Payday Loans

Keresés

Stendhal: A szerelemről PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2017. augusztus 11. péntek, 08:13

Képtalálat a következőre: „stendhal a szerelemről”

VILÁGKÖNYVTÁR
SZERKESZTI
D
r POGÁNY JÓZSEF


Képtalálat a következőre: „stendhal a szerelemről”


STENDHAL


A SZERELEMRŐL


Képtalálat a következőre: „stendhal a szerelemről”

FORDITOTTA
SALGÓ ERNŐ



1913.
RÉVAI KIADÁS

Képtalálat a következőre: „stendhal a szerelemről”




TARTALOM

STENDHAL

ELŐSZÓ.
MÁSODIK ELŐSZÓ.
HARMADIK ELŐSZÓ.

ELSŐ KÖNYV.

ELSŐ FEJEZET.
A szerelemről.


MÁSODIK FEJEZET.
A szerelem megszületése.


HARMADIK FEJEZET.
A remény.


NEGYEDIK FEJEZET.

ÖTÖDIK FEJEZET.

HATODIK FEJEZET.
A salzburgi faág.


HETEDIK FEJEZET.
Különbségek a két nemnél a szerelem megszületésében.


NYOLCZADIK FEJEZET.

KILENCZEDIK FEJEZET.

TIZEDIK FEJEZET.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
A kristalizáczió folytatása.


TIZENHARMADIK FEJEZET.
Az első lépés, előkelő világ, kellemetlenségek.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

TIZENHATODIK FEJEZET.

TIZENHETEDIK FEJEZET.
A szépség trónvesztése a szerelem következtében.


TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.
Kivételek a szépség hatása alól.


HUSZADIK FEJEZET.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Az első találkozás.


HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.
A villámcsapás.


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
Utazás ismeretlen tartományban.


HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.
A bemutatás.


HUSZONHATODIK FEJEZET.
Szemérem.


Összefoglalás.

HUSZONHETEDIK FEJEZET.
Pillantások.


HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.
A női büszkeség.


HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.
A nők bátorsága.


HARMINCZADIK FEJEZET.
Különös és szomoru látvány.


HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.
Kivonat Salviati naplójából.


HARMINCZKETTEDIK FEJEZET.
A meghittség.


HARMINCZHARMADIK FEJEZET.

HARMINCZNEGYEDIK FEJEZET.
A közlékenység.


HARMINCZÖTÖDIK FEJEZET.
A féltékenység.


HARMINCZHATODIK FEJEZET.

HARMINCZHETEDIK FEJEZET.
Roxane.


HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.
A hiuság tövise.


HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.
(I.) Czivakodó szerelem.


HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.
(II.) A szerelem gyógyszerei.


HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.
(III.)


MÁSODIK KÖNYV.

NEGYVENEDIK FEJEZET.

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.
A nemzetek a szerelem szempontjából. 
Francziaország.


NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.
Francziaország. (Folytatás.)


NEGYVENHARMADIK FEJEZET.
Olaszország.


NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET.
Róma.


NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET.
Anglia.


NEGYVENHATODIK FEJEZET.
Anglia. (Folytatás.)


NEGYVENHETEDIK FEJEZET.
Spanyolország.


NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET.
A német szerelem.


NEGYVENKILENCZEDIK FEJEZET.
Egy nap Florenczben.


ÖTVENEDIK FEJEZET.
A szerelem az Egyesült-Államokban.


ÖTVENEGYEDIK FEJEZET.
A szerelem Provenceban 1328-ig, Toulouse-nak az északi barbároktól való elfoglalásáig.


ÖTVENKETTEDIK FEJEZET.
Provence a tizenkettedik században.


ÖTVENHARMADIK FEJEZET.
Arábia.


Töredékek a szerelem divánja cimü arab gyüjteményből.

ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET.
A nők neveltetése.


ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET.
Ellenvetések a nők tanittatása ellen.


ÖTVENHATODIK FEJEZET.
(I.) Folytatás.


ÖTVENHATODIK FEJEZET.
(II.) A házasság.


ÖTVENHETEDIK FEJEZET.
Az ugynevezett erény.


ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET.
Európa helyzete a házasság tekintetében.


ÖTVENKILENCZEDIK FEJEZET.
Werther és Don Juan.


HATVANADIK FEJEZET.
Fiascók.






STENDHAL

"Élt. Irt. Szeretett." - Ezt iratta sirkövére Stendhal, amikor 1842-ben ötvenkilenc éves korában meghalt. Sirkövekre nem igen szoktak igazságokat vésni és az sem igaz, hogy a halálnál megszünik minden komédiázás, de a montmartrei sirkő igazat mond. Csudálatos módon Henri Beyle, aki egész életen át komédiázott, aki a Stendhal néven kivül is egész sereg álnév fátyolával és maszkjával rejtegette magát, aki Proteusként bujkált a fölismertetés elől, a halálban, a sirkövén sorra levetette álruháit, a dandy, az udvaronc, a katona, az utazó, a don juan kosztümjeit, mint ahogy a mülovar a cirkuszban, mikor a végső galoppra készül, lehányja magáról a kabátok és mellények tucatjait. Igen, ennyi az igazság: "Élt, irt, szeretett." Ennyi maradt meg Stendhalból, a többi a hiuságok, az elmuló cafrangok enyészet-utjára ment.

De hogy idáig jusson Stendhal, ötvenkilenc évesnek kellett lennie. Közben sok stáción kellett végig száguldania, hogy erre a végállomásra fusson be. Közben négy éves korában megutálja a vallást, hat éves korában érzéki szerelmet érez az anyja iránt, tiz éves korában ujjong XVI. Lajos kivégzésén, tizenkét esztendős korában boldog, amikor a papok guillotine alá hajtják a fejüket. Közben a grenoblei iskolába kerül, ahol a gyerekeket csakugy megutálja, mint ahogy utálta abbé nevelőjét és "fattyu" apját. Az iskolában a zömök fiut a társai "mozgó toronynak" nevezik, ő pedig "piszkos egoistáknak" érzi őket. Korán ráveti magát a matematikára csak azért, hogy a rettenetes Grenobleből kiszabaduljon és Párisba kerülhessen. És igy sikerül is Párisba jutnia. Tizenhét esztendős korában, 1799. november 11-én érkezik meg Párisba, két nappal brumaire tizennyolcadika után, két nappal azután, hogy Bonaparte tábornok harminc éves korában államcsinnyel első konzullá üttette magát és elindult a császári trón meghóditása felé. Sorsa csakhamar a Napoleon sorsához kapcsolódik, befolyásos rokonai révén beékelődik a nagy apparátusba és külömböző hivatali állásokra kerül: hadnagy, hadibiztos, az államtanács tagja, a császári ingóságok felügyelője. Napoleonnal elkerül a napos Olaszországba és végigcsinálja az oroszországi hadjárat havas borzalmait. A császár bukása után kicsöppen minden állásából, a restauráció nem akar tudni róla és ettől kezdve Stendhal a dandy, a szalonember, a csevegő, az iró életét éli Milanóban és Párisban. Kép, muzsika, asszony, irás tölti be az életét. A juliusi forradalom aztán megint kiszakitja ebből az életből, konzullá nevezik ki Civitavecchiába, de a nagy szinlelő unta ezt az alárendelt diplomáciai állást és többet volt Rómában meg Párisban, mint az állomáshelyén. Közben még persze egész sor szerelem játszott bele az életébe az apró énekesnőktől kezdve a nagy ur Pierre Darunak, hatalmas pártfogójának a feleségéig, a császári udvarhölgyig. Közben egy apró szinésznőért Marseilleben füszerkereskedősegédnek szegődött be, csakhogy együtt maradhasson vele.

Stendhal életének legragyogóbb korszaka a napoleoni korszak volt és azután való élete egy oppozició volt a forradalmi hőskorszak után következő restauráció és polgárkirályság reakciós és nyárspolgári ideje ellen. Stendhalt az 1814. után következő burzsoá élet és berendezkedés utálattal tölti el és minden müve, a szokatlan lázas hajhászása, a nagy szenvedélyek dicsőitése, a vagyon megvetése megannyi tiltakozás egy pusztán földetturó, kicsinyesen szükkörü és pénztvadászó polgári társadalom ellen. Ez a tiltakozás jelenik meg a "Vörös és feketé"-ben, ahol megmutatja, mint kell a restauráció idején papi képmutatásba rejtekeznie a Napoleon alatt hőstettekre predesztinált ifjunak. Ez jelenik meg a "L'amour"-ban, amely a nagy szenvedélyek glorifikálása a megalkuvásokkal, az érdek-felemásságokkal szemben. És ez jelenik meg Olaszországról szóló munkáiban, amelyekben a renaissance erőtől duzzadó embereit idézi föl, akik ölni is tudtak igazaikért.

Stendhallal a forradalom idejének jakobinus és a császárság idejének bonapartista burzsoáziája emel hangot a béke, az ipar, a bankok nyugodtan emésztő burzsoáziája ellen. A jakobinizmus volt a forradalmi burzsoázia harcos ideológiája, amelyre szüksége volt, hogy legyőzhesse a régi feudalizmust. Napoleon pedig a burzsoázia kardja volt, amelyre szüksége volt, hogy biztosithassa a forradalomban elért eredményeket. A jakobinizmus arra kellett, hogy el lehessen venni az egyház és a feudálisok birtokait. Napoleon kardja arra kellett, hogy meg is védhessék ezt az uj vagyont. A restaurációban és még inkább a polgárkirályságban azonban már se szellemi harcot, se háborus küzdelmet nem akart a francia polgárság, hanem élvezni akarta vagyonát, gyarapitani gazdagságát. Jóllakott és most emészteni akart. A jakobinizmus és a bonapartizmus, a burzsoázia ideológiája és a burzsoázia kardja jelenik meg a Stendhal irásaiban és tiltakozik a nyugodt emésztés ellen. A burzsoázia multja jár vele föl halottaiból és zaklatja, zavarja a jelen csámcsogását. A burzsoa élni akart és Stendhal azokról beszélt, akik büszke gesztussal eldobják az életet. A burzsoa pénzt akart keresni és Stendhal az olasz müvészetekért rajong és a muzsika bolondja. A burzsoa házasodni akart és Stendhal mindent elpusztitó szerelmi szenvedélyeket rajzolt. A burzsoa társadalmi összeköttetéseket akart, félt minden lépésében, hogy parvenünek nézik, hogy kinevetik és Stendhal a hiuság ellen ágált, a természetességet prédikálta.

Egy neki idegen társadalomban élt Stendhal, természetes tehát, hogy megvetette és lenézte ezt a társadalmat és minden érzése, minden gondolata, ha tőle függően is, de vele szemben kristályosodott ki. Ellenségének érezte ezt a társadalmat és ez magyarázza meg, hogy miért csapott a legszélsőbb individualizmusba, miért érzi egyedülállónak magát, miért hirdeti az "egotizmust" és miért aszociális filozófiája, a "beylizmus." De éppen ezért érthető és természetes az is, hogy Stendhallal a maga korában senki se törődött, hogy munkáinak nem volt hatása, hogy a "Szerelemről" való könyve 1822-től 1835-ig összevissza tizenhét példányban fogyott, hogy kiadója igy tréfálhatott: "Szent. Senki se mer hozzányulni." Ahogy Stendhal megjósolta, csak 1880. táján kezdték őt olvasni, ekkor alakul csak a Stendhal-rajongók felekezete. A nagy naturalista irány Balzaccal együtt ősének tekinti és Tainen, Zolán keresztül bejutott a sikerek kikötőjébe.

Nemcsak a társadalommal, hanem a "társasággal" szemben is idegennek érezte magát Stendhal. Hosszu időkön át egyáltalán csak hallgatott, ha társaságban volt. Később aztán egyszerre megszólalt. Ahogy ő mondja, hirtelen szellemes lett és szellemességével váltotta meg a belépődijat a társaságba. Paradox szellemességek, vitriolos csufolódások, merész vágások a Stendhal szellemességei, amikkel a maga oldalára hóditotta a nevetőket, de amikkel tömérdek ellenszenvet szitott maga iránt. Ahogy ő mondja magáról: Az én jellememhez az a fajta humor illik, amely minden társadalmi dologban az igazságot nevetve szögezi szembe a konvencióval.

És egész világnézetére rányomja bélyegét ez a furcsa, felemás helyzete: burzsoa és mégis utálja a burzsoáziát. Ezért van az, hogy finom kezével, nőies bőrével és arisztokrata hajlamaival testi undort érez a "canaille" iránt, viszont elméletileg szereti a népet, mert csak a népben van már energia és csak a nép tud hiuság nélkül való igaz szenvedélyben föllobbanni. Gyülöli a parvenüket, de jakobinus-érzései rajonganak azért, hogy Itáliában nincs olyan kinai fal a felső és alsó osztályok között, mint Franciaországban. Kijelenti, hogy az az irodalom, amely XVI. Lajos feudális udvarának tetszett, értelmetlen azok szemében, akik a forradalmat és a napoleoni időket látták, de azért ő maga is az ancien regime módjára protekció utján kap hadnagyi rangot, ahelyett hogy lentről kezdené a hadi mesterséget. Csufolódásaival öli azokat, akik rendjelekért koptatják a lábukat és dicsőiti azokat a napoleoni generálisokat, akiket nem boritott el a hercegi cimek szégyene, de azért ő maga is koptatja a lábát a bárói titulusért és jogtalanul is odafüggeszti a "de" szócskát a neve elé. A klasszikus irodalom idealizmusával szemben uttörője a modern realizmusnak és naturalizmusnak, pszihológiát és fiziológiát visz bele az emberi lélek vizsgálásába, a társadalmi tényezőket is meglátja az emberi sors kialakulásának formálói között, de azért kora társadalmából mégis a renaissanceba, a való életből mégis a müvészetekhez menekül. Utálja az udvaroncokat, akikkel hivataloskodása idején együtt kell lennie és ő maga is örömest sütkérezik a napoleoni fényüzésben. Megveti a nyers katonákat, akikkel együtt szolgál, de azért passzióval adja elő nem nagyszámu fegyvertényeit. Jakobinus megvetése minden sulyával kel ki a royalisták és legitimisták ellen, de azért mindig a dandyt játsza.

Egész életének a megrontója, meghasonlitója ez az ellenmondás. Nincsen semmi benső kapcsolata az emberekhez és mégis mindent rajtuk keresztül kell elérnie, nincsen semmi igazi köze a társadalomhoz és mégis mindig éreznie kell, hány kapoccsal és csavarral ragadja magához ez a társadalom. Az erő, az energia nagy bámulója, meg akarja irni az energia történelmét Itáliában és ő maga nem képes egy mesterségben, egy foglalkozásban se kitartani állhatatosan - még az irásban sem. A nagy szerelmi szenvedélyt hirdeti és igazi szerelmei mellett gyakran apró, hitvány kalandocskákba is bocsátkozik. Fütyül az emberekre, megveti őket a hiuságuk miatt, lenézi őket az ostobaságukért, de azért hazugsággal, tulzással, ügyes és ügyetlen fogásokkal próbálja őket a maga hódolatára birni. A szerelem eszméletlenné teszi, ha megszállja, az imádott nő köré kristályosit minden tökéletességet, évekig ki tud tartani türelemmel és ha meghallgatták, akkor keserüen tör ki: "Hát ez az egész?" - és nadrágtartóira jegyzi föl férfidiadalai dátumait. Don Juannak tartják és joggal és az élete tele van mégis boldogtalan és soha meg nem hallgatott szerelemmel. Az emberi sziv legélesebb szemü megfigyelője, az emberi lélek, a maga és a mások lelkének kiméletlen analizálója és azért ötven esztendős korában még fölsóhajt: "Mi voltam? Mi vagyok? Igazában nagy zavarban volnék, ha meg kellene mondanom." Párisban Olaszországért rajong, italomániákus, aki mohón szivja be az olasz napot és amikor aztán Civitavecchiában évekig tüz rá, akkor nosztalgiásan vágyódik a párisi Boulevard des Italiens felé. Nem szereti az embereket, azok se szeretik őt és ő mégis emésztő vággyal vágyódik társaságukba, mulatságaikra, szalonjaikba, hát mindig uj társaságot keres, mindig uj országot hajszol, uj városba utazik, ahol még nem ismerik, ahol még nem vaditott el senkit a csalános nyelvével. Örökös tragédiája, hogy a szalonokba iparkodik és meg kell elégednie a kávéházzal, az urnők tetszenek neki és be kell érnie a szállodák szolgálóival, arisztokrata barátokat keres és csak vendéglők futó ismeretségeit találja meg. Kevés ember volt annyit emberek között, mint Stendhal és kevés ember volt, aki olyan magányos, olyan egyedülálló volt az emberek között, mint ő. Sehol se volt otthon, hát folyton uj otthont keresett. Ugy mondotta, hogy ott van a hazája, ahol legjobban érzi magát és a legtöbb kedves emberre talál. De sehol se érezte jól magát és sehol se voltak hozzá kedvesek az emberek, hát sehol se volt hazája. Kozmopolita volt, de nem a Goethe módjára, aki magához ölelte az egész világot, hanem világpolgár volt, mert egyformán utálta és kicsufolta az egész világot.

Pogány József.



ELŐSZÓ.[1]

E munkának nem volt semmi sikere; úgy találták, - és nem ok nélkül - hogy nem lehet megérteni. Épp ezért ez uj kiadásban a szerző erősen rajta volt, hogy világosan fejezze ki gondolatait. Elbeszéli, miként jutottak eszébe, irt előszót, bevezetést, csakhogy világos legyen; de mindez igyekvés ellenére is száz ember között, kik olvasták Corinna-t, nem lesz négy se, ki megérti e könyvet.

Noha a szerelemről szól, e kis könyv éppenséggel nem regény és főként: nem olyan mulatságos, mint egy regény. Tisztára pontos és tudományos leirása egy bizonyos fajtájú őrületnek, mely Francziaországban nagyon ritkán fordul elő. Az illendőségi szabályok uralma, mely - sokkal inkább a nevetségtől való félelem folytán, semmint erkölcseink tisztasága következtében - napról-napra erősödik, a szót, mely e munka cziméül szolgál, olyanná tette, hogy egymagában kerülik a kimondását, sőt egyenesen megbotránkoztató kifejezésnek tartják. Én kénytelen voltam élni vele; de azt hiszem, az előadás tudományos szigorúsága védelmet nyujt a szemrehányások ellen, melyek e miatt érhetnek.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ismerek egy-két követségi titkárt, a ki, ha majd hazatér, tanuságot tehet mellettem. Addig is azonban mit mondjak azoknak az embereknek, kik tagadóra veszik a tényeket, melyeket elbeszélek? Arra kérem őket, ne hallgassanak ide.

Lehet, hogy a formának, melyet választottam, kifogásolják az egotismus-át. Az utasnak szabad igy beszélnie: "Voltam New-Yorkban, ott hajóra szálltam, hogy Dél-Amerikába menjek és lehajóztam Santa-Fé-de-Bogota-ig. Utközben a szunyogok és a moszkitók roppant megkínoztak és egyszer ugy bedagadt a jobb szemem, hogy három napig nem láttam rajta."

Ez utast senki se vádolja, hogy tulságosan szeret önmagáról beszélni; megbocsátják, hogy első személyben beszél, mert ez a legvilágosabb és a legérdekesebb mód annak az elmondására, a mit látott.

Éppen, mert az emberi sziv kevéssé ismert területeiről szóló e jelen utleirás szerzője is azt akarja, hogy világosnak és festőinek találják, beszél ő is igy: "Gherardi-nével kirándultam a halleini sóbányába... Crescenzi herczegnétől hallottam Rómában... Egy izben Berlinben meglátogattam a szép L. kapitányt..." Mindez apróságok valóban megtörténtek a szerzővel, ki tizenöt évet töltött Németországban és Itáliában. De, mert inkább kiváncsi, semmint gyulékony természetü, soha sem akadt a legkisebb kalandja se és nem volt semmiféle olyan személyes érzelme sem, mely érdemes lenne az elmondásra. És ha feltételezik róla a kevélységet, hogy ellenkezőleg van meggyőződve, egy még nagyobb büszkeség akkor is megakadályozta volna, hogy kinyomtassa a szivét és hat frankért árusitsa a közönségnek, mint a hogy azok az emberek teszik, a kik még életükben kiadják az emlékirataikat.

1822-ben, mikor ennek az Itáliában és Németországban végzett erkölcsi utazgatásfélének az iveit átnézte, a szerző, ki a dolgokat aznap irta le, a melyen azokat tapasztalta, e kéziratot, mely körülményes leirását tartalmazta a szerelem nevezetü lelkibetegség összes fázisainak, azzal a vak tisztelettel kezelte, a milyennel egy tizennegyedik századbeli tudós viseltetett Lactantius, vagy Quintus-Curtius valamely frissen felfedezett kézirata iránt. A mikor egy-egy homályos helyhez ért - és, őszintén szólva, ez gyakran megtörtént vele, - mindig azt gondolta, hogy a mai én-ben van a hiba. Bevallja, annyira ment a régi kézirat iránt való tiszteletben, hogy több olyan részletet is lenyomattatott, melyeket már maga se értett. Őrültség, ha valaki olyan ember teszi, ki a közönség tetszésére számit; de a szerző, hosszu utazás után érkezve vissza Párisba, lehetetlennek vélte a sikert, hacsak nem akarja végigkunyorálni az ujságokat. Már pedig, ha már a kunyorálásra adja magát az ember: a miniszterelnöknél kunyoráljon. Miután arról, a mit sikernek neveznek, szó sem lehetett, a szerző megengedte magának a mulatságot, hogy gondolatait azon mód tegye közzé, a hogy eszébe jutottak. Így cselekedtek valamikor azok a görög philosophusok is, kiknek gyakorlati bölcsessége csodálattal tölti el.

Évek kellenek, hogy valaki beférkőzzék az olasz társaság bizalmába. Talán én voltam ott az utolsó utazó. A carbonarismus és az osztrákok inváziója óta egy idegent se fogadnak be barátként azokba a szalonokba, melyekben oly tulcsapongó jókedv uralkodott. Lehet látni az emlékműveket, az, utczákat, a köztereket, de nem a társaságot. A lakosok félnek az idegentől; gyanuba veszik, hogy kém vagy pedig attól tartanak, hogy gunyosan fog beszélni az antrodocoi ütközetről és azokról a megalázkodásokról, melyek Itáliában elkerülhetetlenek, hogy az a nyolcz-tiz miniszter, ki a fejedelmet körülveszi, ne üldözze az embert. Én igazán szerettem az ottaniakat és láthattam az igazságot. Megesett néha, hogy tiz hónapon át nem mondtam ki egyetlen franczia szót se és a zavarok meg a carbonarismus nélkül soha nem jöttem volna vissza Francziaországba. A jó kedély az, a mit mindenek fölött becsülök.

Minden törekvésem mellett is, hogy világos és érthető legyek, csodákat nem müvelhetek; nem adhatok fület a süketeknek, se szemet a vakoknak. Éppen ezért azok a pénznek és az otromba jókedvnek felesküdt emberek, kik a megelőző évben, mint a mikor e könyvet kinyitják, százezer frankot kerestek, legjobban teszik, ha gyorsan ismét összecsapják a lapokat, főként ha bankárok, gyárosok, tiszteletreméltó iparosok, vagyis kiváltképen pozitív gondolkodásu emberek. E könyv esetleg kevésbbé lesz érthetetlen olyanok számára, kik sok pénzt nyertek a börzén vagy a sorsjátékon. Az ilyen nyereség még összeférhet azzal a tulajdonsággal, hogy az ember órákon át elmereng és kiélvezi a megindulást, melyet Prud'hon egy festménye, Mozart valamely tétele vagy egy nőnek, kire gyakran gondol, bizonyos különös pillantása ébreszt benne. Bezzeg, a kik minden hét végén kétezer munkásnak fizetik ki a bérét, nem így vesztegetik az idejüket; elméjük mindig a hasznos és pozitiv dolgok felé irányul. Ha volna reá idejük, senkit se gyülölnének jobban, mint az ilyen álmodozót; őt választanák legszivesebben gúnyolódásuk czéltáblájává. A milliomos iparüző homályosan érzi, hogy az ilyen ember előtt egy gondolatnak nagyobb a becsülete, mint a zacskónak, melyben ezer frank van.

Lebeszélem e könyvről azt a szorgalmas fiatalembert is, ki abban az évben, melyben a gyáros százezer frankot keresett, megtanulta az ujgörög nyelvet, a mi oly büszkévé teszi, hogy már az arab nyelvet is czélba akarja venni. Kérem, ne nyissa ki e könyvet senki, a ki még nem volt boldogtalan oly képzeletbeli okok folytán, melyeknek semmi közük a hiúsághoz és a melyeknek nagyon restelné a szalonokban való dobraütését.

Teljesen biztos vagyok a nem-tetszés felől azoknál a nőknél is, kik ugyane szalonokban állandó mesterkéltségükkel egy-kettőre tekintélyt szereznek maguknak. Találtam köztük jóhiszemüeket is, kik ugyancsak csodálkoztak, hogy megkérdezvén magukat, maguk se tudták megmondani, hogy természetes vagy mesterkélt volt-e az érzés, melyet az imént nyilvánitottak? Hogy itélhetnék meg az ilyen nők az igaz érzelmek lefestését? Éppen ezért e könyv vörös posztó volt a szemükben, a szerzőt pedig gyalázatos embernek mondták.

Hirtelen elpirulni valamely ifjúkori cselekedet gondolatára; gyöngédségből elkövetett ostobaságra emlékezhetni és bánkódni miatta, nem azért, mert az egész szalon előtt, hanem mert egy bizonyos jelenvolt nő előtt vált nevetségessé az ember; huszonhat éves korban jó hittel szeretni egy nőt, a ki valaki mást szeret, vagy pedig (de ez oly ritka dolog, hogy alig merem leirni, féltemben, hogy, mint az első kiadásban, ismét beleesem az érthetetlenségek-be), belépve a szalonba, hol ott van a nő is, kit az ember szeretni vél: csak azzal törődni, hogy kiolvassuk a szeméből, mit gondol rólunk e pillanatban és csöppet se ügyelni reá, hogy szerelmet vegyitsünk a magunk tekintetébe is, - ime az előzmények, melyeket olvasómtól kérek. E könyv sok finom és ritka érzésnek a leirása, mely homályosnak tünt fel a pozitiv észjárásu emberek előtt. Mit csináljak, hogy világosnak tartsák a beszédemet? Azt kellene mondanom, hogy a járadék ötven centime-mal emelkedett vagy pedig, hogy a columbiai vámtarifába változtatásokat csusztattak.[2]

Az itt következő könyv egyszerü, okfejtő, hogy ugy mondjam: mathematikai magyarázata az egymást követő különböző érzéseknek, melyeket együttesen a szerelem szenvedélyének neveznek.

Képzeljenek egy meglehetősen bonyolódott mértani ábrát, melyet fehér krétával reárajzoltak egy nagy palatáblára. Nos, meg fogom magyarázni ezt az ábrát, de egy feltétellel, azzal, hogy már ott van a palatáblán; magam nem rajzolhatom reá. E képtelenség teszi oly nehézzé, hogy az ember könyvet irjon a szerelemről és az ne legyen regény. Hogy az olvasó érdeklődéssel kövesse ez érzelem philosophiai vizsgálatát, ahhoz más is kell, mint csak hogy eszes legyen; szükséges, hogy látta is légyen a szerelmet. Már pedig hol látható e szenvedély?

Ime, egyik oka a homályosságnak, melyet soha se fogok kirekeszthetni.

A szerelem olyas valami, mint az égbolton a tejút, ragyogó halmaza ezernyi és ezernyi kis csillagnak, melyek némelyike ködfolt. A könyvek feljegyeztek négy-ötszáz egymásra következő és csak vajmi nehezen megállapitható kis érzést, melyekből e szenvedély összetevődik. Pedig ezek még csak a legdurvábbak és ezekben is gyakran tévedtek, a mennyiben a mellékest vették lényegesnek. E könyvek között a legjobbak, - így a Nouvelle Héloise, Cottin asszony regényei, Lespinasse kisasszony levelei, Manon Lescaut -, Francziaországban iródtak, abban az országban, hol a szerelem nevezetű növény mindig fél a kinevettetéstől, fuladozik a nemzeti szenvedély: a hiúság következményeitől és jóformán soha sem éri el teljes kifejlődését.

Mi az, a regényekből ismerni meg a szerelmet? Mi lenne az, ha az ember, miután száz hires kötetben olvasta a leirását, de maga még soha sem érezte: ebben a könyvben keresné a magyarázatot, hogy és miként van ez az őrültség? Ugy felelek, mint a visszhang: "Őrültség".

Szegény, meggyötört fiatal asszony, ki még gyönyörködni akar abban, a mi néhány év előtt annyira foglalkoztatta, amiről senkinek se mert beszélni és a mi miatt majdnem elvesztette a becsületét, - neki állitottam össze ujra e könyvet és az ő kedvéért igyekeztem érthetőbbé tenni. Ha majd elolvasta, sohase szóljon róla másként, mint csak egy kis lenéző megjegyzéssel és dobja be czitromfa könyvszekrényébe, a többi könyv mögé. Én még azt is megtenném, hogy néhány lapot felvágatlanul hagyjak.

Nemcsak néhány felvágatlan lapot, de egyebeket se fog e könyvből tudomásul venni az a tökéletlen lény, ki philosophusnak hiszi magát, mert mindig idegen volt tőle az esztelen megindulás, mely egy pillantástól teszi függővé egész heti boldogságunkat. Mások ismét, mikor már idősebbekké váltak, hiuságból feledni igyekeznek, hogy volt idő, mikor odáig alacsonyodhattak, hogy egy nőnek udvaroltak és kitették magukat a visszautasitás megalázásának; nekik gyülöletes lesz ez a könyv. A sok elmés ember között, kik különböző okból, de mindigegyformán haragosan kárhoztatták e munkát, igazán csak azokat tartottam nevetségeseknek, kik kétszeres hiuságukban egyrészt azt állitották, hogy mindig felette álltak a sziv gyöngeségeinek, másrészt mégis illetékességet követeltek maguknak, hogy a priori itéletet mondhassanak egy oly philosophiai értekezés igazsága felől, mely éppen nem más, mint ama gyöngeségek leirása.

A komoly emberek, kik bölcs és csöppet se regényes hajlamú teremtések hirében állanak, sokkal inkább megérthetnek egy regényt, bármily szenvedélyes legyen is az, semmint egy philosophiai munkát, melyben a szerző hidegen leirja a lélek szerelem nevezetü betegségének különböző fázisait. A regény annyira amennyire meghatja őket; de ha philosophiai értekezésről van szó, a bölcsek olyanok, mint a vakok, kik azt tennék, hogy felolvastatnák maguknak a muzeum festményeinek a leirását és aztán így szólnának a szerzőhöz: "Vallja be, uram, az ön munkája borzasztóan homályos." És mi lesz, ha e vakok úgynevezett elmés emberek, kik már régóta fel vannak ruházva e méltósággal és a csalhatatlan éleslátás igényével lépnek fel? A szegény szerző ugyancsak rosszul fog járni. Aminthogy az első kiadáskor így is történt. Több példányt egy csomó nagyon elmés ember tomboló hiusága azon mód megégetésre juttatott. Azokról a dühösségük folytán nem kevésbbé hizelgő szidalmakról, melyekkel a szerzőt elhalmozták, nem is beszélek; elmondták róla, hogy durva, erkölcstelen, a népnek ir, veszedelmes ember stb. A monarchikus rendszertől lezsarolt országokban ezek a czímzések jutalmazzák legbiztosabban az embert, a ki elég merész, hogy az erkölcsökről irjon és könyvét nem ajánlja a korszak Dubarry asszonyának. Az irodalomnak az lenne a szerencséje, ha nem volna divatban és ha azok a kevesek, kiknek szól, valóban foglalkozni is akarnának vele! A Cid idejében Corneille csak egy polgár volt Danjeau marquis ur szemében.[3] Ma mindenki hivatottnak hiszi magát, hogy olvassa Lamartine-t. Ez jó a kiadójának, de annál rosszabb, százszorosan rosszabb e nagy költőnek. Ma a lángelme tekintettel van olyan emberekre, kikre sohasem szabadna gondolnia, ha nem akar lealacsonyodni.

A munkás, iparkodó, tiszteletre méltó és merőben pozitiv életnek, melyet egy államtanácsos, posztógyáros vagy a kölcsönügyletekben ügyeskedő bankár folytat, a milliók teszik a jutalmát, nem pedig a gyöngéd érzések. Ez urak szive lassanként megcsontosodik; nekik a hasznos és a pozitiv minden és lelkük bezárul amaz érzelem elől, melynek mindenek között a legtöbb reáérő idő kell és amely alkalmatlanná tesz minden okos és rendszeres munkálkodásra.

Ez egész előszóval csupán arra akartam figyelmeztetni: e könyvnek megvan a szerencsétlensége, hogy csak olyan emberek érthetik meg, kiknek volt reá idejük, hogy bolondságokat kövessenek el. E kijelentésen bizonyára sokan megsértődnek; reménylem, nem olvasnak tovább.



MÁSODIK ELŐSZÓ.[4]

Csak száz olvasónak irok és e boldogtalan, szeretetreméltó, kedves, csöppet se képmutató, nem erkölcsösködő emberek közül, kiknek tetszeni szeretnék, alig ismerek egyet, kettőt. Mindazok, kik hazugsággal kötik össze az irói tekintélyt, nem számitanak előttem. E szép hölgyek olvassák csak szakácsnőjük számadásait vagy a divatos hitszónoklatokat, akár Massillon, akár Necker asszony a szerzőjük, hogy aztán beszélhessenek róluk ama komoly asszonyságokkal, kik a tekintélyt osztogatják. És jegyezzük meg, e szép rangot Francziaországban mindig akként szerzi meg az ember, hogy valamely ostobaságnak szegődik a főpapjává.

Volt-e már ön hat hónapig szerelemből boldogtalan? - kérdezném attól, ki e könyvet olvasni akarja.

Ha pedig nem ismert más boldogtalanságot, mint hogy valami pöre volt, vagy hogy megbukott a képviselőválasztáson vagy pedig, hogy a legutóbbi aix-i saisonban kevésbbé találták elmés embernek, mint egyébkor - tovább folytatom az indiszkrét tudakozódást és megkérdem, olvasott-e vagy egyet azok közül az arczátlan müvek közül, melyek gondolkodásra kénytelenítik az olvasót? Például J. J. Rousseau Emile-jét vagy Montaigne hat kötetét? És ha ön sohasem volt boldogtalan az erős lelkek e gyöngesége következtében, ha nincs felruházva azzal a természetellenes tulajdonsággal, hogy gondolkozva olvas, e könyv haragra fogja ingerelni a szerző iránt, mert felébreszti a gyanuját, hogy van egy bizonyos fajtájú boldogság, melyet ön nem ismer és a melyet Lespinasse kisasszony ismert.



HARMADIK ELŐSZÓ.[5]

Kérem az olvasó elnézését a Szerelem élettaná-ról szóló munka különös formája iránt.

Huszonnyolcz esztendeje (ma, 1842-ben) a felfordulás, mely Napoleon bukását követte, megfosztott állásomtól. Két évvel megelőzőleg, közvetlenül az oroszországi visszavonulás borzalmai után, a véletlen egy kedves városba vetett, hol, úgy számitottam, életem végéig megmaradok, a mi elbájoló kilátás volt. A boldog Lombardiában, Milanoban, Velenczében az élet nagy, jobban mondva: egyetlen ügye az élvezet. Ott senki se ügyel reá, mit és hogyan cselekszik a szomszédja; az ember csak azzal törődik, a mi vele magával esik meg és ezzel se nagyon. Ha észre is veszi a szomszédját, azért még nem jut eszébe, hogy gyülölje. Már pedig vegyék el egy francziaországi vidéki város foglalatosságaiból az irígységet: mi marad? A kegyetlen irígység elmaradása, lehetetlensége szolgáltatja a legbizonyosabb részét annak a jólérzésnek, mely az összes vidékieket Párisba csábítja.

Az 1820-iki farsang álarczos báljai, melyek a megszokottnál is ragyogóbbak voltak, öt vagy hat tökéletesen eszevesztett összetüzést pattantottak ki a milanói társaságban; jóllehet ott hozzá vannak szokva oly dolgokhoz, melyeket Franciaországban hihetetlennek tartanának, egy egész hónapig ez volt a beszédtárgy. Francziaországban a nevetségtől való félelem visszaijesztene az ily barokk cselekedetektől és össze kell szednem minden bátorságomat, hogy csak szólni is merjek róluk.

Egy este, mikor a kedves Pietra Grua asszonynál, ki csodálatos módon egyikébe se volt belekeverve ez őrültségeknek, behatóan tárgyalták e hóbortok okait és következményeit: eszembe jutott, hogy talán egy esztendőbe se telik és már csak bizonytalanul fogok emlékezni e különös dolgokra és a nekik tulajdonitott okokra. Fogtam egy hangverseny-programmot és irónnal néhány sort irtam reá. Egy játszma farao-t kezdtünk; harminczan ültünk a zöld asztal körül; de a beszélgetés oly élénk volt, hogy elfeledtünk játszani. Az est vége felé megjelent Scotti ezredes, az olasz hadsereg egyik legszeretetreméltóbb tisztje. Felszólitották, mondja el, mit tud a sajátságos események részleteiről, melyek bennünket foglalkoztattak és csakugyan, elmondott egy csomó dolgot, melyekbe a véletlen beavatta és a melyek az egészet uj szinben tüntették fel. Ismét elővettem a hangverseny-programmot és feljegyeztem az uj körülményeket.

Ily módon készült a szerelem különösségeinek e gyüjteménye, irónnal és mindenféle papirdarabkákon, melyek ott, a szalonokban kerültek kezem ügyébe, a hol a történeteket elbeszélni hallottam. Csakhamar keresni kezdtem a közös törvényt, melylyel felmérhessem a különböző fokokat. Két hónappal utóbb, mert attól kellett tartanom, hogy carbonaro-nak néznek, visszajöttem Párisba. Ugy gondoltam: csak pár hónapra; de soha többé nem láttam Milanot, hol hét évet töltöttem.

Párisban majd meghaltam az unalomtól; eszembe jutott, hogy ujból azzal a kedves várossal foglalkozzam, melyből a félelem elüzött. Összecsomagoltam jegyzeteimet és a köteget odaajándékoztam egy kiadónak. De csakhamar uj bökkenő támadt; a nyomdász kijelentette, hogy nem tud eligazodni a czeruzával irt jegyzeteken. Nyilván láttam, hogy az efféle kéziratot méltóságán alul valónak találta. A fiatal nyomdásztanoncz, ki jegyzeteimet visszahozta, roppant restelte, hogy ily üzenetet kell átadni; tudott irni; tollba mondtam neki a jegyzeteket.

Ugyanekkor azonban azt is beláttam, hogy a tapintat kötelességemmé teszi megváltoztatni a tulajdonneveket és, főleg, megröviditeni az anekdotákat. Milanóban ugyan az emberek nem szoktak olvasni, de e könyv, ha valahogy mégis odakerül, csunya visszaélésnek tünt volna fel.

Nyilvánosságra bocsátottam tehát egy szerencsétlen könyvet. Teljes vakmerőséggel bevallom, hogy abban az időben meg volt bennem a bátorság lenézni az elegáns stylust. A fiatal tanoncz ugyancsak törte magát, hogy elkerülje a kevésbbé jólhangzó mondatvégződéseket és a hangtorlódást okozó szókapcsolásokat. Viszont azonban azt se mulasztotta el, hogy lépten-nyomon változtasson a nehezen kifejezhető tények körülményein; maga Voltaire is félt a nehezen elmondható dolgoktól.

Tanulmány a szerelemről csak azoknak az érzésbeli kis árnyalatoknak a számával pályázhatott a sikerre, melyek igazolását az olvasó emlékeitől kértem, ha ugyan elég szerencsés volt, hogy legyenek ilyen emlékei. Azonban még rosszabbul jártam. Mint mindig, ugy akkoriban is csak vajmi hiányosan értettem az irodalmi ügyletekhez; a kiadó, kinek a kéziratot odaajándékoztam, rossz papiron és nevetséges formában nyomatta ki a könyvet. Igy aztán, mikor egy hónap mulva megkérdeztem, van-e kelete, azt felelte: "Úgy tisztelik, mint a szentséget. Senki se mer hozzányulni."

Még csak nem is gondoltam reá, hogy eljárjak az ujságoknál: irjanak róla; becstelenségnek tartottam volna igy cselekedni. Holott pedig semmiféle műnek se volt sürgősebb szüksége, hogy beajánlják az olvasó türelmébe. Hogy már az első lapoktól fogva ne tünjön fel érthetetlennek: reá kellett volna beszélni a közönséget, hogy fogadja el az uj elnevezést, a kristalizáczió szót, eleven megjelölése gyanánt mindama sajátságos képzeltségeknek, melyeket az ember valónak, sőt kétségbevonhatatlannak tételez fel a szeretett lénynél.

Telitve lévén és annyira, hogy valósággal a legaprólékosabb részletekig szerelmes voltam beléjük, azokkal a megfigyelésekkel, melyeket kevéssel előbb az imádott Itáliában gyüjtöttem, gondosan kerültem az engedményeket és a stylus mindama virágait, melyek révén aTanulmány a szerelemről kevésbbé tünt volna fel barokknak az irodalmi emberek szemében.

Egyébiránt a közönségnek se hizelegtem. Az a korszak volt ez, mikor az irodalom, a bennünket ért oly nagy és még oly friss szerencsétlenségek miatt való bántódottságában, úgy látszott, nem ismert más feladatot, mint hogy vigasztalja szerencsétlenül járt hiuságunkat; viadal és diadal, harczos és babéros és így tovább - ezek voltak a rímek. E korszak unalmas irodalma sohasem kereste az igazi körülményeit azoknak a dolgoknak, melyeknek tárgyalására vállalkozott; minden csak arra szolgált neki, hogy bókokat mondjon e divat-szolga népnek, melyet egy nagy ember a nagy nemzetnek nevezett, elfeledve, hogy csak addig volt nagy, a meddig ő állt az élén.

A siker feltételei tekintetében való teljes tudatlanságomnak az volt az eredménye, hogy 1822-től 1833-ig csak tizenhét olvasót találtam és most is, husz év után, alig akadt mindössze száz kiváncsi, ki a Tanulmány a szerelemről-t elolvasta. Néhányuknak volt türelmük, hogy megfigyeljék a környezetükben levő személyeken, kik benne szenvedtek, a betegség különböző fázisait. Mert, hogy az ember megértse e szenvedélyt, melyet harmincz év óta a nevetségtől való félelem annyira rejtegettet velünk, ugy kell beszélni róla, mint valami betegségről; ez az egyetlen mód, hogy néha meg is lehessen gyógyitani.

Csak amikor már félszázad óta tartanak a forradalmak, melyek, egyik a másik után, lekötik egész figyelmünket, csak a mikor már vagy ötször változott a kormányzat formája és iránya: csak akkor kezd a forradalom behatolni erkölcseinkbe is. A szerelem, vagy az, a mi eltulajdonitva a nevét, rendszerint helyettesiti, XV. Lajos uralkodása alatt mindenható volt Francziaországban: az udvar hölgyei ezredeseket neveztek ki, a mi pedig a legszebb rang volt az országban. Ötven év után már nincs udvar és az uralmon levő polgárság vagy a duzzogó aristocratia legbefolyásosabb hölgyei se tudnak kieszközölni még csak egy kisvárosi dohánytőzsdét se.

Be kell vallani, a nők már nincsenek divatban. Ragyogó szalonjainkban a húsz éves fiatal embereknek nem méltóztatik, hogy szóba álljanak velök; inkább a nagyhangú szónokot veszik körül, ki vidékies kiejtéssel a tehetségek-ről értekezik és ott igyekeznek elhelyezni egy-egy közbeszólást. A gazdag fiatal emberek, kik frivolaknak akarnak feltünni, hogy úgy látszassék, mintha az egykori uri társaság folytatódnék bennök, legszivesebben a lovakról beszélnek vagy pedig nagy tétekben játszanak a klubbokban, melyekből a nők ki vannak rekesztve. A halálos hidegvér, mely a fiatal emberek és a huszonötéves asszonyok között, kiket a házasság unalma visszaad a társaságnak, az érintkezést irányitja, néhány bölcs elmét talán mégis arra indit, hogy figyelembe vegye a szerelem nevezetü betegség egymásra következő fázisainak ez aprólékosan pontos leirását.

A rettenetes változás, mely e mai uralmat reánk zuditotta és a mely megérthetetlenné teszi az 1778-iki világot, a hogy ez Diderot-nak Voland kisasszonyhoz, a kedveséhez irott leveleiben, vagy D'Épinay asszony emlékirataiban mutatkozik, felvetteti a kérdést, vajjon kormányaink közül, melyek egymásra következtek, melyik ölte ki belőlünk a szórakozás képességét és juttatott oly közel bennünket a föld legszomorúbb népéhez? Parlamentjüket és pártjaik tisztességes voltát, az egyetlen türhető dolgot, a mit kitaláltak, még csak utánozni se tudjuk, ellenben gyászos fogalmaik legostobább leleménye: a méltóságosság annál inkább beült a franczia vidámság helyébe, melyet ma már csak a párisi kültelkek ötszáz bálján és Francziaország déli részében, Bordeaux-n tul, lehet megtalálni.

De hát melyik kormányzat akarta reánk tukmálni az angolosodás rémes szerencsétlenségét? Azt az 1793-iki erélyes kormányt kell ezzel vádolnunk, mely megakadályozta, hogy az idegenek a Montmartre-on üssék fel táborukat? Ezt a kormányt, mely rövidesen hősi szinben fog előttünk feltünni és amely méltó előjátékul szolgált ahhoz a másikhoz, mely Napoleon alatt Európa összes fővárosaiba elvitte nevünket?

Kihagyhatjuk a Carnot tehetségével és az 1796-1797-iki halhatatlan olaszországi hadjárattal ékeskedő direktórium pártfogoló együgyüségét is.

Barras udvarának romlottsága még mindig a régi uralom jókedvére emlékeztetett és Bonaparte feleségének kecsessége tanusággal szolgál, hogy akkor még csöppet se kedveltük az angolok savanyuságát és komorságát.

A mély becsülés, melyet a Faubourg Saint-Germain irigykedése mellett is nem tagadhatunk meg az első konzul kormányzási módjától, valamint azok a kitünő férfiak, kik mint a Cretet-k, a Daru-k, a párisi társaságot diszitették, nem engedik, hogy a császárságot terheljük a felelősséggel azért a nevezetes változásért, mely a tizenkilenczedik század első felében a franczia jellemben végbement.

Felesleges tovább folytatnom e vizsgálódást. Az olvasó, ha egy kissé gondolkodik, maga is levonhatja a következtetést...

Képtalálat a következőre: „stendhal a szerelemről”



Képtalálat a következőre: „stendhal a szerelemről”



LAST_UPDATED2