– Miért választotta végül az írói hivatást, hiszen eredetileg festő akart lenni?

– Harmincéves koromig valóban festőnek készültem, bár közben magyar–francia–történelem szakra jártam az egyetemen, majd aspirantúrát is végeztem, Aztán egyszer a Szent István körúti régiségüzlet kirakatában viszontláttam az egyik, erdőrészletet ábrázoló festményemet. A következő volt aláírva: „Névtelen festő. Valószínűleg Vass Elemér képe” Ez rettenetesen mellbe vágott. Mert ha én Vass Elemér-képeket festek, vagy Szentiványi Lajost, Bálint Endrét, akkor a festészet számomra egy életre le van zárva. Hazamentem, elégettem az összes munkámat. Csak eredeti műveket vagyok hajlandó létrehozni.

– Így hát írni kezdett.

– A történelem volt az igazi szerelmem, csodálatos professzorok tanítottak, akiket aztán a kommunisták kirúgtak az egyetemről. Azért pártoltam át az irodalomhoz, mert Gerőné Fazekas Erzsébet oda akart venni a tanszékére, figuránsszerű lóti-futinak, amire nem voltam hajlandó. Írni persze a magam számára vállalható módon nem tudtam, hiszen mérhetetlenül szigorú cenzúra volt: így kényszerültem az irodalomtörténetbe. De ott sem akartam lerágott csontokat csócsálni, elkezdtem Karinthy Frigyessel foglalkozni, akinek Rákosi személyesen tiltotta le a kiadását. 

– Miért?

– Mert nemcsak antifasiszta, hanem antikommunista volt már 1919-ben, amikor a legtöbb magyar író lefeküdt a baloldalnak. Egy szerkesztőségben dolgozott például a terrorlegény Pogány Józseffel, és amikor 1919-ben találkozott Pogány lányával a Váci utcán, odaintette magához, és azt mondta: „Én a Karinthy Frigyes bácsi vagyok, légy szíves, mondd meg az apukádnak, hogy a volt munkatársa azt üzeni neki: na, na!”. Sztálin halála után, 1953-ban azonban enyhülés jött, akkor jelentkezhettem én is aspirantúrára egy Karinthy-dolgozattal. Keresztény értelmiségiként ugyanis eredetileg feketelistára kerültem, Csepelre küldtek tanítani. Jellemző egyébként a proletárdiktatúra ostobaságára, hogy büntetésként éppen egy proletárnegyedbe száműznek, ahonnan már mint csepeli munkáskáder jöhettem vissza. Kétszáz jelentkező közül vettek fel harmadmagammal, és csak mellesleg jegyzem meg, hogy körülbelül ezer magyar verset tudtam akkoriban kívülről. Csak Petőfitől háromszázat. Ő volt a kedvencem, ma is őt tartom a legnagyobb költőnek a világon.

– Akkor miért választotta Karinthyt?

– Az egyetemen volt egy szűk réteg, csodálatos emberek, például Kamondi László vagy Dévényi Iván, akit ’45 előtt és után is üldöztek, mert egy zsidó nő és egy horthysta katonatiszt gyereke volt szegény. Egy másikat, egy zsidó nagytőkés egyedül maradt árváját pedig kitiltották az egyetemről, ’56-ban ki is menekült Amerikába. Ezekkel az emberekkel sokat tanyáztunk a Szemlő-hegyen, egy alagsori lakásban, ahol Karinthyt olvastunk a végtelenségig. De már gyerekkoromban is Karinthy-féle tréfás kabaréverseket hallottam először apámtól. Ez a hazulról hozott szeretet fordított felé, annak ellenére, hogy korántsem tartom a legnagyobb magyar írók egyikének. Viszont hihetetlenül eredeti egyéniség volt, irodalomtörténeti szempontból pedig szűz terület. 

– Mivel szembesült a kutatásai során?

– Hogy a magyar irodalomban Móricz Zsigmond és Füst Milán mellett Karinthy Frigyes írt a legszebben Trianonról. És mostanában az az őrült gyanúm támadt, hogy bizonyos balliberális körök éppen e hazafisága miatt ejtették őt. Például Szegedi-Maszák Mihály is kihagyta a nagy irodalomtörténetéből, és valami hülye indokkal Rejtő Jenővel helyettesítette. Egyébként őt is nagyon szeretem, én voltam az első, aki írtam róla mint humoristáról. De ezek a nyomorultak el sem olvasnak semmit! A filológiai tisztesség, ami még a Kádár-korszakban is megvolt, teljesen megszűnt Magyarországon. 

– Karinthy vezette el a humor és a szatíra kutatásához is?

– Tulajdonképpen igen. 1962–63 táján kezdtem el korszak-monográfiákat írni. A francia barátnőm hónapokig eltartott Párizsban, így minden napomat a Louvreban, a Musée de L’Homme-ban és a Bibliothéque Nationale-ban töltöttem. Ez utóbbiban hatszáznál több humorról és szatíráról szóló tanulmányt találtam, aminek bibliográfiájával gyakorlatilag megalapoztam a humorelméletet. Megírtam a XVIII. századi és a reformkori magyar szatírikus humor, illetve a XIX. század második felének magyar szatíratörténetét is. Sajnos ezeket teljesen elvágták a kollégák, a kultuszminisztérium főcenzora egyenesen azt írta a lektori jelentésében, hogy Szalay Károlyt ki kell törölni a magyar irodalomtörténet-írásból. 

– Mi bajuk volt épp ezzel a témával?

– Engem utáltak. Az a rémes, hogy a lektor szó szerint azt írta rólam, amit a nácik a zsidókról: „ausradieren”. De úgy döntöttem, le vannak tojva, velem nem lehet kiszúrni, és elkezdtem filmesztétikával foglalkozni. Megírtam a Chaplin- és a Jacques Tati-monográfiát, foglalkoztam az amerikai filmburleszkkel, Buster Keatonnel, a francia és az olasz vígjátékkal is. Emellett írtam történelmi esszéket, és változatlanul érdekelt a képzőművészet, a barátaim is ebből a körből, illetve az írók közül kerültek ki.

– Állítólag még Kassákkal is jóban volt.

– Inkább csak ismertem. Vele kapcsolatban is van egy jó történetem. A hatvanas évek végén lehetett, pont nála voltam, és telefonon hívták Párizsból. Ott éppen egy Kassák-kiállítás futott, csak éppen Kassákot nem engedték ki rá a kommunisták, akik utálták, mert igazi baloldali volt. Erre felhívták a franciák, hogy halljuk, beteg vagy, jobbulást, gyógyulj meg. Kassák pedig ott, a fülem hallatára megmondta: dehogy vagyok beteg, csak nem kaptam útlevelet. Óriási botrány és szörnyülködés lett, hogy így hazudnak ezek a magyar kommunisták. Jellemző az is, hogy Kassák önéletrajzának a harmadik kötetét, amiben elég dehonesztáló dolgok voltak a kommunistákról, nem adták ki. Mit tesz Isten, Aczél két-három hét múlva Párizsba utazott, ahol számon kérték rajta, miért nem engedik ki a művészeket, miért cenzúráznak stb. És ő mivel védekezett? Ne mondjanak ilyet, épp most adtuk ki Kassák teljes önéletrajzát, benne a kommünnel.

– A szépírói korszaka is menekülés volt végül e minden részében hamis világból?

– Igen. Ugyanis 1968-ban kirúgtak a televíziós szerkesztői állásomból, mert gunyoros megjegyzéseket tettem az 1968-as csehszlovák bevonulásra. Grósz Károly, aki akkor a televízió és a rádió párttitkára volt, bekéretett magához, hogy kedves Szalay elvtárs, higgye el, én nem akarom magát kiirtani innen, de a kollégái ragaszkodnak hozzá. Valóban volt egy olyan munkatársam, aki mindig azzal dicsekedett, hogy ’56-ban mint ÁVH-s kiskatona a Földművelésügyi Minisztérium padlásáról lőtte a tömeget. Végül azzal rúgtak ki, hogy kulturális vonalon sehol nem kaphatok többé fix állást. Kardos György, a Magvető igazgatója menekített meg, így kerültem oda szerkesztőnek, nem hivatalosan. 

– Pedig állítólag ő is ÁVH-s volt.

– Nem. Persze eredetileg vadkommunista volt, részt vett az ellenállási mozgalomban, majd zsidóként koncentrációs táborba került, végül ’45 után a HM Katonapolitikai Osztályán dolgozott. Minden valószínűség szerint ők juttatták börtönbe egyébként a horthysta katonatiszt nagybátyámat, ahogyan az unokanővérem vőlegényét, Szomjas-Schiffert György zeneszerzőt, Kodály jobbkezét is, míg apámat az ÁVH pofozgatta Kecskeméten. Kardosnak így egyrészt lelkifurdalása lehetett velem szemben, másrészt rettenetesen megutálta a saját elvtársait, mikor az ÁVH később őt is félholtra kínozta. A Magvető igazgatójaként ezért nemhogy odavett bosszúból, hanem rengeteg, a kommunistákat bosszantó írást adott ki, az én sugallatomra: például Szentkuthy Miklós Szent Orpheus breviáriumát. 

– Itt jelent meg az első regénye, a Szerelmes éveink is 1985-ben, amelyben sokak szerint a leghitelesebben jelenik meg az ötvenes évek világa. Folytatásáról, a Párhuzamos viszonyokról Kolozsvári Grandpierre Emil azt mondta: végre egy könyv, amiben rá lehet ismerni ’56-ra.

– Az említett egyetemi társaság történetén keresztül írtam meg az egyetemi tisztogatásokat és koncepciós pereket, a parasztok kínzását, a kitelepítéseket. A főhősnő egy kitelepített lány, Gabi, akit az akkori kritika a magyar irodalom egyik legszebb lányalakjának nevezett. Ő egyébként valóban létezett, és én halálosan szerettem, csodálatos nő volt, aki csak azért bűnhődött, mert a nővére egy svéd vállalkozó felesége lett. Megírtam azt is, hogy 1956 nem ellenforradalom volt, de nem is forradalom, hanem jogos szabadságharc a szörnyű tirannus ellen. Egy évig tanulmányoztam ugyanis a francia és a többi forradalmat, mindegyik söpredék banda műve volt, kivéve a magyar ’48 és ’56 gyönyörű szabadságharcát. Kardos direkt utasította szegény Ördögh Szilvesztert, a szerkesztőmet, hogy eszébe ne jusson kihúzni ezt a mondatot. Ez óriási dolog volt még ’85-ben is, amikor Nagy Gáspár Nagy Imre-verse miatt még bezúzatták egy folyóirat összes példányát. A harmadik rész, a Bikakolostor végül a megtorlások, a Kádár-korszak erkölcsi hanyatlásának a mementója és az akkori szellemi élet, a véleményformáló elit kritikája lett.

– A mai szellemi életről mi a véleménye?

– Hogy szánalmas. A magyar irodalom és a magyar értelmiség borzalmasan leszerepelt 1945 után. A mélypont az volt, amikor 1957 őszén kétszázvalahány magyar író aláírta, hogy ’56 fasiszta ellenforradalom volt, és az ENSZ ne tárgyalja tovább a vérbefojtásának körülményeit. A magyar értelmiség akkor elárulta a nemzetet. 

– Ezt az iratot többek közt Füst Milán, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Németh László, Örkény István, Szabó Lőrinc, Tamási Áron, Weöres Sándor is aláírta. Nem lehet, hogy a további vérontást akarták elkerülni?

– Nem, saját magukat védték. Aki tisztességes volt, kerek perec nemet mondott. Például Tersánszky Józsi Jenő, aki röhögve mesélte nekem, hogyan csinált hülyét az őt agitáló Jovánovics Miklósból. Akkoriban általában a lakásához közeli talponállóban tanyázott, itt kereste fel Jovánovics is az ívvel. Azt mondta Tersánszky: aláírom, csak előbb takarítsuk le az asztalt. Jó, letakarították. Nincs tollam, adjon egyet! Utána meg: várjon csak, maga nekem gyanús, maga volt az, aki pár hónapja itt kilincselt egy ugyanilyen ívvel, hogy akasszanak fel minden kommunistát Magyarországon! Erre Jovánovics: de hát Tersánszky elvtárs, én Moszkvában voltam akkor! Maga hazudik, itt volt – kezdett ordítozni Jenő, mire az összes félrészeg szénhordó legény és proletár körülvette őket, hogy Jenőkém, baj van, bánt téged ez az ember? Jovánovics meg rémülten elmenekült. 

– És ön szerint ebből az árulásból fejlődött ki a mai író-költő-irodalomtörténész generáció?

– Igen. Nézzük meg, hányan gyalázzák ma is az országot külföldön, azzal a látszattal, hogy Orbán ellen agitálnak: valójában a magyar népnek ártanak. A jobboldali írók pedig gyávák, nem mernek kiállni az igazságaik mellett, miközben tartják a markukat a támogatásért. Kivétel nélkül minden balliberális író minimum egyszer megnyilatkozik politikai kérdésekben, míg a jobboldal többsége lapít. 

– A fiatalok közt sincsen, akit másnak, jónak tartana?

– Rengeteg a tehetség, de reménytelenül ki vannak szolgáltatva politikailag. Ha jól akarnak élni, a liberálisokhoz mennek, ott biztosított a karrierjük. Eközben a jobboldal ostoba és ügyetlen: a tehetséget átengedik, az öregeket pedig hagyják megdögleni. Ma Jókai Anna az egyetlen ütőképes jobboldali író, de hadsereg nélkül a tábornok mit sem ér. A Fidesz pedig nem tud kiképezni magának egy megfelelő kulturális-adminisztratív gárdát, kiadókat, terjesztőket, folyóiratokat. Fájdalom, de be kell ismernünk, a balliberális média zseniálisan futtatja a hozzájuk csapódott féltehetségeket is, minden esztendőben „megcsinálnak valakit”, a nemzeti oldal pedig tunya, egymásra irigy, csak legszűkebb baráti köreit ajnározza, kiadói ügyefogyottak, folyóiratai koncepciótlanok, terjesztése nulla, és ami a legszörnyűbb: a baloldalnak igyekszik megfelelni. A jobboldali média pedig – tisztelet a kivételnek – fabatkát sem ér. 

– Ön mégsem vesztette el a reményt: újabb nagyregényre készül.

– Húsz éve foglalkozom Szent Jeromossal, aki a világ legizgalmasabb, legellentmondásosabb figurája volt. Először is megőrült a szexért. Másrészt imádta az ókori görög és latin kultúrát, és megtért keresztényként azon szenvedett, micsoda bűn, hogy a Szentírás helyett a latin klasszikusokat isteníti. Majd hirtelen fordult egyet, elvonult a khalkidiki sivatagba és a legszörnyűbb aszkézissal sanyargatta magát, hogy megszabaduljon a rémlátomásaitól, amelyeknek persze a nők voltak a középpontjában. Azután a római kereszténység egyik központi figurája lett, Damazusz pápa nagyrészt neki köszönhette a megválasztását. De nemcsak az ő személye izgat, hanem a kor is, a IV. század, amelyben a kereszténység államvallássá lett, a legvadabb keresztényüldözőkből pedig katolikus püspökök. 

– Legutóbbi művében még mélyebbre ásott: az ősi barlangrajzokat, művészetet kutatta. Mire jutott?

– Hogy azt, ami ma van, a keresztény motívumoktól kezdve Spielbergig, az ősember már mind kitalálta. Egy Hancock nevű művészettörténész szerint tudatmódosító szerek hatására született meg a művészet: az emberek különböző gyökereket rágtak, és képzelődni kezdtek. Hibrid, ember-állat lényeket ábrázoltak, amelyek a legmélyebb tudatukból, százezer éves emlékként bukkantak fel, mint az istenség, a túlvilág, az örökélet, a lélek képzetei. Másként hogyan lehetne, hogy Ausztráliában ugyanazok a motívumok szerepelnek a barlangrajzokon, mint Dél-Amerikában? De az is érdekelt, hogyan alakult ki az emberi művészet és az emberi szellem, párhuzamosan, az első absztrakt jelektől a legszebb dél-franciaországi és észak-spanyolországi barlangrajzokig. Amelyekben, őrült módon, az ősember lényeket vésett fel: a bivalyok, bikák, szirti kecskék, bölények pótolják az emberábrázolást. És ezek mind egyénített figurák, mert a tudatában ezektől származott. Az ősi keresztény jelképek, a madarak, az oroszlánok pedig szintén ennek a kultúrának a lecsapódásai. De amíg a festményeken állatok szerepelnek, a szobrok férfiakat és nőket ábrázolnak – hangsúlyozott erotikával. Az erósz és a zabálás: ez volt a két legfontosabb téma. Ez ma sincs másképp, csak az ősember fel merte vállalni, mi pedig nem.

Farkas Anita, Fehérváry Krisztina

Művei

• Karinthy Frigyes (monográfia, 1961)
• Szatíra és humor (irodalomelméleti esszé, 1963)
• A magyar szatíra száz éve (korszakmonográfia, 1966)
• A filmkomikum anatómiája (filmelméleti esszék, 1967)
• A komikum breviáriuma (esszé és antológia, 1970)
• A geg nyomában (filmelméleti és filmtörténeti tanulmányok, 1972)
• Humor és szatíra Mikszáth korában (korszakmonográfia, 1977)
• Mai magyar filmvígjáték (korszakmonográfia, 1979)
• Chaplin (monográfia, 1978)
• Karinthy Ferenc (monográfia, 1979)
• Bálanyák a Prófétaképző Főiskolán (esszék, 1980)
• Jacques Tati (monográfia, 1982)
• Komikum, szatíra, humor (esszék, 1983)
• Szerelmes éveink (regény, 1985)
• “Elmondom hát mindenkinek” - Új Karinthy monográfia (1987)
• Minden másképpen van (esszé, 1987)
• Párhuzamos viszonyok (regény, 1988)
• Bikakolostor (regény, 1989)
• Műterem Budán (kisregény, 1990)
• A Sátán helytartója (történelmi regény, 1993)
• Tajgetosz avagy kiáltás polgárságért (esszék, publicisztikák, 1996)
• A világtörténelem anekdotakincse (1998)
• Színházi anekdoták könyve, Szókimondó (2000)
• Fancsaliságok (pamfletek, 2001)
• Humorlexikon (társszerző, 2001)
• Fintorságok (pamfletek, 2002)
• Karikatúra és groteszk a magyar középkorban (2003)
• Arcok törött tükörben (novellák, miniportrék, esszék, 2004)
• Kutyaregény. Egy boldogéletű törpetacskó emlékiratai (kisregény, 2007)