Payday Loans

Keresés

Kannibállakoma PDF Nyomtatás E-mail
Írta: Jenő   
2017. július 27. csütörtök, 04:00
CSILLAG PÉTER
CSILLAG PÉTER
2017.07.27 00:26 Frissítve: 2017.07.27 00:27

Kannibállakoma – Csillag Péter publicisztikája

 

Romelu Lukaku az Evertontól a Manchester Unitedhez – 85 millió euró.

Álvaro Morata a Real Madridtól a Chelsea-hez – 65 millió euró.

Benjamin Mendy a Monacótól a Manchester Cityhez – 57.5 millió euró.

Így állt szerda délután, a cikk írásakor a hivatalos nyári játékosvásárlási dobogó.

Magyarra fordítva: 26 milliárd forint, 20 milliárd forint, 17.5 milliárd forint. 

Ha hatásvadász politikusok lennénk, most drámai hanglejtéssel hozzátennénk: „Hölgyeim és uraim, tessenek megkapaszkodni. Akár hiszik, akár nem, az elmúlt hetekben 17 335, 13 335, illetve 11 666 lélegeztetőgép árát ölték bele három közönséges futballista megvásárlásába.”
De nem vagyunk politikusok, ezért elegendő, ha halkan, józanul, szárazon kimondjuk: ez nem a mi világunk. 

Aki reggelente a közértben kotorja pénztárcájából a százasokat a liter tejre, a két zsemlére meg a kenőmájasra, nem érti, mi az, hogy 85 millió euró. Fogalma sincs, mi a különbség 50 millió euró és 100 millió euró között. Közelebb érzi magához a törpe pampanyúl, a B-612-es kisbolygó és a kitört székláb keresztezését, mint a megfoghatatlanul sorakozó nullákat az átigazolási összegekben.

„Lukaku, Morata, Mendy” – ízlelgetjük a káprázatos árcédulákhoz tartozó neveket, és közben megnyugvásképpen engedjük visszhangozni a fejünkben: „Zidane, Kaká, Ronaldo.” Az utóbbi három játékos a maga idejében egyaránt világrekordnak számító pénzért cserélt csapatot, ám egyikük ára sem érte el az idei nyár slágertermékeiét. Ki hát az értékesebb: Lukaku vagy Zidane? Morata vagy Kaká? Mendy vagy Ronaldo?

Válasz helyett talán elegendő idézni a kommentárt, amellyel a BBC-nek dolgozó Gary Lineker véleményezte a tényt, hogy a derék jobb-bekkért, Kyle Walkerért másfél hete hátvéd esetében addig példátlan, 51 millió eurónak megfelelő vételárat fizetett ki a Manchester City: „Gondoljanak bele, mennyibe került volna, ha még beadni is tud.”

A piac szabad. 

Elszabadult...

Mindenki annyit ér, amennyit kifizetnek érte – szól a korlátlan üzleti szellem kézenfekvő ellenérve, amelynek hazugsága azonban éppen abban áll, hogy egyedül a pénzt tartja alkalmas értékmérő eszköznek. Móricz Zsigmond jut eszembe, aki 1927. szeptember 25-én az Üllői úti stadionban látta a Magyarország–Ausztria mérkőzést (5:3), és a negyvenezres nézősereg óhatatlanul emlékeztette két évvel korábbi, Pillangó című regényének eladási statisztikáira. Feltette a kérdést: „És most mondjanak, kérem, egy számot, mennyi fogyott el Debrecenben a debreceni regényből hat hónap alatt? Nem találták el... Három példány. (...) Egy futballmeccsen Debrecenben is megjelennek tízezren. Mit kellene egy írónak megírnia, hogy olyan izgalmat okozzon, mint az a kétszer tizenegy fiú, aki a labdát rúgja? (...) Igen, kérem, küldjék fiaikat inkább futballistának. Akkor még azt is megérik, hogy egy miniszter kezet fog vele, ha mint balbekk berúg egy gólt.”

Ki merné állítani mégis, hogy a tiszacsécsei író munkásságát a magyar kultúrtörténetben elhalványította a tizenegy sportember, akinek játékáért jegyet váltott a nép a ferencvárosi délutánon? Vagy azt, hogy egy biztos kezű asztalosmester, netán egy ragyogó sebészorvos a maga szakmájában zsebpiszoknak számít az aranylábú Mendyhez képest, csupán azért, mert az utóbbiért munkaadója több mint 17 milliárd forintot ad ki, munkáját pedig ezerszer akkora fizetéssel jutalmazza?

„Figyelmeztessük labdarúgó sportunkat azokra az örvényekre, amelyekhez vezet az a lejtő, amelyre a mostani egészségtelen állapotok sodorták” – írta a sportlap 1906 januárjában, midőn fény derült a szégyenletes gyakorlatra, hogy Gulyás Dezső, a Főv. TC csapatkapitánya titokban minden meccsen kalapoztat magának a tribünön. Hét évvel később országos botrány kerekedett a katolikus Olaszországban abból, hogy Aristodemo Santamariáért, a Doria futballistájáért nem szégyellt 1500 lírát kifizetni a városi vetélytárs Genoa – kis híján életre szóló eltiltást kapott a játékos. Ha még korábbra tekintünk vissza, ott van az angol Willie Groves példája 1893-ból. A West Bromwich Albion népszerű balhalfjáért a sportág történetében először három számjegyű összeget, száz fontot fizettek ki, az Angol Labdarúgó-szövetség 25 fontos bírsággal büntette a vétkes üzlet kezdeményezőjét.

Mint emberhez az eredendő bűn, futballhoz a pénz elszakíthatatlanul hozzánőtt.

Több mint másfél évszázada próbálnak küzdeni a labdarúgás szereplői érte és ellene. Nálunk az álamatőrségben elsunnyogott idők után eljött a pillanat, amikor már képtelenség volt túlkiabálni a sportágat forgató motor fémes csörgését, el kellett ismerni, az általános hierarchiában az egzisztenciális indíték a mozgás öröme elé került. Aztán jöttek a keleti blokk szocialista sporterkölcsének álnok évtizedei, mígnem beköszöntött mindenütt a felvilágosult futballvilág zavaros kora, amikor már csak az önszabályozás felemás hatékonysággal alkalmazott eszközei, az átigazolási korlátok, a szigorú pénzügyi kritériumok és az óceán túloldalán a fizetési sapka maradt óvintézkedésként a sportág imádott-tiltott kábítószere ellen.

Ne higgye senki, hogy a Lukaku 85 millió eurója által vert tajtékos pénzhullám távoli rezgései nem érnek el a magyar tengerig. Mert ha a ragyogó Lukakuért 85 milliót kell kifizetni, akkor a beadásokat gyakorolgató Kyle Walkerért 51 milliót, egy középszerű Premier League-játékosért 10 milliót, az európai árszínvonalhoz felzárkózni igyekvő NB I jobb játékosaiért egymilliót, rosszabbjaiért 200 ezret. Ha Angliából nézve már észrevétlenek is a további vízfodrok, bizony az NB II tarifái is igazodnak a nagy hullámmozgáshoz, és a Hátsó füves országjáró sorozat tapasztalatából mondhatjuk, az NB III-tól lefelé, a megyei bajnokságokig az „amatőr” bugyrok feketepénzeire is hatással vannak. Aligha kérdéses: ha Lukakuért nem fizetne ki 85 millió eurót a Manchester United, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei első osztályban sem kellene 700 ezer forintot letenni az asztalra egy regionális csillagnak számító játékos elé – figyelem, halottnak hitt retró fogalom következik! – aláíráspénz címén. Arról nem is beszélve, hogy a szemük előtt táncoló eurójelek gyermekek tömegét tévesztik meg, a magukat Cristiano Ronaldónak, Messinek képzelő megvezetettek – sokszor a kezüket dörzsölő szülőktől is felvadítva – dobnak minden egyebet, tanulást, zenét, kultúrát, csak hogy egy napon az ő hátukra süssék a százmilliós bélyeget.

Az embervásár táplálja a lélek kannibállakomáját – tartotta a Krisztus utáni második században a Római Birodalomban dívó gladiátorkereskedelemről Tatianosz ókeresztény bölcs, akit alighanem igen szerencsésnek mondhatunk, hogy a nemzetközi futball 2017-es átigazolási piacát már nem kellett megérnie. Nehéz a humánum ösztönös irányjelzéseinek, az ember megfoghatatlan belső igazságérzékének, a valóságot a maga meztelenségében mutató lelkiismeretnek szavakat kölcsönözni. 

Ám nem lehet, hogy nem érezzük, nem tudjuk: emberért pénzt fizetni nem erkölcsös cselekedet, ennyit pedig egyenesen szégyenteljes, bicskanyitogató pazarlás. A hőskor évtizedeiben még ágaskodott, tiltakozott, berzenkedett a jóérzés az elharapódzó jelenség láttán, aztán a rideg korszellem alattomosan eltompította paradicsomi reflexeinket, észrevétlenül hozzáfejlődtünk a gyakorlathoz.

Pedig nem kell a lélegeztetőgépek demagóg példáját felhozni ahhoz, hogy belássuk: a felfoghatatlanul túlpörgő játékoskereskedelem pöffeszkedően, a futballbiznisz kapzsi gőgjével tart kacagó tükröt a hétköznapok küzdelmes világában élők, az asztalosmester, a sebészorvos vagy éppen a világ rendjében naivan igazságosságot, arányosságot, kiegyensúlyozottságot kereső Tatianosz és Móricz Zsigmond elé. 

„Éppen egy csésze teát ivott, amikor kifizettek érte harmincezer fontot” – csodálkozott rá gyermeteg őszinteséggel a futball ködös tündérbirodalma és az igazi valóság között nyíló szakadékra 1951-ben cikkcímével az angol sajtó, miután Jackie Sewell, a két évvel későbbi, 6:3-as londoni mérkőzés első angol gólszerzője világcsúcsnak számító pénzért átigazolt a Notts Countytól a Sheffield Wednesdayhez. 

A mi generációnk már nem ilyen érzelgős, a 100 millió eurót is szemrebbenés nélkül írjuk, olvassuk, hozzászokott a szemünk. 

Nem lehet minket többé a teázós szöveggel becsapni. Régóta tudjuk, hogy mese az egész.

 

gyerekfoci