődés-t
  31. Kincstári optimista, aki amúgy titkon pesszimista
  32. Ha nincs happy end, akkor már nem is érdekel az a film
  33. Nem hiszi, hogy épp csak ellensége mond igazat róla
  34. Nem megy a hegyhez, ha látni akar, majd ő jön hozzá
  35. Minden napod egy vészhelyzet, amit valahogy túl kell élni
  36. A reggel felkapott eszmével estig valahogy kihúzod
  37. Nincsenek eszméi, csak rögeszméi – vagy eszméletlen
  38. Az a partra vetődött hal vagy, aki csak simogatást vár
  39. Kétségbeesel, ha egyedül maradsz a nézeteiddel
  40. Mindenről különvéleménye van, amit megtart magának
  41. Sokat markol és keveset fog – ami volt, az is elveszik
  42. Kockázat nélkül akar/szeretne nagy üzletet kötni
  43. Tornából felmentett nyápic – katonaszökevény vagy
  44. Nem gondolt merészet és nagyot, s nem tette fel ré éltét
  45. Fedezve tetézed a bajt – struccpolitika
  46. A szőnyeg alá söpört szemét miatt lába törik
  47. A kis hazugságokból lavina lesz, ami betemet
  48. Nem ad embernek, s így nem is kap – Istentől - amnesztiát
  49. Nem ökonomikus a testmozgásod, a közlekedésed
  50. Magadat se – jól – szereted, hát még mást
  51. Levágod a tyúkot, aki aranytojást tojt-tojna
  52. Mindent megszoksz, s nem szólsz, de nem is szöksz

*

 

Képtalálat a következőre: „konrad lorenz könyvei”

Pá, kis aranyom, pá


Nem dráma a szerelem;
Ma szőke az esetem,
Holnap már egy fekete vár rám.
Nincs köztünk nagyjelenet,
Könny, sóhaj és egyebek,
Ezt súgom csak teneked, drágám!

Pá, kis aranyom,
Pá, nem zavarom,
Pá, csak elhagyom,pá!
Kár, hogy kesereg,
Bárhogy pityereg,
Máshoz sietek, pá!


Ma még egy jót mulatunk,
Ma még egy jót huzatunk,
Zenével oly remek a válás.
Aztán, pá, kis bogaram,
A szíve bár odavan,
A végén még nekem lesz hálás!

Pá, kis aranyom,
Pá, nem zavarom,
Pá, csak elhagyom,pá!
Kár, hogy kesereg,
Bárhogy pityereg,
Máshoz sietek, pá!

Ne várjon ma hétre,
A többit levélbe',
Megírom holnap délbe'...
Pá, kis aranyom,
Pá, nem zavarom,
Pá, csak elhagyom, pá!

https://www.youtube.com/watch?v=EkXyevvmKgY

*

Képtalálat a következőre: „konrad lorenz könyvei”

A rosszistenhívő, a balga, a hiánybeteg, az élethazug,

az életunt és halálfóbiás, a dologtalan/munkaalkoholista,

a ragadozó és a préda, a gyáva hideg/melegháborúzó stb.

Ötletgyűjtés - az Életrontás Nagy Jenciklopédia jegyzeteiből…

 

Képtalálat a következőre: „konrad lorenz könyvei”

 

 

 

LAST_UPDATED2
 
Akvárium PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2017. november 20. hétfő, 11:20

Képtalálat a következőre: „konrad lorenz salamon király”

SZERZŐ
SZERKESZTŐ
FORDÍTÓ
LEKTOR
Katalizátor Iroda (Budapest)
Ragasztott papírkötés205 oldal
Sorozatcím: Rejtett dimenziók
Kötetszám:
Nyelv: Magyar
Méret: 20 cm x 14 cm
ISBN: 963-7467-424-6
Megjegyzés: Ötödik kiadás. A szerző fekete-fehér illusztrációival.




















FÜLSZÖVEG

"Én természettudós vagyok, nem művész... ha fel akarjuk tárni az olvasó előtt, milyen szép is az állat, bőségesen elegendő, ha ugyanúgy, mint a szigorúan tudományos munkánál, itt is a puszta tényekre szorítkozunk. Hiszen az élő természet igazságai olyan szeretetre méltóan, olyan tisztelet parancsolóan szépségesek, és annál szebbek lesznek, minél mélyebbre hatolunk sajátságaiba, különlegességeibe. Oktalanság volna azt vélni, hogy a természetes összefüggések kutatása, feltárása, ismerete csökkenti örömünket a természet csodálatosságában. Épp ellenkezőleg: a természet eleven valósága annál mélyebb és tartósabb érzelmeket kelt bennünk, minél többet tudunk róla."
Altenberg, 1949 nyara.

TARTALOM

A gyártási hibákról (Bűnbánó előszó a második kiadáshoz) 7
Előszó 11
Állatok, károk, bosszúságok 15
Ami sohasem okoz kárt: az akvárium 24
Két ragadozó az akváriumban 31
Halvér 36
A kortalan cimborák 55
Salamon király gyűrűje 102
Libalányom - Martina 120
Erdei pintyet pedig ne vegyél! 137
Melyiket sajnáljuk? 157
Morál és fegyver 164
A hűség nem üres szó 183
Mulatságos állatok 197

 

Ami sohasem okoz kárt: az akvárium Szinte ingyen van, és mégis csodálatos: szórj az üvegedény fenekére egy marék tiszta homokot, ültess bele néhány közönséges kis vízinövénydugványt, töltsd meg óvatosan vízvezetéki vízzel, és állítsd az egészet egy napsütötte ablakpárkányra. Mikor aztán a víz letisztult s a növények is fejlődésnek indultak, telepíts bele egypár halacskát, vagy pedig, ami még sokkal jobb, fogj egy befőttesüveget meg egy kis merítőszákot, bandukolj a legközelebbi tocsogóig, húzzál néhányat a hálóval, és máris egész tömeg élőlény van a birtokodban. Számomra a gyerekkor egész varázsát még ma is az efféle kis fogószák jelenti, amelynek persze a világért sem szabad holmi rézabroncsos, malomszitaszövetből készült kifogástalan szerszámnak lennie, nem ám, mert a tradíció megköveteli, hogy ezt maga eszkábálja össze az ember, tíz perc alatt: durván karikába hajlított drótból a keretet, a zacskót meg valami rossz harisnyából, függönydarabból, esetleg pelenkából. Ilyen felszereléssel fogtam kilencesztendős koromban az első vízibolhákat halaimnak, s fedeztem fel eközben az édesvízi zsombékosok kis csodavilágát, amely azonmód megigézett. A merítőszákot a nagyító követte, a nagyítót egy szerény mikroszkóp, s ezzel el is dőlt a sorsom, visszavonhatatlanul. Mert aki önnön szemével látta a Szépséget, az sohasem lesz a halál jegyese, mint Platen véli, hanem ha a Természet szépségével találkozott, a Természeté. És ha csakugyan van szeme, feltétlenül természetbúvár lesz belőle. Nos, húzd csak meg a szákot a legközelebbi tocsogó vízinövényei között, miközben persze először is a cipőd telik meg lucsokkal és iszappal. És ha jól választottad ki a helyet, és olyan pocsolyát találtál, amelyben „valami van”, akkor a hálód aljában csak úgy hemzsegnek majd az üvegesen áttetsző, izgő-mozgó, tekergőző lények. Nyomd be alulról a zacskó végét, ürítsd ki a befőttesüvegbe, amelyet előzőleg persze gondosan tölts meg vízzel. Amikor hazaérsz, óvatosan öntsd bele a zsákmányt akváriumodba, és vedd szemügyre az elébed táruló apró világot. Mert az akvárium – maga az egész világ. Hisz ugyanúgy, mint bármelyik természetes mocsárban vagy tóban, sőt, mint voltaképpen bolygónkon mindenütt, az akváriumban is növényi és állati lények élnek együtt, mégpedig úgynevezett biológiai egyensúlyban: a növény felhasználja a széndioxidot, amelyet az állat lélegzik ki, és a maga részéről oxigént választ ki. Helytelen volna azt állítani, hogy a növény nem úgy lélegzik, mint az állat, hanem „fordítva”. Erről szó sincs, a növény ugyanúgy oxigént szív be és széndioxidot lehel ki, mint az állat; csakhogy ezenkívül, és ettől teljesen függetlenül, a fejlődő növény széndioxidot vesz fel, vagyis használ teste felépítéséhez, s közben oxigént választ ki, éspedig többet, mint amennyire szüksége van a lélegzéshez. Ezt az oxigénfelesleget lélegzik be az emberek meg az állatok.

Végezetül: a növény képes más élőlények kiválasztott anyagcsere-végtermékeit és elbomlott tetemének anyagait is hasznosítani, s az anyag hatalmas körforgásába visszajuttatni. Súlyos következményekkel jár, ha az anyagnak ezt a körforgását, az állati és növényi lények együttélésének egyensúlyát bármilyen módon megbolygatják. Hány embert – lett légyen az gyerek vagy felnőtt – fogott már el a kísértés: de jó lenne még ezt az egyetlen, gyönyörű halacskát becsúsztatni az akváriumba, ahol pedig már amúgy is annyi az állat, hogy a zöld növények teljesítőképességét a végső határig kihasználják. És az akvárium egész, féltve őrzött, szeretett kis világa elpusztulhat emiatt az egyetlen halacska miatt. Mert ha túl sok benne az állat, oxigénhiány lép fel. Ennek következtében hamarosan elpusztul valamelyik élőlény, amelynek halálát talán észre sem vesszük. A rothadó tetem miatt túlságosan elszaporodnak az akváriumban a baktériumok, a víz zavarossá válik, oxigéntartalma emiatt még gyorsabban csökken, mindennek következtében további állatok hullnak el, a pusztulás általánossá válik, végül már a növényzet is rothadásnak indul és az, ami alig néhány napja még dúsan burjánzó növényekkel, eleven állatokkal teli, vonzó, tiszta tavacska volt, mára undorító, bűzös löttyé változott. A tapasztalt akváriumkedvelő az efféle veszélyeket a víz mesterséges levegőztetésével hárítja el. Ámde ezek a technikai segédeszközök voltaképpen csökkentik is az akvárium vonzerejét, ami épp abban rejlik, hogy ez a kis vízivilág képes önállóan fenntartani magát, s az állatok etetésén meg a tartály elülső üvegtáblájának megtisztításán kívül semmiféle biológiai gondozást nem igényel. Ha ugyanis az akváriumban megfelelő egyensúly uralkodik, semmiféle tisztogatásra nincs szükség! És amennyiben lemondunk a nagyobb halakról, főként az olyanokról, amelyek turkálni szoktak a fenéktalajban, semmiféle kárunk nem származik abból, ha az állatok excrementumaiból s az elhalt növényi részecskékből fokozatosan iszapréteg alakul ki. Sőt, ez egyenesen kívánatos is, mert áthatja és termékennyé teszi az eredetileg steril talajt. A víz maga – az iszap ellenére is – olyan kristálytiszta és szagtalan marad, mint bármelyik alpesi tavunkban. Biológiai szempontból legcélszerűbb, de legszebb is, ha tavasszal rendezzük be az akváriumot, és csak néhány sarjadó növénykét ültetünk bele. Mert az adott medence sajátos körülményeihez éppen az így kifejlődő növények alkalmazkodnak a legjobban, éppen ezek élnek meg benne a leghosszabb ideig, míg az olyan növényzet, amelyet úgyszólván készen telepítünk be, igen sokat veszít szépségéből. Hiszen két, egymástól csupán arasznyi távolságra elhelyezett akvárium éppolyan erősen jellegzetes egyedi adottság, mint az a két tó, amelyet többórás járóföld választ el egymástól. Sőt, pontosan az a nagyszerű az új akváriumban, hogy amikor berendezzük, még sejtelmünk sem lehet arról, hogyan fog fejlődni, és milyen lesz, mire kialakítja a maga sajátos egyéni egyensúlyát. Tegyük fel például, hogy azonos időpontban, azonos elemekkel három medencét rendezünk be, amelyeket ugyanarra az ablakpárkányra állítunk, egymás mellé, és mindháromba átokhínárt (Elodea) meg süllőhínárt (Myriophillum) telepítünk – és csakhamar azt látjuk, hogy az elsőben esetleg az átokhínár burjánzik vad dzsungellé, s teljesen kiszorítja a törékeny süllőhínárt, a másikban meg éppen az Elodea jut hasonló sorsra, a harmadikban azonban nagyszerűen megfér egymással a két növény, s látszólag a semmiből tüneményes vegetáció keletkezik: a törékeny, csillárkaszerű elágazó zöldmoszat, a Nitella flexilis. Ilyen eltérően is viselkedhetik a három medencénk; biológiai tulajdonságaik is alapvetően különbözhetnek egymástól, s mindegyikben más és más állatok találhatják meg életük feltételeit, röviden szólva: jóllehet azonos feltételek mellett rendeztük be mindhármat, mindegyik a maga sajátos világát fejleszti ki. Okvetlenül kell bizonyos érzék, sőt önuralom is ahhoz, hogy meghagyjuk az „akvárium szabad akaratát”; sok mindent megsemmisíthetnek még a legjobb szándékú beavatkozások is. Természetesen „gyönyörű” medencét is be lehet rendezni mesterséges talajjal, kényünk-kedvünk szerint szétültetett növényekkel; olyat, ahol szűrő gátol meg minden iszapképződést, s a mesterséges levegőztetés révén jóval több halat is tarthatunk benne, mint ahányat az efféle segédeszközök nélkül lehetne. A növények csak díszéül szolgálnak az ilyen akváriumnak, az állatoknak semmi szükségük nincs rájuk, hisz a mesterségesen bejuttatott oxigén önmagában is bőven elég ahhoz, hogy megéljenek. Ízlésről lehet vitatkozni. Mindenesetre szerintem az akvárium olyan életközösség, amely önállóan tartja fenn a maga biológiai egyensúlyát. A másik afféle „istálló”, vagyis egy mesterségesen tisztított, higiéniai szempontból kifogástalan tartály, amely nem cél, hanem csak eszköz bizonyos állatok tartásához. Akinek már elég sok tapasztalata és némi biológiai „hatodik érzéke” van, annak bizonyos fokig már módjában áll meghatároznia, hogy milyenné is fejlődjék egy-egy akvárium élővilágának általános jellege. Mindezt úgy érheti el, hogy megfelelő körültekintéssel választja meg a talaj minőségét, a medence állandó helyét, a hő- és fényviszonyokat, végezetül az akváriumot benépesítő állatokat. És ez az akvárium gondozásának szinte művészi tökéletessége. Ennek egyik legnagyobb mestere volt tragikus körülmények közt elhunyt barátom, Bernhard Hellmann. Egyik akváriumával például sikerült létrehoznia egy pontosan meghatározott, természetes élettérnek, az altaussee-i tónak egészen különösen találó másolatát: a medence elég nagy és igen magas volt, hűvösben állt, és nem túlságosan közel a fényhez, a kristálytiszta vízben tenyésző vegetáció üvegszerűen halványzöld békaszőlőfélékből állt, a köves talajt sötét forrásmoha (Fontanalis) meg a kecses csillárka (Chara) borította be. A nagyobb állatokat mindössze néhány picinyke pisztráng, fürge csellé és egy parányi folyami rák képviselte, vagyis az állomány sűrűsége alig volt nagyobb, mint a szabad vizekben. S éppen erre kell különös gonddal ügyelnünk, ha hosszú ideig akarunk érzékenyebb víziállatokat életben tartani, sőt esetleg tenyészteni is. A legtöbb külföldi díszhal, amelyet akvaristáink medencéiben láthatunk, megkönnyíti számunkra ezt a feladatot, mivel természetes körülmények között sem él valami túlzottan tiszta vizű tavacskákban. És ez a kis trópusi tocsogó a maga évszámra egyformán meleg, napsütötte vizével, egy olcsó kis fűtőberendezés segítségével bármely délre néző ablakban könnyűszerrel „lemásolható”, legalábbis sokkal könnyebben, mint hazai vizeink akármelyik típusa. Ezért – és csakis ezért – összehasonlíthatatlanul nehezebb dolog a hazai tavainkban, patakjainkban élő halak tartása és tenyésztése, mint akárhány trópusi halfajé. Most már talán érthető, miért ajánlottam, hogy először inkább a legközelebbi tocsogóból szerezzük be állatainkat, a már ábrázolt rituális merítőszák segítségével. Jómagam száz meg száz akváriumot gondoztam már, de a legjobban bizony mindig csak ezeket a hétköznapi, filléres, hogy úgy mondjam tócsa-akváriumokat kedveltem, mégpedig azért, mert falain belül a legtermészetesebb, legtökéletesebb életközösség tenyészik. Az ember hosszú-hosszú órákon át üldögélhet mellette, bölcs avagy bolondos gondolatokba merülve, eltűnődhet, éppúgy, mint a kandallóban lobogó lángokon, a patak tovarohanó vizén. Sőt, még okulhat is közben. Mert bizony ha mindazt, amit az ilyen akvárium melletti elmélkedések során láttam be és ismertem fel, bevetném a mérleg egyik serpenyőjébe, a másikba pedig azt dobnám, amit a könyvekből nyertem – milyen magasra szökkennék fel ez a serpenyő!

 

[PDF]

KONRÁD LORENZ

biokemia.hmg.hu/letoltesek/konrad-lorenz-salamon-kiraly-gyuruje-e7a63.pdf
KONRÁD LORENZSalamon király gyűrűje. M Á S O D I K K I A D Á S. GONDOLAT • BUDAPEST 1976. A mű eredeti címe: Er redete mit dem Vieh, den Vögeln.

Képtalálat a következőre: „akvárium”

 

 

LAST_UPDATED2
 
Székelyföld PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2017. november 20. hétfő, 11:02

FeketeVince.jpg
A szerző fotóját Vass Tibor készítette.

 

Fekete Vince

 

Székelyföld

 

Árvalányhaj nyílik mindenik ablakban. Vagy muskátli. Ha nem
egyik vagy másik, akkor csak az egyik, de a másikat,
mondjuk az árvalányhajat,
termesztik is ott a zöldségeskertben. És a mezőkön,
erdőkön. És azt meg is eszik. Nem ők, hanem
Budapesten, a Michelin-csillagos vendéglőkben.
Erdélyi széna! Pohárka Erdélyi
anyák könnyei
vel felszolgálva! Az 52 fokos szilvából! De csak egy-
egy cseppecskét belőle, mert drága.
Ha nem eszik is meg, akkor biztos megisszák. Az asszonyi szólás-
mondás szerint: még a ködököt es!
A házak mind kürtőskalácsból vannak. A kapulábak, jobbról
és balról, felállított töltöttkáposztákból. Csak az istállók, a
melléképületek épülnek olcsóbb kenyértésztából.
Mondjuk pánkótésztából. De azokon
is, mint egyébként a cukortól, mint hótól ragyogó tetejű házakon
(meg a kapulábakon), egytől egyig, mindeniken vitézkötés.
A bejáratnál. És mindenik bejárat székelykapu, természetesen.
A haszonállatok pedig mind harisnyában járnak.
Télen. Székelyharisnyában. A bikák. A teheneken
csak egyszerű fekete-piros szoknya van, köténnyel, csepesszel a
fejükön, és hárászkendővel a hátukon, ha nagyon
hideg van az istállóban. Mínusz harminc fok alatt. Ilyenkor
kinn már nem is mozog senki. A kürtőskalács mindkét
vége befagy, a töltött káposzták pedig mint egy-egy süvegcukor,
úgy meg vannak merevedve. Ülnek bent az emberek
a házban, nézik a Duna tévét, a nők énekelgetnek
közben, népdalokat, a férfiak pedig, hogy hasznosak
legyenek, vitézkötéses székelyharisnyásan, subában,
beretválatlanul alusznak a sublót mellett. Vagy a kemencepadkán.
A gyermekek meg, az elemisták, házi feladatot írnak, mert iskola
sincs ilyenkor: A csíksomlyói búcsújárás elméletben és
gyakorlatban, avagy identitáskeresés és identitásválság
a határon túli magyaroknál
. Ez a címe. A tanító néni
adta fel. A füzet természetesen, kívül-belül, az is székelyharisnyás
mintával van kihímezve. A borító. A kisfiúké.
A kislányoké? Az is. Amikor befejezték a házi feladatot, már
jócskán benne vannak a délidőben,
húzzák a harangokat is, a kicsikét is, és a nagyot is, a
székely himnuszt kalimpálva ki ezek szálló dallamával. Ebédidő!,
kiáltja el magát az édesanyjuk, de csörög egyet mobilon
is nekik, azt is székely himnusz-csengőhanggal. És máris hozza
a szalonnát meg a pohárka szilvapálinkát, esetleg
köményes pálinkát, a gyermekeknek, mert a szilva nekik
még túl erős. Hogy szokják. A palackon természetesen
székely népviseletbe öltözött pár, férfi és nő képe. Horgolva.
Táncolnak önfeledten. Valahol egy domb tetején, az is lehet,
hogy pont a somlyói nyeregben, de közelben a Nyerges-tető
is látszik, nagy csaták helyszíne, szabadságharcoké,
sok-sok apró fakereszt jelzi ezt, fellobogózott kokárdákkal,
újabban kőből készült „kopjafa” is!!!,
de a csíksomlyói kegytemplom is ott van a háttérben a
két tornyával, kicsivel hátrébb működő szélmalom,
alatta jókedvűen eszegetnek, beszélgetnek, kortyolgatnak az
az emberek, miközben találós kérdéseket, közmondásokat
és szólásmondásokat mondanak egymásnak. Még odébb
hegyi patak hűs vize árad, szomjúhozó szarvasok hajolnak
fölé. És egy vadász is elmereng hosszan, neki is vitézkötés
van a zöld nadrágján, meg a lelkén is, és a távolba néz. A
puskája nincs megtöltve. Medve ellen úgyis mindegy. És
mindenki székelyharisnyában van itt is, akárcsak az innen
mintázott falvédőn, a tisztaszobában, ahol ötvenes ballonokban
a mindennapi betevőt, a szilvapálinkát szokták tárolni, no meg a
szívekben-lelkekben is székelyharisnyás mindenki. (Aki nem,
annak a kitűzője az.) Ember, állat, hegy, völgy, patak, egytől
egyig. Ebéd, nem megmondtam?!, kiáltja még
egyszer kedvesen az édesanya. De már nem is nagyon
kell, mert esznek a gyermekek, mint a farkasok. Bicskával,
természetesen. A vegetáriánusok halasbicskával, a nem vegák
pedig a szokásossal. Desszertnek ma kivételesen vattacukrot
falatozunk, mondja jókedvűen az édesanya. Akinek van bicskája,
teszi hozzá tréfásan évődve.  De tudom, mindenkinek van,
mosolyodik el kedvesen. Csak a kislányoké kisebb. És milyen jó,
repes az öröm az anya hangjában, hogy együtt van
a család! Olyan, de olyan jó! Ám az édesanya máris siet
vissza kenyértésztát dagasztani. Az édesapa pedig másik
oldalára fordul a subáján, és meleg báránykákról
álmodik, meg Tamási humoros, székely hőseiről
ebben a csodálatos székely családban, ahol folytatják
a gyermekek is a fogalmazást, hogy aszongya:
csodálatos, csodálatos család, nálunk mindenkit Ábelnek
hívnak, csak Édesanyám egyedül Áron. De volt egy
dédnagyanyánk, állítólag, apánk szerint, őt egyedül Reginának
nevezték. De utána mindenki Ábel lett errefelé. A faluban is.
Ünnepnapokon mindig együtt vagyunk, nevetünk,
kacagunk, mosolygunk, ajándékokat adunk egymásnak. Én
például egy disznóölő kést kaptam apukámtól,
Ábel húgom egy nagy-nagy pálinkafőzőt. Édesanyám is.
Csak az övé rézből volt. És egy kicsivel nagyobb.
Vasárnaponként, amikor jó idő van kint, csak mínusz húsz
fok, mindig elmegyünk szobrot avatni. Vagy azon a
csütörtökön, amelyikre a nyár nálunk esik. Múlt héten is
felavattunk egy kicsi Wass Albertetet! Jövő hét végén
egy másik kicsit avatunk. Úgyszintén Wass
Albertetet. A fehérnépek viszont ide nem jönnek, mert ők
mint mindig, ilyenkor is dolgoznak. Jókedvűen,
jó szívvel, jó lélekkel kenyeret dagasztanak,
közben pedig, úgyszintén jókedvűen, jó szívvel és
jó lélekkel népdalokat énekelgetnek. Néha-néha meg-meg-
állnak és közmondásokat, szólásmondásokat mondanak.
A mi édesanyánk, két-három szólásmondás után
most éppen ezt énekeli, a Bugyi-testvérektől: Híd alatt, híd
alatt, a Margit-híd alatt
… Erre jobban, ritmusosabban
megy a dagasztás is. Apánk pedig jókedvűen horkol.

 

 

Mire jó a szex?

Egy ifjú patikussegéd kézzel írott, titkos recepteskönyvéből

 

Kitűnő gyógyír, ha szeles puffadásaink, asztmá
s dugulásaink vannak, mindenféle orrspriccek meg egy
éb ravasz technikák nélkül azokat a testrészeket (i
s) könnyűszerrel kidugja. 
A szépség ingyenes kezelési mód
ja. A hajat fényessé, a bőrt simává varázsolja. Akkor
is, ha már nagyon nem
az. A férfiak haja pe
dig, a női kezek heves simogatásától fényes
edik. A kopaszoké fő
leg. Csak ott a bőr lesz olyan fényes, mint a kup
lerájok rézkilincse.

Csökkentheti a bőrbetegségekre való haj
lamot, a bőrhibákat, a pattanások számát (népi böl
csesség: ha pat
tanásos, akkor rég nem vót fehérnép
pel!), kezeli a bőrkiütéseket. Megelőz
heti
a repülőgépen való utazás veszélyeit. Is. Ha nem ülünk
repülőgépre. A szalmazsák- vagy matrac
dögönyözés
sel együtt járó izzadás tisztíthatja a pórusokat, ragyogó
bbá teszi a bőrt.

Nyugodtan bezabál
hatunk estére rendesen,
mert ha egy padlórengető tam
tarararával ajándékozzuk meg
magunkat, meg természesen a hölgy
et, az legalább annyi kalóriát a
szemétre vág, mint amennyit a szalon
nával és vereshagymával előtte fel
halmoztunk.

Ha csak nincsenek benne szélsőséges ínyencségek,
mint a kikötés, vagy a fojtogatós dolgok –  az egyik leg
biztonságos
abb sport (a távirányító
zás mellett), amit valaha űz
hetünk. Kifárasztja, erősíti,
edzi a testünk szinte
minden izmát. Akárcsak a kaszálás. Csak ezért nem
jár napszám.  Sokkal élvezetesebb, mint az egész napos fű
vágás a tűző napon, mint a pityóka
szedés, vagy akármilyen nem
szeretem fizikai
munka. (Egyébként mindenik
munka ilyen!) És nem kell véget
nem érő köröket járnunk, magunk
at, elnehezedett test
ünket vonszolva,
kínozva szaladást imitálnunk az este
beállta után a stadionban, hogy
a hátul, meg a szinte mindenütt megtelepedett zsírpár
nákat vala
hogy ledolgozzuk.

Aki egész nap tört-zúzott a környezetében levő
lelkekben a nyomott hangulat
ával meg a nyers beszólásai
val, az ilyenkor telj
esen megkönnyeb
bül. Vége a Depresiunea Transilvaniei
nevű népbetegségnek röpke
egy-két turnus után. Ráadásul
felszabadítja a test endor
finját (nem félreérteni! az
egyenesen lelohasztja!) a véráramlatban, így a közér
zetünk olyan
lesz, hogy madarat lehetne velünk fo
gatni:  állandóan mosolygunk,
még álmunkban is, és – akárhogy is é
lünk – jó
létérzésünk támad, még ha röpke
időre is.

Minél többet ugrasz fejest
ebbe, annál jobban mennek ez
irányú ismerkedéseid. A …ban aktív emberi test óriási
mennyiségű kémiai anyagot bo
csát ki. Ami olyan,
nem kézzelfogható, ám mégis létező valami, amit a testünk kir
agyog, kis
ugároz ilyenszerű aktivitásaink során. És az ilyen il
latok,
ha megérzik, valósággal megőrjítik az ellenkező
neműeket.

Depi Asszonyság messze táv
ozik, és nem kell felírja azt a házio
rvosunk, mert egy-egy fergeteges pa
rti teljesen ingyenesen adagolja
nekünk a nyugtatót. Egy doboz Diazepam nem ér
annyit, mint egy...

Gátolja a fogszuvaso
dást. Ha rendszeresen csók
olózik az ember, ami ilyenkor elkerülh
etetlen, akkor nem fog megszuvasodni a foga.
Aki hiszi, hiszi, aki nem,
nem. Ha szuvas fogú embereket látunk az
utcán, a bol
tban, jusson eszünkbe, hogy ezek bizony nem csókolózta
k eleget életükben, és nem volt, ami lemarj
a az oda nem való dolgokat a f
ogakról, ami csökkentse a szuvasodást okozó savak magas szin
tjét,
és megelőzze a fogkő kialakulását. A szilvapálinka rendszeres használata
pedig nem volt elég
hatékony.

Enyhíti a fejfájást. Olyan vérbős
éget okoz, hogy majd szétpatt
annak
bennünk az erek, enyhíti a fejfájást, oldj
a a bennünk levő feszültséget.
Van is, amit oldania mindig. De csak akkor enyh
ít persze, ha van szerencsénk
egy rendes nagy oldásra meg kötésre, kötésre meg oldásra. Ha a lenti fert
ály
is végre-valahára üzembe lép.

Javítja a lé
gzést. Szénanáthásoknak különösen javal
lott. Az az öt-
tízperces heves, lev
egőért kapkodó szuszog
ás olyan tisztára takarítja a
járatokat, mint annak a rendje, tüdőnkből is kifújtatjuk ezalatt a rengeteg
felgyülemlett nikoti
nt, no és a gyomorból a bor- meg a pálinkagőzt.

 

Megjelent a Bárka 2017/5-ös számában.


 
Kucó PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2017. november 20. hétfő, 10:33
    • BÖSZÖRMÉNYI Gyula

      KUCÓ

      Böszörményi Gyula eddig Robin Mash álnéven publikálta habkönnyű, szórakoztató írásait. Ebben a kötetben azonban - vállalva nevét, sorsát, egész eddigi életét - két megrázó, felkavaró írásával jelentkezik. Mészöly Gábor meleg hangú bevezető sorai tájékoztatják az olvasót arról, hogy Böszörményi súlyos mozgássérült: izomsorvadása van. Ez a kór pedig gyógyíthatatlan, halálos betegség. Bár egészségesen született, a betegség jelei már kétéves korában mutatkoztak, és a sors különös kegyetlensége folytán családja is széthullott körülötte. Így került - másutt nem nyervén bebocsátást - egészségügyi gyermekotthonba, ahol mozgássérültként, de éles, nyílt szellemmel töltötte mindennapjait szellemi fogyatékosok között. Ebből a megrázó élményből építette fel a Kucó című írás elbeszélőjének személyiségét, a szellemi fogyatékos fiúét, aki tizenkét "beszélésbe" rendezve mondja el mindazt, amit a maga eszével, emberségével a világból az őt körülvevő környezetből meglát, érzékel, felfog, érez, s az évek során tapasztalatokká rendez. Az ő helyesírásával rögzíti papírra Böszörményi Gyula azokat a helyzetképeket, melyek - a Kucó főhőse számára talán nem megrázóak - de az olvasóban torokszorító érzéseket keltenek. A "beszélések" után, mintegy ellenpontként kórházi Jegyzetlap olvasható, mely száraz, rideg híradás a szellemiségükben, és ezáltal személyes szabadságukban is korlátozott, nyomorúságos életre ítélt emberek hétköznapjairól. 
      Villamostangó elbeszélője ápoló az előbbi helyszínhez hasonló intézetben, és a betegekhez, orvosokhoz való viszonyát - a magyar elmegyógyintézetek állapotáról is hű képet adó - nyolc tételben rögzíti. Legtöbbször a villamoson zötykölődve körvonalazódnak, sokszor megfogalmazhatatlan gondolatai, ám az olvasó ilyenkor is - talán éppen az indirekt közlés okán - pontosan tudja, mire gondolt az elbeszélő. 
      Böszörményi Gyula megdöbbentően jó író - kötetét mindenkinek el kellene olvasni, azoknak is akik tisztelik a másságot, de azoknak legfőképpen, akik kirekesztik környezetükből az átlagostól eltérő embertársaikat.



LAST_UPDATED2
 
Emma meg én PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2017. november 20. hétfő, 09:59
Képtalálat a következőre: „emma meg én”



Egyszer megkérdeztem anyámat,
hogy volt-e fogalma születésem előtt arról,
hogy nem fogok rendesen látni?
Megrendített, amikor azt válaszolta,
nem tudta, látok-e majd, vagy sem, de vállalta a kockázatot.
Látva megrökönyödésemet, megkérdezte,
élveztem-e eddig az életet,
és a problémák ellenére érdemes-e élni?
Persze igennel kellett válaszolnom.
Kockázatot vállalt, de igaza volt,
és nekem – vakságom ellenére – alkalmam nyílik teljes életet élni,
éppen úgy mint családom többi tagjának.

Kapcsolódó kép


EGY GYEREK, AKI MÁS MINT A TÖBBI

Iskolás koromig fogalmam sem volt arról, hogy nem látok rendesen. Homályos, bizonytalan képek és színek között éltem; mintha mindent fátyol borított volna. De azt hittem: mások is így látják a világot. Látásom fokozatosan romlott, míg húszéves koromhoz közeledve éppen csak meg tudtam különböztetni a fényt a sötétségtől – de ez volt minden. Még álmaimban sem volt az embereknek arcuk. Alakok voltak csupán a ködben. Legrégibb emlékeimben- akár ébren voltam, akár aludtam- mindig ott volt a köd, aztán lassan körém zárult, míg végül áthatolhatatlanná vált, és még a homályos alakok is eltűntek benne.

1946-ban születtem Beestonban, Nottinghamban. Szüleimnek fogyatékos volt a látása, és a nálam három évvel idősebb bátyámnak, Grahamnak szintén. A szürke hályogot – amellyel születtem és amely idővel retinasérülést okoz – apámtól örököltem. Anyám szemével más baj volt, de sokat egyikük sem látott. Felidézve ezt a képet: négytagú család – közülük senki nem lát rendesen, mégis együtt élnek – különös lehetett olyasvalaki számára, akinek jó a szeme.

Ha én kivétel lettem volna – egyetlen, aki nem lát, olyan családban, amelyben mindenki más jól – , majdnem bizonyosan másképpen alakultak volna a dolgok. De nálunk vakságról senki sem beszélt, és arról sem, hogy nem lát jól. Megmásíthatatlan ténynek tekintettük, és senki sem említette. Talán szüleink valamilyen hallgatólagos összeesküvést szőttek e körül, és ha így volt, bölcsen tették. Ugyan mire lett volna jó, ha egy fiúnak és egy kislánynak megmondják, nem olyanok ők, mint a többi gyerekek? Így legalább megkíméltek bennünket egy ideig önbizalmunk megrendülésétől.

Csak visszamenőleg válik világossá számomra, hogy sok minden, amit mi a mindennapi életben természetesnek tartottunk, más ember szemében szokatlannak tűnhetett. Ha étkezés közben kidöntöttünk egy szószos üveget az abroszra, senki még megjegyzést sem tett, olyan gyakran előfordult. Azt hiszem, négy- vagy ötéves lehettem, amikor először gondoltam arra: vajon más gyerek miért nem fut neki a falnak, vagy esik le a lépcsőn olyan gyakran, mint én? Leesés, összeütközés annyira hozzá tartoztak az életemhez, hogy egészen természetesnek véltem. Talán legkorábbi éveimben kissé ügyetlennek tartottam magam, de megtaláltam a kellő magyarázatokat és mentségeket. És nem is zavart igazán.

Akkor ötlött fel bennem a gondolat, hogy más lehetek mint a többi gyerek, mikor láttam a barátaimat televíziónézés közben. Odahaza nálunk sohasem ülhetett le egyszerre az egész család, hogy a műsort nézze, mert mindegyikünknek nagyon közel kellett hajolnia a képernyőhöz, hogy valamit lásson. Hirtelen rájöttem: más emberek ülhetnek eléggé távol a készüléktől, mégis látják a képet.

Mostani emlékeim ezekről az évekről éppen olyan ködösek, mint ahogyan a napvilág maga volt számomra ebben az időben. Azt hiszem, egészséges szemű embereknek sok élénk emlékük van gyermekkorukról, de én képtelen vagyok akár apámra, akár anyámra visszaemlékezni másképpen, mint hang – , vagy érintésemlékek formájában. És mint ahogyan nincsenek vizuális emlékképeim szüleimről – legalábbis olyanok, amelyek jelentősek lennének – ,éppen annyira nincs vizuális impresszióm arról a házról sem, amelyben abban a kisvárosban éltünk, Mansfield közelében, amelyet Sutton-in-Ashfieldnek neveztek. Röviddel megszületésem után költöztünk oda.

Otthonomat csak a sülő kenyér és sütemény illata, a tűz melege és ropogása jelentette, amint a kandallóban égett. De semmi más. Apám sokat volt távol, mert piacokon szöveteket árulva járta az országot. Nem kétséges, hogy rossz látása akadályozta a munkában, de ezt sohasem ismerte volna be; ha elmondta azokat a fura eseteket, amelyek történtek vele. Emlékszem, egy este- hosszú utazásból hazatérve – elmesélte, hogy vonatcsatlakozására várva betért az állomás vendéglőjébe teát inni. Amikor elhelyezkedett a sok utas között, kiszemelt valamit, amit hamutartónak vélt. Előrehajolt, és belenyomta a cigarettáját, de utastársai legnagyobb derültségére, és az ő legnagyobb szégyenkezésére kiderült, hogy a hamutartó valójában – lekváros torta. Rövidesen be kellett látni apámnak, hogy kudarcot vallott a piacokon, mert látása rohamosan romlott.

Nagyon kevés pénzünk volt abban az időben, és nem sokára tönkre mentünk. A család Sutton-in-Ashfieldből Nottinghamba költözött, ahol a St. Ann’s Well Roadon kis szövetboltot nyitottunk. Azok számára, akik nem ismerősök Nottinghamban, úgy tudnám leírni legfinomabban a helyet, hogy a legegyszerűbb, legszegényesebb, leglerobbantabb negyede volt az egész városnak. Más szóval: nyomortelep. Emlékszem, folyton arra gondoltam: „Bárcsak valahogy rávehetném az embereket, hogy betérjenek az üzletbe, és vásároljanak.” A hét fénypontja pénteken volt, ekkorra valahogyan mindig sikerült összespórolni annyit, hogy húsos tésztát és paradicsomot vehessünk. Más napokon örültünk, ha egy-egy főtt tojás jutott mindegyiküknek.

Apám nem sokat tudott segíteni, és rettenetes csapás volt önérzetére – bele kellett nyugodnia a vakok életébe, és a Midlandi Vakok Intézetében keféket készítenie. Szerencsére a kefekötés nem sokáig tartott, mert röviddel azután, hogy elkezdte a munkát az Intézetben, életében először gitár került a kezébe. Természetes adottsága volt a zenéhez, és nem csak a jól ismert népdalokat fújta, hanem saját maga is írt verseket és komponált. Most a Nottinghami rádió egyik állandó programjában szerepel, és ezzel keresi a kenyerét. Sokat utazik a brit szigeteken is; vidéken és klubokban játszik. De attól már nem kell félnie, hogy megismétlődik a lekváros torta esete – leszokott a dohányzásról.

Anyám sokat játszott velem. Volt egy félszemű mackóm (talán a sors iróniája), és emlékszem, állandóan sajnáltam. Anyám és én, végtelenül hosszú játékokat játszottunk vele. Sokszor vitt magával vásárolni, és ha betértünk a Woolworth Áruházba, mindig arra vágytam, hogy megfoghassam a játékokat. Láttam a körvonalaikat, de addig, amíg meg nem érintettem valamit, nem ismertem fel, és ez alighanem gondot is okozott anyámnak, mert akkoriban a gyerekek számára a „Ne nyúlj hozzá” volt a parancs. De valahogyan megnyerhette a kiszolgálók rokonszenvét, és én megfoghattam a babákat, a plüssállatokat vagy az építőkockás dobozokat. És még ma sem ismerek fel minden tárgyat, míg meg nem érintem.

Volt egy kis háromkerekű kerékpárom is, bár a kertből nem engedtek ki vele. Amikor aztán a bátyám, Graham rendes biciklit kapott, én is kétségbeesetten akartam. De mint más esetben – anyám most sem mondta ki egyenesen: „ Nem kaphatsz, mert alig látsz”, hanem különböző ürügyeket talált ki. Mintha magának sem akarta volna bevallani, hogy rossz a szemem; olyasmi volt ez, amit legszívesebben soha sem ismert volna el. És azt hiszem, apám meg azért hallgatott, mert fájt neki, hogy örököltem szemének hibáját. Feltételezem, hogy amikor megszülettem, újra és újra reménykedett, hogy normálisan fogok látni. De követtem a családi hagyományt, és gondolom ezért húzódott vissza, és törődött kevesebbet velem. Ismerte saját nehézségeit, és tudatában volt, hogy nekem sem lesz könnyebb. Mégis, ami engem illet, ez járult hozzá, hogy nem értettem, bátyám miért kaphatott biciklit, és én miért nem?

Ezért egy szép napon „ kölcsönvettem” új, fényes, Herkules márkájú gépét. Attól, ahogyan felültem rá, és hajtottam, meg ami utána következett, visszaemlékezve még ma is remegek. De hát elvittem a biciklit, és kikarikáztam az utcára. Itt aztán úgy hajtottam, hogy észre sem vettem, a forgalom az út bal oldalán halad. Soha nem tűnt fel nekem, hogy az autók és egyéb járművek bizonyos útvonalat követnek. De csodálatosképpen valahogy semmi sem jött nekem, és miután nem tudtam, dombról lefelé hogyan kell fékezni, lefordultam az útról, keresztül a járdán, és végül neki egy falnak. Az idő már elhomályosította bennem, hogy mi is történt pontosan, amikor hazaértem, és anyám elé kellett állnom. Csak arra emlékszem, órákba telt, míg elszántam magam, és bevallottam, hogy mi történt, amikor bátyám észrevette, hogy összetört a biciklije.

Felmerül a kérdés, hogy miért nem próbálták annak idején megoperáltatni a szememet? Abban az időben azonban a szemsebészet nem volt olyan fejlett, mint ma, és családomnak az akkoriban alkalmazott módszerekkel nem volt szerencséje. Apám több sikertelen műtéten esett át; a bátyám úgy tért vissza a kórházból, hogy az operáció következtében fél szemére teljes egészben megvakult ( bár a másikkal jobban látott, mint én a kettővel)Aztán nekem is volt egy műtétem, az nem sikerült, és szüleim – különösen Grahammal kapcsolatos tapasztalataik következtében – elhatározták, hogy többet nem kísérleteznek.

Amikor ötéves lettem, felvetődött taníttatásom kérdése. Engem vakként tartottak nyilván és a tanulmányi testület ragaszkodott ahhoz, hogy speciális iskolába küldjenek. Szüleim hevesen ellenezték. A vakok iskolájában, amikor apám járt oda – bármilyen keveset vagy sokat látott a gyerek – ,vakok módjára tanították, azaz Braille - írásra. A helyzet azóta – elégedetten állapítom meg – teljesen megváltozott, és azokat a gyerekeket, akik legalább valamennyire látnak, arra biztatják ezekben az iskolákban, hogy használják a szemüket. Amikor anyám apámmal megismerkedett, apám csak a Braille-írást ismerte; anyám tanítottam meg a nagyobb betűk olvasására. Apámnak – mert speciális iskolába járt – védett gyerekkora volt, és később nehéz volt beilleszkednie a látók világába.

A Nottinghami Tanulmányi Testületnek azonban más elképzelései voltak. Először meggyőzéssel kísérleteztek, azután némi szigorral és végül a törvénnyel fenyegettek, ha nem „önként” küldenek a vakok iskolájába. Erre anyám azt válaszolta: „Jó, ha nem veszik fel Sheilát a rendes iskolába, mi neveljük és kész. Nem tehetnek ellene semmit.” Ez nem volt túl biztató kilátás, de aztán minden jóra fordult. Kiderült, hogy a helyi elemi iskola igazgatója fél szemére vak, így némileg értette a problémát, és megsajnált. Beleegyezett a felvételembe : majd kiderül, hogyan haladok. Soha nem szűnök vezérlő csillagaimat áldani ezért, mert ez az elhatározás tette olyan mássá az életemet.

Így hát a Bluebell Hill-i elemi iskolába jártam, és csak arra emlékszem, hogy ócska, zajos és túlzsúfolt volt. Amit vissza tudok idézni az, hogy rettegtem a gyerekek nyüzsgésétől a játszótéren. Úgy tűnt, mindegyik mindenfelé rohangál és visít egyidejűleg. Nagyon félelmetes volt, mintha hirtelen egy váratlan, őrült világba toppantam volna. Játékidő alatt mindig a falhoz ültem, hogy ne legyek útban; hallgattam a szirénázásszerű zajt, és látóhatárom peremén vég nélkül mozgó, vad alakok örvénylettek. Kicsi, kék bársonyruhás lány, aki azt képzeli magáról, olyan mint a többi gyerek az iskolában, de valójában nem olyan. Amikor tizenegy éves lettem, átmentem a pierponti felsőbe. Ekkor már egyedül jártam iskolába, és az út mindennap olyan volt egy kicsit, mintha a halálba indultam volna.

Attól eltekintve, hogy előre tudtam, belebotlok az utcán felejtett tejesüveg-tartókba, de még a házak lépcsőibe is, az utca végén néha fiúk vártak rám, és amikor elmentem mellettük, gúnyoltak. A leghízelgőbb megjegyzésük a „kancsal” volt. Még most is hallom a hangjukat: „Nézd a kancsalt...” De különös, volt a fiúknak egy korcs kutyájuk, az vonzódott hozzám, és meg hozzá. Gyakran megsimogattam, becézgettem, ő meg az iskoláig kísért. Fölösleges mondanom, hogy voltak nehézségeim az iskolában. Az volt az álláspontjuk: „Vagy megy minden különösebb segítség nélkül, vagy igazán elküldünk a speciális iskolába!”

Az egyik legnagyobb probléma: még az első sorból sem láttam a táblát. Egy napon – amely mélyen emlékezetembe vésődött – angoltanárnőnk, Miss Pell megengedte, hogy kimenjek, és közelről nézzem a táblát. Hosszú mondatelemzés volt felírva, amelyet mindenképpen nehéz volt megérteni, ezért egyszerre csak egy sort tudtam elolvasni, próbáltam megjegyezni, aztán visszamentem a helyemre, hogy leírjam. A baj ott volt, hogy az osztály egyre jobban fészkelődött: kétségbeestek, mert minden alkalommal, amikor kimentem, eltakartam egy részt a feladatból, amelyet ők egyenesen a tábláról írtak le. Rövidesen az egész osztály tele volt dühös kis kívánságokkal: „Most éppen azt a részt írom, tanárnő, arrébb tudná őt küldeni?”, „Útban van, tanárnő!”, „Tanárnő, nem látunk tőle!”

Miss Pell nagyon jóságos volt. „Jó, várjatok egy kicsit” – mondta. De a feszültség egyre nőtt, és talán három táblai kirándulás után abba is hagytam. Hallottam, hogy a méltatlankodó kifogások a megkönnyebbülés sóhajának adnak helyet. A csendet csak a tollak sercegése törte meg, mialatt én hátradőltem a padban, és megesküdtem: legyek bár örökké tanulatlan, ilyesmin többé nem megyek keresztül. Egyetlen vigaszom volt, hogy emlékezőtehetségem nagyon jól fejlődött. De minden egyes tanárra vagy diákra, akiben akiben nem volt együttérzés vagy nem értett meg, éppen annyi esett, mint aki igen, és rájuk nagyon jól emlékszem.

Egyik földrajztanárom észrevette, hogy nem látom az apró betűket, a különböző jeleket, jelzéseket a térképeken és diagramokon. Amikor rájött, hogy mi van velem, illetve mi nincs, felajánlotta, hogy korrepetál tanítás után. Figyelmes és kedves volt tőle; mindkettőnk jutalmaként év végén második lettem földrajzból. Miután módot adtak rá, sikerült a többiekkel együtt haladnom, és többé sohasem került szóba komolyan, hogy vakok iskolájába kellene mennem, bár látásom egyre romlott. Legtöbb vizsgámat jó eredménnyel tettem le, a jobb tanulók közé tartoztam, különösen azokban a tárgyakban, amelyekben a tanítás nagyrészt magyarázatokból állt, és emlékezetemre támaszkodhattam.

Különösen jól ment a történelem és a fizika-kémia, ahol egyszerű kísérleteket kellett végeznünk. Nem volt nehéz megjegyezni a Magna Carta pontjait, és Henrik feleségeinek nevét. Bármilyen különös, a Bunsen- égő használatával sem volt soha problémám. De például a földrajzban – ha csak a tanártól nem kaptam külön segítséget – nem voltam jó. Matematikában teljesen használhatatlannak bizonyultam, csak a hosszú számok osztásáig jutottam, mert nem tudtam lépésről lépésre követni a táblára írt példákat. Elképzelhető, hogy milyen nehézséget okozott nekem a tizedespont.

Barátságokat is kötöttem az iskolában, de nem olyan könnyen, mint a többi gyerek, mert nem vehettem részt a játékokban. Megpróbáltam csatlakozni hozzájuk, de soha nem tudtam lépést tartani. Bár teljesen reménytelen voltam teniszben, mindig beállítottak, és én minden tőlem telhetőt megtettem – hadonásztam az ütőmmel, kétségbeesetten reménykedve, hogy egyszer majd összefüggésbe hozhatom a labdával, ha átjön a hálón, de csak álltam a pályán, mozgó alakokkal pöttyözött, homályos tengeren, és semmiféle sikerélményre nem emlékszem. Feltűnően kevesen voltak, akik vállalkoztak arra, hogy partnereim legyenek, és rendszerint olyasvalaki akadt csak, aki amúgy sem szeretett játszani. Azt hiszem, ezek közül egy sem jelentett számottevő veszteséget Wimbledonnak.

Iskolán kívül is nehéz volt az élet. Voltak ugyan barátaim, de ők is tinédzserek voltak, és ebben a korban kevesen hajlandók egy vak barátról gondoskodni, akivel törődni, akit vezetni kell. Amikor esténként a Parliament Street-i Nottingham Palaceba vagy a hockle-i táncházba mentek, én is velük akartam tartani. De ha elmentem, azt kellett tennem amit ők, és velük menni mindenhová, ahová ők akartak. Nyomasztott a korlátozottság érzésem de nem volt választás; egyedül nem mehettem. Ha táncolni mentünk, megkövülten ültem, féltem, hogy felkérnek táncolni. Aztán, ha felkért valaki, attól féltem, hogy elhibázom a lépést, és nem tudom vele együtt csinálni. De ha senki sem kért fel, az aggodalomtól ugyanolyan meredten ültem, mert magamra hagyva nem láttam át a fények és a színek kusza szövevényén, és a zenére mozgó alakokat sem láttam elég jól ahhoz, hogy megállapítsam kik táncolnak.

Folyton arra gondoltam: „Mi lesz, ha elmennek a fiúikkal, engem meg itt hagynak?” Vagy: „Senki sem kér fel, mert látják, hogy vak vagyok!” Mindig nagy zavarban voltam, és gyakran árultam petrezselymet. Emlékszem egy különösen rémes esetre: egy Philip nevű fiú otthagyott a táncparkett közepén, amikor a zene elhallgatott, és hallottam, amint a többiek elmennek. Úgy éreztem, megnyílik körülöttem a föld, hallottam a táncosok hangját a terem szélei felől. Úgy csináltam, mintha a hajamat igazítanám, de belül reszkettem, míg egy barátnőm meg nem mentett. Ezután felhagytam a táncolással, olyan nagy megpróbáltatást jelentett számomra. Gyűlölni kezdtem az egészet, de ez teljesen eltávolított kortársaimtól, és azzal járt, hogy fiúkkal sem volt alkalmam találkozni. Ha meg találkoztam, hajlamosak voltak arra, hogy levegőnek tekintsenek, és persze sokat aggódtam, hogy talán soha nem megyek férjhez.

Ha az élet keményebb volt, mint amilyennek lennie kellett volna, ennek a makacsságom és büszkeségem volt az oka, mert határozottan visszautasítottam, hogy megkülönböztessenek a látóképes emberektől. De vigaszt is leltem, mert otthon olyan szülőkkel éltem, akik maguk is ismerték a vakság gyötrelmeit, és ami még fontosabb, tudják, a legjobb módszer: „ Nem feladni.” Ebben szerencsés voltam. Ha valamit nem tudtam, anyám megtanított rá. Akkor aztán egyedül kellett folytatnom és befejeznem. Például: tűbe fűzni. Anyám ezt olyan egyszerűen tanította meg, és egyben olyan módszerrel, – amilyennel – biztos vagyok benne – a látó ember sose próbálkozna egy vak esetében. – Fogd a tűt (a tű foka könnyen megtalálható, mert vastagabb, mint a hegye), és vedd a fonalat kettéhajtva a mutató - és hüvelykujjad közé. Aztán a tűt lyukával lökd a hüvelyk - és mutató ujjad közé, és a szál keresztül megy a lyukon. Nem biztos, hogy azonnal sikerül. Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy csak a huszadik alkalommal. Végül azonban mindig.

Arra is megtanított, hogyan lehet tapogatva varrni. A gombfelvarrás például könnyen ment, és egy csomó mechanikus tevékenységet el tudtam végezni, mert anyám megtanított tapintó érzékeim használatára. „Érezd meg!” – mondta. Ezt odáig fejlesztette, hogy éreznem kellett a szemetet, ha seprek, és aztán biztosnak lennem abban, hogy be is kerül a szemétládába. Ugyanez vonatkozott a vasalásra. A gyűrődéseket és a hajtásokat ki lehet tapintani. De feltételezem, ha egy látóképes család vak gyermeke lettem volna, még a vasló közelébe sem engedtek volna, attól félve, hogy összeégetem magam. Nálunk azonban nem volt más lehetőség, mindenkinek meg kellett tennie mindent, amit csak tudott, és engem erre neveltek.

Egyszer megkérdeztem anyámat, hogy volt-e fogalma születésem előtt arról, hogy nem fogok rendesen látni? Megrendített, amikor azt válaszolta, nem tudta, látok-e majd, vagy sem, de vállalta a kockázatot. Látva megrökönyödésemet, megkérdezte, élveztem-e eddig az életet, és a problémák ellenére érdemes-e élni? Persze igennel kellett válaszolnom. Kockázatot vállalt, de igaza volt, és nekem – vakságom ellenére – alkalmam nyílik teljes életet élni, éppen úgy mint családom többi tagjának.

Amikor az utolsó félévet töltöttem az iskolában, a jövőmmel kapcsolatos elhatározás nehezedett rám. Rettenetesen szerettem a kutyákat, legjobban szerettem volna velük foglalkozni. Hétvégeken a helyi kutyaotthonban dolgoztam, valahogy leplezve, hogy nem látok rendesen. Egyik szombaton nagy farkaskutyát sétáltattam, és egyszerre csak kiszabadult a nyakörvből, és fogalmam sem volt, hová lett. Rettegés fogott el. Mi lesz, ha elszalad, és elgázolják? Őrjöngve ráztam a nyakörvét és a pórázát, és hívtam és hívtam. Meglepetésemre, és végtelen megkönnyebbülésemre visszajött, mint egy bárány. De amikor jelentkeztem a pályaválasztási vezetőnél, és megmondtam, hogy kutyákkal szeretnék foglalkozni, oda sem figyelt. Az ötletet, mint képtelenséget, elvetették. Első kérdése meglepett. – Sheila, meg tudja mondani: hol van az Északi-tenger? Az Északi-tenger? Eltekintve a földrajztanulástól voltam is Skegnessben, az Északi-tenger partján. De képtelen voltam válaszolni. Ezen kívül nem is értettem, hogy miért érdekli? Következő kérdés: – Hát akkor hol van Birmingham? Erre tudtam válaszolni. És a következőre is: – Tudja hol van Edinburgh? Miután megmondtam, összeszedtem a bátorságomat, és megkérdeztem, miért akarja tudni? – Ha telefonkezelő lesz, és ezt ajánlom magának, biztosnak kell lennem abban, hogy tudja a különböző helyek földrajzi fekvését.

Elképedtem. Telefonkezelő? Ez volt a legutolsó munka, amire vágytam. Tudtam, hogy korlátozott látással nem sok választás lehetséges, de rémálmaimban sem gondoltam arra, hogy a megélhetéshez telefonhívásokat kapcsoljak ki-be. Mégis, amikor vége lett a félévnek, útban voltam Long eastonba, a kiképző központ felé, hogy kipróbálják telefonkezelői képességeimet. A Ted nevű, nagyon határozott és szigorú oktató felügyelete alatt megtanultam a kapcsolótábla kezelésének technikáját. Aztán a központ segítségével egy nottinghami nagy ruhaüzletben kaptam állást. Ebben az időben még láttam annyit, hogy megkülönböztessem a fényjelzéseket a gépen, de minden percet utáltam, amit ott töltöttem, bár elég könnyen kitapogattam, hogy a különböző kapcsolókat hová kell bedugni, megtanultam a hívások fogadását, az üzenetfelvételt, a mellékállomások számát; a légkör itt rémes volt.

Mégis ott ragadtam egy évig, amíg némileg kellemesebb céghez kerültem, ahol az emberek barátságosabbak voltak. Egy este alig csuktam be a bejárati ajtót, amikor anyám hangját hallottam. – Te vagy az, Sheila? Újságom van a számodra. – Mi az – kérdeztem, kitapogatva az akasztót, hogy rátegyem a kabátomat. – Hallottam egy neked való állásról. – Azonnal be akart számolni minden részletről, és mivel tudtam, mennyire aggódik, hogy egyedül járok Nottinghamba, megértettem, miért örül annyira. Telefonkezelői állásról volt szó a szivattyúüzemben. Méghozzá nem is a város közepén, így a közlekedés is egyszerűbbnek látszott. Másnap, amikor telefonáltam, Mr. Dicksonhoz kapcsoltak. Eleinte nem nagyon biztatott, és reményeim halványodni kezdtek, mert azt felelte, nagyon sok a jelentkező, és nem hiszi, hogy érdemes velem beszélnie. De amikor megmondtam, hogy nyilvántartott vak vagyok, magatartása azonnal megváltozott. Miért nem mondta előbb? Jöjjön el délután, majd beszélgetünk. Fél hat megfelel?

Meglepetésemre azonnal megkaptam az állást, és csak később tudtam meg, miért. Mr. Dicksonnak is testi hibája volt, fél lába rövidebb volt, és nehezen járt. Nagyon megértőnek bizonyult, és nem csak ekkor. Csodálatos ember volt: mindig meghallgatta mások problémáit. Ahogy a hónapok múltak, majdnem észrevétlenül fokozatosan romlott a látásom, és amikor tizenkilenc éves lettem, nem tudtam azt sem, hogy hová megyek, nem láttam sem a házat, sem az utcát. Nem tudtam már olvasni sem, és meg kellett tanulnom a Braille-írást.

Rájöttem, hogy a mindennapi szókincs mennyire csak a látóképesek világát tükrözi. A nyelv viszonylag szegény, nem látáson keresztül szerzett élmények pontos leírására, ezért a vakok nem képesek megfelelően közölni benyomásaikat. Nem csak a szavak váltak pontatlanokká, önkényesekké, hanem az idő-és helymeghatározások is, és nem mindig egyeztek egy látóképes ember megfogalmazásával. Azok számára, akik megszokták, egy törölköző, vagy csésze helyretétele teljesen automatikus. De a vaknak arra kell gondolnia: „hat lépés az ajtótól, öt lépcső lefelé a hallból a fürdőszobába.” Minden távolságot előbb gondolatban kell kidolgoznia. Ekkor, amikor lehetőségeim egyre korlátozottabbakká váltak, amikor jövőm egyetlen sötétlő űrnek látszott – Emma belépett az életembe, és teljesen megváltoztatta. Új világ tárult ki előttem.

BELÉP EMMA Ha be kell vallani az igazat, igenis szégyellt...
(...)

Képtalálat a következőre: „emma meg én”


LAST_UPDATED2
 
<< Első < Előző 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Következő > Utolsó >>

JPAGE_CURRENT_OF_TOTAL