Payday Loans

Keresés

Stendhal elbeszélések PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2017. augusztus 12. szombat, 06:20

Képtalálat a következőre: „stendhal juif”

 

A zsidó

(Filippo Ebreo)


Azokhoz, akiket érdekel

Trieszt, 1831. január 14. és 15.

Nincs olvasnivalóm, hát írok. Ugyanaz a
fajta gyönyörűség, csak ez még fokozottabb. -
A kályhám sok bosszúságot okoz.
Fázik a lábam, fáj a fejem.


- Akkoriban meglehetősen szép férfi voltam...

- De hiszen ön még most is igen figyelemreméltó...

- Micsoda különbség! Most negyvenöt éves vagyok; akkor pedig csak harminc voltam. Ezernyolcszáztizennégyet írtunk. Semmim sem volt, csak a jó alakom és ritka szépségem. Egyébként zsidó vagyok, akit önök, keresztények lenéznek, sőt akkoriban még a zsidók is lenéztek, mert hosszú időn át koldusszegény voltam.

- A legkevésbé sincs igaza, aki lenézi...

- Ne fárassza magát udvarias mondatokkal: ma este van hangulatom a beszédhez, márpedig én vagy egy szót se szólok, vagy nagyon őszinte vagyok. A hajónk jól halad, a szél príma; holnap reggelre Velencében leszünk... De hogy visszatérjek az átok témájára, amelyről beszélgettünk, s franciaországi utazásomra, ezernyolcszáztizennégyben nagyon szerettem a pénzt. Ez volt az egyetlen szenvedély, mely valaha is hatalmába kerített.

Egész nap Velence utcáin mászkáltam, egy apró ládikával, melyre aranyékszerek voltak kirakva; egy titkos fiókban azonban pamutharisnyákat, zsebkendőket és mindenféle más angol csempészárut is tartottam. Mikor apám meghalt, a temetés után egyik nagybátyám kijelentette, hogy egyre-egyre közülünk - hárman voltunk - mindössze öt franknyi tőke maradt. Ez a derék nagybácsi megajándékozott egy napóleonnal (húsz frank). Éjjel anyám elszökött és magával vitt huszonegy frankot. Mindössze négy frankom maradt. Az egyik szomszédasszonytól egy hegedűtokot loptam, melyről tudtam, hogy a szobájában tartja; vásároltam nyolc vörös vászonzsebkendőt. Tíz sou-mba került az egész, tizenegyért adtam tovább. Az első napon négyszer adtam el teljes készletemet. A zsebkendőket az arzenál melletti matrózokra sóztam rá. A kereskedő, akit meglepett szorgalmam, megkérdezte, mért nem veszek egyszerre egy tucat zsebkendőt: üzlete egy jó fél mérföldre volt az arzenáltól. Bevallottam neki, hogy négy frank az egész vagyonom, s hogy az anyám ellopott tőlem huszonegy frankot... Akkorát rúgott belém, hogy kiestem az üzletből.

Másnap reggel nyolckor azért éppúgy megjelentem nála: az előző esti nyolc zsebkendőt már eladtam. Minthogy meleg volt, a helytartói palota árkádjai alatt aludtam. Jól éltem, khioszi bort ittam, s volt öt sou megtakarított pénzem az előző napi üzletelésből... Így éltem ezernyolcszáztól ezernyolcszáztizennégyig. Valósággal az Isten áldása volt rajtam.

S a zsidó gyöngéd tisztelettel kalapot emelt.

- Oly sikeresen kereskedtem, hogy több ízben egyetlen nap alatt megkettőztem a tőkémet. Gyakran gondolát béreltem, s harisnyát árultam a matrózoknak a hajókon. De alig szedtem össze valami kis pénzt, az anyám vagy a nővérem azonnal talált ürügyet, hogy kibéküljön velem s elszedje a pénzem. Egy alkalommal egy ékszerészhez vittek, fülbevalókat meg egy nyakláncot szedtek fel, kiléptek az üzletből, mintha csak egy pillanatra tennék, s nem jöttek vissza, otthagytak zálogban. Az ékszerész ötven frankot követelt tőlem; sírva fakadtam, csak tizennégy frank volt nálam; megmondtam neki, hol tartom a ládikámat; érte küldetett; de amíg az ékszerésznél vesztegettem az időt, anyám a ládikát is elvitte... Az ékszerész irgalmatlanul elvert.

Mikor belefáradt a verésbe, elmagyaráztam, hogy ha meghagyná a tizennégy frankomat, s adna valami kisebbfajta asztalfiókot, melybe egy kettős aljat szerkeszthetek, megígérem, hogy tíz sou-t fizetek neki naponta: ezt az ígéretemet nem is szegtem meg. Az ékszerész végül még fülbevalókat is bízott rám, némelyike húsz frankot is megért; de darabonként nem nyerhettem rajtuk többet öt sou-nál.

1805-ben már ezer frank tőkém volt. Akkor aztán elgondoltam, hogy törvényeink megparancsolják a nősülést. Úgy véltem, teljesítenem kell ezt a kötelességemet. Szerencsétlenségemre beleszerettem egy nemzetségembéli lányba, akit Stellának hívtak. Két bátyja volt, az egyik szállásmester a francia seregnél, a másik pénztáros az adóhivatalban. A lányt éjszakára gyakran kitették a földszinti szobából, melyben közösen laktak a San Paolo közelében. Egy este úgy találtam rá, amint sírt. Azt hittem, valami jóféle, láttam, hogy csinos; felajánlottam, hogy veszek neki tíz sou-ért khioszi bort. Erre még jobban rákezdte a sírást. Megmondtam neki, hogy ostoba, és otthagytam.

De hát nagyon is csinosnak találtam! Másnap ugyanabban az időben: este tíz órakor, miután az üzletelést a Szent Márk téren befejeztem, ismét arrafelé mentem, ahol az előző este találkoztam vele; nem volt ott. Három nap múlva több szerencsével jártam; hosszasan beszéltem hozzá: ő rémülten utasított vissza.

"Látta, hogy aranyékszerekkel teli ládával mászkálok - gondoltam -; azt szeretné, hogy ajándékozzam meg az egyik nyaklánccal, én meg persze, éppen ezt az egyet nem teszem." Kényszerítettem magam, hogy többé ne menjek végig azon az utcán; de valósággal akaratom ellenére és önmagamnak szinte be sem vallva abbahagytam a borivást, s a megtakarított összeget külön erszénybegyűjtöttem. Elég bolond voltam, hogy ezzel az összeggel még csak nem is kereskedtem. Akkoriban, uram, hetenként megháromszorozódott a tőkém.

Mikor megtakarítottam tizenkét frankot, ennyibe került ugyanis a nálam kapható legolcsóbb arany nyaklánc, többször végigmentem Stella utcáján. Végül összetalálkoztam vele. Közeledésemet rémülten utasította vissza. De én voltam a legjóképűbb fickó egész Velencében. Beszélgetés közben elmondtam neki, hogy három hónapja nem iszom bort, mert csak így tudtam megtakarítani a nyaklánc árát, hogy megajándékozhassam vele. Erre nem válaszolt, viszont elmesélte, milyen szerencsétlenség érte, amióta nem találkoztunk.

Bátyjai összeszövetkeztek, hogy megcsonkítanak minden aranypénzt, ami csak a kezükbe kerül. (Választóvízbe mártották a zecchinókat és napóleonokat.) A szállásmestert börtönbe zárták, az meg, aki a pagatoré-nál volt pénztáros, félve, hogy maga is gyanússá válik, egyetlen lépést sem tett fivére érdekében. Stella nem kért rá, hogy menjek a citadellába, ami engem illet, ezt a szót ki sem ejtettem, csak arra kértem a lányt, hogy várjon rám másnap este...

- De - mondtam én - ugyancsak messze vagyunk attól az átoktól, melynek ön Franciaországban áldozatául esett.

- Igaza van - felelte a zsidó. - De ha nem akarja, hogy néhány szóval, biztosíthatom, hogy valóban csak néhány szóval, elmondjam házasságom történetét, többé meg se szólalok; nem tudom, miért, ma szívesen beszélek Stelláról.

Mindenféle büntetések lefizetése árán kiszabadítottam bátyját, a szállásmestert. Ők pedig nekem adták a húguk kezét, s elhívták apjukat, egy szegény innsbrucki zsidót. Kivettem egy lakást, melynek bérét szerencsére előre kifizettem; összeszedtem bele néhány bútort. Leendő apósom végiglátogatta valamennyi velencei rokonát, s bejelentette, hogy férjhez adja a lányát... Végül, egy esztendei lótás-futás után, közvetlenül a házasságkötés előtt megszökött a rokonoktól összegyűjtött több mint hatszáz frankkal. Muranóba mentünk, hogy hármasban: a lánya, ő és én egy salátát együnk; ott tűnt el az öreg. Ezalatt a két sógorom kilopta szobámból a bútort, melyet szerencsétlenségemre még nem is fizettem ki teljesen.

A hitelem végképp összeomlott; két sógorom, akiket egy esztendeje állandóan velem láttak, elment a kereskedőimhez s elmondta, hogy Chiazziában vagyok, ahol azt adok el, amit akarok; s hogy onnan küldtem őket áruért... Egyszóval: mindenféle csalással több mint kétszáz frankot loptak el tőlem. Beláttam, hogy menekülnöm kell Velencéből; Stellát elhelyeztem szárazdajkának az ékszerészhez, aki a nyakláncait szokta eladatni velem.

Másnap kora reggel, miután mindent elintéztem, átadtam húsz frankot Stellának, magamnál csupán hat frankot tartottam, s odébbálltam. Ez volt életem legnagyobb anyagi összeomlása, hiszen még tolvajnak is számítottam. Szerencsére, mikor Padovába érkeztem, nagy kétségbeesésemben az az ötletem támadt, hogy megírom az igazságot a velencei kereskedőknek, akiktől sógoraim árut vettek fel. Másnap megtudtam, hogy elfogatási parancsot adtak ki ellenem, s az Itáliai Királyság zsandárai nem ismernek tréfát.

Egy híres padovai ügyvéd megvakult: szolgára volt szüksége, aki vezeti. Szerencsétlensége azonban annyira gonosszá tette, hogy szolgáit havonta váltogatta. "Lefogadom - gondoltam magamban -, hogy engem nem fog elkergetni." Beléptem hozzá, s mivel látogatók híján unatkozott, mindjárt másnap elejétől végéig elmondtam neki történetemet. "Ha nem ment meg - mondtam neki -, akármelyik nap letartóztathatnak." "Az én szolgámat letartóztatni! - kiáltotta. - Azt én nem engedem!"

Végül is kegyeibe férkőztem. Mindig korán feküdt le; egy idő múlva azt is megengedte, hogy üzletelgessek a padovai kávéházakban, este nyolctól, amikor lefeküdt, hajnali kettőig, amikor a gazdagok hazaindulnak.

Tizennyolc hónap alatt kétszáz frankot szedtem össze. Kértem, hogy bocsásson el: azt válaszolta, hogy végrendeletében jelentős tőkét fog rám hagyni, de csak ha soha nem megyek el tőle. "Ha így van - gondoltam -, mért hagytad, hogy üzleteljek?" Elszöktem. Kifizettem velencei hitelezőimet, amivel nagy megbecsülést szereztem magamnak; feleségül vettem Stellát; megtanítottam üzletelni: már jobban tud eladni, mint én.

- Az ön felesége igazi Filippóné! - jegyezte meg a hallgatóság.

- Úgy van, uraim, most pedig végtére hallják utazásaim történetét s az átokét.

Több mint száz lajosarany tőkém volt. Elmondhatnám anyámmal való újabb kibékülésemet is, aki megint meglopott, aztán rávette a nővéremet, hogy ő is lopjon meg. Elhagytam hát Velencét, mert jól láttam, hogy amíg ott élek, nem leszek más, csak a család balekja. Zárában telepedtem meg, ahol valósággal csodát műveltem.

Egy horvát kapitány, akinek én szállítottam ezrede számára az egyenruhák egy részét, egy nap így szólt hozzám: "Filippo, akar meggazdagodni? Az ezred Franciaországba megy. Egy dolgot elárulok: a látszat ellenére jó barátja vagyok Bradal bárónak, az ezred parancsnokának. Jöjjön velünk mint kantinos. Rengeteget fog keresni. De ez a mesterség csak ürügy lesz. Az ezredes, akivel látszólag haragban vagyok, engem bízott meg az ezred teljes ellátásával; egy értelmes emberre van szükségem, ön lesz az."

Mit akarnak, uraim, hiszen már nem szerettem a feleségemet.

- Hogyhogy? - szóltam közbe, - Nem szerette szegény Stellát, aki oly hűséges volt önhöz?

- Az az igazság, uraim, hogy én már csak a pénzt szerettem. Ó, de azt aztán nagyon!

Az egész társaság felnevetett, annyira őszinte volt a zsidó érzelmi kitörése.

- Kineveztek kantinosnak; otthagytam Zárát.

Negyvennyolc napi menet után elértük a Simplont. Az ötszáz frankból, melyet Zárában magamhoz vettem, ezerötszáz frank lett, ezen felül volt egy szép ekhós szekerem és két lovam is. A Simplonnál kezdődtek aztán a viszontagságok: majdnem elpusztultam, több mint huszonkét éjjel aludtam szabad ég alatt a hidegben.

- Ah! - jegyeztem meg. - Önnek táboroznia kellett.

- Ötven-hatvan frank volt a napi hasznom; de éjszakánként a halál kerülgetett az iszonyú hidegtől. Végre átkeltünk ezen az iszonyatos hegységen; megérkeztünk Lausanne-ba; ott társultam Perrin úrral. Ah! Micsoda nagyszerű ember volt! Előzőleg pálinkával kereskedett. Én hat nyelven tudok elárusítani; ő meg a beszerzésben ügyeskedett. Ah! Micsoda kiváló ember volt! Csak túlságosan indulatos természetű! Ha valamelyik kozák nem akarta kifizetni, amit fogyasztott, s történetesen egyedül volt a butikban, Perrin úr véresre verte. "De Perrin úr, kedves barátom - mondtam neki -, napi száz frankot keresünk; mit számít az, ha valamelyik részeg disznó két-három frankkal megkárosít?" "Mit csináljak, ha egyszer elönt a düh - felelte. - Nem szeretem a kozákokat." "A végén még megölet bennünket. Akkor aztán, Perrin úr, együttműködésünknek is vége szakad."

A francia markotányosok nem mertek visszatérni a táborba, mert sohasem kapták meg a pénzüket; a mi üzletünk viszont nagyszerűen ment. Mikor Lyonba érkeztünk, tizennégyezer frank volt a kasszánkban. Ott, hogy megkönyörüljek a szegény francia kereskedőkön, csempészésre adtam magam. A kereskedőknek sok dohányuk volt a Saint-Clair kapun kívül; eljöttek hozzám, és megkértek, hogy vigyem be nekik a városba. Megmondtam, hogy várjanak negyvennyolc órát, míg az ezredes barátom át nem veszi a parancsnokságot. Akkor aztán ekhós szekeremet öt egymást követő napon színig töltöttem dohánnyal. A francia hivatalnokok morogtak a kapunál, de nem mertek megállítani. Az ötödik napon egyikük, aki éppen be volt rúgva, megütött; közé csaptam a lovaknak és tovább akartam állni, de a többiek, akik látták, hogy verekedtem, elfogtak. Csupa vér voltam, követeltem, hogy vezessenek az ott állomásozó őrség parancsnoka elé; a mi ezredünkből való volt, de nem akart felismerni és bezáratott. "A kocsit ki fogják fosztani, a szerencsétlen kereskedőknek pedig végük!" - futott át rajtam. A börtönbe menet két aranytallért adtam a kísérőimnek, így akartam elérni, hogy az én ezredesem elé vigyenek. Az ezredes a katonák előtt alaposan lehordott, s megfenyegetett, hogy felakasztat.

Alighogy magunkra maradtunk, így szólt: "Bátorság! Holnapra majd egy másik kapitányt rendelek őrparancsnoknak a Saint-Clair kapuhoz, egy szekér helyett hozz be kettőt." Én azonban húzódoztam. Odaadtam a részét, kétszáz tallért. "Hogyan! - mondta. - Ilyen kevés pénzért bajlódtál ilyen sokat?" "Meg kell könyörülni ezeken a szegény kereskedőkön!" - feleltem.

Az üzlet, Perrin úré és az enyém Dijonig csodálatosan ment. Ott aztán, uram, egyetlen éjszakán több mint tizenkétezer frankot veszítettünk. A napi forgalom pompás volt; díszszemlét tartottak, és csak mi voltunk markotányosok; a tiszta nyereségünk több mint ezer frankra rúgott. Ugyanazon a napon, éjfélkor, mikor már mindenki aludt, egy átkozott horvát fizetés nélkül akart odébbállni. Mikor Perrin úr meglátta, hogy egyedül van, nekiugrott, leütötte és véresre verte. "Bolond vagy, Perrin úr - mondtam neki -; igaz, ez az ember hat frank ára italt megivott; de ha elég ereje marad, hogy kiáltson, kitör a botrány." Perrin úr kidobta a butikból a horvátot: halottnak hitte, pedig csak elkábult; a horvát egyszerre kiáltozni kezdett; a közeli sátrakban lakó katonák meghallották, odajöttek s ott találták társukat vérbe fagyva, erre ránk törték az ajtót. Perrin úr, aki védekezni próbált, nyolc kardvágást kapott.

Odakiáltottam a katonáknak: "Nem én vagyok a hibás, hanem ő; vezessenek a horvát ezred parancsnoka elé." "Nem fogjuk az ezredest a te kedvedért felébreszteni!" - válaszolta az egyik katona. Hiába léptem közbe, a szerencsétlen butikot pillanatok alatt három-négyezer katona rohanta meg. A tisztek, akik kívülrekedtek, nem tudtak befurakodni a tömegbe, hogy tekintélyüknek érvényt szerezzenek. Perrin urat már halottnak hittem; magam is siralmas állapotban voltam. Végül is, uram, több mint ezerkétszáz frank ára bort és pálinkát raboltak el tőlünk.

Hajnalban aztán sikerült elszöknöm; az ezredes mellém adott négy embert, hogy kiszabadítsam Perrin urat, ha még életben van. Az egyik őrségen találtam rá, s elvittem egy seborvoshoz. "Barátom, Perrin úr, el kell válnunk egymástól - mondtam neki -; az lesz a vége, hogy engem is megölnek miattad." Ő pedig szemrehányást tett, hogy magára hagytam és azt mondtam a butikot megrohanó katonáknak, hogy egyedül ő a hibás. Szerintem viszont ez volt az egyetlen lehetőség, hogy véget vessünk a fosztogatásnak.

Végül Perrin úr annyira erősködött, hogy másodszor is közös üzletbe fogtunk, katonákat fogadtunk, hogy őrizzék a bódét. Két hónap alatt tizenkétezer frankot kerestünk fejenként; szerencsétlenségünkre Perrin úr párbajban megölte az egyik katonát, aki az üzlet újrakezdése óta őrzött bennünket. "A végén engem is megölnek miattad" - mondtam újra, s otthagytam szegény Perrin urat. Később majd elmesélem, hogyan halt meg.

Lyonba mentem, s órát és gyémántot vásároltam, ami akkor nagyon olcsó volt; merthogy én mindenfajta áruhoz igen jól értek. Bármelyik országba elküldhetnének, ötven frankkal a zsebemben: hat hónap alatt, amellett, hogy megélnék, megháromszoroznám a tőkémet.

A gyémántokat egy titkos rekeszbe dugtam, melyet a kocsimra szereltettem. A sereg Valence-ba és Avignonba indult, én pedig, miután három napra megálltam Lyonban, a nyomába eredtem.

Valence-ba este nyolc órakor érkeztem, már sötét volt, és esett az eső. Bezörgettem egy fogadóba; semmi válasz; erősebben zörgetek; erre kiszólnak, hogy kozáknak nem adnak szállást; tovább zörgetek, erre a második emeletről köveket hajigálnak a fejemre. "Most már biztos, hogy ma éjjel itt pusztulok ebben az átkozott városban" - gondoltam. Azt sem tudtam, hol találom a térparancsnokot; senki sem válaszolt, ha kérdeztem; senki sem akart vezetőmül szegődni. "A végén még a parancsnok is lefekszik, mondtam magamban, és nem fogad."

Inkább az árut áldozom fel, mint hogy meghaljak, határoztam el végül; adtam az őrnek egy pohár pálinkát; magyar volt. Mikor meghallotta, hogy magyarul beszélek, megkönyörült rajtam, s azt mondta, várjak, amíg leváltják. Majd halálra fagytam; végre leváltották. Megitattam a káplárt is, aztán az egész őrséget. A végén az őrmester elvezetett a parancsnokhoz. Ó, micsoda derék ember volt az, uram! Nem ismertem, de azonnal maga elé hívatott. Elmagyaráztam neki, hogy a king iránti gyűlöletből egyik fogadós sem akar szállást adni, még fizetségért sem. "No, majd adnak ingyen!" - kiáltotta. Adatott nekem egy két éjszakára szóló szállásutalványt és négy embert rendelt mellém kíséretül.

Visszamentem a főtéren álló fogadóhoz, ahonnan kővel hajigáltak; kétszer bezörgettem, s beszóltam franciául, mert ezt a nyelvet igen jól beszélem, hogy négy ember van velem, s ha nem engednek be, betöretem a kaput: semmi válasz. Erre kerestünk egy jókora gerendát s hozzáfogtunk, hogy betörjük a kaput. Már több mint félig bevertük, mikor egy férfi hirtelen kinyitotta. Nagydarab, hat láb magas fickó volt. Egyik kezében meztelen kardot, a másikban égő gyertyát tartott. "Verekedés lesz, és a végén még kirabolják a kocsimat" - gondoltam. És bár volt egy érvényes, ingyenes szállásutalványom, odakiáltottam: "Előre fizetek, uram, ha óhajtja." - "Ó, te vagy az, Philippe? - kiáltotta a férfi leeresztve a kardját, és a nyakamba borult. - Hogyan, kedves Philippe, hát te vagy az, nem ismered meg Bonnard-t, a huszadik regiment káplárját?"

Mikor meghallottam a nevét, én is megöleltem őt, a katonákat pedig visszaküldtem. Bonnard hat hónapig lakott apámnál Vicenzában. "A saját ágyamat adom neked -, mondta." "Éhen halok - feleltem én. - Már három órája rovom Valence utcáit." "Felköltöm a szolgálót, mindjárt kapsz valami jó vacsorát." Újra csak megölelt, fáradhatatlanul nézegetett és faggatott. Lementem vele a pincébe, ahonnan egy homokréteg alól kitűnő palackos bort szedett elő. Amint a vacsorát várva iddogáltunk, egy szép, nyúlánk, tizennyolc éves lány lépett be. "Ó, felkeltél - mondta Bonnard -; annál jobb. Barátom, ez itt a húgom. El kell hogy vedd őt feleségül, te derék fickó vagy, neki pedig hatszáz frank hozományt adok." "De hiszen házas ember vagyok" - mondtam én. "Házas ember! Nem hiszek belőle egy szót sem - felelte -; különben is, hol a feleséged?" "Zárában, ott üzletel." "Hagyd az ördögbe az árujával együtt; telepedj meg Franciaországban, vedd el a húgomat, ő a legszebb lány az egész országban."

Catherine valóban nagyon csinos volt; nagy szemeket meresztett rám. "Az úr tiszt?" - kérdezte végül; félrevezette őt prémes dolmányom, melyet Dijonban a díszszemlekor vettem. "Nem, kisasszony, én a vezérkari szállás kantinosa vagyok, és kétszáz lajosaranyam van. Biztosíthatom, hogy nem sokan vannak a tisztek között, akik ennyit mondhatnak magukénak." Több mint hatszáz lajosaranyam volt, de óvatosnak kell lenni.

Végül is, mit mondjak, uram? Bonnard nem engedett tovább. Kibérelt nekem egy bódét az ezredparancsnokság közelében, a városkapu mellett, ahol a katonáknak árusítottam; és bár nem követtem a sereget, így is voltak napok, amikor megkerestem a nyolc vagy tíz frankot. Bonnard örökösen azt hajtogatta. "Vedd el a húgomat." Catherine lassanként odaszokott a kis butikomba; három-négy órát is velem töltött. A végén, uram, őrülten beleszerettem, ő meg még nálam is szerelmesebb volt. De Isten kegyelmével nem léptük át az illendőség határait. "Hogyan vehetnélek el? - mondogattam neki. - Én házas vagyok." - "Nem hagytad-e ott minden árudat a feleségednek Zárában? Ő éljen csak Zárában, te meg maradj velünk. Társulj a bátyámmal, vagy tartsd meg a külön üzletedet; most jól megy neked, ezután meg még jobban fog menni."

Meg kell mondjam önnek, uram, hogy Valence-ban bankárkodtam is, összevásároltam a Lyonba szóló jó váltókat, melyeket olyan gazdák írtak alá, akiket Bonnard ismert, s csupán bankügyletekkel olykor száz-százhúsz frankot nyertem hetenként.

Így hát őszig Valence-ban maradtam. Nem tudtam, hogyan döntsek; majd meghaltam a vágytól, hogy elvegyem Catherine-t; előlegbe adtam neki egy lyoni ruhát és kalapot. Ha hármasban sétálni mentünk: a bátyja, ő és én, mindenki Catherine-t bámulta; valóban ő volt a legszebb lány, akit életemben láttam. "Ha nem akarod, hogy a feleséged legyek - mondogatta gyakran -, a szolgálód leszek; csak ne hagyj el soha."

Reggel megelőzött a butiknál, csak hogy megkíméljen a nyitás fáradságától. Végül is, uram, őrülten szerelmes lettem belé, ő is belém, de sose léptünk túl az illendőségen.

Ősz utóján (1814-ben) a szövetségesek elhagyták Valence-t. "A város vendéglősei még megölnek - mondtam Bonnard-nak. - Tudják, hogy itt üzleteltem." "Menj csak - mondta Bonnard sóhajtva -; senkit sem akarunk kényszeríteni; de ha velünk maradsz és elveszed a húgomat, a vagyonom felét neki adom; ha pedig valaki csak hangosan is beszél veled, azt bízd rám!"

Indulásom napját háromszor is elhalasztottam. Végül a hátvéd utolsó egységei is Lyonban jártak már, mikor rászántam magam az indulásra. Egész éjjel sírtunk, Catherine is, a bátyja is, én is. Mit mondjak, uram? A boldogságom szalasztottam el, hogy nem maradtam velük; az Isten nem akarta, hogy boldog legyek.

Végre 1814. november 7-én útnak indultam. Ezt a napot sohasem fogom elfelejteni; képtelen voltam hajtani a szekeret. Valence és Vienne között félúton kénytelen voltam egy embert fogadni.

Két nappal elindulásom után, Vienne-ben, amint éppen befogtam a lovakat, kit látok belépni a fogadóba? Catherine-t. Azonnal a nyakamba ugrott. Ismerős volt a fogadóban; azért jött, úgymond, hogy egyik nagynénjét meglátogassa, aki Vienne-ben lakik. "A szolgálód akarok lenni - hajtogatta nagy zokogás közepette -; de ha nem fogadsz el, nem megyek a nagynénémhez, hanem a Rhône-ba ugrom."

Az egész fogadó körénk sereglett. Ő, aki mindig olyan tartózkodó volt, s aki mások füle hallatára soha semmit nem mondott nekem, most fenntartás nélkül beszélt és sírt, mindenki előtt a nyakamba borulva. Gyorsan felültettem a szekérre és továbbálltunk. Egy negyed mérföldre a várostól megálltam. "Itt búcsút kell vennünk" - mondtam. Nem szólt többé egy szót sem. Arcomat görcsösen a keze közé szorította. Megijedtem. Éreztem, hogy a Rhône-ba ugrik, ha elküldöm. "De hiszen házas vagyok, hajtogattam, házas Isten színe előtt." "Ej, hiszen tudom, de majd a szolgálód leszek." Vienne-től Lyonig tízszer is megállítottam a kocsit: sohasem tudta rászánni magát, hogy elhagyjon. "Ha vele együtt túljutok a Rhône hídján, mondtam magamban, akkor az az Isten akarata."

Végül is, uram, őszintén mondom, anélkül, hogy észrevettem volna, áthaladtunk a la Guillotière hídján és megérkeztünk Lyonba. A fogadóban azt hitték, hogy férj és felesége vagyunk, nem is adtak csak egy szobát kettőnknek.

Lyonban rengeteg vendéglős marakszik a közönségért; így hát órával és gyémánttal kereskedtem; tíz frankot kerestem naponta, s hála Catherine csodálatos takarékosságának, még négyet se költöttünk. Kibéreltem egy lakást, amelyet szépen bebútoroztunk. Akkorra már tizenháromezer frankom volt, mely kereskedelem és bankügyletek révén ezerötszáz-ezernyolcszáz frankot hozott. Sohasem voltam olyan gazdag, mint a Catherine-nal töltött tizennyolc hónap alatt. Olyan gazdag voltam, hogy vásároltam egy kis luxusfogatot, s minden vasárnap sétakocsikáztunk a város környékére.

Egy nap egy ismerős zsidó érkezett, s megkért, hogy üljek a kocsimba és kísérjem el két mérföldre Lyontól. Ott egyszerre így szólt hozzám: "Philippe, önnek felesége van és fia, akik boldogtalanok..." Aztán átadott egy levelet, melyet a feleségem küldött, és eltűnt. Egyedül tértem vissza Lyonba.

A kétmérföldes út örökkévalóságnak tűnt. Feleségem levele tele volt szemrehányásokkal, de ezek nem markoltak úgy a szívembe, mint az a gondolat, hogy elhagytam a fiamat. Láttam a levélből, hogy zárai üzletem dolga elég jól áll... De a fiam, akit elhagytam!... Ez a gondolat halálra kínzott.

Ezen az estén képtelen voltam beszélni. Catherine észrevette. De ő olyan jószívű, olyan szelíd lelkű volt... Három hét telt el anélkül, hogy szomorúságom okát kérdezte volna. Mikor mégis megkérdezte, az volt az első szavam: "Van egy fiam." "Kitaláltam. Induljunk - válaszolta ő -; a szolgálód leszek Zárában." "Lehetetlen, a feleségem mindent tud; itt a levele."

Catherine elvörösödött a szidalmakra, melyeket a feleségem szórt rá, s arra a megvető hangra, melyen róla beszélt, anélkül, hogy ismerte volna. Megcsókoltam Catherine-t s tőlem telhetően vigasztaltam. De mit mondjak, uram, azután, hogy ezt a végzetes levelet megkaptam, valóságos pokol volt a Lyonban töltött három hónap; képtelen voltam dönteni.

Egy éjjel aztán ezt gondoltam: "Mi lenne, ha most rögtön elindulnék?" Catherine mélyen aludt mellettem. Alighogy ez a gondolatom támadt, úgy éreztem, mintha valami balzsam áradt volna szét a lelkemben. "Úgylehet, az Isten sugallata" - gondoltam. De ahogy Catherine-ra pillantottam, megint csak úgy éreztem: "Őrültség! Nem szabad megtennem!"

Abban a pillanatban elhagyott az isteni kegyelem; visszazuhantam keserű tépelődésembe. Anélkül, hogy tudtam volna, mit is akarok, csendesen öltözködni kezdtem, s közben le nem vettem a szememet Catherine-ról. Az íróasztalt nem mertem kinyitni; minden vagyonom az ágyban volt elrejtve; a fiókos szekrényben volt ötszáz frank, melyet Catherine-nak másnap, távollétemben kellett volna kifizetnie. Ezt a pénzt vettem magamhoz. Kimentem; odaértem a színhez, ahol a kocsimat tartottam; béreltem egy lovat is és elindultam.

Minden pillanatban hátrafordultam. "Catherine utánam fog futni - mondtam magamban -; ha meglátom, el vagyok veszve."

Hogy egy kis nyugalmam legyen, Lyontól két mérföldre átszálltam egy postakocsiba. Kétségbeesésemben megállapodtam egy fuvarossal, hogy vigye a kocsimat Chambérybe. De már nyilvánvalóan semmi szükségem sem volt rá. Nem emlékszem, hogy mért határoztam így. Mikor megérkeztem Chambérybe, mélységes keserűség fogott el, éreztem, hogy el vagyok veszve. Elmentem egy jegyzőhöz, s ajándékozó levelet írattam, hogy mindenem, amim csak van Lyonban, feleségemé, Catherine Bonnard asszonyé legyen. Becsületére és szomszédainkra gondoltam. Mikor a jegyzőt kifizettem, s kiléptem tőle, éreztem, soha nem lesz erőm írni Catherine-nak. Visszamentem a jegyzőhöz, aki írt a nevemben; egyik alkalmazottja velem jött a postára és a szemem láttára adta fel a levelet. Egy füstös vendéglőben Bonnardnak is írattam egy levelet Valence-ba. Értesítették a nevemben az adományról, mely legalább tizennégyezer frankra rúgott. Értesítették továbbá, hogy a húga nagyon beteg és Lyonban várja őt. Ezt a második levelet én magam adtam fel. Soha többé nem hallottam róluk.

Szekeremet a Cenis-hegy lábánál találtam. Már fogalmam sincs, miért ragaszkodtam ehhez a járműhöz, mely minden szerencsétlenségem okozója lett, amint látni fogják.

Az igazi ok azonban kétségtelenül valami átok volt, melyet Catherine mondhatott rám. Amilyen eleven, szenvedélyes, fiatal (akkoriban éppen húszesztendős), szép, ártatlan teremtés volt, hiszen csak én voltam mindene, akit úgy akart szolgálni, mint a férjét: szava Istennél nyilván meghallgatásra talált, ő pedig azt kérte, hogy Isten keményen sújtson le rám.

Útlevelet és lovat szereztem. Fogalmam sincs, miért, azt gondoltam, hogy a Cenis-hegy lábánál határ húzódik. Az az ötletem támadt, hogy az ötszáz frankommal csempészni fogok; egy csomó órát vásároltam s elrejtettem a titkos rekeszbe. Magabiztosan mentem el a vámőrség előtt; rám kiáltottak, hogy állítsam meg a lovat. Én, aki annyit csempésztem már életemben, emelt fővel léptem az őrszobába. A vámőrök azonban egyenesen a kocsihoz mentek. Lehet, hogy az órás árult be; elkobozták az óráimat; ráadásul száz tallér büntetést is szabtak rám; adtam nekik ötven frankot, erre elengedtek; most már csak száz frankom volt.

Ez a szerencsétlenség magamhoz térített. "Hogyan! - mondtam magamban. - Egyetlen nap, egyetlen pillanat alatt ötszáz frankról száz frankra apadhat a pénzem?! A lovat és a kocsit jól el tudnám adni, de Zára még messze van!"

Éppen ez a sötét gondolat gyötört, mikor az egyik vámőr utánam rohant, s kiabálva megállított: "Adj még húsz frankot, te kutya zsidó; a többiek becsaptak; öt frankot adtak tíz helyett, s ráadásul itt a fáradság, hogy utánad rohantam!" Már csaknem teljesen besötétedett; a vámőr részeg volt és szitkokat szórt rám. "Hogyan - gondoltam -, ostoba módon még ezt a nyomorult száz frankomat is elszórjam?!"

A vámos galléron ragadott, engem pedig megkísértett az ördög, késsel hasba szúrtam a vámost és a patakba löktem, mely ott folyt lent, tizenöt-húsz lépésre az út alatt. Ez volt az első bűn életemben. "El vagyok veszve!" - gondoltam.

Már Susához közeledtem, mikor a hátam mögött lármát hallottam. Vágtára fogtam a lovamat; megvadult, nem tudtam megfékezni, a kocsi felborult, lábamat törtem. "Catherine megátkozott - gondoltam -, az ég igazságos; most felismernek és két hónapon belül felakasztanak."

De ebből semmi se lett.

.......................................................................................................................................................
.......................................................................................................................................................

Tellér Gyula fordítása

 

Képtalálat a következőre: „stendhal elbeszélések”

 

STENDHAL MŰVEI

 

STENDHAL

 

ELBESZÉLÉSEK

 

 

FORDÍTOTTA:

ANTAL LÁSZLÓ, BENYHE JÁNOS, ILLÉS ENDRE,

PÓR JUDIT, RÓNAY GYÖRGY, RUBIN PÉTER, TELLÉR GYULA


Képtalálat a következőre: „stendhal elbeszélések”


























TARTALOM




 


Képtalálat a következőre: „stendhal elbeszélések”


Képtalálat a következőre: „stendhal elbeszélések”


STENDHAL
(1783-1842)

1814-ben egy késő tavaszi napon lovasember ügetett át a Franciaországot a német földektől elválasztó zöld határon. Nyilván menekült az otthoni veszedelmek elől. Hiszen Napóleon májusban megbukott, a győztesek visszasegítették és újra trónra ültették a Bourbonokat. Aki a császárság idején magasabb rangú katona volt, vagy valami tekintélyes polgári hivatalt töltött be, az veszélyben érezhette magát, és tanácsosnak látszott, ha legalább egy időre biztonságos messzeségben vészeli át a rendszerváltozás bosszúidőszakát. Az a 31 éves lovasember pedig hol császárhű katonatiszt volt, még az orosz hadjáratban is részt vett, jelen volt Moszkva égésénél, hol pedig rangos gazdasági főtisztviselőként még a hadisarcok behajtásáról is gondoskodott, felettébb erélyesen. Henri Beyle-nek hívták. Művelt, irodalomban is jártas, jó stílussal fogalmazó fiatalember volt. Amióta járt Itáliában, lelkesen szerette az olasz nyelvet, az olasz művészetet és az olasz embereket. Egyelőre reménytelenül szerelmes volt egy szép olasz asszonyba. Most Olaszországba igyekezett, hogy ott találja meg élete folytatását. Úgy tervezte, hogy német földön áthaladva Svájcon át jut Itáliába. Útközben átlovagolt egy Stendhalle nevű német kisvároson. Ezt a német városnevet a francia kiejtési szabályok szerint sztandál-nak kell kiejteni. De ha így ejtik, akkor Stendhalnak kell írni. Azonnal úgy gondolta, hogy ez igen jó írói álnév. Egyébként is szeretett álnéven írni, szinte játszott a titkolózással. Állítólag élete folyamán 171 írói álnevet használt. Ezek közül a legismertebb a Stendhal, ezen a néven tartja számon az irodalomtörténet. Ezen a régóta világhíres álnéven kívül csak egyetlen ismert rejtekneve van: Henry Brulard. Fura módon saját magát nevezi így önéletrajzában, amely egyébként igen hiteles vallomás életútjáról is, saját bonyolult jelleméről is.

Már azelőtt, tényleges katonaként írt jó néhány különböző témájú kisebb-nagyobb könyvet és még több cikket. Közölni vágyott diákkorától mindhaláláig azt a széles körű ismeretanyagot, amelyet tanulószenvedélye magába szívott. Még matematikusnak is kitűnő volt, rokonsága azt hitte, hogy mérnök vagy fizikus lesz. Ehelyett az érettségi után azonnal felcsapott katonának, de attól fogva is tananyag volt számára minden olvasnivaló, minden úti élmény, minden művészettörténeti adat. Idővel számos festő- és muzsikuséletrajzot is írt. Ezek mind érdekes olvasmányok voltak, de maga se tartotta őket jelentékeny műveknek, arra voltak jók, hogy a kiadók vagy a folyóiratok fizessenek értük. Pedig önéletrajzában arról vall, hogy ifjúkorától kezdve arra vágyott, hogy ő legyen a legnagyobb és főleg a leghíresebb francia költő. Holott verseket csak ifjúkorában írt, és azokat se nagyon közölte. - Most, amikor átlovagolt Stendhalle városán, egyszeriben elhatározta, hogy Stendhal néven közli legközelebbi, egyelőre még megírandó művét. Így is történt, már Itáliában ezen a címen jelentette meg "Séták Itáliában" című, útiélményeket tartalmazó könyvét, az első olyan munkáját, amelyet azután élete végéig vállalt. A maga nemében ez már remekmű, noha akkor igen szerény visszhangja volt, idővel azonban beleilleszkedett a nagy életműbe.

Itáliában felettébb változatos életet élt. A legnagyobb élmény alighanem az volt, hogy annyi év után elérte az elérhetetlen asszonyt. Ez a diadal felszabadította, s felkeltette az érdeklődését más nők iránt is. Soha nem nősült meg, ez gátolta volna a szakadatlan szerelmi kalandokban. Mindig a szerelem mámorában, a hódítás szenvedélyében élt. Gyakran az udvarlás gyakorlatában is álnevet használt. Néha azonban azt hitte, hogy megtalálta az egyetlent, a soha el nem múlót. Egy ízben úgy esett, hogy egy jelentéktelen színésznő volt a pillanatnyi istennő. Amikor ez - az egyébként kövérkés - hölgy egy vidéki város színházához szegődött, ő vele tartott, és mivel éppen nem volt írói tiszteletdíj a zsebében, egy fűszereshez állt be segédnek, hogy ha történetesen egy vendéglőben vacsoráztak, busás borravalót adhasson a pincérnek.

Igazi írói sikere élete folyamán sohase volt, de könyveit mindig el tudta adni. Néhány viszonylag kelendő is volt, csak hírnevet nem hozott. A festő- és muzsikuséletrajzok olvasmányosak voltak, de irodalmi műveknek jelentéktelenek. Közben azonban megírt egy igazi remekművet, talán máig is legolvasmányosabb könyvét, "A szerelemről"-t. Bőséges szerelmi tapasztalatainak tanulságaként állítja fel híres "kristályosodás"-elméletét. Eszerint a férfi egymásra következő emlékeiből formálja a szerelem, a szeretett nő képét. Ezt a kikristályosított a asszonyképet kívánja, ezt látja, érzékeli minden kívánt, majd megkapott nőben. - Ezt a szellemes elméletet tekintették már lélektani törvényszerűségnek, holott igazán nem az. Mások filozófiának, a szerelem fenomenológiájának tartják. Persze ez nem tudományos magyarázat, inkább szellemes játék egy életjelenség megközelítésére. De amióta felfedezték, múlhatatlanul hozzátartozik Stendhal fogalomvilágához. De ezt is - mint a halhatatlan életmű egészét - igazán csak sokára, az író halála után fedezték fel.

Álnéven írt önéletrajza is csak jóval később tette irodalmi anyaggá az életét, illetve azt az életutat, amely visszaemlékezésében irodalmi művé formálódott.

Gazdag dél-franciaországi családból származott. Apja néhány évig Grenoble polgármestere, a Bourbonokhoz hű, megrögzött maradi, a forradalmat és Napóleont elutasító rideg férfi volt. Fia szinte gyűlölködve emlékszik vissza rá. Anyja emléke azonban örök szerelem maradt. A vallomás szerint a csodaszép fiatalasszony akkor halt meg, amikor kisfia hétesztendős volt. Később a már rég felnőtt fiú azt vallja, hogy érzékien-erotikusan, vérfertőző szenvedéllyel volt szerelmes belé. Ezt a hagyomány olyan komolyan vette, hogy máig is sokat ismétlik, hogy a kisgyerek Stendhal perverzitásnak is mondható érzelmeket táplált anyja iránt. Ez így fejlődéslélektani képtelenség, hiszen azóta már köztudomású, hogy a kisfiúk kilenc-tíz éves koruk alatt erotikus élményeket élnek át anyjuk - különösen fiatal anyjuk - iránt. Persze, ha ez az anya fiatalon meghal, akkor ez az emlék meg is maradhat. De a felnőtt író szakadatlan normális szerelmi vágya és igénye csak azt erősíti meg, hogy mindvégig igen erős, de igen normális ösztönélettel száguldott át az életen. És őszinte vonzódásait és gyűlölködéseit adta át a regényhőseinek, amikor eljutott alkotóereje teljességéig.

Ez csak 47 éves korában következett el, amikor megírta első igazi remekművét, a "Vörös és feketé"-t. Ez 1830-ban történt. Ebben az évben a gyűlölt Bourbonok uralma végleg végetért, és következett Lajos Fülöp kisszerű, megvetett "polgárkirályság"-a. A forradalom emlékéért és Napóleonért lelkesedő, bizonytalan körülményekből bizonytalan körülmények közé kerülő Henri Beyle politikailag ismét szalonképes lett. Még azt is méltányolták, hogy annyira vágyódik Itáliába, és persze az sem volt mellékes, hogy jól tudott olaszul, s mellette egyéb nyelveken is. Diplomáciai állást kapott: a pápai államban, Civita Vacchia városában lett és maradt sokáig konzul. Az elkészült regényt onnét küldhette a párizsi kiadónak. Közönségsiker még sokáig nem lett, de a kor legnagyobb írói már észrevették. Goethe egy útirajza után úgy nyilatkozott, hogy a legélesebb szemű és rendkívül szemléletes írót fedezett fel benne. Balzac jelentette ki először, hogy ő a legjelentékenyebb francia írók egyike. Jó barátja, a nem kevésbé jelentős és művészi stílusú író, Prosper Mérimée példaképének, mesterének vallotta. Stendhalt pedig nem keserítette el, hogy ha olvassák is könyveit, az irodalom világában nagy csend van körülötte. Kitűnő kisregényeket írt, köztük az izgalmasan szép "Vannina Vannini"-t és egyebeket.

"Vörös és fekete" két karrierlehetőséget jelentett: a vörös egyenruhában járó katonatisztit és a fekete ruhás papit. A regény a Napóleon utáni kor csalódáslehetőségeinek remekmívű krónikája. Óriási korkép egy reménytelenségbe fulladt korszakról, amelyben a szerelem is tragédiába torkollik. - 1834-35-ben megírta a "polgárkirályság" kisszerűségének nagyregényét, a "Lucien Leuven"-t, amelyet azonban kéziratban magánál tartott, folyton javítgatott, és a mű csak halála után jelent meg, akkor már "Vörös és fehér" címen. Ezután írta, lassan építve fel ifjúságának útját felidéző önéletrajzát, az "Henry de Brulard életé"-t. Ez dokumentum is az íróról, de olyan regény is, amely méltán sorakozik remekműveihez. Közben készült másik vallomás-könyve, az "Egy egotista emlékiratai". Ezt az egotista szót ő találta ki. Ez nem egoista, vagyis nem önző, hanem olyan ember, aki kizárólag és tudatosan önmaga akar lenni. Manapság ezt "identitás"-nak szoktuk mondani. És amikor valaki tudatosítani kívánja maga előtt is a saját egyediségét, ez olyasmi, mint amikor mi azt mondjuk, hogy "önmagát akarja megvalósítani". Idővel ez ugyanolyan közismert szó lett a francia tudatban, mint a "kristályosodás".

De a remekművek után még hátra volt legszebb regénye, "A pármai kolostor". 1839-ben, nem egész három évvel halála előtt alkotta meg 52 nap alatt. Nem írta, hanem egy jó gyorsírónőnek diktálta. Korkép és szerelem a legmagasabb fokon.

Halála után Prosper Mérimée nemcsak több művét rendezte sajtó alá, de sokat is írt róla. Tőle tudjuk, hogy mosolyogva jósolta meg, hogy körülbelül negyven évvel a halála után fogják felfedezni, és akkor lesz világhírű, halhatatlan. Ez majdnem naptári pontossággal következett be. A nyolcvanas évek legnagyobb hatású kritikusa, Taine világgá kiáltotta, hogy ott van a helye a legnagyobbak között. Azóta is ott tündöklik. Egyes méltatói őt tartják a legromantikusabb realistának, mások szerint a legreálisabb romantikus. - Ez is igaz, az is igaz, de alighanem e jelzők közül az a leghitelesebb, hogy "leg..."

Képtalálat a következőre: „stendhal idézetek”

Képtalálat a következőre: „stendhal könyvek”

Képtalálat a következőre: „stendhal könyvek”

Képtalálat a következőre: „stendhal könyvek”




LAST_UPDATED2